Ideális nyári limonádé mélyebb tartalommal

Papírvárosok – Paper Towns (2015)

(Filmszemle)

Olyan kiváltságos helyzetben vagyok, hogy a nyaram nagy részét munka és nyaralás címszóval Athénban töltöm, ahol az USA-premierrel egy időben, már július 23-án elkezdték vetíteni a Papírvárosokat. Iziben meg is néztem, úgyhogy az a megtiszteltetés ért engem, hogy még a magyar bemutató előtt beszámolhatok nektek róla.

Quentin és Margo gyerekkorukban jó barátok voltak, de ahogy teltek az évek, szép lassan eltávolodtak egymástól. Amikor elérkezik a gimnázium utolsó néhány hónapja, szinte már olyanok egymásnak, mint az idegenek. Quentin azonban titokban még mindig szerelmes a csodálatos kalandokba keveredő, izgalmas és népszerű szomszéd lányba, csak nem meri neki bevallani. Egy éjszaka azonban Margo beállít hozzá az ablakán át, és arra kéri, legyen segítségére a jogos bosszúhadjáratában. Amikor Quentin igent mond, élete legizgalmasabb kalandja veszi kezdetét. Rettenetesen várja, hogy másnap találkozzon Margóval az iskolában, de a lány többet nem megy be, eltűnik otthonról. Quentin ezután felfedezi, hogy Margo hátrahagyott nyomokat, és arra következtetésre jut, hogy meg kell őt keresnie.

A Csillagainkban a hiba rendkívüli népszerűsége után (meg persze azért, mert jó is lett nagyon), azt hiszem, nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre. És bár a két produkció stábjában sok átfedés volt, és ugyanannak az írónak a két regényéből készült film, mégis, teljesen más lett a kettő. Ami, mint végül is belegondoltam, jó dolog. Nagyon nagy baj lett volna, ha a Csillagainkban a hibát akarják másolni, ha John Greent most már mindig azzal akarnák eladni, hogy miatta sírják puffadtra a szemüket a tinilányok, mint a kicsit idősebb korosztály Nicholas Sparkstól. Helyette, nagyon helyes és bátor módon hagyták, hogy ennek a filmnek saját hangja legyen, önálló hangulata, atmoszférája, dinamikája. Ami, el kell ismernem, teljesen más, mint a Csillagainkban a hibáé, de ez nem baj.

Míg az előző filmet azért ajnároztam, mert komolyan úgy éreztem, hogy az volt a valaha általam látott leginkább könyvhű adaptáció, addig ezt a Papírvárosokról egyáltalán nem lehet elmondani. Persze nagy vonalakban jól hozza a könyv cselekményét, igazán lényeges dolgokban szerintem nem is változtattak, ellenben vitatkozhatunk arról, hogy a végkifejlet környéki kisebb változtatások mennyire lényegesek. Szerintem, mivel a történet fő üzenetét nem háborgatták, üsse kő, így is jó, de valakit biztos jobban fog ez idegesíteni nálam. Ráadásul benne hagytak a végleges vágásban olyan jeleneteket, amiket a színészek többé-kevésbé improvizáltak, azok meg aztán főleg nem lehettek hűek az alapanyaghoz, egészen ritkán volt az az érzésem, hogy „na, ezt a szöveget a könyvből vették ki”, ami a Csillagainkban a hibánál szinte folyamatos volt. Míg az tényleg az ijesztően könyvhű adaptációs munka csillagaként ragyog előttünk (haha, éljenek a szándékolatlan szóviccek), addig ez a film inkább arra jó példa, hogyan érdemes hozzányúlni egy alapanyaghoz, kreativitással hogyan lehet olyan filmet készíteni, ami jól egészíti ki a könyvet.

És akik ezt lehetővé tették, azok elsősorban a színészek. Casting szempontjából egy fél rossz szavam sem lehet, az összes fiatal színész tökéletes munkát végzett. Nat Isaac szerepében is szépen helytállt, de atyavilág, hogy Quentinnek milyen tökéletes volt, azt el sem tudom mondani. Mármint igen, elsősorban neki kellett elvinnie a hátán ezt a filmet, és egyszerűen minden rezdülése, minden pici arcmimikája annyira karakterhű volt, talán még egyik szerepében se láttam ennyire ösztönösnek, egységesen meggyőzőnek a játékát. Cara Delevigne pedig mellette jól hozta a végzet asszonyát, aki valójában a felszínt megkapargatva egy sérülékeny, bizonytalan, identitásválságos, de közben lázadó és minden szempontból párját ritkító kamaszlány. Ha ilyen minőségű munkát végez a továbbiakban, akkor azt hiszem, lesz neki karrierje a filmvásznon is, nem csak modellként.

Mellettük ismeretlen (legalábbis én még sosem hallottam róluk) fiatal színészek mellékszerepelnek hasonló minőségű teljesítménnyel. Az már eleve jó pont volt, hogy sikerült minden szerepre pont olyan kinézetű színészt castingolni, mint amilyennek én elképzeltem őket, de hogy még játszani is tudnak, az már végképp lenyűgöző. A Radart és Bent alakító két fiún (Justice Smith és Austin Abrams) múlott elsősorban sok, hiszen ők töltik a legtöbb időt együtt a vásznon Quentinnel, még Margónál is többet, így a barátságuk kémiájának hibátlannak kellett lennie, különben helyrehozhatatlanul sérül a történet. Szerencsére erről szó sem volt, sőt, annyira megkapóra sikeredett a kis trió kapcsolata, hogy számomra ez nyújtotta a film egyik fénypontját.

Angelának (Jaz Sinclair) külön örültem, a könyvben nagyon megkedveltem a karakterét, de nem kapott túl sok figyelmet, ellenben a filmben kicsit több lehetősége nyílott kibontakozni, ami szerintem jó döntés volt. És persze itt van még Lacey (Halston Sage), aki sikerrel feszegeti a menőlány státusz skatulyáját azzal, hogy nem csak szép, de okos, belevaló, és vicces is. (El bírná viselni a lelkem, ha Halston Sage lenne az Alaska nyomában Alaskája, ha már van ez a szép hagyomány, hogy az egyik film mellékszereplőjét átmentjük a következőbe főszereplőnek... akár Austin Abramset is el tudnám képzelni mellette, mint Pufit.) Külön öröm volt, hogy a kicsi Margót és Quentint játszó színészek hasonlítottak a nagyokra (főleg Margo) és még ügyesek is voltak.

 

Tavaly még az interjúk alatt egyszer Nat Wolff és Ansel Elgort azon viccelődtek, hogy ők minden John Green-adaptációban ott kívánnak lenni slusszpoénként, jelentéktelen kis szerepekben. Szóval itt volt a nagy kérdés: vajon Ansel Elgort komolyan gondolta, és benne lesz ebben a filmben? A találgatást csak tovább fűtötte, hogy raktak föl képet a közösségi médiába arról, amikor tiszteletét tette a forgatáson, de azt nyilván nem tudhattuk, hogy szerepel-e. Viszont (kapaszkodjatok meg erősen a széketekben): szerepel! Azt nem mondom meg, hogy hol, mert nem akarom elrontani az örömötöket (én majdnem leestem a székről a moziban, annyira röhögtem), de azt be kell vallanom, azért kitaláltam, hogy ebben a jelenetben ütne igazán nagyot a jelenléte, úgy látszik, a rendező pajtással egy rugóra járt az agyunk.

Szóval a fenomenális szereplőgárdának köszönhetően (meg annak köszönhetően, hogy a szülők figurái csak mutatóban jelennek meg) az egész filmnek adott egy ilyen végtelenül bájos, fiatalos és könnyed hangulata, ami csak ritkán hajlandó megtörni. Ezt támogatja teljes mértékben az operatőri munka, rengeteg világos, élénk színű, napfényes és vidám képpel, valamint a zene, amikből azt hiszem, jó hosszú időre be fogok tárazni nyári számokkal. Emellett persze az egész film alaposan meg van mártogatva humorban is, és bár nem mindig minden vicc vicces maradéktalanul (én speciel a Csillagainkban a hibán szerintem többet röhögtem), de azért általában működnek. Elsősorban a humorban fogható meg a film korosztályos jellege: minden nemzedéknek jut egy felnövésről szóló film, és szerintem ezt a mozit nagyon is tudatosan a 90-es években születetteknek célozták. Persze ez nem jelenti azt, hogy csak nekünk szól, de tény, hogy sok apró gyöngyszem van benne, ami annyira ennek a korosztálynak a sajátja, hogy nekünk könnyebben elérhető a humora (lásd a pokémonos utalások, vagy a Lady In Red mint nagy romantikus zene).

Nekem a könyvben speciel a sok agyalás meg a gazdag szimbólumrendszer tetszett a legjobban, ami persze ilyen formában nem vihető át filmvászonra. Én speciel többet is el tudtam volna viselni Quentin narrációjából, ami csak a történet legelején és legvégén bukkan fel, de ennek hiányában is képes volt a film sok jelentésréteget és komoly tartalmat átadni, sőt, érdekes módon néha más oldalról is megvilágítani ugyanazokat a kérdéseket, mint a könyv. Mármint persze a fő kérdés itt is az, hogy milyen veszélyekkel jár, ha idealizálsz valakit, de érdekes módon a filmben én valahogy most Radar és Angela kapcsolatán, illetve Lacey identitásválságán keresztül is ezt a problémát láttam kibomlani, nem csak Quentin és Margo viszonylatában. Nagyjából ez az egyik fő ok, amiért jó kamasz film ez: megmutatja, hogy a gimis ranglétra bármelyik szintjéről jött bármilyen ember is vagy, annyival több tudsz lenni a skatulyáknál vagy ideáknál, amiket mások rád aggatnak. Egy ember nem egy idea, egy cél, vagy jutalom, egy ember csak egy ember, aki önmagában hordozza a lehetőségét, hogy végtelenül komplex és egyedi legyen, neked pedig olyannak kell szeretned, amilyen, nem olyannak, amilyennek te kigondoltad.

Ezzel párhuzamosan engem változatlanul rabul ejtett Quentin útja. Azért be kell vallani, akármilyen cuki fiú is a főhős, a film java részében érezhetően seggfej módon viselkedett a barátaival, főleg Bennel. Az, ahogy a közös kalandok során lassan kezdte felismerni, valójában milyen sokat is jelentenek számára, szép folyamat volt, és elvezetett a film másik nagy tanulságához: ne becsüld alá az életed apró csodáit. Lehet, hogy elcsépelt tanulság, de nekem még mindig szükséges hallanom néha, mert nem tudom, ti hogy vagytok vele, de velem előfordul, hogy mindig valami nagyobbra, lenyűgözőbbre, eksztatikusabbra vágyon az élettől, és közben nem becsülöm meg azokat a jó dolgokat, amik viszont adottak. A film arra ad egy lökést, hogy ez ne így legyen, ne csak akkor kezdjek el értékelni kapcsolatokat az életemben, amikor elveszítem őket. Szerintem erre rávezetni az embereket egy jó törekvés, akkor is, ha nem ez az első és nem is az utolsó mű, ami megpróbálja.

Vicces módon a Papírvárosok könyv és film ugyanúgy hatottak számomra: „lassan, aztán egyszerre”. Eleinte, bár élveztem, inkább csak a számat húztam picit csalódottan, a közepe táján kezdett rabul ejteni a film, a végére pedig hirtelen teljesen eksztatikus élmény lett, és két méterrel a föld felett lebegve jöttem ki a moziból. Lehet, hogy nem hibátlan adaptáció, lehet, hogy nem hibátlan film, de azért nagyon-nagyon jó, és én nagyon sok fronton visszakaptam tőle a könyv élményét, néhol még többet is, úgyhogy elégedett vagyok.

Ha tehetitek, nézzétek meg ezt a filmet a moziban! Szerintem randifilmnek sem rossz választás, a srácokat is feltehetően leköti a kaland meg a road trip két órára. Nyilván sose lesz blockbuster, még a Csillagainkban a hibához képest is messze kevesebbet fog hozni, legalábbis az eddigi becslések szerint, de ettől még megéri rákölteni a pénzt, hogy lássák Hollywoodban, szükség van az okos kamaszfilmekre akkor is, ha nem veszik meg rákkal teletömött kölykökkel a szimpátiánkat. John Green szerintem megérdemli, hogy a filmiparba is bebetonozódjon, mint kiválóan eladható szerző, hátha akkor majd a jövőbeli mozik alapanyagait is jobban fogja gyártani, mint az elmúlt pár évben tette.

10/9 pont

 

VLOG: Megnéztem a Papírvárosok trailerét

Köszönöm a múlt heti bejegyzés után érkezett építő kritikákat és a biztatást! Az új videómban megnézem John Green Papírvárosok című regényéből készült filmváltozat előzetesét, és egy kicsit beszélek a véleményemről, a filmmel kapcsolatos várakozásaimról.

A leg johngreenebb John Green-regény valaha

John Green – Paper Towns (Papírvárosok)

(Könyvkuckó)

Nyáron már másfél éve volt, hogy utoljára olvastam valamit, az (egyik) kedvenc írómtól, ami nehezen tűrhető állapot, szóval nekiálltam az utolsó egyedül írt regényének, ami eddig kimaradt, a magyarul még nem megjelent Paper Townsnak.

Quentin Jacobsen és Margo Roth Spiegelman kapcsolata úgy kezdődik, mint nagyon sok gyerekkori barátság: szomszédok, ezért a szüleik szorgalmazzák, hogy játsszanak együtt. Hanem, a gyerekek egy napon a játszótéren megtalálják egy öngyilkosságot elkövetett férfi holttestét, és ez a pillanat különböző mértékben lesz hatással az életükre a későbbiekben. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, Quentin és Margo éppen végeznek a középiskolában. Quentinből szófogadó, rendes fiú lett, aki a hosszú évek alatt a távolból rajongott a csodálatos kalandokba keveredő, népszerű és izgalmas Margóért, akivel régen eltávolodtak egymástól.

Azonban a lány egy este megjelenik a szobája ablakában ninjaruhában, feketére mázolt arccal, és közli vele, hogy márpedig segíteni fog neki megvalósítani a teljesen jogos bosszúhadjáratát. Quentin vele tart, és élete legizgalmasabb éjszakáját tapasztalja meg. Már elképzeli, milyen szép lesz az élet, ha másnaptól Margo nem a népszerű barátaival, hanem vele fog lógni az iskolában, csakhogy a lány nem megy be többet, eltűnik otthonról. Quentin azonban felfedez egy sor nyomot, amik talán elvezethetik őt Margóhoz, és amikről úgy érzi, a lány pont neki szánta őket. De vajon miért?

Aki jól ismer, az tudja, hogy van ez az... obszesszióm John Green írásművészetével kapcsolatban, mert hát ő talán az egyetlen kortárs szerző, aki felvállalja, hogy mer átlagon felüli intelligenciájú kamaszokról írni, úgy, hogy nem állítja be csodabogárnak őket. Mégis... megdöbbentő, de igaz: eleinte ez a könyv nem tetszett. Mármint olyan kellemes volt, meg minden, de számomra zavaróan hasonlított a hangulata meg az alapfelállása az Alaska nyomábanra... és már jól felfújtam magam, hogy lehúzom a könyvet, mert ez mégsem járja, amikor megváltozott a helyzet. Margo eltűnése után a történet hangulata és jellege teljesen átalakul, és már egyáltalán nem emlékeztet az Alaskára. Számomra úgy tűnik, Green talált magának az első regényében néhány ötletet, amit szeretett volna még jobban kidolgozni, és ezt tette meg a könyvben.

Ezt a borítót kevéssé szeretem

A másik, ami miatt furcsa, hogy végül ennyire tetszett a könyv, az a tény, hogy nem szerettem Margót, és ez most nagyon enyhe megfogalmazás. Átérzem azt, amit a könyv egyik szereplője mondott valahol: az ötleteit sokkal jobban kedveltem magánál a lánynál. Margóban megvan az a megalkuvás, hogy nem mer igazából önmaga lenni, és ez elől próbál menekülni, csak azt nem érti, hogy akárhova fut, önmagát mindig cipelni fogja. És mivel el van merülve a saját világfájdalmában, nem veszi észre, mennyire rettenetesen önző.

Szerencsére nem Margo a főszereplő, ő csak a katalizátor ahhoz, hogy elindítsa Quentint egy utazáson, amihez még meg kell találnia a bátorságát. Szóval igazából a könyv középpontjában Quentin jellemfejlődése áll, ami azért jó, mert ő egy nagyon szerethető főszereplő, annak ellenére, hogy talán ő a legkevésbé extravagáns az összes John Green-főhős közül. Quentinnek nincs fura mániája, egy kicsit Grammar Nazi, de ez minden. Ami definiálja Quentint az az, hogy ő jó gyerek. Tanul, nem hiányzik az iskolából, a zenekarral lóg, holott botfüle van, mert ők is jó gyerekek, a problémáit megbeszéli a szüleivel. Elsőre unalmasnak tűnik, de Quentin valójában nagyon kalandvágyó, intelligens és mély érzésű. És az, hogy pánikrohamot kap néhányszor, nem jelenti azt, hogy nem bátor. Sőt, ha valaki ennyire félős, akkor sokkal több bátorságra van szüksége.

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak, nem érzem kidolgozatlannak őket. Különösen Radart és Bent sikerül alaposabban megismernünk, akik Quentin legjobb barátai. Radar egy internetes tényoldal elhivatott szerkesztője, ezen kívül mélységesen szégyelli, hogy a szüleinek van a világon a legnagyobb néger Mikulás-gyűjteménye. Számomra nagyon szerethető volt, olyan igazi legjobb barát, amilyet mindenkinek akarnál, lojális, megértő és elfogadó. Ben már egy kicsit nehezebb eset: ő sokkal harsányabb természet, akinek jelen pillanatban fontos prioritása az életben, hogy becsajozzon és/vagy népszerű legyen. Quentinnek és neki gyakran vannak súrlódásai, ugyanakkor Ben őszintén törődik a főhőssel, akkor is, ha nem értenek mindig egyet, és hajlandó áldozatokat hozni ezért a barátságért. Egyik fiú számára se jelent olyan rendkívül sokat Quentin útja, mégis mindketten ott akarnak lenni vele, hogy támogassák.

Az első ötven oldal Alaska-izmusa után nagyon jól esett nekem a könyv második felének cselekménye, ami lényegében félúton volt a nyomozás és az önfelfedezés között. Eszembe jutott egy kedves régi barátom, aki szintén az átlagnál jóval intelligensebb volt, és mindig azt mondogatta, hogy álmai születésnapja egy olyan nap lenne, amikor 24 órán keresztül folyamatosan csak meglepetések érnék. És igen, végül is minden okos gyerek így érez szerintem, mert akármilyen kihívásokat is helyezünk magunk elé, az élet valahogy mindig túl kiszámítható, steril és kalandmentes. Jómagam is vonzódom a nyomok sorozatát végigkövető kincsvadászatokhoz. Quentin sincs ezzel másképp, de ő Margónak hála megkapta élete nagy kalandját, úgyhogy nekünk, továbbra is unalomban tengődőknek jó vágykiteljesítés olvasni a történetét.

A történetnek meglepően erős a hangulata. Nem számítottam itt különösebben jó teljesítményre, hiszen még csak különösebben izgalmas helyszínen se játszódik, feltéve, ha Orlandót nem találjátok különösen izgalmasnak. Viszont ezen belül Green nagyszerűen választott, és az elhagyott épületekben, meg a Quentin fejében töltött órák egy idő után kifejezetten fullasztóvá és melankolikussá válnak.

John Green érezhetően szabadjára engedte minden passzióját a könyvben, többek között a metaforák iránti rajongását is. A regény tagolása is ez alapján van: három jellemző metaforát használnak a regény során az életre és az emberi kapcsolatokra, ez alapján tagolódik három szerkezeti részre a könyv. Az első szerkezeti rész a „Szál” címet viseli, mert az egyik metafora szerint a kapcsolatok olyanok, mint a léggömböt tartó szálak, és ha elpattannak, akkor az ember örökre elsodródhat. A második rész a „Fű” címmel fut, ugyanis mind kapcsolatban állunk egymással, és különállóságunk ellenére mind alkothatunk egy nagy egészet, mint a fűszálak a mezőn. Az utolsó rész a „Burok” címet viseli, ezt inkább nem fejtem ki, mert ez Quentin saját végkövetkeztetése a kapcsolatokkal kapcsolatban. Mindenestre a könyv végén ki is mondják, hogy egy dologra végtelen számú metaforát találhatsz ki, és ezek azért veszélyesek, mert meghatározzák, hogyan tekintesz valamire. (Amúgy a szerkezeti részeken belül a „fejezetek” felosztása se valami szokványos, jó ötlet volt így beosztani.) Az is érdekes, ahogy a szimbólumokat használja, például a papírvárosok számos jelentéstartalommal vonulnak végig a könyvön. Kevésbé nagy horderejű szóvirágokban is gazdag a regény, megtaláltam benne például az irodalom legborzalmasabb és/vagy legzseniálisabb hasonlatát.

„A hugyozás olyan, mint amikor egy nagyon jó könyvet olvasol: ha egyszer nekiálltál, baromi nehéz abbahagyni.”

Nat fogja játszani Quentint a filmben

Mégis, amiért igazán szerettem a könyvet, az a mélyen filozofikus mivolta. A metaforák nem csak úgy vannak, hogy legyenek, tényleg a könyv minden egyes pontja igazából egy belső utazás a főszereplő számára, és hát utazunk vele mi is. Quentin és Margo két ellentétes világnézetet képviselnek: a fiú folyton a jövőjével foglalkozik, és rettenet sokat aggódik, míg a lány az „élj a mának” filozófia szélsőséges követője. Ennek az egymásnak feszüléséről is szól a könyv, meg annak a felismeréséről, hogy valójában mennyire korlátoz a saját nézőpontod más megismerésében, és hogy mások megismerésén keresztül mennyire és hogyan ismerheted meg magad. Quentin, ugyebár elég sokáig idealizálta Margót, és az útjának ez az egyik nagy nehézsége, hogy megtanulja ezt levetkőzni, Margóban csak és kizárólag azt a hús-vér embert lássa, ami valójában, nem azt, akinek ő akarja látni.

Ami még kiemelendő a könyvvel kapcsolatban, hogy Greennek sikerült meglepő gazdagsággal megmutatni, milyen érzés is lezárni az életed egy szakaszát, és továbblépni. Benne van minden: az emlékeket megszépítő nosztalgia, a jövőtől való félelem, annak a felismerése, hogy mi az, amit érdemes megtartani, és mi az, amit nem, illetve hogy milyen az, ha valakivel menthetetlenül különböző irányokba halad az életetek, és nincs az a szeretet meg megértés a világon, ami ezt áthidalhatná. Ugyanakkor, ha megfelelő érettséggel rendelkezel, akkor viszont tudod, hogy melyikek azok a kapcsolatok, amikhez ragaszkodnod kell. Nekem legalábbis ezt mondta ez a könyv.

Száz szónak is egy a vége: John Green ezzel a regényével is adott nekem pár óra minőségi agytornát, nevetést és szívfacsarást, és erősen remélem, hogy ezt a jó szokását sokáig megtartja.

Cara Delevingne

Egy jó hír az érdeklődőknek: hamarosan elkezdik forgatni a regény filmváltozatát, és ennek örömére a Gabo bejelentette, hogy nagyjából a filmpremierrel egy időben, tehát jövő nyáron üdvözölhetjük a boltok polcain a magyar fordítást. A filmről egyelőre annyit tudni, hogy Nat Wolff fogja játszani a főszerepet, aminek én speciel nagyon örülök, mert a Stuck in Love-ban is hasonló karaktert alakított, és nagyon jól állt neki. Margo szerepét a (számomra) ismeretlen Cara Delevingne kapta, aki semmiben sem hasonlít az én fejemben élő Margóhoz, de ettől még persze lehet jó.

Kinek ajánlom? Ballagó diákoknak, és mindenkinek, aki szereti (hogy az általam kifejezetten utált rádiós sablondumát idézzem). :D

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem egyedül a bejegyzés elején mutatott borítója tetszik az angolok közül, a többi felejthető.

Kedvenc szereplők: (1) Quentin (2) Radar (3) Lauren (4) Ben (5) -

Kedvenc jelenetek: (1) a vége... teljesen érzelemgombóc lettem tőle (2) Quentin rájön, hogy Margo egy hús-vér ember (3) Ben megmenti őket a tehén általi haláltól (4) a fiúk felfedezik az elhagyott üzletházat (5) a boxutca-jellegű benzinkutas megállás :D

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a fejezetek felépítése, a nyomok