Március 27-től látható a mozikban a Noé
című film, ami vallásosaktól, Aronofsky-rajongóktól, kritikusoktól és
átlagemberektől is felváltva kap hideget és meleget, köpdösést és imádatot,
úgyhogy már csak ezért is úgy éreztem, hogy érdemes lenne megnézni magamnak.
Mondjuk, hogy én
viszonylag objektívnek éreztem magam a filmmel kapcsolatban, mert, bár
keresztény vagyok, egyáltalán nem vártam el, hogy nagyon hű legyen az
alapanyagához a film, én szeretem a súlyosan alternatív értelmezéseket.
Kifejezetten nagy Aronofsky-fanatikusnak se mondanám magam, ugyan láttam már
két filmjét, de az egyiket nem szerettem, a másikért pedig nagyon odáig voltam.
Ráadásul a moziba úgy ültem be, hogy fogalmam sem volt, ki rendezte a filmet,
nem keresgéltem hát stílusjegyeket, és nem éreztem magam emiatt sem
csalódottnak.
A Noé igazából
egy lélektani dráma csillogó fantasy csomagolásban, erre lehet tőle számítani.
A történet szerint az elkárhozott Káin utódai egyfajta kezdetleges ipari
társadalmat alakítottak ki, eközben pedig sikeresen lepusztították az egész
bolygót. Velük szemben állnak Séth leszármazottai (technikailag már csak Noé
családja), akik próbálnak a Teremtő akarata szerint, minden élővel harmóniában
élni. Menekülésből és zuzmómajszolásból álló életük akkor változik meg, amikor
Noé álmában látja a közelgő apokalipszist, és kis segítséggel rájön, hogy az Úr
őt kéri meg az ártatlan állatok megmentésére, a világ újrakezdésére. Úgyhogy a
bukott angyalok segítségével neki is fog bárkát építeni, azonban az emberiség
közelben élő hányada megneszeli, hogy Noénak van menekülési terve a
világvégéből, ők pedig bármi áron fel akarnak kerülni arra a hajóra.
A film majdnem
két és fél óra hosszú, ennek megfelelően nyilván kellőképp fel kellett turbózni
a Bibliában maximum három oldalas és nem túl izgalmas történetet. Először is,
az egész sztori egy poszt-apokaliptikus pusztaságba lett helyezve, ez az ötlet
nekem már eleve nagyon tetszett. Ebben a világban élni nyilván nem könnyű,
szóval van itt erőszak, vér, meg gyilkosság is bőven (milyen jó, hogy valaki
behozta a nyolc éves gyerekét a moziba). A bárkaépítés a számítógépes
trükköknek hála hatalmas, epikus vállalkozássá duzzad, és érdemes megjegyezni
ezzel kapcsolatban, hogy a film díszleteinek építése során a bárka esetében
teljes mértékben a Biblia leírását követték. Kapunk még egy csatajelenetet, meg
egy katasztrófafilm-jellegű áradást, majd a film utolsó kétharmada a bárkába
szorult család küzdelméről szól a saját kis démonaikkal. Ez így együtt bőven
elég izgalmas, hogy kitöltse a játékidőt, sehol sem ül le a film, én egy
pillanatig sem unatkoztam. Bár valóban rengeteg dologban eltér az alapanyagtól
a film, de kár amiatt sopánkodni, hogy ez milyen erőszakos és borzalmas
történet, mert az Ószövetség jelentős része legalább ennyire gyomorforgató,
nincs min csodálkozni.
A történet nagy
erőssége, hogy a karakterei nagyon árnyaltak és összetettek, mindenkinek
megismerjük az egyéniségét, a vágyait, megértjük, mi hajtja. Engem elsősorban
ez vonz a bibliai feldolgozásokban, hiszen sokkal átélhetőbbé teszi a
történetet. Sokat gondolkodtam eddig is azon, hogy vajon tényleg mindenki olyan
rossz volt-e, hogy halált érdemelt, és ezt mégis hogy tudta Noé ölbe tett
kézzel végignézni? A film megválaszolja ezeket a kérdéseket, de nem feltétlenül
azt mondja, amit szeretnénk hallani. Noé (Russell Crow) ugyanis nagyon nagy
utat jár be, rettenetesen nehéz döntéseket kell meghoznia, és a végére ebbe
beleroppan. Ironikus módon pont az embersége miatt érezte magát kiválasztottnak,
és ez az emberség az, amit szép lassan teljesen elveszít, miközben minden
erejével próbálja teljesíteni feladatát. A felesége (Jennifer Conelly) ugyan jó
társként mindenben támogatja, de azért nem mindig ért vele egyet, és igenis
hajlandó a saját elképzelései mentén is cselekedni, és őszintén megmondani
Noénak, amit hallania kell.
Noé három fia
közül igazából csak a középső fiú, Hám (Logan Lerman) az érdekes, a többiek
elég semmitmondóak. (Az idősebbik teljes színészi alakításánál jobban lekötött, hogy vajon tényleg akkora a rés a két metszőfoga között, vagy csak én reagálom túl, a kicsinem meg először a nemét se sikerült megállapítanom.) Hám az a tipikus burokban nevelt gyerek, aki régóta vágyik
arra, hogy megismerje a világot, ugyanakkor vissza is retten, amikor meglátja,
milyen. Neki támad a legkiélezettebb konfliktusa a gyerekek közül Noéval, és az
apa figurájával együtt megkérdőjelezi az értékrendet is, amit a családjától
kapott, miközben pedig ezt a konfliktust próbálja feldolgozni, hirtelen kell
felnőnie és kitalálni, hogy számára igazából mi fontos az életben. Ilát, Noé
legidősebb fiának a feleségét (Emma Watson) sokan szidják, szerintem sem volt
különösebben jó az alakítása, és amikor már minden második képkockán elsírta magát,
az elég kínos volt, még úgy is, hogy akadt rá oka. A gonosz a történetben a
Szentírás egy másik részéből importált Tubalkáin, aki archetípusa az önző,
mindent és mindenkit semmibe vevő embernek, de csodálatos módon valahol az ő
álláspontja is érthető.
A sokszínű
történethez sokszínű üzenet dukál, amin bőven lehet gondolkodni még a film után
is. Az első, ami nagyon kézzelfogható, az a környezetvédelmi elvek
hangsúlyozása, hiszen a rossz, gonosz emberiség elpusztította a bolygót, Noé
pedig próbálja az ártatlan, még mindig a paradicsomi lényegükhöz hűen élő
állatokat menteni... igen, ez a filmben is benne van ilyen szájbarágósan. A
másik Noé alakján keresztül a küldetéstudat problémája: hogy meddig lehet
elmenni és mit lehet feláldozni egy cél elérése érdekében, és hogy vannak olyan
dolgok, amikről semmiképp sem mondhatunk le, mert hiába érjük el végül a
célunkat, ha másnap nem tudunk a tükörbe nézni. Persze van szó sok másról is:
családról, hűségről, felnőtté válásról, és igen, picit a hitről is.
Mindezt pedig
egy nagyon kidolgozott látványvilág illusztrálja, ami helyenként elég giccses
és túlzsúfolt, de vannak kifejezetten kreatív pillanatai is. Ilyen például az
egyik átvezető résznél a stop motion technika alkalmazása (amikor állóképek összevágásából
hozzák létre a darabos mozgás élményét), vagy a teremtéstörténet gyorsított
változatának előadásánál használt animációk. A zene tipikus soundtrack, sosem
ugrott ki feltűnően a történetből, de jól támogatta az érzelmi töltését.
Összességében
nekem kifejezetten tetszett a film, szerintem megszólíthat vallásosakat és nem
hívőket egyaránt, de érdemes elolvasni előtte egy kicsit a Biblia elejét, úgy
sokkal könnyebb követni, hogy miről beszélnek. Azonban egyértelműen nem való a
film azoknak, akik szeretik a szóról-szóra bibliaadaptációkat, mert lesz ezzel
bajuk bőven. Ráadásul klasszikusan fantasy-rajongóknak se tudnám ajánlani,
ahhoz messze túl hosszú benne a sok dráma, kevés cselekmény a végén. Annak
viszont ideális, aki szeretne rágódni a történet emberi tragédiáin és
ellentmondásos erkölcsi dilemmáin.
10/9 pont (Eredetileg publikálva itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2014/04/11/vilagvege_es_kuldetestudat#more6013763 )
Tudni kell rólam, hogy az elmúlt
években viszonylag kevés magyar szerzőtől olvastam a kötelezőkön kívül, és így
nem igazán vagyok otthon a kortárs magyar irodalomban. Szeretnék ezen
változtatni, de néha nehéz, mert a szórakoztató irodalomban megjelenő művek
sokszor rettentően gagyinak tűnnek, a szépirodalom meg túlságosan elvontnak, ezért
nehezen találom meg azokat a könyveket, amik tényleg érdekelnének. Így bukkant
fel a világomban Benyák Zoltán, akinek a könyvei felkeltették az érdeklődésem,
ráadásul a legutóbbi két regénye, az Ars Fatalis és Az idő bolondjai széles
körben nagy pozitív visszhangot keltettek a neten is. Emiatt nagyon szerettem
volna, ha megfelel a várakozásaimnak a regény, és végül is meg is tette, ámbár
nem maradéktalanul, de így is egy korrekt és jó olvasmányélménynek találtam.
Szent Kron álmos, félig a múltban
rekedt kis sziget a kontinens partjaitól nem messze, ahova nehezen, lassan,
meg-megtántorodva érkezik mindenféle változás. Egy nap azonban titokzatos
idegen száll le a kompról, akinek félelmetes a hatalma, és számos elintézetlen
ügye van a szigeten. Munkálkodása következtében Szent Kronon szeptember
tizenhetedikén, este hat órakor megáll az idő. A szigeten elharapózik a rémület
és a káosz, a kitört zűrzavar kellős közepén pedig annak a néhány embernek,
akitől a félelmetes szemű Idő akar valamit, rá kell jönnie, hogy mi végre van
ez az egész, és mihez kell kezdeniük a végtelen nappal, mielőtt túl késő lesz.
„Ha
adhatok egy jó tanácsot: vigyázz, mit teszel az életedben, mert minden
pillanatból marad egy kép! Aztán meg nem szabadulsz tőlük. Isten eléd lógatja
őket, bármerre is fordítod a fejed.”
Oké, oké, el kell ismernem, hogy Benyák
Zoltán nagyon profi, ha nem tudnám, hogy tapasztalt íróval állok szemben, a
regényén ez akkor is érződik. A stílusa kellemesen költői, nem túlírt, de nem
is egyszerű, mint egy faék, és ezt a kifejező erejét arra használja, hogy egy
fantasztikusan részletes, erős atmoszférájú világot varázsoljon elénk. Úgy
éreztem, mintha én is ott járnám a sziget utcáit a szereplőkkel. És megvolt ez
a „hát, ez olyan, mintha nem is magyar írta volna” – pillanatom, többször is.
Ebben a könyvben Júliát leszámítva nincsenek belső, magyarkodós pillanatok, ami
nem is hiányzik, hiszen több ennél a regény, valami egyetemes. Ez a tény és a
fantasztikus minőség együtt abszolút méltóvá teszi a könyvet arra, hogy
nemzetközi sikerre is vigye akár.
A történet három főszereplővel, három
szálon fut. Tac Lachensky, a sziget öreg órásmestere egész életében próbálta
felfedni az idő titkait, és amikor beállít hozzá a különös nő, végre esélyt
kap, hogy válaszokat találjon. Manfred, a szigeten néhány éve élő titokzatos
férfi inkább elkerülné az Idő szépséges istennőjét, de nem tudja lerázni a
mindenre elszánt újságírónőt, aki le akarja leplezni: a férfi valójában
örökéletű és már az őskor óta jár a földön. Mimi LaFarge pedig egy tizenhét
éves lány, aki egy ritka genetikai betegség miatt egy hihetetlen sebességgel
öregedő testbe szorult, és a világvége napjáig nem is remélhette, hogy elhagyja
a házat és megpróbálhatja megvalósítani azt a három álmot, amit egész kurta
életében dédelgetett.
„Azt
mondják, az élet szürke, ezért mindenkinek kell valami őrület. Hát maga
megtalálta, és köszönöm, hogy éppen én lehetek a maga őrülete.”
Sajnos számomra az egyik kevésbé erősen
kivitelezett pont a regény cselekménye. A három szálból kettő egy-egy életút
elmesélése, és sajnos egyik sem igazán fogott meg. Manfred szála esetében ennek
a konkrét okát is tudom: nem először hallottam ezt a történetet. Készült
ugyanis 2007-ben egy The Man from Earth (Az őslakó) című hollywoodi film, amit
volt szerencsém látni, és az szinte pontról pontra ugyanez a sztori. Sajnálom,
hogy ennyire hasonlított a kettő, mert emlékszem, amikor a filmet először
láttam, teljesen lenyűgözött, és így tudom, hogy a könyv is tökéletesen
elvarázsolt volna, ha az újdonság erejével hat. Tac visszaemlékezéseit eleinte
élveztem, fiatal korában kifejezetten szimpatikusnak találtam, de mire felnőtt,
olyan mértékben önmagába fordult és megkeseredett, hogy kínszenvedés volt
minden sorát olvasni. Ezért vártam nagyon mindig az egyetlen cselekvő
főszereplő, Mimi részeit, amik kifejezetten élvezetesek voltak, csak viszonylag
ritkák. Illetve itt is van egy kis kifogásolni valóm: Mimi egyik nagy feladata
az életében, hogy megtalálja az apját. És vajon ki az apja? Sose találtam volna
ki, ha nem jövök rá az első pillanatban, amikor felvetődött kérdésként.
Viszont a mellékszereplők nagyon-nagyon
erősek a regényben. Jó néhányszor eljátssza azt az író, hogy egy-egy fejezetnyi
kis beékelt történetben felvázolja a sziget valamelyik lakójának a teljes
hátterét, és, bevallom, nekem ezek az epizódok tetszettek a legjobban, nagyon
érdekesnek meg hangulatosnak találtam őket, szívesen olvastam volna több ilyet
is. Viszont amiatt egy kicsit morcos vagyok, hogy már megint egy olyan
lelkészről kellett olvasnom, aki igen érdekes erkölcsi érzékkel rendelkezik.
Tudom, hogy ez az olvasók nagy részének nem ügy, de én már komolyan vennék pár
üveg bort annak az írónak, aki hajlandó olyan könyvbe is normális, hiteles pap
figurát írni, ami amúgy nem szájbarágós vallási tanmese.
„Nem
akkor válik az ember felnőtté, amikor pénzt keres, vagy ha megáll önállóan a
lábán. Inkább akkor, mikor először meginog.”
És mégis, bár a konkrét cselekmény néha
botladozik, és a karakterek se lesznek mindig a szívünk csücskei, maga a
történet azért még így is nagyon érdekes. Különösen tetszett, hogy ilyen
kvázi-posztapokaliptikus rémlátomást csinált abból az eleső ránézésre
ártalmatlan, sőt, kívánatosnak tűnő eseményből, hogy megállt az idő. Mert az
bizony veszélyes, elzárja a szigetet a külvilágtól, és szép lassan őrületbe
kergeti az embereket is. A káosz, a zűrzavar, az anarchia nagyon jól le van
festve a regény lapjain, ezt igazán értékeltem benne.
A molyon mágikus realizmust írtak
műfajként, ami bizonyos szempontból jogos is, csak nekem néha hibádzott a
realitás. Az említett évszámok alapján a regény nagyjából a jelenünkben
játszódhat, ezt az összes többi információból viszont elég nehéz leszűrni. Ha
viszont ez így van, akkor nincs olyan szöglete a nyugati világnak, ahol Mimi
helyzete előállhatott volna, ugyanis Lafarge anyu nyakára jártak volna a
gyermekvédelmisek, hogy miért tartja úgy ezt a szegény lányt, mint egy állatot.
Ráadásul a progéria a valóságban nem egészen így néz ki, sajnos ez is rontott a
realitásérzékemen, mint ahogy Julia betegsége is (ilyen fiatalon szinte semmi
esélye erre a kórra). A mágikus kitétellel nem volt gond. :D
„Fiatalnak
lenni annyit tesz, hogy hiszel az álmaidban, az erődben, a kitartásodban, ami
elvisz azokig az álmokig. jobbá akarod tenni a világot, átformálni a magad
képére. Ismerős szavak? Isten örökké fiatal.”
De igazából felesleges ezeken sokat
rágódni, mert ez a könyv nem cselekmény-, még csak nem is karakter-, hanem
gondolatközpontú. Minden szereplő élete egy-egy állásfoglalás a regény központi
témájával, az idővel kapcsolatban, és végül ezekből fésülődik össze a
mondanivaló. Tac képviseli az átlagos ember félelmét az elmúlástól és utálatát
a folyton rohanó idővel szemben, csak épp ezerszeresére nagyítva. Az ő
ellenpontja Manfred, aki elérte a sokak által áhított öröklétet, de évezredek
alatt rá kell jönnie, hogy ennek az állapotnak vajmi kevés köze van a
boldogsághoz. Talán Mimi képviseli a legegészségesebb hozzáállást a könyvben:
elfogadja önnön halandóságát, és próbálja minél jobban kihasználni azt a kevés
időt, ami megadatott neki.
Sokáig igen kényelmetlenül érintett a
regény gondolatisága, mivel a főszereplők a lehető legszélsőségesebb
nézőpontokat képviselték az idővel kapcsolatban, és alapvetően mindegyik
taszított. Így a közepe felé fel is tettem a regénynek a kérdést: oké,
felfogtam, az elmúlás és az öregedés szar, de örökké élni se jobb. Mégis, nem
akarnál üzenni valami pozitívat is? De aztán a végére egész szépen összeáll a
mondanivaló: az elmúlás és a halál rosszak, de szükséges velejárói az életnek,
mert ez ad súlyt, keretet, támpontot a létezésünknek, önnön halandóságunk
tudata ösztönöz arra, hogy törekedjünk dolgokra, hogy értékes életet éljünk. Akkor
van csak okunk félni az idő múlásától, ha nem éljük megfelelően az életünket,
ha nem törekszünk kihasználni a lehetőségeket (ahogy Tac tette).
Ez egy nagyon szép, atmoszférikus,
ügyesen összerakott könyv, ami azonban néhány helyen monotonná válik, és úgy
általában nem túl pozitív a hangulata. Minden kifogásom ellenére azért
szerettem olvasni, és remélem, Benyák Zoltán még sok hasonlóan jó történettel
örvendeztet meg bennünket.
Kinek ajánlom? Filozófiára és gondolati mélységekre vágyóknak.
Kinek nem ajánlom? Cselekményközpontú fantasy-rajongóknak.
Cselekmény, történetvezetés: 10/7
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/8
Érzelmek: 10/8
Összesen: 10/8
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Szép
a borító, főleg ez a steampunk-stílus tetszik benne. Csak a cím felirata tűnik
élőben eléggé nem oda illőnek, mondjuk egy dobornyomott aranyszínűnek jobban
örültem volna.
Kedvenc
szereplők: (1) Lin (2) Idő (3) a liftes ember (4) Mimi (5) a
fényképész
Kedvenc
jelenetek: (1) az epizódok (2) Mimi a vak fiúval beszélget a mólón (3)
Julia bemegy az órásboltba (4) a vége (5) Lin először ül le Manfreddal beszélgetni
Mélypont: Julia
betegsége és az, hogy Tacnek ezt mennyire nem sikerült kezelnie
Kedvenc
ötlet: amikor Mimi odaajándékozza plüsskutyáját az időnek :) olyan
aranyos
Courtney
Summers – Fall For Anything (Zuhanni bármiért)
(Könyvkuckó)
Eddie Reeves édesapja néhány hete
öngyilkosságot követett el, a lány élete pedig azon az éjszakán gyökeresen
megváltozott. Az anyja depresszióba süllyedt, idegesítő barátnője erőszakkal
akarja lenyomni az élni akarást a torkukon, a Eddie-t pedig csak egyetlen
kérdés foglalkoztatja: miért? Miért dobta el magától az életet az apja, aki egy
boldog családban élt, sikeres és termékeny fotós volt és egy kedves, melegszívű
ember, akit mindenki szeretett a kisvárosban? Eddie válaszokat akar, mert úgy
érzi, hogy a kérdés felőrli az életét, miközben szép lassan tébolyba kergeti.
Ekkor találkozik Culler Evansszel, apja egyetlen tanítványával, aki talán
közelebb viheti a válaszhoz, mint valaha remélte.
Nekünk már volt egy afférünk
Summersszel a This Is Not a Test kapcsán, ami a 2012-es év legjobb regényévé
vált a számomra, ezért néztem utána az írónő többi könyvének. Ez keltette fel
először a figyelmem, mert ugyanúgy az öngyilkossággal foglalkozik, mint a fent
említett könyve, de egy olyan megközelítésben, amiben ritkábban láthatjuk: egy
felnőtt öngyilkosságát mutatja be az életben maradottak szemszögéből.
Érdekesnek találtam ezt a problémafelvetést, meg azt a tényt, hogy fotósokról
szól a könyv, ezért vágtam bele, és nem csalódtam.
’I’m
always leaving, but I never have anywhere to go.’ – Mindig elmegyek, de sosincs
hová mennem.
Courtney Summersre nem jellemző, hogy
túl terjengős regényekkel untatná a közönségét, ez a szépség is meglehetősen
karcsú. Annak ellenére, hogy simán olvastam volna tovább a könyvet, el kell
ismernem, hogy így is teljesen kerek, mindennel foglalkozik, amivel kell. Bár
nem cselekményközpontú a regény, azért Eddie nyomozása egy idő után bőven elég
izgalmas volt ahhoz, hogy a szék szélén pattogva várjam a következő
információmorzsát. A stílust is hasonló lényegre törő minimalizmus jellemzi, de
azért nem hiányzik a szépség és az érzelem sem, tökéletesen visszaadja az
elbeszélőnk megtört és zavarodott lelkivilágát.
A regény atmoszférája nagyon erős, az
írónőtől számomra már jól ismert nyomasztó, rátelepedő, kicsit bezártság-jellegű
érzés. Ezt nem csak az erős érzelmi töltettel rendelkező jelenetek, párbeszédek
sora okozza számomra, hanem a helyszínváltozások is. Az elhagyott,
lerongyolódott épületek, amiket Eddie és Culler meglátogat, csak úgy árasztják
az elmúlás és a szomorúság légkörét.
A regény abszolút karakterközpontú, és
érdekessége, hogy a szereplők mindegyike annyira reális, hogy egyszerre tudod
őket szeretni és utálni, de közben nagyon mélyen meg lehet érteni őket és
együtt érezni velük, ami jó kombináció. A főszereplő, Eddie, tipikusan jó példa
erre: végtelenül emberi, ahogy a gyászával próbál megbirkózni, és szeretne
értelmet találni az érthetetlenben, azt hiszem, bizonyos pontig mind így
kezelnénk ezt a szituációt. Ugyanakkor vannak nagyon furcsa dolgai is, amikor
rendszeresen bántja a körülötte lévőket azzal, amit kimond, vagy épp nem mond
ki, meg amikor kibukik belőle a hisztis kamasz, olyankor nehezebb vele
szimpatizálni. Néha Eddie igenis tesz olyan dolgokat, amitől jogosan ijednek
meg a körülötte élők, és amikor számon kérik, úgy érzi, hogy senki sem érti meg
őt igazán.
’We’re
all lost in different ways, so how do we even help each other find our way out.
We won’t. We can’t. We’ll just stay lost forever.’ – Mindegyikünk el van veszve
valamilyen módon, hogy is segíthetnénk egymásnak megtalálni a kiutat? Nem
fogunk. Nem tudunk. Elveszettek maradunk örökre.
A kivétel, akivel Eddie megtalálja a
hangot, az egyetlen és csodálatos Culler, aki nagyon hasonló cipőben jár a
lánnyal, hiszen a néhai Reeves apuka volt a mentora, és pályájának elindítója,
ezért őt is majdnem annyira megrázta a halála, mint Eddie-t. Ezért aztán
érthető okokból egyfajta támaszt tudnak nyújtani egymásnak ezekben a nehéz
időkben, sőt, a barátságos érzelmi támogatást mindketten nagyon hamar elkezdik
kutyulni a fizikai vonzalommal, és abból sül ki csak az igazi móka. Ugyanis
ennek a kapcsolatnak van egy árnyoldala is: mivel Culler pont ugyanolyan
megtört, mint Eddie, hiába a fiú az idősebb, és neki kéne kézben tartania a
helyzetet, egyáltalán nem képes erre. Sőt, a lány minden szeszélyét
kiszolgálja, legyen szó düledező épületekben való mászkálásról, vagy elszökésről
otthonról.
Azonban számomra az igazi, klasszikus
értelemben vett hőse a történetnek a másik fiú Eddie életében, Milo (aki hogy,
hogy nem, kimaradt a fülszövegből, ejnye). Ő az a legjobb barát, aki azonban
mintha kicsit több lenne barátnál, hiszen Eddie mindig úgy képzelte el, hogy
vele fog lefeküdni életében először. Őt is súlyosan érintette a haláleset,
hiszen Mr. Reeves gyakorlatilag a fiává fogadta, miután a biológiai apja
lelécelt, közel álltak ők is egymáshoz. Milo az egyetlen a hármasból, aki el
tudja fogadni, hogy talán ami történt, annak a világon egyáltalán semmi értelme
nincsen, és aki próbál továbblépni, felejtéssel elérni, hogy ne őrüljön bele
annak a szörnyű éjszakának az emlékébe. Eddie azonban nem képes a gyógyulásra
tett kísérletét elfogadni, folyamatosan gyötri, hogy mondja el a történteket az
ő szemszögéből, és amikor Milo erre nem hajlandó, egyre jobban eltávolodik
tőle. Borzalmas lehet végignézni, ahogy valaki, akit szeretsz, szép lassan a
darabjaira hullik, és megtapasztalni az elutasítását, a fiú mégis tűr, miközben
minden helyzetben próbálja Eddie-t kisegíteni a bajból, remélve, hogy a lány
egy nap majd megérti, csak őt próbálta védeni.
Valóságos elhagyott épületek, amik akár a regény helyszínei is lehetnének (forrás: http://www.barnorama.com/photos-of-abandoned-places/)
’It
might have been me.
Imagine
you’re the weight around a person who jumps.
That
you’re what keeps them falling.”
Lehettem
én is.
Képzeld
el, hogy te vagy a súly egy ember körül, aki ugrott.
Hogy
miattad zuhan le a földre.
De ami miatt a leginkább lehet
értékelni ezt a könyvet, az a gondolati gazdagsága. Nagyon-nagyon tömény ilyen
szempontból a regény, több témát is boncolgat, és a rövidsége ellenére szépen
ki is fejti őket. A fő témája természetesen az öngyilkosság a családtagok
szemszögéből, mint hogy a történet is főképp erről szól. Eddie küzdelmén
keresztül bepillantást nyerünk abba, mennyire nehéz szituáció ez, mennyire
megterheli az ember lelkét egy élet látszólag értelmetlen eldobása, egészen
addig, hogy még akár bűntudatot is érezhet, gondolhatja azt, ő okozta a
szerette halálát. Ugyanakkor szól az elszigeteltségről is a könyv, mert ezek a
családok igenis kiszakadnak a közösségeikből, mert senki sem érti meg igazán, min
mennek keresztül, csak aki maga is átélte ezt, és nagyon nehéz megtalálni azt a
módot, ahogy kell és lehet másokkal a helyzetükről beszélni.
Mással is foglalkozik érintőlegesen a
regény, például azzal, hogy mennyire tudja két érzelmileg sérült ember
támogatni egymást, vagy épp az igazság/hazugság/kegyes hazugság/őszintétlenség
tárgykörével, mert akad itt minden bőven ezek közül. Valamit ugye amiatt, hogy
több szereplő is művész, foglalkozik a könyv a művészettel magával is,
leginkább azzal, hogy mi a szerepe az ember életében. Eddie apukája ugyanis
fiatalon sikeressé vált a fotóival, majd ezt feladta, hogy csak magának
alkothasson a kisváros biztonságos ismeretlenségében, és ez van szembeállítva
Culler hozzáállásával, aki szerint a művészetnek csak akkor van értelme, ha az
emberek látják, ha rájuk hatással van. Culler és a lakótársa viszonyában pedig
azt boncolgatja, hogy mi számít jobban: az akadémikus tudás és a technikai képzettség,
vagy az inspiráció meg az egyéni látásmód?
Összességében ez a regény egy nagyon is
olvasásra méltó alkotás. Summers immár egyéni meglátásaival, tömény, komoly és
kissé nyomasztó történeteivel és kényelmetlenül reális karaktereivel felkerült
a kedvenc szerzőim listájára.
Kinek ajánlom? Ha szeretnél egy viszonylag ritkábban látott
megközelítésből olvasni az öngyilkosságról, akkor nem kell tovább keresgélned.
Kinek nem ajánlom? Érzékeny lelkűeknek. Summers regényei nem kifejezetten azok
a napsütés-és-vidámság típusúak.
Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10**
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Szerintem
egy erős középfokú nyelvtudással már lehet érteni ezt a könyvet, semmi
különösebb fakszni nincs benne.).
Összesen: 10/10*
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Én
a borító alapján szerettem bele a könyvbe, nagyon hangulatos, és minden
részletnek jelentősége van rajta.
Kedvenc
szereplők: (1) Milo (2) Culler (3) Eddie (4) Missy (5) Beth
Kedvenc
jelenetek: (1) a befejezés (2) Eddie elküldi Milot (3) Culler
lefotózza Eddie-t meztelenül (4) az üzenet megtalálása a kilátónál (5) a
tábortűz körül
Figyelem! Ez az ajánló egy
regénysorozat harmadik részéről készült, úgyhogy szükségszerűen SPOILERT
tartalmaz az első két részre, amiknek az ajánlóit itt találjátok: 1. Tiszták2.Fuse Sőt, most az egyszer úgy érzem, nem tudok felelősséget vállalni azért sem,
hogy a történet a harmadik részre nem fog spoilert tartalmazni, úgyhogy ha nem
akarsz még utalást sem olvasni, akkor ezt most sajnos ki kell hagynod.
Sokféleképpen be lehet fejezni egy
regényt vagy egy sorozatot. Az olvasó persze legtöbbször hepiendre vágyik,
ugyanakkor néha tisztában vagyunk vele, hogy egy túl cukorszirupos lezárás az
egész történethez méltatlan lenne. Így hát, ha néha szenvedünk is,
fogcsikorgatva tűrjük a lezárást, amit a kegyetlen író ránk mér. A legvégén
mégis tudunk sokszor megkönnyebbülést és elégedettséget érezni, ha legalább
valami van, amibe kapaszkodhatunk, egy kis remény, egy kis jó, és ettől a
realitás is örömtelivé válik (például ilyen nekem Az éhezők viadala-sorozat
lezárása), vagy ha remény nincs is, legalább úgy érzed, hogy több lettél az
érzelmi traumától, amit a könyv okozott (a Csillagainkban a hiba vége például
jó példa erre). Viszont a Burn sajnos egyik élményt sem nyújtotta, és ezért,
kár is tagadni, csalódott és dühös vagyok, hiszen egy általam nagyon szeretett
sorozatot kellett keserű szájízzel letennem.
Partridge végül a titokzatos Cygnus
segítségével meggyilkolta az apját, és átvette a hatalmat a Kupolában. Csakhogy
ez a hatalom igazából látszólagos, Partridge nem maga adja ki a parancsokat,
apja helyettese irányít a háttérből. A fiúra leginkább azért van szükség, hogy
az állandóság érzetét biztosítsa a népnek, és amikor ezzel szembemegy, el kell
szenvednie a döntése következményeit. Eközben Pressia, El Capitan és Bradwell
Bartrand Kelly megkérdőjelezhető vendégszeretetét élvezik, aki végül egy
fegyvert ad nekik, amivel képesek elpusztítani a Kupolát. De vajon a fiatalok
képesek reálisan felmérni, hogy szabad-e használniuk ezt a fegyvert?
A cselekménye ennek a kötetnek is
feszes és izgalmas, ahogy eddig megszokhattuk, sőt, talán egy kicsit túlságosan
is az. Bár alapvetően értékelném, hogy nincs mellébeszélés, de itt olyan
szinten hiányoznak a cselekménybeli kanyarok és eltévedések, ami már számomra
zavaróvá vált, hiszen az életben sem vezetnek folyamatosan az események egy
konkrét, biztos irányba. Azonban itt minden olyan mértékben jelentőségteljes,
hogy ha egy szereplő a történet bizonyos pontján lehajol, és elrak egy követ,
akkor mérget vehetsz rá, hogy annak a kőnek még szerepe lesz a későbbiekben.
Ez, és az a tény, hogy nagyjából az
ötvenedik oldaltól tudtam, mi lesz a végkifejlet, összességében azt az érzést
keltette bennem, mintha a Légikatasztrófák nyomában egy epizódját nézném. Az
elején még egy átlagos repülésnek indul a dolog, de aztán szép lassan kibontakozik
előtted a sok apró tényező, ami az elkerülhetetlen véghez vezet. A vég pedig
az, hogy a repülő lezuhan és mindenki meghal, mert nem látsz túlélőket
nyilatkozni, csak az áldozatok családtagjait. Ettől minden, amit bárki is tesz,
olyan hiábavalóvá lesz. És egy kicsit így éreztem ennek a történetnek a kapcsán
is. Nekem személy szerint például rettenetesen hiányzott az előző két kötet
nyomozós, kirakós-összerakós, rejtélymegoldós szála, ami a cselekmény
fénypontja volt nekem. Ebben a kötetben sajnos már semmi ilyen sincs, alig
kapunk új információt, és a szereplőknek azért se nagyon kell megküzdenie.
Mindemellett még az eddig csodálatosan, színesen, szagosan, átélhetően megírt
akciójelenetekből is kifogytunk, ami van is, az elég sótlan.
Kaptam viszont egy olyan érzést a
könyvtől, amit eddig még nem éltem át ebben a sorozatban: az erőltetettség
érzését. Az volt a benyomásom, hogy az írónő basáskodó kis istennőként ül a
történet fölött (ami persze így is van), és mindenáron ezt a befejezést akarja
kihozni, nem igazán érdekelve, hogy ezzel ellentmond a karaktereknek, vagy a
józan ész törvényeinek. Mert itt végül olyan gyorsasággal lendülnek át
etikailag roppant problémás dolgokon, hogy csak lestem. Azonban a történelemből
láthatjuk, hogy az igazi vezetők azért korántsem szoktak ennyire magabiztosak
lenni. A kubai rakétaválság idején is azzal szembesültek a szembenálló felek,
hogy ha én megnyomom a gombot, akkor ő is megnyomja, és akkor rengeteg ártatlan
ember fog meghalni, de nekik valahogy mégis sikerült annyi intelligenciát
összeszedni, hogy jó, akkor inkább üljünk le tárgyalni. Persze az is igaz, hogy
ezek a vezetők nem tizenévesek voltak. És bár eddig ezt nem éreztem
problémának, ebben a részben már nagyon, és igazat tudok adni azoknak, akik
szerint a főszereplők ilyen mértékű befolyása az eseményekre valójában elég
nagy hiba.
Miközben a történet ilyenformán
elidegenít magától, a karaktereken is megvadult úthenger módjára rohan át. Ez
szerencsére nem igaz mindenkire, mert akkor kaptam volna sírógörcsöt. El Capitan
karakterével és fejlődési ívével történetesen tökéletesen meg vagyok elégedve,
ő az a szereplő, aki a legmélyebbről indul, hiszen borzalmas dolgokat követett
el élete során, és ahogy ebben a kötetben végre szembenéz az önváddal és keresi
a bűnbocsánatot, az egyszerűen gyönyörű. Tulajdonképpen Bradwell sem érdemelte
ki, hogy pofon akarjam vágni (csak néha), és szép volt ahogy ők ketten végig
hangsúlyozták, hogy mennyire olyan a másik számukra, mint a testvérük, még ha
ez nem is tökéletesen nyilvánult meg mindig, bár ki nem veszekszik soha a testvérével, ugyebár. Sőt, Bradwell
Helmudot is tökéletesen egyenlő félként kezeli, ami szerintem fantasztikus,
szerettem volna a hármasukból még többet kapni.
Az írónő (forrás: http://www.pureimaginationblog.com/
2012/02/interview-with-julianna-baggot.html)
A könyv prológusa Bradwell szemszögéből
van, aminek annyira megörültem, hogy azt elmondani nem lehet, és ebből
rájöttem, mennyire kellett volna a történetnek néhány fejezet az ő nézőpontjából
is. Már a második részben is volt egy ilyen benyomásom, de ebben a kötetben,
amiben egy kicsit elidegenedik mindenkitől, szerintem ez még szükségesebb lett
volna, főleg hogy a végén El Capitannal ketten visznek egy szálat, míg a másik
három főszereplő a másik szálon mozog, és ez egy kicsit kiegyensúlyozatlanná
tette szerintem a történetet.
Viszont a lányok sikeresen az idegösszeroppanás
szélére sodortak. Lyda mondjuk nem lepett meg, közte meg köztem olyan mértékű
világnézeti szakadék tátong, ami ilyen instant utálatot szül bennem, úgyhogy
inkább az a csoda, hogy a könyv elején még viszonylag szimpatikusnak találtam.
De aztán, aztán Lyda beindult a szabadság felé vezető úton, amit nagyon
küzdöttem, hogy bármi másnak lássak, mint egy rettenetesen önző,
alkalmazkodásra képtelen lány őrület felé tartó vergődését, de sajnos nem
sikerült. Nem tudom elfogadni Lyda cselekedeteit helyesnek vagy példamutatónak,
sőt, igazából az értékrendjét sem, mert olyan érzésem van, hogy ez nem saját
véleménye, csak az Anyák agymosása által rákényszerített dolog, amire azért
volt fogékony, mert először tőlük kapott igazi szeretetet. Ez pedig az én fogalmaim
szerint nem szabadság, mint ahogy önmagában az sem az, ha fizikailag nem
vagyunk bezárva.
Pressia még viszonylag elég sokáig
kitartott pozitív minőségében, komolyan azt hittem, hogy ő az én emberem ebben
a történetben, nagyon szerettem az emberségét és az ártatlanságát, ami ennyi
borzalom után is kitartott. Csakhogy a végén Pressia hirtelen tesz egy
pálfordulást, amitől azóta fogom a fejem és nem értem igazából, hogy miért
történt. Ugyanis ő nagyon sokáig hisz Partridge-ban, akkor is, amikor egészen szörnyű
dolgokat lehet gondolni róla, de amikor a nagyon szörnyűekről kiderül, hogy nem
igazak, viszont egy ezekhez képest apróságban a bátyja csalódást okoz
Pressiának, akkor hirtelen elfordul tőle, és ez számomra a fent említett
erőltetés kategóriája, mert nem illik a karakteréhez, a szituációhoz vagy a
józan paraszti észhez, amit tesz.
De ahol a legnagyobbat bukik számomra a
történet, az Partridge útja. Alapvetően szerintem azért szeretünk a hozzá
hasonló karakterekről olvasni, mert nagyon kevés az olyan ember, aki teljesen
tökéletesnek látja a szüleit és mindenben a példájukat akarja követni, és néha
csak akarjuk hallani, hogy nem minden a genetika meg a nevelés, hogy egy
szélsőségesen rossz ember gyereke is felállhat és a döntéseivel jó emberré
válhat, és ehhez nem kellett volna feltétlenül pozitív véget érnie a
történetének. Viszont sajnos Baggott pont az ellenkezőjét látja jónak ábrázolni
ebben a történetben, és számomra rettenetesen frusztráló és dühítő volt nézni,
hogy milyen nyilvánvalóan lemond mindenki Partridge-ról szinte azonnal, amikor
a tetteivel ezt még nem is érdemli ki.
Mert az a vicc az egészben, hogy
Partridge marad a leginkább emberséges az összes szereplő közül. Ő az egyetlen,
aki felismeri, és következetesen kiáll amellett, hogy a Kupolában élők, habár
korántsem hibátlanok, de emberek, és így talán az ő életüket is védenie kell
valakinek. És igen, követ el hibákat, és igen, rossz eszközöket választ, és
igen, a végén tesz valami szörnyűt, de nem tudom, mit vártak tőle a többiek,
amikor halálosan fenyegették. Partridge nem teszi meg a lehető legrosszabbat,
és így nem válik az apjává számomra, így hát a története nem igazi bukás. A
végén Pressia döntésében, amikor mindennek ellenére segítene a bátyjának, benne
van a feloldozás, mégsem megváltás összességében a története. És mivel igazából
egyik oldalra sem billen el a mérleg nyelve, nem érzem, hogy végső soron az ő útja
tanított volna bármit is, és így az egész élete olyan hiábavalóvá válik. Talán
ha több múlott volna rajta, ha többször hozhatott volna igazi döntéseket, és
nem csak sodródik az árral, akkor jobban ki lehetett volna élezni a drámát a
karakterére, de így nem sikerült.
Akik kissé ellensúlyozzák a
főszereplőgárda bukdácsoló teljesítményét, azok a mellékszereplők, akik nagyon
érdekes, elgondolkodtató figurák. Iralene már az előző kötetben is lenyűgözött,
a sekélyes szépség álcája mögött mélyen megtört lélek lapul, és ebben a
kötetben meg voltam róla győződve, hogy
a lányok közül ő az egyetlen, akinek némi fogalma van arról, mi folyik
körülötte, és hogyan is kell belenyúlni egy ilyen hatalmi játszmába, akkor is,
ha többnyire együgyűnek tettette magát. Hastings is igazából az előző kötetben
elkezdett teljesítményét folytatta, de ez pont elég is volt tőle. Arwin Weed
karaktere viszont nagyon izgalmas volt az egész könyvben, mert sokszor nem
lehetett tudni, hányadán is állunk vele, nagyon ügyesen hintette el az
összezavaró információkat. Igazán megszerettem Beckleyt is, Partridge hűséges
testőrét, aki szintén mélységről és sokoldalúságról tett tanúbizonyságot.
A tanulságok terén is azt az
ambivalenciát érzem, mint a szereplőknél: kaptam is valamit, meg nem is. A
vallások kérdését továbbra is érdekesen és sokoldalúan tárgyalta a könyv:
bemutatta a vallást, mint az egyén erejének forrását, de mint tömegmanipuláló
eszközt is. Mondott pár érdekes dolgot a hatalomról, hogy mennyire meg tudja
rontani az embereket, hogy a szörnyű tetteinket hogyan próbáljuk racionalizálni
és helyesnek beállítani, ez is gondolatébresztő volt. Nagyon tetszett még az részlet
is, hogy a szeretteink igazából sosem hagynak el minket, mert élnek az
emlékezetünkben, és ezáltal a jelenünkben és a jövőnkben, bármi történjék is.
Érdekes volt a győztesek és legyőzöttek témája is, hogy meddig jogos a bosszú,
és mikor válik önbíráskodássá. Megfigyeltem azt is, hogy a nemi szerepekben
mennyire tradicionális az egész sorozat hozzáállása, ami érdekes, a műfajra
általában nem ez jellemző, de itt mindenki teljesen egyértelműen képviseli a
nőkhöz és férfiakhoz társított attribútumokat, kivéve talán Partridge-ot, aki
visel nőkhöz társított jellemelemeket is.
Sokszor viszont azt éreztem, hogy a
különböző témákkal kapcsolatban a különböző karakterek útja egymással
ellentmondó tanulságot szolgáltatott (pl.: El Capitan és Partridge:
meghatároz-e a múltad?), és bár jó, hogy mindkét oldal érvelését felépítette,
de valamerre dönteni kellett volna. Összességében számomra azonban arról szólt
a regény, hogy milyen szörnyű, ha az egymással szemben álló felek nem képesek
kompromisszumokat kötni, hogy az elkerülhetetlennek tűnő tragédiák egy része
milyen könnyen kivédhető lenne, ha egy kicsit túllátnánk a saját fájdalmunkon,
és vennénk a fáradságot, hogy meghallgassuk a másik oldalt is.
Ráadásul a befejezést még
elkapkodottnak is éreztem, és én egy csomó kérdésre nem kaptam választ, amikre
nyilván már nem is fogok soha, ami elkedvetlenítő.
Tisztában vagyok vele azért, hogy ez
egy alapvetően jól megírt regény, és a nyomorom vele kapcsolatban többnyire
nagyon szubjektív (kivéve néhány ténylegesen létező logikai bakit), ezért is
nem látszik a negatív véleményem a pontozásokban. Nem tudom azt mondani, hogy
ne olvasd el a könyvet, ugyanakkor én ezekből a fent elsorolt szubjektív
okokból kifolyólag nagyon utáltam szegénykémet. Ez sajnos az egész sorozattal kapcsolatos
élményemre rányomja a bélyegét, nem érzem úgy, hogy valaha újra akarnám olvasni
ezeket a könyveket, pedig az első két kötetet tényleg nagyon imádtam.
Összességében a sorozatot még így is
tudom ajánlani, ha és amennyiben nem zavar a tudományos blablával
megmagyarázott, valójában meseszerűen irreális világfelépítése. Találsz viszont
a regényekben kiválóan felépített karaktereket, torokszorítóan sötét és
nyomasztó hangulatot, rejtélyeket, némi izgalmat, és érdekes gondolatokat. Ne
szeresd meg azonban a karaktereket, és ne számíts semmi jóra a befejezéstől,
mert akkor fájni fog. Nagyon is.
Cselekmény, történetvezetés: 10/7
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/7
Érzelmek: 10/8
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Továbbra
is elég igényes volt a nyelvezete, jól jön hozzá némi gyakorlat).
Összesen: 10/8
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Legalább
az még mindig jó.
Kedvenc
szereplők: (1) El Capitan (2) Bradwell (3) Partridge (4) Beckley (5) Iralene
Kedvenc
jelenetek: (1) El Capitan bűnbocsánatért könyörög (2) Bradwell és
Pressia „esküvője” (3) Patrridge elmegy megnézni a bátyja dobozát (4) Partridge
kitálal (5) Bradwell és El Capitan a templomban
Mélypont: Az
egész könyv egy mélypont volt. De specifikusabban legyen mondjuk Pressia az
esküvőn és Lyda... minden cselekedete onnantól kezdve, hogy elválasztották
Partridge-tól.
Kedvenc
ötlet: nem igazán volt, eléggé kifogyott az ötletekből az írónő Zeneajánló:
Kilenc évvel a történet kezdete előtt
egy szuperinfluenza-járvány söpört végig a világon, kiirtva az emberiség nagy
részét. Hig a túlélők közé tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy túlságosan
szerencsésnek érzi magát, hiszen mindenki meghalt, akit valaha szeretett, csak
a kutyája maradt neki. Vele és a mogorva, kiismerhetetlen, fegyvermániás Bagley-vel
élnek hármasban egy reptéren, amit Bangley kivételes fegyverarzenáljával és
lankadatlan éberséggel eddig sikerült megvédeniük az erőszakos betolakodóktól.
Hig azonban többre vágyik, úgy érzi, ez nem igazi élet, így amikor egy újabb
veszteség kizökkenti az elmúlt évek katatóniájából, eszébe jut egy rádióüzenet,
amit pár évvel ezelőtt fogott, és ami azt sejteti, hogy kisrepülőgépével
elérhető távolságban még élhetnek civilizált emberek. Ezért Hig úgy dönt, hogy
hátrahagyja az „otthonát” és elindul arra a vidékre, ahonnan már nem tud egy
tank üzemanyaggal visszatérni, hátha az ismerősen ismeretlen tájakban
megtalálja az élete értelmét.
Nem titkolom, hogy nagyon kedvelem a
posztapokaliptikus műfajt, ezért is kaptam rajta, amikor lehetőségem adódott
elolvasni ezt a könyvet. Viszont mielőtt rátérnék az elemzésre, van egy
általános eszmefuttatásom, amit megosztanék veletek. Szoktam nézni egy időben a
TV-ben ezeket a világvége-várós műsorokat, amikor is érdekesnek megfigyeléseket
tettem. A történet főhősei, a világvége-várók mind ugyanazzal a jól körülhatárolható
pszichológiai profillal rendelkeznek:
1. Általában középosztálybeliek,
tisztességes, de nem túl kiemelkedő fizetéssel. Gyakran olyan a munkájuk,
amiben katasztrófákkal kell szembenézniük – például rendőrök, katonák,
tűzoltók, vagy kórházi dolgozók.
2. A világvége-függőségük gyökere abban
keresendő, hogy átéltek valamilyen csapást, amitől megrendült a hitük az állam
mindenhatóságában és gondoskodási képességében (ez a leggyakrabban a gazdasági
világválság miatti elszegényedést jelent).
3. Többnyire nem magányos remeték, a
legtöbbjük családos ember. Ha a többieket is sikerül bevonni a felkészülésbe,
az klassz, de ha úgy gondolják, hogy hülyeség a kevés kis pénzüket
bunkerépítésre fecsérelni a gyerek egyetemi költségei helyett, magányos hősünk
akkor is egész hétvégén a bunker falába fog fémlapokat kalapálni.
4. Szinte kivétel nélkül igaz rájuk,
hogy nem általánosan „a világvégétől” félnek. Ó nem, nekik konkrét elképzelésük
van arról, mi fog történni, és erre az egy kimenetelre készülnek fel.
Forgatókönyvük általában összefüggésben áll a végzettségükkel,
élettapasztalataikkal, például az egészségügyi dolgozók szinte kivétel nélkül a
világjárvány kitörésétől félnek, ezért sterilizálhatóvá teszik a házat, míg a
katonák a zombi apokalipszisre készülve tökéletesen védhető bunkereket építenek
maguknak. :D
Az utolsó pont alapján nekem úgy tűnik,
hogy mindenki a feje mélyén ott szunnyad egy világvége-vízió, ami nagyrészt
abból táplálkozik, amire vonatkozóan ismereteink vannak. Mert az ismeretlentől
úgy általánosságban nagyon lehet félni, de konkrétan, tervezhetően és
leírhatóan csak az tud halálra rémíteni, amit ismersz. És szerintem ez
nagyjából-egészében véve az írókkal is így van.
Azt hiszem, ilyen logika mentén értem
azt is, miért pont olyan Peter Heller apokalipszise, amilyen. Bár csak a belső
borítón szereplő életrajzát olvastam, de ebben szerepel, hogy horgászatról és
természetjárásról ír szakcikkeket olyan kis újságoknak, mint a National
Geographic. Ezek alapján Hellernek az eszményi világvégéje pont olyan, amit
leírt: vibráló, eleven természet, nagyon halott emberiséggel. Mellesleg ez a
kimenetel egyáltalán nem földtől elrugaszkodott, az egész könyv nagyon
reálisnak és átgondoltnak hat, látszik az írón, hogy tényleg van némi fogalma azokról
a dolgokról, amikről beszél.
Aki izgalomra és vérre számít, annak
némiképp csalódást okozhat a könyv, mert bár az utolsóból akad elég, hála az
időnként előforduló gyilkosságoknak, de a hangsúly nem a cselekményen, hanem a
főszereplőn és az ő kis lelki világán van. A történet elbeszélője Hig, az ő
egyes szám első személyű szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, ez azonban
igazából nem pontos megfogalmazás. A könyv elbeszélői stílusa nagyon érdekes, a
párbeszédek nincsenek gondolatjelezve, vagy élesen elválasztva a narrációtól.
Azt olvastam, hogy Cormac McCarthy Az út című könyve is ilyen, de mivel ezt nem
olvastam, csak a filmet láttam, így engem ez a Vakságra emlékeztet, amit
ugyanígy írt meg a szerző, csak ott külső volt az elbeszélő. Itt ez a
fogalmazásmód azt éri el, hogy teljesen olyan érzés, mintha Hig fejébe bújva
élvezhetném a történetet, aki hol narrál, hol beszél, hol gondolkodik. Néha
elveszik a részletekben, amikor éppen nagyon koncentrál, például a horgászatra,
és ez tovább erősíti az érzést, hogy a fejében vagyok. És erre az érzésre még
rádob a szerző egy elejtett utalással: Hig tizenöt évesen az első randevúját az
Avatar című filmen követte el. Hig ugyanabban az évben született, mint én (illetve majdnem). Akár
én is lehetnék. Bezony.
Pluszbónusz, hogy Heller úgy tűnik, az
az író, akinek leesett, mire való a tőmondat egy szépirodalmi műben, nem csak
azért használja, mert béna. Olyankor szaporodnak meg, amikor Hig stressz alatt
áll, feszült, vagy érzelmileg szétesik, ilyenkor pedig az emberek
köztudomásúlag kevésbé fogalmaznak szofisztikáltan.
Higben mint főszereplőben az is jó még,
hogy nagyon átlagember. Van néhány olyan szaktudása, ami segíti a túlélésben
(értsd a repülőgépekhez való hozzáértése, a vadászati és horgászati tudása), de
nem katona, nem bűnöző, gyilkológép vagy mániákus őrült, mint a többi életben
maradtak közül sokan. Ebben a környezetben kifejezetten szépléleknek mondanám,
mert igen, öl, ha kell, de először inkább mindig megpróbálna tárgyalni, a
fertőzésveszély ellenére kijár egy közeli farmra a vérbajos családoknak
segíteni az életben maradásban, és megvan még benne az igény arra, hogy
érzelmileg kötődjön másokhoz, amit jobb híján a beteg, öreg kutyáján él ki.
Bangley némiképp Hig ellenpontja a
regényben: durva, néha kifejezetten közönséges, szeret gyilkolni, kőkemény
túlélőgép. Hig vele szemben táplált érzései fokozatosan, a szemünk előtt
változnak, és egy idő után én is azt vettem észre magamon, hogy ugyanez
történik velem. Főszereplőnk ugyanis eleinte megveti, sőt, gyűlöli Bangley-t,
csak azért nem küldi el a búsba, mert életben akar maradni. Az évek során aztán
lassan hozzászokik a jelenlétéhez, és elkezd kötődni hozzá. Aztán amikor elég
erősen figyeli hosszú-hosszú ideig, majd tiszta fejjel átgondolja Bangley
minden cselekedetét, rájön, hogy ez a látszólag érzéketlen férfi hihetetlen
önzetlenséggel és önfeláldozással védelmezi őt. Mert a maga módján szereti.
„Nem
vagyok képes rá. Mégis megteszem.”
Ez a regény számomra egy gyönyörű vallomás
a túlélésről. Megmutatja, hogy szükséghelyzetben az ember kivetkőzhet
önmagából, és olyan dolgokat is megtesz, amit amúgy sosem tartott
elképzelhetőnek. Akkor is, ha már tulajdonképpen nincs is miért élni, mert
akkor is munkál az emberben az életösztön. Hogy van egy pici rész mindenkiben,
ami ennek ellenére elpusztíthatatlan,
egy remény, ami él akkor is, ha tízből kilenc ember kérdés nélkül lőne szíven,
amint meglát, mégis, a tízediknek megadná az esélyt. Ami keresi a szeretetet és
az összetartozást egy olyan világban, ahol nincs kivel összetartozni. Megmutatja
a könyv, hogy akármilyen gonosznak is tűnhet valaki, ő is képes lehet nagyon
mély pozitív érzelmeket táplálni. Megmutatja, hogy lehetnek dolgok, amiken
sosem lépsz túl igazán, de ettől még holnap felkelsz és megpróbálod átvészelni
valahogy. És építesz házat, erődöt, otthont, családot, abból, ami éppen van.
Naivnak mondanám a könyvet, ha ez a
csodás gondolatvilág nem lenne megmártogatva egy vödör kegyetlenségben. Így
összességében inkább azt gondolom, hogy próbál őszinte és reális, mégis
reményteljes képet festeni az apokalipszisről, és hogy milyen életkörülményekre
és lelki tusákra számíthatnak a túlélők. Én pedig ezt nagyon értékelem benne.
Azért nem tökéletes a könyv, számomra
az érzelmi katarzis a közepén következett be, és ezután a regény második fele
egy picit leült. Ettől függetlenül nagyon jó regénynek tartom, Heller felkerült
a figyelmemre méltó írók listájára.
Amikor a regény végét olvastam a
buszon, ez a szám következett a lejátszási listámon, és szerintem nagyon is
illik hozzá, úgyhogy beteszem ide:
Kinek ajánlom? Aki akar egy lassú folyású, érzelmes, őszinte, de reményt keltő
könyvet olvasni a világvégéről.
Kinek nem ajánlom? Aki zombikat, akciót, vérengzést vár.
Köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak!
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/9
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Az
eredetivel jelent meg, nagyon letisztult, az aranyfólia kifejezetten érdekessé
teszi.
Kedvenc
szereplők: (1) Hig (2) Pops (3) Bangley (4) Cima (5) a vérbajos
kislány
Kedvenc
jelenetek: (1) Hig zokogni kezd a vérbajos családok előtt (2) Hig
rájön, milyen is Bangley igazából (3) Cima a középiskolai éveiről mesél Hignek (4)
Jasper halála (5) Hig és Bangley kiirtja a Higet követőket
