Útkereső majdnem-szuperhősök

Nick James – Az invázió (Éghajó Akadémia II.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat második részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részre vonatkozóan, aminek az ajánlóját itt találod: 1. A gyöngyháború

Amikor újra felvesszük a történet fonalát, a két újdonsült testvért még mindig egy óceán választja el egymástól. Jesse az Akadémiával Szibériában vesztegel, és egyre inkább úgy tűnik számára, hogy a hely igazából a börtöne, nem az az otthon, aminek beállítják, Alkine ugyanis ígéretével szemben az eltelt hónapokban szinte semmit sem tett a gyöngyenergiáról való leállásért. Jesse persze tudja, a helyzet mennyire nem egyszerű, mégsem képes együtt élni azzal, hogy a tudtával gyilkolják a népét, így aztán arra jut, hogy kénytelen a saját kezébe venni az események alakítását. Cassius eközben Észak-Amerikában bujkál és próbál napról napra túlélni anélkül, hogy az Egyesült Párt emberei megtalálnák. Azonban hiába minden elővigyázatossága, elfogják, és visszacipelik Madame-hoz, akinek egészen sajátos elképzelései vannak arról, miként kéne visszaszereznie a fiú hűségét.

Tavaly nyáron instant módon szerelembe estem a sorozat első kötetével, így, amint kijött ez a szépség, rögtön ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megkaparintsam. Szerencsére a tartalom sem okozott csalódást.

A könyv a férfi szerző és fiú főszereplők együttállásának köszönhetően férfiasabb, mint az átlag YA-regények, és ettől nagyon kellemesen uniszex lesz. Ideális olvasmány ez fiúknak is, mert hűha, van itt aztán akció dögivel, folyamatosan menekülnek, lőnek, siklón menekülnek, valami felrobban, menekülnek tovább, lőnek, valami még nagyobbat robban. A történet egy fél pillanatra se hajlandó lassítani, de ez nem is baj, én örültem, hogy kapkodhatom a fejem. Azt kell mondjam, a fordulatok is még eszelősebbek és váratlanabbak, mint az első könyvben, bár bizonyos dolgokat lehet sejteni, de ez még mindig nem baj. Sokan kritizálták az első kötetet a fő szál Supermen-szerű alaphelyzetéért, és én is haragudnék, ha úgy érezném, hogy túl nagy a hasonlóság, de nem érzem.

Jesse és Cassius ugyanis nem szuperhősök, csak nem éppen hétköznapi, ám nagyon összezavarodott emberek. Folyamatosan küzdenek a démonjaikkal, és úgy kell meghozniuk a világ sorsát befolyásoló döntéseket, hogy igazából nem áll kellő információ a rendelkezésükre a döntéseik kimeneteléről, ami nagyon nehéz, már-már kilátástalan helyzetet szül. Mindketten sokat alakulnak a regény során, Jesse szerintem most kezd igazán felnőni a feladathoz, most kezd megérni a személyisége ahhoz, hogy vállalja a tettei következményeit, és esetleg azzá a vezetővé váljon, akivé válnia kell. Nagyon érdekes, hogy az idősebb testvér, Cassius, sokkal kevésbé jelentős különleges képességgel rendelkezik, ugyanakkor a szerepe a harcban nem elhanyagolható, hiszen Jesse egy kritikus pillanatban arra gondol, hogy bárcsak olyan lehetne, mint Cassius, szóval a bátyja bizonyos szempontból a példaképévé vált. Ugyanakkor megismerve az idősebb fiú gondolatait, láthatjuk, milyen súlyos énképválságban van még mindig, hiszen gyötri a bűntudat a múltja és a képessége miatt. Édes, ahogy a kapcsolatuk alakulgat, főleg azt találom viccesnek, hogy az érzelmileg távolságtartó Cassius mindig következetesen a vezetéknevén szólítja Jesse-t. :)

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak, tudom, hogy nincs mindenki elájulva Averytől, de én szeretem, hogy ilyen ellentmondásos. A szerelmi száluk Jesse-vel se az a fergeteg nagy romantikus hevület, Avery részéről az is megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán szereti-e a fiút, ennek ellenére szerintem nagyon szép, ahogy minden helyzetben tudja nyújtani azt az érzelmi támaszt, amire Jesse-nek szüksége van. Tetszett az is, hogy a rigorózusan szabálykövető és tekintélytisztelő Evának mindent hátra kell hagynia, hogy segíthessen a barátainak, míg a hűséges Skandarnak addig tömik a fejét szarsággal, amíg már maga sem tudja, hányadán áll a világgal. A kötetben végre megismerünk egy Utazót is, nevezetesen Ryelt, aki végül is nem tudom, hogy szimpatikus volt-e, nagyon nem tetszett, ahogy a fiúkat okolta mindenért, holott ők egészen kevéssé tehetnek arról, hogy a világ olyan hely lett, amilyen. Remélem, a következő kötetben túljutnak a szereplők az ujjal mutogatáson és tényleg a tettek mezejére lépnek.

A negatív szereplőkben továbbra is az a jó, hogy hiába nem szeretem őket, azért valahol meg tudom érteni a nézőpontjukat. Alkine és Madame olyan felnőttek, akik megszokták, hogy az ő kezükben van az irányítás, és szeretnék, ha ez lehetőleg így is maradhatna, ezért pedig sok mindenre képesek. Theo elég irritáló fajta negatív szereplő, ugyanakkor az érdekes volt, hogy Cassius mennyire a fiatal önmagát látta benne, ebből mi is érzékelhettük, hogy mennyire más irányt is vett az élete attól, hogy találkozott Jesse-vel. Ugyanakkor  a történet előrehaladtával láthatjuk, ahogy az emberiségen belüli széthúzásnak leáldozik a külső fenyegetés árnyékában. A kolonizálni készülő űrlények elég sztereotipikus gonosznak tűnnek eddig, de még mutathatnak újdonságot.

Mindemellett van még egy nagyszerű, sötét-komor hangulata az egész történetnek. Annyira szeretem, hogy nem egyszerűsíti le a problémákat a világban, nem állítja, hogy ezt majd két tizenéves fiú meg tudja oldani egyedül, hanem igenis szembenéz vele, milyen nehéz helyzetben van mindenki, és hogy igen, a főszereplők is rossz döntéseket fognak hozni, amíg nem állnak rendelkezésükre azok az erőforrások, amik a jó döntéshez nélkülözhetetlenek.

Összességében én nagyon élveztem ezt a kötetet is, és kíváncsian, bár némi félelemmel várom a sorozat befejező kötetét, a hőseink szempontjából sok jóra nem számítok.

Kinek ajánlom? A műfajjal ismerkedőknek, kamasz fiúknak.

Kinek nem ajánlom? Aki nem bír meglenni romantika nélkül, némiképp csalódni fog.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Rendben van a magyar, bár nem igazán tudom, kit akar ábrázolni. :D

Kedvenc szereplők: (1) Jesse (2) Cassius (3) Avery (4) Eva (5) Madame

Kedvenc jelenetek: (1) a kezdés Jesse szemszögéből (2) amikor kiszabadítják Averyt és Cassiust Madame-tól (3) a befejezés (4) visszatérés Lenbrg-be (5) az emlék, amit a fiúk látnak a bolygójukról

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: ez az egész rídium-ügy szépen meg volt bonyolítva

Labirintus kívül-belül

Rick Riordan – The Battle of the Labirynth/ Csata a labirintusban (Percy Jackson and the Olimpians IV.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat negyedik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. Avillámtolvaj 2. A szörnyek tengere 3. The Titan’s Curse

Percy minden valószínűség ellenére sikeresen elvégezte az általánost, így végre felvételizhet gimnáziumba. Anyja pasija nagy lelkesen meg is kísérli benyomni őt abba az elit iskolába, ahol tanít. A nyílt nap azonban megint az épület letarolásával ér véget, ráadásul Percy másodszor is sikeresen lebuktatja magát a látó lány, Rachel előtt, aki télen a Hoover-gátnál megmentette az életét. Percy a rendőrség elől menekülve szalad a táborba, ahol egy furcsa új tanár és egy kellemetlen meglepetés várja. Időközben ugyanis kiderült, hogy Luke-nak új terve van a tábor védelmi vonalának leküzdésére: meg akarja tanulni, hogyan tájékozódhat a Labirintusban, ami egy egész kontinenst átérő, némiképp önálló akarattal rendelkező hely, ahonnan kevés vándor jött még ki ép elmével. Annabeth kapja küldetésnek, hogy találja meg és állítsa a táborlakók oldalára a pletykák szerint örök életre szert tett Daidaloszt, és hősünk persze nem bírja megállni, vállalkozik, hogy társa lesz a lánynak a feladat elvégzésében. Arra azonban nem számítanak, hogy a labirintusban semmi sem az, aminek látszik, és hogy a legnagyobb veszély talán nem is mindig kívülről fenyeget.

Hmm... tartozom egy vallomással: egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a sorozatba. A hibáival együtt is színtiszta, lepárolt tökéletesség, és Rick Riordan valószínűleg egy zseni, mert kritizálhat akárki akármit itt, el kell ismerni, hogy technikailag ezek a regények nagyon ott vannak a szeren.

Dolgok, amiket Riordan közel tökéletesen csinál:

1. Lebilincselő történetvezetés

Igaz, ott az az első húsz oldal, amikor alig akar történni valami, azt túl kell élni, de onnantól kezdve, hogy a szereplők megkapják a küldetésüket, minden megy, mint a karikacsapás. Mármint ez a történet egy fél másodpercre se hajlandó leülni, egyik harcból a másikba csöppensz, és esélytelen, hogy le fogod rakni a könyvet.

2. Egyre nagyobb tétek

Ugyan ezt a könyvet kevésbé éreztem sokkolónak a harmadik kötetnél, de ettől függetlenül érezhetően nő az események súlya. Eddig is tudtuk, hogy Percy egy nagyon remek hérosz (legyőzte Árészt párbajban, az azért király), de szerintem ez volt az első kötet, amiben tényleg tudatosodott bennem, hogy mekkora ereje is van valójában egy főisten fiaként, amikor először tudtam tényleg elhinni, hogy az ő döntésein valóban a világ sorsa múlhat. Az már csak hab a tortán, hogy odakint a világban viszont folyamatosan minden egyre sötétebb, veszélyesebb, és egyre biztosabb léptekkel tart a káosz felé.

3. Kiegyenlített jelentőségű karakterek

Percy a főszereplő, mert az ő szempontjából látjuk az eseményeket, de nem kizárólag ő a fontos karakter. Nem nagyon jut eszembe olyan ifjúsági sorozat, ahol az író ekkora gondot fordított volna a támogató karakterekre, míg a legtöbb regényben maximum a főhőshöz legközelebb álló két-három szereplőt ismerjük meg olyan mélységben, mint őt magát, ebben a regényben ilyen szinten kidolgozott szereplőkből van vagy tíz. Nekik nem csak, hogy változatos jellemvonásaik vannak, igen rétegelt és árnyalt karakterek, de a történetben saját céljaik, motivációjuk van, és időnként Percy szerepe az, hogy segíti őket ezeknek a céloknak az elérésében. Például nekem kifejezetten tetszik, hogy a fő cselekményszálként működő küldetéseket nem Percy kapja. :D Egyedül az első rész küldetése volt az övé, azóta csak más szereplőknek segít a saját feladatuk végrehajtásában. Nagyon okos, Riordan, piros pont.

4. Folyamatos karakterfejlődés

És az hagyján, hogy fontosak és jól felépítettek a mellékszereplők, de még folyamatos karakterfejlődésen is mennek át. Egyszerűen látod, hogy minden egyes szereplőnek van egy íve, ami egyrészt a sajátja, másrészt fontos a nagy egész szempontjából is. Így szurkolhatsz Annabethnek, hogy el tudja engedni Luke-ot, Tysonnak, hogy beilleszkedjen valahová, Grovernek, hogy végre teljesítse a küldetését, vagy Rachelnek, hogy találja meg a helyét a világban.

Két szereplő változik különösen sokat ebben a részben: Nico az előző kötetben cuki kisfiú volt, aki a nővére halála miatt átment bosszúszomjas kreténbe, és ebben a kötetben kell ezt feldolgoznia, megtalálnia a saját útját. Amikor végre sikerül, egy nagyon szerethető karakter lesz: mert persze ő is csak arra vágyik, hogy legyenek, akik szeretik és elfogadják, de ez nem egyszerű, amikor mindenkit kiver körülötte a víz, mert egy csettintésével irányítja a halottakat. Még Percy is elismeri, hogy baromi félelmetes a kölyök, de tiszteletre méltó módon ő ennek ellenére barátságosan és közvetlenül tud vele viselkedni. A másik karakter, akit egészen új színben látunk, az Clarisse. Eddig ő volt a lány, aki olyan kemény, mint a fiúk, és Percy nem igazán kedvelte, nem is volt rá oka, hiszen Clarisse folyamatosan szívatta. Ebben a kötetben kiderül, hogy a lánynak van egy gyengéd, érző oldala is, hogy tud őszinte szeretettel törődni valakivel, sőt, még azt is képes kimutatni, hogy fél, ezzel pedig nagyot nőtt a szememben.

Vannak mindig egy részes mellékszereplők is, akik fontosak a történet szempontjából, ilyenek most Daidalosz és Briszéisz. Előbbi történetét Percy látnoki álmaiból ismerjük meg és nem igazán zárjuk a szívünkbe, mint ahogy utóbbit sem, de ennek meg kell történnie, hogy segítsenek az üzenetben.

5. Jelen lévő, de nem túl hangsúlyos szerelmi szálak

Azon kívül, hogy a kedvenc shipem megállíthatatlanul tör előre (naaagyon cukik... néha), azért van még itt egy-két szerelmi szál. Az rendben van már, egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy Percy és Annabeth bejönnek egymásnak, csak tagadják, de Percy ezen kívül még majdnem minden környékén mozgó nőnemű lénybe beleesik, nem lesz könnyű dolga a lehorgonyzással, de Annabethnek is megvan a maga gondja ilyen téren. Emellett kisebb romantikus szálak tarkítják a képet, mint Grover meg a nimfa csaja, illetve Clarisse és Chris szála. De a legjobb, hogy bár jelen vannak ezek a szálak, nem válnak meghatározóvá, a pár érzelmes pillanaton kívül a hangsúly a kalandon van.

6. Rétegelt, kidolgozott anti-hősök

A negatív szereplők is jók ezekben a könyvekben. Egyrészt ugye nagyon durva, hogy az ellenség egy részét a Félvér Táborból megpattant kamaszok adják, ebből látszik, milyen csábító is lehet néha a rossz oldal, és, őszintén, olyan pocsék előélettel, mint ami ezeknek a gyerekeknek adatott, nem csodálkozom, ha valaki annyira dühös, hogy a gonoszságot választja. Másrészt ott van Luke: ő ugye elég egyértelműen negatív szereplő, de Annabethszel együtt bennem is tartja magát a remény, hogy ennek a sok gonoszságnak egy része Kronosz befolyása miatt van, és hogy Luke talán még menthető. Sok esély nincs rá, de hátha.

7. Feszültségoldó humormorzsák

Mindemellett néha még mindig meg tud nevettetni a könyv, nem véletlenül, a szereplőknek is ez az egyik utolsó mentsvára a szar gyerekkoruk és a reménytelen jövőjük között, hogy viccelődnek egyet a saját nyomorúságukon.

A legújabb borító

8. Elegánsan a történetbe ágyazott üzenet és komoly tartalom

És az a legjobb, a legeslegjobb, hogy még mondani is akar valamit a könyv! Ez mondjuk nem olyan nagyon meglepő, a labirintus ősi toposz az irodalomban az önismereti krízisre, úgyhogy a szereplőink is legalább annyira a saját elméjükkel küzdenek, mint a külső ellenséggel. A fő problémakör ebben a regényben számomra a példaképek kérdése volt, ugyanis Annabeth és Tyson is találkoztak a történet során a példaképükkel, csak hogy rájöjjenek, mennyire esendő is valójában. Ugyanakkor az is kiderült a történetből, hogy mennyire inspiráló lehet mások őszinte csodálata, mert amilyennek látnak téged, az néha eszedbe juttatja, hogy milyen is akartál lenni eredetileg, és ez segít visszatérni a helyes útra.

Ami még nagyon tetszett, hogy pont kerül Pán történetének végére, és ez egy nagyon szép környezetvédelmi üzenet, ami egyben az élet más területére is vonatkoztatható: mindenkinek meg kell tennie, amire lehetősége van, nem várhatja el másoktól, hogy megoldják a világ problémáit. Pontosan, még az istenektől se.

Összességében nagyon tetszett ez a kötet is, és elég lenyűgözőnek találom, hogy ez a sorozat képes kötetről kötetre egyre jobban magába bolondítani. Nemsokára találkozunk az utolsó kötetnél!

Kinek ajánlom? Hehehe... mindenkinek, ez a sorozat zseniális és pont.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10**

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 (Igényes nyelvezet, popkulturális utalások, de úgy különösebben nem nehéz.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Folyamatosan fejlődnek, minden kiadással egyre jobbak lesznek.

Kedvenc szereplők: (1) Nico (2) Percy (3) Rachel (4) Annabeth (5) Tyson

Kedvenc jelenetek: (1) Annabeth megpuszilja Percyt (2) a csapat találkozása Pánnal (3) Percy megkéri Rachelt, hogy segítsen neki (4) Percy kihallgatja Clarisse-t, miközben a lány Chrisnek próbál segíteni (5) a találkozás Janussal

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: Rachel, a kék torta

Zombi apokalipszis könyvekkel

(Könyvkuckó)

Szóval... Moncsycsy blogján láttam már ezt a játékot, és kedvet kaptam én is, mert érdekesnek ígérkezett. :)
A szabályok:

1) Válaszd ki az 5 kedvenc könyvedet.
2) Írd fel a címüket egy cetlire és dobd bele valamibe (tálba vagy kalapba), amiből majd ki tudod húzni, melyik kérdéshez melyik könyv tartozik (1 könyvhöz 2 kérdés tartozik, a kérdéseket cserélgetni nem szabad, szigorúan sorban kell haladni).
3) Húzz ki egy cetlit, és az azon szereplő könyvet üsd fel egy random oldalon, majd válaszold meg az első kérdést, úgy, hogy azt a nevet írod be, amit a felütött oldalon először látsz.
4) Üsd fel újra az előző könyvet, majd ismételd meg a folyamatot a második kérdéssel.
5) Húzz új cetlit és menj tovább a 3. és 4. kérdésre és így tovább.

Én ezt az öt könyvet választottam (ezek vannak a legközelebb a kedvenc státuszhoz abból, ami a kezem ügyébe akadt):

Ééés akkor nézzük. Füstölgő romhalmaz minden város, oda a közbiztonság, az utcákon éhes élőhalottak kódorognak. Kikkel kell megpróbálnom átvészelni ezt a nehéz időt?

1. Az első ember, aki meghal: Eva Rodrigez (Éghajó Akadémia) – Kár érte, mert bátor ifjú ügynök, és még biztos hasznát vettük volna a képességeinek. Nem tudok más lehetséges halált elképzelni számára, mint hogy feláldozta magát a csapatért.

2. A személy, akit elgáncsolsz, hogy elmenekülj a zombik elől: Manjeet (Éghajó Akadémia) – Nem azt mondom, hogy nem lenne kár Menjeet-ért, de annyira gyakorlatias, mint egy répa, szóval... hadd hulljon a férgese.

3. Az első személy, aki zombivá változik: Matilda (Tűz) – Végül is... egyszer már meghalt, nem hiszem, hogy olyan nagy megrázkódtatás lenne számára az élőhalott-lét.

4. A személy, aki TÉGED gáncsol el, hogy elmeneküljön a zombik elől: Linnéa (Tűz) – Belőle ki is nézem. Nem gonosz, vagy ilyesmi, csak tudom, hogy éles szituációban bármit megtenne a túlélésért.

5. A csapat idiótája: Cressida (A kiválasztott) – Na! Attól még, hogy Cressida a filmszakmában dolgozik, nem hülye, sőt. De ha ő a csapat leggyengébb láncszeme, akkor nagyon is jók vagyunk. :D

6. A csapat agya: Peeta Mellark (A kiválasztott) – Peeta, akármilyen cuki fiúnak tűnik elsőre, azért elég taktikus és manipulatív is tud lenni ha a helyzet úgy adódik. Több mint valószínű, hogy neki köszönhetően nem hullik szét a csapat öt perc után, ő fogja elsimítani a konfliktusokat, és tudni, hogy épp kinek mit kell mondani a kívánt hatásért.

7. A csapat orvosa: dr. Enderby (Alex Woods) – A diplomája már megvan hozzá. :) Az se hátrány, hogy foglalkozik alternatív terápiás módszerekkel, mert elképzelhető, hogy nem lesz nálunk semmilyen normális eszköz, amit használhatna, és improvizálnia kell.

8. A fegyverszakértő: Mr. Peterson (Alex Woods) – Bár pacifista lett, de azért az öreg vietnami veteránnal nem érdemes ujjat húzni, még mindig oda tud pörkölni pár zombinak.

9. A harcos: Claire (A fiú) – Csak első látásra meglepő, hogy egy törékeny, szép fiatal nő a legkeményebb a csapatban, de valójában Claire tökéletesen alkalmas a szerepre. Ő, aki hihetetlen akadályokat győzött le egyedül, hogy megtalálhassa a fiát, nem fog visszariadni pár rothadó félhullától. Ellenben a zombiknak lehet, hogy lenne oka félni, ha közé és Gabe közé állnak.

10. A csapatkapitány: Jonas (A fiú) – Jonas maga mögött hagyott egy elnyomó társadalmat, majd egy bomlófélben lévő közösségbe ért, de megmentette azt. Nem véletlenül volt ő a falu vezetője évekig, átlátja, hogy hogyan tudja a legtöbbet kihozni a szituációkból és a körülötte lévő emberekből. Ráadásul a különleges képessége, a túlra látás is alkalmassá teszi, hogy ő hozza meg a döntéseket.

Végül had ajánljak figyelmetekbe egy témához kapcsolódó, nagyon ötletes kisfilmet:

Hormontúltengéses angyalok háborúja

Courtney Allison Moulton – Wings of the Wicked (Démonszárnyak) - Angelfire 2.

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a bejegyzés egy sorozat második részéről, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az előző részre vonatkozólag, aminek kritikáját ITT találod.

Megvan az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és nagyon tetszik, de valamiért egy ideig nem került a kezedbe a folytatás, és mire megkaparintod, már többé-kevésbé kiábrándulsz belőle, nem is igazán érted, mit ettél rajta annyira régebben? Na, hát nekem most ilyen élmény volt ez a könyv.

Ellie magányosabbnak érzi magát, mint valaha, amióta kiderült, hogy a preliátorság azt jelenti, ő igazából Gábriel arkangyal emberi testbe kényszerítve. Mivel ez az aprócska hír (meg Mihály arkangyal nemtetszése) derékba törte bimbózó románcukat Willel, így állandóan összevissza kell hazudoznia mindenkinek, hogy miért tölt el még mindig annyi időt az angyal fiúval, ha egyszer szakítottak. Mert azt nyilván nem mondhatja el, hogy éjszakánként démonokat kaszabolnak és a gonosz tervét próbálják meghiúsítani. Időközben felbukkan Will néhány régi barátja, akik segítenek őrködni meg nyomozni, de a jelenlétükből legalább annyi kár származik, mint haszon. A tétek egyre nagyobbak és Ellie számára egyre nehezebb, hogy egyensúlyozzon a normális emberi élete meg a küldetése között.

Na jó... ez a könyv egy szóban összefoglalva katasztrofális. Hogy miért? Mert alig csinának valamit a főszereplőink, azért! Történnek velük dolgok, persze, de azok többnyire úgy, hogy felbukkan egy-egy főgonosz és eldicsekszi, hogy milyen okosságokat sikerült kitalálnia, amíg a főszereplőink, akiknek kezében a bolygó sorsa... nos, ők el voltak foglalva a szerelmi szálak körüli nyűglődéssel, meg a partizással. MI? MIÉRT? HOGYAN? Én értem, hogy Ellie számára nagyon fontos az embersége megőrzése, de akkor is, néha úgy érzem, én vagyok ez egyetlen, akit érdekel errefelé, hogy jön az apokalipszis. Az meg már csak hab a tortán, hogy ráadásul a történet még baromi kiszámítható is, a kötet legnagyobb csavarját már az előző rész közepén kitaláltam.

Úgy érzem, az a könyv legnagyobb problémája, hogy lehetne ez egy nagyon komoly, drámai történet, csak az írónő nem meri megírni, talán mert túl fiatal meg kezdő, talán másért. A gond Ellie jellemében csúcsosodik ki: míg az első könyvben tök szimpatikusnak láttam lányt, hiszen jól kezelte az életébe frissen beütő természetfeletti kihívásait, a második kötetben ő lett a legsötétebb, legönzőbb lény az univerzumban. Bastian sereget gyűjt? Sebaj, minket jobban érdekel, hogy Will vajon lefeküdt-e az elmúlt párszáz évben valaha azzal az angyal csajjal, aki itt sertepertél. Kiderül, hogy megszerezték a gonoszok az ereklyét, amivel közelebb kerültek a világuralomhoz? Nem baj, elmegyek egy partiba és részegen majdnem hagyom magam megerőszakolni, hátha Will féltékeny lesz, és mégiscsak összejön velem. Nekem meghal valakim? Agonizálok hetekig. Willnek meghal valakije? Két nap után otthagyom, mert nem bírom nézni a fájdalmát. HOGY LEHETSZ ILYEN, ÁÁÁ!

A szereplőgárda (nagyon ciki, ha valamelyikről nem tudom, ki lehet?

Az az egy mákom, hogy nem csak Ellie-ből áll a szereplőgárda, a többiek azért képviselnek némi értelmet. Will még mindig kifejezetten jó karakter, bár eléggé az Ellie-hez fűződő viszonya definiálta eddig, de ebben a kötetben egy kicsit elkezd élni, és látjuk más szerepekben, illetve kiderül a múltjáról egy s más. Az új pozitív mellékszereplőkben is kellemesen csalódtam, Marcus és Ava is mindketten szórakoztatóak a maguk módján, és jól lazítják azokat a vészterhes időket, amikor túl sokáig kéne elviselnem az apokaliptikus főszereplőt (főleg Ava amikor beszól neki). A nagymama karaktere tetszett még, ő okozott egy meglepetést, ami amúgy a könyv többi részére nemigen volt jellemző. És azt kell mondjam, Nathaniel meg Laurel párosa is kifejezetten... szép, szerettem róluk olvasni.

Az első kötet elolvasása után az írónő oldalán bóklászva nem értettem, miért van Cadanről ugyanolyan rajz, mint a főszereplőkről, mert egyáltalán nem tűnt jelentős szereplőnek. Ebben a kötetben kiderül, hogy miért fontos, és azt kell mondjam, ha nem bénázna annyit az írónő, ő lenne a kedvenc karakterem. Nagyon tetszik az ötlet, hogy egy alapvetően gonosz oldalra született szereplő rájön, mégse lesz olyan jó buli ez a világvége, hiszen ha ledózeroljuk a Földet, akkor nem lesz többé játszóterünk, és ezért elkezd keresztbe tenni a gonosznak. Cadan személyisége is tetszik, élvezetesek a párbeszédeik Ellie-vel, amiatt, hogy a fiú mindig tud a szarkasztikus humor meg a komolyság határán egyensúlyozni, és többnyire még jókat is mond. Tetszene alapvetően a kapcsolat is, ami kiderül közte meg az egyik pozitív szereplő között, ha arra menne rá a könyv, hogy ők ketten mit kezdenek ezzel a tudással, tapsikolnék az örömtől. De. Szerelmi háromszög? Könyörgöm, ne! Miért kell ilyen sablonos, ezerszer lerágott szarsággal kínoznod, miért? (Ráadásul tisztára olyan a felállás, mint a Vámpírnaplóké. És én ezt nem értékelem.)

Ava, a könyv egyik fénypontja

Azért nem tudom teljes mellszélességgel utálni azonban a könyvet, mert még a hülyeségek mellett is vannak benne jó dolgok. Egyrészt a karakterek, amiket már feljebb ecseteltem. Moulton baromi jól tud érzelmes jeleneteket, párbeszédeket írni, így néha még a nyálat is elnézem neki, mert olyan ügyesen tudja lenyomni a torkomon. Másrészt, amikor a cselekmény éppen be van indulva (értsd: nem gimibe járunk/partizunk), olyankor kifejezetten izgalmas, például az akciójelenetek többnyire még mindig jók. És a másik, amibe változatlanul szerelmes vagyok, az a mitológia. A világ nagyon gazdag, és szépen fel van építve, nagyon szeretem például azt, hogy Willék igazából angyalszerű démonok, és köztük meg az igazi angyalok között még nagyobb szakadék tátong, mint a sima démonok esetén, akiket halomra ölnek. Elvarázsolt az ereklyék rendszere, a mágiák, a szertartások, Ellie útja, minden. Olyan jó történetet lehetett volna ebből a világból kihozni, ha az írónő is akarja, csak sajnos nem akarta.

Igazából mondjuk a műfajtól nem kell feltétlenül nagy komoly tartalmakat elvárni, ahhoz képest még azért próbálkozik a könyv. A három-négy szerelmi szál, aminek jelentősége van a könyvben, mind akörül tipródik, hogy valamiképp próbálják kezelni/nem kezelni azt, hogy az egyikük nem halandó. Ezen keresztül a szerző csempész némi gondolatot az öröklétről a könyvbe, ami nem tett neki rosszat. Önmagában azt is szerettem, hogy Ellie mennyit küzdött azért, hogy önmaga maradhasson. persze, mondhatnánk, hogy az ő helyzetében ez nagyon közel van az önzéshez (és mivel értelmetlen dolgokban akarta megélni, tényleg önző is), de alapvetően az emberség hangsúlyozása fontos és jó motívuma a regénynek.

Mivel úgy normálisan meg is van írva a regény, alapvetően tényleg nem lenne ez rossz, ha kicsit többet mert volna bevállalni a szerző, de így ez egy tisztességesen megírt középszerű takony, legmélyebb bánatomra. Viszont olyan függővége van, hogy csak lestem, lapoztam, és vártam, hogy folytatódik, erre jött a köszönetnyilvánítás. Nyilvánvalóan az egész könyv legizgalmasabb részén kellett abbahagyni, úgyhogy, azt hiszem, találkozunk még egy harmadik részre, kíváncsi vagyok, mi történik még ezekkel a drágákkal.

Végezetül néhány különösen emlékezetes hiba (SPOILER):

- Will hiába mondja el Ellie-nek vagy ötvenszer, hogy veszélyt jelent  a körülötte élőkre, a lány természetesen ezt csak akkor fogja fel, amikor lemészárolják a szüleit. Pfff.

- Van két angyal haverunk, de ne kérjük meg őket, hogy őrködjenek a házunk körül, habár nyilvánvalóan vadásznak ránk a démonok. Ha itt lennének még a végén nem kéne ötszörös túlerő ellen kiállni, az szörnyű lenne.

- Ha olyan démonokkal harcolunk, akik villámgyorsan mozognak, nehogy véletlenül figyeljük, hogy hol vannak. Akkor esetleg nem kennének a falhoz hatszor, és hátba szúrni se tudnának.

- Miért nem nyomozott senki a gonosz terve után? Hmm?

- Ha unalmas egy parti, dobjuk fel démonokkal. Mindig bejön.

- És még a szalagavató bálunkat se hagyhatjuk ki, habár eljött a világvége a hülyeségünk miatt...

Kinek ajánlom? Hát jó szívvel nagyon senkinek, maximum annak, aki hajlamos teljesen betépni a romantikától, és mindent elnézni.

Kinek nem ajánlom? Minden jóérzésű embernek. Vannak ennél sokkal jobb könyvek is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5

Stílus: 10/5

Szereplők: 10/6

Érzelmek: 10/7

Összesen: 10/6

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Semmi különös.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Legalább ez jó, bár értékelném, ha nem minden borítón Ellie lenne szexi ruhácskában.

Kedvenc szereplők: (1) Cadan (2) Will (3) Laurel (4) Nathaniel (5) Ava

Kedvenc jelenetek: (1) Ava rárivall Ellie-re harc közben, hogy szedje már össze magát, mert nem fog meghalni :D (2) Ava megtalálja a nagy szerelme maradványait (3) Cadan és Ellie a könyvtárban (4) Ellie nagymamája kitálal (5) Ellie kihallgatja Nathaniel és Laurel beszélgetését

Mélypont: a megerőszakolós buli, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy Will miért nem jár vele, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy milyen szar, hogy meghaltak a szülei, és Will ezt nem érti meg és menjen a fenébe

Kedvenc ötlet: az ereklyék és az őrzőik

Elmúlásról kicsiknek és nagyoknak

(Könyvkuckó)
Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny

A mai világban nagyon sokat foglalkozunk azzal, hogy egészségesen éljünk minél hosszabb ideig, és tényleg egyre kevesebb az az ember, aki fiatalon veszti az életét valami miatt. Talán emiatt van az, hogy ha viszont mégis szembe kell néznünk a halállal, akkor nagyon nehezen tudunk vele mit kezdeni, már nem fogadjuk el az élet természetes részének, mint hajdanán. Ezen próbálnak meg talán segíteni azok az írók, akik egyre gyakrabban választják regényeik témájául a halált, gyászt, elengedést. Most egy ilyen témájú könyvvel fogok foglalkozni, méghozzá a Patrick Ness és Siobhan Dowd nevéhez köthető Szólít a szörny című regénnyel.

Már a könyv keletkezése is kissé furcsa, szomorú és sorsszerű egyben. Dowd találta ki ezt a történetet, el is kezdte írni és kidolgozta a karaktereket, de befejezni már nem jutott ideje, ugyanis időközben mellrákban elhunyt. Ezután ajánlották fel Patrick Nessnek, hogy írja meg a regényt, amit először nem akart elfogadni, de aztán beleszeretett az ötletbe, és a saját stílusában és értelmezése szerint megpróbálta világra segíteni Dowd történetét. Végül beszállt még a csapatba Jim Kay, a grafikus, aki fantasztikus illusztrációkkal tette még átélhetőbbé a történetet.

A regény magja egyébként rendkívül egyszerű: Conor egy tizenegy éves fiú, akit súlyos rákbeteg anyja egyedül nevel. Ahogy az állapota rosszabbra fordul, Conorra egyre nagyobb nyomás nehezedik, és ekkor jön el hozzá egyik éjszaka a szörny. Azt állítja, hogy Conor hívta őt, és három történetet ígér neki, de cserébe ő is vár valamit. A harmadik után Conornak el kell mondania a saját történetét. Ki kell mondania az igazságot, amit maga előtt sem mert elismerni még soha.

Ez a könyv nem azért olvasmányos, mert meglepő. Tényleg nem az. Mert én úgy éreztem, tudom, mi lesz a történet vége már az elején, valahol mélyen. Ez mégsem akadályozott meg benne, hogy megállás nélkül olvassam az oldalakat egymás után, még izgultam is. Szerintem ennek az az oka, hogy nagyon könnyen együtt tudtam érezni Conorral. Bár nekem a nagypapám volt a legközelebbi rokon hasonló helyzetben, mégis könnyen meg tudtam érteni, hogy érzi magát, és miért teszi azt, amit épp tesz. Ezért tud olyan hatékonyan játszani a könyv a megfelelő érzelmi húrokon, hogy még sokáig megmarad az ember fejében, miután letette.

Conor az a tipikus gyerek, akinek zsenge kora ellenére már olyan problémákkal kell megbirkóznia, amivel a felnőtteknek sem mindig sikerül. A fiú emiatt nagyon sok frusztrációt temetett el magában, rengeteg dühöt, keserűséget, félelmet, ami mind robbanással fenyeget. Az apja, bár próbál segíteni, nem igazán tud felelősséget vállalni érte, hiszen neki van már egy másik családja is az óceán túloldalán, a nagymamájával pedig nagyon nehezen jönnek ki, annak ellenére, hogy rajta legalább látszik, tényleg Conor érdekeit tartja szem előtt. A fiú az iskolában is elszigetelődik, nagyon távol érzi magát a többi gyerektől, ezért nem tud kapcsolatokat teremteni, sőt, páran még bántják is, amiért a tanárok kivételeznek vele az anyja miatt.

Minden karakter nagyon reális és emberi, és úgy általában szemlélve ez a könyv, bár fantasynak sorolják sok helyen, sokkal többet elmond a valóságról, mint a mesevilágról. A szörny történetei is olyan furcsa, életszerű mesék, amikben a gonosz királynénál a jó herceg sokkal nagyobb gazságokat követ el, és egy különleges fát megvédeni nem jócselekedet, hanem önzés. Végső soron azonban mindegyik arra szolgál, hogy Conort kimozdítsa abból a nézőpontból, ahol kényelmesen érzi magát, és elérje, hogy végre megnyíljon.

Mert igazából ez a könyv arról szól, mit tehet az ember, ha szembesül egy szerette elvesztésével. Hogy az ember nem tehet az érzéseiről, még akkor sem, ha ezek szörnyűnek tűnnek, akkor is a legtöbbet azzal teheti, ha szembenéz velük, kimondja őket, és feldolgozza valamiképp. Hogy vannak olyan igazságok, amikkel az ember a szíve mélyén tökéletesen tisztában van, mégsem meri tudatosan is vállalni őket, mert túl borzalmasak. Hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a halál gondolatával, ezért kizárják azt, akinek segítségre lenne szüksége.  A szörny igazából maga is abszolút szimbolikus, egy tiszafa alakját veszi fel, ami régi időktől fogva tisztelt növény, gyógyhatása van, napjainkban pedig kemoterápiás hatóanyagot vonnak ki belőle. Így tudja képviselni egyszerre a régmúlt időket, az ember ösztönös érzelmi mivoltát, de még a csodás gyógyulás reményét is. (Nagyon okos. Nagyon, nagyon okos.)

Ráadásul ez a könyv még fizikailag is gyönyörű, nem csak érzelmileg, hiszen csodálatos fekte-fehér grafikákat találhatunk a kötetben. Ami engem leginkább meglepett ezekben a rajzokban, és a művész fantasztikus tehetségét dicsérik, hogy a képek többnyire nem érnek véget egy, sőt, két oldalon sem: tovább hömpölyögnek, belefolynak a szövegbe, a következő képbe, és ettől kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha maga is járná ezt a hátborzongató, szürreálisan reális mesevilágot, ami Conor fejében él.

A regény ideális olvasmány vizsgaidőszak-közeli időhiányban, ugyanis nekem az egész kétszáz oldalas könyv elolvasásához kicsit több, mint négy órára volt szükségem. Bátran tudom ajánlani megvásárlásra is, ugyanis a könyvespolc egyik gyöngyszeme lesz. 

(Eredetileg leközölve itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2014/05/01/elmulasrol_kicsiknek_es_nagyoknak

Igen, tudom, hogy elírtam Dowd nevét, de nincs sajnos admin jogosultságom, úgyhogy már így marad.)

Mackó, mackó, miért akarsz kamaszlányokat erőszakolni?

Margo Lanagan – Tender Morsels (Porhanyós falatok)

(Könyvkuckó)

A kevéssé ismert (bár többszörös díjnyertes) ausztrál szerző kevéssé ismert regényével úgy találkoztam, hogy egy kedves barátnőm mesélt róla, aki ilyesmi félmondatokkal tette vonzóvá, mint hogy „sötét”, „nyomasztó”, vagy „én komolyan nem értem, miért YA ez a regény”. És így elolvasva a könyvet, egyet kell, hogy értsek, nem adnám tizenhat alatti kezébe a könyvet, de még a tizennyolc is határeset. Ha a benne leírt események nem okoznának benne tartós lelki törést, akkor se értené szerintem kellőképp a könyvet, és ezért nem is élvezné.

A regény főszereplője Liga, aki tizenöt évesen már annyi borzalmat él át az életében, hogy öngyilkosságot akar elkövetni és meggyilkolná a saját két kislányát is. Azonban egy titokzatos hatalom megakadályozza ebben, és felajánlja neki: örökre maga mögött hagyhatja a valóságot, és a saját, tökéletes álomvilágában élhet. Liga kapva kap a lehetőségen, és nekilát, hogy felnevelje lányait egy olyan tájon, ami megtévesztésig hasonlít a szülővárosára, csakhogy itt minden ember kedves, senki sem néz ferde szemmel, amiért nincs mellette férj, minden tökéletesen harmonikus és biztonságos. Ahogy azonban a lányok cseperednek, egyre nagyobb rések kezdenek tátongani a világon, és ezeken a réseken keresztül egyre furcsább események lopóznak be: kapzsi törpék és túlságosan is emeberszerű medvék járják a vidéket, Liga lányai pedig lassan ráeszmélnek, hogy talán az a világ, amiben eddig éltek, közel sem olyan teljes, mint amilyennek hitték.

Ez a regény tulajdonképpen egy tündérmese-feldolgozás, mégpedig az egyik nem annyira felkapott Grimm-mesének, a Hófehérke és Rózsapiroskának az újraértelmezése. Erre azonban én csak akkor jöttem rá, amikor elkezdtem ismerkedni a könyv goodreads-értékeléseivel. Pedig magát a mesét ismertem, erre rá kellett jönnöm, amikor újraolvastam, és igazából ez a regény nagyon hiteles feldolgozás. Nem változtat a műfajon, vérbeli fantasy, és az eredeti mese minden egyes cselekményeleme megjelenik benne. Ami miatt mégsem voltak aha-pillanataim, az talán annak tudható be, hogy az írónő rettenetesen kidolgozta az egyes szereplők motivációt és ezek összefüggéseit, és ezáltal egy milliószor komplexebb történetet hozott létre, mint az eredeti mese volt. Ja igen, és megtöltötte borzalmatos szörnyűségekkel. Szóval igen, ez egy tündérmese, de a legsötétebb és leggyomorforgatóbb mese, amit valaha olvastam.

A történet elég komplex, rengeteg szálon fut, és ugyan ezek a végére szépen összefésülődnek, de azért erre várni kell egy darabig, és ha valakinek nincs türelme ehhez, akkor valóban vontatottnak tűnhet helyenként a regény. Liga és a lányai története ugyanis nem csak az ő szemszögükből bontakozik ki, hanem azoknak az embereknek a szemén át is, akikkel életük során találkoztak (és előremenőleg, akikkel találkoznak majd). Először ezért jópár szálról nem nagyon lehet érteni, hogy hogyan kapcsolódnak a történethez, de aztán minden kiderül. A világfelépítés is érdekesen egyedi: a valóság leginkább egy alternatív késő-középkori világ, amiben meglepően toleránsak a boszorkánysággal szemben, és rendelkezik pár érdekes saját mitológiai elemmel. Az álomvilág pedig még ebbe is színt visz, csavar rajta egyet.

A karakterekből elég sok van, és meglehetősen változatosak. Eleinte egyértelműen Liga a főszereplő, benne azonnal megfogott az élni akarása, a küzdőszelleme és az, ahogy képes volt minden helyzethez alkalmazkodni. Később, ahogy a lányai nőnek, ők válnak a történet középpontjává, de Liga életútja is végig fontos marad. A lányok a világhoz való hozzáállásban tökéletesen ellentétesek: Branza szereti az állandóságot, folyton védelemre, biztonságra vágyik, és nem igazán bír szembenézni az élet sötétebbik oldalával. Urdda ezzel szemben kalandvágyó, kíváncsi és el tudja fogadni a rosszat is a világban. Főleg az ő hármasukra vetül rá minden történés, de azért érdekesek a mellékszereplők is: a hatalmát filléres mutatványokra pazarolt boszorkány, a kapzsi és hataloméhes törpe, de a medve-fiúk is.

Azért szeretem különösen a történetet, mert bár közvetlenül szemlélve is nagyon tartalmas, de emellett még majdnem minden eseménynek van egy könnyen felfedezhető szimbolikus jelentésrétege is. A medveemberek történetrésze jó példa erre. A közvetlen réteg az, hogy egy tavaszköszöntő szertartás során medvebőrbe bújt fiúk Liga álomvilágában valóságos medvékként jelennek meg, akik azonban emberi személyiségük birtokában vonzónak találják a magányosan élő nőket. A szimbolikus rétege pedig... nos, az az, hogy mindannyiunkban lakik egy ösztönlény, azonban a mi akaraterőnkön múlik, hogy mihez kezdünk vele. Davit, mivel alapvetően egy melegszívű, udvarias, kedves ember, nem kezd vele semmit. Teasel, mivel egy utolsó kis féreg, természetesen megpróbál visszaélni a helyzettel. Bullock csak azzal törődik, hogy megmentse szorult helyzetbe került barátait, akikért a végsőkig kiáll.

Azt is értékeltem még a történetben, hogy nagyon sok komoly, elgondolkodtató tartalom van benne. A fő központi téma a nemi erőszak és a szexuális visszaélések, ehhez kapcsolódóan elég sok megrázó jelenet van a könyvben és alaposan körbejárja a témát. Liga ugye az elszenvedő fél, akinek tulajdonképpen az egész életútja arról szól ezek után, hogy miképp tud szembenézni a múltjával, feldolgozni és túllépni rajta. Nagyon szép volt, hogy a történteket sosem vetítette rá a gyerekeire (ugyanis mindkét lánya erőszakos közösülésből fogant), hanem rácsodálkozott arra, hogy egy ilyen szörnyűségből született élet is lehet milyen ártatlan és csodálatos.

Az álomvilág érdekes párhuzam arra, ahogy a hasonló traumákat átélt emberek menekülnek a valóság elől, akkor is, amikor ez már meggátolja őket abban, hogy továbblépjenek. Érdekes még a lányok kapcsán felvetődve, hogy egy szülő mennyire tudja megadni, amire a gyerekének szüksége van, és hogy a túlzott óvás igenis lehet káros a későbbi életük során. Ezen kívül Branza története szolgál még erős tanulsággal: az életben nem az a lényeg, hogy egyfolytában boldog légy, hanem, hogy jelen legyél. Egy nehéz, küzdelmes, de valóságos élet sokkal értékesebb, mint a boldogság illúziója.

„You may never be entirely happy; few people are. You may never achieve your heart’s desire in this world, for people seldom do. Sit by enough deathbeds, Branza, and you will hear your fill of stories of missed chances, and wrong turnings, and spurned opportunities for love. It is required of you only to be here, not to be happy.”

A központi témához kapcsolódóan jócskán akadnak zavarba ejtő jelenetek a könyvben (a konkrét erőszak, más erőszakolási kísérletek, állatokkal való szex, és a végén egy incidens, amit értelmesen leírni se tudok). Ezek ugyan nincsenek nagyon részletesen kifejtve, de így is bőven elég rosszak, főleg az első fejezetben, amikor a fiatal Liga szemszögéből szembesülünk a helyzettel, és borzalmas végignézni, ahogy az először ártatlan kislány lassan ráébred, mit is tesz vele pontosan az apja. Ezért, és a nagyon felnőtt mondanivaló miatt nem igazán tudok egyetérteni azzal, hogy ezt a YA-kategóriába sorolják, szerintem ez hibás kiadói döntés volt.

Ettől függetlenül ez egy nagyon értékes és jó könyv, egyedi mitológiával, pazar karakterkidolgozással, mély és gazdag gondolatvilággal. (És még meg is tudott lepni.) Bátran merem ajánlani elolvasásra.

Kinek ajánlom? Olyanoknak, akik nyugodtan végig tudnak ülni egy kevésbé akciódús fantasyt, és szeretnének elgondolkodni ezeken a témákon. A központi témák jellege miatt inkább fiatal nőknek.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/10 (Amiatt, hogy ausztrál a szerző, régies a stílus és nagyon erős egyes karakterek nyelvi egyénítése, kifejezetten nehezen érthetővé válik a szöveg, a kortárs ifjúsági irodalomban még egy könyvtől se izzadtam így.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Sok borítóval megjelent, a nagyon széptől az egészen borzalmasig minden előfordult.

Kedvenc szereplők: (1) Davit (annak ellenére, hogy sokat nem szerepelt) (2) Urdda (3) a távoli városban élő boszorkány (4) Todda (5) Liga

Kedvenc jelenetek: (1) az első tavaszköszöntő tánc (2) Davit bekerül Liga álomvilágába (3) a boszorkány elmagyarázza Branzának, milyen fontos a valóságban maradnia (4) az első fejezet (minden borzalmával együtt) (5) Bullock Noer mellett tölti a napot

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a medve-nap

Világvége és küldetéstudat

Március 27-től látható a mozikban a Noé című film, ami vallásosaktól, Aronofsky-rajongóktól, kritikusoktól és átlagemberektől is felváltva kap hideget és meleget, köpdösést és imádatot, úgyhogy már csak ezért is úgy éreztem, hogy érdemes lenne megnézni magamnak.

Mondjuk, hogy én viszonylag objektívnek éreztem magam a filmmel kapcsolatban, mert, bár keresztény vagyok, egyáltalán nem vártam el, hogy nagyon hű legyen az alapanyagához a film, én szeretem a súlyosan alternatív értelmezéseket. Kifejezetten nagy Aronofsky-fanatikusnak se mondanám magam, ugyan láttam már két filmjét, de az egyiket nem szerettem, a másikért pedig nagyon odáig voltam. Ráadásul a moziba úgy ültem be, hogy fogalmam sem volt, ki rendezte a filmet, nem keresgéltem hát stílusjegyeket, és nem éreztem magam emiatt sem csalódottnak.

A Noé igazából egy lélektani dráma csillogó fantasy csomagolásban, erre lehet tőle számítani. A történet szerint az elkárhozott Káin utódai egyfajta kezdetleges ipari társadalmat alakítottak ki, eközben pedig sikeresen lepusztították az egész bolygót. Velük szemben állnak Séth leszármazottai (technikailag már csak Noé családja), akik próbálnak a Teremtő akarata szerint, minden élővel harmóniában élni. Menekülésből és zuzmómajszolásból álló életük akkor változik meg, amikor Noé álmában látja a közelgő apokalipszist, és kis segítséggel rájön, hogy az Úr őt kéri meg az ártatlan állatok megmentésére, a világ újrakezdésére. Úgyhogy a bukott angyalok segítségével neki is fog bárkát építeni, azonban az emberiség közelben élő hányada megneszeli, hogy Noénak van menekülési terve a világvégéből, ők pedig bármi áron fel akarnak kerülni arra a hajóra.

A film majdnem két és fél óra hosszú, ennek megfelelően nyilván kellőképp fel kellett turbózni a Bibliában maximum három oldalas és nem túl izgalmas történetet. Először is, az egész sztori egy poszt-apokaliptikus pusztaságba lett helyezve, ez az ötlet nekem már eleve nagyon tetszett. Ebben a világban élni nyilván nem könnyű, szóval van itt erőszak, vér, meg gyilkosság is bőven (milyen jó, hogy valaki behozta a nyolc éves gyerekét a moziba). A bárkaépítés a számítógépes trükköknek hála hatalmas, epikus vállalkozássá duzzad, és érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a film díszleteinek építése során a bárka esetében teljes mértékben a Biblia leírását követték. Kapunk még egy csatajelenetet, meg egy katasztrófafilm-jellegű áradást, majd a film utolsó kétharmada a bárkába szorult család küzdelméről szól a saját kis démonaikkal. Ez így együtt bőven elég izgalmas, hogy kitöltse a játékidőt, sehol sem ül le a film, én egy pillanatig sem unatkoztam. Bár valóban rengeteg dologban eltér az alapanyagtól a film, de kár amiatt sopánkodni, hogy ez milyen erőszakos és borzalmas történet, mert az Ószövetség jelentős része legalább ennyire gyomorforgató, nincs min csodálkozni.

A történet nagy erőssége, hogy a karakterei nagyon árnyaltak és összetettek, mindenkinek megismerjük az egyéniségét, a vágyait, megértjük, mi hajtja. Engem elsősorban ez vonz a bibliai feldolgozásokban, hiszen sokkal átélhetőbbé teszi a történetet. Sokat gondolkodtam eddig is azon, hogy vajon tényleg mindenki olyan rossz volt-e, hogy halált érdemelt, és ezt mégis hogy tudta Noé ölbe tett kézzel végignézni? A film megválaszolja ezeket a kérdéseket, de nem feltétlenül azt mondja, amit szeretnénk hallani. Noé (Russell Crow) ugyanis nagyon nagy utat jár be, rettenetesen nehéz döntéseket kell meghoznia, és a végére ebbe beleroppan. Ironikus módon pont az embersége miatt érezte magát kiválasztottnak, és ez az emberség az, amit szép lassan teljesen elveszít, miközben minden erejével próbálja teljesíteni feladatát.  A felesége (Jennifer Conelly) ugyan jó társként mindenben támogatja, de azért nem mindig ért vele egyet, és igenis hajlandó a saját elképzelései mentén is cselekedni, és őszintén megmondani Noénak, amit hallania kell.

Noé három fia közül igazából csak a középső fiú, Hám (Logan Lerman) az érdekes, a többiek elég semmitmondóak. (Az idősebbik teljes színészi alakításánál jobban lekötött, hogy vajon tényleg akkora a rés a két metszőfoga között, vagy csak én reagálom túl, a kicsinem meg először a nemét se sikerült megállapítanom.) Hám az a tipikus burokban nevelt gyerek, aki régóta vágyik arra, hogy megismerje a világot, ugyanakkor vissza is retten, amikor meglátja, milyen. Neki támad a legkiélezettebb konfliktusa a gyerekek közül Noéval, és az apa figurájával együtt megkérdőjelezi az értékrendet is, amit a családjától kapott, miközben pedig ezt a konfliktust próbálja feldolgozni, hirtelen kell felnőnie és kitalálni, hogy számára igazából mi fontos az életben. Ilát, Noé legidősebb fiának a feleségét (Emma Watson) sokan szidják, szerintem sem volt különösebben jó az alakítása, és amikor már minden második képkockán elsírta magát, az elég kínos volt, még úgy is, hogy akadt rá oka. A gonosz a történetben a Szentírás egy másik részéből importált Tubalkáin, aki archetípusa az önző, mindent és mindenkit semmibe vevő embernek, de csodálatos módon valahol az ő álláspontja is érthető.

A sokszínű történethez sokszínű üzenet dukál, amin bőven lehet gondolkodni még a film után is. Az első, ami nagyon kézzelfogható, az a környezetvédelmi elvek hangsúlyozása, hiszen a rossz, gonosz emberiség elpusztította a bolygót, Noé pedig próbálja az ártatlan, még mindig a paradicsomi lényegükhöz hűen élő állatokat menteni... igen, ez a filmben is benne van ilyen szájbarágósan. A másik Noé alakján keresztül a küldetéstudat problémája: hogy meddig lehet elmenni és mit lehet feláldozni egy cél elérése érdekében, és hogy vannak olyan dolgok, amikről semmiképp sem mondhatunk le, mert hiába érjük el végül a célunkat, ha másnap nem tudunk a tükörbe nézni. Persze van szó sok másról is: családról, hűségről, felnőtté válásról, és igen, picit a hitről is.

Mindezt pedig egy nagyon kidolgozott látványvilág illusztrálja, ami helyenként elég giccses és túlzsúfolt, de vannak kifejezetten kreatív pillanatai is. Ilyen például az egyik átvezető résznél a stop motion technika alkalmazása (amikor állóképek összevágásából hozzák létre a darabos mozgás élményét), vagy a teremtéstörténet gyorsított változatának előadásánál használt animációk. A zene tipikus soundtrack, sosem ugrott ki feltűnően a történetből, de jól támogatta az érzelmi töltését.

Összességében nekem kifejezetten tetszett a film, szerintem megszólíthat vallásosakat és nem hívőket egyaránt, de érdemes elolvasni előtte egy kicsit a Biblia elejét, úgy sokkal könnyebb követni, hogy miről beszélnek. Azonban egyértelműen nem való a film azoknak, akik szeretik a szóról-szóra bibliaadaptációkat, mert lesz ezzel bajuk bőven. Ráadásul klasszikusan fantasy-rajongóknak se tudnám ajánlani, ahhoz messze túl hosszú benne a sok dráma, kevés cselekmény a végén. Annak viszont ideális, aki szeretne rágódni a történet emberi tragédiáin és ellentmondásos erkölcsi dilemmáin.

10/9 pont

(Eredetileg publikálva itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2014/04/11/vilagvege_es_kuldetestudat#more6013763 )