Időutazás és szerelem... ismét

Guillaume Musso: Ott leszel?

(Könyvkuckó)

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel a boltban, hallottam már róla hideget is, meleget is, mégsem akartam ítélni, amíg magam nem olvastam. Végül egy könyvtári egymásra találás eredményeképpen elolvastam a kötetet.

Elliott Cooper neves, elismert orvos, egy gyönyörű egyetemista lány büszke édesapja. Amikor azonban kiderül róla, hogy rákos (ez nem volt csoda ismervén a cigarettamennyiséget, amit életében elszívott), egyre gyakrabban gondol a múltjára, különösen arra a nőre, akit fiatalkora óta szeretett, és nem tudja kiverni a fejéből, hogy valahol felelős a tragikus balesetért, ami kioltotta az életét. Ekkor találkozik egyik ázsiai útja során egy különös öregemberrel, aki tíz varázserejű pirulát ad át neki: ezek segítségével visszautazhat harminc évet az időben, találkozhat fiatalkori önmagával, és persze elvesztett szerelmével is. Először tényleg csak találkozni szeretne vele, de aztán fiatal énjén keresztül megkísérti egy fantasztikus, de egyben ijesztő lehetőség: vajon meg tudja akadályozni a történteket? Megmentheti büntetlenül a nő életét?

A téma, meg részben a szerkezeti felépítés miatt ez a könyv eszembe jutatta egyik nagy kedvencemet, Az időutazó feleségét, és onnantól kezdve tudatosan és tudat alatt is azzal a könyvvel hasonlítottam össze. Az eredményről majd a végén nyilatkozok, most jöjjenek a gondolataim a könyvről.

Eleinte abszolút nem fogott meg. A karakterek nem rosszak, de nem igazán találtam egy magával ragadó jellemet sem, az író stílusában pedig van valami távolságtartás és terjengősség, amit eleinte nehezen viseltem. Aztán a közepe tájára beindult a dolog, akkor gyorsan is fogytak az oldalak, és eljutottam az általam tetőpontként értékelt részhez. Innét azonban a könyv még ötven oldalon keresztül folytatódott, amiből harmincat úgy szenvedtem végig, mert abszolút nem értettem, miért is kell az oda. A befejezés megint tetszett, viszont cseles módon a kiadó berakta utána a többi könyvének a részleteit hatvan oldalban, amit szintén nem voltam hajlandó elolvasni.

Idézhető részt nem nagyon tudok, amik tetszettek, azokat ő is úgy idézte mástól (minden fejezet elején van egy híres idézet).

Összességében számomra minden szempontból alulmaradt Az időutazó feleségéhez képest. A karakterek közel sem olyan erősek, az érzelmi színvonalát is alig üti meg, a fogalmazásmódja sem olyan magával ragadó. Ráadásul felfedeztem néhány logikai buktatót a történetben, voltak benne olyan dolgok, amik ellenmondásban álltak az időutazásról felállított saját törvényeinek is… ami azért elég ciki. Egy szó, mint száz: nem kifejezetten rossz könyv, de a jótól messze van. Talán a későbbi regényei már jobban sikerültek, mindenesetre ez alapján nem fizetnék értük.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7

Stílus: 10/6

Szereplők: 10/7

Érzelmek: 10/6

Összesen: 10/6

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Az eredeti borítóval jelent meg magyarul is, ami szerintem jó választás, mert annyira szép, hogy többen is megkérdezték miatta, hogy mit olvasok.

Kedvenc szereplők: (1) Matt (akinek a neve egyáltalán nem franciás, ami csak azért fura, mert az író francia :P) (2) Elliott (főleg fiatalon) (3) Rasztafej

Kedvenc jelenetek: (1) befejező jelenet (hú de jól mutatna filmben (2) a fiatal Elliott üzenetet küld a jövőbe (3) Ilena megmentése (első kísérlet)

Mélypont: amikor újra végigfutunk Elliott életén

Kedvenc ötlet: a fiatal Elliott elképzelései a jövőről (amikről ugye mi már tudjuk, hogy hibásak); hogy a jövőbe is lehet üzenetet küldeni a múltból; hogy az ember fiatal és időskori önmaga micsoda konfliktusokba keveredhetne, ha találkozna

Mirandolina

Egy napsütéses keddi délutánon az a szerencse ért minket, hogy kisbuszba pattanva Szekszárdra utazunk. Ennek az útnak célja is volt: megnézni a Német Színház különleges, kétnyelvű darabját.

Mirandolina okos, vonzó nő, aki ráadásul saját fogadójának tulajdonosaként anyagi biztonságban is él. Eddig minden házassági ajánlatot elutasított, pedig rengetegen versengenek a kegyeiért, amit ő egyáltalán nem bán. Aktuálisan három udvarló csapja neki a szelet: Fabrizio, hűséges pincére, kinek a kezét apja halálos ágya mellett ígérte, Conte d’Albafiorita az ajándékokkal kedveskedő felfuvalkodott aranyifjú, és a szerény anyagi körülmények között élő gáláns lovag, Marchese di Forlepopoli. Mindegyik fülig szerelmes, ahogy a férfiak többsége az lesz, amint ránéz Mirandolinára. Csak ez az új vendég nem! Ez egy lehetetlen pasas, egy utolsó nőgyűlölő! Így hát a csábos fogadósnőnek nincs más választása, be kell dobnia mindent, hogy jobb belátásra bírja a férfit. Arra persze nem számít, hogy időközben a saját nagyra becsült függetlensége is veszélybe kerül.

A darab nagyon különleges, és ezt nem csak az érdekes cselekménynek, a színes karaktereknek, vagy az icipici színházban megvalósított elképesztő, sokszor meghökkentő és nagyon mulatságos rendezői megoldásoknak köszönhetjük (a szereplők a sorok között játszottak, felmásztak a falakra, táncoltak a nézőkkel). A Mirandolina egyedülálló mű a magyar színjátszásban, hiszen nagyon ritkán láthatunk többnyelvű darabokat. Márpedig ez a mű három nyelven szólal meg: németül, magyarul és románul. És tapasztalat, hogy aki csak egy-egy nyelvet beszél ezek közül, a darab számára is érthető és élvezhető. A különböző nyelvek találkozására alapozott szóviccek pedig egyszerűen nagyszerűek.

Azon kívül, hogy a Mirandolina egy csodás, vidám, bohém és romantikus esti kikapcsolódást nyújt, kiváló példája soknemzetiségű hazánkban a kultúrák egymáshoz közelítésének, a megértés szándékának. Mellesleg nyelvtanulási lehetőségnek sem utolsó. Ezért örülök, hogy megnézhettem.


(A kép a Német Színház hivatalos oldaláról származik és Florian Ibrügger munkája.)

Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

(Könyvkuckó)

„– Uram, a késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

– Milyen kés volt?

– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?

– Kagyló.

– Hány részből?

– Egy darabból készült.

– Akkor nincs baj. Megvan a kés!

– Hol?

– A hátamban.”

Gondolom, mindenkinek ismerős ez az idézet. A második listás könyvemből való, a magyar kaland- és bűnügyi regények nagyágyújának, Rejtő Jenőnek (P. Howard) egyik leghíresebb munkájából.

Mivel az egyik osztálytársamnak fél napig magyaráztam a két név kapcsolatát, ezért először is leszögezném: Rejtő teljesen magyar író, és egyébként ez is csak egy álneve volt, igazából Reich Jenőnek hívták. Ha valakit érdekel, akkor fiatalon bejárta a fél világot (innen eredhet, hogy bármilyen helyszínt hitelesen tud ábrázolni), bohózatokat, kabarékat, operetteket és regényeket is írt, főleg kávéházakban dolgozott, altató és kávé hathatós segítsége mellett. Ez az életmód hamar felőrölte az egészségét, ráadásul 1942-ben zsidó származása miatt elhurcolták a kórházból, és Ukrajnába deportálták. Hamarosan meg is halt ott.

Művei sokáig meg sem jelenhettek, a hatvanas évek óta azonban népszerűsége töretlenül ível fölfelé. Sokféle feldolgozást megértek a könyvei, többek között hangoskönyvek, képregények, filmfeldolgozások, színdarabok ihletőivé váltak regényei. Írásainak jellemzői a sajátos, fanyar humor, a bölcselkedő, kissé filozofikus poénok, a beszélő nevekkel ellátott visszatérő szereplők, a filmszerű vágási megoldások, és a gyors, lendületes történetvezetés.

A Piszkos Fred, a kapitány (egyik) főszereplője Fülig Jimmy, aki a fönt idézett beszélgetés folytatásaként kerül egy luxushajóra, ahol egyszerre két állast kell ellátnia: ő játssza Josét, a spanyol pincért, és Wilkins Hutchinst, az amerikai fűtőt. Korán fölkelti egy titokzatos fiatalember szimpátiáját, akiről útközben kiderül: ő a Boldogság szigetek ifjú uralkodója. Néhány gyilkossággal, kísértetjárással, és egy tömeghisztériába torkolló áljárvánnyal később a herceg különös kéréssel áll elő: cseréljenek szerepet! Míg Jimmy eljátssza az uralkodót, ő elvegyül a nép körében Szingapúrban, aztán még időben visszacsinálják a dolgot. Csakhogy tudtukon kívül mindketten egy jókora összeesküvés részei, így miközben St. Antonio főherceg elveszik a szingapúri alvilágban, őfelsége I. Fülig Jimmy kénytelen mindent megtenni, hogy megóvja „kollégája” trónját. A címszereplő, Piszkos Fred is minduntalan felbukkan, az iránta táplált közutálatot kihasználva rendszeresen kimenti az ifjú herceget a bajból. A nagy kérdés az, hogy vajon miért teszi ezt egy olyan ember, akit mindenki gyűlöl, és ő sem szeret senkit?

Én Rejtő könyveit akkorra szoktam tartogatni, amikor kicsit elegem van a komoly irodalomból, mert ezek a regények mindig magukhoz láncolnak, leköti a figyelmem az izgalmas történet, és a remek stílus, és bizony néha majd’ lefordulok a székről/ágyról a poénoktól. Ebben a kötetben sem csalódtam, sőt, talán én is osztani tudom azt az elképzelést, hogy ez a legjobb munkája mind közül. Ötletes, szellemes, izgalmas, ráadásul van benne pár nagyon érdekes szereplő, akiknek a jellemét remekül ábrázolja. Többet nagyon nem mondanék, beszéljenek inkább magukért a kötetből vett idézetek:

„– Én is attól félek. Akar dolgozni?

– Nem.

– Miért?

– Elvesztettem a meggyőződésemet.

– És ez mitől jön?

– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.

– Azelőtt dolgozott?

– Nem. De hiányzott az elhatározás.”

„ Örökös vigyora nemegyszer tévedésbe ejtette azokat, akik kissé könnyelműen, a külsejük után ítélik meg embertársaikat, és ezért a vigyorgó Jimmyt felületesen kezelték, vagy kicsúfolták.

Az ilyen emberek, felépülésük után, sokat gondolkodtak a látszat megtévesztő benyomásairól, és elhatározták, hogy a jövőben senkiről sem vonnak le következtetéseket alapos tájékozódás híján.”

„– A feje fáj?

– Igen.

– Dohányzik?

– Inkább innék valamit.

– Nem kínáltam!

– Elég baj, mert dohányzom.

– Járt Afrikában?

– Két éve.

– Szülei élnek?

– Az anyám.

– Az apja mibe halt meg?

– Búcsúba. Heveny lövöldözés meg minden ilyesmi.

– Iszik?

– Most, hogy meghalt, nem hiszem.”

„– Mindig arra kell vigyázni, hogy maga üsse az elsőt, felség. Ez nagyon fontos.

– A katonaiskola szerint is az a harcoló fél van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést.

– És egy söröskancsót vagy széklábat. Aztán durr bele!

– Az mi?

– Olyasmi, mint a suhi, csak később gyógyul, és a sérült munkabírását erősen csökkenti… Mindig gyorsnak lenni!

– Napóleon szerint is a gyorsaság fél siker.

– Tüskés Vaneknek is ez a véleménye. Úgy mondja, hogy az nevet utoljára, aki először üt.”

„– Ez velem is volt – mondtam közbe neki –, de engem két szigetről tiltottak ki.

– Azok melyek?

– Anglia és Dél-Amerika. De a többi szigeteket látogathatom.

– Igen?

– Igen, csak nem sűrűn. Korlátoltan partraszállhatok.”

„– Felséged átutazóban van? – kérdezte társalogva az igazi Trebitsch. ­– Rokonai élnek a külvárosban?

– Ellopták az országomat.

– Mik történnek?! És jelentette a rendőrségen? A talált tárgyak osztályára kell menni.”

„A herceg újabban gyanúsan népies tüneteket észlelt magán. Például hirtelen haragú lett, és ilyenkor ütni szeretett volna.”

„ Van itt egy 8-adik Hendrik, asz mindég a hóhérnál tartott válópert. Igaszán elvesztették érte a fejüket a nők.”

„ … És mielőtt még Vöröskarom felelhetett volna, gyorsan átkarolta és megcsókolta.

De alaposan.

Anna Alvarez vagy két másodpercig tűrte, tehetetlenségből, vagy másért, ki tudja? Azután teljes erejével eltaszította a herceget.

– Kalóz! Briganti!... Ez példátlan, amit merészelt! Példátlan!

– A házastársak közötti gyengédség megnyilvánulása korunkban elég ritka eset, de mégsem példátlan.”

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/8 (azért némi romantika előfordul, meg miegymás)

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Hát, a régiek meg az újak se valami nagy számok, talán még a képregény-változatét találták el a legjobban.

Kedvenc szereplők: (1) a herceg (2) Fülig Jimmy (3) Piszkos Fred (4) Nagy Bivaly (5) Vöröskarom (vagy Anna… kinek hogy tetszik)

Kedvenc jelenetek: (1) Anna elájul a palotában (2) Jimmy nyakába zuhan egy hulla (3) a herceg a tengerbe veti magát (4) Jimmy meghozza a tanácskozás alatti cipőtilalom törvényét (5) Piszkos Fred kizsarolja Jimmyből minden pénzét

Kedvenc ötlet: Jimmy naplói, a saját kis szedett-vedett helyesírásával :D

WildWorld vagy a költészet

(Írói sarok)

Mint gondolom sokan tudjátok, ma ünnepeljük József Attila születésének 106. évfordulóját, egyben a magyar költészet napját. Ennek tiszteletére közszemlére teszem hosszú idő óta első versemet. Hát, van még hova fejlődni, de ahhoz képest, hogy több mint öt évet kihagytam, egész jó. Köszönöm, ha elolvassátok, és jól jönnének a vélemények, észrevételek is.

A városban, ahol szerettünk

Még azt hiszem, az utcán te jössz szembe,

De összebújnak fölöttem óvva a házak,

S a cseresznyefákról virágszirmok szállnak,

A városban, ahol kerestél és kerestelek.

Az árnyas körút fái kacagva kérdenek:

Hol jártál, te lány, műveltél száz csodát?

Válaszom dalként csügg már egy árva rigó torkán,

A városban, ahol ismertél és ismertelek.

Nyomod fürkészem: a régi iskoládat,

A füstös kis presszót, ahol repült az idő,

Visszatértem a dombok közé sosem feledőn

A városba, ahol akartál és akartalak.

Talán saját szívem tüzét láttam szemedben,

S csupán álom volt közös történetünk,

Mégis: itt állva erő tölt el és derű,

A városban, ahol szerettél és szerettelek.

2011-03-30

Jay Asher: Tizenhárom okom volt

(Könyvkuckó)

Először nem akartam ajánlót írni erről a könyvről, de olvasás közben rájöttem, hogy mégis kellene szólnom pár szót. A kötet ugyanis meglepően erős érzelmeket váltott ki belőlem. Megrázó, provokatív, őszinte, és elindít az emberben valamit. Én ezt olvastatnám el kötelező jelleggel a gimnazistákkal, akkor talán beszélnének azokról a dolgokról, amikről nem mernek, pedig egyébként kellene.

Hannah Baker öngyilkos lett. Ezt mindenki tudja. Amit azonban csak kevesen ismernek, az a MIÉRT. Clay Jensen egy jószívű, szorgalmas srác, akiről mindenkinek jó a véleménye. Egyben az a fiú is, aki titokban már hosszú ideje szerelmes volt Hannahba. Így aztán sokkolja a felismerés, amikor az ajtaja előtt hagyott csomag kazettáin meghallja a két hete halott lány hangját. Hannah nem volt hajlandó nyom nélkül távozni az élők sorából, ó nem. Elkészítette a kazettákat, amiken tizenhárom történetben mondja el, miért tette, amit tett. Egyúttal tizenhárom embert nevez meg, akik valamilyen módon hozzájárultak a halálához. Clay az egyikük… de vajon miért? Hiszen ő soha semmi rosszat nem tett Hannah-val! Vagy mégis?

Csak hogy tisztázzuk: kevés dolgot tartok akkora bűnnek, mint az öngyilkosságot. Még a sorozatgyilkosokat is jobban meg tudom érteni, mint azokat, akik a saját életüket dobják el. Hiszen ezzel meg sem adják az esélyt a dolgoknak, hogy változzanak, egyszerűen inkább a könnyebb utat választják. De valóban olyan egyszerű ez a döntés? Nyilván nem. Ezért voltam kíváncsi egy könyre, ami körüljárja, hogy születik meg a gondolat valaki fejében, és miként érlelődik, míg végül tetté változik.

Alapból elég negatívan álltam hozzá Hannah-hoz, konkrétan dühös voltam rá, amiatt, amit tett. Eleinte a kazetták is kicsinyes bosszúnak tűntek felelőtlen kamaszok felelőtlen döntései miatt. Aztán a dolgok fokozatosán egyre komorabbá váltak, és a végére, ha nem is értettem meg, de átéreztem valamit abból, amin Hannah keresztülment. Egy angol blogban az olvasó úgy írta le az élményét, hogy „olyan volt, mintha valaki végig szorongatta volna a torkomat”… hát igen, én is hasonlót éreztem.

Szóval kerestem a nagy, világot összetörő okot, amiért valaki úgy dönt, hogy nem akar tovább élni. Kapaszkodjatok meg: nem találtam ilyen okot. Hannah-val sok rossz történt, de egy része egyáltalán nem volt olyan elborzasztó és tragikus, mint amilyennek látta. Ha mindenki öngyilkos lenne, akin átnézett egy fiú, akiről az emberek elhittek egy pletykát, vagy akit elárult valaki, akiben megbízott, akkor nem tudnánk közlekedni a fiatalok hulláinak hegyeitől (bocsánat, ez kissé vulgárisra sikeredett). Lényeg, ami a lényeg: az Élet mindenki elé gördít akadályokat, néha gyors egymásutánban többet is, de ezekkel meg kell birkózni. Muszáj, mert előbb-utóbb csak történik valami jó is, de azt ki kell várnunk. És igen, néha nincs más választásunk, tovább kell lépnünk. Hannah ezt nem tudta megérteni, annak ellenére sem, hogy ő maga mondta: mindenünk, amink van, MOST van (habár ő fordított szempontból nézte ezt az állítást).

Hannah Baker rengeteg esélyt kapott, hogy ne legyen öngyilkos, de ő egyikkel sem akart élni. Sorba rendezte és szisztematikusan egymásra pakolta minden sérelmét, míg végül az egész kupac felborult, és maga alá gyűrte őt. Akartak volna neki segíteni, de ő elhárította ezeket a közeledéseket. Mindent csak olyan szempontból volt hajlandó vizsgálni, ami azt támasztotta alá, hogy neki öngyilkosnak KELL lennie. Pedig ott voltak a szülei, akik szerették őt, ott volt a többé-kevésbé normális élete, és nem mellesleg ott lehetett volna neki Clay is… ha nem szúrják el mindketten.

Ha már Claynél tartunk, ő ugyanúgy hallgatja meg a kazettákat, mint mi, és hála a különleges, kettős narrálásnak, végig nyomon követhetjük a benne lezajló lelki változásokat. A gondolatai, tettei reflektálnak Hannah szavaira, vele válik igazán érthetővé, egésszé a történet. Személy szerint iránta végig sokkal több együttérzést tápláltam, mint a lány iránt, a végén pedig hoz egy döntést, ami megmenti az egész könyvet attól, hogy könnyes-pátoszos tragédiába fulladjon (mondjuk egy teljesen negatív vég sem hatna rosszul).

Hannah kazettái végül is olyan üzenetet hordoznak, amit mindenkinek érdemes az eszébe vésnie: nem tudjuk, milyen következményekkel járnak a tetteink. Épp ezért legközelebb álljunk meg, és gondolkodjuk el egy pillanatra, mielőtt rosszindulatból vagy bármi más miatt megbántunk valakit. És figyeljünk oda másokra, hogy szándékosan se tudjanak annyira egyedül maradni, amennyire Hannah tette.

Egy szó, mint száz: számomra ez a könyv egyszerűen nagyszerű volt. Megfogott, megrázott, elgondolkodtatott, megérintett. A végén külön kis csavarként szerepel egy interjú az íróval, amiben arról olvashattok többek között, hogy honnan jött az ötlet, hogyan sikerült megírni, minek mennyi valóságalapja van és milyen zenéket hallgatott szívesen az egyes jelenetek megírása közben. Én ezt is legalább olyan elbűvölten olvastam, mint magát a történetet.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Érdekes a három borító, amit a bejegyzéshez is csatoltam, szerintem mindegyiket Hannah más-más arcát jeleníti meg. A magyarból az érzékenysége látszik, meg az a törékenység, amit az élettel kapcsolatban megjelenít a könyv. A második azt az erős, vagány lányt mutatja, akinek mindenki látta Hannah-t. A harmadik azt a szürkeséget és érdektelenséget jelenítheti meg, amit sokszor magával kapcsolatban érzett.

Kedvenc szereplők: (1) Clay (2) Tony (3) Hannah

Kedvenc jelenetek: (1) a vége (2) Clay Tony kocsijában (3) a vendéglős nem engedi Claynek kifizetni a turmixát… ez engem valahogy megfogott (4) a kazetták vége (Clay a rakétán) (5) Hannah és Courtney lerántják a leplet a kukkolóról

Kedvenc ötlet: az egész szerkezete nagyon eredeti, főleg, hogy még a gombokat is berakták a walkmanről

Amikor minden változik

(Filmszemle)

„Egy zsidó anekdota szerint egy férfi egyszer felállította a fiát a lépcsőre, majd azt mondta neki: ugorjon, ő majd elkapja. A fiú ugrott, az apa pedig elkapta. Ezután föltette a második lépcsőfokra, és megint elkapta a fiút, amikor az levetette magát. Így tettek egészen addig, amíg a gyermek már a legfelső lépcsőfokon állt. Megint azt mondta neki: ugorjon, el fogja kapni. Ám amikor a fiú elrugaszkodott, ő az utolsó pillanatban hátralépett. A gyermek a lépcsőre zuhant. Amikor vérző arccal, sírva megkérdezte az apját, hogy miért tette, ő annyit mondott: ebből majd tanulsz.”

Bevallom, először kissé kegyetlennek és értelmetlennek éreztem a fent idézett történetet, amivel a mozi indít, de gondolom, nem lepődik meg senki, ha azt mondom, hogy az anekdota a film végén még kicsit megváltozott formában visszatér, és akkor már egészen más kicsengése lesz.

April Epner (Helen Hunt) tanítónő egy new yorki iskolában. Egész élete a gyerekek körül forog, így nem csoda, hogy a negyvenhez közelítve már legszívesebben saját csemetéjét terelgetné, csakhogy ezzel van egy árnyalatnyi gond. Frissen házasult férje még egyáltalán nem érett a gyermekáldásra, és egy év sikertelen próbálkozás után elhagyja Aprilt. Ha mindez nem lenne elég, nemsokára meghal az anyja is. A nő élete romokban hever, „Then She Found Me” (=amikor rám talált), ahogy az eredeti cím is mondja, a vér szerinti anyja: egy műsorvezetőnő valami sokadrangú tévécsatornánál, akinek feltett szándéka, hogy az élete részévé váljon, akár tetszik Aprilnek, akár nem. Ráadásul a szerelem terén is bonyodalmai támadnak, belehabarodik egy elvált, több gyermekes apukába (Colin Firth), akibe talán nagyon nem kéne…

Először is leszögezném: hiába írják vígjátéknak a filmet, egyáltalán nem az. Jó, van benne némi helyzetkomikum, de talán egyszer vagy kétszer ha igazán nevettem a filmen. Nem, az Amikor minden változik sokkal inkább dráma. Finoman adagolt, sok iróniával átitatott dráma. Elgondolkodtató és eredeti módon nyúlt hozzá ahhoz a bonyolult kérdéskörhöz, hogy mitől lesz jó egy szülő, lehet-e olyan a kapcsolat az örökbefogadott gyermekek esetén, mint a vér szerintiekkel. Nagyon érdekes April és vér szerinti anyja közötti kapcsolat alakulása, ami tulajdonképpen a cselekmény egyik kulcsmotívuma. Ezen kívül a párkapcsolatokról, meg úgy általában az életről is mond pár nagyon súlyos dolgot a film.

Mindezt úgy teszi, hogy közben mindvégig leköti az embert, fantasztikus színészi játék eleveníti meg a kegyetlenül valóságos figurákat. Akad pár torokszorító jelenet a filmben, és azt hiszem, ez a mű jóval túllép azon a „romantikus vígjáték”-sablonon, amivel megpróbálták eladni. Ha valaki egy igényes, érdekes, szép filmet akar látni, ami mégis emberi nyelven van, és élvezhető, akkor határozottan ez az, amit keres.