A jövőben is a családja fog megnyomorítani mindenkit

Csodaidők I. – Az ogfák vöröse

(Könyvkuckó)

Ha már lendületbe jöttem, hozom is az első párbajos olvasmányom naplóját. Ez a könyv megint olyan, amivel hosszas közös történetünk van, hiszen már évek óta kerülgetem, konkrétan harmadszor kölcsönöztem ki most a könyvtárból, mire végre sikerült elolvasnom. A környezetemben rengetegen ajánlották, borzasztó népszerű ez a sorozat, és még személyes okom is van az érdeklődésre, hiszen a szerző egy evangélikus lelkésznő, és a könyv elég erősen szól a vallásról, vallásosságról is. Hogy akkor miért végezte egy várólistacsökkentős kihívásban? Talán tartottam tőle, hogy csalódni fogok a sok jó után, amit hallottam, ezért halogattam folyton az olvasását. Szerencsére azonban ez a könyv beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, sőt, annál többet is tett, végre egy olyan kötet volt, amit igazán meghatározó olvasmányélménynek tartok.

A regény tulajdonképpen a Raas család története, amit kétezer évvel napjaink után, a jövőben követünk végig. Bár az emberiség számos bolygót meghódított, az emberek mindennapi élete és problémái elég keveset változtak napjaink óta. A Kaveni közösséghez tartozó, szigorú nagycsaládos rendszerben élő Raasok voltaképpen tisztes hétköznapi emberek, akik akaratukon kívül válnak náluk jóval nagyobb események részeseivé. Az egyik főszereplő, Giin, befolyásos vezető pozícióját arra használja, hogy ellentmondásos ügyekben szólaljon fel, ami miatt rövid időn belül annyira keresztbe tesz a hatalomnak, hogy félre akarják állítani. Unokaöccse, Yaan, nagykorúsága határán a felnőtt identitását keresi, ezt azonban rendkívül megnehezíti zsarnokoskodó természetű apja, és a család szigorú elvárásai. Judy pedig egy intézetben nevelkedő kislány, aki a világon mindennél jobban egy családra válik, de erre a maradék reménye is elszáll, amikor anyja véglegesen lemond róla. Az ő hármasuk elbeszélésében kezd kibontakozni a történet, aminek ez a kötet egyértelműen csak egy bevezetője, ami jóval nagyobb dolgokat készít elő.

Ez egyértelműen és nyilvánvalóan a négy részes sorozatnak csak a bevezető kötete, de olyannyira, hogy alig veszi a fáradságot, hogy történjen is benne valami. Ha lehet valami panaszom a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez: kicsit lassú, és összességében eléggé kiszámítható. Nagyjából a regény legelején, már a kiindulási helyzetből meg tudtam mondani majdnem minden csavart, ami a főbb szereplőket érni fogja, és hogy hogyan alakul a sorsuk a kötetben. Ez általában zavarna, de ez esetben túl tudtam tenni magam rajta, mivel számomra az egész regény inkább egy karakterközpontú élmény volt. Az írónő érezhetően több energiát fektetett a szereplők átgondolásába, mint a cselekménybe, és véleményem szerint ez kifizetődött. A regény összes karaktere végtelenül emberi, senki sem tisztán jó vagy rossz, mindenkinek vannak szerethető tulajdonságai és olyan pillanatai, döntései is, amivel az ember nagyon nem ért egyet. Emiatt egyrészt a regény sosem válik prédikációvá, inkább kifejezetten elgondolkodtató, hiszen az ember sok szituációban mélázhat rajta, hogy ő mit tenne. Másrészt mellékhatásként azt vettem észre a regény végére, hogy még egy néhány mondatos mellékszereplő halálától is rendkívül elszomorodtam, annyira invesztált érzelmileg a történet.

Bár előre egyáltalán nem számítottam erre, de Giin volt messze az a főszereplő, aki a leginkább érdekelt, pedig a politikai intrikák nem feltétlen kötnek le. Viszont szerencsére azokról viszonylag kevés szó esett, sokkal inkább az állt a középpontban, hogy itt van egy felnőtt ember, aki egész életében keményen dolgozott és áldozatokat hozott, hogy a munkájában eredményeket érjen el, majd a rendszerrel ellenkező véleménye miatt egy pillanat alatt kirántják alóla a teljes egzisztenciáját, mindent, amiért az elmúlt 30 évben törte magát. Ennek következményeképp újra kell értelmeznie az egész életét, miközben vissza kell költöznie a családjához, és egy igazán megalázó helyzetben találja magát. Giint elsősorban az teszi szimpatikus főszereplővé, hogy ezeket a csapásokat meglepő méltósággal viseli, valamint a törekvő, becsületes természete és az önzetlensége, amivel másokon folyton segíteni próbál. Azt is érdekes olvasni, ahogy kényszerül visszailleszkedni a családjába, akiktől felnőtt élete során függetlenedett, de mindig is rendkívül fontosak maradtak az életében. Meg kell tanulnia, hogy a kompromisszumokra való törekvés nem jelenti azt, hogy kisebb embernek kell tettetnie magát a családja előtt, igenis otthon is fel kell vállalnia a vezetői kvalitásait és a tehetségét, és ezeket a képességeit akkor is érvényesítenie kell, ha a rokonsága kellemetlenkedő része a legrosszabb énjét próbálja kihozni belőle.

Bár elsőre erre nem gondoltam volna, de ahogy előrehaladt a regény, Yaan szála volt az, amit rendszeresen átlapoztam, hogy megnézzem, mi lesz a többiekkel, mielőtt visszatértem volna rá. A regény kezdetén a fiú személyisége alapvetően szimpatikus volt, és a dilemmáját is érdekesnek találtam, de aztán hamar elkezdett olyan döntéseket hozni, amikkel nagyon nem értettem egyet. Míg azt megértem, hogy miért hagyta ott a családját, de utána azt a fortyogó gyűlöletet, amit a családtagjai egy része iránt érzett, valamint a rendszer egészének megdöntésére irányuló vágyait nem nagyon tudtam megemészteni. A hozzáállása sokban mintha Giin tükörképe lenne: míg a nagybátyja látja az értéket a rendszerben, amiben felnőtt, és ezért belülről szeretné a hibáit orvosolni, Yaan vak dühében mindent teljes mértékben elutasít, és arra törekszik, hogy kívülről döntse meg az egészet. Ami szintén egy érthető álláspont, csak azt nem tudom, hogyan bír tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy a cselekedetei az ártatlan családtagjai életét fenyegetik. Néha egyszerűen csak szerettem volna felpofozni és az arcába üvölteni, hogy „nőjj már fel és ne legyél egy hisztis kamasz”. Nem igazán tudom elképzelni, hogy mindennek hátat lehet fordítani, és az a benyomásom, hogy Yaan nem is nagyon illeszkedett be a külsős világban, inkább csak kihasználták a tehetségét mások, hogy megszerezzék, amit akarnak, és közben teletömték a fejét hülyeséggel. Egyértelműen egy „tékozló fiú hazatér” szálnak örülnék a legjobban az ő esetében, remélem ez meg is valósul valamilyen formában a későbbi kötetekben, és nem rombolja teljesen tönkre mindenkinek az életét előtte.

Judy pedig egy nagy gombóc szerethetőség már a legelejétől, ahogy az őt ért nehézségek ellenére egy tizenkét évestől kitelő maximális mennyiségű gyermeki ártatlansággal, de éles ítélőképességgel szemléli a világot, és egyszerűen nem tehettem róla, az első pillanattól fogva szurkoltam neki, hogy jó helyre kerüljön és rendeződjön az élete. Ő pedig sok tekintetben Yaan ellenpontjának tűnik a regényben: megtapasztalva a külsős és a kaveni intézetek világát is, aztán végül családra lelve, maximálisan értékelni tudja a kaveni életforma pozitívumait. Mivel a külsős világnak ő leginkább csak az árnyoldalát látta, a szemében még inkább felértékelődik a kaveni társadalom gondoskodó, szociálisan érzékeny felépítése, és a nagycsaládos struktúra. Giinnel imádtam az interakcióikat a regényben: annyira szívmelengető volt nézni, ahogy a körülmények ellenére lassan összecsiszolódnak, és mindkét intelligens, nagyon zárkózott ember kivirágzik attól, hogy próbál nyitni a másik felé.

A másik dolog, ami abszolút lenyűgözött a regényben, az a kitalált világ, és annak a bemutatása volt. Az írónő hátteréből meg az eddig elmondottakból már lejöhet mindenkinek, hogy bizony ez a regény elég súlyos vallási témákkal gurigázik, de mindeközben felépít egy színes, nagy méretű és érdekes science fiction világot, aminek minden kis szeglete izgalmas volt, a közlekedéstől kezdve a szabadidős tevékenységeken át a közigazgatásig (!). Egyszerűen mindent olyan lenyűgözőnek találtam, hogy alig tudtam betelni vele, különösen a kaveni kultúrát, ami nagyon hasonlít ma is létező vallási szekták működéséhez, amik alapvetően elutasítják a technológiai fejlődést, de az írónő fel tudta úgy építeni, hogy egy science fiction világban is logikusan tud működni ez a közösség, és érthető, hogy miért maradt fent ebben a formában. A legjobb az egészben pedig szerintem az, hogy a bevezetés ebbe a világba olyan természetes módon történik: nem magyarázgat hosszadalmasan szinte semmit a regény, mivel a szereplői számára ezek természetesek. Ehelyett velük együtt mozogva egy lassabb tanulási folyamaton keresztül ismerjük meg a világot.

És persze az üzenetek és témák is nagyon érdekesek. A kaveniekkel szemben kialakult gyűlöletet például nehéz nem párhuzamba hozni a zsidóellenességgel, ami ráütötte a bélyegét a huszadik századra. De persze a lehetséges értelmezések köre nem feltétlen áll meg itt: ugyanúgy láthatjuk a szereplőkkel történtekben az egyén különböző kihívásait, amit a hite kapcsán él meg, és tényleg semmi sincs senkinek a szájába rágva, és nincsenek egyértelmű válaszok. Ha amúgy nem érdekel a vallás, ez a könyv akkor is egy érdekes és élvezetes olvasmány, bár tény, hogy nekem azért ez nagy vonzerő volt benne.

A hosszadalmas és nem teljesen összefüggő rajongói ömlengésből már lehet sejteni: engem abszolút lenyűgözött ez a regény, és már alig várom, hogy olvassam a folytatást. Örülök, hogy ezzel kezdtem a párbajt, mert kedvet csinált a többi listás regény elolvasásához.

10/10*** pont

A regény, amiről nem tudok bejegyzést írni

Tamási Áron – Ábel a rengetegben

(Könyvkuckó)

Mint a roppant elmés cím mutatja, ez az a könyv, amiről magamtól nem beszélnék itt a blogon, mert semmi intelligens gondolatom nincs vele kapcsolatban. Hogy mégis kénytelen vagyok megpróbálni, arról a Könyvmoly Párbaj tehet. Úgyhogy hajrá, nézzük, mit tudok kiizzadni magamból!

A jól ismert ifjúsági regény főszereplője egy Ábel nevű székely fiú, akit szegény szülei kénytelenek kicsapni a Hargitára, hogy faőrként keressen némi pénzt. Ábel próbál minden fortélyt bevetve boldogulni, de hát jönnek sorban a sorscsapások a téltől kezdve a zsiványokon át, és a nehéz helyzeteket muszáj egyedül megoldania, ahogy tudja.

Szerintem ez az a könyv, amiről tényleg minden magyar fiatalnak van némi fogalma, mert ha nem is olvasta, de legalább a filmhez mindenképp volt szerencséje. Így jártam én is, megnéztem a (szerény vélemény szerint) rettenetesen unalmas klasszikus filmfeldolgozást többször is, mielőtt végül kezembe vettem a regényt. Talán ezzel tudom magyarázni, talán az amúgy kifejezetten lassú folyású cselekménnyel, de nem igazán sikerült elmerülnöm a történetben. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert nem volt az, de sosem izgultam, egyszer sem éreztem azt, hogy várnám, mikor vághatok újra bele. Egyszerűen csak... elfogyott, de úgy érzem, nem fog igazán mély nyomokat hagyni bennem.

Először az volt az élményem a könyvről, hogy olyan, mint egy lódítós székely népmese (ez utóbbi érzésemen dobott a hangoskönyvet felolvasó mesélő ízes tájszólása is). Ábel stílusa elbeszélőként nagyon kellemes és hangulatos, könnyed, sokszor igen humoros. A fiú könnyen megkedvelhető, szerettem benne jólelkű természetét, rafinált észjárását, ártatlan, de szabadszellemű hozzáállását a hithez és a vallási szabályokhoz. Kalandjai néha a hihetőség határát súrolják, de még éppen nem lépik át azokat.

Ugyanakkor, amikor épp túlságosan belefeledkeznék a kellemes, nevettető mesébe, mindig történik Ábellel valami, ami kizökkenti az olvasót. Hol veszteségek érik, hol becsapják, visszaélnek a bizalmával. Számomra már az is sokkoló volt, hogy egy ennyi idős fiút kitesznek az erdőbe egyedül. Tudom, hogy a nagyszüleink idejében teljesen normális volt még a gyerekmunka, de ez azért egészen felelősségteljes és nehéz feladat, én nem merném ráhagyni egy gyerekre. Örülök, hogy mi már nem ebben a világban élünk, hogy a gyerekeknek van lehetőségük gondtalanul játszani, cseperedni.

A könyv végén volt egy érzelmileg erős pillanat, de ezután sajnos a befejezést összecsapottnak éreztem, hiányérzetem támadt az utolsó oldal után. Szerintem egyszer az életben ezt minden magyar fiatalnak érdemes elolvasnia, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy olyan kiemelkedően jó könyv. Talán fiatalabb koromban kellett volna olvasni, akkor jobban élveztem volna.

10/8 pont

Jókait a népnek!

 Jókai Mór – Az új földesúr

(Könyvkuckó)

Nem igazán illeszkedik a blog profiljába a könyv, amiről most írok, pedig olvasok én ám ilyeneket is, csak sokak által ismert regényekről (szerintem) nehezebb érdekeseket írni. De hát nincs mit tenni, ez a gyöngyszem a harmadik Könyvmolypárbajos olvasmányom, úgyhogy lássunk neki!

A történet az 1850-es évekbe kalauzol minket, amikor is Magyarországon javában dúl a forradalom utáni, kiegyezés előtti patthelyzet. Ebbe az áldatlan állapotba szokott bele már egy ideje Garanvölgyi Ádám úr, egykori köztiszteletben álló táblabíró, aki a passzív ellenállás feltétlen híve, ennek megfelelően már évekkel ezelőtt önkéntes remeteségbe vonult, megfogadta ugyanis, hogy nem lép ki az utcára. Jobbára maradék kis földjein gazdálkodik, és sokat gondol az unokaöccsére, Aladárra, aki forradalmi hőstettei jutalmaképp Kufsteinban üli tizenöt éves börtönbüntetését.

Garanvölgyi nyugodt mederben folyó, rendezett kis életét azonban megzavarja az „új földesúr” felbukkanása. A szerencsés tulajdonos Ankerschmidt lovag, aki a forradalomban a császári csapatok egyik vezetője volt, békeidőben viszont megözvegyülvén, úgy döntött, két szép hajadon leányával a kies magyar földön telepszik le. Igazából kész is a konfliktus a két éltes férfiú között, amire még rásegít egy minden lében kanál szélhámos, egy haszonleső ügyvéd, és Aladár számtalan kérőt talonban tartó, kapzsi menyasszonya is.

Tehát beszéljünk Jókairól... szerintem a törzsolvasóim nagy része már rég abbahagyta a bejegyzést, de azért folytatom rendületlenül. :D Na de miért is ilyen ellenszenves minden idők legtermékenyebb magyar regényírója (a könyveit méterre lehet venni polctölteléknek, kiválóan mutatnak) a mai fiatalság szemében? Első helyen szerepel talán az a triviális indok, hogy azért, mert kötelező olvasmányok formájában ismerkedik meg vele a fogékony korban lévő diákság, ráadásul nem is feltétlenül a legolvasmányosabb köteteivel.

Aztán persze kétségtelen ott van az a bosszantó szokása, hogy hajlamos fejezethosszú leírásokat közölni gyakorlatilag bármiről, ami a regényeiben előfordul, melyben képes húsz-harminc oldalakat regélni például Tímár Mihály gabonakereskedelmi karrierjéről (vagy bármi másról... tényleg). Meg hát azért nyilvánvalóan a fogalmazásmódja felett eljárt az idő, a latin, francia, német szavak a szövegeiben pedig már egyáltalán nem képezik az alapműveltség részét. A „kedvcsináló” filmfeldolgozások szerintem még inkább ártanak, a regényekben legalább a cselekmény érdekes, de ezek a nagy klasszikus magyar mozik, amik a történetei alapján készültek, képesek a legjobb könyvét is három-hat órás dagályos unalommá változtatni.

Kufstein

De ha valaki leküzdi az előítéleteit, és nem zavarja, hogy átlagosan mondatonként előfordul egy szó, amit nem ért, akkor hamar úgy járhat, hogy felfedezi ennek a kiváló írónak az erényeit. Jókai tökéletesen ismerte azt a kort és környezetet, amiről éppen írt, azért minden helyszíne olyan élő és lélegző, és minden eseménye olyan valósághű, mintha a szomszéd sarkon is történhetett volna 150 évvel ezelőtt. Emellett a könyveinek cselekménye kifejezetten gördülékeny, a karakterek jól felépítettek, és az egész úgy általánosságban szemlélve nagyon szórakoztató.

Konkrétan ezt a könyvét nézve engem először az döbbentett meg, milyen humoros a regény. Az első húsz oldalt végignevettem, de utána is akadtak jócskán mulatságos részletek.  Az öreg Garanvölgyi olyan hanyag eleganciával és mérhetetlen makacssággal műveli a passzív ellenállást, hogy egyszerűen minden jelenetet öröm olvasni, amiben benne van, Aladár hasonlóképpen „laza”. A negatív karakterek ebben a regényben pitiáner, haszonleső szélhámosok, akiken szintén lehet szórakozni bőven. Emellett feltűnő, hogy ebben a könyvben még egy öncélú leírás sincs, az elbeszélő részek jól illeszkednek a cselekménybe, és egyik sem válik unalmassá vagy vontatottá.

Jókai egyik korai műve ez a regény, amit még áthat egyfajta mérhetetlen optimizmus, épp ezért bírálták a kortársai. Viszont néha olyan jó hinni abban, hogy a magyar föld elvarázsolhat valakit, hogy békében megférhet egy faluban a magyar táblabíró meg az osztrák hadastyán (kedvenc szavam a könyvem XD), ésatöbbi. Kellemes mese ez, nem több, nem kevesebb, de azért akadt néhány nagyon mély pillanata, amikor a sírás kerülgetett.

Akad egy meglehetősen átlátszó szerelmi szál is a történetben, ami bár nagyon bájos, azért, mégis egy kissé bugyuta talán... illetve inkább az egyszerű a jó szó rá, de hát nem lehet minden tökéletes. És Eliz mennyivel jobb női szereplő, mint az összes eddigi Jókai regény női figurái! Önálló, akaratos, engedetlen, de mégis csak épp annyira, amennyire még hihető az adott korban. :D Jó kis figura.

A történetben a legnagyobb izgalmat a negatív mellékszereplők szolgáltatják, akik önző ármánykodásukkal megpróbálják tönkretenni a főszereplők életét, de persze nem járnak akkora sikerrel, mint szeretnének. Viszont fordul elő emiatt az anekdotaszerű történetekben néhány csavar.

Összességében véve a regény nem tartogat eget verő izgalmakat, de kellemes, humorral gazdagított szórakozást nyújt néhány napra, kevés erkölcsi tanulsággal és hiteles történelmi betekintéssel.

Kinek ajánlom? Aki kedveli a korszakot, vagy csak egy pihentető olvasmányélményre vágyik.

Kinek nem ajánlom? Akit zavar, ha olyan kifejezések vannak a könyvben, amit nem ért (főleg német és francia nyelvűek, illetve latinizmusok).

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Hát erről különösen fölösleges nyilatkozni. :D

Kedvenc szereplők: (1) Garanvölgyi Ádám (2) Ankerschmidt lovag (3) Garanvölgyi Aladár (4) Eliz (5) Kampós úr

Kedvenc jelenetek: (1) Ankerschmidt először találkozik Garanvölgyivel (2) Aladár az ürgementést meséli (3) Ankerschmidt elmegy Aladárért a börtönbe (4) a kezdés (5) Eliz lebukik, hogy ő írt levelet Garanvölgyinek

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a disznólopás XD

Szerb Antal – A Pendragon-legenda

(Könyvkuckó)

Ímhol következzék a harmadik listás könyvem ajánlója!

Bátky János, magyarországi bölcsészprofesszor már évek óta Angliában él, hiszen ide köti fő kutatási területe. Ez pedig nem más, mint a Rózsakeresztesek titkos társasága, akik az alkimisták különösen elszánt képviselői voltak, az aranycsinálás és az örök élet titkának megszállottjai. Természetesen el van ragadtatva, amikor egy fogadáson megismerkedik a gwyneddi earllel, aki híres a könyvgyűjteményéről, és mint kiderül, ő is a Rózsakeresztesek nagy rajongója. Így hát képtelen visszautasítani az earl pompás vidéki kastélyába, Llanwyganba szóló meghívást, ahol majd békés körülmények között kutakodhat az ősrégi könyvek között.

Itt hamar megismerkedik az uraság unokahúgával és unokaöccsével, előbbibe kicsit bele is habarodik. De van valami furcsa a kastélyban: a folyosókon mintha szellemek járnának, ráadásul hamarosan valaki az earl életére tör. Így már sokkal kevésbé tűnnek rosszmájú tréfának azok a fenyegetések, amiket Bátky kapott walesi utazása előtt…

Nagyon furcsa élmény volt olvasni ezt a könyvet, főleg mert rengeteg helyen Dan Brown munkáira emlékeztetett, bár ugye ez volt előbb. :D Persze a hasonló témaválasztás ellenére annyira sok közös nem érződött azért a két regényben, nagyon más az írók stílusa. Mindenesetre, ha Szerb Antal ezt a könyvet nem magyarul írja meg, szerintem már világhírű lenne.

Ami tetszett a könyvben nagyon, az az egésznek a légköre volt, az a ködös, misztikus angliai táj beleégett a lapokba, és valami fantasztikus érzékletességgel jelent meg előttem. Szerettem a szereplőket is minden bogaruk ellenére, Bátky igazán rokonszenves főszereplő volt, de a többiek is derekasan helytálltak. A humor persze szerves része a kötetnek, különösen élveztem az angolok és a kontinens szembenállásával kapcsolatos poénokat, az ilyen nemzeti sztereotípiás humorra mindig vevő vagyok. Olvasmányos is egyébként a könyv, pörög a cselekménye rendesen, nehéz letenni.

Ami nem annyira tetszett, az a befejezés volt. Nagyon nehezen tudtam ezt a lezárást megemészteni, egyrészt korán volt nekem, elolvasgattam volna a könyvet még egy ideig, másrészt olyan üresre is sikerült, számomra nem igazán magyarázta meg a regény rejtélyeit, olyan érzésem támadt, mintha megoldás helyett hirtelen elküldtek volna haza. Maradtak furcsaságok is a könyvben, ezért nehéz belőni szerintem a műfajt is, mert egy kicsit fantasy, egy kicsit krimi, egy kicsit kalandregény. Olyan egészen furcsa, egészen más, és egészen különleges. Igazi Szerb Antal.

Tudom ajánlani azoknak, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, és hajlandóak eltűrni néhány megmagyarázhatatlan dolgot egy könyvben. :D

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borító(k): A saját borítómon egyedül a betűtípust szerettem, más mondjuk nem is nagyon volt rajta. :D

Kedvenc szereplők : (1) Bátky (2) Osborne  (3) Lene (4) az earl (5) Mallory

Kedvenc jelenetek: (1) Bátky elmegy kiszabadítani a társait, de maga is fogságban végzi (2) a szellem gyilkol a kastélyban (3) Pendragon felderítése (4) Lene elcsábítja Osborne-t (5) a kezdés

Mélypont: a befejezés :(

Kedvenc ötlet: az álcázós-megfigyelős részek :D

Képrejtvény

Ugyan nem reagált senki, de lelkes voltam, úgyhogy gyártottam egy kört a képrejtvényből.

Öt pici borítórészlet lesz, és mindegyik valamilyen virág egy darabját ábrázolja, ez a közös bennük. Na meg az, hogy könyvborítókon szerepelnek. A borítókban annyit segítek, hogy mindegyik magyar nyelvű kiadásé, tehát külföldieket nem teszek bele. Az első kommentben súgok picit, elárulom az írók nemzetiségét, ha nagyon nem megy, nézd meg! Ha küldesz be választ, akkor elárulom, hányat találtál el, de azt nem, melyikeket. :)

Remélem, izgalmasnak fogjátok találni, várom a megoldási kísérleteiteket és a visszajelzéseket.

1.

2.

3.

4.

5.

Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

(Könyvkuckó)

„– Uram, a késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

– Milyen kés volt?

– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?

– Kagyló.

– Hány részből?

– Egy darabból készült.

– Akkor nincs baj. Megvan a kés!

– Hol?

– A hátamban.”

Gondolom, mindenkinek ismerős ez az idézet. A második listás könyvemből való, a magyar kaland- és bűnügyi regények nagyágyújának, Rejtő Jenőnek (P. Howard) egyik leghíresebb munkájából.

Mivel az egyik osztálytársamnak fél napig magyaráztam a két név kapcsolatát, ezért először is leszögezném: Rejtő teljesen magyar író, és egyébként ez is csak egy álneve volt, igazából Reich Jenőnek hívták. Ha valakit érdekel, akkor fiatalon bejárta a fél világot (innen eredhet, hogy bármilyen helyszínt hitelesen tud ábrázolni), bohózatokat, kabarékat, operetteket és regényeket is írt, főleg kávéházakban dolgozott, altató és kávé hathatós segítsége mellett. Ez az életmód hamar felőrölte az egészségét, ráadásul 1942-ben zsidó származása miatt elhurcolták a kórházból, és Ukrajnába deportálták. Hamarosan meg is halt ott.

Művei sokáig meg sem jelenhettek, a hatvanas évek óta azonban népszerűsége töretlenül ível fölfelé. Sokféle feldolgozást megértek a könyvei, többek között hangoskönyvek, képregények, filmfeldolgozások, színdarabok ihletőivé váltak regényei. Írásainak jellemzői a sajátos, fanyar humor, a bölcselkedő, kissé filozofikus poénok, a beszélő nevekkel ellátott visszatérő szereplők, a filmszerű vágási megoldások, és a gyors, lendületes történetvezetés.

A Piszkos Fred, a kapitány (egyik) főszereplője Fülig Jimmy, aki a fönt idézett beszélgetés folytatásaként kerül egy luxushajóra, ahol egyszerre két állast kell ellátnia: ő játssza Josét, a spanyol pincért, és Wilkins Hutchinst, az amerikai fűtőt. Korán fölkelti egy titokzatos fiatalember szimpátiáját, akiről útközben kiderül: ő a Boldogság szigetek ifjú uralkodója. Néhány gyilkossággal, kísértetjárással, és egy tömeghisztériába torkolló áljárvánnyal később a herceg különös kéréssel áll elő: cseréljenek szerepet! Míg Jimmy eljátssza az uralkodót, ő elvegyül a nép körében Szingapúrban, aztán még időben visszacsinálják a dolgot. Csakhogy tudtukon kívül mindketten egy jókora összeesküvés részei, így miközben St. Antonio főherceg elveszik a szingapúri alvilágban, őfelsége I. Fülig Jimmy kénytelen mindent megtenni, hogy megóvja „kollégája” trónját. A címszereplő, Piszkos Fred is minduntalan felbukkan, az iránta táplált közutálatot kihasználva rendszeresen kimenti az ifjú herceget a bajból. A nagy kérdés az, hogy vajon miért teszi ezt egy olyan ember, akit mindenki gyűlöl, és ő sem szeret senkit?

Én Rejtő könyveit akkorra szoktam tartogatni, amikor kicsit elegem van a komoly irodalomból, mert ezek a regények mindig magukhoz láncolnak, leköti a figyelmem az izgalmas történet, és a remek stílus, és bizony néha majd’ lefordulok a székről/ágyról a poénoktól. Ebben a kötetben sem csalódtam, sőt, talán én is osztani tudom azt az elképzelést, hogy ez a legjobb munkája mind közül. Ötletes, szellemes, izgalmas, ráadásul van benne pár nagyon érdekes szereplő, akiknek a jellemét remekül ábrázolja. Többet nagyon nem mondanék, beszéljenek inkább magukért a kötetből vett idézetek:

„– Én is attól félek. Akar dolgozni?

– Nem.

– Miért?

– Elvesztettem a meggyőződésemet.

– És ez mitől jön?

– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.

– Azelőtt dolgozott?

– Nem. De hiányzott az elhatározás.”

„ Örökös vigyora nemegyszer tévedésbe ejtette azokat, akik kissé könnyelműen, a külsejük után ítélik meg embertársaikat, és ezért a vigyorgó Jimmyt felületesen kezelték, vagy kicsúfolták.

Az ilyen emberek, felépülésük után, sokat gondolkodtak a látszat megtévesztő benyomásairól, és elhatározták, hogy a jövőben senkiről sem vonnak le következtetéseket alapos tájékozódás híján.”

„– A feje fáj?

– Igen.

– Dohányzik?

– Inkább innék valamit.

– Nem kínáltam!

– Elég baj, mert dohányzom.

– Járt Afrikában?

– Két éve.

– Szülei élnek?

– Az anyám.

– Az apja mibe halt meg?

– Búcsúba. Heveny lövöldözés meg minden ilyesmi.

– Iszik?

– Most, hogy meghalt, nem hiszem.”

„– Mindig arra kell vigyázni, hogy maga üsse az elsőt, felség. Ez nagyon fontos.

– A katonaiskola szerint is az a harcoló fél van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést.

– És egy söröskancsót vagy széklábat. Aztán durr bele!

– Az mi?

– Olyasmi, mint a suhi, csak később gyógyul, és a sérült munkabírását erősen csökkenti… Mindig gyorsnak lenni!

– Napóleon szerint is a gyorsaság fél siker.

– Tüskés Vaneknek is ez a véleménye. Úgy mondja, hogy az nevet utoljára, aki először üt.”

„– Ez velem is volt – mondtam közbe neki –, de engem két szigetről tiltottak ki.

– Azok melyek?

– Anglia és Dél-Amerika. De a többi szigeteket látogathatom.

– Igen?

– Igen, csak nem sűrűn. Korlátoltan partraszállhatok.”

„– Felséged átutazóban van? – kérdezte társalogva az igazi Trebitsch. ­– Rokonai élnek a külvárosban?

– Ellopták az országomat.

– Mik történnek?! És jelentette a rendőrségen? A talált tárgyak osztályára kell menni.”

„A herceg újabban gyanúsan népies tüneteket észlelt magán. Például hirtelen haragú lett, és ilyenkor ütni szeretett volna.”

„ Van itt egy 8-adik Hendrik, asz mindég a hóhérnál tartott válópert. Igaszán elvesztették érte a fejüket a nők.”

„ … És mielőtt még Vöröskarom felelhetett volna, gyorsan átkarolta és megcsókolta.

De alaposan.

Anna Alvarez vagy két másodpercig tűrte, tehetetlenségből, vagy másért, ki tudja? Azután teljes erejével eltaszította a herceget.

– Kalóz! Briganti!... Ez példátlan, amit merészelt! Példátlan!

– A házastársak közötti gyengédség megnyilvánulása korunkban elég ritka eset, de mégsem példátlan.”

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/8 (azért némi romantika előfordul, meg miegymás)

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Hát, a régiek meg az újak se valami nagy számok, talán még a képregény-változatét találták el a legjobban.

Kedvenc szereplők: (1) a herceg (2) Fülig Jimmy (3) Piszkos Fred (4) Nagy Bivaly (5) Vöröskarom (vagy Anna… kinek hogy tetszik)

Kedvenc jelenetek: (1) Anna elájul a palotában (2) Jimmy nyakába zuhan egy hulla (3) a herceg a tengerbe veti magát (4) Jimmy meghozza a tanácskozás alatti cipőtilalom törvényét (5) Piszkos Fred kizsarolja Jimmyből minden pénzét

Kedvenc ötlet: Jimmy naplói, a saját kis szedett-vedett helyesírásával :D