Érdekességek az emlékek őre filmről + Nyereményjáték

Kezdjük az alapokkal, ha esetleg valaki még nem lenne képben, miről is szól ez a történet:

Jonas egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol nincs éhezés, szegénység, betegség vagy szenvedés. Jonas szokatlanul kíváncsi fiú, de nem érzi magát különösen tehetségesnek semmiben, ezért aztán egy kis szorongással várja a ceremóniát, amin majd kijelölik a munkahelyét. Mint kiderül, nagyon különleges feladatot bíznak rá: ő lesz a következő Őrző, akinek a feladata észben tartani az elmúlt világ emlékeit. A felkészülése részeként az idős jelenlegi Őrzőtől át kell vennie az emlékeket. Nem is számít azonban rá, mekkora változást idéz ez elő az életében: látva a különbséget a múlt és a jelen között egyre inkább megkérdőjelezi, vajon a közössége tényleg olyan tökéletes-e, mint amilyennek mondják.

A magyar szinkronos előzetes:

Néhány különbség, ami gyanítható már a trailerből:

1. Jonas idősebb lett. A könyv főszereplője tizenkét éves, de a filmben Brenton Twaithes játssza, aki pont kétszer annyi. Az a tippem, hogy a bűvös tizenhat éves kort fogják hazudni róla. :D

2. Kidolgozottabb mellékszereplők. A könyv, valljuk be, nyúlfarknyi, szóval egy két órás film kitöltéséhez bele kellett írni pár extra dolgot, és úgy tűnik, az idő egy részét a mellékszereplőkre fordítjuk. Különösen feltűnő a változás Fiona esetében: a lánynak nem volt túl sok szerepe a könyvben, leginkább annyi, hogy Jonas első szerelme volt (és vörös hajú). Míg a könyv kifejezetten arra hozta őt példának, aki kiszolgálja a rendszert, a filmben mintha Jonas belerángatná a lázadásba. Nagyon úgy fest, Fiona eredeti szerepét a történetben Asher, Jonas legjobb barátja veszi át.

3. Van arca az ellenségnek. A könyvben nem igazán volt megtestesíthető gonosz, Jonas leginkább csak a rendszer ellen harcolt. A filmben azonban lesz főgonosz, méghozzá nem is kispályás: Meryl Streep fogja játszani a nem feltétlenül ördögi, de a rendszerében elvakultan hívő vezetőt.

4. Több akció. Mintha lenne itt némi futkosás, üldözés, még verekedés is. Ami mértékletesen használva kifejezetten jó lehet.

5. Többet kapunk az Őrző múltjából? Bár a könyvben is kellő mélységig elmondja, mi történt vele, de a film kapcsán olyan mértékig hypeolják ezt a témát, hogy biztosan alaposan alá lesz támasztva vizuálisan.

6. Elképzelhető, hogy a telep a levegőben lebeg? De legalábbis úgy néz ki, hogy valami magas helyen van, hiszen a távoli felvételeken felhők veszik körül.

Karakterposztereket is láthattunk, amik szerintem nagyon szépek, és jól demonstrálják a film egy érdekes vizuális megoldását. Jonas világában az emberek nem látnak színeket, ezt ugyanúgy elvették tőlük, mint az érzelmek átélésének lehetőségét. Amikor főhősünk elkezdi befogadni az emlékeket, fokozatosan tanulja meg a különböző színek érzékelését. Nagyon úgy tűnik, hogy mi, nézők Jonassal együtt fedezhetjük fel ezt az élményt, mert a film fekete-fehérben kezd, aztán fokozatosan színesedik ki.

A filmhez a mostanában divatos módon készült a soundtracken kívül egy kísérő album is, amire többek között a One Republic is írt számot.  A számokhoz nagyon taktikusan kis zenés minitrailerek is készültek, amik egyszerre reklámozták jól a zenét és a filmet. Itt van példának az egyik kedvencem:

Ezen kívül rengeteg kulisszák mögötti videó is felkerült a netre, amiken például láthatjuk az írónőt a kulisszák között bóklászni, de azt is, hogy Meryl Streep milyen hihetetlenül vicces, menő és laza, mielőtt a csapó újra munkára szólítja. Brentonon nagyon látszik, mennyire igyekszik, rengeteg olyan felvétel van, amikor a rendezőt elkapja még egy utolsó tanácskozásra. A fiatal színésznek Jeff Bridges-zel is jó kapcsolatot sikerült kialakítania, így tett Taylor Swift is, aki az Őrző lányát alakítja a filmben. Mindketten arról beszéltek, mekkora élmény számukra egy élő  legendával együtt dolgozni, és hogy mennyit tanultak ebből a munkából. A hármast még egy közös pont kötötte össze: a zene. Mindhárman gitároznak, ezért esténként gyakran ültek össze, hogy együtt zenéljenek. Nem mondom, jó hangulatú forgatás lehetett. :)

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a film, akkor van egy remek hírem: a magyarországi forgalmazó Big Bang Media Kft. felajánlott tíz darab tiszteletjegyet a premier előtti vetítésre, ami szeptember 10-én 19:00-kor kezdődik a Lurdyban, Budapesten. Ha el tudtok menni erre a vetítésre, és szeretnétek ingyen tenni, akkor töltsétek ki az alábbi Rafflecopter dobozt! A likeolós dolgokat nyilván egyszerű teljesíteni, a kérdésekre a válaszokat pedig a könyvről szóló három bejegyzésem valamelyikében találjátok. (Ebben, a múlt heti könyves érdekességes bejegyzésemben, vagy a régesrégi kritikámban, amit megtaláltok ITT.) A játékra egy hetetek van, ezután e-mailben értesítelek titeket, ha valaki 24 órán belül nem válaszol, új nyertest sorsolok helyette. Az igazi nevetek fog kelleni, jegyet nem kaptok külön, a lista le lesz adva rólatok, és a moziban a regisztrációs pultnál kell majd jelentkeznetek.

Sok szerencsét!

Önvallomás a depresszió bugyraiból

Sylvia Plath – Az üvegbura

(Könyvkuckó)

Ismételten egy könyv, amivel kapcsolatban nehezen találom a szavakat. Eléggé magam alatt voltam amúgy is, amikor olvastam a könyvet, így egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy nekem most egy depresszióról szóló regény kell, de végül végigolvastam, és jól esett a lelkemnek. Mert én nem vagyok ilyen mélyen... az is valami.

Esther Greenwood mindig jó volt abban, amit csinált. Kitűnő tanuló, többszörös ösztöndíjas, és legújabban New Yorkban egy újságírói akadémia üdvöskéjeként jár mindenféle rendezvényekre és termékbemutatókra. Esther tudja valahol mélyen, hogy ezért hálásnak és kicsattanóan lelkesnek kéne lennie, mégsem képes rá. Nem is sejti akkor még, a képtelensége, hogy kikeljen az ágyból kezdődő betegségének a tünete, ami miatt a következő fél évben öngyilkosságot kísérel meg és megjár több pszichiátriai osztályt.

Számomra az egyik leginkább lenyűgöző vonatkozása az volt a könyvnek, hogy vajon mennyi ebből az önéletrajzi ihletés. Tudjuk ugyanis Sylvia Plathról, hogy maga is küzdött depresszióval, de sajnos az ő története végül nem ért szerencsés véget: nem sokkal könyv megjelenése után sikeres öngyilkosságot követett el. Kíváncsi lennék, valójában Esther mennyiben volt megfeleltethető az írónőnek, mennyire a saját problémáit, fiatalkori érzéseit vetítette bele abba a karakterbe. Mindenesetre látszik a könyvön, hogy az írónő tényleg értette, sőt, átélte, amit írt: abszolút meg lehet érteni belőle, hogyan működik a depresszió, ezért ha valaki erre kíváncsi, akkor jó a könyv. Ha ugyanis azt hiszed, hogy a depresszió az, hogy egy picit rossz kedved van, akkor legfőbb ideje ebbe beleolvasnod, mert a regényben benne van, milyen érzés depressziósnak lenni. Gondolom, mert én még ennyire lent sosem voltam, csak át tudom érezni a helyzetet, mint ahogy talán mások is át tudják érezni, akiknek hajlamuk van a betegségre.

A szerző fiatalkorában

Viszont valamiért mégis sokszor távolságot tartott tőlem a könyv, aminek pedig az volt az oka, hogy bár értettem Esthert, amikor beteg volt, nem értettem Esthert, amikor egészséges volt. Sőt, ami rosszabb, egyáltalán nem is kedveltem, kifejezetten idegesített. Értem én, hogy Plath mit akart benne kifejezni: egyrészt egy fiatal lány zavarodottságát és céltalanságát a felnőttkora küszöbén (ezt még meg is tudom érteni), másrészt a hihetetlen különleges lelkének az összeférhetetlenségét a világ sok mocskával, a meg nem értett művészlélekségét. Ez utóbbi nekem inkább tűnt sajnos egy éretlen kamaszlány picsogásának, aki egész eddig azt hitte, hogy a többiek se füveznek, de most, hogy rájött, hogy igen, bosszúból elszívja az összes mariskát, amit talál (képletesen persze... ő a szexszel van ilyesformán). Egyszerűen tisztességtelennek, butának és igazságtalannak tűnt a viselkedése, főleg a félig-ex-pasijával, de sok más emberrel szemben is. Ezt pedig még a depressziójára se foghatta, csak arra, hogy egy önző liba.

És ez sajnos levett a könyv összvarázsából, pedig egyébként lett volna varázsa bőven, hiszen Plath gyönyörűen ír, a költői pályafutásában szerzett tapasztalatait sikeresen kamatoztatta prózában is, a stílus nagyon szép, szerencsére ez a fordításon is kellőképp átüt. Azonban Esther még ezzel együtt is sokszor zavart a visszaemlékezős részeknél, és ezekből lehetett volna valahogy kevesebb is, legalábbis bizonyos témákból, mert például az öccséről olvastam volna kicsit többet, konkrétan semmit sem tudtam meg róla a létezésén kívül, és ez zavart. Persze nyilván Esther érzéketlensége a külvilág iránt a betegsége tünete, de ha Buddyról kénytelen voltam végigszenvedni egy csomó visszaemlékezést, egyet kaphattam volna az öccséről is, hogy ne egy arctalan alak legyen az ágya mellett.

Amit még erősen beleültetett a regény a fejembe, hogy Plath idejében még rendkívül pocsék volt pszichiátriai betegnek lenni, mert az orvosok fele azt sem tudta, mit csinál, és aki azt hitte, hogy tudja, az is elfuserált  eszközökkel kezelte a betegeket. Szóval ismételten örülök a magam kis 21. századának, köszönöm szépen, éljen a tudomány.

Egy zseniális illusztráció

Szóval összességében nem is tudom, mennyire tetszett ez a könyv. Esther legalább olyan gyakran engedett közel magához, mint amilyen gyakran eltávolított, és az egész olvasási élményemre ez az oda-vissza játék volt a jellemző. Azért örülök, hogy elolvastam, mindenképp fontos tapasztalat volt, és a téma miatt is megérte, mégsem lesz a kedvenc könyvem.

10/8 pont

A hét főbűn tag

Szeretném kicsit sokszínűbbé tenni a blogot, úgyhogy azt találtam ki, havonta megcsinálok egy könyves taget és idővel talán majd TOP10-es listák is készülnek. Először lássuk A hét főbűn taget, ahol a keresztény hagyományból ismert bűnöket könyvekre vonatkozó kérdésekkel párosították.

Fösvénység: Melyik volt a legolcsóbb és melyik volt a legdrágább könyved?

Legolcsóbban Peter James Dreamer című regényét szereztem meg, illetve Macutani Mijoko Levelek Tokióból című könyvét. Könyvtári selejtezésen vettem őket, darabját azt hiszem, jelképes száz forintért. A Kezek és fogak erdeje is jó vétel volt, újságos standnál vettem, kemény 250 forintért vesztegették.

A legdrágább könyv, amit magamnak vettem az az eddig megvásárolt egyetlen egyetemi tankönyvem, az Ádám Veronika-féle Orvosi biokémia, ami az egyetemi jegyzettámogatás nélkül 10.000 forintnál is többe került volna.

Harag: Melyik szerzőt szereted a legjobban, illetve ki az akit utálsz?

Több kedvencem is van (mint szerintem minden sokat olvasó embernek), például John Green, Neil Gaiman vagy Joseph Heller.

Nagy személyes utálatot egy író iránt sem táplálok, némi ellenszenvvel viseltetek a nyálas romantikus regények szerzői iránt, mint például Danielle Steel.

Torkosság: Melyik könyvet olvastad többször, újra és újra?

Újraolvasás-fronton a Harry Potter-sorozat első két része viszi a pálmát, mivel ezeket kaptam meg először a sorozatból és a huszadik után abbahagytam annak a számolását, hányszor is olvastam el őket. Egyszer-kétszer olvastam újra a Gergő-sorozat, Az Éhezők Viadala és A gyűrűk ura köteteit, illetve a Végtelen történetet, az Abigélt, a Pál utcai fiúkat meg Az arany embert.

Jóra való restség: Melyik könyv olvasását hanyagolod lustaság miatt?

Ööö... van még néhány félbe hagyott könyvem, a legikonikusabb a Trónok harca, amit 300 oldal után hagytam abba tavaly tavasszal, és azóta nem fogott el a kísértés, hogy folytassam.

Kevélység: Melyik könyvről beszélsz a legtöbbet, hogy úgy hangozzon, mintha intellektuális olvasó lennél?

Majdnem bármelyik könyvről tudok nagyon intellektuálisan beszélni, de általában ha fel akarok vágni, akkor A 22-es csapdáját veszem elő Joseph Hellertől, mert az mégiscsak szépirodalom, és nagyon okosakat tudok mondani az író szürreális stílusának a szépségeiről. :D

Bujaság: Miket találsz vonzónak egy férfi/női karakterben?

Én reménytelenül elütök az átlagtól abban, hogy a jófiúkat szeretem. :D A rosszfiúk kifejezetten fárasztanak és/vagy idegesítenek. Nekem azok a férfi karakterek vonzók, akik tisztában vannak önmagukkal, merik vállalni az érzelmeiket, és nem gondolják, hogy a nőt legyőzni és uralni kell a kapcsolatban, hanem elismerik az értékeit és tisztelik.

Női karakterek közül azokat szeretem, akik határozottak, de mégis nőiesek, jószívűek, és vannak céljaik az életben, amik túlmutatnak azon, hogy melyik pasi oldalán kössenek ki.

Irigység: Melyik könyvet szeretnéd leginkább ajándékba kapni, tehát melyik az amit szeretnél, de nem akarsz rá költeni?

Amy Kathleen Ryan Szikra című könyvével megdobhatna valaki, mert annyira nem szerettem az első részt, hogy meg akarjam venni, de mivel az már itt ül a polcon, mégiscsak jó lenne, ha meglenne a folytatás is.

Érdekességek Az emlékek őréről

(Könyvkuckó)

A szerzőről:

Lois Lowry 1937. március 20-án született Honolulun (Hawaii). A gyerekkora nem volt unalmasnak nevezhető, mivel az édesapja fogorvos volt a hadseregnél, ezért a család folyamatosan költözött, és a világ különböző tájain éltek. 1948-ban Tokióba költöztek, Lowry itt járt általános iskolába egy ideig, amiről nagyon szép emlékeket őriz. Két év múlva visszaköltöztek Pennsylvániába, ahol a Második Világháború alatt éltek, és a későbbi írónő összesen három különböző középiskolába járt, így tette le végül az érettségit.

Lowry fiatalkorában...

1954-ben főiskolába ment, de két év múlva otthagyta, mert feleségül ment Donald Grey Lowryhoz. Még csak tizenkilenc éves volt ekkor, és mivel a férje a tengerészetnél szolgált, katonafeleségként visszakerült abba az életmódba, amiben felnőtt. Négy gyerekük született, mindegyik más államban, végül a család a massachusettsi Camebridge-ben telepedett le, ahol Lowry azóta is él.

A költözések meg a gyereknevelés káoszában Lowry végül is megszerezte a diplomáját angol irodalomból, 1972-ben a University of Southern Maine hallgatójaként. Továbbtanult, és végre elkezdett hivatásszerűen írni, amiről azóta álmodott, hogy kislányként folyton történeteket írogatott a kis jegyzetfüzetébe.

Lowrynak egy szerkesztő javasolta, hogy próbálkozzon meg az ifjúsági regényekkel, miután nagyon megtetszett neki egy felnőtteknek szóló novellája, amit egy gyerek szemszögéből írt. Így született meg a Nyáron történt (A Summer to Die) 1977-ben, ami részben önéletrajzi ihletésű mű, az írónő feldolgozta benne azt, amit akkor élt át, amikor a húga 1962-ben rákban elhunyt. Az első, szélesebb körben elismert műve a Számláld meg a csillagokat (Number the Stars), amiért 1990-ben Newberry Medált nyert. Az emlékek őre (The Giver) először 1993-ban jelent meg, és 1994-ben ezért a regényéért is Newberry Medált kapott. Jelenleg a macskája és a kutyája társaságában él Camebridge-ben, miután első férjétől elvált, élete második nagy szerelme pedig 2011-ben meghalt.

Lowrynak több mint húsz regénye jelent meg, amikben változatos komoly témákkal foglalkozik, többek között örökbefogadás, mentális betegség, Holokauszt, rák és jövőbeli társadalmak. Céljának tekinti, hogy a fiatal olvasók kénytelen legyenek a regényei által szembenézni a társadalom tökéletlenségeivel, és reméli, hogy segít nekik elgondolkodni életről, identitásról, emberi kapcsolatokról.

A könyvről:

... és napjainkban

Az emlékek őre egy utópisztikus társadalom történetét meséli el a tizenkét éves Jonas szemszögéből. Elsőre ez a társadalom tökéletesnek és kiegyensúlyozottnak tűnhet, elvégre ismeretlen benne a fájdalom, éhség, félelem. A történetből azonban kiderül, hogy az itt élőknek az életéből sok más is hiányzik – és ez erősen megkérdőjelezi az ideálisról alkotott fogalmainkat.

Az írónő saját bevallása szerint a történetet sok minden inspirálta – a két Japánban töltött év, a főiskolai évei, az apja öregedése és reakciója a lánya halálára, valamint a szülei folyamatos erőfeszítése, hogy alkalmazkodjanak az állandó költözésekhez mind hozzátettek a történethez. Lowry saját bevallása szerint úgy alakította ki a világot, hogy az első látásra kellemes, ismerős és barátságos legyen. Kiirtott a közösségből mindent, amit kellemetlennek talált – az erőszakot, az előítéleteket és a szegénységet -, és a végén megsózta egy kis jó modorral az általános életstílus részeként, mert így jobban tetszett neki.

Bár Jonas társadalma sokban különbözik a miénktől, a szerző azért bőven jutatott olyan témákat a könyvbe, amiket értelmezhetünk napjainkra is. Ilyen például, hogy léteznek-e vajon ebben a világban állatok, vagy a társadalom hozzáállása a szexualitáshoz, ami kilátásba helyezi a mesterséges megtermékenyítés alkalmazását. A könyv egyik legérdekesebb pontja a vége: Lowry szándékosan nyitva hagyta a befejezést, mondván „Hiszek abban, hogy mindenki megteremti magának a saját könyvét a tapasztalataiból, álmaiból, vágyaiból, szenvedélyeiből. Számomra az, hogy mindent elmagyarázzak az olvasónak a saját nézőpontomból, korlátozza ezt a lehetőséget.”

Befogadótól függetlenül azonban Lowry regényei hasonlítanak valamiben. Változatos témáik ellenére mind az emberi kapcsolatok fontosságát hangsúlyozzák. Az emlékek őre a szerző szerint annak a jelentőségére próbál rávilágítani, hogy mindig tudatában legyünk az egymásrautaltságunknak, nem csak az emberek, de a világ és a környezet kapcsán is.

Talán az a tény, hogy Lowry szeme előtt nem igazán lebeg egy célkorosztály a könyvei írása közben, okozza azt, hogy a YA (ifjúsági) kategóriába sorolt könyvei széles korosztály által kedveltek.

Végül Lowry regénye sikeres lett, de eleinte kapott hideget-meleget. Az Amerikai Könyvtárszövetség szerint ez a 90-es évek leggyakrabban tiltott/kritizált regénye. A szülők elsősorban amiatt aggódnak, ahogy a könyv a gyilkosságot és öngyilkosságot bemutatja, főképp hogy ezt egy „tökéletes társadalom” kontextusában teszi. Az USA Today 2001-es cikke szerint azért kritizálják ennek kapcsán a könyvet, mert nem sikerül elég világosan kifejeznie, hogy az öngyilkosság nem megoldás az élet problémáira. Ezzel szemben a támogatók kiállnak amellett, hogy szükség van a komoly témákkal foglalkozó ifjúsági irodalomra, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Holokauszt-regények növekvő népszerűsége a korosztályban. A tinédzserek igenis el fognak olvasni olyan regényeket, amik a felnőttek szerint nem valók nekik.

Ironikus, hogy a könyv világában mennyire szigorúan szabályoznak mindent. Amikor Lowryt megkérdezték, mit gondol a könyve betiltásáról, azt válaszolta: „Szerintem könyveket betiltani nagyon-nagyon veszélyes dolog. Elveszi az emberek szabadságát. Ha valaha azt hallod, hogy szóba kerül egy könyv betiltása, minden erőddel harcolnod kell ellene, hogy ez bekövetkezzen. Az teljesen rendben van, ha egy szülő azt mondja, nem akarja, hogy a gyereke elolvassa ezt a könyvet. De az nagyon nincs rendben, ha valaki más emberek helyett akarja meghozni ezt a döntést. Az emlékek őre világában az emberektől elvették a választás szabadságát. Ez egy nagyon ijesztő lehetőség. Dolgozzunk minden erőnkkel azon, nehogy valósággá váljon!”

Tíz további érdekesség:

Taylor Swift - aki játszik a filmben-
a könyv olvasására biztat

1. Lois Lowry három évesen tanult meg olvasni.

2. Az írónő egyik fia az amerikai légierő pilótája volt, és 1995-ben szolgálat közben veszítette életét.

3. 1990-1999 között Az emlékek őre tizenegyedik volt az Amerikai Könyvtárszövetség TOP 100 Tiltott/Kritizált könyveinek listáján, 2000-2009 között huszonharmadik.

4. Néhány kritikus ezzel ellentétben a legjobb ifjúsági regények között emlegeti. A 2012-ben készült TOP 100 Young Adult regény listáján az internetezők szavazatai alapján a sorozat az előkelő tizenegyedik helyen zárt.

5. Az írás mellett Lois Lowry szenvedélyes fotós is.

6. Az írónő állítja, számára nem az a fontos, hogy nagy szerző legyen, csak élvezi a nyelvet, a szavakat és a történetmesélés varázsát.

7. Lowry eleinte meggyőződéssel állította, hogy nem fog folytatást írni Az emlékek őréhez. Azóta a történet tetralógiává bővült, ami feltárja Jonas és Gabe sorsának részleteit.

8. A könyvet rendszeresen választják kötelező olvasmányként az USA, Kanada és Ausztrália felső tagozataiban.

9. A leggyakoribb kifogások a könyv ellen az erőszak, a gyermekgyilkosság, az eutanázia és a szexuális ébredés ábrázolása.

10. Az első könyvhöz filmváltozat is készült Brenton Twaithes és Jeff Bridges főszereplésével, amit a magyar mozikban szeptember 11-én mutatnak be.

Remélem, tetszett nektek ez az összeállítás. Hamarosan jelentkezem egy bejegyzéssel a filmről előkerült anyagokkal kapcsolatban és ne feledjétek, hogy ha velem maradtok, mozijegyeket nyerhettek a film premier előtti vetítésére!

(Az anyag nagy része Natacha Pavlov olvasónaplója alapján készült. A fordítás a saját munkám, ezen kívül aktualizáltam a szöveget, és kibővítettem. Ha érdekel titeket, az eredeti itt érhető el: http://www.hyperink.com/Quicklet-On-Lois-Lowrys-The-Giver-b1664)

A Vörös Pöttyös-brand fekete báránya

Swati Avasthi – Ököl/Jog

(Könyvkuckó)

A Touch-ról szóló bejegyzésem elején már vázoltam rövid történetünket a Vörös Pöttyös-sorozattal, és próbáltam megvilágítani, miért olvashattok tőlem viszonylag ritkán a Könyvmolyképző híres-neves válogatásáról kritikákat. Még mindig tartja magát bennem némileg az az előítélet, hogy a „szégyenbillog” (ahogy egy kedves ismerős blogger nevezte) ritkán takar jó regényt. Épp ezért, bár érdekelt a téma, lekerült a radaromról a megjelenés után az Ököl/Jog, és csak azért olvastam el, mert dRen a molyon utazókönyvként közkinccsé tette. Pedig ez mekkora hiba volt! Ugyanis ez a könyv jó, baromi jó. Annyira tetszett, hogy amint elolvastam az utolsó mondatot, legszívesebben elölről kezdtem volna az egészet, mert még egyszer át akartam élni, és bátran állíthatom, hogy az év végi összesítésben ez a könyv a legjobb olvasmányélményeim között fog szerepelni.

Miután én padlót fogtam meg lepetéztem a könyvtől, megnéztem az adatlapját molyon, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy hetvennél alig többen értékelték. Holott a sorozat más komoly témákkal foglalkozó könyveivel nem ez a helyzet: a Tizenhárom okom volt... bár megosztotta a közönséget, de nagyom olvasott, a No és én pedig szinte általános imádatnak örvend. Valahogy ezt a szerencsétlen regényt mégsem sikerült kellőképp reklámozni, és elsikkadt a nagyérdemű figyelme elől. Bár nem gondolom, hogy én változtatni tudok ezen, de azért teszek rá egy kísérletet.

A könyv Jace Whiterspoon története, aki tizenhat évesen utcára kerül, miután ellenszegült az őt és anyját hosszú évek óta bántalmazó apjának. Jace egyetlen helyet tud, ahová mehetne, így átautózza az Államokat, hogy megkeresse a bátyját, Christiant, akivel öt éve nem érintkezett, azóta, hogy az akkor még csak tizenhét éves fiú lelépett otthonról a folyamatos verések elől. A bátyja, kelletlenül bár, de befogadja őt, Jace pedig elhatározza, tiszta lappal új életet szeretne kezdeni. A múlt árnyait viszont egyáltalán nem könnyű maga mögött hagyni, főleg, hogy más sem jár az eszében, csak az anyja, akit ott kellett hagynia az apjával egy fedél alatt.

Alig két nap alatt faltam fel a könyvet, ami csak azért meglepő, mert ez egy realista lélektani dráma, Jace és a bátyja hétköznapjait, félelmeit, örömeit és vívódásait ismerhetjük meg belőle. Viszont olyan szempontból nem tipikus YA a regény, hogy az elbeszélő Jace hiába gimis, a történet nem a gimnázium körül forog. Igazság szerint alig maroknyi jelenetre emlékszem, ami az iskolában játszódott volna, az írónő tudta, mire kell koncentrálnia. Ez a könyv nem a tini nyavalygás újabb áldozata, ó, nem! Az Ököl/Jog gyönyörű és szívszorító történet az újrakezdésről, komolyan veszi önmagát és az olvasóit is, ettől válik kiemelkedő alkotássá.

Jace rendkívül jó főszereplő, olvasóként egyre közelebb került a szívemhez, ahogy az ügyesen adagolt visszaemlékezésekből szép lassan kitárult a szemem előtt a saját egyéni tragédiája. Amellett persze, hogy magán viseli bántalmazott múltja nyomait (minden alkalommal összeszorult a szívem, amikor egy felemelt hangra is úgy rándult össze, mintha arra számítana, hogy bármikor megüthetik), emellett még egy súlyos teher nyomja a vállát, az a mondat, miszerint „Annyira hasonlítasz apádra.”. Jace maga is annak a szélén egyensúlyozik, hogy bántalmazóvá váljon, rendszeresen dühkitörései vannak, ezért mindennél erősebben foglalkoztatja az, hogy az ember képes lehet-e megváltozni, le tudja-e küzdeni a személyiségének ezt a sötét oldalát. Jace emiatt a hozzáállása miatt igazi hős: kész mindent megtenni, véget vetni az egészségtelen kapcsolatainak, letenni a régi szokásait, bármit, csak meg tudja fékezni végre a dühét, kilépjen végre az apjának árnyékából. Megdöbbentő amúgy, hogy az írónőnek milyen jól ment a fiú szemszög, nem csodálkoztam volna, ha férfi lett volna a szerző.

Az eredeti borító

Christiant sokan nem szerették, mert olyan távolságtartó volt Jace-szel szemben, de én meg tudtam őt érteni. Képzeld csak el: elrohansz otthonról, hogy magad mögött hagyd a bántalmazó apádat, öt évig semmi máson sem kattog az agyad, csak azon, hogyan szakadhatnál el végre teljesen a múltadtól, és egy szép napon az a bizonyos múlt teljes életnagyságban áll küszöbödön, majd arra kér, hadd költözzön hozzád. Christian nem tökéletes, nem az a megingathatatlan támasz, akire Jace emlékszik, akinek látni akarja. Igenis vannak hibái, csak egészen más típusú hibák, mint a testvérének. Christian egész egyszerűen fél: fél attól, hogy az apja megtalálja és megöli, ahogy megígérte, fél attól, hogy a barátnőjét közel engedje magához, fél attól, hogy a bűntudat felemészti, amiért sorsára hagyta az öccsét, amiért tudomást sem bírt róla venni évekig, mert akkor szembe kellett volna néznie vele, hogy az apja őt is elkezdte verni, amint nem volt ott, hogy megvédje. Az a helyzet, hogy Christian tagadásban él, és emiatt nem tudja feldolgozni a vele történteket, amíg meg nem jelenik Jace. Mert hiába hangoztatja, hogy maga mögött hagyta a múltat, amikor még mindig minden nap minden egyes döntését meghatározza, hogy retteg az apjától. Addig nem lesz igaz.

És ahogy a két testvér lassan, óvatosan elkezdi újra felépíteni a kapcsolatát, végig védangyalként őrködik felettük Christian barátnője, Mirriam. Tényleg csodáltam őt, villámhárítónak lenni két ennyire sérült ember között nem lehetett egyszerű, de a nő szerencsére nagyon is tudta: Jace és Christian mindketten segítségre szorulnak, és valószínűleg az viszi őket legközelebb a gyógyuláshoz, ha együtt maradnak és sikerül újra családdá lenniük. Megkedveltem még Jace reménybeli barátnőjét, Dakotát is, igazi erős személyiségű, két lábbal a földön álló lány volt ő, szurkoltam nekik, hogy Jace-nek sikerüljön végre összeszednie magát és elmondani az igazat.

Egy közösen cipelt teher is összekovácsolja a testvéreket: az anyjuk. Mindkettejüknek bűntudata van, hogy otthagyták, és persze szeretnék őt kimenteni. De lesz-e lehetőségük kimozdítani egy olyan embert, akit évtizedek masszív agymosása már teljesen megtört, és nem is látja az életét a családi ház szűkre szabott falain kívül? Ez a kérdés végül az életük vízválasztó pillanatához sodorja a fiúkat, amikor Christiannek ki kell állnia Jace mellett bármi áron, Jace-nek pedig rá kell jönnie, hogy van az az ár, amit nem hajlandó megfizetni azért, hogy szembeszálljon az apjával. Elengedni valakit nagyon nehéz, de néha az embernek nincs más lehetősége.

Nekem ez a borító a kedvencem

Legfőképp pedig azért szerettem ezt a könyvet, mert kíméletlen őszinteséggel járta körbe, milyen nehéz egy ilyen múlton túltennie magát az embernek, tudván, hogy életre szóló sebeket hordoz, de valahogy mégis élhetővé téve a hétköznapokat. Nagyon megérintett például az, amikor Jace arról beszélt, nem akarja, hogy az apját csak bántalmazónak lássák. Mert igenis voltak jó pillanatai, amikor jó apa volt, és volt idő, amikor Jace bízott benne és szerette őt, ezért is volt számára ez az egész ilyen rettenetesen nehéz. De ugyanúgy, ahogy a bántalmazó címkét se látja szívesen az apján, ugyanúgy a bántalmazottat sem saját magán, és ezért aztán sokkal könnyebb hazudni róla, mint elmondani az igazat. Az is fontos tanulsága volt a történetnek, hogy bár Jace és Christian látszólag ugyanazt élték át, de valójában az eltérő személyiségük és a történetükben mutatkozó apró különbségek miatt teljesen máshogy reagáltak rá. Ez volt a kapcsolatuk egyik legnagyobb próbája: amikor már színről színre látták egymást, el tudják-e vajon fogadni a másikat a hibáival együtt? Mert igen, Jace néha úgy érzi, hogy ütni akar, Christian pedig bepánikol a stressztől, és rettenetes döntéseket hoz, ami miatt nem lehet rá mindig számítani. De ha nem hátrálnak meg, és segíteni próbálnak a másikon ahelyett, hogy elmenekülnének, akkor még lehet köztük testvéri szeretet, és ketten is lehetnek család.

Szerény véleményem szerint ez egy fantasztikus regény, érzékenységgel, humorral, és húsba vágó kíméletlenséggel beszél erről a szörnyű témáról. Mindenkinek érdemes elolvasnia.

Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki szereti a komoly témákról szóló realista YA-könyveket.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10**

Érzelmek: 10/10**

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nem különösebben szerettem meg egyik borítóját sem a regénynek. A magyar kifejezetten összecsapottnak tűnik, és okozott nekem egy kis fejfájást az is, hogy a háttérben a fiú Jace akar-e lenni. Az angolnál mindenesetre még mindig szebb, habár a kulcs megjelenése a történet ismeretében dicséretes. A cím fordítását viszont szerintem nagyon eltalálták, először furcsának tűnt, de olvasva a könyvet tökéletes.

Kedvenc szereplők: (1) Jace (2) Christian (3) Mirriam (4) Dakota (5) az a család, akik kimentették Christiant

Kedvenc jelenetek: (1) Christian felkapja a konyhakést az apja házában (2) Jace és Christian fölmennek a hegyre a hőlégballonokat nézni (3) Jace és Christian veszekedése Mirriam lakásában, a befejezés (4) Jace és Dakota első találkozása (5) a kezdés

Mélypont: az anya engem is kétségbeesésbe taszított

Kedvenc ötlet: Jace szimbolikus királynő-mániája

A regény, amiről nem tudok bejegyzést írni

Tamási Áron – Ábel a rengetegben

(Könyvkuckó)

Mint a roppant elmés cím mutatja, ez az a könyv, amiről magamtól nem beszélnék itt a blogon, mert semmi intelligens gondolatom nincs vele kapcsolatban. Hogy mégis kénytelen vagyok megpróbálni, arról a Könyvmoly Párbaj tehet. Úgyhogy hajrá, nézzük, mit tudok kiizzadni magamból!

A jól ismert ifjúsági regény főszereplője egy Ábel nevű székely fiú, akit szegény szülei kénytelenek kicsapni a Hargitára, hogy faőrként keressen némi pénzt. Ábel próbál minden fortélyt bevetve boldogulni, de hát jönnek sorban a sorscsapások a téltől kezdve a zsiványokon át, és a nehéz helyzeteket muszáj egyedül megoldania, ahogy tudja.

Szerintem ez az a könyv, amiről tényleg minden magyar fiatalnak van némi fogalma, mert ha nem is olvasta, de legalább a filmhez mindenképp volt szerencséje. Így jártam én is, megnéztem a (szerény vélemény szerint) rettenetesen unalmas klasszikus filmfeldolgozást többször is, mielőtt végül kezembe vettem a regényt. Talán ezzel tudom magyarázni, talán az amúgy kifejezetten lassú folyású cselekménnyel, de nem igazán sikerült elmerülnöm a történetben. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert nem volt az, de sosem izgultam, egyszer sem éreztem azt, hogy várnám, mikor vághatok újra bele. Egyszerűen csak... elfogyott, de úgy érzem, nem fog igazán mély nyomokat hagyni bennem.

Először az volt az élményem a könyvről, hogy olyan, mint egy lódítós székely népmese (ez utóbbi érzésemen dobott a hangoskönyvet felolvasó mesélő ízes tájszólása is). Ábel stílusa elbeszélőként nagyon kellemes és hangulatos, könnyed, sokszor igen humoros. A fiú könnyen megkedvelhető, szerettem benne jólelkű természetét, rafinált észjárását, ártatlan, de szabadszellemű hozzáállását a hithez és a vallási szabályokhoz. Kalandjai néha a hihetőség határát súrolják, de még éppen nem lépik át azokat.

Ugyanakkor, amikor épp túlságosan belefeledkeznék a kellemes, nevettető mesébe, mindig történik Ábellel valami, ami kizökkenti az olvasót. Hol veszteségek érik, hol becsapják, visszaélnek a bizalmával. Számomra már az is sokkoló volt, hogy egy ennyi idős fiút kitesznek az erdőbe egyedül. Tudom, hogy a nagyszüleink idejében teljesen normális volt még a gyerekmunka, de ez azért egészen felelősségteljes és nehéz feladat, én nem merném ráhagyni egy gyerekre. Örülök, hogy mi már nem ebben a világban élünk, hogy a gyerekeknek van lehetőségük gondtalanul játszani, cseperedni.

A könyv végén volt egy érzelmileg erős pillanat, de ezután sajnos a befejezést összecsapottnak éreztem, hiányérzetem támadt az utolsó oldal után. Szerintem egyszer az életben ezt minden magyar fiatalnak érdemes elolvasnia, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy olyan kiemelkedően jó könyv. Talán fiatalabb koromban kellett volna olvasni, akkor jobban élveztem volna.

10/8 pont