Történelem más szemszögből

Thomas Keneally – Schindler bárkája

(Könyvkuckó)

Az utolsó listás könyvemhez érkeztem el. :) Véletlenül úgy jött ki, hogy két regényt is tettem a kihívásba a II. Világháborúról, de ez teljesen máshonnan közelítette meg a témát, így érdekes volt olvasni.

Oskar Schindler nem szokványos hős, sőt, békeidőben még azt sem mondanánk rá, hogy jó ember, hiszen a felesége mellett számos szeretőt tart, habzsolja az életet, folyton iszik és dohányzik, két kézzel szórja a pénzt, és az üzleti életben bármire képes a nyereség megszerzéséért. Schindler nem békeidőben talált hős lenni, hanem a Holokauszt idején, amikor is az emberség utolsó mentsvára lett, mert elhatározta, hogy annyi zsidót ment meg a gázkamrától, ahányat csak tud. Thomas Keneally pártfogoltjai, a „Schindler-zsidók” segítségével, elbeszéléseik és az általuk összegyűjtött iratok alapján igyekezett ebben a regényben rekonstruálni ennek a furcsán nagyszerű embernek az életét.

Igazából nehéz nagyon bármit is mondani a könyvről, mert nem kifejezetten irodalmi alkotás, sokkal inkább dokumentumregény, és mint ilyen, teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a regényírás alapszabályait. Rendszeresen zavarja össze az események időrendjét, tekint előre vagy vissza, hogy megmagyarázza az összefüggéseket, de emiatt ugyebár pontosan tudjuk, melyik szereplőnek mi lesz a sorsa, nem is lehet izgulni tehát miatta. Ezen kívül a mindentudó külső elbeszélő, aki ez esetben valóban a történetet összerendező író, néha nagyon furcsa, és az elején még kissé zavart is. Később azért hozzászoktam, és már nem erre figyeltem, hanem elfogadtam, hogy úgy beszél hozzám a könyv, mint egy dokumentumfilm, és már a tényekre, a történetre figyeltem.

A furcsa tálalás ellenére a tartalom igencsak értékes, és számot tarthat a téma iránt érdeklődők figyelmére. Engem teljesen újdonságként ért jópár dolog, amit ez a könyv megmutatott, mert más Holokauszt-regényekben nem találkoztam vele. Eddig általában csak a mérhetetlen borzalomról, a kegyetlenkedésről olvastam, az áldozatok szemszögéből. Persze ez itt is megjelenik, csömört lehet kapni a rengeteg borzalmas, értelmetlen haláltól. Viszont nálam nagyon pozitív pont volt, hogy végre nem csak ezt az oldalát láttam a történetnek. A Schindler bárkája középpontjában sokkal inkább azok az emberek állnak, akik nem törődtek bele az elkerülhetetlen végbe, és vagy így, vagy úgy megpróbáltak tenni ellene. A német oldalon nagyon szemléletesen bemutatja a könyv, hogy voltak jópáran a németeknél is, akik nem értettek egyet azzal, ami történt, és a befolyásuknak megfelelő mértékben próbáltak tenni ellene. A zsidók között is megemlít pár jelenséget, a szervezett ellenállást, a nemzetközi cionista összefogást, amikről én még nem hallottam ilyen részletesen, ezért érdekesnek találtam. És persze volt szó azokról az apró trükkökről is, amivel próbáltak előnyhöz jutni a kétségbeesett emberek, és ezek között néha tényleg voltak bátor, szép gesztusok is.

Ralp Fiennes és Liam Neeson a 7 Oscar-díjjal jutalmazott filmváltozatban

A karakterek részletes elemzésébe nem bocsátkoznék, tekintve, hogy ezek igazi, élő emberek voltak, nem is lenne túl sok értelme. Inkább csak azt emelném ki, amit már próbáltam hangsúlyozni a cselekmény tárgyalásánál is: Schindler nem valami földre szállt szent volt, aki dalolva ment a mártírhalálba! Sőt, szigorúan szemlélve a dolgot, még erkölcsös, jó embernek is igen nehéz nevezni, hiszen például a meggyőzésben rendszeresen a megvesztegetés eszközével élt, a házastársi hűséget pedig még hírből sem ismerte. Mégis a biztonságot és az életben maradást jelentette ezerkétszáz embernek egy olyan világban, ahol senki más nem tudta ezt garantálni. Furcsa, hogy néha a csalás, feketén üzérkedés, hazugság, vesztegetés is vezethet jó eredményre, és bár a cél nem szentesíti az eszközt, szerintem az életben maradtak és családjaik ezt nem bánják.

"Aki egy életet megment, a világot menti meg."

Még ha kicsit döcögős, és izgalmasnak nem kifejezetten nevezhető a könyv, akkor is megéri elolvasni, számomra nagyon elgondolkodtató volt, méltó lezárása a nyári olvasási évadomnak, és nem mellesleg a Könyvmolypárbajnak is. Egyébként, mivel Lengyelországban játszódik, van benne egy halom magyar utalás is. :)

Senki sem elveszett ember

E. M. Nathanson – A piszkos tizenkettő

(Könyvkuckó)

Azért vettem le a polcról annak idején ezt a könyvet, mert hallottam a belőle készült nagyon népszerű filmről. Aztán elkezdtem beszélgetni a szüleim korosztályával, és kiderült, hogy szinte mindenki látta a mozit, és alig néhányan olvasták az alapjául szolgáló regényt, ami azért már felkeltette a kíváncsiságomat. Végül az olvasás mellett döntöttem, és egyáltalán nem bántam meg.

John Reismann százados hivatásszerűen űzi a háborúzást már évek óta. Eleinte az se nagyon érdekelte, melyik oldalon harcol és miért, de a nácikat már határozottan utálja (lévén félig zsidó a drága), így a második világháborúban már meggyőződésből kockáztatja az életét az amerikaiak oldalán, ahol felsőbb körökben már kezd terjedni a hír: hamarosan megtörténik a partraszállás. Azonban John sosem számított arra, milyen feladatra választják ki őt a fejesek: ő lesz az Amnesztia-akció vezetője, a kísérletben pedig tizenkét elítélt bűnözőt választanak ki arra, hogy újra katonákká váljanak, és még az első roham előtt elvégezzenek egy veszélyes hírszerzési feladatot. De vajon képesek lesznek még valaha ezek az emberek katonákként gondolkodni? És ha igen, milyen feladatot szán nekik a hadsereg?

Igazából eléggé meglepett a könyv, nem számítottam a megközelítésre, amit alkalmaz. A regény túlnyomó többsége a hátországban zajlik, nem is igazán látjuk magát a háborút, így a hangsúly nem a harcon, öldöklésen, akción van. A hatszáz oldalas könyv legnagyobb részében a katonák kiképzésével foglalkozik, és eközben inkább mélylélektani kérdéseket boncolgat.

A regény idegtépően lassan indul, ami a felkészületlenebb olvasónak könnyen kedvét szegheti, mivel ez az első szakasz inkább az alapszituáció felvázolására és a legfontosabb karakterek háttértörténetére koncentrál. Bár ez is magával ragadja az embert egy idő után, azért mindig csak vártam, hogy mikor keverednek már össze ezek a szereplők, és mihez kezdenek egymással.

Viszont olyan szempontból szükséges ez a megalapozás, hogy itt azért mégiscsak gyilkosokról, tolvajokról, erőszaktevőkről beszélünk, és szükséges volt ez az idő, amíg legalábbis a minimális szimpátiát ki tudtam növeszteni az irányukban. Mert bár a háborúban elkerülhetetlen a vérontás, és a hadigépezet meg a harctéri borzalmak hatására könnyebben törnek meg az emberek, de azért mégis más a rád lövő ellenséget megölni, és más meggyilkolni egy fegyvertelen civilt például. Így hát felmenteni nem tudjuk őket, és a jó hír, hogy többnyire a mi kis bűnözőink sem mentik fel magukat, de azért fontos látni a motivációt a tetteik mögött.

Csakúgy, mint a társaság, az indítékok és a történetek is sokszínűek: akad itt a fehér ember világába beilleszkedni képtelen indián, kivételesen intelligens és művelt, mégis lenézett néger, rasszista, déli tahó, vakbuzgó vallásos, aki azonban képtelen az elveinek megfelelően élni, illetve gyermekkorában bántalmazott, és ezt feldolgozni képtelen fiatal férfi is. Ami azonban nagy részükben közös, az az önbecsülés elvesztésének érzése, hogy a börtönben gyakorlatilag semmivé, harctéri hulladékká silányultak, és mint ilyenek, teljes mértékben eldobhatók.

Azonban itt van nekünk a főszereplőnk (mondjuk jó kérdés, mennyire főszereplő Reisman, amikor az egység más tagjaival is foglalkozunk legalább annyit, mint vele), akinek a múltjában szintén akad pár kevésbé dicsőséges folt. Ez alapján pontosan tudja, milyen kevésen múlott, hogy ő maga nem egy cella hűvösében, hanem a katonai vezérkarban végezte, és épp ezért kiválasztja magának a tizenkét legreménytelibb börtöntölteléket, majd úgy dönt, nem lesz hajlandó lemondani róluk semmilyen körülmények között. A kiképzés kemény, embert próbáló, a fegyelemtől és engedelmességtől teljesen elszokott rabokat kell újra katonává nevelnie, közben pedig folyamatosan meg kell tartania előttük a tekintélyét. A közben támadó konfliktusok mind nagyon izgalmasak voltak, és akadt pár jó poén is persze.

Jelenet az 1967-es filmből

És miközben Reisman edzi őket, és tanítgatja a fortélyokra, szép lassan visszatér az önbecsülésük. A fickó igazán jó vezető, tudja, mivel kell hatni a csoportra és az egyes egyénekre egyaránt, nagyon könnyen átlátja, kinek mi az erőssége, és ezek alapján kiemelve őket egy-egy szituációban szép lassan bebizonyítja mindenkinek, hogy igenis értékes ember ő még. Végül pedig a kezükbe adja reményt: ha katonákként helytállnak, és végrehajtják a nekik szánt szupertitkos küldetést, azzal esélyt kapnak ország-világnak megmutatni, mennyit is érnek, és talán sikerül némiképp jóvátenniük a bűneiket is.

Amire azonban Reisman és a kollégái nem számítanak, az az, hogy megismerve ezeket az embereket, elkezdenek érzelmileg kötődni hozzájuk. Amikor pedig egyre nagyobb szolidaritást vállalnak a lassan jó útra térő bűnözőinkkel, egyáltalán nem tetszik nekik a sors, amit a vezérkar szánt nekik. Ez nem is lepett meg, az viszont már annál inkább, hogy az ő érzelmi változásuk pontról pontra bennem is lezajlott: a regény elején általam megvetett bűnösök a végére a barátaimmá váltak, aggódtam a sorsukért.

Persze, nem ilyen rózsaszín és cukorhabos az összkép, megmutatja azért a könyv azt is, hogy vannak szimplán gerinctelen és gonosz emberek, akiken néhány hónapos személyiségformáló kiképzés nem segít, akkor is tolvajok és gyilkosok maradnak. Ugyanakkor a katonák sincsenek szenteknek beállítva: a becsületes és bátor Reismanon és Bowrenen kívül azért mutatnak olyan tiszteket, akik bőven elég kicsinyesek és hatalommániásak, semmivel sem szimpatikusabbak a raboknál.

A regény keretes szerkezetű, nagyon stílusosan egy katonai jelentéssel kezd, azzal is zárul, ami egyrészt jó ötlet volt, másrészt viszont a vége így nagyon nyitott és sejtelmes lett, valamint szerintem kicsit kevés hely jutott a küldetésről szóló részre (ötven oldallal a vége előtt csak pislogtam, miért nem harcolnak már). Nem igazán tetszik, hogy a szereplők jó részének nem derült ki a végleges sorsa, ez sajnos inkább bosszantó, mintsem továbbgondolásra ösztönző.

Összességében véve meglepetést okozott a regény, kevésbé volt harcolós-vérengzős, és sokkal elgondolkodtatóbb, mint számítottam rá, nagyon tetszett.

Kinek ajánlom? Nosztalgiára vágyó felnőtteknek, jó háborús regényt kereső fiataloknak. Elsősorban férfiaknak való regény, de nem tartom kizártnak, hogy nőknek is tetsszen.

Kinek nem ajánlom? Aki nem bírja a vulgaritást, vért, elmebajt.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Bár jó régi, de a központi minta érdekes, az új, 2007-es borító viszont nagyon tetszetős.

Kedvenc szereplők: (1) Reismann (2) Napoleon (3) Samson (4) Myron (5) Bowren

Kedvenc jelenetek: (1) a szabad esték jelenetei (2) Samson ellopja a német tiszt képét a kastélyból (3) Reisman beszélgetései Kinderrel (4) a falmászási gyakorlat (5) Napoelon és Samson háttértörténete

Mélypont: az eleje lassan indult

Kedvenc ötlet: -

Joseph Heller – A 22-es csapdája

(Könyvkuckó)

A negyedik listás könyvem szintén nagy telitalálat volt, mesélek. :)

Yossarian kapitány az amerikai légierőnél szolgál, és így, a második világháború vége felé már nagyon elege van az egészből. Ahogy haladnak felfelé az olasz csizmán, sorban foglalva el a városokat, egyre erősebbé válik abbéli meggyőződése, hogy őt mindenki meg akarja ölni, ráadásul a körülötte élő katonák ésszerűtlen viselkedése nem nagyon cáfol rá a gyanúira. Yossariannek egyetlen célja az, hogy valahogy túlélje ezt a háborút, így minden bevetésről a lehető legrövidebb úton repül vissza, és mindent megtesz, hogy többször ne kelljen mennie. Csakhogy a célkitűzéseit elég nehéz megvalósítani egy olyan egységben, amiből lehetetlen leszerelni, hiszen a parancsnokok folyamatosan növelik a teljesítendő repülések számát.

Igazából elég nehéz volt megírni ezt az összefoglalót, mert tulajdonképpen ennek a könyvnek nincs igazán egységes cselekménye. Eleinte teljesen zagyvaságnak tűnik az egész, később kicsit jobban kikristályosodik, de végig megmarad egy laza szerkezetű memoár-szerűségnek, amiben az előre haladó cselekmény epizódszerű kis történetekkel, illetve összezavaró időrendű visszaemlékezésekkel váltakozik. Ráadásul ennek a sztorinak nem is mindig Yossarian áll a középpontjában (bár mindig kötődik valahogy az eseményekhez), főleg a történet első felében rengeteg mozzanatban foglalkozik a könyv a mellékszereplők háttértörténetével is.

És ez az, amiért az ember nem bánja, hogy igazából egy kukkot sem ért az egészből, mert ennek a történetnek minden szereplője olyan egyedi, szuperül kidolgozott figura, hogy igazából még XY katona kedvenc prostijának a háttértörténetét is szívesen elolvasnád, mert amint az író reflektorfénybe helyezi az egyik szereplőt, azonnal rájössz, hogy bizony vele is érdemes foglalkozni.

És a humor! Tudom, hogy őrült, tudom, hogy ironikus, és hogy sokszor morbid is, de én teljesen odavoltam tőle. Eleve az a tapasztalat egészen megdöbbentő és új a számomra, hogy háborús könyvön lehet nevetni, ezen pedig nemcsak, hogy nevettem, hanem fetrengve kacagtam nem egyszer. A könyv görbe tükör az USÁnak, a háború gépezetének, a hatalmaskodó parancsnokoknak, meg úgy általában minden emberi gyarlóságnak.

Mégis, amikor komoly akar lenni olyankor nagyon komoly a könyv, és nem nélkülözi a műfajára jellemző súlyos mondanivalót, sőt. Nekem akkor lett gyanús a dolog, amikor egyszer már a könyv felénél majdnem elbőgtem magam. Utána pedig fokozatosan rájöttem, hogy hiába van ilyen hülyeséghalmazba becsomagolva ez az egész történet, mégsem lehet elmenni mellette egy vigyorgós vállrándítással, mert igenis emberek halnak meg lépten-nyomon, és olyan szörnyűségek történnek mindenkivel, hogy a legtöbb karakter attól csavarodik be előbb-utóbb. Van a vége felé egy különösen sötét fejezet, ami olyan mélységig ábrázolja az emberi nyomorúságot (nemcsak a háborúban tapasztalhatót, hanem úgy általában), ami miatt azt kell mondanom, hogy akár irodalomórán is megérdemelne pár szót a kötet.

Összességében, ha valakit nem zavar, hogy a történetben nem sok összefüggés mutatkozik helyenként, meg hogy minden (de tényleg minden) szereplő őrült egy kicsit, illetve, hogy enyhén tesztoszteron-szagú a könyv, akkor olvassa bátran, mert neki is legalább akkora kedvencévé válhat, mint nekem. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10 (Nately meg a kurvája, jajj. :) )

Összesen: 10/10

Egyéb:

Borító(k): Ez az új legalább olyan bizarr, mint a könyv, úgyhogy jó. :D

Kedvenc szereplők: (1) Yossarian (2) Nately (3) a lelkész (4) Dunbar (5) Doki

Kedvenc jelenetek: (1) a római utcajelenet (2) a katona gipszben visszatér :D (3) Yossariant elviszik kihallgatni (4) a lelkész az ezredessel az istentiszteletek ügyéről vitatkozik (5) Nately végre meghódítja a kurvája szívét

Mélypont: Nately halála :(

Kedvenc ötlet: a macskás álom

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

(Könyvkuckó)

Utolsó listás könyv ajánlója az utolsó pillanatban.

Framboise Dartigen megözvegyülése után úgy dönt, visszatér kora gyermekkora színhelyére, a Loire menti Les Lauves faluba. Itt felelevenítve azokat a recepteket, amiket még az anyjától tanult, éttermet nyit, de kapzsi rokonai nem hagyják, hogy élvezze a sikert. Mesterkedésük pedig azzal fenyeget, hogy fény derül Framboise féltve őrzött titkára…

Ugyanis a nő nem önszántából hagyta el a II. Világháború alatt a falut. Köze volt hozzá egy narancsnak, egy Öreganyó nevű csukának, egy német katonának, egy kocsmai verekedésnek, és persze az akkor még csak kilenc éves Framboise-nak. Ők együtt alapjaikban rengették meg a kislány özvegy édesanyjának, két testvérének, sőt, egy egész falucskának az életét. Hogy hogyan? Nos, ez nem maradhat örökké Framboise titka.

Mint már lehet sejteni, a cselekmény két szálon fut: az egyik Framboise jelenét meséli el, a másik azt a bizonyos gyerekkori történetet. Kezdetben ez eléggé zavaros volt, de a végére szépen kitisztult minden. Bár a múltat jobban szerettem, a jelen, az újrakezdés története is egészen sok megható, élvezetes jelentet tartogatott, és több szereplő jelleme igazán csak itt bontakozott ki.

A szereplők nagy részével nem vagyok megelégedve, olyan értelemben, hogy nem szerettem őket. Framboise anyja összeférhetetlen jellem (bár van oka rá), és sajnos az írónő direkt arra ment rá, hogy mennyire hasonlítanak a lányával, így a főszereplőt se tudtam megkedvelni. Rettentően idegesített például, ahogy a gyerekeikkel bántak (miért nem lehetett őket normálisan szeretni, MIÉRT?). Framboise jelleme kiskorában még csakcsak elment (bár túl éretten viselkedett a korához képest), de felnőttkorában határozottan kellemetlen volt ő is. A testvérei pedig egyszerűen gyenge jellemek, egyáltalán nem ragadtak meg. Még Tomas, a német katona fogott meg a leginkább, illetve Paul, aki a maga módján nagyon érdekes jellem. :)

Harris fogalmazásmódja gyönyörű, ezt már korábban is tapasztaltam, és ezúttal sem csalódtam benne. Nagyon könnyű is volt olvasni, csak úgy faltam az oldalakat. Az egyetlen negatívum ezen a téren a rengeteg a francia kifejezés, amit én angolos-németesként nehezen emésztettem meg. :D A német mondatoknak ellenben megörültem.

A szerelmi szálak nagyon jól eltaláltak, amolyan boldog-boldogtalan, elvesztős-megtalálós szerelmek vannak a könyvben, nem rózsaszínek, viszont nagyon hihetőek. Úgy szurkoltam a jelenkori szerelmi szálnak, de úgy. :D

Mindenkinek ajánlom a könyvet, aki szereti a kicsit más nézőpontú háborús regényeket, a varázslatos francia tájat, a jó ételeket-italokat, a mély érzelmeket és a gyermeki bolondságokat. Ez a kötet méltó lezárása volt számomra a Könyvmolypárbajnak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9,5

Enyhén spoileres infók:

Borító(k): Gyönyörűek a színei, és imádom az a rengeteg kis apróságot a polcokon, rettentő hangulatos. A lentebb szereplő borító pedig olyan kis kedves és régies. :) A cím is nagyon eltalált.

Kedvenc szereplők : (1) Paul (2) Tomas (3) Framboise (4) Reinette (5) Pistache

Kedvenc jelenetek: (1) Tomas halála (2) Paul és Framboise a kocsmánál (3) befejezés (4) a ház felgyújtása (5) Framboise pénzt szerez a folyóból

Mélypont: Framboise jelenkori szenvedései a gyerekeivel kapcsolatban

Kedvenc ötlet: a narancs körüli események… nagyon gonosz, de milyen jó terv :)