Senki sem elveszett ember

E. M. Nathanson – A piszkos tizenkettő

(Könyvkuckó)

Azért vettem le a polcról annak idején ezt a könyvet, mert hallottam a belőle készült nagyon népszerű filmről. Aztán elkezdtem beszélgetni a szüleim korosztályával, és kiderült, hogy szinte mindenki látta a mozit, és alig néhányan olvasták az alapjául szolgáló regényt, ami azért már felkeltette a kíváncsiságomat. Végül az olvasás mellett döntöttem, és egyáltalán nem bántam meg.

John Reismann százados hivatásszerűen űzi a háborúzást már évek óta. Eleinte az se nagyon érdekelte, melyik oldalon harcol és miért, de a nácikat már határozottan utálja (lévén félig zsidó a drága), így a második világháborúban már meggyőződésből kockáztatja az életét az amerikaiak oldalán, ahol felsőbb körökben már kezd terjedni a hír: hamarosan megtörténik a partraszállás. Azonban John sosem számított arra, milyen feladatra választják ki őt a fejesek: ő lesz az Amnesztia-akció vezetője, a kísérletben pedig tizenkét elítélt bűnözőt választanak ki arra, hogy újra katonákká váljanak, és még az első roham előtt elvégezzenek egy veszélyes hírszerzési feladatot. De vajon képesek lesznek még valaha ezek az emberek katonákként gondolkodni? És ha igen, milyen feladatot szán nekik a hadsereg?

Igazából eléggé meglepett a könyv, nem számítottam a megközelítésre, amit alkalmaz. A regény túlnyomó többsége a hátországban zajlik, nem is igazán látjuk magát a háborút, így a hangsúly nem a harcon, öldöklésen, akción van. A hatszáz oldalas könyv legnagyobb részében a katonák kiképzésével foglalkozik, és eközben inkább mélylélektani kérdéseket boncolgat.

A regény idegtépően lassan indul, ami a felkészületlenebb olvasónak könnyen kedvét szegheti, mivel ez az első szakasz inkább az alapszituáció felvázolására és a legfontosabb karakterek háttértörténetére koncentrál. Bár ez is magával ragadja az embert egy idő után, azért mindig csak vártam, hogy mikor keverednek már össze ezek a szereplők, és mihez kezdenek egymással.

Viszont olyan szempontból szükséges ez a megalapozás, hogy itt azért mégiscsak gyilkosokról, tolvajokról, erőszaktevőkről beszélünk, és szükséges volt ez az idő, amíg legalábbis a minimális szimpátiát ki tudtam növeszteni az irányukban. Mert bár a háborúban elkerülhetetlen a vérontás, és a hadigépezet meg a harctéri borzalmak hatására könnyebben törnek meg az emberek, de azért mégis más a rád lövő ellenséget megölni, és más meggyilkolni egy fegyvertelen civilt például. Így hát felmenteni nem tudjuk őket, és a jó hír, hogy többnyire a mi kis bűnözőink sem mentik fel magukat, de azért fontos látni a motivációt a tetteik mögött.

Csakúgy, mint a társaság, az indítékok és a történetek is sokszínűek: akad itt a fehér ember világába beilleszkedni képtelen indián, kivételesen intelligens és művelt, mégis lenézett néger, rasszista, déli tahó, vakbuzgó vallásos, aki azonban képtelen az elveinek megfelelően élni, illetve gyermekkorában bántalmazott, és ezt feldolgozni képtelen fiatal férfi is. Ami azonban nagy részükben közös, az az önbecsülés elvesztésének érzése, hogy a börtönben gyakorlatilag semmivé, harctéri hulladékká silányultak, és mint ilyenek, teljes mértékben eldobhatók.

Azonban itt van nekünk a főszereplőnk (mondjuk jó kérdés, mennyire főszereplő Reisman, amikor az egység más tagjaival is foglalkozunk legalább annyit, mint vele), akinek a múltjában szintén akad pár kevésbé dicsőséges folt. Ez alapján pontosan tudja, milyen kevésen múlott, hogy ő maga nem egy cella hűvösében, hanem a katonai vezérkarban végezte, és épp ezért kiválasztja magának a tizenkét legreménytelibb börtöntölteléket, majd úgy dönt, nem lesz hajlandó lemondani róluk semmilyen körülmények között. A kiképzés kemény, embert próbáló, a fegyelemtől és engedelmességtől teljesen elszokott rabokat kell újra katonává nevelnie, közben pedig folyamatosan meg kell tartania előttük a tekintélyét. A közben támadó konfliktusok mind nagyon izgalmasak voltak, és akadt pár jó poén is persze.

Jelenet az 1967-es filmből

És miközben Reisman edzi őket, és tanítgatja a fortélyokra, szép lassan visszatér az önbecsülésük. A fickó igazán jó vezető, tudja, mivel kell hatni a csoportra és az egyes egyénekre egyaránt, nagyon könnyen átlátja, kinek mi az erőssége, és ezek alapján kiemelve őket egy-egy szituációban szép lassan bebizonyítja mindenkinek, hogy igenis értékes ember ő még. Végül pedig a kezükbe adja reményt: ha katonákként helytállnak, és végrehajtják a nekik szánt szupertitkos küldetést, azzal esélyt kapnak ország-világnak megmutatni, mennyit is érnek, és talán sikerül némiképp jóvátenniük a bűneiket is.

Amire azonban Reisman és a kollégái nem számítanak, az az, hogy megismerve ezeket az embereket, elkezdenek érzelmileg kötődni hozzájuk. Amikor pedig egyre nagyobb szolidaritást vállalnak a lassan jó útra térő bűnözőinkkel, egyáltalán nem tetszik nekik a sors, amit a vezérkar szánt nekik. Ez nem is lepett meg, az viszont már annál inkább, hogy az ő érzelmi változásuk pontról pontra bennem is lezajlott: a regény elején általam megvetett bűnösök a végére a barátaimmá váltak, aggódtam a sorsukért.

Persze, nem ilyen rózsaszín és cukorhabos az összkép, megmutatja azért a könyv azt is, hogy vannak szimplán gerinctelen és gonosz emberek, akiken néhány hónapos személyiségformáló kiképzés nem segít, akkor is tolvajok és gyilkosok maradnak. Ugyanakkor a katonák sincsenek szenteknek beállítva: a becsületes és bátor Reismanon és Bowrenen kívül azért mutatnak olyan tiszteket, akik bőven elég kicsinyesek és hatalommániásak, semmivel sem szimpatikusabbak a raboknál.

A regény keretes szerkezetű, nagyon stílusosan egy katonai jelentéssel kezd, azzal is zárul, ami egyrészt jó ötlet volt, másrészt viszont a vége így nagyon nyitott és sejtelmes lett, valamint szerintem kicsit kevés hely jutott a küldetésről szóló részre (ötven oldallal a vége előtt csak pislogtam, miért nem harcolnak már). Nem igazán tetszik, hogy a szereplők jó részének nem derült ki a végleges sorsa, ez sajnos inkább bosszantó, mintsem továbbgondolásra ösztönző.

Összességében véve meglepetést okozott a regény, kevésbé volt harcolós-vérengzős, és sokkal elgondolkodtatóbb, mint számítottam rá, nagyon tetszett.

Kinek ajánlom? Nosztalgiára vágyó felnőtteknek, jó háborús regényt kereső fiataloknak. Elsősorban férfiaknak való regény, de nem tartom kizártnak, hogy nőknek is tetsszen.

Kinek nem ajánlom? Aki nem bírja a vulgaritást, vért, elmebajt.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Bár jó régi, de a központi minta érdekes, az új, 2007-es borító viszont nagyon tetszetős.

Kedvenc szereplők: (1) Reismann (2) Napoleon (3) Samson (4) Myron (5) Bowren

Kedvenc jelenetek: (1) a szabad esték jelenetei (2) Samson ellopja a német tiszt képét a kastélyból (3) Reisman beszélgetései Kinderrel (4) a falmászási gyakorlat (5) Napoelon és Samson háttértörténete

Mélypont: az eleje lassan indult

Kedvenc ötlet: -

Suzanne Collins – A kiválasztott (Mockingjay)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez a trilógia harmadik részének ajánlója, így SPOILEReket tartalmaz az első két könyvvel kapcsolatban, amiknek az ajánlóját itt olvashatjátok: 1. Az ÉhezőkViadala 2. Futótűz.

Az eredeti (meg a magyar) borító

Hát, tényleg megtörtént. Katniss Everdeen másodszor is megmenekült a Kapitólium karmai közül, amikor a Nagy Mészárlás botrányba fulladt, és Panem-szerte kirobbant a lázadás. Katniss azóta a Tizenharmadik Körzetben próbál felépülni súlyos fizikai, illetve még súlyosabb lelki sebeiből, miközben mindenki azt várja tőle, hogy gyorsan szedje össze magát, majd Fecsegőposzátaként álljon a harcolók élére. Csakhogy neki ez nem megy, mert képtelen szabadulni a porig égett Tizenkettedik Körzet képétől, ráadásul nem tud megbirkózni a bűntudattal, amiért az Arénában sorsára hagyta Peetát, aki azóta a Kapitólium karmai közt senyved, talán már meg is halt. Bánatát nem nagyon könnyíti Gale segítsége, de a szintén igencsak szétcsúszott Haymitch és Finnick se sokat javít a kedélyállapotán.

Épp amikor Alma Coin, a körzet vezetője végső választás elé állítja, Peeta megjelenik a tévében, és úgy tűnik, ha nincs is a legjobb formában, de közel sem bánnak vele annyira rosszul, amennyire Katniss gondolta. A fiúnak rögtön sikerül is bajba kevernie magát, amikor arra próbálja rávenni a lázadókat, hogy adják fel a harcot. Katniss kénytelen Fecsegőposzátaként közbelépni, így Peeta és a többi elfogott Győztes kegyelmet kaphat a Tizenharmadik Körzetben, a lány azonban már nem vonhatja ki magát tovább a harcokból sem. De vajon elég erős ahhoz, hogy megvívja ezt a minden eddiginél nagyobb csatát, amin nem csak a saját, vagy a szerettei, de egy egész birodalom sorsa múlik?

Német borító

Egy történet elmesélésénél két dologhoz kell nagyon érteni: az elkezdéshez, meg a befejezéshez. Suzanne Collins bebizonyította, hogy ő mindkettőnek mestere. Elképesztően jól megírt záró kötetet kapott a sorozat, felteszi a koronát az egész eddigi cselekményre, sőt, szinte háttérbe szorítja az előző két könyvet, mert ha azok csak arra voltak jók, hogy ezt előkészítsék, akkor már megérte elolvasni őket.

A történetszövésben a szokásos dinamikát érzékeltem, bár a kezdés talán most ezúttal valamivel lendületesebb volt, mint az előző két kötet esetében, de középtájt ugyanúgy éreztem egy kis hullámvölgyet, majd a végét szokás szerint végigizgultam, egészen az utolsó oldal által kiváltott megkönnyebbült és meghatott sóhajig. Nagyon tetszik még a történetszövésben, hogy rettentően erős a sorozat egysége, a harmadik kötet számtalan alkalommal utal vissza közvetlenül vagy közvetve, párhuzamok által az előzőekre, és bizonyos motívumok ismétlődése nagyon széppé teszi ezt az egészet. Például ilyen számomra Katniss kapcsolata az édesapjával vagy Ruta halála. Többek között ezzel is hangsúlyossá válik, mennyire nem múlik el nyomtalanul mindaz, ami a szereplőkkel történt, akárhogy is próbálják túltenni magukat a tragédiákon.

Az utolsó kötet egyedi vonása, hogy felerősödik benne a lélektani jelleg, néhány mellékszereplő jelleme igazából ebben a kötetben bontakozik ki. Ezen kívül nagyon komoly kérdéseket feszeget a könyv: a több fontos karakter is legalább egyszer eljut az őrület határára, és néhányan túl is lépik ezt a határt. A kiválasztott világában néha nem elég élesen válik el a rémálmok birodalma a valóságtól, ez pedig felvet néhány kérdést a hűségről és az árulásról, az emberségről és a kegyetlenségről, többek között az egyik leggyakrabban visszatérőt: vajon képes lennél megölni egy szeretted, hogy megóvd őt a rá váró szenvedéstől?

Brit/Ausztrál (az első részé annyira jó volt, ez miért ilyen?!)

A műfaj is egy kicsit más, mint eddig. Igazából ez már nem annyira kifejezetten disztópia, inkább egy kőkemény, reálisan megírt háborús regény, ennek minden előnyével és hátrányával. Collins tökéletesen átélhetően ábrázolja a nyomort, a pusztulást, a borzalmakat, és az emberi lelkek torzulását mindeközben. Épp ezért – először a sorozat olvasása során – az az érzésem támadt, hogy ez a könyv jóval túlszárnyalja a YA-kategória szintjét, mert annyira mély, és annyira igényesen van megírva, hogy felnőtteknek is nyugodtan a kezébe adnám.

Akik a szívük mélyén rózsaszín befejezésre vágynak, nem lesznek elragadtatva a könyvtől, de igazából még talán ők is azzal az érzéssel tehetik le a regényt, hogy ennek így kellett lennie. Szerintem a záró kötet szinte tökéletes, és ez emeli igazán magas szintre a sorozatot, amiért az már nyugodtan helyet kaphat az igényes felnőtt olvasók polcain is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Innentől a kritika SPOILEReket tartalmaz mindazoknak, akik nem olvasták a harmadik kötetet!

Nevezzetek betegnek, de én ennél sokkal rosszabbra számítottam! Mielőtt elolvashattam volna a könyvet, mindenhonnan csak azt hallottam, hogy mennyire szörnyű szomorú és nyomasztó könyv lett ez, ezek alapján én komolyan azt hittem, hogy a három főszereplő közül minimum egy meghal. Az utolsó ötven oldalon végig azon gyötrődtem, hogy Katniss biztos öngyilkos lesz, aztán vagy háromszor azt hittem, hogy tényleg, és végül alig akartam felfogni, hogy mégsem. :D Ne értsetek félre, örülök a pozitív befejezésnek, de azért időnként már beleéltem magam, hogy ennyire nem lesz jó vége a dolognak. Úgyhogy könny szökött a szemembe a meghatottságtól, amikor rájöttem, hogy mégis.

Kínai (így kell kreatívan használni az eredeti borítót)

Azért nem állítanám, hogy egynémely veszteség nem viselt meg. A könyv végén olyan tempóban hullottak a szereplők, hogy az már nekem is sok volt. A legjobban Finnick halála viselt meg, annak ellenére, hogy biztos voltam a bekövetkezésében, főleg az esküvő után. 

Ettől függetlenül teljesen padlóra küldött az esemény bekövetkezése, jó ideig csak tátogtam (azóta se fogtam fel, hogy egy rózsaillatú mutáns gyík harapta át a torkát XD meg hát a halála egy akkora közhely volt, hogy csak na). Prim halálánál pedig már annyira sokkolt voltam, hogy kellett vagy húsz oldal, mire egyáltalán felfogtam, mi történt.

Azért nem állítanám, hogy néha nem nevettem vagy mosolyogtam a könyvön, persze előfordult egy-két szellemes megjegyzés, de ez nem nyomta el a dolog drámai élét.

Katniss szokás szerint kiborított, még az elején azt hittem, hogy mivel valamivel érettebb lett, ezért ezúttal megúszom a dolgot, de nem, a közepére megint egy tompa tárggyal csapkodtam volna fejbe. Borzalmasan kezelte a Peetával kapcsolatos helyzetet, és még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy lehet ez a csaj ennyire önző. :O Akin még kiborultam, az Gale volt. Eddig se rajongtam érte, de ebben a könyvben kiderült, hogy borzalmas ember, és a végére szabályosan meggyűlöltem.

Összességében elégedett vagyok a befejezéssel, jó szájízzel búcsúztam a sorozattól, és örülök, hogy itt van vége, nem kell ennek több folytatás.

Egyéb:

Borító(k): Az eredetit nagyon szeretem, a német is jó, a többi nem ér fel ehhez a kettőhöz.

Cím: Nem hiszem el, hogy csinálhattak a magyarok ekkora közhelyet az eredetileg teljesen jó és különleges címből (Mockingjay).

Kedvenc szereplők: (1) Peeta (2) Finnick (3) Haymitch (4) Boggs (5) Johanna

Kedvenc jelenetek: (1) befejezés (2) Finnick vallomása (3) Katniss megcsókolja Peetát a csatornában (4) Finnick alsónadrágos jelenete (5) Prim halála

Mélypont: Finnick halála… sokkot kaptam

Kedvenc ötlet: a rózsás terrorizálás

Joseph Heller – A 22-es csapdája

(Könyvkuckó)

A negyedik listás könyvem szintén nagy telitalálat volt, mesélek. :)

Yossarian kapitány az amerikai légierőnél szolgál, és így, a második világháború vége felé már nagyon elege van az egészből. Ahogy haladnak felfelé az olasz csizmán, sorban foglalva el a városokat, egyre erősebbé válik abbéli meggyőződése, hogy őt mindenki meg akarja ölni, ráadásul a körülötte élő katonák ésszerűtlen viselkedése nem nagyon cáfol rá a gyanúira. Yossariannek egyetlen célja az, hogy valahogy túlélje ezt a háborút, így minden bevetésről a lehető legrövidebb úton repül vissza, és mindent megtesz, hogy többször ne kelljen mennie. Csakhogy a célkitűzéseit elég nehéz megvalósítani egy olyan egységben, amiből lehetetlen leszerelni, hiszen a parancsnokok folyamatosan növelik a teljesítendő repülések számát.

Igazából elég nehéz volt megírni ezt az összefoglalót, mert tulajdonképpen ennek a könyvnek nincs igazán egységes cselekménye. Eleinte teljesen zagyvaságnak tűnik az egész, később kicsit jobban kikristályosodik, de végig megmarad egy laza szerkezetű memoár-szerűségnek, amiben az előre haladó cselekmény epizódszerű kis történetekkel, illetve összezavaró időrendű visszaemlékezésekkel váltakozik. Ráadásul ennek a sztorinak nem is mindig Yossarian áll a középpontjában (bár mindig kötődik valahogy az eseményekhez), főleg a történet első felében rengeteg mozzanatban foglalkozik a könyv a mellékszereplők háttértörténetével is.

És ez az, amiért az ember nem bánja, hogy igazából egy kukkot sem ért az egészből, mert ennek a történetnek minden szereplője olyan egyedi, szuperül kidolgozott figura, hogy igazából még XY katona kedvenc prostijának a háttértörténetét is szívesen elolvasnád, mert amint az író reflektorfénybe helyezi az egyik szereplőt, azonnal rájössz, hogy bizony vele is érdemes foglalkozni.

És a humor! Tudom, hogy őrült, tudom, hogy ironikus, és hogy sokszor morbid is, de én teljesen odavoltam tőle. Eleve az a tapasztalat egészen megdöbbentő és új a számomra, hogy háborús könyvön lehet nevetni, ezen pedig nemcsak, hogy nevettem, hanem fetrengve kacagtam nem egyszer. A könyv görbe tükör az USÁnak, a háború gépezetének, a hatalmaskodó parancsnokoknak, meg úgy általában minden emberi gyarlóságnak.

Mégis, amikor komoly akar lenni olyankor nagyon komoly a könyv, és nem nélkülözi a műfajára jellemző súlyos mondanivalót, sőt. Nekem akkor lett gyanús a dolog, amikor egyszer már a könyv felénél majdnem elbőgtem magam. Utána pedig fokozatosan rájöttem, hogy hiába van ilyen hülyeséghalmazba becsomagolva ez az egész történet, mégsem lehet elmenni mellette egy vigyorgós vállrándítással, mert igenis emberek halnak meg lépten-nyomon, és olyan szörnyűségek történnek mindenkivel, hogy a legtöbb karakter attól csavarodik be előbb-utóbb. Van a vége felé egy különösen sötét fejezet, ami olyan mélységig ábrázolja az emberi nyomorúságot (nemcsak a háborúban tapasztalhatót, hanem úgy általában), ami miatt azt kell mondanom, hogy akár irodalomórán is megérdemelne pár szót a kötet.

Összességében, ha valakit nem zavar, hogy a történetben nem sok összefüggés mutatkozik helyenként, meg hogy minden (de tényleg minden) szereplő őrült egy kicsit, illetve, hogy enyhén tesztoszteron-szagú a könyv, akkor olvassa bátran, mert neki is legalább akkora kedvencévé válhat, mint nekem. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10 (Nately meg a kurvája, jajj. :) )

Összesen: 10/10

Egyéb:

Borító(k): Ez az új legalább olyan bizarr, mint a könyv, úgyhogy jó. :D

Kedvenc szereplők: (1) Yossarian (2) Nately (3) a lelkész (4) Dunbar (5) Doki

Kedvenc jelenetek: (1) a római utcajelenet (2) a katona gipszben visszatér :D (3) Yossariant elviszik kihallgatni (4) a lelkész az ezredessel az istentiszteletek ügyéről vitatkozik (5) Nately végre meghódítja a kurvája szívét

Mélypont: Nately halála :(

Kedvenc ötlet: a macskás álom