Az örökkévalóság rövidsége

 John Green – The Fault In Our Stars (Rossz csillagzat)

(Könyvkuckó)

„There are infinites bigger than other infinites.” – Minden végtelennél van nagyobb végtelen.

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel a történet idején már tizennyolc éves, angol irodalmat tanul az egyetemen, de a mindennapjait nagyrészt még mindig a betegség tölti ki, aminek ikonikus bizonyítéka a gyenge légzését támogató oxigéntartály, ezt mindenhová magával kell hurcolnia.

A lány a rákos gyerekek terápiás csoportjában ismerkedik meg Augustus Watersszel. A tizenhét éves fiú másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

“The world is not a wish-granting factory.” – Az élet nem kívánságműsor.

Oké, szóval hol is kezdjem... talán ott, hogy nekünk van már John Greennel közös előéletünk, mindkét magyarul megjelent könyvét olvastam. Az Alaska nyomában nekem iszonyatosan tetszett, nagyon mélyen megérintett és elgondolkodtatott. A Katherine a köbönt is élveztem, de az igazából nem volt semmi különös, csak egy kellemes kis romantikus regény.

De ez a könyv, ez... ez a könyv az a fajta könyv, amit olvasás közben legalább háromszor falhoz vágnál szíved szerint, de csak azon kapod magad, hogy negyedszer is visszamászott a kezedbe, és a végén még te köszönöd meg neki, hogy érzelmileg megnyomorgatott. Épp ezért akartam várni a bejegyzéssel, hogy egy kicsit lenyugodjak, de nem vagyok rá képes, úgyhogy inkább gyorsan kiírom magamból, hátha az segít feldolgozni az élményt.

Sokat gondolkodtam rajta, miért is volt rám olyan nagy hatással a regény, hogy nem tudtam tőle aludni, és napokig gyomorgörccsel feküdtem-keltem. Nem csak azért, mert nekem is volt rákos megbetegedés a családomban, ismerősi körömben, szerencsére vagy régen volt, vagy nem annyira közeli hozzátartozót érintett. Inkább arra jutottam, hogy azért, mert amiket a szereplők feszegetnek, azok az emberi élet általános egzisztenciális kérdései, amik akkor is fel-felmerülnek bennünk, ha épp nem haldoklunk. Például: mi az élet értelme? Hagyunk-e valamilyen nyomot magunk után? Ha igen, akkor jó lesz vagy rossz? Mi vár ránk az élet után? Mennyire kell másokért élnünk, mennyire kényszeríthetünk másokat arra, hogy értünk éljenek? Miért történnek rossz dolgok az ember életében? És ehhez hasonlók.

Persze, szerepet játszott a teljes berántásomban az is, hogy szinte tökéletesen azonosulni tudtam a főszereplőkkel, hiszen, ha elképzelem, én hogy érezném magamat a helyzetükben, pontosan ugyanazok a dolgok járnak a fejemben, mint amiket ők is megfogalmaztak. Ahhoz képest, hogy férfi az író, a női szemszög egyáltalán nem hat hiteltelennek, bár Hazel nem egészen átlagos csaj, de akkor sem. Agustus pedig ilyen kis tökéletes (féllábú) álompasinak tűnhet a fülszöveg alapján, de nem az, inkább sokszor nagyon fura a millió rögeszméjével, de azért összességében meglehetősen szerethető karakter.

Sokan kritizálják John Green karaktereit, hogy minden regényében ugyanazokat a sablonokat rántja elő, de nekem ez egyáltalán nem tűnt fel. Viszont akad valami a szereplőiben, ami nagyon megfog: az átlag feletti intelligenciájuk. Nagyon kevés író tud és mer ilyen főszereplő(ke)t választani, anélkül, hogy szembeállítaná az átlagos emberekkel, mintha csak ez lenne a normális. Ez pedig nekem nagyon imponáló, és mindig is az lesz.

A két főszereplő kálváriája (hé, nem számítotok rá, hogy ez egy boldog történet lesz, ugye?) pedig remekül kiegészül a mellékszereplőkével. Gondolok itt elsősorban Hazel szüleire, Isaacre, meg Peter van Houtenre. Az egész egyveleg pedig valahogy annyira reális és személyes lesz, ami tökéletesen ellenpontozza a cselekmény nagy hátrányát: a kiszámíthatóságát.

Ezt példázza Hazel és Augustus kedvenc regénye is, ami az An Imperial Affliction (ezt elég nehéz fordítani, talán Méltóság a szenvedésben) címet viseli, és egy leukémiás lány utolsó hónapjainak története. Ez a regény teljes mértékben fiktív... ez először nem egészen nyilvánvaló, mert John Green olyan alaposan felépítette, hogy akár lehetne is létező irodalmi alkotás, de amikor már ott tartanak, hogy találkoznak az íróval Amszterdamban, akkor elég valószínű, hogy nem az. Mégis, a belőle származó idézetek annyira jók és hihetőek, hogy önmagában is szívesen elolvasnám. A szereplőink számára pedig (szerintem) azért bír ilyen jelentőséggel, mert azonosulni tudnak a főhőssel, és látni akarják, hogy igenis lesz élet az ő valószínűsíthető haláluk után is.

„You don't get to choose if you get hurt in this world...but you do have some say in who hurts you.” – Nem választhatsz, hogy megsérülsz-e valaha ebben az életben, de arról dönthetsz, kinek hagyod, hogy megsebezzen.

Ja igen és Amszterdam, Amszterdam, ó, Amszterdam! Nem tudom, mondtam-e már, mennyire pozitív pont nálam, ha olyan külföldi helyszínen játszódik a könyv, ahol jártam, Amszterdam pedig történetesen az egyik legkedvesebb városom. A regény tökéletesen elkapja a hangulatát, teljesen oda tudtam képzelni magam a helyszínekre, ebben persze az is segített, hogy Green két hónapig a városban dolgozott a könyvén, a mázlista.

Szóval ez egy viszonylag egyszerű cselekményű regény, ami sok teret hagy a szereplők gondolatainak, és ez pont jó így. Felmerül például, hogy lehet-e egyáltalán védekezni az elmúlás ellen, és az ember rávágná, hogy persze, ha valaki híres, akkor nem fogják elfelejteni, de a regény után az az érzésem, hogy csak annyi a különbség az én holnapután esetleg bekövetkező halálom meg a pár napja elhunyt Bud Spencer halála között, hogy az ő üzenőfalára ezerszer, tízezerszer annyian írnak semmitmondó üzeneteket, mint tennék az enyémre. De valójában úgyis az az öt-tíz ember számít igazán, akiknek annyira fáj az elvesztésünk, hogy a közhelyek nem tudják kifejezni. Akik a temetésünkön sem fognak őszinte gyászbeszédet tartani, mert az az élőknek van, nem a holtaknak.

És persze előjött bennem a kérdés, hogy mennyi értelme van hiányolnom a rákban meghalt hölgyet a szomszéd utcából, akit alig ismertem, és épp ezért senkinek sem mondtam még el, hogy minden egyes alkalommal, amikor ránézek a házukra, eszembe jut, hogy a világ egy kis részlete valahogy mérhetetlenül félresiklott a halálától, és érzem a hiányát, bár tényleg szinte csak néhányszor találkoztunk?

„Az írás nem támaszt fel. Az írás csak temet.”

Akkora rakás gondolat van a könyvben életről, halálról, szerelemről, szülő-gyerek kapcsolatról, hogy az az érzésem, csak átrobogtam rajta, és a felét sem fogtam fel a mondanivalójának (ami egy fiataloknak szánt regény esetében iszonyú nagy dolog ám!). Persze sokszor nem mond egyértelműen semmit, inkább kérdéseket tesz fel, ami pont jó így. Mert igen, én is hiszek a Valami létezésében (szigorúan nagy V-vel), de ettől még nem lenne tisztem egy regényben úgy kardoskodni mellette, hogy ez az egyetlen létező értékrend és igazság.

Mindazonáltal nem ugranék fejest azonnal az újraolvasásba, mert ez a könyv érzelmileg határozottam megterhelő élmény volt. Igen, úgy is, hogy fel voltam készülve rá, milyen szomorú regény is lesz ez tulajdonképpen, és én bírom, sőt szeretem is az ilyesmit. De már az idézetektől (amikből még rengeteg jót tudnék találni) visszajön az a sok érzés, ami kavargott bennem olvasás közben, és el kell halványodnia ennek az élménynek, hogy tiszta fejjel át tudjam gondolni ezt még egyszer.

Mégis az a véleményem, hogy Green maradjon ezeknél az alapvetően komoly könyveknél, kevés humorral megtűzdelve (amiből itt is akadt bőséggel, bár néha eléggé morbid volt, de ez kellett), ne menjen át teljesen súlytalan romantikába, mert az nem áll jól neki. Remélem, mihamarabb megjelenik ez a regénye is magyarul, meg a Paper Towns is, amit még nem sikerült felkajtatnom.

“But it is the nature of stars to cross, and never was Shakespeare more wrong than when he has Cassius note, ‘The fault, dear Brutus, is not in our stars / But in ourselves.” – De a csillagoknak szokásuk rosszul találkozni, és Shakespeare még sosem tévedett akkorát, mint amikor Cassius szájába adta: „Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, /Hanem magunkban, kik megbókolunk.

Kinek ajánlom? Aki szereti az elgondolkodtató, szomorú realista regényeket.

Kinek nem ajánlom? Tizenhat éven alattiak, és személyes érintettségűek lehet, túlságosan megrázónak vagy visszataszítónak fogják találni bizonyos részeit. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy utóbbiak esetleg felháborodnak azon, amikor a szereplők a saját nyomorúságukon viccelődnek.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Én ezt most nem bírom végiggondolni, sajnálom... csak annyit mondanék, hogy a borító szörnyű, ez alapján nem nagy gusztusom támadna elolvasni, remélem, kiadják valami normálisabbal is, mint ez az óvodásrajz.

Szabadítsuk ki Annát!

 Kendare Blake – A rémálmok lánya

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez egy sorozat második részének kritikája, ezért szükségszerűen SPOILERES az első részre, amiről a blogbejegyzést ITT találjátok.

Már fél év telt el azóta, hogy Anna megmentette Cas életét, amikor magával rántotta az obijét a túlvilágra, a fiú azonban nem tud felejteni. Barátai bíztatják, szerintük ideje már túltenni magát a halott lányon, de ő képtelen rá. Érzi, hogy valami nincs rendben, hogy Anna nem érdemelte meg, amit kapott. Ez az érzése egyre erősebbé válik, amikor a halott szerelme elkezd neki megjelenni. Őt látja, őt hallja mindenhol, és a lány szemmel láthatóan szenved. Vajon ezek csak hallucinációk, vagy Anna így próbál meg segítséget kérni tőle?

Az előző részről szárnyalóan lelkes kritikát írtam, valamikor azonban a két kötet megjelenése között leszálltam a földre, ezért sajnos már jobban látom a sorozat hibáit. Egy barátnőm felhívta a figyelmemet rá, hogy a szerelem Anna és Cas között bizony eléggé instant alakult az előző kötetben, és sajnos igazat is kellett adnom neki. Ez, meg a többi gubancocska, amikre később térek ki, pedig rányomta a bélyegét az élményre.

Azért nézhettem be elsőre ezt a szerelmi szál dolgot, mert viszont az is igaz, hogy amiben Kendare Blake jó, abban nagyon jó. A stílusa iszonyú olvasmányos, ez a kötet is ugyanúgy beránt egy másodperc alatt, mint az előző, mivel pedig a cselekmény izgalmas és jól felépített, ezért nem is ereszt nagyjából az utolsó oldalig. Amivel még szerintem nagyon jól bánik, az a háttérmitológia kreálása a történeteihez, konkrétan a lappföldi sámándoboktól (aminél teljesen végem volt) ősi druida testvériségekig minden van a könyvben, mégis egységes és értelmes világ, amit keresztül-kasul átjár a varázslat. Iszonyú jó ötletei vannak, és ezeket nagyjából meg is tudja valósítani.

Mindezt kiválóan párosítja azzal  a jó tulajdonságával, hogy nagyon tud hangulatot teremteni. Jó, nem kifejezetten horror ez a könyv se, de azért egy késő estig olvasás után én aludtam el úgy, hogy úgy éreztem, mindjárt ott fog állni egy szellem az ágyam fölött.

Cas még mindig szuper főszereplő, a tépődése az Anna iránt érzett szerelme meg a józan ész által szabott határok között megindító. Különösen az elején tetszett a vívódása, nagyon jól meg volt írva, ahogy maga is azt hiszi, csak hallucinálja az egészet, mert persze mindenki más ebben erősíti meg. Viszont a szimpátiám végig kitartott, hiszen akármi történt is, nem mártírkodott, nem siránkozott, csak tette, amiről úgy gondolta, hogy helyes.

Az előző kötetből megismert mellékszereplők jelleme kibontakozik, egyre szimpatikusabbá válnak, de nagyon reálisan ábrázolja őket az írónő, nem szépít semmit. Anna sajnos keveset szerepel a könyvben, ami nem tett jót neki kifejezetten, de Thomas és Carmel brillíroznak, nekik köszönhetjük a poénok java részét is, amik kellettek, hogy oldják a konstans gyomorgörcs felé tendáló hangulatot. A felnőtt mellékszereplők is jók voltak, főleg Cas anyukája. Annyira tetszett, hogy nem tudta nyugodt szívvel azt mondani a fiának, hogy menjen csak és ölesse meg magát, de azt is megértette, miért érzi úgy Cas, hogy harcolnia kell.

A történet határozottan izgalmasabb, drámaibb és monumentálisabb az első kötetnél, én pedig nagyon élveztem az olvasását. A befejezés pedig Anna és Cas sorsát illetően pont olyan, amilyennek lennie kell, nagyon meghatónak találtam a végkifejletet. Ennek ellenére nem állítanám, hogy a könyvnek nincsenek hibái. Még mennyire, hogy vannak!

Először is, ami nem az írónő sara: a magyar kiadás jó pár helyen hibás. Az elején több párbeszéd is rosszul van központozva, párszor azt sem lehet tudni, tulajdonképpen ki is beszél. Emellé jön még pár elgépelés, én meg csak néztem, hogy vajon az előző kötetben is ennyi gubanc volt-e, mert már nem emlékszem.

Ami viszont Kendare Blake-re tartozik, az a könyv többi része. Igazából minden gondnak a fő forrását abban látom, hogy mindkét kötet RÖVID ahhoz képest, amennyit el akar mesélni. Ez elég furcsa, mert általában inkább arról kell beszélnem, hogy a regények erősen túl vannak írva, sok bennük az unalmas rész. Talán ezt akarta elkerülni Blake, amikor olyan rövidre írta a könyveit, amennyire csak lehetett, de ez több helyen is visszaütött.

Amit Blake háttérbe szorít a sztori kedvéért, az többek között a karakterkidolgozás. Még Cas elmegy, mert állandóan az ő szemszögéből követjük a világot, de a mellékszereplők többségére úgy jutott csak elég idő, ha mindkét kötetben szerepeltek. Az első részben a legszembetűnőbben kimaradt dolog a szerelmi szál megalapozása, ami miatt aztán kicsit megbicsaklik a második rész érzelmi alapja is. A rémálmok lányában a legidegesítőbb szerintem Jestine karaktere, aki csak ott van, és inkább irritáló, mint szimpatikus, a könyv végére pedig nagyjából semmit sem tudunk meg róla. Könyörgöm, ha tudod, hogy az összesen 600 oldalas sorozatodból egy szereplő az 500. oldalon fog felbukkanni, akkor nem érsz rá, hogy az a karakter titokzatos legyen!

A történet, bármennyire is jó alapvetően, azért emiatt a rövidség miatt szintén küzd néhány problémával. Nincs tér nagy csavarok beiktatására, ezért aztán számomra elég kiszámítható volt a történet. A blablabla rendje (ezen mindig röhögtem) történetszála pedig olyan szinten lóg a levegőbe, hogy az hihetetlen, valószínűleg azért, mert nekik kevesebb, mint száz oldaluk volt kibontakozni.

Összességében azért mégsem mondanám, hogy rossz volt a könyv, mert nagyon élveztem, és szívesen újra is olvasnám. Remélem, Kendare Blake új sorozata is mihamarabb kijön magyarul, mert szívesen olvasnék még általa megteremtett sztorikat. Bár elvileg ezzel a résszel az Anna sorozat lezárult, én örülnék még Cas főszereplésével más könyveknek, talán azokban Jestine (egyébként őt Gideon tényleg becézi Jessynek, vagy az is csak elírás volt?) és a Rend is nagyobb szerepet kapna.

Köszönöm a kötetet a Geopen Kiadónak!

Kinek ajánlom? Aki szerette az első részt, mindenképp olvassa el, enélkül nem lezárt a történet.

Kinek nem ajánlom? Aki nagyon horrort vagy nagyon romantikusat akar olvasni, mert ez igazából egyik sem, illetve akit idegesített az előző könyvben, hogy Cas meg Anna túl hamar beleestek egymásba.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/8

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredeti borítóval lett kiadva, ami szerintem fantasztikusan szép és érzelemgazdag, igazi gyöngyszem!

Kedvenc szereplők: (1) Cas (2) Thomas (3) Cas anyukája (4) Carmel (5) Morfran

Kedvenc jelenetek: (1) a látogatás Riikánál (2) Cas elbúcsúzik Annától (3) Anna megjelenik Cas hálószobájában (4) Carmel visszatér (5) Cas anyja elbúcsúzik a fiútól, mielőtt Londonba megy

Mélypont: Cas még mindig nem tudja, pontosan mit is szeret Annában X(

Kedvenc ötlet: az öngyilkosok erdeje, a túlvilággal kapcsolatos dolgok

Holokauszt nyelvzavarban

A felolvasó

(Filmszemle)

Hosszú idő után kérésre ismét egy filmajánlóval jelentkezem, ezúttal is egy könyvadaptációt hoztam nektek, azonban az eredeti regényt még nem olvastam, így önálló alkotásként fogom szemlélni a mozit.

A tizenöt éves Michael Berg egy véletlennek köszönhetően találkozik Hana Schmitzcel – a nő viszi őt haza, miután egy skarlátfertőzés teljesen kiüti a fiút az utcán. Felgyógyulása után felkeresi a nőt, és bár az anyja lehetne, mégis szenvedélyes viszonyba bonyolódnak. A két aktus közötti időt Hana hobbijával töltik, a nő ugyanis szereti, ha felolvasnak neki. Aztán Hana a nyár végén eltűnik, kétségek közt vergődve hagyván az érzelmileg idővel teljes függésbe került Michaelt. Néhány év múlva találkoznak megint, amikor ifjú hősünk a jogi egyetem ígéretes tehetségeként nácik pereit látogatja. Legnagyobb megdöbbenésére Hanát a vádlottak padján látja viszont: a nőt azzal gyanúsítják, hogy miatta és a társai miatt égett bent háromszáz zsidó egy templomban. És ő nem is tagad semmit...

Ez a film nagyon jó is lehetett volna, ha... Igen, sajnos akad ha ezzel a történettel kapcsolatban. Ami nagy kár, mert szerintem ennél több potenciál is lett volna az alapötletben.

Először is a film első fél órája halál unalmas. Nincsenek igazából konfliktusok, nem nagyon történik semmi, azon kívül, hogy a két főszereplőnk szexuális életet él, meg pancsol, meg olvasgat. Michael mondjuk láthatóan egyre messzebb sodródik a kortárscsoportja normalitásától, de ez annyira nem köti le a néző figyelmét, mint az azon való agyalás, hogy akkor ez a történet mikor is játszódik, hol játszódik, meg egyáltalán, hogy lesz ebből Holokauszt-film?

A kérdések egy részére választ kapunk, amikor Michael belép a tárgyalóterembe, és megkezdődik Hana pere, de bennem még akkor is volt egyfajta bizonytalaságérzet, aminek okát csak a film kétharmadánál sikerült megtalálnom. Azért nem értettem én semmit, mert, bár a film elvileg Németországban játszódik, ezek a szerencsétlenek MINDENT angolul csinálnak. Angolul vannak nyomtatva Michael iskolai kötelező olvasmányai *SPOILER* Hana angolul tanul írni *SPOILER VÉGE*, általában mindenhol, ahol írást használnak, angol betűket látunk német helyett. Mondhatjátok, hogy ez apróság, de engem ez az igénytelenség mélységesen felháborít. Ne hülyéskedjenek már, hogy nem lehetett találni Hollywoodban egy embert se, aki meg tudja mutatni három német szó leírását a színészeknek?! Ez a részlet engem minden egyes alkalommal kidobott a történetből, amint írott szöveget láttam, aztán kapaszkodhattam vissza.

Aztán történik egy s más, ugrálunk az egymáshoz egyre közelebb kerülő idősíkok között, és igazából a jelen annyira nem érdekel senkit, hogy nem nagyon értem, miért kellett bevagdosni a múltba, simán lineáris szerkesztésmóddal is működött volna a film. A Hana pere körüli rész tényleg érdekes és jó gondolatokat vet fel az egyéni felelősségről, de az utána következő részek megint nem nagyon szólnak a Holokausztról, meg igazából másról sem, csak lassú jelenetek egész során át nézhetjük a felnőtt Michael szenvedését.

Jó, ha ez igazából nem egy Holokauszt-film, akkor koncentráljunk a főszereplők jellemére! Michael fiatal korában úgy néz ki, mint egy kibontakozóban lévő pszichopata (szegény srácnak nem nagyon sikerült elkapnia a szerep lényegét), jó adag szexuális aberrációval és frusztrációval a Hanával szerzett furcsa első tapasztalatoknak köszönhetően. A hab a tortán, hogy a nővel soha nem beszéltek semmiről, a kommunikációjuk nagyjából ilyen szinten volt működőképes:

Michael: Ma van ám a szülinapom, de te meg sem kérdezted, hogy vagyok. Miért nem beszélsz velem soha semmiről?
Hana: *kiabál* Azért, mert te soha nem mondasz el nekem semmit!
*csókolózni kezdenek, majd szexjelenet*

Mivel Michael élete nagy szerelme egy kavics szintjén állt kommunikációs készségekben (és ezen Kate Winslet bánatos távolbanézései sem segítenek, hiába jutalmazták Oscar- és Golden Globe-díjjal is), ezért egy hellyel-közzel normális kamaszfiúból egy totálisan érzelmi analfabéta felnőtt lett. És a legszebb az egészben, hogy amikor az ember várja már a nagy találkozást, amikor majd szerencsétlen csórikám végre egyszer kifejezi, mit gondol Hanáról, vagy egyáltalán, lesz bármi értelme annak, hogy ők találkoznak, akkor NEM MONDANAK EGYMÁSNAK SEMMIT! Gyönyörűen értelmetlen, ha engem kérdeztek.

Hana jelleme meg, hát... a bíróságon egész sokáig együtt tudtam vele érezni, egészen addig, amíg *SPOILER* be nem vállalja az egész balhét egyedül! Nem szégyellheti annyira, hogy nem tud írni, hogy cserébe vállaljon húsz év börtönt, míg azok a szemét dögök, akik ugyanúgy elkövették ezt a szörnyűséget, mint ő, csak sikeresen bemártották, megússzák öt évvel. Úristen, ne legyél már ennyire mártír, te, kalauzok majdnem-pedofil gyöngye, te! *SPOILER VÉGE* Szóval ennél a bizonyos pontnál meghalt számomra a karaktere, és innentől kezdve már semmivel sem tudott szimpátiát ébreszteni bennem, és nem is érdekelt, mi lesz a sorsa.

Hát ez van. A film felvet pár kérdést, fő tanulsága pedig az, hogy ne hágj anyád korabeli volt SS-tiszttel, mert egy életre érzelmi nyomorék maradsz! Mindezt olyan lassú tempóban mondja el, hogy a tananyag sokkal jobban érdekelt, mint a film, pedig azért kezdtem el nézni, hogy ne kelljen már tanulnom.

Kinek ajánlom? Aki szereti a NAGYON lassú drámákat, esetleg érdekli ez a tinirománcos-érzelmi függéses szál.

Kinek nem ajánlom? Aki jó Holokauszt-filmet akar látni, aki nem bírja a céltalan meztelenkedést.

10/6

Jókait a népnek!

 Jókai Mór – Az új földesúr

(Könyvkuckó)

Nem igazán illeszkedik a blog profiljába a könyv, amiről most írok, pedig olvasok én ám ilyeneket is, csak sokak által ismert regényekről (szerintem) nehezebb érdekeseket írni. De hát nincs mit tenni, ez a gyöngyszem a harmadik Könyvmolypárbajos olvasmányom, úgyhogy lássunk neki!

A történet az 1850-es évekbe kalauzol minket, amikor is Magyarországon javában dúl a forradalom utáni, kiegyezés előtti patthelyzet. Ebbe az áldatlan állapotba szokott bele már egy ideje Garanvölgyi Ádám úr, egykori köztiszteletben álló táblabíró, aki a passzív ellenállás feltétlen híve, ennek megfelelően már évekkel ezelőtt önkéntes remeteségbe vonult, megfogadta ugyanis, hogy nem lép ki az utcára. Jobbára maradék kis földjein gazdálkodik, és sokat gondol az unokaöccsére, Aladárra, aki forradalmi hőstettei jutalmaképp Kufsteinban üli tizenöt éves börtönbüntetését.

Garanvölgyi nyugodt mederben folyó, rendezett kis életét azonban megzavarja az „új földesúr” felbukkanása. A szerencsés tulajdonos Ankerschmidt lovag, aki a forradalomban a császári csapatok egyik vezetője volt, békeidőben viszont megözvegyülvén, úgy döntött, két szép hajadon leányával a kies magyar földön telepszik le. Igazából kész is a konfliktus a két éltes férfiú között, amire még rásegít egy minden lében kanál szélhámos, egy haszonleső ügyvéd, és Aladár számtalan kérőt talonban tartó, kapzsi menyasszonya is.

Tehát beszéljünk Jókairól... szerintem a törzsolvasóim nagy része már rég abbahagyta a bejegyzést, de azért folytatom rendületlenül. :D Na de miért is ilyen ellenszenves minden idők legtermékenyebb magyar regényírója (a könyveit méterre lehet venni polctölteléknek, kiválóan mutatnak) a mai fiatalság szemében? Első helyen szerepel talán az a triviális indok, hogy azért, mert kötelező olvasmányok formájában ismerkedik meg vele a fogékony korban lévő diákság, ráadásul nem is feltétlenül a legolvasmányosabb köteteivel.

Aztán persze kétségtelen ott van az a bosszantó szokása, hogy hajlamos fejezethosszú leírásokat közölni gyakorlatilag bármiről, ami a regényeiben előfordul, melyben képes húsz-harminc oldalakat regélni például Tímár Mihály gabonakereskedelmi karrierjéről (vagy bármi másról... tényleg). Meg hát azért nyilvánvalóan a fogalmazásmódja felett eljárt az idő, a latin, francia, német szavak a szövegeiben pedig már egyáltalán nem képezik az alapműveltség részét. A „kedvcsináló” filmfeldolgozások szerintem még inkább ártanak, a regényekben legalább a cselekmény érdekes, de ezek a nagy klasszikus magyar mozik, amik a történetei alapján készültek, képesek a legjobb könyvét is három-hat órás dagályos unalommá változtatni.

Kufstein

De ha valaki leküzdi az előítéleteit, és nem zavarja, hogy átlagosan mondatonként előfordul egy szó, amit nem ért, akkor hamar úgy járhat, hogy felfedezi ennek a kiváló írónak az erényeit. Jókai tökéletesen ismerte azt a kort és környezetet, amiről éppen írt, azért minden helyszíne olyan élő és lélegző, és minden eseménye olyan valósághű, mintha a szomszéd sarkon is történhetett volna 150 évvel ezelőtt. Emellett a könyveinek cselekménye kifejezetten gördülékeny, a karakterek jól felépítettek, és az egész úgy általánosságban szemlélve nagyon szórakoztató.

Konkrétan ezt a könyvét nézve engem először az döbbentett meg, milyen humoros a regény. Az első húsz oldalt végignevettem, de utána is akadtak jócskán mulatságos részletek.  Az öreg Garanvölgyi olyan hanyag eleganciával és mérhetetlen makacssággal műveli a passzív ellenállást, hogy egyszerűen minden jelenetet öröm olvasni, amiben benne van, Aladár hasonlóképpen „laza”. A negatív karakterek ebben a regényben pitiáner, haszonleső szélhámosok, akiken szintén lehet szórakozni bőven. Emellett feltűnő, hogy ebben a könyvben még egy öncélú leírás sincs, az elbeszélő részek jól illeszkednek a cselekménybe, és egyik sem válik unalmassá vagy vontatottá.

Jókai egyik korai műve ez a regény, amit még áthat egyfajta mérhetetlen optimizmus, épp ezért bírálták a kortársai. Viszont néha olyan jó hinni abban, hogy a magyar föld elvarázsolhat valakit, hogy békében megférhet egy faluban a magyar táblabíró meg az osztrák hadastyán (kedvenc szavam a könyvem XD), ésatöbbi. Kellemes mese ez, nem több, nem kevesebb, de azért akadt néhány nagyon mély pillanata, amikor a sírás kerülgetett.

Akad egy meglehetősen átlátszó szerelmi szál is a történetben, ami bár nagyon bájos, azért, mégis egy kissé bugyuta talán... illetve inkább az egyszerű a jó szó rá, de hát nem lehet minden tökéletes. És Eliz mennyivel jobb női szereplő, mint az összes eddigi Jókai regény női figurái! Önálló, akaratos, engedetlen, de mégis csak épp annyira, amennyire még hihető az adott korban. :D Jó kis figura.

A történetben a legnagyobb izgalmat a negatív mellékszereplők szolgáltatják, akik önző ármánykodásukkal megpróbálják tönkretenni a főszereplők életét, de persze nem járnak akkora sikerrel, mint szeretnének. Viszont fordul elő emiatt az anekdotaszerű történetekben néhány csavar.

Összességében véve a regény nem tartogat eget verő izgalmakat, de kellemes, humorral gazdagított szórakozást nyújt néhány napra, kevés erkölcsi tanulsággal és hiteles történelmi betekintéssel.

Kinek ajánlom? Aki kedveli a korszakot, vagy csak egy pihentető olvasmányélményre vágyik.

Kinek nem ajánlom? Akit zavar, ha olyan kifejezések vannak a könyvben, amit nem ért (főleg német és francia nyelvűek, illetve latinizmusok).

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Hát erről különösen fölösleges nyilatkozni. :D

Kedvenc szereplők: (1) Garanvölgyi Ádám (2) Ankerschmidt lovag (3) Garanvölgyi Aladár (4) Eliz (5) Kampós úr

Kedvenc jelenetek: (1) Ankerschmidt először találkozik Garanvölgyivel (2) Aladár az ürgementést meséli (3) Ankerschmidt elmegy Aladárért a börtönbe (4) a kezdés (5) Eliz lebukik, hogy ő írt levelet Garanvölgyinek

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a disznólopás XD

Évösszefoglaló 2012.

És ím, véget ért a 2012. év is, amiben nem következett be a világvége, viszont jó sok könyvet olvastam. :D Szám szerint ugyan csak 49 kötet került terítékre (mangákkal együtt), viszont oldalra a molyos számító szerint 15.282 fogyott, ami nem rossz. :) Ami azt jelenti, hogy hetente 0.93 könyvet és  293 oldalt tudtam elolvasni.

Beszerzési forrásaimat tekintve 10 könyv (20%) került hozzám könyvtárból, 3-at kaptam kölcsön (6%), a többi 36 (74%) saját vagy családi tulajdon. Az olvasott könyveim között 9 (18%) e-könyv volt, aminek javarészét már a saját e-könyvolvasómon követtem el. :) Az olvasott kötetek közül 14 (28%) angol nyelvű volt. Az idén általam olvasott könyvek közül 18 (37%) büszkélkedhet női szerzővel, tehát tavalyhoz képest javult az arány. Viszont a magyar szerzők aránya sajnos nem javult: 4 általam olvasott könyv született hazánk fia tollából (8%).

Tehát összességében véve sikerült növelnem az angol eredetik arányát, a magyar szerzőkét viszont nem... majd jövőre.

A 2012-es évben sikerült 14 sorozatot elkezdenem, 3-at folytatnom, és egyet sem fejeztem be sajnálatos módon. XD Erősen nőtt az általam követett sorozatok száma.

Blogtörténeti szempontból jelentős, hogy kapcsolatba léptem a Geopen Kiadótól, akiktől megkaptam életem első recenziós példányát! :) Még egyszer köszönöm.

És jöjjenek a toplisták és díjak.

TOP 10 legjobb könyv

Mint kiderült, sok jó könyvet olvastam az idén, és egyáltalán nem vagyok biztos a konkrét sorrendben, de körülbelül ez lenne:

1. Courtney Summers – This Is Not a Test

Annyi rengeteg jó könyvet olvastam ebben az évben, ez mégis kiemelkedik talán közülük. Szerettem a nyomasztó hangulatát, a stílusát, az összes karakter iszonyúan érdekelt, a konfliktusaik pazarul fel voltak építve, szóval úgy tetszett ez a könyv, ahogy volt.

2. Joseph Heller – A 22-es csapdája

Egyébként is nagyon szeretem a háborús regényeket, és nagyon nem bántam meg, hogy apám unszolására elolvastam ezt a könyvet. Bár a cselekmény kissé követhetetlen, de olyan tökéletes görbe tükre a háborúnak, az amerikai társadalomnak, az emberi természetnek, hogy az valami hihetetlen.

3. Julianna Baggott – Tiszták

Hú, de előkelő helyen végeztek idén a posztapokaliptikusok. :D Ebben a könyvben a lendületes történetvezetése, a kiválóan kidolgozott, szerethető szereplői, meg a jó kis érfelvágós hangulata fogott meg.

4. Rob Thurman – Éjvilág

Nagyon dinamikus és fiatalos urban fantasy, igazi véráztatta családi tragédia, aminek nagyon örülök, hogy sorozat, mert akárhány részt el tudnék olvasni belőle.

5. George Orwell – 1984

Egy ideje már kíváncsi voltam a kedvenc műfajom, a disztópia ősapjára, és nagyon nem csalódtam. Gyomorforgatóan nyomasztó, minden emberi erőfeszítés mélységesen értelmetlen benne, és ez olyan jóóó. :D

6. Maats Strandberg, Sara B. Elfgren – A kör

Nem egy egyszerű középsulis boszorkánysztori, az biztos. Foglalkozik az öngyilkossággal, evészavarokkal és még sok más emberi problémával, a lányokban pedig szerintem sok kamasz találhat tükröt saját magához.

7. Carlos Ruiz Zafón – Angyali játszma

Nagyon örülök, hogy folytatta az író A szél árnyékát, mert ebben a kötetben még több sötétséget, izgalmat és drámát találtam, mint az elsőben, ráadásul igen nehezen lehetett elválogatni a valóságot a képzelet játékától.

8. James Dashner – Az útvesztő

Ez a könyv az izgalmakkal, kalandokkal és érdekes szereplőkkel ragadott magával, amik egy remek, különleges alapötlet kibontásában segítettek.

9. Marissa Meyer – Cinder

Nagyon belopta magát a szívembe ez a sorozatkezdő kötet, a remek világkidolgozásával, ötletességével és szerethető karaktereivel. Bár nem szeretem a feldolgozásokat, de ez a Hamupipőke-átirat szuper. Alig várom a folytatást!

10. Cressida Cowell – How To Train Your Dragon

Bár ez egy gyerekmese, de imádom a főszereplőt, és olyan szuper, eredeti módon gondolja újra a sárkánymítoszt, ami nekem nagyon tetszett.

TOP 3 legrosszabb könyv

1. Cecelia Ahern – Ajándék

Unalmas volt, semmi értelmes sem találtam benne, és utáltam minden szereplőjét. Sajnálom a fákat, amiket erre a könyvre pazaroltak.

2. Jane Austen – Értelem és érzelem

Hasonló, mint az előző, de talán egy árnyalattal kevésbé utáltam. Legszívesebben elküldtem volna az összes nyafka úri kisasszonyt szenet lapátolni egy hónapra, hogy tudják becsülni az életet.

3. Lissa Price – A testbérlők

Ez a könyv legalább helyenként érdekes bírt lenni, bár a világkidolgozás elég gyérre sikerült, és az univerzum legirritálóbb női főhőséhez lehetett szerencsém... és nem, a mellékszereplők nagy része sem volt jobb.

Egyéb díjak:

Legnagyobb pozitív csalódás: Perfect Chemistry – Sokáig nem mertem elolvasni, mert azt hittem, hogy egy ilyen nyálas kis romantikus izé lesz, és utálni fogom, de végül nagyon élveztem.

Az év kedvenc komoly témája: a rák - Korunk népbetegsége, szóval annyira nem nagy csoda, hogy foglalkozik ezzel jópár könyv, de idén sikerült többet is kifognom.

Az év kedvenc műfaja: a fantasy - Sikerült végre úgy igazából megismerkednem az urban fantasyvel az Éjvilágnak köszönhetően, valamint a high-fantasyk közül is kijutott néhány jó idén.

Kedvenc női főszereplő: Idén egész sok vállalható női főhős akadt az általam olvasott könyvekben. Első helyen talán Jennát emelném ki Az imádott Jenna Foxból, mert hát olyan érdekes személyisége van, hogy az simán elvitt egy egész regényt. A második helyre került a szívemben Cinder, az azonos című könyv főhőse, aki vagány, jó a humora, és kiborg. :D Harmadik helyen végzett Minoo A körből, aki nem annyira vagány, inkább az eszével hódít, komoly és szimpatikus gondolkodású lány.

Legrosszabb női főhős: Callie A testbérlőkből... legszívesebben kinyírtam volna, hogy ne szenvedjen tovább. Úúúúútáltam.

Kedvenc férfi főszereplő: Hiccup (Hablaty) a How To Train Your Dragonből végzett az első helyen, azért, mert képviseli azt, hogy nem kell erősnek és erőszakosnak lenni ahhoz, hogy igazi vezető legyen az ember. Cal és Niko Leandros a második helyen az Éjvilágból, köztük nem tudok dönteni, úgyis ilyen egységben vannak jelen az agyamban. A harmadik helyre tenném Kait a Cinderből. :)

Legrosszabb férfi főhős: Lou Stuffern az Ajándékból. A történet elején egy gennyláda volt, és bár elvileg a történet a jellemfejlődéséről szólt volna, semmivel sem lett jobb ember a végére.

Kedvenc női mellékszereplő: Mrs. Peterson a Perfect Chemistryből. Ha valaha tanár lennék, ilyen elhivatott szeretnék lenni.

Kedvenc férfi mellékszereplő: Jesse A nővérem húgából. Nagyon érdekes karakter volt, legszívesebben talán a róla szóló részeket olvastam a könyvben.

Kedvenc párosítás: Pressia/Bradwell a Tisztákból. Bár sok szimpatikus pár volt, de szerintem nekik szurkoltam a legjobban.

Az év kedvenc állatszereplője: A sárkányok ide számítanak? :D Ha igen, akkor Toothless (Fogatlan) a győztes a How To Train Your Dragonből, aki egy önző, kiszámíthatatlan kis dög, ennek ellenére imádnivaló. Ha maradunk a létező állatfajoknál, akkor Tybalt, a macska a befutó a Vérbe öltözött Annából... mert több esze van, mint az egész szereplőgárdának együttvéve.

Az év kedvenc humoros könyve: A 22-es csapdája. Nem mindenkinél működik ez a fajta humor, de nálam nagyon, ráadásul ennek a könyvnek a viccessége mellett mondanivalója is van.

Az év legjobb írója: Marissa Meyer, a Cinder szerzője, aki nemcsak, hogy debütáló fiatal szerzőként olyat tett le az asztalra, amire nyugodtan büszke lehet, de a remek kis blogja azt is elérte, hogy emberként is érdeklődjek iránta, ne csak a könyveit nézzem, mint ahogy általában szoktam.

Az év legrosszabb írója: Cecelia Ahern, aki az Ajándék című könyvével elérte, hogy immár egészen biztos legyek benne: soha többé nem akarok olvasni tőle semmit. Még ha az ötletei jók is, tisztességesen megírni akkor sem tudja őket, és mélyen sajnálom, hogy két könyvig eltartott, mire erre rájöttem.

Az év legszebb borítója: A kör magyar borítója (ami az egyik eredeti is volt), ami, bár elég kevés színt használt, de mégis gyönyörű, és ha az ember többször is megnézi a regény olvasása közben, egyre inkább érti, mire is utalnak a különböző kis részletek.

Az év legszebb kivitelű könyve: A hobbit, amit egyedülálló módon szövegkritikai kiadásban olvastam, tele volt illusztrációkkal.

Az év legjobb feldolgozása: Ööö... ugyan, kit álltatok? Hát persze, hogy Az Éhezők Viadala! :D Könyvhű volt, izgalmas, látványos, már nagyon várom a folytatást.

Maats Strandberg – Sara B. Elfgren – A kör

(Könyvkuckó)

A következő könyv különleges: ez a blog történetének első recenziós példánya! Nagyon örültem neki, és mindjárt elvarázsolt a gyönyörű borítója, igényes kivitelezése, amint a kezembe vettem. Na de a tartalom se kutya.

A történet egy aprócska svéd városba, Engelsforsba kalauzol minket, ahol hat nagyon különböző lány senyved egyazon gimnázium azonos évfolyamában. Bennük csak egy közös: mind egy ősi prófécia beteljesítői, különleges erő birtokosai, boszorkányok. Amikor erre a túlvilági erő rányitja a szemüket, az egész világ megváltozik. A korábban egyszerűnek, mindennapinak tűnő dolgok egy halálos játszma részeivé válnak. A gonosz előbb tudott a lányokról, mint ahogy ők ráébredtek volna a saját erejükre: a prófécia hetedik kiválasztottja ugyanis Elias volt, az a fiú, aki nemrég az iskola egy elhagyott mosdójában felvágta az ereit. De a lányok tudják, hogy nem öngyilkosság történt. Elias nyomában egy gyilkos járt, aki csak az alkalomra vár, hogy a többiekre is lecsaphasson...

Eddig egész olyan, mint egy hagyományos tinikönyv, nem? Jó, elismerem, az alap séma ezerszer lerágott csont, de ha most ez alapján azt hiszed, hogy ez egy szokásos, unalmas, nyálas, esetleg kis akciót tartalmazó lányregény, akkor baromi nagyot tévedsz.

Nem tudom, pontosan mi az oka, talán a skandináv szerzőpáros nyilvánvalóan más világképe, de ez a könyv nem igazán olyan, mint amit az amerikai társaitól megszokhattunk. Valahogy hiába fantasy, mégis annyira kemény, valóságos és hiteles, ami sokkal átélhetőbbé teszi a műfaj átlagos képviselőihez képest.

Nem horror a könyv, mégis, akad benne egy-két borzongató jelenet, például a gyilkos módszere is ilyen. A prológusban Elias halálát láthatjuk az ő szemszögéből, és bizony, gyomrot összeszorító érzés végignézni, ahogy a gonosz a fiú bizonytalanságaiból erőt kovácsolva rákényszeríti őt, hogy vessen véget az életének. Már itt is éreztem, hogy a fantasy történetet tulajdonképpen lehet izgalmas metaforaként felfogni, a lányok küzdelme a gyilkossal hasonló ahhoz, ahogy az emberek a saját életük démonjaival küzdenek. Tulajdonképpen az egész könyvnek igen fontos tárgyköre az, hogy valaki hogyan birkózik meg a problémáival, mint ahogy az életünknek is ez a központi kérdése.

A szerzők

A hat lány majd’ mindegyike szemszögszereplő is, úgyhogy elég jól megismerjük őket. Nagyon különböző személyiségek ők, és ez eleinte megnehezíti az együttműködésüket, ugyanakkor jó is, mert tanulhatnak egymástól, és változhatnak. Rebecka látszólag magabiztos lány, valójában azonban anorexiával küzd, Minoo strébernek van bélyegezve, ezért nem érzi jól magát a korabeliek között, Anna-Karin túlsúlyos és folyton csúfolt lány, akinek semmi önbizalma sincs, Linnéa kicsit alternatív, és egyáltalán nem érdekli mások véleménye, Vanessa küszködik a családjával, a párkapcsolatával, és minden vágya egyszer jó messzire kerülni Engelsforstól, Ida pedig a tökéletes életű úrilány, az iskola jégszívű úrnője.

Nagyon valószínű, hogy a lányok sosem álltak volna szóba egymással, ha nem jön ez az egész boszorkányság-ügy, de még így is nagyon nehezen megy nekik. És ez is annyira tetszik, hogy nem öribarik a lányok, hanem igenis random egymás mellé vetett sorsú emberek, akiknek ez nem feltétlenül tetszik. Mindegyikük szimpatikus volt nagyjából, de leginkább Minooval és Anna-Karinnal tudtam azonosulni, az ő problémáikat éreztem a leginkább magaménak.

Amivel szintén foglalkozik még a könyv, és nagyon érdekes, az a tetteink következményének témája. A lányok nem feltétlenül csak jóra használják az erejüket, és van, aki igen nagy slamasztikába keveri magát, amiből pedig ki kell másznia, a bűntudattal pedig együtt kell élnie.

A varázslás is egészen egyedi könyvben. A lányoknak a teendőket egy nehezen értelmezhető, kusza jelekből összeállított könyv mondja meg, akit sokszor „zsémbes öregasszonynak” titulálnak, mert annyira nem hajlik az együttműködésre. Tetszett a varázserő elemek szerinti felosztása, és az ezekhez hozzárendelt különleges képességek is.

Én abban a hitben voltam, hogy
 az eredeti borítóval adták ki magyarul, de nem,
ez az eredeti

Ami még jó, hogy a lányok nem csak magukra számíthatnak a harcban, akadnak a történetben felnőtt támogató karakterek, más boszorkányok is. Ezzel kapcsolatban külön értékeltem, hogy bár próbálták legjobb képességeik és szándékaik szerint vezetni őket, de ők sem voltak mindentudók, sőt, gyakran még a kamaszoknál is kevésbé voltak képben.

Eleinte nekem nagyon furcsának találtam az E/3-as, jelen idejű elbeszélés, ami mégis egy-egy szereplőt követ, de amint belerázódtam, már nagyon dinamikusan haladt a történet. A nyomozós szál ugyan hagy némi kívánnivalót maga után (bár én nem találtam ki olyan iszonyat gyorsan, ki a gyilkos), de egyrészt nem annyira ez a lényeg történetben, másrészt meg amikor már kiderül, ki a hunyó, iszonyat izgalmas tetőpontot kap a cselekmény. Ami elsősorban azért lehetséges, mert van a szerzőknek egypár olyan húzása a könyvben, ami miatt elhiszem, hogy bármikor bármi megtörténhet.

Ez az Engelsfors-trilógia első kötete, és őszintén, nagyon várom, hogy jobban megismerjem a lányokat a következő kötetben, mert érdekel a sorsuk alakulása, meg persze a gonosszal vívott, épp csak kezdődő harc is.

Köszönöm a könyvet a Geopen Kiadónak!

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Csodagyönyörűséges, imádom!

Kedvenc szereplők: (1) Minoo (2) Rebecka (3) Anna-Karin (4) a gondnok (5) Anna-Karin nagypapája

Kedvenc jelenetek: (1) Minoo Rebecka temetése után Gusafot vigasztalja (2) a prológus (3) Anna-Karin még egyszer visszaviszi a nagypapáját a farmra (4) a befejezés (5) a karácsonyi házibuli

Mélypont: Rebecka halála... majd’ kiugrott a szemem, amikor megláttam, hogy a 100. oldalon meghal az egyik főszereplő... ráadásul kedveltem is  a lányt :(

Kedvenc ötlet: a könyv, a jsónő, ahogy az elemek társítva vannak a képességekhez, a Tanács