Jókait a népnek!

 Jókai Mór – Az új földesúr

(Könyvkuckó)

Nem igazán illeszkedik a blog profiljába a könyv, amiről most írok, pedig olvasok én ám ilyeneket is, csak sokak által ismert regényekről (szerintem) nehezebb érdekeseket írni. De hát nincs mit tenni, ez a gyöngyszem a harmadik Könyvmolypárbajos olvasmányom, úgyhogy lássunk neki!

A történet az 1850-es évekbe kalauzol minket, amikor is Magyarországon javában dúl a forradalom utáni, kiegyezés előtti patthelyzet. Ebbe az áldatlan állapotba szokott bele már egy ideje Garanvölgyi Ádám úr, egykori köztiszteletben álló táblabíró, aki a passzív ellenállás feltétlen híve, ennek megfelelően már évekkel ezelőtt önkéntes remeteségbe vonult, megfogadta ugyanis, hogy nem lép ki az utcára. Jobbára maradék kis földjein gazdálkodik, és sokat gondol az unokaöccsére, Aladárra, aki forradalmi hőstettei jutalmaképp Kufsteinban üli tizenöt éves börtönbüntetését.

Garanvölgyi nyugodt mederben folyó, rendezett kis életét azonban megzavarja az „új földesúr” felbukkanása. A szerencsés tulajdonos Ankerschmidt lovag, aki a forradalomban a császári csapatok egyik vezetője volt, békeidőben viszont megözvegyülvén, úgy döntött, két szép hajadon leányával a kies magyar földön telepszik le. Igazából kész is a konfliktus a két éltes férfiú között, amire még rásegít egy minden lében kanál szélhámos, egy haszonleső ügyvéd, és Aladár számtalan kérőt talonban tartó, kapzsi menyasszonya is.

Tehát beszéljünk Jókairól... szerintem a törzsolvasóim nagy része már rég abbahagyta a bejegyzést, de azért folytatom rendületlenül. :D Na de miért is ilyen ellenszenves minden idők legtermékenyebb magyar regényírója (a könyveit méterre lehet venni polctölteléknek, kiválóan mutatnak) a mai fiatalság szemében? Első helyen szerepel talán az a triviális indok, hogy azért, mert kötelező olvasmányok formájában ismerkedik meg vele a fogékony korban lévő diákság, ráadásul nem is feltétlenül a legolvasmányosabb köteteivel.

Aztán persze kétségtelen ott van az a bosszantó szokása, hogy hajlamos fejezethosszú leírásokat közölni gyakorlatilag bármiről, ami a regényeiben előfordul, melyben képes húsz-harminc oldalakat regélni például Tímár Mihály gabonakereskedelmi karrierjéről (vagy bármi másról... tényleg). Meg hát azért nyilvánvalóan a fogalmazásmódja felett eljárt az idő, a latin, francia, német szavak a szövegeiben pedig már egyáltalán nem képezik az alapműveltség részét. A „kedvcsináló” filmfeldolgozások szerintem még inkább ártanak, a regényekben legalább a cselekmény érdekes, de ezek a nagy klasszikus magyar mozik, amik a történetei alapján készültek, képesek a legjobb könyvét is három-hat órás dagályos unalommá változtatni.

Kufstein

De ha valaki leküzdi az előítéleteit, és nem zavarja, hogy átlagosan mondatonként előfordul egy szó, amit nem ért, akkor hamar úgy járhat, hogy felfedezi ennek a kiváló írónak az erényeit. Jókai tökéletesen ismerte azt a kort és környezetet, amiről éppen írt, azért minden helyszíne olyan élő és lélegző, és minden eseménye olyan valósághű, mintha a szomszéd sarkon is történhetett volna 150 évvel ezelőtt. Emellett a könyveinek cselekménye kifejezetten gördülékeny, a karakterek jól felépítettek, és az egész úgy általánosságban szemlélve nagyon szórakoztató.

Konkrétan ezt a könyvét nézve engem először az döbbentett meg, milyen humoros a regény. Az első húsz oldalt végignevettem, de utána is akadtak jócskán mulatságos részletek.  Az öreg Garanvölgyi olyan hanyag eleganciával és mérhetetlen makacssággal műveli a passzív ellenállást, hogy egyszerűen minden jelenetet öröm olvasni, amiben benne van, Aladár hasonlóképpen „laza”. A negatív karakterek ebben a regényben pitiáner, haszonleső szélhámosok, akiken szintén lehet szórakozni bőven. Emellett feltűnő, hogy ebben a könyvben még egy öncélú leírás sincs, az elbeszélő részek jól illeszkednek a cselekménybe, és egyik sem válik unalmassá vagy vontatottá.

Jókai egyik korai műve ez a regény, amit még áthat egyfajta mérhetetlen optimizmus, épp ezért bírálták a kortársai. Viszont néha olyan jó hinni abban, hogy a magyar föld elvarázsolhat valakit, hogy békében megférhet egy faluban a magyar táblabíró meg az osztrák hadastyán (kedvenc szavam a könyvem XD), ésatöbbi. Kellemes mese ez, nem több, nem kevesebb, de azért akadt néhány nagyon mély pillanata, amikor a sírás kerülgetett.

Akad egy meglehetősen átlátszó szerelmi szál is a történetben, ami bár nagyon bájos, azért, mégis egy kissé bugyuta talán... illetve inkább az egyszerű a jó szó rá, de hát nem lehet minden tökéletes. És Eliz mennyivel jobb női szereplő, mint az összes eddigi Jókai regény női figurái! Önálló, akaratos, engedetlen, de mégis csak épp annyira, amennyire még hihető az adott korban. :D Jó kis figura.

A történetben a legnagyobb izgalmat a negatív mellékszereplők szolgáltatják, akik önző ármánykodásukkal megpróbálják tönkretenni a főszereplők életét, de persze nem járnak akkora sikerrel, mint szeretnének. Viszont fordul elő emiatt az anekdotaszerű történetekben néhány csavar.

Összességében véve a regény nem tartogat eget verő izgalmakat, de kellemes, humorral gazdagított szórakozást nyújt néhány napra, kevés erkölcsi tanulsággal és hiteles történelmi betekintéssel.

Kinek ajánlom? Aki kedveli a korszakot, vagy csak egy pihentető olvasmányélményre vágyik.

Kinek nem ajánlom? Akit zavar, ha olyan kifejezések vannak a könyvben, amit nem ért (főleg német és francia nyelvűek, illetve latinizmusok).

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Hát erről különösen fölösleges nyilatkozni. :D

Kedvenc szereplők: (1) Garanvölgyi Ádám (2) Ankerschmidt lovag (3) Garanvölgyi Aladár (4) Eliz (5) Kampós úr

Kedvenc jelenetek: (1) Ankerschmidt először találkozik Garanvölgyivel (2) Aladár az ürgementést meséli (3) Ankerschmidt elmegy Aladárért a börtönbe (4) a kezdés (5) Eliz lebukik, hogy ő írt levelet Garanvölgyinek

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a disznólopás XD

Ken Follett – A katedrális

(Könyvkuckó)

Az utolsó előtti listás könyvem rovott családi múlttal rendelkezik, és most végre nálam is terítékre került.

A történet a 12. századi Angliában játszódik. Fülöp, a tehetséges fiatal szerzetes kerül a kingsbridge-i apátság élére. Feltett szándéka megreformálni a kolostor pénzügyeit, és újra virágzóvá tenni az előző perjel alatt lezüllött szerzetesi közösséget. Jól tudja, hogy a templom is felújításra szorulna, hiszen a nyugati torony ledőlt, mégis el kell utasítania az állást kereső építőmester, Tamás ajánlatát, hiszen nincs pénze egy építkezésre. De nagyon úgy tűnik, hogy Tamásnak ez az utolsó esélye: egész télen munka nélkül volt, éhezett a családjával együtt, a felesége meghalt vándorlásuk közben, újszülött gyermeküket pedig Tamás kénytelen volt a sorsára hagyni. Végül újdonsült mostohafia, Jankó avatkozik közbe: felgyújtja a templomot, így Fülöp kénytelen belevágni az újjáépítésbe. Ezzel elkezdődik egy kis közösség harca az életben maradásért, dacolva a polgárháborús idők viszontagságaival, természeti csapásokkal, és ellenségek folytonos ármánykodásával, amit vagy negyven évig nyomon követhetünk a regény lapjain.

Eddig azt hittem, van valami baj velem meg a történelmi regényekkel, mert, bár kedvelem a műfajt, az utóbbi egy-két próbálkozásomat szánalmasan lassan sikerült elolvasnom (az egyiket március óta nem fejeztem be). Ezzel a könyvvel is kissé nehezen indult a viszonyom, aztán, amikor sikerült túllendülnöm a saját holtpontomon, kiválóan beindult, és onnantól nem tudtam letenni. :D Nagyon gyorsan elment a regény, hiszen a cselekménye bővelkedik izgalmas fordulatokban, és a stílusa se túlságosan cirádás, csak amennyire kell.

A regényben szereplő Kingsbridge városka nem létezik,
viszont a katedrálist az író létezőkről mintázta,
többek között a képen látható Salisbury katedrálisa
 adott ihletet

Bár, ha már a stílusnál tartunk, a fordítással akadtak kisebb-nagyobb problémáim. Nem tudom, mit szívtak az illetékesek (mert négy fordítója volt a könyvnek), amikor kitalálták, hogy a nevek felének keressenek magyar megfelelőt, a felét meg hagyják angolul, de szerintem igen hülyén jött ki. Ráadásul az angol neveket egyszerűen nem bírták helyesen toldalékolni, amiből az egyszerű mezei olvasó csak arra tud következtetni, hogy nem tudják kiejteni őket, következtetésképp nem tudnak angolul beszélni. De védelmükre legyen mondva, nem látszik a könyvön, hogy négy különböző ember fordította, egységesen jó vagy rossz valamiben. Ezen kívül egy csomó nyelvhelyességi hiba maradt a könyvben, ami meg a szerkesztő sara. Az viszont már az íróé, hogy egy halom olyan kifejezés is maradt a könyvben, amit a középkorban egészen biztosan nem ismertek (orvosi szakkifejezések, meg ilyesmi). Értem én, hogy nem lehetett középkori nyelvezetben megírni a könyvet (meg is őrültünk volna tőle), de jobban oda kellett volna figyelni, hogy akkoriban mit tudhattak az emberek, és mit nem.

Viszont ezekért a bénázásokért bőségesen kárpótol a történet. Tulajdonképpen a regény egy maroknyi emberi sorsot mutat be, ezáltal kvázi körképet ad az adott korról. Mivel sok szálon fut a cselekmény, több főszereplője is van. Bennük az a különösen jó, hogy bár alapvetően szimpatikusak, egy sem volt azért köztük, akinek minden döntésével, nézetével maradéktalanul egyet tudtam érteni, ezért különösen reális figuráknak hatnak csetléseikkel-botlásaikkal, tévedéseikkel. Fülöp, a ragyogó vezetési képességekkel megáldott perjel meglehetősen szűklátókörű, ha az egyházi törvények értelmezéséről van szó, ezzel több barátjának okoz boldogtalanságot. János (Jankó, később Jancsi) megszállottan fel akarja építeni a katedrálist, és nem bírja elviselni, ha korlátok közé szorítják. Aliena, a kisemmizett shiringi gróf lánya minden másnál fontosabbnak tartja, hogy visszajuttassa öccsét, Richardot a grófi címbe. Richard kiváló katona, viszont nem túl jó ember, és a harcon kívül máshoz nem is igazán ért. Az is jó a karakterek ábrázolásában, hogy többen, többféle erkölcsi világnézetet is megjelenítenek, de Follett nem mond ítéletet ezekről, csak bemutatja őket, mint eltérő alternatívákat.

Velük szemben pedig felsorakoznak minden negatív szereplők legmegátalkodottabjai, akik semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, hogy tönkretegyék hőseinket. Waleran, a hataloméhes püspök megorrol Fülöpre, így minden erejével akadályozza a katedrális felépülését. William Hamleigh egy undorító, erőszakos szemétláda, aki mindenáron Shiring grófjának címére pályázik, és akit fiatalkorában Aliena kikosarazott, ezért tönkre akarja tenni a lányt. Alfréd, Tamás vér szerinti fia, gyűlöli Jánost, irigyli tehetségét meg éles eszét, és mindent bevet, hogy ellehetetlenítse őt. Mindegyikük kivétel nélkül kitűnően utálható figura, és elég erősek ahhoz, hogy tartós fejfájást okozzanak a hőseinknek.

Egyébként egyáltalán nem lehet elmondani, hogy ebben a sztoriban a jó mindig győz. Igenis, a pozitív hősök is rengetegszer elbuknak, sok rossz dolog történik velük, néhányan meg is halnak a történet folyamán. Lépten-nyomon úgy látszik, hogy a katedrális sosem fog felépülni, Kingsbridge pedig visszahull az ismeretlen kis kolostorok posványába. Aztán legtöbbször nyílik egy új lehetőség, jön egy új terv, és valamelyik hősünk kihasználja az alkalmat. És bár az életük nem volt felhőtlen, de végül, valamilyen formában mind célt érnek. A katedrális tanulsága számomra az, hogy ha valaki éles ésszel és nyitott szívvel jár a világban, kész megragadni a kínálkozó lehetőséget, és nem hagyja, hogy a vereségei felülkerekedjenek rajta, akkor előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát.

A könyvből nyolc részes filmsorozat is készült,
amit szintén érdemes megnézni

Follett ügyesen bánik a történelmi vonulattal is, eleget kapunk ahhoz a politikai torzsalkodásokból, hogy ne csak díszlet legyen, de nem túl sokat, így nem unjuk. Alaposan utánanézett a dolgoknak, hihető, amit leír például a katedrálisépítésről, ami egy ilyen könyvben nagyon fontos.

Az viszont zavart, hogy kissé talán túl naturálisan ábrázolta a dolgokat. Annyi szexjelenet volt a könyvben, hogy ivós játékot lehetett volna rá játszani (komolyan, a regény közepe felé öt oldal alatt három), mindenféle változatos körülmények között, és nem ám csak sejtelmesen a homályban, hanem rendesen végigvezetve az előjátéktól a kielégülésig, a kölcsönösen szerelmen alapuló viszonyoktól a nagyon durva nemi erőszakokig. Ennyi hímvesszőt meg magömlést én még könyvben nem láttam. XD Ehhez képest elenyésző számban voltak jelen a belezős jelenetek, amik pedig középkori könyvben alapkövetelménynek számítanak, de azért abból is akadt rendesen.

Szóval jobbérzésű kiadó helyében simán rányomnám a könyvre a tizennyolcas karikát, de hát, remélem, úgyis csak erős idegzetű felnőttek állnak neki a lexikon vastagságú kötetnek. Amúgy meg erkölcsi tartalmát tekintve tényleg olyan, mint egy mese: a jók elnyerik jutalmuk, a rosszak meg büntetésük, előbb vagy utóbb... mindezt izgalmas, bárkit rabul ejtő formában, igényes borítóval teszi.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/7

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Ez az új magyar nagyon szép, a régebbiek felejthetőek.

Kedvenc szereplők: (1) Fülöp (2) János (3) Aliena (4) Jonatán (5) Richard

Kedvenc jelenetek: (1) János megtalálja a rokonait Franciaországban (2) Jonatán megtudja, kik voltak a szülei (3) az érsek látogatása az építkezésen (4) János és Aliena egymásra találnak (5) befejezés

Mélypont: amikor William meg a lovásza ketten egyszerre erőszakolnak meg egy prostituáltat

Kedvenc ötlet: a Könnyező Madonna, meg az adománygyűjtó akció, amit János szervezett köré

Agora

(Filmszemle)

Alexandria, időszámításunk utáni négyszázas évek. A tudományok és művészetek csodás városában a kor legkiemelkedőbb női tudósának, a csillagász Hypatiának életét követhetjük figyelemmel. Férfiak egész hada lesi minden szavát, és azon kívül, hogy tanulni akarnak tőle, némelyikük még a kezét is szívesen elhódítaná, a nőt azonban jobban foglalkoztatják a bolygók mozgásának rejtelmei, mint hűséges udvarlói. Békés élete azonban fenekestül felfordul, amikor a város vezetősége kiprovokál egy lázadást az egyre erősödő keresztény lakosságból, ami végül véres és kegyetlen harcba torkollik. Hypatia ugyan elveszti az édesapját, de maga megmenekül, és mivel csodálói egy része átkatolizál, és fontos pozíciókba kerülnek, egy ideig biztonságban van. Célja, hogy kiderítse, hol helyezkedik el valójában a Föld a Naphoz képest, és hogyan kering. Azonban a város vezetőinek szemét szúrja az intelligens és befolyásos pogány nő határozott fellépése. Amikor a zsidók és keresztények között újabb véres harc robban ki, többé már ő sem menekülhet…

Mindenféle kritikát lehet olvasni erről a filmről a neten, ezek általában megemlítik, hogy a rendező mennyire alulteljesít magához képest a filmmel kapcsolatban. Ha ez igaz, akkor mindenképpen meg kell néznem. A történet egyáltalán nem lapos, nem is dagályos, ahogy néha tapasztalhatjuk a történelmi alapú alkotások esetében. A valós események eltorzítása a mondanivaló érdekében persze előfordul, de ez nem annyira zavaró (kivéve a könyvtár lerombolását, mert az igen).

És mi is ez a mondanivaló? Nehéz meghatározni, mert nem nagyon szájbarágósan adják elő a dolgot, ami nálam kifejezetten jó pont… Én abban látom a film fő gondolatiságát, hogy megmutatják: a vallási fanatizmus kegyetlen és ostoba dolog, attól függetlenül, hogy milyen vallás képviselői követik el. Mondják keresztényellenesnek a filmet, amiben van valami, de csupán féligazság, hiszen a zsidókat, illetve a pogányokat sem tünteti fel sokkal jobb színben a film. Mindegyik oldal követ el hibákat, és ez itt a lényeg. Hogy ebben a kérdésben nincs igazság, nincs abszolút jó döntés, egyedül a tolerancia a kivezető út. (Ezt egy elkötelezett katolikus mondja!)

Aki viszont abszolút kiemelkedik a kor kusza erkölcsű emberei közül, az a főszereplő, Hypatia. Ebben a tökéletességbe hajló idealizálásban rejlik a karakter igazi gyengesége, de Rachel Weisz szerintem rendkívül hihetően alakítja a karaktert, ezért végül nekem is életszerűvé vált. A mellékszereplők talán még jobban: nekem elsősorban a szerelmes férfiak tetszettek, köztük a vallási fanatikussá lett egykori rabszolga, vagy Hypatia áttért tanítványai. Sok rendkívül jó színész játszik a filmben, és a látványvilág sem utolsó.

Összességében szerintem ez egy rendkívül hatásos és elgondolkodtató történelmi dráma. Ha bárhol megnézitek róla a beszélgetéseket, ellentétes véleményeket valló emberek kardoskodásait láthatjátok, de szerintem pont ez mutatja, hogy a mű elérte a célját. Bátran merem ajánlani.

10/8

Robert Merle: Francia história

(Könyvkuckó)

Végre végigértem az első listás könyvemen, már csak egy szép ajánlót kell összehoznom róla. :)

Először pár szót az íróról: Robert Merle az huszadik század egyik legismertebb francia írója volt. Kortársai gyakran támadták azért, mert meglátásuk szerint túlságosan olvasmányos és „irodalmiatlan” stílusban alkotott, amit szerintük nem lehet igazi művészetnek nevezni. Merle sosem állt le velük erről vitatkozni, inkább hagyta, hogy kiközösítsék a magasabb írói körök, és továbbra is olyanra alkotta a regényeit, amilyenre tetszett neki. A jövő őt igazolta… Azt nem tudom, mennyire számít művészetnek, amit csinált, de élvezetes és elgondolkodtató regényeinek valamelyikét legalább egyszer az életben mindenkinek kézbe kell venni.

Én a kihívás keretében tizenhárom részes könyvsorozatába, a Francia históriába kezdtem bele. A történet váza Pierre de Siorac (természetesen fiktív) önéletrajzi jellegű vallomása. Pierre az 1500-as évek közepén született Franciaországban, pápista (katolikus) anya és hugenotta (református) apa második fiúgyermekeként, így hát sosem volt könnyű élete. Nem csak a családján belül szenvedett a megkülönböztetéstől, de vallási hovatartozása miatt is folyton bajba került. A lovagias, jószívű, ámde menthetetlenül forrófejű fiú gyermekkorának, azaz élete első tizenöt évének történetét meséli el az első kötetben.

Mindig is nagyon szerettem Merle stílusát, és ebben a könyvben sem okoz csalódást. A nyelvezete az egész könyvnek teljesen korhűnek hat, megfelelően régies (amihez mondjuk a fordító is hozzátette a magáét), mégis érthető. Akkor hát miért mondogattam, hogy nehezen csúszik a könyv? Azt hiszem, a történet miatt. Már akkor kicsit megijedtem, amikor láttam, hogy a főszereplő meg sem születik az első harminc oldalon, hiszen a család háttértörténetének felgöngyölítésével kezd a szerző. Ez a továbbiakban csak fokozódik, az anekdota-szerű családi sztorikat minduntalan meg-megtörik a történelmi helyzetről beiktatott tájékoztatások. Nem mintha ezek unalmasak lennének, sőt… csak nagyon oda kell figyelni rájuk, ezért egy idő után fárasztóvá válhat az olvasás.

Kiemelendő még a hitelesség. Az ember ott érzi magát olvasás közben az adott korban. Én különösen lenyűgözőnek találtam az akkori orvostudományi módszerekről leírtakat.

Ami számomra abszolút telitalálat, az a szereplők megformálása. Nemcsak a főszereplő, Pierre válik nagyon gyorsan rendkívül szimpatikussá, de rengeteg életszerű, kedves, szerethető mellékszereplőt vonultat fel az író a Siorac-várkastély körül dolgozó nép köréből. Nagy kedvencem még Pierre házasságtörésből született, pestisjárványban elárvult féltestvére, Samson, és szolgálójuk, Miroul, de sokáig sorolhatnám itt még, hogy melyik szereplőt miért találtam érdekesnek. Komikus karakter például a babonás, folyton fecsegő szakácsnő, Maligou néne, akin én nagyon jókat nevettem. :)

Ajánlom a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a francia történelem eme izgalmas, zűrzavaros időszaka, akik szeretik a családi meséket, a reneszánsz kort, a romantikus hősöket, karddal vívó harcosokat, nagy, drámai szerelmeket, meg úgy általában Merlét. :D Én is komoly kísértést éreztem, hogy mindjárt rávessem magam a folytatásra, a Csikóéveinkre, de Merle-szakértő apám azt gondolja, hogy jobb egy kis szünetet hagyni a kötetek között, mert úgy biztosan nem válik egysíkúvá és unalmassá… hiszek neki.

Jöjjön egy számbeli értékelés, majd zárásként néhány idézet, ami megfogott.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/8

„– Samson, ha meghalunk, vajon a mennyországba kerülünk-e? – kérdeztem.

– Ha Isten is úgy akarja – felelte ő.

– És itt a földön minden úgy megyen azután is, mint addig?

– Úgy ám – bólintott Samson.

– Megmarad Taniés, Marcuays és Sireil? És Mespech? És a Kerek-erdő? És a Csavargók rétje?

– Mind megmarad – felelte Samson eltökélten. – Mind tovább él.

– De mi nem látjuk többé – mondtam, és elszorult a torkom.

– Nem.

– De Samson, hogy lehet ez?

S míg könnyek fürösztötték az arcomat, megragadtam, és teljes erőmből megszorítottam Samson kezét.”

„– Samson a testvérem.

– Féltestvéred.

– No akkor testvérből többet ér a fél az egésznél – mondtam, és ökölbe szorult a kezem.”

„Calais-t

A francia addig be nem veszi,

Míg az ólom, mint dugó

Fenn nem marad a vízen.

E dicsekvés mutatja, hogy egyik nép csakolyan, mint a másik; ha saját virtusuk dicséretéről van szó, még az angolok is úgy hetvenkednek, hogy a gaszkonok se különben.”

„– Jonas, nem félsz, hogy a farkasod egyszer felfalja a kecskédet? – kérdezte Samson.

– Már mért tenné? – vonta meg a vállát Jonas. – A kecske ad tejet neki is, ahogy nekem.

– Honnan tudná azt a farkas, hogy ki adja a tejet?

– Tudja ő, hogyne tudná. Nem kell ám azt képzelni, hogy az állatoknak nincs eszük. Mikor a kecskét fejem, mindig itt fekszik mellettem a farkas, s nyelvét lógatva, tátott szájjal lesi a finom, tőgymeleg tejet. Persze, hogy tudja.”

„De megvolt a mérsékelteknek is a maga veszedelme, mint ez a továbbiakból majd kitetszik. Amikor legvadabbul tombolt a pártok harca, mindkét táborban görbe szemmel néztek a mérsékeltekre.”

„Meg sem moccant, hogy beléptem, és olyan furcsa volt őt, ki máskor csupa elevenség s mozgékonyság volt, ilyen mozdulatlannak látnom, hogy lélegezni is alig mertem, míg előtte megálltam, s a szívem facsarodott belé, látva, mennyire elváltozott. Még fájóbb volt, amikor megérezve, hogy ott vagyok elvonta két kezét, s látni engedte fátyolos pillantását, borostás, könnyáztatta arcát. Nem hittem saját szememnek, csak álltam ostobán, s bámultam rá; lábamat remegés fogta el, mellemben iszonyú üresség támadt, s a fejem kóválygott, mert úgy tetszett, sírni látván a bálványomat, hirtelen darabokra törik, s széthull eddig oly szilárd világunk.”

„… s azóta Erzsébet nem győzi káromolni az álnok franciákat, kik egyformán hitszegők, ha pápisták, ha protestánsok.”

„Mert örömünk szívből szívbe árad, de a fájdalom bezár önmagunkba, megfoszt embertársainktól, és elvág tőlük.”

Enyhén spoileres megjegyzések:

Borítók: Az 1993-as kiadásé, amiben én olvastam nem volt valami extra, sokkal jobban tetszik a fönti változat, az egy 2000 körüli kiadásé. Most már van újabb verzió is, de ez szerintem szebb.

Kedvenc szereplők: (1) Samson de Siorac (2) Pierre de Siorac (3) Jonas

Kedvenc jelenetek: (1) harc a városban (2) Pierre szembeszáll az apjával a medál miatt (3) a befejezés 

Kedvenc ötlet: az, hogy Pierre apja végzettség nélküli orvosként hülyeségnek tartja a középkori gyógymódokat, és maga sokkal jobb módszereket talál ki