A démonok visszatérnek… és ezúttal kamera is van náluk!

Darren Shan – Démonvilág III. – Vérfüred -  A vágás halálos

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez egy sorozat többedik részének ajánlója így SPOILEREKET tartalmazhat. Az előző részekről írt ajánlók itt érhetők el: 1. Démonmester 2. Démontolvaj.

Már két és fél hónap is eltelt, a könyv olvasása óta, így kicsit nehéz lesz, de próbálok ide varázsolni egy szép ajánlót.

Grubbs úgy gondolja, vele már megesett annyi szörnyűség az életben, hogy története lassan elérhetné a boldog befejezést. Azonban a valóságban boldog vég szinte soha nem következik be, erre szép lassan rájön. Bár Dervish visszatért hozzá Vész herceggel folytatott ádáz csatájából, nagybátyja valószínűleg soha nem fog teljesen rendbe jönni. Rémálmok kínozzák, gyakran teljesen elveszíti az önuralmát, és ilyenkor kis híján kárt tesz magában vagy az unokaöccsében. Mire ezzel megtanulnának együtt élni, aggasztó dolog történik: felbukkan a Bárányok egyike, ez pedig újabb álmatlan éjszakák sorát okozza hőseinknek. Amikor egy híres horrofilm-rendező felkéri Dervisht, hogy legyen legújabb, démonokkal foglalkozó produkciójának szakértője, a férfi úgy gondolja, jót fog tenni nekik egy kis környezetváltozás. Grubbsszal és Bill-Evel együtt kiköltöznek hát a forgatás helyszínére, Vérfüred városába, ahol a fiúk együtt élnek a színészpalántákkal és a stábtagok gyerekeivel. Azonban nem sokára baljós események kezdenek kibontakozni a városkában, és Grubbs hamarosan rájön, hogy itt bizony megint az életük a tét…

Valahol azt olvastam, hogy az alapötlet, miszerint egy horrorfilm forgatására helyezi Darren a könyv helyszínét, majdnem olyan, minta a saját regényéhez írna fanfictiönt. Ebben van valami, ugyanakkor pont ez a jó benne, hogy nem számítanánk rá, és nagyon más, mint az előző két könyv.

Ami hasonló, és amihez már egészen jól kezdek hozzászokni, az a démonok jelenléte és „áldásos” tevékenykedése. Már egy mondat után tudom, hogy az adott mellékszereplő szétszaggatva végzi-e vagy sem, és hajlamos vagyok azt skandálni: „salalalla, teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, mert úgyis kihúzzák a beled, salalala…” és általában igazam lesz. :D Viszont ebben a kötetben teljesen megettem a történet nagy fordulatát (ami mondjuk lehetett volna később is), ez pedig tetszett. Szeretek meglepődni.

A fontosabb szereplők körében is érdekes erőviszony-változásokat hozott ez a könyv. Bár Dervish árnyalatnyit gyengébben teljesített ebben a kötetben, azért még mindig ő a nagy kedvencem, Grubbs viszont szép lassan kezd kiesni a pikszisből. Valahogy túl bizonytalan, túlságosan aggályoskodó főhősnek, ami mondjuk jó, hogy nem egy tucatkarakter, de azért lehetne némileg aktívabb is. Bill-E ebben a részben sokkal szimpatikusabb volt számomra. Az is tetszett, hogy akadt pár erősebb női karakter, megspékelték a belsőszerv-fröcsögést egy kis szerelmi szállal, ez már nagyon kellett a történetnek. Egyre több a kapcsolat a másik szállal, ennek szintén örültem.

Összességében véve szórakoztatónak találtam a könyvet, megkaptam belőle egy hónapra előre az írott véradagomat, már csak valami kis plusz hiányzik, hogy nagyon lelkesedjek a sorozatért. :D Talán a következő kötet meghozza az áttörést, amit nagyon várok, mert ott lép be a harmadik szál…

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/8

Érzelmek: 10/8

Összesen: 10/8

Enyhén spoileres infók:

Borító(k): A libafoszöld szörnyike sárga háttér előtt már szinte szavakkal kifejezhetetlen mértékben rusnya.

Kedvenc szereplők : (1) Dervish (2) Juni (3) Bill-E (4) Grubbs (5) Boo Kooniart

Kedvenc jelenetek: (1) Grubbs rájön, hogy az egész laboratóriumos dolog csak egy álom (2) Grubbs ott marad, hogy Dervishsel harcoljon (3) betörés a D-épületbe (4) kezdés (5) Grubbs színt vall Juni előtt

Mélypont: nem emlékszem ilyenre… túl rövid volt hozzá a könyv

Kedvenc ötlet: hogy egy álomba bezárva próbálják őket a városban tartani

Az Olvasók Viadala – 1. téma

A molyon indult egy. a fenti címet viselő verseny, aminek az a lényege, hogy különböző kérdések kifejtésével lelkileg felkészítsük magunkat az Éhezők Viadala-trilógia záró részének, a  Mockingjaynek magyar megjelenésére, illetve a filmadaptációra.

Az első hónap kérdései a következők:

Fejtsd ki bővebben, hogy mit tennél, ha Te magad lennél az egyik Kiválasztott Az Éhezők Viadalán. Feláldoznád -e magadat egy szeretted helyett, úgy ahogy Katniss is tette? Véleményed szerint képes lennél helytállni a Viadalon? Ha igen, miért? Ha nem, miért? 
Milyen stratégiát követnél, hogy életben tudj maradni, és Te győzhess? Milyen eszközökkel harcolnál? ( Pl: kard, tőr, nyíl stb.) Írd le, hogy szerinted milyen esemény vezetett az egykori 13 körzet és a Kapitólium kialakulásához! (Tulajdonképpen előzménytörténet.)

Nem tudom, mit tennék, ha nekem is ott kéne állnom a többi korombeli fiatal között, és a sorsolás eredményére várnék. Nyilván egész végig az hajtogatnám, hogy csak ne engem, Istenem, csak ne engem. Ennek ellenére, nem tartom kizártnak, hogy önként jelentkeznék valaki helyett, aki nagyon közel áll hozzám (testvér, közeli barát), és akiről tudom, hogy valószínűleg még nálam is rosszabbak az esélyei.

Mert, ha abból indulok ki, hogy nagyjából ugyanolyan lennék abban a világban is, mint a valóságban, akkor nem sok reményt jósolok magamnak. Nem vagyok erős, se ügyes, különleges adottságokkal sem rendelkezem, az eszemen kívül nem sok mindenre hagyatkozhatnék. A Játékmeserek helyében én nagyjából 10/4 pontra értékelném magam.

Ennek ellenére persze megpróbálnék harcolni, már csak az életösztön végett is. A fizikai adottságaimat figyelembe véve valószínűleg jobban boldogulnék távolsági fegyverekkel (egész ügyesen lövök íjjal, bár közel sem olyan jól, mint Katniss), és szívesen megtanulnék pár csapdaállítási technikát is, biztos, ami biztos. Viszont, mivel nem kenyerem a verekedés, elég minimális esélyt látok rá, hogy a Bőségszarunál bármit is tudnék szerezni. Az pedig elég nagy szívás.

Ha lenne lehetőségem rá, talán megpróbálnék szövetségre lépni valakivel, viszont csak olyan emberrel, akiben 110%-ig megbízok, mert különben napi huszonnégy órában azon pörögnék, hogy vajon mikor fog elárulni és/vagy megölni. Akár egyedül lennék, akár csapatban, valahogy mindenképpen megpróbálnám ellehetetleníteni a Hivatásosokat, például megmérgezném valamivel az ivóvízellátásukat, de nagy hatással volt rám az is, amikor Katniss fölrobbantotta az élelmiszerraktárukat.

Azt sem tartom kizártnak, hogy csatlakoznék a Hivatásosokhoz, bár kisebb csoda kéne hozzá, hogy ne akarjanak engem azonnal lekaszabolni, de talán meg tudnám győzni őket valamivel. Ha ez sikerülne, akkor belülről próbálnám bomlasztani a csapatot, mondjuk, megölném az egyiküket, és rákenném valakire, hogy ne tudjanak olyan jól együtt dolgozni, majd lelépnék, amikor már elég nagy a fejetlenség.

Hogy alakulhatott ki a Kapitólium? Nos, ahhoz, hogy erre a kérdésre valószínű választ tudja adni, sokkal több információ kéne, mint amit az írónő a rendelkezésünkre bocsátott, például arról, hogy mi van a világ többi részén, de azért megpróbálom. Szerintem a környezeti katasztrófák (valamelyik térképen a partvonalat jelentős tengerszint-emelkedést feltételezve ábrázolják), illetve egy Világháború méretű globális válság együttes jelentkezése okozhatta az Egyesült Államok összeomlását. A gazdasági gondokkal küszködő nagyhatalom talán vesztesként került ki egy nemzetközi konfliktusból, miközben a lakosság nagy része odaveszett vagy földönfutóvá vált. Ebben a kétségbeejtő helyzetben nagy valószínűség szerint egy diktátor, egy karizmatikus vezető ragadta magához a hatalmat. Ő alapíthatott egy olyan városállamot (a Kapitólium elődjét), aminek akkor még a megmaradt lakosság nagy része a tagja lehetett.

Néhány évtized alatt azonban ki kellett derülnie, hogy ez a rendszer nem önfenntartó, így a vezetőség úgy döntött: olcsó földekkel kicsábítja a megmaradt üres területekre a lakosság alsó rétegeit, akik a helyi erőforrásokat kihasználva lassan kezdték feltámasztani a gazdaságot. Így alakulhattak ki a Körzetek.

Azonban a Körzetekben dolgozók hamarosan azonos jogokkal akartak rendelkezni, mint a kiváltságos Kapitólium lakói, amit a fentiek nem szándékoztak megengedni nekik, hiszen abból tartották fent rendkívüli életszínvonalukat, amit ők megtermeltek. És nyugodtan dönthettek így, hiszen a katonaság tagjai mind a Kapitóliumban maradtak, ugyanúgy, ahogy a csúcstechnológiás fegyverek is…

Ennyi lenne az első téma, októberben újra jelentkezem! :)

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

(Könyvkuckó)

Utolsó listás könyv ajánlója az utolsó pillanatban.

Framboise Dartigen megözvegyülése után úgy dönt, visszatér kora gyermekkora színhelyére, a Loire menti Les Lauves faluba. Itt felelevenítve azokat a recepteket, amiket még az anyjától tanult, éttermet nyit, de kapzsi rokonai nem hagyják, hogy élvezze a sikert. Mesterkedésük pedig azzal fenyeget, hogy fény derül Framboise féltve őrzött titkára…

Ugyanis a nő nem önszántából hagyta el a II. Világháború alatt a falut. Köze volt hozzá egy narancsnak, egy Öreganyó nevű csukának, egy német katonának, egy kocsmai verekedésnek, és persze az akkor még csak kilenc éves Framboise-nak. Ők együtt alapjaikban rengették meg a kislány özvegy édesanyjának, két testvérének, sőt, egy egész falucskának az életét. Hogy hogyan? Nos, ez nem maradhat örökké Framboise titka.

Mint már lehet sejteni, a cselekmény két szálon fut: az egyik Framboise jelenét meséli el, a másik azt a bizonyos gyerekkori történetet. Kezdetben ez eléggé zavaros volt, de a végére szépen kitisztult minden. Bár a múltat jobban szerettem, a jelen, az újrakezdés története is egészen sok megható, élvezetes jelentet tartogatott, és több szereplő jelleme igazán csak itt bontakozott ki.

A szereplők nagy részével nem vagyok megelégedve, olyan értelemben, hogy nem szerettem őket. Framboise anyja összeférhetetlen jellem (bár van oka rá), és sajnos az írónő direkt arra ment rá, hogy mennyire hasonlítanak a lányával, így a főszereplőt se tudtam megkedvelni. Rettentően idegesített például, ahogy a gyerekeikkel bántak (miért nem lehetett őket normálisan szeretni, MIÉRT?). Framboise jelleme kiskorában még csakcsak elment (bár túl éretten viselkedett a korához képest), de felnőttkorában határozottan kellemetlen volt ő is. A testvérei pedig egyszerűen gyenge jellemek, egyáltalán nem ragadtak meg. Még Tomas, a német katona fogott meg a leginkább, illetve Paul, aki a maga módján nagyon érdekes jellem. :)

Harris fogalmazásmódja gyönyörű, ezt már korábban is tapasztaltam, és ezúttal sem csalódtam benne. Nagyon könnyű is volt olvasni, csak úgy faltam az oldalakat. Az egyetlen negatívum ezen a téren a rengeteg a francia kifejezés, amit én angolos-németesként nehezen emésztettem meg. :D A német mondatoknak ellenben megörültem.

A szerelmi szálak nagyon jól eltaláltak, amolyan boldog-boldogtalan, elvesztős-megtalálós szerelmek vannak a könyvben, nem rózsaszínek, viszont nagyon hihetőek. Úgy szurkoltam a jelenkori szerelmi szálnak, de úgy. :D

Mindenkinek ajánlom a könyvet, aki szereti a kicsit más nézőpontú háborús regényeket, a varázslatos francia tájat, a jó ételeket-italokat, a mély érzelmeket és a gyermeki bolondságokat. Ez a kötet méltó lezárása volt számomra a Könyvmolypárbajnak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9,5

Enyhén spoileres infók:

Borító(k): Gyönyörűek a színei, és imádom az a rengeteg kis apróságot a polcokon, rettentő hangulatos. A lentebb szereplő borító pedig olyan kis kedves és régies. :) A cím is nagyon eltalált.

Kedvenc szereplők : (1) Paul (2) Tomas (3) Framboise (4) Reinette (5) Pistache

Kedvenc jelenetek: (1) Tomas halála (2) Paul és Framboise a kocsmánál (3) befejezés (4) a ház felgyújtása (5) Framboise pénzt szerez a folyóból

Mélypont: Framboise jelenkori szenvedései a gyerekeivel kapcsolatban

Kedvenc ötlet: a narancs körüli események… nagyon gonosz, de milyen jó terv :)

Stephenie Meyer: A burok

(Könyvkuckó)

Na igen, abszolút negatív elvárásokkal álltam neki ennek a regénynek, így a hatodik listás könyvem vált a kihívás egyik legnagyobb pozitív csalódásává.

Létezik egy faj az univerzumban, ami szinte kizárólag más fajok egyedeiben képes élősködni, olyanformán, mint a galandféreg, csakhogy ezek a lények a gazdatest idegrendszerébe rágják be magukat, teljesen átvéve felettük az uralmat. Az úgynevezett „lelkek” több bolygón átívelő sikertörténetük legújabb fejezeteként tekintenek a Földre, amit sok más világhoz hasonlóan megszálltak, leigázva az emberi lakosságot. Az alapvetően jóságos és békeszerető lelkek meggyőződése szerint helyesen cselekedtek, hiszen az emberiség szörnyű faj, él-hal az erőszakért, ráadásul a bolygót is tönkretette, amióta pedig ők itt vannak, minden szép, békés, és barátságos.

Néhány ember azonban nem ért velük egyet: ők a lázadók, akik elhagyott helyeken bujkálnak, abból élnek, amit a lelkektől loptak, és foggal-körömmel harcolnak, mert ha elkapják őket, akkor belőlük is agymosott gazdatesteket csinálnak. Melanie Stryder sincs ezzel másképp, csakhogy neki nem sikerül megmenekülnie: elfogják, és az egyik legtapasztaltabb lélek, a Vándor gondjaira bízzák az elméjét, hátha információhoz juthatnak tőle a lázadókkal kapcsolatban. Vándort azonban meglepetés éri új otthonában: Mel nem hajlandó elpárologni, mint a legtöbb gazdatest, amivel eddig dolga volt. Nem, Mel harcol, hiszen élni akar, és megvédeni a szeretteit a Hajtóktól, akik belőlük is gazdatesteket akarnak csinálni, rosszabb esetben pedig megölik őket. Azonban a Vándort is kemény fából faragták: egyre több emléket sikerül kisajtolnia Melből, és szép lassan megszeret két lényt, akiket nagyon nem kéne: Mel öccsét és szerelmét. Amikor kettesben maradnak a sivatag közepén, és a lázadozó gazdatest rájön, hogy talán megtalálhatja a szeretteit, Vándor úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a lelkek közti élet biztonságát, és belép az emberek érzelmektől túlfűtött, veszélyekkel teli világába.

Ha valami igazán nagy erőssége a könyvnek, akkor az az egyedi világfelépítés. Már az első húsz oldal után szerelmes voltam a történet alaphelyzetébe. Itt nagyon jó húzás volt Meyer részéről, hogy nem a harcoló emberiség szemszögéből ábrázolta a gonosz, megszálló űrlényeket, hanem a lelkek szemszögéből az embereket. Ez a nézőpont tette igazán egyedivé a könyvet a számomra. A kedvenc részeim pedig egyértelműen azok voltak, amikor Vándor más bolygókról beszélt, ahol élt korábban.

A cselekmény egyébként nem egy százcsillagos, eget rengetően nem is izgalmas: egy szép felkaptatás után epizódszerűen hol izgalmasabb, hol kicsit megnyugszunk. Nincs nagy világmegváltás, épp csak feloldódnak a legnyilvánvalóbb konfliktusok (és igen, annak ellenére halál rózsaszín a vég, hogy egy ideig minden jel arra mutatott, hogy nem az lesz… bár én láttam előre), aztán amikor már azt hinnénk, hogy vége, az írónő még kétszer visszatapsolja a bagázst. Nem baj, ez megbocsátható a részéről, mert egyébként olvastatja magát, és nekem akkor is nagyon a fejemben volt, amikor épp nem tartottam a kezemben, az meg jó jel.

Szóval akkor miről is szól a könyv? Hát, Meyer nem tudott teljesen kibújni a bőréből, ebben a regényben is megkapjuk a betevő szerelmi háromszögünket, ami igazából nem is tudjuk, hogy milyen mértani forma, hiszen Mel folyamatos jelenléte is bonyolítja a problémát. Ugyanis Jared és Mel szerelmesek egymásba, következésképp Vanda (Vándor) is beleesik Jaredbe, neki viszont szerelmet vall egy másik férfi, Ian is, akivel kapcsolatban Vanda meg van győződve, hogy igazából csak a testét (azaz Mel testét) szereti, Mel viszont legszívesebben szétverné a fejét, ahányszor csak hozzáér. Hát igen… ezen már bőven lehet 500 oldalon keresztül szenvedni.

A karakterek egyébként jók, amit el is várunk tőlük, hiszen ez a sztori nem annyira az akciókra, inkább a kapcsolatrendszerekre koncentrál. Van pár nagyjából tipikusnak mondható figura, de ők sem fájnak annyira, majdnem mindenki szerethető valamiért, többek jelleme is fejlődik (Ian, Jared, Mel, Kyle). Akiket nagyon nem tudtam megfogni és megérteni, Sharon és Maggie voltak: ők nem változtak, nem fejlődtek, nem voltak se rosszak, se jók, egész végig passzívak maradtak. Ami milliószor idegesítőbb volt Kyle nyílt agressziójánál. Mellesleg nem értettem, hogy hibáztathattak Vandát mindenért…

És ha már itt tartunk: Vanda. A főszereplőt szeretni kell, nem? Hát, eleinte én nagyon odavoltam Vandáért, rettentően élveztem a jellemét. Aztán szép fokozatosan megcsömörlöttem tőle, a végén pedig, amikor végre elhatározta magát a nagy döntés mellett, akkor már visítottam, ahogy Mel visíthatott a kapcsolatuk elején. :D

Ami a fordító meg a szerkesztő sara: volt benne pár nyelvtani hiba, a felkiáltójelek rendszeresen pontok lettek a mondatok végén, központozási hibát is találtam, ráadásul az angol „brother” szó bizonytalan fordítása miatt számomra a könyv végéig nem derült ki, hogy Ian vagy Kyle az idősebb (akadt olyan, hogy Kyle Ian bátyjaként lett megnevezve, de fordítva is).

Összességében véve azért élveztem a könyvet, és ha nem telt volna el 3,5 kötet az ominózus Twilight óta, akkor azt mondanám, hogy megszállta egy ezüstszínű űrlény. :D Így csak azt mondom, hogy fejlődött.

Akartam idézni, de most nincs energiám, úgyhogy talán később.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Szép és igényes, legelőször ez fogott meg, még a könyvesboltban.

Kedvenc szereplők : (1) Jamie (2) Ian (3) Jeb bácsi (4) Doki (5) Vanda

Kedvenc jelenetek: (1) Jamie elsírja magát Vanda előtt (2) kezdés (3) Ian és Kyle húzzák egymást (4) Vanda meglátja a lelkeket az embergyerekükkel (5) családi boldogság Jamie gyógyulása után

Mélypont: Vanda szenvedése a regény kétharmadától (hogy utálom én a mártíromkodást)

Kedvenc ötlet: az Y-alakú elágazás

William Golding: A legyek ura

(Könyvkuckó)

Ötödik listás könyv. Már kiolvastam az utolsót is, csak az ajánlókkal vagyok kissé lemaradva. :)

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy lakatlan trópusi sziget közelében lezuhant egy repülőgép. Az utasok közül csak egy csapat fiatal fiú élte túl, akik közül a nagyobbak szövetkeznek, ugyanis feltett szándékuk életben maradni a kis szigeten, és elérni, hogy kimentsék őket. Vezetőt választanak, döntéseket hoznak, megszervezik az életüket. Eleinte fantasztikusan telik a felnőttek nélküli szabad élet, de hamarosan a csapatban széthúzás támad, a felhőtlen szórakozás vágya szembekerül a megmenekülésre való törekvés siettető szükségével, és a gyerekek apró társadalma szép lassan szilánkjaira hullik…

Az események legnagyobb részét Ralph szemszögéből követhetjük végig, aki a csapat választott vezetője, de mivel külső elbeszélővel van dolgunk, így előfordul más fiú szempontjából leírt esemény is. Ralph mindazonáltal jó választás okos, határozott srác, vetélytársa Jack azonban kicsit olyan, mint az ördög: pont azt ajánlja a kölyköknek, amit szeretnének. Így hát Ralph ésszerűen kialakított, érvekkel alátámasztott életmódja szép lassan követők nélkül marad, működésképtelenné válik.

Már kezdettől érdekesnek tartottam a gyerekek viselkedését, ahogy mindjárt hasonló hierarchia alakult ki a szigeten, mint annak idején az osztályteremben: nagyok, erősek a hangadók, kicsik és mások lenézve, kiközösítve. Ezt tekintve különösen megható volt a Piggy gúnynevű kövér srác és Ralph között kialakuló barátság. Aztán, ahogy az idő előrehaladtával a csapatot egyre nehezebb irányítani, Ralph kétségbeesésében az otthonról kezd álmodozni, és a „gyengék” (Piggy és Simon) azok, akik kitartanak mellette és támogatják. A jellemek jók, kidolgozottak, bár az író némi távolságtartással kezeli őket, de ez nem is baj. El lehet hinni róluk, hogy fiatal srácok, és ezt értékelem.

A másik, ami nagyon szíven ütött, az a stílus. Rendkívül szépek a tájleírások, szinte látom magam előtt a sziget minden egyes kis zugát, a növényeket, a hullámokat. Volt pár jelenet, ami szinte könnyfakasztóan gyönyörűen volt megfogalmazva. Mondjuk angolul kicsit nehéznek találtam egy leírást, azt kétszer is el kellett olvasnom, hogy megértsem, de általában ezzel sem volt gond.

Az utolsó ötven oldal pedig tényleg nagyon kemény, még most is nehéz megemésztenem, ami történt benne, ezért érdemes volt kivárni a kicsit lassabb elejét a könyvnek. Ami ironikus párhuzamként mutatkozott, hogy amíg a könyvet olvastam, mindenféle szörnyűségek voltak a hírekben: emberek nyírták ki a családjukat, lettek öngyilkosak, egy póni halálra harapta a gazdáját, végül a hét koronázásaként Breivik norvégiai mészárlása következett. Hátborzongató…

Golding számomra teljes mértékben bizonyított ezzel a könyvvel, ő az első olyan nobel-díjas szerző, akitől olvastam valamit, és akire teljes nyugalommal azt merem mondani, hogy megérdemelte.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Bonyolult barokk körmondatok, magas szókincsigény.)

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Az enyém nagyon szép, tökéletesen átadja a lakatlan sziget békéjét, de semmit nem mutat meg magából a könyvből. Akad, ami inkább arra koncentrál.

Kedvenc szereplők : (1) Piggy (2) Simon (3) Sam és Eric (4) Ralph (5) Jack

Kedvenc jelenetek: (1) Simon holttestét elviszi a tenger (2) befejezés (3) Ralphot majdnem megölik a szikla alatt (4) Piggy lelket önt Ralphba (5) kezdőjelenet

Mélypont: a disznófejes rész, a leírás, amit alig sikerült kibogoznom

Kedvenc ötlet: az ejtőernyő, amit szörnynek láttak

A szív bajnokai

(Filmszemle)

Kérem szépen, engem ezzel a filmmel kapcsolatban félrevezettek! Sokáig azért nem akartam megnézni, mert a „romantikus” címkét viselő filmek között volt, a cím alapján pedig el is hittem, hogy tényleg az lesz. Pedig köze sincs a romantikához.

Michael Oher élete csöppet sem nevezhető könnyűnek: drogos anyja elhagyta, nincs hová mennie, nincs senki, aki gondoskodna róla. Utolsó esélye az a keresztény iskola, ahová csupán azért veszik fel, mert egy barátjának az apja befolyást gyakorol a döntéshozókra. Azonban itt sem alakulnak a legjobban a dolgai: a tanárok meg vannak győződve róla, hogy tanulási nehézségekkel küzd, hiszen nem képes lépést tartani a többiekkel, akik pedig szófukar természete és rongyos ruhái miatt nézik ki maguk közül, közben persze továbbra sincs hol aludnia. Az élete akkor változik meg, amikor összebarátkozik egy parányi fehér fiúval, és a családja meglátja őt céltalanul bolyongani az esőben. Leigh Anne, a jól szituált fehér nő úgy dönt, szárnya alá veszi Michealt. A fiút kivételes fizikai adottságai miatt beállítják a focicsapatba, de csak idővel derül ki, micsoda tehetsége van ehhez a játékhoz. Az is elkallódna a nehéz felfogású edző miatt, ha nem lenne Micheal nevelőanyja…

A film egy kis kitekintéssel kezdődik az amerikai foci világába, majd néhány képkocka jön a film végéből, ami így összességében egy szép nagy „Mi van?”-érzés keletkezését eredményezi szegény nézőben. Inéttől időrendben halad a cselekmény, az ember pedig szép lassan megérti, miről is van szó, csak az nem világos még egy darabig, hogy ez mégis hogyan kapcsolódik az első öt perchez. Persze előbb-utóbb arra is fény derül.

A megható történet nem tartogat idegtépő izgalmakat, de van benne pár torokszorító, könnyfacsaró jelenet, amik nagyon jók, ezen kívül sokszor olyan édes módon vicces is az egész, ezeket az adalékokat főleg Micheal mostohatestvére szolgáltatja, aki felfelé ívelő karrierű bátyja nyomán magának is megpróbál ezt-azt kialkudni, többek között. :)

 Azonban a jó cselekmény sehol nem lenne a színészek nélkül, akik életet leheltek mindebbe. A Michaelt alakító fiú olyan elveszett kiskutyaszemekkel tud nézni, hogy én is hazavittem volna az esőből, na. Ugyanakkor azokat az iskolásokat is meg tudtam érteni, akik féltek a szelíd behemóttól. Az anyukát alakító Sandra Bullock (aki ezért a filmért Oscar-díjat kapott) szintén nagyon jó, nem csöpögős az alakítása, visszafogott, mégis pont annyi érzelem van benne, amennyi kell egy ilyen filmbe. Bár nyilvánvaló, hogy a családban ő viseli a nadrágot, azért ugyanúgy igényli a férje támogatását, mint a fontoskodó férfiak a feleségeikét. :D A kissárc, mint már említettem, elbűvölően eleven, én pedig külön értékeltem az iróniát, hogy a pöttöm fehér srácnak egy óriási fekete fiú a bátyja. :D

Nekem nagyon tetszett a film, amikor pedig kiderült, hogy az egész egy igaz történeten alapszik, hát teljesen elolvadtam. Mindenkinek tudom ajánlani, feltéve, ha nem valami akciódúsra vágytok. :)

10/10

Nicholas Evans: A suttogó

(Könyvkuckó)

Újra listás könyv ajánlójával jelentkezem, ez már a negyedik, és szeptemberig kell még három kötetet elolvasnom, úgyhogy sínen vagyok, mint József Attila.

Volt egyszer egy ideálisnak tűnő család. Robert és Annie, a szülők, szerették egymást, mindketten jól kerestek, élvezték a munkájukat, miegymás. Szemük fénye, a kicsi Grace egészséges, okos, ügyes leányka volt. Teljes boldogságukat semmi sem zavarta meg. A nő ugyan kissé elhanyagolta őket az új munkája miatt, de ez nem olyasmi volt, amit szóvá tettek volna neki. Egészen addig tartott ez a látszólagos idill, amíg egy téli reggelen Grace és a barátnője lovaglás közben balesetet nem szenvedtek. Judith és a lova meghaltak, Grace pedig elvesztette az egyik lábát, és ez lelkileg teljesen összetörte. Lova, Zarándok dühöngő vadállattá változott, az orvosok már úgy látták, nem érdemes tovább kínozni az életben tartással. Annie azonban különös módon úgy érezte, hogy a ló gyógyulása a lánya – és egész családja – felépülésének kulcsa is. Ezért kereste meg a problémás állatokkal foglalkozó farmert, Tom Bookert, aki azonban első pillantás után elutasította a nőt, Zarándokot még ő is menthetetlennek látta. Annie ezért elkeseredett lépésre szánta el magát: a lovat meg a dühös hallgatásba süllyedt Gracie-t bepakolta az autóba, és nekivágott a kontinensnek, hogy montanai otthonában keresse fel Tomot.

Bevallom, elég nagy elvárásokkal álltam neki a könyvnek, és… igen, csalódtam. Nem is kicsit. Nemsokára kiderül, miért.

Az első ötven-száz oldal (amíg meg nem érkeztek Montanába) nagyon nehezen csúszott, ezt be kell vallanom. Untam az egészet, elégedetlen voltam, és csak vártam, hogy végre tényleg beinduljon a történet. Miután ez megtörtént, egy darabig élveztem a könyvet, gyorsan fogytak az oldalak, de közben a sztori olyan irányt vett, amivel nagyon nem voltam megelégedve, így az elején feltűnt, majd lecsengett elégedetlenség újra fellángolt, és nagyjából az utolsó harminc oldal előtt tetőzött.

A könyv határozottan nem arról szólt, amiről szerettem volna. Azt vártam, hogy főként a tragédia feldolgozására, a továbblépésre fog összpontosítani, és Grace lesz a főszereplője. Ezzel szemben sokkal inkább az anyja állt a történet középpontjában. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy én azt a nőt az első húsz oldal után már ellenszenvesnek találtam, és a könyv végére ez a negatív megítélésem szabályosan gyűlöletbe fordult át. Sajnos más fontos szereplőket  is (például pont Grace-t) is furcsának, irreálisnak láttam néha, és ez még azoknál a karaktereknél is levett a lelkesedésemből, akiket eredetileg kedveltem volna.

Volt egy-két nem rossz gondolat a könyvben, de az erkölcsi tartalma még így is erősen kétesnek mondható, legalábbis számomra, így ezen a vonalon sem tudott annyira megfogni, amennyire szerettem volna. Ahelyett, hogy szárnyaltam volna, jobbára minden második mondat után elküldtem valamelyik szereplőt a fenébe  (a szüleim már ki is utasítottak a másik szobába olvasni, mert annyira habzott a szám, hogy zavartam őket).

Ami megmentette számomra egy kicsit a könyvet, az a befejezés volt. Az utolsó harminc oldal hatására került át a „na, ezért nem volt érdemes ennyit fizetni”-kasztból a „hát, szódával elmegy”-kategóriába. Nem számítottam erre a végkifejletre, és olyan kicsit szomorú, kicsit mégis boldog befejezéssel zárult a könyv, amilyet mindig is értékeltem. Persze nem lehet minden habos torta, juszt is azok a szereplők lettek a legboldogabbak, akiket végig utáltam, és azoknak lett rossz/kevésbé jó, akiket még úgy-ahogy kedveltem.

A borítón van egy-két hiba. A fülszövegben Annie-t tüntetik fel a kislányként, pedig valójában ő az anya… hát igen, bajban is voltam a nevekkel az elején. A másik, amire szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy ez egy felnőtteknek szóló könyv. Nincs ráírva semmilyen korhatár, de én nem adnám tizenhat év alatti gyerek kezébe, mert eléggé… hm, kidolgozott erotikus jelenetek vannak benne, több is.

Szóval aki tanulságos mesét akar venni lovakat szerető gyerekének, az ne ezt a könyvet válassza. Szintúgy nem ajánlom a művet még nagyon sokféle embernek, akiknek a felsorolásától most eltekintek. Maradjunk annyiban, hogy akiknek bejön a kicsit túlírós stílus, meg a drámai mázba burkolt, mégis negédes romantika, annak hajrá, mert szeretni fogja ezt a kötetet. Én sajnos nem vagyok ilyen ember.

Cselekmény, történetvezetés: 10/6

Stílus: 10/5

Szereplők: 10/4

Érzelmek: 10/5

Összesen: 10/5

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Ez a legújabb kicsit steril az én ízlésemnek ezzel a sok fehérrel, de egyébként eléggé tetszetős. A fülszöveg hiányosságairól már fentebb szóltam.

Kedvenc szereplők (vagy inkább azok, akiket kevésbé utáltam): (1) Joe (2) Zarándok (3) Tom (4) Harry Logan (5) Robert

Kedvenc jelenetek: (1) Joe először viszi lovagolni Grace-t (2) Harry megjárja Zarándokkal a folyónál (3) a baleset (4) Grace táncol az istállóbulin (5) epilógus

Mélypont: úgy kb. a 300-450 oldalak között végig :(

Kedvenc ötlet: a zsinóros trükk

Képrejtvény

Ugyan nem reagált senki, de lelkes voltam, úgyhogy gyártottam egy kört a képrejtvényből.

Öt pici borítórészlet lesz, és mindegyik valamilyen virág egy darabját ábrázolja, ez a közös bennük. Na meg az, hogy könyvborítókon szerepelnek. A borítókban annyit segítek, hogy mindegyik magyar nyelvű kiadásé, tehát külföldieket nem teszek bele. Az első kommentben súgok picit, elárulom az írók nemzetiségét, ha nagyon nem megy, nézd meg! Ha küldesz be választ, akkor elárulom, hányat találtál el, de azt nem, melyikeket. :)

Remélem, izgalmasnak fogjátok találni, várom a megoldási kísérleteiteket és a visszajelzéseket.

1.

2.

3.

4.

5.

Courtney Allison Moulton: Angelfire

(Könyvkuckó)

(OFF: Van kedvetek könyvborítós képrejtvényeket megoldani? Ha igen, írjatok kommentet, és majd összehozok valamit.)

Ezúttal egy angol nyelvű könyvet ajánlok, ami mivel nagyon friss termék (idén télen jelent meg) egyelőre nem is várható, hogy magyarul napvilágot fog látni. Úgyhogy aki nem akarja fájdítani a szívét, még itt álljon meg!

Ellie tizenhetedik születésnapját készül megünnepelni, amikor az életében elkezdenek sűrűsödni a problémák. Nem elég, hogy nehezen jön ki a szüleivel, a tanulmányi eredményei gyengék, a barátai között és a szerelmi életében is kezd minden összekuszálódni, rémálmok gyötrik, amik miatt pszichiáterhez is jár, ráadásul az egyik tanára brutális gyilkosság áldozatává válik. Így következik be a születésnap estéje, amikor sétára indult, de egy ismeretlen szörny rátámad. Csak azért menekül meg, mert felbukkan a semmiből egy titokzatos srác, aki már pár napja követi, és segít neki megölni az… akármit. A fiú Will néven mutatkozik be, majd a lány határozott tiltakozása ellenére előad egy zagyvaságnak tűnő mesét: Ellie a Preliátor, egy évezredek óta folyton újjászülető természetfölötti erővel bíró harcos, aki az angyalok földi segítője Lucifer gonosz lélekrabló szolgái, a démonok, ellen folytatott ősi küzdelemben.

Ez egy kicsit meredek, nem? De Will itt nem áll le: magát Őrzőként mutatja be, aki a Preliátor segítője és szolgája, szintén természetfölötti lény. Már több mint ötszáz éve jár az újabb és újabb reinkarnációk nyomában, úgyhogy egészen rutinosnak számít a szakmában. Arra azonban nem számít, hogy a lány elküldi a fenébe. Eddig ugyanis a Preliátor beavatásakor mindig visszatértek az előző életeiből szerzett emlékei. Elliet azonban átmeneti amnézia sújtja, így semmi oka rá, hogy elhiggye egy tetovált vadbarom kitalációit. Semmi… a tényeket leszámítva. A lány kénytelen magát rábízni Willre, aki egyre mélyebbre vezeti őt a démonok, bukott angyalok, földön járó szörnyek világába, ahol Ellie lassan elkezdi megismerni a képességeit, és ráébred, ki is ő valójában.

A történettel magával alapjáraton nem volt semmi gond, izgalmas volt, lekötött, egyre jobban beindult, satöbbi. Az első ötven oldal után azonban egy csöppet leakadtam azon, hogy úgy éreztem: már a sokadik könyvet próbálják lenyomni a torkomon ugyanazzal a harcolunk-egyre-ersősebb-ellenfelekkel-győzünk-hujjdejó sablonnal, ami nem kicsit idegesített. (Közben nem győztem azon röhögni, hogy mennyire hasonlít egy mangára a kezdése. :D) De azért úgy voltam vele, várjuk ki a végét, és nem bántam meg, hogy bizalmat szavaztam a klassz megfogalmazásnak köszönhetően a sztorinak.

A végére megszerettem a történetet, és ez nagyjából kilencven százalékban a jól kidolgozott, egyedi karaktereknek köszönhető. Ellie igazán különleges főszereplő, rendkívül érdekes a jelleme, és az, ahogy egy idő után felfogja, mekkora is a rá nehezedő felelősség, mégsem tud lemondani arról, hogy normális tinédzserként is tovább élje az életét. Will pedig szintén nagyon megnyerő a maga módján azzal, hogy kívülről állandóan a nyugodt, megingathatatlan védelmező figuráját próbálja fenntartani, miközben a lelke mélyén azért sokszor elkezd kavarogni az elmúlt ötszáz év szennye, és sajnos szegény srác eléggé önmarcangoló típus. A támogató karakterek is erősek, nekem nagyon tetszett Will szintén természetfölötti barátja, Nathaniel, illetve Ellie baráti köre is aranyos. A történet szerelmi szála pedig annyira romantikus, hogy még az én szőrös szívem is csöpögve olvadozott az első rózsaszínűbb jelenet után, és végig tűkön ülve szurkoltam, hogy jöjjenek össze. Na, ez nálam nem semmi teljesítmény. :D A szereplőkkel kapcsolatban említésre méltó még a névválasztás: azoknak a neveknek, amiknek megnéztem a jelentését, mindegyike tükrözött valami nagyon jellemzőt a szereplővel kapcsolatban. Igazán jó neveket sikerült az írónőnek találnia.

(Az írónő oldalán szereplő illusztrációk)

A másik nagy fegyverténye a könyvnek az egyedi világ. A kötet ugyanis nagyrészt a keresztény mitológiára épít, és ez számomra elég érdekes megoldásnak tűnt. Amiben túllép a hagyományos keresztény történetek világán, az is harmonizál az egésszel, semmi sem tűnik elrugaszkodottnak, minden átgondolt, a helyén van. Nem rossz egy első könyves szerzőtől.

Ez egy sorozat nyitó kötete, és ugyan elég sok dolog kiderül az ötszázadik oldal végére, azért maradnak jócskán homályos foltok. Én várom a folytatást, mert tudni szeretném, hogy alakul a Lucifer kis talpnyalói elleni küzdelem, mihez kezd Ellie az emlékeivel és azzal, amit a könyv végén megtudott magáról (hű, erre a csavarra még én sem számítottam), vajon mi lesz a szerelmi szál sorsa, és nem utolsósorban arra is, hogy Ellie apját tényleg démonok szállták-e meg, ahogy gyanítom, vagy csak szimplán megzápult az agya. (De röhögnék, ha az előbbi lenne…)

Tudom ajánlani a könyvet mindenkinek, akinek bejön ez a harcolós YA-fantasy műfaj, mert a fajtájából biztos, hogy egy kiemelkedő alkotás, és élvezni fogja. Csak két baja van: hogy nem magyarul van, meg hogy a folytatásra sokat kell várni.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Tetszik, csak szerintem kicsit túl sötét a könyvhöz képest. Legalább Ellien lehetne valami színesebb cucc. Viszont a kard menő.

Kedvenc szereplők: (1) Ellie (2) Will (3) Nathaniel (4) Katie (5) Ragnuk

Kedvenc jelenetek: (1) Will megmutatja a szárnyait a tetőn (2) Ellie azt a fagyis kaját csinálja Willnek (3) Ellienek visszatérnek az emlékei arról, hogyan ismerte meg Willt (4) Will Ellie iskolájában (5) Will beszól Ellienek, amiért a ruhája miatt nyafog

Mélypont: amikor az elején sablonosnak éreztem a sztorit

Kedvenc ötlet: Will, a hatszáz éves Őrző klasszikus rockot játszik gitáron XD; Ellie emlékei fokozatosan térnek vissza