Évösszefoglaló 2012.

És ím, véget ért a 2012. év is, amiben nem következett be a világvége, viszont jó sok könyvet olvastam. :D Szám szerint ugyan csak 49 kötet került terítékre (mangákkal együtt), viszont oldalra a molyos számító szerint 15.282 fogyott, ami nem rossz. :) Ami azt jelenti, hogy hetente 0.93 könyvet és  293 oldalt tudtam elolvasni.

Beszerzési forrásaimat tekintve 10 könyv (20%) került hozzám könyvtárból, 3-at kaptam kölcsön (6%), a többi 36 (74%) saját vagy családi tulajdon. Az olvasott könyveim között 9 (18%) e-könyv volt, aminek javarészét már a saját e-könyvolvasómon követtem el. :) Az olvasott kötetek közül 14 (28%) angol nyelvű volt. Az idén általam olvasott könyvek közül 18 (37%) büszkélkedhet női szerzővel, tehát tavalyhoz képest javult az arány. Viszont a magyar szerzők aránya sajnos nem javult: 4 általam olvasott könyv született hazánk fia tollából (8%).

Tehát összességében véve sikerült növelnem az angol eredetik arányát, a magyar szerzőkét viszont nem... majd jövőre.

A 2012-es évben sikerült 14 sorozatot elkezdenem, 3-at folytatnom, és egyet sem fejeztem be sajnálatos módon. XD Erősen nőtt az általam követett sorozatok száma.

Blogtörténeti szempontból jelentős, hogy kapcsolatba léptem a Geopen Kiadótól, akiktől megkaptam életem első recenziós példányát! :) Még egyszer köszönöm.

És jöjjenek a toplisták és díjak.

TOP 10 legjobb könyv

Mint kiderült, sok jó könyvet olvastam az idén, és egyáltalán nem vagyok biztos a konkrét sorrendben, de körülbelül ez lenne:

1. Courtney Summers – This Is Not a Test

Annyi rengeteg jó könyvet olvastam ebben az évben, ez mégis kiemelkedik talán közülük. Szerettem a nyomasztó hangulatát, a stílusát, az összes karakter iszonyúan érdekelt, a konfliktusaik pazarul fel voltak építve, szóval úgy tetszett ez a könyv, ahogy volt.

2. Joseph Heller – A 22-es csapdája

Egyébként is nagyon szeretem a háborús regényeket, és nagyon nem bántam meg, hogy apám unszolására elolvastam ezt a könyvet. Bár a cselekmény kissé követhetetlen, de olyan tökéletes görbe tükre a háborúnak, az amerikai társadalomnak, az emberi természetnek, hogy az valami hihetetlen.

3. Julianna Baggott – Tiszták

Hú, de előkelő helyen végeztek idén a posztapokaliptikusok. :D Ebben a könyvben a lendületes történetvezetése, a kiválóan kidolgozott, szerethető szereplői, meg a jó kis érfelvágós hangulata fogott meg.

4. Rob Thurman – Éjvilág

Nagyon dinamikus és fiatalos urban fantasy, igazi véráztatta családi tragédia, aminek nagyon örülök, hogy sorozat, mert akárhány részt el tudnék olvasni belőle.

5. George Orwell – 1984

Egy ideje már kíváncsi voltam a kedvenc műfajom, a disztópia ősapjára, és nagyon nem csalódtam. Gyomorforgatóan nyomasztó, minden emberi erőfeszítés mélységesen értelmetlen benne, és ez olyan jóóó. :D

6. Maats Strandberg, Sara B. Elfgren – A kör

Nem egy egyszerű középsulis boszorkánysztori, az biztos. Foglalkozik az öngyilkossággal, evészavarokkal és még sok más emberi problémával, a lányokban pedig szerintem sok kamasz találhat tükröt saját magához.

7. Carlos Ruiz Zafón – Angyali játszma

Nagyon örülök, hogy folytatta az író A szél árnyékát, mert ebben a kötetben még több sötétséget, izgalmat és drámát találtam, mint az elsőben, ráadásul igen nehezen lehetett elválogatni a valóságot a képzelet játékától.

8. James Dashner – Az útvesztő

Ez a könyv az izgalmakkal, kalandokkal és érdekes szereplőkkel ragadott magával, amik egy remek, különleges alapötlet kibontásában segítettek.

9. Marissa Meyer – Cinder

Nagyon belopta magát a szívembe ez a sorozatkezdő kötet, a remek világkidolgozásával, ötletességével és szerethető karaktereivel. Bár nem szeretem a feldolgozásokat, de ez a Hamupipőke-átirat szuper. Alig várom a folytatást!

10. Cressida Cowell – How To Train Your Dragon

Bár ez egy gyerekmese, de imádom a főszereplőt, és olyan szuper, eredeti módon gondolja újra a sárkánymítoszt, ami nekem nagyon tetszett.

TOP 3 legrosszabb könyv

1. Cecelia Ahern – Ajándék

Unalmas volt, semmi értelmes sem találtam benne, és utáltam minden szereplőjét. Sajnálom a fákat, amiket erre a könyvre pazaroltak.

2. Jane Austen – Értelem és érzelem

Hasonló, mint az előző, de talán egy árnyalattal kevésbé utáltam. Legszívesebben elküldtem volna az összes nyafka úri kisasszonyt szenet lapátolni egy hónapra, hogy tudják becsülni az életet.

3. Lissa Price – A testbérlők

Ez a könyv legalább helyenként érdekes bírt lenni, bár a világkidolgozás elég gyérre sikerült, és az univerzum legirritálóbb női főhőséhez lehetett szerencsém... és nem, a mellékszereplők nagy része sem volt jobb.

Egyéb díjak:

Legnagyobb pozitív csalódás: Perfect Chemistry – Sokáig nem mertem elolvasni, mert azt hittem, hogy egy ilyen nyálas kis romantikus izé lesz, és utálni fogom, de végül nagyon élveztem.

Az év kedvenc komoly témája: a rák - Korunk népbetegsége, szóval annyira nem nagy csoda, hogy foglalkozik ezzel jópár könyv, de idén sikerült többet is kifognom.

Az év kedvenc műfaja: a fantasy - Sikerült végre úgy igazából megismerkednem az urban fantasyvel az Éjvilágnak köszönhetően, valamint a high-fantasyk közül is kijutott néhány jó idén.

Kedvenc női főszereplő: Idén egész sok vállalható női főhős akadt az általam olvasott könyvekben. Első helyen talán Jennát emelném ki Az imádott Jenna Foxból, mert hát olyan érdekes személyisége van, hogy az simán elvitt egy egész regényt. A második helyre került a szívemben Cinder, az azonos című könyv főhőse, aki vagány, jó a humora, és kiborg. :D Harmadik helyen végzett Minoo A körből, aki nem annyira vagány, inkább az eszével hódít, komoly és szimpatikus gondolkodású lány.

Legrosszabb női főhős: Callie A testbérlőkből... legszívesebben kinyírtam volna, hogy ne szenvedjen tovább. Úúúúútáltam.

Kedvenc férfi főszereplő: Hiccup (Hablaty) a How To Train Your Dragonből végzett az első helyen, azért, mert képviseli azt, hogy nem kell erősnek és erőszakosnak lenni ahhoz, hogy igazi vezető legyen az ember. Cal és Niko Leandros a második helyen az Éjvilágból, köztük nem tudok dönteni, úgyis ilyen egységben vannak jelen az agyamban. A harmadik helyre tenném Kait a Cinderből. :)

Legrosszabb férfi főhős: Lou Stuffern az Ajándékból. A történet elején egy gennyláda volt, és bár elvileg a történet a jellemfejlődéséről szólt volna, semmivel sem lett jobb ember a végére.

Kedvenc női mellékszereplő: Mrs. Peterson a Perfect Chemistryből. Ha valaha tanár lennék, ilyen elhivatott szeretnék lenni.

Kedvenc férfi mellékszereplő: Jesse A nővérem húgából. Nagyon érdekes karakter volt, legszívesebben talán a róla szóló részeket olvastam a könyvben.

Kedvenc párosítás: Pressia/Bradwell a Tisztákból. Bár sok szimpatikus pár volt, de szerintem nekik szurkoltam a legjobban.

Az év kedvenc állatszereplője: A sárkányok ide számítanak? :D Ha igen, akkor Toothless (Fogatlan) a győztes a How To Train Your Dragonből, aki egy önző, kiszámíthatatlan kis dög, ennek ellenére imádnivaló. Ha maradunk a létező állatfajoknál, akkor Tybalt, a macska a befutó a Vérbe öltözött Annából... mert több esze van, mint az egész szereplőgárdának együttvéve.

Az év kedvenc humoros könyve: A 22-es csapdája. Nem mindenkinél működik ez a fajta humor, de nálam nagyon, ráadásul ennek a könyvnek a viccessége mellett mondanivalója is van.

Az év legjobb írója: Marissa Meyer, a Cinder szerzője, aki nemcsak, hogy debütáló fiatal szerzőként olyat tett le az asztalra, amire nyugodtan büszke lehet, de a remek kis blogja azt is elérte, hogy emberként is érdeklődjek iránta, ne csak a könyveit nézzem, mint ahogy általában szoktam.

Az év legrosszabb írója: Cecelia Ahern, aki az Ajándék című könyvével elérte, hogy immár egészen biztos legyek benne: soha többé nem akarok olvasni tőle semmit. Még ha az ötletei jók is, tisztességesen megírni akkor sem tudja őket, és mélyen sajnálom, hogy két könyvig eltartott, mire erre rájöttem.

Az év legszebb borítója: A kör magyar borítója (ami az egyik eredeti is volt), ami, bár elég kevés színt használt, de mégis gyönyörű, és ha az ember többször is megnézi a regény olvasása közben, egyre inkább érti, mire is utalnak a különböző kis részletek.

Az év legszebb kivitelű könyve: A hobbit, amit egyedülálló módon szövegkritikai kiadásban olvastam, tele volt illusztrációkkal.

Az év legjobb feldolgozása: Ööö... ugyan, kit álltatok? Hát persze, hogy Az Éhezők Viadala! :D Könyvhű volt, izgalmas, látványos, már nagyon várom a folytatást.

Maats Strandberg – Sara B. Elfgren – A kör

(Könyvkuckó)

A következő könyv különleges: ez a blog történetének első recenziós példánya! Nagyon örültem neki, és mindjárt elvarázsolt a gyönyörű borítója, igényes kivitelezése, amint a kezembe vettem. Na de a tartalom se kutya.

A történet egy aprócska svéd városba, Engelsforsba kalauzol minket, ahol hat nagyon különböző lány senyved egyazon gimnázium azonos évfolyamában. Bennük csak egy közös: mind egy ősi prófécia beteljesítői, különleges erő birtokosai, boszorkányok. Amikor erre a túlvilági erő rányitja a szemüket, az egész világ megváltozik. A korábban egyszerűnek, mindennapinak tűnő dolgok egy halálos játszma részeivé válnak. A gonosz előbb tudott a lányokról, mint ahogy ők ráébredtek volna a saját erejükre: a prófécia hetedik kiválasztottja ugyanis Elias volt, az a fiú, aki nemrég az iskola egy elhagyott mosdójában felvágta az ereit. De a lányok tudják, hogy nem öngyilkosság történt. Elias nyomában egy gyilkos járt, aki csak az alkalomra vár, hogy a többiekre is lecsaphasson...

Eddig egész olyan, mint egy hagyományos tinikönyv, nem? Jó, elismerem, az alap séma ezerszer lerágott csont, de ha most ez alapján azt hiszed, hogy ez egy szokásos, unalmas, nyálas, esetleg kis akciót tartalmazó lányregény, akkor baromi nagyot tévedsz.

Nem tudom, pontosan mi az oka, talán a skandináv szerzőpáros nyilvánvalóan más világképe, de ez a könyv nem igazán olyan, mint amit az amerikai társaitól megszokhattunk. Valahogy hiába fantasy, mégis annyira kemény, valóságos és hiteles, ami sokkal átélhetőbbé teszi a műfaj átlagos képviselőihez képest.

Nem horror a könyv, mégis, akad benne egy-két borzongató jelenet, például a gyilkos módszere is ilyen. A prológusban Elias halálát láthatjuk az ő szemszögéből, és bizony, gyomrot összeszorító érzés végignézni, ahogy a gonosz a fiú bizonytalanságaiból erőt kovácsolva rákényszeríti őt, hogy vessen véget az életének. Már itt is éreztem, hogy a fantasy történetet tulajdonképpen lehet izgalmas metaforaként felfogni, a lányok küzdelme a gyilkossal hasonló ahhoz, ahogy az emberek a saját életük démonjaival küzdenek. Tulajdonképpen az egész könyvnek igen fontos tárgyköre az, hogy valaki hogyan birkózik meg a problémáival, mint ahogy az életünknek is ez a központi kérdése.

A szerzők

A hat lány majd’ mindegyike szemszögszereplő is, úgyhogy elég jól megismerjük őket. Nagyon különböző személyiségek ők, és ez eleinte megnehezíti az együttműködésüket, ugyanakkor jó is, mert tanulhatnak egymástól, és változhatnak. Rebecka látszólag magabiztos lány, valójában azonban anorexiával küzd, Minoo strébernek van bélyegezve, ezért nem érzi jól magát a korabeliek között, Anna-Karin túlsúlyos és folyton csúfolt lány, akinek semmi önbizalma sincs, Linnéa kicsit alternatív, és egyáltalán nem érdekli mások véleménye, Vanessa küszködik a családjával, a párkapcsolatával, és minden vágya egyszer jó messzire kerülni Engelsforstól, Ida pedig a tökéletes életű úrilány, az iskola jégszívű úrnője.

Nagyon valószínű, hogy a lányok sosem álltak volna szóba egymással, ha nem jön ez az egész boszorkányság-ügy, de még így is nagyon nehezen megy nekik. És ez is annyira tetszik, hogy nem öribarik a lányok, hanem igenis random egymás mellé vetett sorsú emberek, akiknek ez nem feltétlenül tetszik. Mindegyikük szimpatikus volt nagyjából, de leginkább Minooval és Anna-Karinnal tudtam azonosulni, az ő problémáikat éreztem a leginkább magaménak.

Amivel szintén foglalkozik még a könyv, és nagyon érdekes, az a tetteink következményének témája. A lányok nem feltétlenül csak jóra használják az erejüket, és van, aki igen nagy slamasztikába keveri magát, amiből pedig ki kell másznia, a bűntudattal pedig együtt kell élnie.

A varázslás is egészen egyedi könyvben. A lányoknak a teendőket egy nehezen értelmezhető, kusza jelekből összeállított könyv mondja meg, akit sokszor „zsémbes öregasszonynak” titulálnak, mert annyira nem hajlik az együttműködésre. Tetszett a varázserő elemek szerinti felosztása, és az ezekhez hozzárendelt különleges képességek is.

Én abban a hitben voltam, hogy
 az eredeti borítóval adták ki magyarul, de nem,
ez az eredeti

Ami még jó, hogy a lányok nem csak magukra számíthatnak a harcban, akadnak a történetben felnőtt támogató karakterek, más boszorkányok is. Ezzel kapcsolatban külön értékeltem, hogy bár próbálták legjobb képességeik és szándékaik szerint vezetni őket, de ők sem voltak mindentudók, sőt, gyakran még a kamaszoknál is kevésbé voltak képben.

Eleinte nekem nagyon furcsának találtam az E/3-as, jelen idejű elbeszélés, ami mégis egy-egy szereplőt követ, de amint belerázódtam, már nagyon dinamikusan haladt a történet. A nyomozós szál ugyan hagy némi kívánnivalót maga után (bár én nem találtam ki olyan iszonyat gyorsan, ki a gyilkos), de egyrészt nem annyira ez a lényeg történetben, másrészt meg amikor már kiderül, ki a hunyó, iszonyat izgalmas tetőpontot kap a cselekmény. Ami elsősorban azért lehetséges, mert van a szerzőknek egypár olyan húzása a könyvben, ami miatt elhiszem, hogy bármikor bármi megtörténhet.

Ez az Engelsfors-trilógia első kötete, és őszintén, nagyon várom, hogy jobban megismerjem a lányokat a következő kötetben, mert érdekel a sorsuk alakulása, meg persze a gonosszal vívott, épp csak kezdődő harc is.

Köszönöm a könyvet a Geopen Kiadónak!

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Csodagyönyörűséges, imádom!

Kedvenc szereplők: (1) Minoo (2) Rebecka (3) Anna-Karin (4) a gondnok (5) Anna-Karin nagypapája

Kedvenc jelenetek: (1) Minoo Rebecka temetése után Gusafot vigasztalja (2) a prológus (3) Anna-Karin még egyszer visszaviszi a nagypapáját a farmra (4) a befejezés (5) a karácsonyi házibuli

Mélypont: Rebecka halála... majd’ kiugrott a szemem, amikor megláttam, hogy a 100. oldalon meghal az egyik főszereplő... ráadásul kedveltem is  a lányt :(

Kedvenc ötlet: a könyv, a jsónő, ahogy az elemek társítva vannak a képességekhez, a Tanács

Lissa Price – A testbérlők

(Könyvkuckó)

Ismét egy olvasókörös olvasmányommal érkezem, sajnos ezúttal ez nem volt annyira jó élmény, mint az előzőek.

Callie Woodland árván maradt a spóraháború után, ami a környék teljes felnőtt lakosságát kiirtotta, ezért hétéves kisöccsével bujkálni kényszerül a hatóságok elől, nehogy őket is betuszkolják valami szörnyű árvaházba, mint a többi kiskorút. Rajtuk kívül ugyanis maradtak még a világon az idősek, akik a csodás új orvosi technológiáknak köszönhetően roppantul sokáig élhetnek, így ők kvázi kialakították a saját társadalmukat, amiben a gyerekeket elnyomják, megszégyenítik, robotolásra kényszerítik. Legújabb zseniális találmányuk az Elsőrendű Állomások, ami lehetővé teszi a gazdag, unatkozó szépkorúaknak, hogy fiatal, egészséges testeket béreljenek ki szórakozás céljából. Calliék már nem nagyon bírják a nélkülözést, kéne valami rendes otthon, meg jobb életkörülmények, hogy az öccse végre kigyógyulhasson a tüdőbetegségéből, úgyhogy a tizenhat éves lány rászánja magát, hogy bérbe adja a testét. Arra azonban nem számít, hogy a várt egy hónap helyett egy hét múlva felébred, de nem az Elsőrendű Állomások épületében, hanem egy szórakozóhelyen. Miért hibásodott meg a fejébe helyezett chip? Hol van a bérlője? Miért mondja neki egy hang, hogy ne menjen vissza az Elsőrendűhöz? Mibe keveredett bele?

Nem volt ez a könyv annyira rossz, csak aránylag szar, hogy viccbe burkoljam a csalódottságomat. Na de miért is mondom ezt? Mindjárt kifejtem.

Alapvetően az a legnagyobb baj a regénnyel, hogy akár nagyon jó is lehetett volna, mert az alapötlet megvan. Ez a testbérlés dolog iszonyú jó, eredeti gondolat, főleg, hogy tényleg bemutatja Price, milyen embertelenül bánnak az öregek a tinédzserek testével, hiszen nem az övék, nem kell annyira vigyázni, és tényleg csak tárgyaknak tekintik őket, nem gondolnak bele, hogy érző emberi lények, akik esetleg egy szép napon szeretnék folytatni az életüket. Az is tetszik, hogy egész jól leírja azt a szörnyűséget, miszerint a spóraháborúknak köszönhetően egy egész generáció veszett oda, így aztán mindenkinek van kit gyászolni.

De hát itt nagyjából ki is merültek a pozitívumok, mert a világ, attól függetlenül, hogy egy jó alapötletre épül, teljesen sematikus. A sztoriban alig vannak leírások, így aztán tulajdonképpen arra sem emlékszem, milyen színű a főszereplő haja. Az hagyján, hogy kevés kivétellel szinte egy helyszínt se tudok rendesen magam elé képzelni, de a világ is körülbelül ilyen szinten van kidolgozva. Kik ellen folyt a háború? Velük mi lett? Még ha fel is tesszük, hogy ez egy elöregedő társadalom, tehát az idősek többen vannak, mint a fiatalok, akkor is, hogyan tarthatnak befolyásuk alatt egy ilyen széles (és köztudomásúlag kezelhetetlen) népréteget? Ha olyan csúcs a technológia, hogy mindenki 250 évig élhet, akkor miért nem fiatalítják meg magukat külsőre is? Ésatöbbi ésatöbbi. Még rengeteg kérdés felmerült bennem a könyv során, de mindegy, mert az írónő igazából arról akart beszélni, hogy milyen álmai báli ruhája. Gondolom.

Első könyves szerző, szóval felteszem, ez sok mindent megmagyaráz, de önmagában a mentségtől még nem lesz értékelhetőbb a regény. A világkidolgozás még hagyján, mert a hülyeség is lekötne megfelelő cselekmény esetén, de itt ilyenről nem beszélhetünk. Rendszeresen eljátssza Price, hogy feldob egy érdekes témát (pl. Callie elveszti az öntudatát, és egy pisztollyal a kezében ébred), majd két oldalon belül lezárja (Callie elmegy, és kidobja a pisztolyt), majd a következő húsz oldalon Callie megint azon agonizál, hogy mióta nincsenek szép ruhái, meg mióta nem evett rendes kaját, satöbbi. Hogy oda ne rohanjak.  Ettől a felépítéstől az egész cselekmény hullámzóvá, egyenletlenné, vontatottá válik. Talán az utolsó ötven oldalra áll egy kicsit össze, az egyenletesen izgalmasabb volt, de valahogy nem tudtam átélni ezeket a történéseket.

És ez legalább részben annak volt köszönhető, hogy azt kívántam, bárcsak Callie fűbe harapna. Szegény csaj olyan hülye, hogy felfelé sikít a hullámvasúton, és mindent, ismétlem, MINDENT hatszázhatvanhatszor kell neki elmondani, mire egyszer felfogja. Még szerencse, hogy vannak értelmes szépkorúak a segítői között, különben tényleg feldobta volna a pacskert igen hamar. (Egyébként ezeket az öregeket bírtam, főleg Callie bérlőjét.) Calliet azon kívül, hogy milyen szar az élete, elég gyakran foglalkoztatja az öccse sorsáért való aggódás (ez volt a legpozitívabb tulajdonsága, kár, hogy az öcsi keveset szerepelt), valamint az, hogy mennyire hiányzik neki az apja. Róla kapunk is kb. 882 visszaemlékezést, az anyjáról meg annyit tudunk meg, hogy ő rendezte be a házukat. Király.

Kapunk valamint egy felettébb idegesítő és értelmetlen szerelmi háromszöget. Az egyik srác, akibe Callie elvileg szerelmes, az Michael, akivel az elmúlt egy évben együtt menekültek, és már előtte is ismerték egymást. Már majdnem elcsattan az első csók, amikor is Calliet kibérelik, és (hip-hip-hurrá) találkozik a dúsgazdag-és-helyes-és-kedves-és-dejópasi Blake-kel, akivel aztán instant egymásba zúgnak, és aztán mennek együtt lovagolni, meg nagymamához, meg bálozni, közben smárolnak párat, és folyik a rózsaszín nyáltenger minden irányba, aminek még Callie sötét titka sem vet gátat. Ezzel csak az a probléma, hogy kit érdekel, hogy ezek itt nyalják-falják egymást, amikor a könyv egyetlen rohadt szereplőjének sincs lelki mélysége? Tényleg, egy darabnak se. Senkit se ismertem meg a könyv végére, még Calliet sem, ami azért durva. Meg hát ha tényleg szerelmes lenne Michaelbe, nem gondolná egyszer csak azt, hogy semmi köze hozzá.

És ez igazából a nagy baja a könyvnek, hogy sok szempontból csak összehányt motívumok halmaza, és végig elkísér az olvasás során a „de minek?”-érzés. Most erről ír Price, de minek? Itt van ez a szerelmi szál, de minek? Olvasom én ezt a könyvet, de minek? :D

Az egyetlen, ami kicsit javít a könyv megítélésén, az a befejezés. Az tényleg már majdnem érdekesre sikerült, és igazából minden szarság ellenére kíváncsi vagyok a folytatásra. Még ez is lehet, hogy a következő kötetig Price megtanul írni.

Néhány dolog, amin röhögtem... nem ez az összes, de hirtelen ennyi jutott eszembe (SPOILER):

1. Callie apja valóban hihetetlen tudományos tehetség lehet, ha képes volt feltalálni a KARLÁMPÁT. XD Nem baj, hogy pl. fejlámpa már a huszadik században is létezett, a gyertya üzemmód bizonyára megváltotta az emberiséget.

2. Callie öt perc alatt tökéletesen megtanul vezetni, holott eddig egyetlenegyszer próbálta, az apjával, egy parkolóban.

3. Michael simán, szemrebbenés nélkül otthagyja Callie öccsét, amikor a lány nem jön vissza? Ennyire hülye lenne, vagy csak nagyon kapzsi?

4. Callie és Blake egy B-kategóriás romantikus film minden kliséjelenetét végigjárják. Gusztustalan.

5. Természetesen a világegyetem legegészségesebb kajája egy édesség. Jó, tele van szintetikus vitaminokkal, de akkor is. :D
6. Callie anyja annyira gyökér volt, hogy az sem tudta, nem szabad addig leállni és örömködni, hogy megmenekültünk, amíg nem vagyunk tényleg biztonságban.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5

Stílus: 10/7

Szereplők: 10/5

Érzelmek: 10/5

Összesen: 10/6

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Na, ez az egyik jó oldala a könyvnek, hogy szép a borító.

Kedvenc szereplők: (1) Tyler (2) Callie bérlője (3) Michael (4) az ápoló az elsőrendűben (5) a tudós

Kedvenc jelenetek: (1) Callie visszamegy elbúcsúzni Michaelhöz és Tylerhöz (2) a kezdés (3) Callie a főgonosszal beszél (4) az Elsőrendű tönkretételének megszervezése (5) Callie túszul ejti Blake nagyapját

Mélypont: az EGÉSZ

Kedvenc ötlet: maga a testbérlés

Kazuo Ishiguro – Ne engedj el...

(Könyvkuckó)

Kissé sikerült lemaradnom az olvasmányaimtól bejegyzésügyileg, de próbálom behozni magam. :D Így értem el a Könyvmolypárbaj nevű csodálatos rendezvény harmadik fordulójának első általam olvasott könyvéhez. Az előző körben amúgy legnagyobb megdöbbenésemre közönségdíjas lettem, aminek nagyon örülök. Csinálom természetesen tovább rendületlen, már csak a móka kedvéért is. :)

Kathy egy korántsem hétköznapi fiatal nő, aki gondviselői karrierje végéhez közeledve úgy érzi: eljött az idő, hogy végre átgondolja élete harminc évének történetét. Az egész középpontjában egyetlen intézmény áll: Halisham. Itt nőtt fel Kathy sok  hozzá hasonló gyerekkel együtt, teljes elzártságban, a saját kis világukban. A lány évekig próbált szabadulni Halisham bűvköréből, de képtelen volt rá, hiszen itt történtek azok a sorsfordító események, amíg meghatározták élete későbbi alakulását. Például itt ismerte meg Rutht és Tommyt, hármójuk sorsa pedig szorosan összefonódott hosszú éveken át. Kathy most pedig végre készen áll arra, hogy szembenézzen a múlttal úgy, ahogy eddig még sosem tette.

Engem a fülszöveg kicsit megtévesztett, mert azt hittem belőle, hogy két szál lesz. Egy, amiben Kathy felidézi halishami emlékeit, egy pedig a jelenben, ahol továbbgondolja a múlt történéseit, de, jelentem, NEM. Az egész történet egy szép, hosszú, és kissé vontatott visszaemlékezés, amiből lehet tudni az események végét, meg hát hiába próbál mindenféle utalgatásokkal feszültséget csiholni, nem nagyon sikerül.

Elvileg ez egy disztópiás történet lenne, mert hát arról szól az egész, hogy ezek a gyerekek, akik a Halishamhez hasonló intézetekben nőnek fel, tulajdonképpen klónok, akiket csak és kizárólag azért nevelgetnek, hogy felnőttkorukban majd szétműtsék őket, és kipakolják a szerveiket. Ó, nem, ez nem spoiler, nagyjából a prológusból már kiderül ennyi. Na de kiknek a klónjai ők? Miért pont őket készítették el? Min múlik, hogy mikor lesz donor valaki? Miért nem pakolják ki őket már gyerekként? A genetikai szülőjükbe mennek vissza a szervek, vagy valaki másba? Hogy a fenébe oldja meg ez az emberiség problémáit? Ki pénzeli ezt az egészet? (A donorok semmi tisztességes munkát sem dolgoznak életük során, szóval valakinek el kell tartania őket.) Csupa-csupa jó kérdés, ami bennem józan paraszti ésszel felmérve a dolgokat felmerült, és a könyv meg sem próbált választ adni rájuk. A világ kidolgozottsága a nullához konvergál, habár ez valami alternatív közelmúlt lenne, de nem nagyon lehet ezt kitalálni, csak úgy gondolom.

A külvilágról már csak azért sem tudunk meg sokat, mert a kedves hőseink Halishamből való kikerülésük után is mintha burokban élnének. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a jeleneteket a 400 oldalas regényben, amikor normális emberekkel beszélgettek, nem egymás között voltak. Pedig nincs rájuk rikító piros betűkkel kiírva, hogy KLÓN VAGYOK, simán megpróbálhattak volna beilleszkedni a társadalomba, mégsem tette tudomásom szerint egyikük sem. Ezenkívül megdöbbentő a passzivitásuk az egész életük során. Elvileg ki van emelve, hogy Kathy meg Tommy milyen kíváncsi természetek a többiekhez képest, de ők sem kérdőjeleznek meg soha semmit, nem nyomoznak, nem érdeklődnek, nem kutakodnak, esetleg néha agyalnak és feltételeznek, de azért ez roppant messze van a kíváncsiságtól, szerintem.

Jaj, a karakterek! Hát valami rettenetesek voltak az édes kis szíveim, komolyan. Mondjuk pozitívum, hogy nem ideális embereket teremtett elénk Ishiguro, de azért három ilyen nyomorék főszereplőt rég hordott a hátán ez a sárgolyó. Ruth idegesítő, önző, idegbeteg liba, aki rendszeresen kellemetlen helyzetbe hozza a barátait, hogy mások előtt bevágódjon, de minek? Kathy egy megalkuvó kis takony, aki Ruth minden szeszélyét kiszolgálja, ha a csaj azt mondaná neki, hogy ezentúl állítsa azt az égről, hogy piros, azt is megtenné, pedig szinte semmit sem kap viszonzásul. Egyedül Tommy talán megközelítőleg normális hármójuk közül, de vele kapcsolatban meg felfoghatatlan, miért állt össze Ruthszal, amikor a kezdet kezdetétől nyilvánvaló, hogy Kathyvel jobban összeillenének. És már adva is van a fantasz-mesés szerelmi háromszög... legalább jól fel van építve, na, de akkor sem ezzel kellett volna a nagy feszültséget generálni a könyvbe.

Például a disztópiák egyik alapelemével lehetett volna inkább foglalkozni: a lázadással. Mert értem én, hogy beléjük nevelték az engedelmességet, meg hogy ez a rendszer milyen marhára jó, de könyörgöm, akkor sincs senki, aki úgy gondolja egy adományozás után, hogy bocsika, nekem ez fáj, esetleg nem lehetne abbahagyni? Meg eleve, hol igazságos ez, hogy nekem meg kell halnom harminc évesen, és nem lehetett se családom, se gyerekem, se karrierem, se életem? Nem hiszem el, hogy nem próbált senki tenni valamit ez ellen, egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy ilyen szörnyű igazságtalanságot csak úgy elfogadjanak az érintettjei. Például Kathy meg Tommy is miért nem próbáltak harcolni magukért? Úgysem volt veszteni valójuk. A külvilágról amúgy sem derül ki semmi a regényben, talán, ha elszöktek volna egy másik országba, ott békén hagyták volna őket, például. De ez meg sem fordult a csökevényes kis agyukban. Az ő kicsavarodott értékrendjük szerint az a furcsa, ha valaki dührohamot kap, és ordít, hogy miért teszik ezt vele. Kívülállóként szerintem ez a normális reakció.

A három főszereplő a filmváltozatból (Kathy - Ruth - Tommy sorrendben)

Egyébként nem volt egy kifejezetten rossz könyv, mert az író stílusa olvasmányos és képszerű, sőt, időnként egy-egy jó gondolatot is találtam benne (például hogy követünk el olyan bűnöket mások ellen, amiket nem lehet jóvá tenni), felvetné ugye az etikai-morális kérdéseket is, összességében mégis majdhogynem untam az egészet, és meglehetősen értelmetlennek találtam. A disztópiás sallang nélkül egész jó karakterdráma lehetett volna ez (vagy rendes világkidolgozással egészen jó disztópia), csak végül sajnos egyik sem lett, mindössze egy katyvasz. Katyvaszokat pedig nem szeretünk olvasni.

Végezetül, csak hogy megnyugtassak mindenkit: hála az őssejtkísérletek hihetetlen eredményeinek, enyhén valószínűtlen, hogy valaha embereket kelljen klónoznunk a szerveikért. (Ej-ej, Ishiguro, nem olvastál ennek utána, mi?)

Amúgy... csak én nem látom az értelmet abban, hogy a szereplőknek miért rövidítik a vezetéknevét? Ez valami univerzalitást akar kölcsönözni? Vagy olyannak akarja feltüntetni a regényt, mint egy valós történet, amiben a szereplők kilétét titkolni kell? Vagy nincs is vezetéknevük valójában, és az a betű csak egy megkülönböztető jelzés?

Cselekmény, történetvezetés: 10/6

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/5

Érzelmek: 10/6

Összesen: 10/7

Három filmplakát

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem az új, filmes borítóval van meg, az nem rossz.

Kedvenc szereplők: (1) Tommy (2) Miss Lucy (3) az igazgatónő (4) Kathy (5) a galériás nő

Kedvenc jelenetek: (1) Tommy dührohamot kap, és ordítani kezd a mező közepén (2) Kathy és Tommy Norfolkban megkeresik a kazettát (3) Kathy, Ruth és Tommy kimennek a hajóhoz (4) Kathy a zenére táncol a szobában (5) Tommy megmutatja Kathynek az állatkás rajzait

Mélypont: nehéz választani... de talán az a rész, amikor Tommy meg Kathy elkezdtek szexelni egymással... komolyan nem zavarta őket, hogy az épület tele van haldokló emberekkel?

Kedvenc ötlet: Talán a Galéria jelentősége. Talán.

Lois Lowry – Az emlékek őre

(Könyvkuckó)

Most, amikor valósággal virágzik a fiataloknak szánt disztópiák piaca, szeretném felhívni a figyelmet egy igen bölcs írónőre, aki már húsz évvel ezelőtt tudta, hogy ez kell majd a népnek. :D Egyik gyerekkori nagy kedvencemet köszönthetitek Az emlékek őre képében, amit nemrég olvastam újra.

Jonas a tizenkettedik születésnapján felnőtté válik majd, ami azt jelenti, hogy többet nem számít az életkora, és az iskola mellett elkezdi a felkészülést a jövőbeli munkájára. Természetesen izgatottan várja, a Döntéshozók milyen feladatra jelölték őt ki, főleg, mivel sejtelme sincs, mire lenne alkalmas. Aztán kiderül, egy nagyon különleges munkára választották ki: ő lesz a következő Őrző, akinek a feladata, hogy távol tartsa a közösségtől a régi világ emlékeit. Betanulása pedig abból áll, hogy az előző Őrző megosztja vele az emlékeket, szépeket, fájdalmasakat egyaránt. Jonas pedig elgondolkodik, hogy mit is jelent pontosan egy célszerűség uralta világban élni.

Utoljára nagyjából tizenegy éves koromban olvastam a könyvet, és akkor telitalálat volt számomra, gyanítom, ekkor szerettem bele végérvényesen a disztópia műfajába. Bizonyos szövegrészletek annyira belém égtek, hogy majd’ tíz év távlatából is idézni tudtam volna őket. Viszont ez a könyv igazából a 10-14 éves korosztálynak szól szerintem, úgyhogy nem lehet benne olyan nagy harcokat, vérengzéseket, plasztikus szörnyűségeket találni, mint egy nagyobbaknak írt könyvben. Így felnőtt fejjel már látom, hogy a cselekmény kissé lassú, a vége meg épp ellentétesen csöppet összecsapott, de ez nem sokat von le a mű értékéből.

Mert annak ellenére, hogy ez egy gyerekeknek szóló könyv, nem nevezhető gyerekesnek. A főszereplő, Jonas is csak tizenkét éves (én komolyan azt hittem, idősebb :/), de ez a kor az ő világukban szinte felnőtté avat valakit, és Jonas nem is lehetett igazán olyan szabadon gyerek, mint nálunk. Mégis, mivel ebben a világban nőtt fel, mindent természetesnek, sőt, helyesnek érez.

Amin engem igazán megnyert ez a könyv, az az ő személyisége és jellemfejlődése. Értelmes, kíváncsi és bátor gyerek, aki előtt az Örökítő emlékeinek hatására feltárul, hogy lehetne másképp is élni. Hogy egy olyan világ, amiben mindenről helyetted döntenek, és tényleg csak azért vannak a dolgok, hogy jól, célszerűen működjenek, borzalmasan kiüresedett, valójában élhetetlen.

Jól példázza az egész folyamatot a családok működése. A párodat az Elöljárók jelölik ki számodra a személyiségetek alapján, majd pár év együttélés után igényelhettek gyereket. Ekkor sem természetes úton fogantok meg, sőt, újszülöttnek még a közelébe sem kerültök, egyéves gyerekek közül kaptok majd egyet, ha jók vagytok, akkor pár év múlva még egyet. Miután a gyerekek kikerülnek, új szálláshelyre költöztök. Soha többet nem laktok együtt, sőt, nem is találkoztok a gyerekeitekkel, és ez az élet rendje. Működik, de igazából ez nem család, csak egymás mellett eléldegélő emberek halmaza.

És minderre Jonas is rájön, a tagadásból pedig szép lassan elér addig, hogy bármit megtenne a változásért. Ez tényleg egy átmenet, és hihető, hogy mindez megtörténik benne. Ez a különbség Az emlékek őre, meg a bénácskábbra sikerült mai YA-disztópiák között: ez a könyv tényleg arról szól, amiről szólnia kell, valóságos, és hihető. Ja, meg nem rontja el a dolgot a szerelmi szál. Van egy kis vonzódás, de ez elérhetetlen marad, és inkább csak olyan kedves-gyerekes, mint az ilyen korban jellemző plátói szerelmek. :) De, ami nagyon lényeges, nem veszi el a hangsúlyt a mondanivalóról, hogy fontos az emberség és a szeretet, mert ezek hiányában a minden részletre kiterjedő szabályozás csak igazságtalan elnyomásba vezet.

Jó, hogy annak idején nem tudtam: ez egy sorozat, mert sokat rontott volna a befejezés varázsán. Folytatás nélkül a lezárás egy gyönyörű, nyitott befejezés, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Így viszont kíváncsi vagyok, merre alakul tovább a történet, mindenképp folytatni fogom a sorozatot.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A magyar borító első ránézésre kicsit fura, de a könyv olvasása után érthetővé válik, és nagyon könyvhű a hangulata. Az eredeti is tetszik.

Kedvenc szereplők: (1) Jonas (2) Örökítő (3) Gabe (4) Fiona (5) Asher

Kedvenc jelenetek: (1) Jonas rosszul lesz  a háborúsdit játszó gyerekek miatt (2) emlék a háborúról (3) Jonas kimondja Gabe előtt, hogy lehetne másmilyen is a világ (4) befejezés (5) a családi ünnep emléke

Mélypont: rövid volt

Kedvenc ötlet: az egész világfelépítés

Simone Elkeles – Perfect Chemistry

(Könyvkuckó)

Brittany Ellis sokat ad a látszatra, ha már a családi élete igazából romokban hever, ő pedig csupa bizonytalanság és frusztráció. A látszat szerint viszont ő a tökéletes életű úrilány, a pompomcsapat kapitánya, a legmenőbb srác barátnője, az örök bálkirálynő-típus. Ennek meglelően a végzős évnek úgy indul neki, hogy élvezetes és könnyű lesz. Azonban minden egy csapásra megváltozik, amikor kémiaórán laborpartnerének Alex Fuentest, a veszélyes bandatag mexikói fiút sorsolják ki. Alex sem repes a boldogságtól, örömmel tesz keresztbe kényszerű munkatársának. Így aztán kapva kap a lehetőségen, amikor az egyik hülye haverja fogadni akar vele, hogy még Halloweenig ágyba viszi a Fairfield Gimnázium üdvöskéjét. De persze, ahogy az már lenni szokott, amikor beszélgetni kezdenek egymással, rájön, hogy bizony a jégkirálynőnek is vannak érzései. És hamarosan már alig tudják türtőztetni magukat, úgy vonzzák egymást, mint a mágnes. Viszont ha igent mondanak egymásra, az a baráti és családi kapcsolataikat, sőt, az életüket is veszélybe sodorhatja...

Iszonyat sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, a következő okok miatt:
1. Én alapvetően nem szeretem a romantikus regényeket.
2. Halálosan unom a jólány-rosszfiú felállású történeteket.
3.  Nem kajálom meg, hogy a rosszfiúból jófiú lehet. A valóságban ez nem működik.

Szóval, mivel alapvetően úgy gondolom, hogy ez a fajta anyagi alapú kasztosodás meglehetősen távol áll a mi társadalmunktól, nem is igazán tudok azonosulni az ilyen szituációban vergődő főhősökkel, ráadásul úgy gondolom, hogy ez már kimeríti az ezerszer lerágott csont fogalmát. Ezért – elég ellentmondásos módon – előítéletekkel viseltettem a könyv iránt (ami ugye azért vicces, mert arról is szól a regény, hogy az előítéletek rosszak), elkönyveltem, hogy úgyse lesz ez jó. Aztán nekiálltam, és szerencsére mekkorát tévedtem. :D

Már első öt oldalon felcsillant a remény, amikor kiderült, hogy Brittanynek van egy fogyatékos nővére. Jó, tudom, nem szép dolog ennek így örülni, de ennek hatására elkezdtem bízni benne, hogy mélyebb dolgokról is fog szólni a könyv, mint a jaj, de utállak – jaj, de szeretlek – összejövünk – szétmegyünk – szenvedünk – kibékülünk szokásos körforgásáról. És a lány nagyon hamar szimpatikussá vált számomra, ugyanis Britanny valójában nem az a beképzelt, aranyéletű liba, akinek mindenkinek látja. Igazából egy normálisan gondolkodó, érett személyiség, akinek ez a „tökéletes” kép csak álca, amit azért használ, hogy védje a nővére problémáival küzdő szüleit, és takargassa a családi gondokat. Brittany legtöbb döntését nem az diktálja, hogy ő mit szeretne, hanem hogy ez beleillik-e abba a képbe, amit a környezete felé mutatni akar. Így aztán évek óta a saját maga gyártotta csapdában vergődik, amit szép lassan kezd meggyűlölni.

Alex is hasonló csapdába esett. A nagymenő, drogos, keménycsávó bandatag álcája az ő esetében egy érző, a családját mindennél jobban szerető fiút takar. Igazából sosem tudta feldolgozni az apja elvesztését, akit a szeme láttára lőttek le, amikor hat éves volt. A bandázás nem önkéntes választás volt a részéről: azért lépett be, mert máshogy nem tudta megvédeni anyját és két öccsét, márpedig ez az ő feladata, hiszen tizennyolc évesen ő a férfi a családban. Utálja az egészet, az az álma, hogy egyetemre megy, és erre esélye is lenne, hiszen kifejezetten okos, de ahhoz ott kéne hagynia a bandáját, ami pedig felérne egy halálos ítélettel saját maga és a családja számára is. Így aztán teljesen beletörődött abba, hogy ő már elveszett ember, igazából nincs jövője, és csak arra törekszik, hogy a testvérei ne jussanak az ő sorsára.

Amikor ők ketten találkoznak, mindkettejük világa feje tetejére áll. Brittany egyre inkább kényszernek érzi a tökéletes lány szerepét, már nem akar megfelelni az elvárásoknak, ki akar lépni a rossz kapcsolataiból, és végre egyszer úgy igazán megmondani a véleményét a szüleinek. Alex pedig – hiába próbálja távol tartani magától a gondolatot – egyre inkább elkezd reménykedni abban, hogy mégiscsak vár még rá valami jó is az életben. Ezért több ez egy egyszerű romantikus kis történetnél, mert nagyon komoly témákat boncolgat, például, hogy milyen nehéz jó döntéseket hozni, vagy hogy mibe kerül, ha az ember sosem vállalja fel önmagát.

Mindezt iszonyatosan jó mellékszereplők támogatják meg. Nekem személy szerint a kedvenceim Mrs. Peterson, a világmegváltásra elszánt kémiatanárnő, és Paco, Alex utolsó csepp vérig hűséges, bántalmazó apja elől menekülő barátja. Sajnos Brittany körül nem voltak olyan jó karakterek, őket elég laposnak találtam. A családdal, szülőkkel való kapcsolat bemutatását találtam még érdekesnek, ez mind a két oldalon pluszt hozott a regénybe.

A cselekmény azt hiszem, a könyv elején jobban lekötött, nagyon élveztem, amikor Brittany meg Alex folyton egymás agyát húzta, a kitolások között jópár nagyon ötletes volt. A végefelé bejött ez a kicsit krimis szál, hogy na akkor vajon ki ölte meg Alex apját (elég átlátszó), meg ez a drogdílerkedős ügylet. Be kell vallanom, annak az eseménynek a végkimenetele meglepett, de úgy összességében nem izgultam sehol a könyv olvasása közben, sajnos ennek a műfajnak az a hátulütője, hogy 99%-ban ugyanaz a befejezésük. Annyira jó lenne már egy olyan regény, aminek az írója be meri vállalni a negatív, vagy legalább keserédes végkifejletet. Na mindegy, igazából attól még, hogy tudtam, mi lesz a könyv vége, ez nem akadályozott meg abban, hogy ne bírjam letenni a regényt, annyi jó dolog volt benne, hogy ezt a kis bibit bőven megbocsátom neki.

Összességében szórakoztató, izgalmas, megható, még ha néha nem is túl egyedi könyvet foghat a kezébe az olvasó. A végkifejlet előtti ötven oldal nyűglődést kispórolhatnák belőle, de azt leszámítva sokkal jobban élveztem, mint vártam.

A trilógia első részét követi majd a többi is, a második A vonzás szabályai címmel megjelent magyarul, ami Alex öccsét, Carlost hozza össze álmai fehér csajával. Adok neki egy esélyt, bár ha pepitában ugyanaz lesz, mint az első kötet, nagyon bedühödök.

*SPOILER*

Magyarázza meg nekem valaki okos, hogy ha van folytatás, mi a jó életért kellett berakni a huszonhárom évvel később játszódó epilógust? Nagyon cuki, meg minden (bár kissé gejl), de nem sok értelmét láttam.

Egyébiránt le merem fogadni, hogy nem vegyészek fogják megtalálni az Alzheimer-kór ellenszerét...

*SPOILER VÉGE

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 7/10 (semmi extra, leszámítva, hogy elég sok benne a spanyol, amit ugye nem értek)

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Eredeti borítóval jelent meg magyarul, hangulatos.

Kedvenc szereplők: (1) Brittany (2) Alex (3) Paco (4) Mrs. Peterson (5) Iza

Kedvenc jelenetek: (1) Alex az anyjával veszekszik (2) a vezetésóra (3) Paco a golfpályán próbálja meggyőzni Alexet (4) Mrs. Peterson beszél Alexszel (5) Brittany lehányja Alex cipőjét

Mélypont: a nyűglődés a vége előtt, amikor még külön vannak, pedig olyan nyilvánvaló, hogy ők is összekeverednek a végére

Kedvenc ötlet: -

James Dashner – Az útvesztő

(Könyvkuckó)

Újabb olvasókörös gyöngyszemre bukkantam, kész szerencse, hogy tag vagyok, különben sokkal kevesebb jó könyvet olvastam volna az idén. :D

Létezik valahol, a világtól elzárva egy hely, amit Tisztásnak neveznek. Itt mindig jó idő van, sosem esik az eső, mégis kinő a vetemény, ideális lenne az élet. Csakhogy akad egy bökkenő: a Tisztásról nem lehet kijutni. A veszélyes szörnyekkel telezsúfolt, folyton mozgó falú Útvesztő veszi körbe, amiből ennek az aprócska világnak lakói, 12-18 éves fiúk már két éve nem találják a kiutat.

Thomas úgy érkezik ide, mint mindenki más: a Tisztás közepére nyíló liftben, magányosan, összezavarodva. A fiú semmire sem emlékszik a saját nevén kívül, és rettenetesen zavarja a többiek titokzatoskodása és lekezelő modora. Thomas azonban nem egészen olyan, mint a többiek: úgy érzi, korábban járt már a Tisztáson, ráadásul másra sem vágyik, mint hogy a lehető legveszélyesebb munkát végezze, azaz Futár lehessen, és nap mint nap kijárjon az Útvesztőbe a menekvés lehetőségét keresve.

Thomas még csak egy napja küzd beilleszkedésének rögös útján, amikor olyan dolog történik, mint még soha: még egy embert felküldenek a Dobozzal. Ráadásul az illető egy lány, és, mielőtt elvesztené az eszméletét, közli a teljesen tanácstalan bandával, hogy napjaik a Tisztáson meg vannak számlálva. De ha itt nem folytatható az élet, és a kijáratot sem tudják megtalálni, mégis mi vár rájuk?

Az első reakcióm a könyvvel kapcsolatban: á, már megint egy ilyen legyek ura-alapszituáció. Itt ez különösen erősen kijött, mert ugye csak fiúk voltak a Tisztáson, akik a társadalmuk törékeny hierarchiáját védelmezték tűzzel-vassal. De legalább fenáll az a különbség, hogy nekik sikerült működő rendszert kidolgozniuk, ami már valahol mutatja erkölcsi nagyságukat a fent említett regényelődhöz képest.

Ez annak ellenére sikerül nekik, hogy Thomas mintha bombát robbantana ennek a kis társadalomnak a kellős közepében. A fiú akaratlanul is úton-útfélen bajba kerül, és alaposan próbára teszi a közösség vezetőinek döntésképességét. Mert ugye vannak, akik támogatják, vannak, akik mindenáron el akarják buktatni, és ingadozók is akadnak. Felvetődik a kérdés, hogy erkölcsi, vagy az írott szabályokat fontosabb-e követni, ami azt hiszem, elég egyetemes probléma.

De közben persze van fontosabb is, mégpedig a kijutás a Tisztásról, ami igazából a cselekmény fő mozgatórugója. Nagyon okosan van felépítve a könyv, a cselekményben nincsenek üresjáratok, végig egyformán izgalmas. Az információk pont a megfelelő ütemben csepegnek, a szereplők kivételesen elég értelmesnek tűnnek, mindig akkor jönnek rá valamire, mire az olvasó már kezdené sejteni a következő titok nyitját. És ahogy egyre több mindenre rájönnek, egyre zavarbaejtőbb, hogy semmit sem tudnak az Útvesztőn kívüli világról. Mert mi van akkor, ha rosszabb helyre igyekeznek, mint ahol eddig voltak? Persze, egy idő után nem nagyon marad választásuk.

Időközben meg is ismerkedünk a szereplőkkel. Elenite nekem nagyon nehéz volt hova tenni a a karaktereket, Thomast leszámítva, akit kezdettől fogva szimpatikus főszereplőnek találtam. A Tisztáson lakó fiúk eleinte idegesítettek a folytonoson titkolózásukkal (ami sehová sem vezetett az esetükben), meg a lekezelő viselkedésükkel. Aztán szép lassan kibontakozott a jellemük, és bár csak pár szereplőt sikerült igazán megismernünk, azért őket elég alaposan sikerült kivesézni. Bár nem sok az a mellékszereplő, akit érdemben mozgat Dashner, és nem csak arctalan tömegnek vannak ott, de igazából szerintem ez reális, figyelembe véve, milyen rövid idő alatt játszódik a cselekmény.

Itt van nekünk Alby, a szőrösszívű, de felelős vezető, Newt, a gondoskodó barát, Chuck, akitről legszívesebben te gondoskodnál, és Minho, akinek meg elképesztő szövegei vannak. Annyira szépen átjárja a Tisztást a barátság és bajtársiasság légköre, még ha nem is értenek mindig mindenben egyet, ebből egyedül Gally lóg ki, akit még mindig nem tudok hova tenni. Teresa is üdítő színfolt a szereplőgárdában, nem egy ijedős leányzó, és neki is jó a humora. Az is tetszett, hogy látszott a szereplőkön az események hatása, sokaknak a személyisége igen drasztikus változásokon ment végbe a cselekmény során.

Igazából a legjobban a könyvben az alapötlet tetszik, amiről sajnos nem árulhatok el további részleteket, mert spoiler lenne. :D A legtöbb dologra csak az utolsó 50 oldalon derül fény, sőt, az utolsó két oldal is tartogat csavart. Én mondjuk láttam jópár dolgot előre, de ez nem vont le semmit az élvezetéből, voltak egészen frappáns megoldások a regényben.

Ez egy trilógia első része, de ezúttal nem bánom, mert a befejezés azt sejteti, hogy a következő kötetekben még idegtépőbb izgalmak, még drámaibb feszültségek, és még nagyobb fordulatok várhatóak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A magyar elég gejl lett (mi az a zöld ragacs rajtam takony?), az eredeti viszont nagyon jó.

Kedvenc szereplők: (1) Thomas (2) Chuck (3) Theresa (4) Minho (5) Newt

Kedvenc jelenetek: (1) befejezés (2) Thomas megszúratja magát egy Siratóval (3) Thomas, Minho és Alby kint rekednek az Útvesztőben (4) Theresa telepatikus beszélgetései Thomassal (5) döntenek Thomas büntetéséről a Tanácsban

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: az alapgondolat, a szereplők nevei