Kendare Blake – Vérbe öltözött Anna

(Könyvkuckó)

Theseus Cassio (Cas) Lowood édesanyja egészen hétköznapi elvárásokat támaszt a fiával szemben: érjen haza minden este épségben, szerezzen barátokat, és lehetőleg menjen valami normális főiskolára. Kár, hogy Casnek egészen más tervei vannak. A tizenhét éves fiú immáron három éve űzi apja mesterségét, azaz gyilkos kísértetek nyomába szegődik, hogy aztán az ősi családi fegyverrel, az athaméval száműzze őket a mi világunkból. Általában megrendelésre dolgozik, és, mivel fehér boszorkány anyjával meg a macskájukkal folyton költöznek a megbízatások miatt, az életébe nem nagyon férnek be azok a kritériumok, amik a normális tinédzserkort megteremtenék.

Cas már huszonkét szellemet tudhat a háta mögött, amikor egy barátja felhívja a figyelmét a Thunder Bay városkájában kísértő Vérbe öltözött Annára. Anna erősebb, mint bármilyen szellem, amivel eddig találkozott: eddig mindenkit megölt, aki átlépte a háza küszöbét, ráadásul a halála körülményei is rejtélyesek. Thunder Baybe érve azonban Cas megérzi, hogy ezúttal maga is sorsfordító változás elé érkezett. Ha sikerül megölnie Annát, akkor talán elég erős lesz ahhoz, hogy végre megkeresse apja gyilkosát, aki már hét éve üldözi a rémálmaiban?

Ami először feltűnt, amint kezembe vettem a kötetet: ez a könyv gyönyörű. Kicsit megborzongató, de csodaszép grafika látható a borítón, keménykötésű, masszív kis jószág, és bordó betűkkel van nyomtatva. Már csak azért is megéri megvenni, mert igen jól mutat a polcon. Aztán, amint kinyitottam, azonnal beszippantott a történet, megszűnt körülöttem a napfényes, nyüzsgő utca, és egyszeriben ott voltam én is a ködös, őszi éjszakában.

A könyv végig fent tudta tartani az érdeklődést, ez köszönhető az izgalmakban bővelkedő, dinamikus cselekménynek. A címszereplő, Anna, csak a hetvenedik oldalon bukkan fel, ez hihetetlenül magasra srófolja az olvasói elvárásokat vele szemben (vicces-érdekes párhuzam ez Kosztolányi Édes Annájával), aztán berobban a regénybe, akár egy természeti csapás, és onnan már nincs megállás, pillanatok alatt lezajlanak az események. Egyébként időben sem ölel fel sokat a könyv: talán ha két hét eseményeit dolgozza fel. Emiatt a dolgok jócskán besűrűsödnek, egy fölösleges mondat, jelenet sincs az egész könyvben, nincs üresjárat, amiben a szereplők csak malmoznának. Bár Cas új iskolába kerül a könyvben, mégsem megy el kamasz nyűglődés irányába a történet (hála Istennek), végig Anna marad az események fókuszpontjában.

A történetet Cas szemszögéből olvashatjuk, ami szerintem nagyon szerencsés választás, hiszen a sok nyafka női főhős közé igazán elkél már a változatosság. Cas erős és határozott karakter, nagyon érett és felelősségteljes a korához képest, és van egy jó adag fanyar humora, ami igazán feldobja az elbeszélését. Valójában azonban igen komoly problémákkal küzd, amikkel nemigen nézett szembe ezidáig: nagyon úgy tűnik, hogy képtelen feldolgozni az apja halálát, talán ezért köti le sokkal jobban az élete azon fele, amit a szellemek között tölt, és ezért nem képes funkcionális kapcsolatokat kialakítani az élőkkel.

A másik főszereplőnk ugye Anna, aki nem csak egy darabolós sorozatgyilkos kísértet, hanem elég tudathasadásos módon él még benne annak a lánynak a lelke is, aki tragikus halála előtt volt. Természetesen őt is megfelelően sok probléma gyötri, bűntudata van amiatt, amivé vált, szeretne véget vetni az egésznek, de közben azért mégis vágyik az életre, ami már sosem lehet az övé. A kettejük között kibontakozó szerelmi szál leheletfinoman szövi végig a történetet, fontos, de nem válik tolakodóvá, tragikus és megható, pont jó, ahogy és amennyire jelen van a történetben.

A mellékszereplők is kiemelendően jók, szerencsére nem klisékarakterek. Carmel lenne ugye az iskola legnépszerűbb lánya, de ez korántsem jelenti azt, hogy üresfejű szőke szépség, sőt. Thomas pedig a kívülálló nyomigyerek, de ettől még ő sem végletesen béna (hogy is lenne az, amikor boszorkány a drágám). A negatív mellékszereplők mondjuk annyira nem izgattak, azért ők is viszonylag értelmesen megalkotott figuráknak bizonyultak.

Amit még szerettem, hogy nagyon jók a támogató felnőttkarakterek, Cas anyja és Thomas nagyapja is aktívan segíti a fiút a küldetésében, és a bölcsességükre nem csak a varázslatoknál van szükség. Cas anyjának ábrázolása különösen tetszett, nagyon jól felépített karakter.

Ha valaki amiatt aggódik, hogy ez horror, akkor igazán véres jelenet van benne kábé három, igazán ijesztő meg mondjuk négy, de Blake nagyon jól fest hangulatot, úgyhogy egy kis kellemes borzongásra lehet számítani.

Előkészületben a folytatás magyarul: A rémálmok lánya, megjelenés 2012. november 20.

Ez a regény hovatovább olyan volt az életemben, mint egy gyorsvonat, de nem a magyar IC, hanem mondjuk egy Shinkanzen. Mire igazán beleéltem magam a könyvbe, már vége is volt, és ennek nem örültem különösebben. Levett még az értékéből, hogy viszonylag előre láttam a nagy csavart a végén (én tudtam, pedig én nem vagyok szellemirtó… Cas kissé figyelmetlen volt), ráadásul a lezárást a történet egészéhez képest meglehetősen üresnek és hirtelennek éreztem. Bár ez még javulhat, hiszen Anna és Cas története folytatódik A rémálmok lánya című könyvben, aminek magyar megjelenése már tervben van (és reményeim szerint szintén eredeti borítóval kerül a forgalomba).

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nagyon örülök, hogy meghagyták az eredeti borítót, ennél jobbat úgysem tudtak volna csinálni, minden négyzetcentimétere tökéletes.

Kedvenc szereplők: (1) Anna (2) Cas (3) Thomas (4) Thomas nagypapája (5) Cas anyukája

Kedvenc jelenetek: (1) Anna halála (2) Anna és Cas a tornácon beszélgetnek (3) kezdés (4) Cas először találkozik Thomassal (5) Anna első jelenete

Mélypont: a befejezés

Kedvenc ötlet: bordó betűk

Postaládám IV.

Múlt héten érkezett még két könyv, amik az ehavi vásárlásaim lennének.
















George R. R. Martin - Varjak lakomája


"A Varjak lakomája méltó folytatása George R. R. Martin világhírű fantasyciklusának, A tűz és jég dalának. A Trónok harcában megjelenő, az ősi királyságot szétszakító kegyetlen erők, a Királyok csatájának kísértetei, vademberei és boszorkányai, a Kardok viharának a másvilágról előretörő inváziója után a ciklus negyedik kötetében Martin ismét egy sokszereplős, tabudöntögető művel rukkolt elő. Az ősi Westeros földjén lassan véget ér a hosszú, véres háború. Észak ifjú királya halott, családja ősi székhelye romokban hever, a sebeiket nyalogató hadvezérek és királyi házak meghúzzák magukat. A nyugalom azonban látszólagos - a koncért mások is vetélkednek. A Vas-szigetek harcias népe a Hét Királyság zöld földjeire vágyik, miközben a kikötőkben egyre több tengerész regél a Sárkánykirálynőről és három sárkányáról... A Varjak lakomája a sorozat előző köteteitől megszokott színvonalú, lebilincselő és egyben felkavaró olvasmány."


Igazából ezt édesapámnak vettem meg ajándékba - óriási lelkesedéssel olvassa a sorozatot -, de nekem is várólistás, nagyon jókat hallottam róla.


Kendare Blake - Vérbe öltözött Anna

"A 17 éves Cas Lowood szokatlan hivatást választ: halottakat öl.

Így tett az apja is, míg el nem pusztította egy kegyetlen kísértet. Cas apja rejtélyes fegyverével, az athaméval együtt a rendkívüli képességet is örökölte, ezért mozgalmas életmódra rendezkedik be boszorkánykodással foglalkozó mamája és Tybalt, a szellemek jelenlétét megérző macska társaságában. A fiú a helyi mendemondákat és a titokzatos események hírét követve nyomoz az élőkre veszedelmes, vérszomjas és bosszúálló holtak után, hogy ártalmatlanná tegye őket.

Így érkeznek meg egy ontariói kisvárosba, Thunder Baybe, ahol a vérbe öltözött Anna szedi áldozatait. Cas azt hiszi, szokványos esettel áll szemben. Csakhogy a több évtizeddel ezelőtt meggyilkolt, hófehér, vérrel pettyezett csipkeruhában kísértő, örökké 16 éves Anna senkinek sem kegyelmez, aki átlépi egykori otthona, a régi, elhagyott és elátkozott ház küszöbét…"

Ez a könyvhetes gyöngyszem a gyönyörű borító meg a témaválasztás miatt kezdett el érdekelni, ráadásul olvasókörös feladvány a hónapra, úgyhogy nem álltam ellen, amint megérkezett, elkezdtem olvasni. Nemsokára érkezik róla az értékelésem is.

Julianna Baggott - Tiszták

(Könyvkuckó)

Kilenc évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa rázta meg a Földet. A Robbanásokban aktiválódó atomtöltetek és molekuláris fegyverek eltörölték az addig ismert világot, romhalmazzá változtatva a városokat, összeégett roncsokká az embereket. Pressia sok társához hasonlóan összeolvadt a hozzá legközelebb elhelyezkedő tárggyal, jelesen egy játék babával, ami a kézfejére nőtt. Nagyapjával együtt próbál életben maradni, és közben a régi, gondtalan életről álmodozik. Azonban vészesen közelít a tizenhatodik születésnapja, ami után be kell lépnie az új világot uraló katonai szervezetbe. Pressia nem akarja magára hagyni a nagyapját, így bujkálni kényszerül, de a katonák a nyomában vannak, és nem sok ideje maradt…

Partridge szerencsésnek mondhatja magát, hiszen annak idején bejutott a Kupolába, a romok fölé magasodó szuper bunkerbe, így Tiszta lett, azaz olyan ember, aki sérülések nélkül úszta meg a pusztulást. Ő mégsem találja a helyét ebben a szigorúan szabályozott, túlélésről és célszerűségről szóló világban. Kívülállónak, értéktelennek érzi magát, akin befolyásos apja egyszerűen keresztülnéz. Nagyon hiányzik neki az édesanyja, aki sosem jutott be a Kupolába, és a bátyja, aki öngyilkos lett. Ráadásul attól is fél, mit is fog tenni vele egészen pontosan a kötelező genetikai módosítás, a kódolás, amin miden fiatal fiúnak át kell esnie. Aztán Partridge világa váratlanul fenekestül felfordul, amikor apja egy elejtett megjegyzéséből rájön, hogy az anyja talán még életben lehet. Elhatározza, hogy életét kockáztatva kiszökik a Kupolából, és megpróbálja megkeresni őt.

Magas elvárásokkal álltam neki a könyvnek, hiszen sok jót hallottam róla, de ezúttal mások véleménye abszolút nem vezetett félre.

A könyv több mint 500 oldal hosszú, de ez egyáltalán nem tűnik soknak, hiszen a cselekmény nagyon lendületes. Mondjuk a fülszövegben tárgyalt dolgok nagyjából az első 120 oldal történéseit lefedik, de aztán annyi rejtélyt és izgalmat tartogat a könyv, hogy ez kárpótol az elejéért. Két (néha három) szálon fut a cselekmény, négy különböző szemszögfőszereplő elbeszélésben, E/3-ban, szóval az első fejezetek elmennek az alapszituáció, meg a szereplők jellemének felvázolásával, és az igazi móka csak ezután kezdődhet. Viszont a könyv további része tényleg nagyon pergő cselekményű és izgalmas.

Baggott kifejezetten ügyesen ír akciójeleneteket, öröm volt őket olvasni, de nagyon szerettem a kis nyomozós beütését is a könyvnek, a rejtélyek igazán lebilincselőek, a nyomok pedig ötletesek. Szerencsére a szereplők elég ügyesek, nagyjából mindenre pont olyan gyorsan jönnek rá, mint az olvasók, ezért nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy legszívesebben fejbe csapnánk őket, hogy vegyék már észre a nyilvánvalót. Az írónő a váltott szemszöget is alaposan kihasználja, ahogy az már lenni szokott, épp a legizgalmasabb résznél vált egy másik szálra, ami látszólag kevésbé érdekfeszítő, de később persze kiderül, hogy rendkívül fontos.

Ami kiemelendően nagy erőssége a könyvnek, az a hangulata. Rettentően nyomasztó és komor az egész légkör, hiszen mindenki tömve van tragédiákkal, az egész világ romokban hever, nem is nagyon remélhetünk mást. És igazából ez nagyon jó, hiszen szerintem ezt várjuk egy disztópiától, nem azt, hogy hiperszuper kamaszok két csettintéssel megváltsák a világot. Én igenis érezni akarom a szenvedésüket, hogy rossz nekik, meg hogy igazából nem látnak ebből semmi kiutat. Itt ez teljesen átjött, a regény egyik szereplője bevallja, hogy öngyilkos akart lenni, míg egy másik már azt is szégyelli, hogy valaha egyáltalán reménykedett valamiben. És valahol igaza van.

A szereplők: mindjárt négy főszereplőt is kapunk, ami igazából öt, mert Bradwellnek nem jut ugyan szemszög, de róla is legalább annyit megtudunk a könyv végére, mint a többiekről. Minden figura szerethető és eredeti, abszolút át lehet érezni a problémáikat. Számomra Partridge volt talán a legszimpatikusabb, az örökös kitaszítottság-érzésével, de a többiek is nagyon belopták magukat a szívembe, végig azért könyörögtem, hogy csak érjék meg egészben a kötet végét. :D Igazából majd’ minden szereplőnek az első könyv arról szólt, hogy valamiért megváltozott a világról alkotott képük, és ez alapján át kellett értékelniük, kik is ők valójában. A legkisebb jellemfejlődés Bradwellt érte ilyen szempontból, hiszen ő volt az egyetlen, aki eléggé tisztában volt már magával meg a körülötte folyó dolgokkal. Neki az emberekkel szembeni bizalmatlanságát kellett levetkőzni, de a kötet végéből úgy tűnik, hogy rá is várnak még meglepetések a továbbiakban. :)

A könyv hátsó borítója, a ballagásomra
ajándékba kapott szitakötős könyvjelzővel

Bár itt abszolút nem lényeg a romantika, de azért kapunk két elbűvölő szerelmi szálat, szerintem a Lyda/Partridge meg a Pressia/Bradwell párosítás is rettentő nyilvánvaló már a kezdet kezdetétől fogva, az már kevésbé, hogy vajon sikerül-e egymásra találniuk. Partridge felhasználja Lydát a szökéséhez, ami miatt a lány hatalmas bajba kerül, számukra egyáltalán nem egyértelmű mit is éreznek egymás iránt. Pressiáék esetében pedig az a nagy kérdés, hogy sikerül-e valaha kimondaniuk az érzéseiket. Nagyon szurkoltam nekik, olyan kedves és ártatlan szerelmek ezek, amik a remény apró mécseseként világítanak ebben a szörnyű világban…

… ami egyébként nagyon kidolgozottan kerül tálalásra. A tudományos alap ugyan nem kicsit megkérdőjelezhető, de Bagott olyan meggyőzően mondja, hogy aki nem ért hozzá, simán elhisz neki mindent. Engem meg, hiába értek hozzá, abszolút nem érdekelt, mennyire hülyeség, mert amúgy is fikciónak fogtam fel. Tetszett még az is, amit a Cinder esetén kiemeltem, hogy globális képet kapunk, bár itt a szó szoros értelmében nem járnak máshol a szereplők, csak egy városban, meg a környékén, de legalább tudjuk, hogy volt egy Japán nevű ország is, és talán a következő kötetben nagyobb utakra is elindulnak hőseink.

Amit értékeltem még, hogy itt a katasztrófa nem egy tökéletes világot tett tönkre, igazából már a Robbanások előtt is szenvedtek sokan, hiszen hatalmas börtönök, elmegyógyintézetek, politikai átnevelő-táborok romjai maradtak az utókorra. Érdekes az is, hogy ezzel melyik szereplő hogyan tud megbirkózni, Pressia például szívesen látná eszményinek a múltat, hajlamos homokba dugni a fejét, Partridge mindenről tudni akarja az igazat, Bradwell pedig, ha akarná, akkor sem dobhatná el a szülei örökségét.

Bár vannak hibái a könyvnek, összességében mégis nagyon jó és élvezhető, a legjobb fiataloknak szóló posztapokaliptikus regény, amit olvastam. Kíváncsian várom a folytatást, amiről egyelőre annyit tudok, hogy fantasztikusan szép a borítója, de remélem, a történet sem marad el az első rész mögött.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Fantasztikusan szép, és nagyon illik a könyvhöz.

Kedvenc szereplők: (1) Partridge (2) Bradwell (3) Pressia (4) Lyda (5) Sedge

Kedvenc jelenetek: (1) Pressia énekel (2) Bradwell és Partridge az Olvadatban sétálgatnak (3) Bradwell és Pressia emlékezőset játszik (4) Partridge és Lyda a bálon (5) Sedge halála

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a rejtvényekbe bújtatott útbaigazítások

Cirque du Soleil – Alegría

Cirkusz, cirkusz, de mitől más, mint a többi? Nem másért, mint azért az egyszerű tényért, amivel már meg is fogalmazzuk a Cirques du Soleil létezésének lényegét: ez a társulat nem egy egyszerű cirkusz, az ő profiljuk az artistamutatványok művészete. És mivel a társaság a világ legtehetségesebb tornászait tömöríti, ezért nem nagy csoda, hogy ők a legjobbak. A kanadai társulat nemrég Magyarországra érkezett, május közepén Budapesten tartottak öt előadást egyik leghíresebb műsorukból, az 1994-es Alegríából.

A kezdéssel nem várták sokáig, pontban nyolckor sötétségbe borult a Papp László Budapest Sportaréna, hogy aztán besorjázzanak a legfurcsább szerzetek, akikhez valaha szerencsém volt színpadon: a kifejezetten ijesztőre elmaszkírozott bohócok és – lévén ez mégis egy cirkuszi előadás – a porondmester. A műsor nem vitt végig egységes történetet: látványos artistamutatványokból álló komoly számok és bohócjelenetek váltakozása tartott a nézők elé színes kaleidoszkópot az élet minden területéről és a különböző érzelmekről.

Az artistaszámokat az eszközök sokszínűsége jellemezte: láthattunk szinkrontrapézt, kerettrapézt, orosz rudat, de felléptek gumiemberek, tűzzsonglőrök is. Az egyik leglátványosabb eszköznek a trambulin bizonyult, ami X-alakú volt, és a színpadba süllyesztették, így igen érdekes koreográfiát lehetett kitalálni hozzá. Bármelyik produkcióról volt is szó, a művészek hihetetlenül pontos időzítéssel hajtották végre a bonyolult gyakorlatokat, amelyek szinte emberfeletti erőt, ügyességet, és hajlékonyságot igényeltek. Így például egy fiatal nő egyszerre vagy tucatnyi fémkarikát pörgetett a testén, többet ellentétes forgásiránnyal. A szakmai ismeret hiányában is meg lehetett érezni, milyen hihetetlen profizmus szükséges ezekhez a mutatványokhoz, a közönség többnyire csak ámult.

A trambulinos csapat

A bohócjelenetek sem okoztak különösebb törést a lendületben, de ezek nyilvánvalóan kissé más jellegű szórakozást nyújtottak. A legjobbak a két barát jelenetei voltak, amik igen egyszerű eszközökkel, mint például egy zseblámpával meg egy papírrepülővel elevenítettek fel egészen összetett dolgokat, a helyzet- és a jellemkomikumot egyaránt kihasználva. Az egyik számban az orosz rúdon végrehajtott artistaszámot parodizálták. A jeleneteiken az egész közönség könnyesre nevette magát. Ezek voltak ez előadás interaktívabb részei is: gyakran igényelték a közönség segítségét, például a fent említett orosz rudas paródiajelenetben egy különösen szellemes fiatalembert szerepeltettek spontán módon, ami igen sokat hozzátett a produkcióhoz.

A"guminők" hihetetlen hajlékonyságról tettek tanúbizonyságot

Az első felvonás végén apró papírdarabokból valóságos hóvihar borította el a nézőteret

Mindezt lenyűgöző jelmezek, díszletek és sminkek, meg persze fantasztikus élőzene festette alá. A csodálatos hangú énekesnő ragyogóan festett hosszú fehér ruhájában, és tevékenyen részt is vett az előadásban, fel-alá sétálgatva a színpadon, és az egyik bohóccal egy kis szerelmi jelenet szereplőjeként.

Az énekesnő

Lebilincselő, látványos szórakozást biztosított az előadás egy estére mindenféle korosztálynak, és egyértelműen bebizonyította, hogy ez a társulat különleges, hiszen máshol aligha láthatnánk ilyen minőségű artistaszámokat, főleg ilyen sokfélét. Remélem, mihamarabb új előadással térnek vissza Európába.

Postaládám III.

Bár nem nagyon akartam én már könyvet venni magamnak, hiszen csak a molyra felkönyvelt könyveimnek 80% alatt van az olvasottsági aránya, mégis, a hónapban is akadt, aminek nem tudtam ellenállni.

Az első két regényt Keszthelyen vettem, a könyvtárat támogató használtkönyv-vásáron… mert a könyvtárak jók.

Peter James – Dreamer

(A leírást a saját szabadfordításomban olvashatjátok.)

„Amikor Sam utoljára álmot látott, hét éves volt, és a szülei ezen az éjszakán haltak meg.

Huszonöt év telt el, és a gyerekkora nem más, csak rossz emlék. Sam egy gazdag kereskedő felesége, két szép gyerek anyja, két háza és igen sikeres karrierje van. Olyan életet él, amit bárki megirigyelhet. De Sam számára mindez pokollá válik, amikor a rémálmok visszatérnek –ezúttal azonban valóra válnak.

Időről időre az éjszakai látomások feltárják előtte a jövő katasztrófáit – és senki sem hisz neki, senki sem segít neki. Ahogy Sam sorra csalódik a pszichiáterekben, látnokokban és alvásszakértőkben, egyre inkább magára marad a problémájával, aminek még csak a nevét sem tudja: hallucináció, előérzet, reinkarnáció, pszichikai vetítés? Akármi is ez, nem hagy alább a szorítása. Végül Sam elkezdi megálmodni a saját halálát…”

Vágyom egy jó krimire, és a kis misztikus beütést sem bánom. Nem tudom, a férfi író garanciája-e egy izgalmas cselekménymenetnek, de majd kiderül.

Matsutani Miyoko – Levelek Tokióból

"Ezúttal Japánba látogatunk. Kalauzunk a 13 éves Júko és újságíró mamája. Mindketten Júko születésnapi ajándékkönyve „írójának”, Anna Franknak, a koncentrációs táborban elpusztult 13 éves kislánynak címzik naplófeljegyzéseiket. Beszámolóikból képet kapunk a mai japán családról és iskoláról, az iskoláig legyűrűző koreai-japán ellentétről, melynek gyökerét keresi – diáknapi előadásra készülve – Júko és – európai útra indulva – mamája."

Érdekel a japán kultúra, és egy különleges hangulatú belső leírást remélek a kötettől.

Ezt viszont megvettem újan, nem csak azért, mert olvasókörös feladvány, de egyébként is nagyon fentem rá a fogam. :)

Julianna Bagott – Tiszták

„Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri. Éjszakánként egy szekrényben elbújva arról ábrándozik, hogy egyszer talán visszatér a régi világ, vagy legalább valahogy bejuthat a Kupolába, ahol a szerencsés kevesek, a Tiszták élhetnek, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását.

Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja.

A romok között négy fiatal vívja élethalálharcát a szörnyetegek és egy gonosz, embertelen hatalom ellen. Miközben feltárul előttük a múltjuk, minden erejükre és bátorságukra szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak és megmaradjanak embernek.”

Imádom a világvégés témát, a véres, naturalisztikus leírásokat, meg a bizarr mutánsokat. Ráadásul nagyon jókat hallottam erről a kötetről.

Marissa Meyer – Cinder (The Lunar Chronicles I.)

(Könyvkuckó)

Cinder a tizenhét éves, árva lány Új-Peking városának legjobb szerelője – nem csoda, hogy van érzéke hozzá, hiszen egy gyerekkori szörnyű baleset óta a lány kiborgként él. Ennek az állapotnak azonban vannak hátrányai: az körülötte élők félnek tőle, mostohaanyja emberszámba se veszi, ráadásul, amíg ő a gyámja, jogai se nagyon vannak. Egy nap furcsa ügyfél érkezik a boltjába: Kaito herceg, az Ázsiai Nemzetközösség leendő vezetője, aki rejtélyes körülmények között meghibásodott androidját szeretné a lánynál megjavíttatni. Cinder alig tér napirendre az események felett, amikor menekülnie kell, hiszen a Föld lakosságát tizedelő járvány, a letumózis épp a szemközti pékségben üti fel a fejét, ő pedig nem akar a vizsgálódások kereszttüzébe kerülni. Otthon sem fordul azonban jobbra a helyzet: húga még az est folyamán szintén megbetegszik, mostohaanyja pedig dühében - és persze a pénzdíjért – kiszolgáltatja a lányt, aki így sok kiborg társához hasonlóan kísérleti alannyá válik a letumózis ellenszeréért folytatott kutatásban.

Ha valaki elkezd információkat keresgélni, akkor az első dolog, amit meg fog látni, hogy ez egy Hamupipőke-feldolgozás. Én nem igazán szeretem a feldolgozásokat, de cyberpunk környezetbe ültetni egy klasszikus mesét annyira meredek ötlet, hogy felkeltette az érdeklődésemet, és végül nem bántam meg. Az eredeti sztori elemei ugyan megvannak (gonosz mostoha, mostohatestvérek, bár itt az egyik kedves, bál), de ezek többnyire annyira kicsavarva találhatók meg a történetben, hogy nem zavaró, sőt, örül az ember, ha valami ismerős elemre bukkan.

Igazából a történetnek nem kellett különösebben sokat nyújtania ahhoz, hogy megszerettesse magát velem, mert egészen másról szólt, mint amit vártam, ráadásul felvonultatta néhány kedvenc témámat egy kötetben, a halálos betegségtől időnként elhulló szereplőkkel meg a kétségek között vergődő, feladatához felnőni próbáló trónörökössel. Persze ez önmagában kevés lenne a boldogsághoz, de a könyv nagyon igényesen van megírva, a cselekmény pedig érdekes, ha nem is kitalálhatatlan (na jó, elég könnyen rá lehet jönni a dolgokra, bár nálam ez nem mérvadó, mert én majdnem mindig rájövök mindenre), de azért elég izgalmas fordulatokkal. Számomra szabályosan elrepült az a 400 oldal.

Ami a műfajban elengedhetetlen, és itt szerintem nagyon jól sikerült, az a világfelépítés. Az elején ugyan kicsit gyorsan csöppenünk bele, én csak kapkodtam a fejem, hogy mik vannak, de aztán szerintem megkapjuk a kellő mennyiségű információt, anélkül, hogy minden töltény elfogyna a jövőre nézve. Nagyon tetszik Új-Peking hangulata, a nyomornegyedek és szeméttel teleszórt utcák fölé magasodó aranyszínű palotával, a levegőben járó autókkal, a mindenhol hemzsegő robotokkal. Azt is értékelem, hogy ebben a könyvben végre globális képet kapunk egy jövőbeli Földről, nem korlátozódik le a nézőpont egyetlen államra, vagy kontinensre, mint például Az Éhezők Viadala vagy a Matched esetén, már régóta vágytam egy ilyenre. Sőt, ugye ebben a világban van élet a Holdon is, ami megint egy nagyon különös, elnyomó jellegű társadalom, a lakói mintha nem is egészen lennének emberek, és a velük való konfliktusokat kiválóan ábrázolja Meyer. A sorozat főgonosza is ugyebár a Hold világuralomra törő királynője, akitől hidegrázást kaptam, komolyan, szóval igazán erős ellenfél lesz hőseinknek. Kisgonoszként lépett fel a kötetben Cinder mostohaanyja és –testvére, akiket legszívesebben leütöttem volna, de a jövőben talán nem gyakran fogjuk látni őket.

A szereplőkkel egyébként elégedett vagyok, ezúttal még a női főszereplőtől sem másztam falra, sőt, Cindert kifejezetten szimpatikusnak találtam. Talpraesett és határozott lány, ráadásul az a fajta szarkasztikus-ironikus humor is a sajátja, amit én nagyon szeretek. Ugyanakkor Cinder élete és problémái nagyon szépen bemutatják egyrészt valakinek a fiatalkori énkeresését, másrészt pedig azt, hogy milyen érzés, amikor valaki más mint a többiek,  például valamilyen testi fogyatékossággal küzd. Cinder a regény folyamán megpróbálja kideríteni, honnan származik (mert a balesete előtti időkre nem emlékszik), hogy hova is tartozik valójában, és mi az élete értelme. Végül pedig fel kell nőnie, és vállalnia kell a felelősséget valamiért, amiről sosem gondolta volna, hogy az ő ügye lesz.

A könyv másik főszereplője, akit szintén nyomon követhetünk, az Kaito herceg (Kai). Neki az ország vezetésének felelősségével kell megbirkóznia egy igencsak válságos időszakban, amikor a halálos kór és a külső ellenség formájában is veszély fenyeget, és a Föld újra egy nagy háború szélére sodródott. Tetszik a hercegben, hogy nem egy kész kis csodacsászár, látszik rajta, hogy azért még nem elég érett ehhez, a tárgyalásokon sokszor meggondolatlan, lobbanékony. Mégis jó uralkodó lesz belőle, hiszen mindennél fontosabb számára az országa meg a népe. A kis románcuk Cinderrel épp csak bimbódzik, épp ezért nagyon tiszta és ártatlan, szerintem rettentően aranyos, mégis a helyzethez megfelelő mértékben komoly és érett. Én szurkolok nekik. :)

Ahogy közelítettem a könyv végéhez, úgy vált számomra egyre világosabbá, hogy ennek már megnyugtató lezárása ilyen rövid terjedelemben nem lesz. A könyv nem teljesen követi végig a Hamupipőke történetét, a beteljesedés teljesen kimarad belőle, és így sikerül egy keserédes véget kapnunk, amit nagyon értékeltem. Ja igen, meg hát ház méretű függővéggel zárul a regény, épp a legizgalmasabb helyen hagyta abba Meyer, lesz miért várni a folytatást.

Cinder és Kai története nyilván tovább folytatódik majd a The Lunar Chronicles következő részében, de hogy milyen formában, az egy jó kérdés, hiszen a sorozat négy kötete négy különböző főszereplő sorsát követi végig négy különböző kontinensen, és mindegyik egy-egy tündérmese feldolgozása. Én személy szerint nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogja Meyer mindezt értelmesen összefésülni, bár néhány kapcsolódási pontot már láttam ebben a kötetben is. A következő könyvről annyit lehet tudni, hogy Scarlet címmel jelenik meg 2013-ban, Európában fog játszódni, és Piroska történetét ismerhetjük meg benne egy teljesen új nézőpontból. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 – Azért odafigyeléssel kellett olvasni, és néhol még szótár sem ártott.

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Rettentően tetszik, főleg a felirat, de az egész nagyon jó, és illik a könyvhöz.

Kedvenc szereplők: (1) Cinder (2) Kai (3) Iko (4) Dr. Erland (5) Peony

Kedvenc jelenetek: (1) a bál (2) Kai és Cinder a liftben (3) Peony halála (4) a befejezés (5) tükör a tálban

Mélypont: ööö… nem volt

Kedvenc ötlet: az EGÉSZ világfelépítés

Ally Condie - Matched

(Könyvkuckó)

Ismét egy könyvmolypárbajos olvasmányomról fogok írni, ezúttal az egyik angol nyelvű könyvemről.

Cassia Reyes világa tökéletes: a Társadalomban nincsenek betegségek, se háborúk, mindenki nyugodtan, kiegyensúlyozottan éli pontosan nyolcvan évig tartó életét, egyforma házakban, egyforma ruhákban, minden pontosan irányítva. A lány életének nagy pillanata érkezik el a tizenhatodik születésnapján, a Párosító Bankett estéje, ahol végre megtudja, ki lesz az a fiú, akit az elemzések alapján tökéletesen hozzáillőnek tartanak. A társa, akivel majd randevúzni fog, akivel összeházasodik, akitől gyerekei lesznek… szinte hihetetlen módon Cassia ismeri a párját: Xander az, gyerekkori legjobb barátja, őt pedig bármelyik lány szívesen elfogadná. Csakhogy amikor otthon meg akarja nézni Xander adatlapját, furcsa dolog történik: egy pillanatra egy másik fiú arca jelenik meg a képernyőn, ráadásul Cassia őt is ismeri. Persze gyorsan biztosítják arról, hogy hiba történt, és még mindig Xander a párja, de ő akaratlanul is egyre kíváncsibb lesz a másik fiúra. Ky a családi múltja miatt bent sem lehetett a sorsolásban… de mi van, ha mégis ő lenne az igazi?

Nagyon szeretem a disztópia műfaját, ez a világ pedig az első pillanattól fogva elvarázsolt, mert egy régesrégi nagy kedvencemre, Az emlékek őrére emlékeztetett. Mindkettőnek a lényege, hogy a tökéletes, irányított, mederben tartott élet fenntartásának érdekében elveszik az emberektől a választás lehetőségét, mindazt, ami egyéniséggé teheti őket. A gondtalan jelen képéért pedig teljes mértékben elvetik a küzdelmes múltat. Így Cassia világában csak száz-száz maradhatott fent a művészeti alkotások közül, minden mást megsemmisítettek. Ezen kívül a múltat őrzik még az örökölhető tárgyak, mint például a lány púderesdoboza. (Ezek elvileg nagyon ritkák, de jóformán minden gyereknek van az utcában… sebaj.)

Amióta elolvastam ezt a könyvet, azóta próbálom megmagyarázni magamnak, mégis mi nem tetszett benne, mert annak ellenére, hogy sok potenciál lett volna a történetben, mégsem sikerült nálam átütő sikert elérnie. Talán túl sokat vártam tőle az interneten kialakult hatalmas népszerűsége miatt.

Mert akárhogy erőltetem magam, én nem bírok sokkal többet látni ebben a könyvben, mint egy romantikus sztorit. Tisztességesen meg van írva, az igaz, meg néhol foglalkozik komolyabb témákkal is, de alapvetően mégiscsak az a lényeg, hogy Cassiának meg Kynak sikerül-e összekavarnia a gonosz Társadalom akarata ellenére is, vagy sem. (És a sikerben nagyjából a huszadik oldal után már egyáltalán nem kételkedtem.) Ennek hatására aztán az eddig egész életében teljesen szolgalelkű Cassia rájön, hogy mégiscsak király dolog az a szabad akarat, és a felismerésnek köszönhetően hibát hibára halmoz. Őszintén szólva nem éreztem elég súlyosnak a vívódását a kötelessége és Ky között, mert szinte azonnal hagyta, hogy legyőzze őt a kísértés, ami elég szánalmas dolog. Mindazonáltal egyszer sem izgultam különösebben a könyv olvasása során, valahogy a veszélyek sem tűntek olyan reálisnak és komolynak. Végig vártam, hogy történik valami nagy volumenű, amitől majd azt mondom, hogy na igen, erre vágytam, de ez valahogy kimaradt a könyvből. Nem mondanám, hogy untam, de néha nem voltam messze tőle.

Önmagában a lassabb sodrású sztorit megmenthetnék a jó karakterek, de nálam Cassiánál elvetélt ez a dolog. A csaj annyira sötét, szánalmas és idegesítő, hogy az már fizikailag fáj, ráadásul még önző is, ha mérlegeli is a döntés közben mások érdekeit, végül mégis úgy cselekszik, hogy az lehetőleg mindenkinek rossz legyen. Persze, megértem én szegény nyomorultat, nem lehet egykettőre lángész lázadó belőle, miután a Társadalom agymosásában engedelmes, mosolyogva bólogató bábuvá nevelték, de azért furcsa, hogy azok a dolgok, amiket én elsőre természetesnek vettem, csak akkor estek le neki, amikor a szájába rágták őket. Ky viszont kellemes karakter, hihetetlen izgalmas a titokzatossága, és nagyon tetszik benne a rejtőzködő, konfliktuskerülő magatartása is, csak azt nem értem, hogy vetkőzhet ki ebből szinte egykettőre Cassia hatására. Fordított helyzetben előnyös a változás: a lány ennek a szerelemnek a hatására sokkal érettebb lesz, és kezdi jobban átlátni a világ dolgait, úgyhogy egyre elviselhetőbb lett a számomra.

Természetesen ebben a könyvben is megkapjuk a betevő szerelmi háromszögünket (hogy én ezt mennyire kezdem unni!), aminek harmadik tagja ugyebár a feljebb emlegetett Xander, de míg ő a fülszövegben igen fontos szerepet tölt be, a történetben annál kevésbé. Eleve lesír a szegénykémről, hogy vesztésre van ítélve, nyilván nem rúg labdába az ismert, a biztonságos, a kalandos, tiltott szerelemmel szemben. Amit azonban furcsálltam, hogy Cassiának ez alig okozott lelki tusát, meg úgy általában nem nagyon foglalkozott a fiúval, leginkább csak kihasználta, amikor jól jött valamihez a segítsége. Mutatóban azért elszégyellte magát, de szerintem ez aránytalanul kevés volt. Ha ilyenek a barátaink, minek kellenek ellenségek? Ami viszont kellemes meglepetésként ért Xanderrel kapcsolatban, hogy nem kizárólag az eszményített jófiú szerepében tűnt fel, akadtak azért igen sötét foltok az ő múltjában is, talán kiderül még róla pár érdekes dolog a későbbiekben.

Ki kell még emelnem pozitívumként Cassia családját, akik egytől-egyig nagyon jó kis mellékszereplők voltak, főleg a szülők meg a nagypapa, akiken keresztül láthattuk, milyen ebben a társadalomban élni, teljesen alárendelve az egyéniségünket, avagy csöndesen lázadozva. A többi mellékszereplőt nem éreztem igazán kidolgozottnak, sok pluszt nem nyújtottak.

Mindent egybevetve kellemes könyv volt ez, csak semmi különöset nem adott, főleg ahhoz képest, mekkora durranásként harangozták be. Kíváncsi vagyok azért a folytatásra, ha ezt a szintet meg tudja ütni, akkor már jól elleszek vele. (Ja mert amúgy ez is egy trilógia első része, mert azokból sosem elég.)

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/7

Érzelmek: 10/8

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 – Nem emlékszem semmilyen nehézségre a megértésben, egyszer sem éreztem ingert arra, hogy szótárat használjak.

Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A könyv legjobb része. Nagyon szép, rendkívül ötletes, és illik a könyvhöz. Tökéletes.

Cím: A magyar fordításnak nem sikerült felérnie az eredetihez, még szerencse, hogy azt is odaírták a borítóra.

Kedvenc szereplők: (1) Ky (2) Xander (3) Cassia apukája (4) Cassia nagypapája (5) Cassia

Kedvenc jelenetek: (1) Ky elhurcolása (2) az erdős jelenetek (3) a nagypapa halála (4) Cassia szortírozó vizsgája (5) a kezdés

Mélypont: amikor Cassia azon szenved, hogy akkor ő most Xandert és az előírt életet választja, majd nagyjából öt oldal után rájön, hogy nem bír ellenállni Kynak (gratulálok, van ám akaratereje)

Kedvenc ötlet: az üzenetek

Az Éhezők Viadala

(Filmszemle)

Ugyan a magyar premier másnapján (azaz az amerikai premier napján) láttam a filmet, mégsem sikerült eddig annyi időt összekaparnom az érettségi hajrában, hogy normálisan leüljek bejegyzést írni. Egy cikket már sikerült alkotni az újságba, először egybe akartam a kettőt, csak aztán rájöttem, hogy a sima filmajánlót nem tudom összegyúrni ezzel az inkább összehasonlító jellegű elemzéssel, úgyhogy ezt későbbre halasztottam. Szégyen, gyalázat, de most végre megérkeztem a külön kis eszmefuttatásommal a blog számára, amiben a filmet a könyvvel fogom összevetni. Ha valaki nem olvasta a regényt, csak a film iránt érdeklődik, az ezúttal nem jó helyen kapirgál. :) A könyv bemutatását megtalálhatjátok ITT.

A német plakát (menő)

Azt hiszem, a forgatókönyvíróknak nem volt túl nehéz dolguk, hiszen a könyv viszonylag rövid terjedelmű, ráadásul mozgalmas történetű. Abban bíztam, hogy ezért nem sok mindent kell majd változtatni az eredeti cselekményen, és ez az én megítélésem szerint nagyjából be is jött. Igazából a cselekménymenet lényegi részében nem sok változás történt, az egyetlen igazán idegesítő dolog számomra Madge kiírása volt, aminek eredményeként a fecsegőposzátás kitűző eredete meglehetősen értelmetlenre sikerült (igen, felettébb valószínű, hogy a rongyos zugbeli néni csak úgy a csaj kezébe nyom egy színarany ékszert).

Persze, voltak dolgok, amiket máshogy kellett megoldani, mint a könyvben, hiszen nem forgathatták úgy a filmet, hogy hozzátapadnak Jennifer Lawrence fejéhez, és csak az ő szemén keresztül látjuk a világot. Így az információhintést ügyesen a különböző interjúrészletek, hírblokkok bevágásával, illetve a Játékmesterek szerepléseinek megnövelésével érték el, ami nekem kifejezetten tetszett. Seneca jóval nagyobb szerephez jutott így, mint a könyvben, de Snow elnök is többször tűnt fel a színen. Egy helyen nem volt elég egyértelmű szerintem az információszolgáltatás: a raktár felrobbantásánál nem igazán emelték ki, hogyan jött rá Katniss az aknákra, ami kicsit furcsára sikerült. Alkalmaztak olyan jeleneteket is, ahol viszont tényleg a főszereplő (vagy valaki más) szemszögéből láthattunk egy-egy dolgot, így például felmehettünk az indítócsővel, vagy megérezhettük Katniss lámpalázát, ez átélhetőbbé tette a filmet.

Nagyon örültem az olyan apróságoknak, amik a könyvben nem voltak benne, de hozzáadtak a filmhez, például a vérmintás azonosítás az Aratásnál, a képernyős üveg a Kiképzőközpontban, vagy a Játékmesterek irányítópultja.

Ruta halála kellően meghatóra sikerült

A színészi játék is jócskán dobott a produkció értékén. Néhány hónapja még szemöldökráncolva nézegettem a castingot (amit egyértelműen valamelyik hajfestékgyár szponzorált, hiszen mindhárom főszereplő más hajszínt kapott, mint az eredetiben), de végül is majdnem mindenki kitett magáért, hihetően alakították a karaktereiket. Lawrence nagyságrendekkel szerethetőbb Katnissnek bizonyult, mint az eredeti könyv főszereplője, Josh Hutcherson is nagyon peetás volt, Liam Hemsworth pedig pont annyira nem szerepelt, mint Gale a regényben. XD A felnőtt színészek is meglepően jól teljesítettek, mindenki hitelesen játszotta a maga karakterét, Effie megfelelően nyafkára és sekélyesre sikerült („Nem baj, hogy a hivatásosak sokkal erősebbek és ügyesebbek nálatok… ők nem kapnak ám ennyi desszertet!”), Cinna és Haymitch is megfelelt az elvárásaimnak. Egyedül talán Snow elnökben csalódtam, aki egyáltalán nem volt félelmetes, véreres szemű Mikulásnak tűnt (a háttérben látható rózsákért viszont pirospont, na, azok félelmetesek voltak).

Felgyújtás előtt

Akadt néhány jelenet, amit látványvilág szempontjából vártam nagyon, és nem csalódtam. A Kapitólium lélegzetelállító díszleteket kapott, az emberek pedig úgy festettek, mintha a tervezők a legvadabb vágyálmaikat próbálták volna kiélni („Ú, tudom, tudom! Legyen a csajnak fél méter hosszú, szivárványszínű szempillája!” „Zseniális, csináljuk!”). A sarkalatos jelenetek számomra a tüzes ruhában kocsikázás, meg a vadászdarazsak mérge által keltett hallucinációk voltak, és mindkettővel elégedett lehettem, főleg az utóbbival. A hangulatkeltést szuper aláfestő zene is biztosítja, nagyon jól kihasználták ennek az adottságait.

Persze, nem állítanám, hogy minden mozzanatában tökéletes volt a film. Kissé fájlalom például a barlangos rész lerövidítését, bár érzelmileg meg intenzívebb volt, ami persze nem biztos, hogy jó. A filmből ugyanis nem igazán jön át Katniss és Peeta kapcsolatának a bizonytalan, hazugságokra épülő, édes-bús jellege, inkább csak egy bimbódzó tinirománcot kaptunk. A mutánsok sem voltak például egyéniek, így sokkal kevésbé sikerültek érzelmileg terrorizálóra.

Tetszett a természetesség is: Lwarence-nek minden szeplőjét és bőrhibáját láthattuk, de a napokig tartó erdőben fetrengés után sem voltak épp patyolattiszták hőseink

Nem igazán örülök, hogy a reklámhadjáratban máris
túldimenzionálták a szerelmi-háromszög dolgot,
mintha ez lenne a legfontosabb a filmben
(pedig a történet alapján nem annyira hangsúlyos)

Szerintem a világ baromsága, hogy egy Amerikában ilyen népszerű filmet kis hazánkban csak felirattal adnak, mindazonáltal végül is nem volt rossz így nézni. Szeretem a színészek hangját, és szépen, artikulálva beszéltek, megértettem volna az időnként meglehetősen félrefordított felirat nélkül is.

Összességében véve szerintem kiemelkedően jól sikerült feldolgozás a film, méltó a könyvhöz. Az elején tűkön ültem, a közepén könnyekig hatódtam, a végén pedig felháborodottan követeltem a folytatást, ami remélem, minél előbb elkészül.

Postaládám II.

Ezúttal a húsvéti szerzeményeimről írok. :)

Scott Kelby - A digitális fotós könyv I.

„Scott Kelby, aki a Photoshop Digitális Fotósoknak című sikerlistás, díjnyertes könyvével mindörökre megváltoztatta a „digitális sötétkamrát”, ezúttal a digitális fényképészet legfontosabb területével küzd meg, és megmutatja nekünk, hogyan készíthetünk profi minőségű felvételeket a legjobb digitális fotósok trükkjeit használva (amelyek mellesleg egyszerűbbek, mintsem gondolnánk). Nézzük, Scott miként mutatja be könyvének lényegét: „Ha mi együtt fotózni mennénk, és megkérdeznéd, hogy "Te, hogyan kapjam le ezt a virágot úgy, hogy éles legyen?”, nem kezdenék el fényképész leckéket tartani Neked. Egyszerűen azt mondanám, hogy „Rakd fel a zoom objektívet, állítsd a blendét f/2.8-ra, fókuszálj a virágra, és kattints.” Erről szól a könyv: mi ketten fotózni megyünk, válaszolok a kérdésekre, tanácsokat adok, és megosztom az általam ismert titkokat, ahogy egy barátommal tenném – a technikai magyarázat és a fotós szakzsargon nélkül."

Szóval ez alapvetően egy gyakorlatorientált fotós szakkönyv, minden oldalon színes illsuztrációval. Már beleolvastam, a szerzőnek elég fárasztó a humora, de én azért tudtam röhögni rajta, ráadásul nagyon hasznos olvasmánynak tűnik. :)

J. R. R. Tolkien – A hobbit

„Kicsiny, összkomfortos odújában, távol a világtól lakik Mr. Baggins, a babók népének tiszteletre méltó tagja. Különös népek a babók: apró teremtmények, nem törpék, de nem is egészen emberek. Rikító öltözetben járnak, viszont nem hordanak cipőt; hízásra hajlamosak, ami nem csoda, mert szeretik a békés, eseménytelen hétköznapokat, és mindennél jobban megvetik a kalandot. Mr. Bagginsot mégis utoléri a nagy kaland. Egy napon törpék csapata szállja meg a házát, hogy magukkal vigyék egy kalandos, nagy hadjáratra a sárkány ellen, aki emberemlékezet óta őrzi a törpék ősi kincsét. Hogy a botcsinálta hadvezér miképpen viszi diadalra ügyüket – nem is annyira bátorságával, mint furfangos eszével –, megtudja, aki ezt a mulatságos és egyben nagyon izgalmas meseregényt elolvassa. Felejthetetlen szép tájakon barangolhat, végigélheti hőseinkkel a vad csatákat, és jókat nevethet egy valószínűtlen világ fonák helyzetein.”

Ez a regény igazából A gyűrűk ura-trilógia előzménytörténete, amivel kapcsolatban két dolog is hihetetlen: egyrészt az, hogy kemény LOTR-rajongóként még nem olvastam, másrészt meg hogy meg sem volt itthon. Na, ezt a problémát most orvosoljuk! Ez a változat, azon kívül, hogy felújított fordítás, azért is nagyon különleges, mert szövegkritikai kiadás. Ha valaki nem látott volna még ilyet, ez azt jelenti, hogy az egész könyv tele van lábjegyzetekkel, háttérinformációkkal, és kapcsolódó képekkel. A Matúra-sorozat kötelező olvasmányain kívül még sosem láttam ilyet, úgyhogy teljesen meglepett a könyv létezése, az meg pláne, hogy megkaptam ajándékba. Annyira örülök neki! :D