Marry – Kiss – Cliff könyves játék

Szóval... még nyáron, a már emlegetett könyves tageket fogok csinálni-projektem keretében Vivogle segítségével megcsináltunk három hasonló tematikájú játékot. Elsőnek ezt hoztam nektek.

A szabályok:
1. Felírsz egy csomó ellentétes nemű könyves karaktert.
2. Beleszórod őket egy kalapba/bögrébe.
3. Minden körben 3 cetlit kell húznod. Azt kell eldöntened, hogy az adott körből ki lesz az az egy szerencsés, akivel házasságot kötsz (Marry), akivel kavarsz egy kicsit (Kiss) és akit lelöksz egy szikláról (Cliff).

1. kör: Peter Pevensie (Narnia-sorozat), Carswell Thorne (Holdbéli-krónikák), Jace Witherspoon (Ököl/Jog)

Jace Witherspoon – Marry

Lehet, nem ő lenne a legokosabb választás, de szerintem amilyen tenni akarás munkál benne, Jace felül tud emelkedni a rossz családi mintákon. Ráadásul erős lányt keres maga mellé... jó csapat lennénk.

Carswell Thorne – Kiss

Carswell nekem túl rosszfiús, hosszú távon nem építenék rá, de egy kalandnak jó lenne.

Peter Pevensie – Cliff

Bocs, Peter. Nem érdemelted meg, de hát az élet igazságtalan.

2. kör: Daniel Sempere (Az Elfeledett Könyvek Temetője), Einar (Az emlékek őre-tetralógia), Thomas (Az útvesztő)

Thomas – Marry

Szerintem Thomassal nincs olyan nagy baj, én kedveltem őt a könyvben, szóval ellennénk.

Daniel Sempere – Kiss

Tekintve, hogy tudom, milyen Daniel egy házasságban, köszönöm szépen, inkább nem lennék a felesége. Bár talán a kalandja se, mivel az első barátnőjét mindjárt teherbe ejtette.

Einar – Cliff

Einar rendes pasas amúgy, de most nem volt szerencséje... szikláról lezuhanásban meg van már gyakorlata.

3. kör: Legolas (A gyűrűk ura), Percy Jackson (Percy Jackson és az olimposziak), Minho (Az útvesztő)

Percy Jackson – Marry

Ez nem is kérdés. Percy minden idők legjobb természetű tinihőse, még a kavarásra való hajlamával együtt is őt választom.

Minho – Kiss

Minho volt a józan ész szava a könyvben, szóval persze, bejött. :D

Legolas – Cliff

Legolas csak Gimlivel együtt elég szórakoztató, kettejükkel egyszerre meg mégsem kavarhatok.

4. kör: Neville Longbottom (Harry Potter-sorozat), Wolf (Holdbéli krónikák), Viktor (Engelsfors)

Neville Longbottom  -Marry

Neville a biztonságos választás, kicsit teszetosza ugyan, de jó természetű. És szereti a növényeket, ami majdnem biológia. :D

Wolf – Kiss

Hát, nem vagyok én olyan tökös csaj, mint Scarlet, úgyhogy nem hiszem, hogy ki tudnék tartani Wolf mellett anélkül, hogy kitörne a frász.

Viktor – Cliff

Bár szerintem Viktor nem kifejezetten gonosz, azért hajítsuk, biztos, ami biztos.

5. kör: Snow elnök (Az éhezők viadala),  Fermín Romero de Torres (Az Elfeledett Könyvek Temetője), Gideon de Villiers (Időtlen szerelem)

Fermín Romero de Torres – Marry

Fermín elég egyszerű ember, de olyan jószívű és jó a humora, megérne egy próbát.

Gideon de Villiers – Kiss

Nem nagyon bírom Gideont, egy arrogáns kis dög, szóval valószínűleg mi tartósan nem lennénk jó páros.

Snow elnök – Cliff

És milyen sokan megköszönnék nekem ezt a hőstettet...

6. kör, avagy a Természetfeletti Lények Szuperrangadója:  Gimli (A gyűrűk ura), Edward (Alkonyat), Grover (Percy Jackson és az olimposziak)

Gimli – Marry

Mert egész jó a természete, és azért nem baj, ha humanoid.

Grover – Kiss

Grover, tudod, hogy kedvellek, de... félig kecske vagy.

Edward – Cliff

Hajítom, meg még egy fokhagymaolajban ázott, ezüstreszelékes karót is kap a szívébe, hogy soha ki ne másszon.

7. kör: Gustaf (Engelsfors), Paul de Villiers (Időtlen szerelem), Ron Weasley (Harry Potter)

Ron Weasley – Marry

Nem mintha Ron annyira főnyeremény lenne, de hát szerintem nagyon kevés HP-rajongó van, aki ne akarna beházasodni a Weasley-famíliába.

Paul de Villiers – Kiss

Paul egy klasszikus lovag, bár az életét nem irigylem, de jó parti.

Gustaf – Cliff

Bocs, Gustaf. Legalább nem szenvedsz tovább a csajok mellett, ez a jó hír.

8. kör: Caspian herceg (Narnia krónikái), Tyson (Percy Jackson és az olimposziak), Kai (Holdbéli krónikák)

Kai – Marry

Kai-nak baromi jó természete van, bírom a szarkasztikus humorát, plusz császár, azért az se kutya.

Tyson – Kiss

Tyson, cuki vagy, de mégis hogy néznének ki a gyerekeink félküklopszként?

Caspian herceg – Cliff

Caspian helyes volt a filmben, de Tysont nem lenne szívem megölni, úgyhogy kénytelen leszek őt lehajítani.

9. kör: Isaac (Csillagainkban a hiba), Perselus Piton (Harry Potter), Augustus Waters (Csillagainkban a hiba)

Agustus Waters – Marry

Gondolkodás nélkül hozzámennék. Mellette az élet mindig egy intellektuális kaland lenne, azt meg szeretem.

Isaac – Kiss

Isaac ellen se lenne semmi kifogásom, bár a vakságával nyilván nehéz lenne eleinte együtt élni. Ezért talán ő lenne inkább a rövid távú kapcsolat.

Perselus Piton – Cliff

Piton lenyűgöző volt a maga módján, de azért annyira nem, hogy a közelemben akarjam tartani.

10. kör: Finnick Odair (Az éhezők viadala), Haymitch Abernathy (Az éhezők viadala), Jonas (Az emlékek őre)

Finnick Odair – Marry

Hát, mert na. Nem a vonzó megjelenése, hanem az óriási szíve miatt.

Jonas – Kiss

Jonas is nagyon szeretnivaló, szóval szívesen járnék vele.

Haymitch Abernathy – Cliff

Az a benyomásom, hogy a jó öreg Haymitch maga kérné, hogy ugyan, rúgjam már le arról a szikláról.

A leg johngreenebb John Green-regény valaha

John Green – Paper Towns (Papírvárosok)

(Könyvkuckó)

Nyáron már másfél éve volt, hogy utoljára olvastam valamit, az (egyik) kedvenc írómtól, ami nehezen tűrhető állapot, szóval nekiálltam az utolsó egyedül írt regényének, ami eddig kimaradt, a magyarul még nem megjelent Paper Townsnak.

Quentin Jacobsen és Margo Roth Spiegelman kapcsolata úgy kezdődik, mint nagyon sok gyerekkori barátság: szomszédok, ezért a szüleik szorgalmazzák, hogy játsszanak együtt. Hanem, a gyerekek egy napon a játszótéren megtalálják egy öngyilkosságot elkövetett férfi holttestét, és ez a pillanat különböző mértékben lesz hatással az életükre a későbbiekben. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, Quentin és Margo éppen végeznek a középiskolában. Quentinből szófogadó, rendes fiú lett, aki a hosszú évek alatt a távolból rajongott a csodálatos kalandokba keveredő, népszerű és izgalmas Margóért, akivel régen eltávolodtak egymástól.

Azonban a lány egy este megjelenik a szobája ablakában ninjaruhában, feketére mázolt arccal, és közli vele, hogy márpedig segíteni fog neki megvalósítani a teljesen jogos bosszúhadjáratát. Quentin vele tart, és élete legizgalmasabb éjszakáját tapasztalja meg. Már elképzeli, milyen szép lesz az élet, ha másnaptól Margo nem a népszerű barátaival, hanem vele fog lógni az iskolában, csakhogy a lány nem megy be többet, eltűnik otthonról. Quentin azonban felfedez egy sor nyomot, amik talán elvezethetik őt Margóhoz, és amikről úgy érzi, a lány pont neki szánta őket. De vajon miért?

Aki jól ismer, az tudja, hogy van ez az... obszesszióm John Green írásművészetével kapcsolatban, mert hát ő talán az egyetlen kortárs szerző, aki felvállalja, hogy mer átlagon felüli intelligenciájú kamaszokról írni, úgy, hogy nem állítja be csodabogárnak őket. Mégis... megdöbbentő, de igaz: eleinte ez a könyv nem tetszett. Mármint olyan kellemes volt, meg minden, de számomra zavaróan hasonlított a hangulata meg az alapfelállása az Alaska nyomábanra... és már jól felfújtam magam, hogy lehúzom a könyvet, mert ez mégsem járja, amikor megváltozott a helyzet. Margo eltűnése után a történet hangulata és jellege teljesen átalakul, és már egyáltalán nem emlékeztet az Alaskára. Számomra úgy tűnik, Green talált magának az első regényében néhány ötletet, amit szeretett volna még jobban kidolgozni, és ezt tette meg a könyvben.

Ezt a borítót kevéssé szeretem

A másik, ami miatt furcsa, hogy végül ennyire tetszett a könyv, az a tény, hogy nem szerettem Margót, és ez most nagyon enyhe megfogalmazás. Átérzem azt, amit a könyv egyik szereplője mondott valahol: az ötleteit sokkal jobban kedveltem magánál a lánynál. Margóban megvan az a megalkuvás, hogy nem mer igazából önmaga lenni, és ez elől próbál menekülni, csak azt nem érti, hogy akárhova fut, önmagát mindig cipelni fogja. És mivel el van merülve a saját világfájdalmában, nem veszi észre, mennyire rettenetesen önző.

Szerencsére nem Margo a főszereplő, ő csak a katalizátor ahhoz, hogy elindítsa Quentint egy utazáson, amihez még meg kell találnia a bátorságát. Szóval igazából a könyv középpontjában Quentin jellemfejlődése áll, ami azért jó, mert ő egy nagyon szerethető főszereplő, annak ellenére, hogy talán ő a legkevésbé extravagáns az összes John Green-főhős közül. Quentinnek nincs fura mániája, egy kicsit Grammar Nazi, de ez minden. Ami definiálja Quentint az az, hogy ő jó gyerek. Tanul, nem hiányzik az iskolából, a zenekarral lóg, holott botfüle van, mert ők is jó gyerekek, a problémáit megbeszéli a szüleivel. Elsőre unalmasnak tűnik, de Quentin valójában nagyon kalandvágyó, intelligens és mély érzésű. És az, hogy pánikrohamot kap néhányszor, nem jelenti azt, hogy nem bátor. Sőt, ha valaki ennyire félős, akkor sokkal több bátorságra van szüksége.

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak, nem érzem kidolgozatlannak őket. Különösen Radart és Bent sikerül alaposabban megismernünk, akik Quentin legjobb barátai. Radar egy internetes tényoldal elhivatott szerkesztője, ezen kívül mélységesen szégyelli, hogy a szüleinek van a világon a legnagyobb néger Mikulás-gyűjteménye. Számomra nagyon szerethető volt, olyan igazi legjobb barát, amilyet mindenkinek akarnál, lojális, megértő és elfogadó. Ben már egy kicsit nehezebb eset: ő sokkal harsányabb természet, akinek jelen pillanatban fontos prioritása az életben, hogy becsajozzon és/vagy népszerű legyen. Quentinnek és neki gyakran vannak súrlódásai, ugyanakkor Ben őszintén törődik a főhőssel, akkor is, ha nem értenek mindig egyet, és hajlandó áldozatokat hozni ezért a barátságért. Egyik fiú számára se jelent olyan rendkívül sokat Quentin útja, mégis mindketten ott akarnak lenni vele, hogy támogassák.

Az első ötven oldal Alaska-izmusa után nagyon jól esett nekem a könyv második felének cselekménye, ami lényegében félúton volt a nyomozás és az önfelfedezés között. Eszembe jutott egy kedves régi barátom, aki szintén az átlagnál jóval intelligensebb volt, és mindig azt mondogatta, hogy álmai születésnapja egy olyan nap lenne, amikor 24 órán keresztül folyamatosan csak meglepetések érnék. És igen, végül is minden okos gyerek így érez szerintem, mert akármilyen kihívásokat is helyezünk magunk elé, az élet valahogy mindig túl kiszámítható, steril és kalandmentes. Jómagam is vonzódom a nyomok sorozatát végigkövető kincsvadászatokhoz. Quentin sincs ezzel másképp, de ő Margónak hála megkapta élete nagy kalandját, úgyhogy nekünk, továbbra is unalomban tengődőknek jó vágykiteljesítés olvasni a történetét.

A történetnek meglepően erős a hangulata. Nem számítottam itt különösebben jó teljesítményre, hiszen még csak különösebben izgalmas helyszínen se játszódik, feltéve, ha Orlandót nem találjátok különösen izgalmasnak. Viszont ezen belül Green nagyszerűen választott, és az elhagyott épületekben, meg a Quentin fejében töltött órák egy idő után kifejezetten fullasztóvá és melankolikussá válnak.

John Green érezhetően szabadjára engedte minden passzióját a könyvben, többek között a metaforák iránti rajongását is. A regény tagolása is ez alapján van: három jellemző metaforát használnak a regény során az életre és az emberi kapcsolatokra, ez alapján tagolódik három szerkezeti részre a könyv. Az első szerkezeti rész a „Szál” címet viseli, mert az egyik metafora szerint a kapcsolatok olyanok, mint a léggömböt tartó szálak, és ha elpattannak, akkor az ember örökre elsodródhat. A második rész a „Fű” címmel fut, ugyanis mind kapcsolatban állunk egymással, és különállóságunk ellenére mind alkothatunk egy nagy egészet, mint a fűszálak a mezőn. Az utolsó rész a „Burok” címet viseli, ezt inkább nem fejtem ki, mert ez Quentin saját végkövetkeztetése a kapcsolatokkal kapcsolatban. Mindenestre a könyv végén ki is mondják, hogy egy dologra végtelen számú metaforát találhatsz ki, és ezek azért veszélyesek, mert meghatározzák, hogyan tekintesz valamire. (Amúgy a szerkezeti részeken belül a „fejezetek” felosztása se valami szokványos, jó ötlet volt így beosztani.) Az is érdekes, ahogy a szimbólumokat használja, például a papírvárosok számos jelentéstartalommal vonulnak végig a könyvön. Kevésbé nagy horderejű szóvirágokban is gazdag a regény, megtaláltam benne például az irodalom legborzalmasabb és/vagy legzseniálisabb hasonlatát.

„A hugyozás olyan, mint amikor egy nagyon jó könyvet olvasol: ha egyszer nekiálltál, baromi nehéz abbahagyni.”

Nat fogja játszani Quentint a filmben

Mégis, amiért igazán szerettem a könyvet, az a mélyen filozofikus mivolta. A metaforák nem csak úgy vannak, hogy legyenek, tényleg a könyv minden egyes pontja igazából egy belső utazás a főszereplő számára, és hát utazunk vele mi is. Quentin és Margo két ellentétes világnézetet képviselnek: a fiú folyton a jövőjével foglalkozik, és rettenet sokat aggódik, míg a lány az „élj a mának” filozófia szélsőséges követője. Ennek az egymásnak feszüléséről is szól a könyv, meg annak a felismeréséről, hogy valójában mennyire korlátoz a saját nézőpontod más megismerésében, és hogy mások megismerésén keresztül mennyire és hogyan ismerheted meg magad. Quentin, ugyebár elég sokáig idealizálta Margót, és az útjának ez az egyik nagy nehézsége, hogy megtanulja ezt levetkőzni, Margóban csak és kizárólag azt a hús-vér embert lássa, ami valójában, nem azt, akinek ő akarja látni.

Ami még kiemelendő a könyvvel kapcsolatban, hogy Greennek sikerült meglepő gazdagsággal megmutatni, milyen érzés is lezárni az életed egy szakaszát, és továbblépni. Benne van minden: az emlékeket megszépítő nosztalgia, a jövőtől való félelem, annak a felismerése, hogy mi az, amit érdemes megtartani, és mi az, amit nem, illetve hogy milyen az, ha valakivel menthetetlenül különböző irányokba halad az életetek, és nincs az a szeretet meg megértés a világon, ami ezt áthidalhatná. Ugyanakkor, ha megfelelő érettséggel rendelkezel, akkor viszont tudod, hogy melyikek azok a kapcsolatok, amikhez ragaszkodnod kell. Nekem legalábbis ezt mondta ez a könyv.

Száz szónak is egy a vége: John Green ezzel a regényével is adott nekem pár óra minőségi agytornát, nevetést és szívfacsarást, és erősen remélem, hogy ezt a jó szokását sokáig megtartja.

Cara Delevingne

Egy jó hír az érdeklődőknek: hamarosan elkezdik forgatni a regény filmváltozatát, és ennek örömére a Gabo bejelentette, hogy nagyjából a filmpremierrel egy időben, tehát jövő nyáron üdvözölhetjük a boltok polcain a magyar fordítást. A filmről egyelőre annyit tudni, hogy Nat Wolff fogja játszani a főszerepet, aminek én speciel nagyon örülök, mert a Stuck in Love-ban is hasonló karaktert alakított, és nagyon jól állt neki. Margo szerepét a (számomra) ismeretlen Cara Delevingne kapta, aki semmiben sem hasonlít az én fejemben élő Margóhoz, de ettől még persze lehet jó.

Kinek ajánlom? Ballagó diákoknak, és mindenkinek, aki szereti (hogy az általam kifejezetten utált rádiós sablondumát idézzem). :D

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem egyedül a bejegyzés elején mutatott borítója tetszik az angolok közül, a többi felejthető.

Kedvenc szereplők: (1) Quentin (2) Radar (3) Lauren (4) Ben (5) -

Kedvenc jelenetek: (1) a vége... teljesen érzelemgombóc lettem tőle (2) Quentin rájön, hogy Margo egy hús-vér ember (3) Ben megmenti őket a tehén általi haláltól (4) a fiúk felfedezik az elhagyott üzletházat (5) a boxutca-jellegű benzinkutas megállás :D

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a fejezetek felépítése, a nyomok

A könyv, amitől nyugdíjas otthonba akarsz költözni

Pascal Mercier – Éjféli gyors Lisszabonba

(Könyvkuckó)

Óvatlan voltam, mert bedőltem egy szép borítónak, és annak az ígéretnek, hogy ez a könyv hasonlít Carlos Ruiz Zafón írásaira. Na, ez csak egy reklámfogás volt, és bár értem, hogy miért mondták rá, de nem hasonlít egyáltalán. Legalábbis annyira nem, hogy akár fele annyira élvezhető legyen, mint bármelyik Zafón-regény.

Gregorius magának való klasszika-filológia tanárként tengeti unalmas kis életét Bernben, amikor egy nap találkozik egy síró portugál nővel az esőben. A nő annyira megbabonázza, hogy elhatározza, minél többet akar megtudni az általa beszélt titokzatos nyelvről. A könyvesboltban aztán a kezébe akad egy furcsa, ritka magánkiadás, ami egy lisszaboni orvos gondolatait tartalmazza. Gregorius némi szótárazás után mértehetetlenül beleszeret az ismeretlen férfi gondolatvilágába, és a hirtelen rátört kapuzárási pániktól hajtva úgy határozik, hogy azonnal elutazik Lisszabonba, és megpróbál annyi dolgot kideríteni a szerzőről, amennyit csak tud.

Ugye, hogy az alapötlet még nem is hangzik olyan rosszul? Hát, én is így gondoltam. Ha kiegészítjük még néhány részlettel, például hogy a Gregorius által felhajtott ismeretlen író a Salazar-diktatúra alatt élt és alkotott, és hogy a főhősünk azzal tölti ideje java részét, hogy az egykori ismerősei között szaladgál, hogy megpróbálja kideríteni mi lett vele, akkor végül is el kell ismerni, az alapötlet tényleg emlékeztet Zafónra. Csak ő közben nem felejtette el, hogy a történet lényege... nos, az, hogy valami időnként történik is. Mercier csak hosszú, unalmas beszélgetéseket, visszaemlékezéseket, érdektelen életutakat és életunt karaktereket tár elénk, ami már közel sem annyira vonzó.

Számomra nagyjából egy fő okban kulminál, hogy miért utáltam ezt a könyvet, és ezt az okot úgy hívják, hogy Almeida de Prado (ő az író a könyvben). Önmagában, mint a karakter, nem lenne olyan rossz, csak az a baj, hogy Mercier teljesen piedesztálra helyezi. Ő a tökéletesen erkölcsös, tökéletesen eredeti, tökéletesen tökéletes ember, aki körül Lisszabon lakosságának az élete forgott, aki annyira nagyszerű és csodás volt, hogy a halála után ötven évvel is mindenki kizárólag szuperlatívuszokban tud róla beszélni. Hát mi bajom lehet nekem ezzel a földön járt ateista szenttel? Hát az, hogy sem a cselekedetei, sem a gondolatai nem váltottak ki belőlem olyan szimpátiát, hogy elhiggyem a kultuszát valló tömegeknek, hogy megérdemli ezt a dicsőséget. Jó, lehet, hogy jó orvos volt, és el kell ismernem, tényleg vallott valamiféle erkölcsi elveket, de a gondolatainak, amit a könyvébe leír, túlnyomó többsége önző mártíromkodás. Mármint... akárkivel akármi történt a környezetében, mindig csak arra lyukadt ki, hogy az hogyan tette nyomorrá az ő életét, vagy, amikor nagy ritkán nem ezen gondolkodott, akkor olyan földtől elszállt filozófiai eszmefuttatásokat nyomott le, hogy ha állandóan ezeken agyalt, akkor nem csodálom, miért nem volt egy boldog perce se életében.

Jeremy Irons főszereplésével készült ebből egy
egész gusztán kinéző film... majd megnézem, ha enyhült a sokk

A főszereplővel kicsit hasonló a helyzet. Gregorius eleinte még ugyan szórakoztatott a tesze-toszaságával, ebbe a világba nem való létezésével, de bevallom, abban reménykedtem, hogy a regény a fejlődéstörténete lesz, hogy majd kinyílik, és rájön, mivel tudna valami értelmes irányt adni az életének. Sajnos nem éreztem, hogy ez megtörtént volna. Ugyan Gregorius vett magának egy új szemüveget meg egy öltönyt, és egész jól megtanult portugálul, de nem érzem, hogy a kaland olyan sokat változtatott volna rajta, mint amennyire ő maga állította, nem azzal jött haza az utazásából, hogy ki akar lépni a kis önző, begubózott létezéséből, és ezt sajnáltam. A mellékszereplőkre meg jobb nem is nagyon szót vesztegetni, mintha csak azért léteznének, hogy kiszolgálják a főszereplő szeszélyeit meg az író személyi kultuszát, sok szerepük ezen kívül nincsen.

Azért hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent utáltam a könyvben. A stílusa tényleg szép, és a fordítás is sikerült annyira, hogy ezt átadja. Ezen kívül plusz pont volt a helyszínek: tavaly nyáron jártam több helyszínén is a könyvnek (Lisszabonban, Salamancában, Coimbrában, Finisterrében), és az utazási nosztalgia természetesen feldobta, ettől a színes leírások olyanná váltak, mintha megint ott lettem volna, ami jó volt. Sosincs túl sok az ember életében a napsütéses Mediterráneumból. Rontott azonban az összképen az író idegen nyelv-mániája, ami arra kényszerítette, hogy messze túl sok nyelven hablatyoljon bele a könyvbe, és nagyon sokszor nem magyarázta el a történet, hogy ezek a sorok mit jelentenek. Ez, amellett, hogy idegesítő volt, meglehetősen öncélúnak tűnt nekem.

És végül, de nem utolsó sorban, ami végleg eldöntötte, hogy ez a könyv nem az én könyvem, az az utolsó ötven oldala. A befejezés olyan elképesztő mértékben üres, mintha vákuum alatt gyártották volna. Komolyan, hogy lehet valaminek az a tanulsága, hogy egyszer megöregszünk, és bezárul az életben előttünk minden ajtó, és... igazából ennyi, ezt jelenti ki, nem foglal állást azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjünk vele. Jó, értem én, ne keseregjünk folyton az elvesztegetett lehetőségek miatt, de attól még tenni VALAMIT sosem késő. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy életemben először az volt az érzésem, nem vagyok elég öreg egy könyvhöz. Mert ahhoz nem érettnek kell lenni, hanem életbe belefásult kisnyugdíjasnak, hogy ezzel az egésszel azonosulni tudjon valaki.

Javaslom a könyv elolvasása helyett egy Lisszabon-útifilm megtekintését és opcionális Zafón-olvasást. Az Éjféli gyors Lisszabonba sajnos hatszáz oldalnyi nihil, ami perverz örömet fog okozni a nyelvészeknek, de másnak nem nagyon.

Kinek ajánlom? Klasszika-filológusoknak, ötven felettieknek.

Kinek nem ajánlom? Azoknak, akik nem akarják rémesen öregnek, fáradtnak és fásultnak érezni magukat.

10/4 pont

Az emlékek őre - a film

(Filmszemle)

Régi álmom volt, hogy ezt a könyvet majd egyszer megfilmesítik, egész pontosan azóta vártam rá, amióta tíz évesen először olvastam a regényt. Ahogy azonban közeledett a premier dátuma, megdöbbenve tapasztaltam milyen sárdobálás indult meg az interneten, hogy ez a film mekkora egy szar lesz, mert idősebb a főszereplő, meg tele van undorító klisékkel és úgy egyáltalán, fuj. Próbáltam nem meghallani a hangokat, mert én akkor is optimista akartam lenni a filmmel kapcsolatban, és végül beültem a moziba, hogy magamnak alkothassak véleményt.

Jonas egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol az emberek boldogan, békében és biztonságban élnek. Ismeretlen fogalom a szegénység, a fájdalom vagy a háború, a lakók élete pedig szigorúan szabályozott, hogy ez így is maradjon. A fiú és két barátja a történet kezdetén lépnek a felnőttkorba, amikor is a közösség elöljáróitól megkapják azt a munkát, amit egész életükben végezniük kell. Jonas kicsit más mint a többiek, túlságosan kíváncsi gyerek, és némi félelemmel várja a jövőbeli hivatását. Mint kiderül, őt egy nagyon különleges feladatra szánták: ő lesz a következő Őrző, akinek dolga, hogy magába zárja a régi világ emlékeit, nehogy az, amit belőle tanulhatnak, teljesen feledésbe merüljön. Azonban egy letűnt világ megismerése embert próbálóbb élmény Jonas számára, mint azt bárki is gondolta volna, ugyanis a hatására elkezdi megkérdőjelezni, vajon tényleg annyira jó-e a társadalom, amiben él.

Nem állítom, hogy ez egy nagyon könyvhű feldolgozás lenne. Maga az írónő is elismerte, hogy a regény cselekménye változtatások nélkül nem alkalmas filmvászonra adaptáláshoz. Ennek ellenére mégis azt hiszem, a történet lényegének sikerült átvészelnie a feldolgozás folyamatát. Nem emlékszem olyan igazán fontos jelenetre, amit kihagytak volna, talán csak az emlékekből mutattak egy kicsit kevesebbet, de inkább a másik véglet volt jellemző, hogy betoldottak részeket, amik a könyvben nem voltak benne, ezek azonban számomra jól harmonizáltak a nagy egésszel. A vége kifejezetten akciódúsabbra sikerült, mint a regény vége, abban is volt feszültség, de közel sem ennyi. Mégsem esett át a film a ló túloldalára: nem vált erőszaktengerré, végig megmaradt az ártatlan önmagának, ami az érzelmeinken és az intellektusunkon keresztül akart nekünk mondani valamit, nem két vödör arcunkba löttyintett művérrel.

Amiért a legtöbb rajongói halálhörgés hangzott el a film előtt, az az a tény volt, hogy a főszereplőt idősebbnek mutatja a feldolgozás. Én sem örültem, hogy a tizenkét éves Jonas szerepére sikeresen a huszonnégy éves Brenton Twaitheset castingolták, de megnézve a filmet már nem bánom. Én eleve idősebbnek képzeltem Jonast a tényleges életkoránál, mert annyira felnőttesen viselkedett. Ráadásul Brenton minden tőle telhetőt megtett, hogy élvezzük ezt az egészet: bájos volt, szerethető, és olyan gyermeki ártatlansággal csodálkozott rá a világra, mintha most látná először. Nekem nagyon tetszett a játéka.

A kibővített cselekmény miatt a film viszonylag sok játékidőt szán a mellékszereplőknek, ami szerintem szintén nagyon jó dolog volt. Fiona és Asher karakterére különösen sok energiát fordítottak ahhoz képest, hogy nagyjából mindkettejüknek csak a nevét tudtuk a könyvben. Fiona lett ugyebár a romantikus érdeklődés a filmben... nem, ne picsogjatok, a regényben is benne volt ez, épp csak egy lépéssel mentek tovább. Mégsem utáltam ezt az egészet és nem tűnt erőltetettnek, mert ízlésesen, visszafogottan csinálták, és mert, őszintén, Fiona egy érdekes karakter volt. Szerettem nézni, ahogy Jonas bevonta őt a világába, és ahogy minderre reagált. Asher is egy élettel teli, kerek személyiség lett a történetben, nagyon érdekes volt a dilemmája, ahogy a hűség és a kötelesség között ingadozott.

Meryl Streepet itt első ránézésre nem értettem. Mármint... van egy főgonosz a filmben, akkor most harcolni fognak? De az elöljáró karaktere jóval összetettebb volt annál, mint hogy simán csak gonosz legyen: inkább jó szándékúnak tűnt, ám korlátoltnak. És az meg külön tetszett, hogy a Jeff Bridges alakította Őrzővel csaptak össze, nem is Jonassal (aki, csak úgy megjegyezném, szintén fantasztikus). Jonas élére vasalt kis családegysége is remekül működött, ránéztél a tökéletesre polírozott kis pofájukra, és szaladtál volna ki a világból szíved szerint. Az anyának nagyjából más mondata sincs a filmben, mint hogy „Fogalmazz precízen!”, de ez hosszú távon épp elég kiborító.

Ami még jó nagyon, az a megvalósítás. Mindig is rendkívül izgalmasnak gondoltam annak a lehetőségét, hogy Jonas nem látja a színeket, és a film szerintem kihozta ebből a maximumot amikor fekete-fehérből indított, és ugyanolyan apránként kezdte mutatni a színeket, ahogy a főhősünk megtanulta felismerni őket. Ezen kívül nekem személy szerint nagyon tetszett a közösség futurisztikus kinézete, ez a steril, hideg-rideg világ jól passzolt az elképzeléseimhez. Az is jó ötlet volt, hogy az emlékeket ezzel szemben úgy ábrázolták mintha szemcsés régi filmre vették volna fel őket. A soundtrack hol kellemes, hol megfelelően fenyegető, ezen kívül pedig az új divatnak megfelelően kaptunk egy kísérőalbumot is persze, amin többek között a One Republic biztosít nótákat arra az esetre, ha vágynánk egy kis filmhez kapcsolódó zenei csemegére.

Határozottan meglepődtem viszont azon, hogy mennyire hatott az érzelmeimre a film. Nem gondoltam, hogy ilyen zsigeri élmény lesz néhány pontja, de könnybe lábadt rajta a szemem, kétszer is. Megható volt Jonas és Gabe, illetve Jonas és az Őrző kapcsolata. A végén pedig Jonas szökésénél van egy olyan jelenet, ami a könyvben nem volt benne, de szerintem fantasztikus, mert tele van feszültséggel, és nagyon jól kiáll a történet üzenete mellett.

És elsősorban ezért gondolom, hogy ez egy jó adaptáció, mert tökéletesen tiszteletben tartja a könyv üzenetét, sőt, sikerrel át is adja azt. Az emlékek őre lényege nem az, hogy a főszereplő most hány éves és megcsókolta-e a lányt, aki tetszett neki, ezek teljesen apróságok. A fontos dolog az a humanista világszemlélet, amivel kiáll az emberi érzések és kapcsolatok fontossága mellett. Hogy elmondja, a jó dolgokért igenis szembe kell néznünk azzal, hogy lesz rossz is a világban, nem tarthatjuk meg csak az egyiket. Hogy mind esendők és gyengék vagyunk, és sokszor hibázunk, de ugyanakkor tudunk erősek, bátrak, szeretettel teliek is lenni.

Ajánlom mindenkinek ezt a filmet, mert bár a könyv rajongói közül sokan utálták, én szintén rajongója vagyok a könyvnek, és nem értem, mi volt a problémájuk. :D Szóval szerintem nézzétek meg, mert megérdemli, és olyan jó lenne, ha mernének bevállalni a filmstúdiók olyan történeteket is, ahol a hangsúly nem az akción van.

10/10 pont

"Holnap egyedül az változik meg, hogy mit teszünk.
Az nem, hogy kik vagyunk."

Steampunk történelemóra

Scott Westerfeld - Leviatán

(Könyvkuckó)

Olyan mérhetetlen mennyiségű jót hallottam erről a könyvről, amit hittem is meg nem is, hogy végül nem tehettem mást, elolvastam. Voltak némi félelmeim, mert az alapötlet pont annyira különleges (vagy más nézőpontból: bizarr), aggódtam egy kicsit amiatt, hogy értelmetlen katyvasz lesz belőle. Hát, nem lett.

Hohenberg Sándornak, Ferenc Ferdinánd Habsburg herceg fiának az élete váratlan fordulatot vesz, amikor Sarajevóban meggyilkolják a szüleit. A fiatal herceg néhány hűséges emberével menekülni kényszerül, mert akárkik is tervelték ki a gyilkosságot, az ő életére is törnek. Deryn Sharp eközben Angliában egész más problémákkal küzd: apja halála óta minden vágya, hogy repülhessen, de mivel balszerencséjére lánynak született, így inkább a fűzők és puffos ruhák várják. Ebbe azonban nem hajlandó beletörődni, ezért fiúnak adja ki magát, és katonának szegődik. A két fiatal nem is sejti, hogy hamarosan találkoznak, és ez a találkozás nem csak a kettejük életére, hanem talán még a történelemre is hatással lesz.

Igazság szerint ez volt életem első steampunk regénye, szóval arra is nagyon kíváncsi voltam, hogy magát a műfajt hogyan fogadom. Viszont amiatt jobban izgultam, hogy az alapsztori milyen lesz. Ha ismerősnek találtok dolgokat Sándor történetében, az nem véletlen: a Leviatán nem egy sima alternatív steampunk világban játszódik, hanem az I. Világháború megváltoztatott története. Csakhogy itt a központi hatalmak gőzzel működő robotokat irányító barkácsok, az antant tagjai pedig a darwinisták, akik génmódosított állatokat alakítanak harci gépezetekké. Meredeken hangzik, de Westerfeld úgy felkészült a történelemleckéből, ahogy azt csak reméltem, a történet nagyon sok valóságos elemet tartalmaz, és emellett logikusan működnek a nem valóságos részei is, így semmi sem zavart igazán. Annak meg külön örülök, hogy a középpontban pont az Oszmán Birodalom szerepe van, mert erről már gimiben is szívesen hallottam volna többet. És... hát igen. Amikor egy könyvben gyakorlatilag központi mitológiát csinálnak az evolúcióelméletből, az nagyon-nagyon vonzó.

A történet két főszereplővel, két szálon fut. Az egyik szál Sándoré, aki kedvenc közhely-karakteremnek, az emberséges, feladatához felnőni próbáló nemesnek a megtestesítője. Sándor korántsem tökéletes, mert bizonyos dolgokban a helyzete miatt nagyon meghaladja a kortársait, például négy nyelven beszél folyékonyan, és kiváló vívó, de bizonyos dolgokhoz egyáltalán nem ért. Amiben leginkább antitalentum, az az, hogy miként is kéne viselkedni normális átlagemberek közelében, hisz olyat még túl sokat nem látott, ez pedig nagyjából halálra ítéli a küldetésüket, hogy beolvadva, inkognitójukat megőrizve vészeljék át a háborút. Sándor nagyjából mindent elszúr, amit a helyzetében el lehet szúrni, de közben végig nagyon igyekszik, hogy helyesen cselekedjen, ezért egyszerűen nem tudsz haragudni rá. Törődik az alárendeltjeivel, érdekli a népe sorsa, de közben az az általános emberség is megvan benne, hogy az ellenségtől sem fordul el, ha annak a segítségére van szüksége. A történet során pedig azt is megmutatja, hogy fog ő még fejlődni, nem teljesen reménytelen eset, mert igenis megvannak benne a vezetői kvalitások.

Deryn nagyjából pont az ellentéte Sándornak: amellett, hogy okos, még talpraesett is, minden szituációban feltalálja magát. Az ő titkát sokkal nehezebb kideríteni, mert sikeresen beolvad a fiúk közé, és sikerül sokszor megfelelően durvának lennie... na jó, persze sokszor nem, csodálkoztam is, hogy alig tűntek fel nekik a túl érzelmes megnyilvánulásai. Mindenestre Deryn is nagyon kedvelhető, mert határozott, vannak céljai az életben, képes harcolni, és mert lojális (de nem bármi áron).

És a legjobb az, amikor végre találkoznak... A két szereplő kapcsolata nagyon érdekesen alakul, ahogy szép lassan kiépül köztük a barátság, majd a románc is elkezd bimbózni... vagy valami olyasmi, mert Sándor Derynt ugyebár fiúnak hiszi. Ezért külön vicces, hogy miközben a lány elkezd vonzódni a hozzá, a fordított irányba a mérhetetlen tisztelet a jellemző, Sándor kifejezetten azt gondolja, bárcsak ő is olyan bátor, jó katona lehetne, mint Deryn. Kíváncsi vagyok, hogy alakul a kapcsolatuk, mert hát a valóságban nem nagyon lenne jövője, de hátha segíti őket az alternatív történelem egy kicsit.

A mellékszereplők is rendben voltak, leginkább Sándor kíséretét, különösen Volger grófot kedveltem meg. Nincs egyszerű dolga Sándor mentoraként, amikor a fiú direkt az ellenkezőjét csinálja, amit javasol, és még nem is totál elmebetegséget (csak félig). Volgernek azzal a nehéz feladattal kell szembenéznie, hogy kénytelen elfogadni a kellemetlen tényt: Sándor kezd felnőni, és rohadjon meg, ha életveszélybe sodorja magát, akkor is joga van dönteni. Deryn szálán Nora Barlow lopta be magát a szívembe, ő a modern, emancipált nő a történetben, aki annyira okos, hogy a férfiak nem merik semmibe venni, és mindig eléri, amit akar.

Mindezek mellett roppant szerettem még a megvalósítást is. A szerző meg a fordító közös erőfeszítéssel mindent bedobtak: a barkácsoknak és a darwinistáknak is egyedi nyelvezete van, és a karakterek nyelvi egyénítése is jó, mint ahogy Sándor szembesül vele, a parasztok bizony máshogy beszélnek, mint a főnemesek. :D Ezen kívül a könyv kivitele nagyon szép, az illusztrációk kellően sötétek a hangulatkeltéshez, az egyetlen dolog, ami zavart, hogy Sándort nagyon finom arcvonásokkal próbálta megrajzolni az illusztrátor, ezért jópár olyan képen, ahol közösen szerepeltek Derynnel, inkább a herceg tűnt a lánynak, pedig róla tudtam, hogy fiú. :D

Összességében pozitív csalódást okozott a könyv, nagyon gördülékeny és izgalmas olvasmány, miközben a szeretetre méltó, érdekes jellemű főszereplőkkel az érzelmi oldal is egyensúlyban van. Jöhet a következő kötet, kíváncsi vagyok, mi kel ki a tojásból, és hogyan alakul Sándor és Deryn kapcsolata, na meg hogy mit kever az Oszmán Birodalom.

Kinek ajánlom? Kalandra vágyó fiataloknak és régebb-óta-fiataloknak, háború-imádóknak, emancipálódni vágyó nőknek.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10**

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az az angol borító, ami nem ábrázolja egyik szereplőt sem, nagyon király. A magyarral is meg vagyok elégedve, bár Sándor extrán felismerhetetlen rajta.

Kedvenc szereplők: (1) Sándor (2) Deryn (3) Nora (4) Volger (5) a hogyhíjják... Sándor mérnök kísérője

Kedvenc jelenetek: (1) Sándor és Deryn első találkozása (2) Deryn Sándort használja túsznak (3) Sándor lebuktatja magukat a boltban (4) a tárgyalás, amin Sándor ismét lebuktatja magukat :D (5) Deryn rájön, hogy tetszik neki Sándor

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: ez a könyv végre elérte, hogy fantáziálás szintjén elhiggyem, hogy a lépegetők jók... majdnem... de a darwinista bestiák menők