Volt hova javulni... de vajon lesz is?

Percy Jackson II: A szörnyek tengere

(Filmszemle)

Ha már nagy nehezen betévedtem a moziba, akkor beszámolok az élményről, úgyis a könyvsorozattal is foglalkozom részletesebben a blogon. Egyébként nem volt egyszerű leszervezni, megdöbbentő módon nem játsszák minden vidéki moziban a filmet, úgyhogy meg kellett várnom az iskolakezdést. :)

Az első filmről: Mint a könyvajánló végén említettem, először úgy láttam a filmet, hogy nem ismertem a könyvet, és úgy egész elment. Néhol kicsit zavaros volt, meg elnagyolt, de azért lekötött, és egész jól szórakoztam. De miután elolvastam a regényt, a véleményem megváltozott, A villámtolvaj ugyanis feldolgozásnak borzalmas. A cselekmény vészesen lebutított, a karakterek többnyire sekélyesek, a hírességeket szörnyek szerepében felvonultató casting ellenére is, ráadásul érezhetően nem gondolták, hogy lesz folytatás, mert olyan aprócska dolgokat hagytak ki a történetből, mint a FŐGONOSZT. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan próbálják majd meg ezt rendbe hozni a második részben.

A történet kisebb módosításokkal ott kapja el a fonalat, ahol a könyv alapján kell neki: Percy a táborban sokadik vereségét szenvedi el Clarisse-től, aminek kapcsán kiderül, hogy bizony az előző kalandja óta elmúltak azok a szép idők, amíg Percy bízott magában és a képességeiben. Mégis, amikor bronzbikák rontanak a táborra, és a halottnak hitt Luke is feltűnik, derekasan helytáll. Azonban a katasztrófa csak most kezdődik: Luke megmérgezte Thalia fáját, amit egyedül az aranygyapjú menthet meg. Dionüszosz Clarisse-t jelöli ki az új kalandra, de Percy, Annabeth és Groover sem restek, titokban utánuk indulnak, Percy küklopsz öccsét, Tysont is magukkal cipelve.

Hála az égnek az új, fiatal rendező meg a forgatókönyvíró komolyan veszi a feladatát, és nagyjából kikalapálta a hülyeségeket, amiket az előző film elhintett a cselekményben. Kronosz előkerül, bár a könyvhöz képest furcsán tehetetlen és jelentéktelen, valamint az egész film nagyon jól fel van építve, végig céltudatosan tart A-ból B-be, és a befejezés is olyan, amilyennek a könyv alapján lennie kell, tehát ha úgy adódik, hogy lenne III. film, simán, állunk elébe. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem változtattak a cselekményen, mert dehogynem nyúltak bele, néhol kifejezetten drasztikusan is, de összességében szerintem ez nem sokat rontott az élményen. *SPOILER* Leszámítva Tyson „halálát”, ami nem a film közepén, hanem totál a legvégén történik meg, én legalább egy fél órán keresztül vártam, hogy na, na mikor jön... és jóval később, mint vártam. *SPOILER VÉGE*

Összességében a színészválasztás meg a karakterek terén is elégedett vagyok. Ugyan kissé zavaró, hogy Keirón szerepében új színészt láthatunk Pierce Brosnan helyett, de szerencsére mást nem kellett leváltani. Az új szereplők viszont mind nagyon jó választásoknak bizonyultak, főleg ugye a Clarisse-t alakító Leven Rambin, illetve a Hermész karakterét megformáló Nathan Fillion szerepel többet, meg a Tysont viccesen, kedvesen és szerethetően előadó Douglas Smith, mindhárman ügyesen helyt állnak, jól hozzák a karaktereiket, szerethetőek és egyediek. A régi gárda nagyjából a szokásos formáját mutatja, Logan Lerman kiemelkedő közülük továbbra is, aki nagyon átélhetően játssza Percyt. Akiknek a karakterét (megint) nem igazán sikerült eltalálni a filmben, azok Annabeth és Luke. Előbbi még mindig messze túl inkompetens a könyvbeli karakteréhez képest, sőt, most még inkább, hiszen a vagány csaj szerepét Clarisse már betölti, így „Annie-nak” (ahogy a filmben becézik) már csak az érzelmes csaj marad, és ő, hogy megfeleljen ennek, jóformán az egész játékidőben sír, vagy Percy nevét sikítozza. Luke továbbra is túl pszichopatának látszik, egyáltalán nem sikerül kidomborítani a kihasználtságát, ami a regényekben megjelenik. Igen, ott is gonosz, de sokkal több réteggel.

Két pozitívuma van még a filmnek, amit ki kell emelnem: az egyik a fantasztikus látványvilág. Nagyon korrektül meg vannak csinálva a mitológiai szörnyek (oké, kivéve a mantikórt, ami úgy néz ki, mint egy veszett oposszum), a harcjelenetek, a helyszínek, egyszerűen jól esik esztétikailag ránézni a képkockákra. Különösen kiemelendő az a bizonyos jelenet, amikor Percy rájön, hogy a tengeren tájékozódni képes, azt nagyon szépen oldották meg, illetve a bronzbikákkal való harc. A másik, aminek örülök, hogy a film végre merte használni a humort! A könyvnek ugyanis ez az egyik legnagyobb erőssége, és az első moziból nagyon hiányoztak azok az apró kis sziporkák, amik itt végre megvoltak. Jó, lehet, sokan ezt nem találták annyira viccesnek, mint én, de én majdnem minden harmadik mondaton jól szórakoztam.

„- Hol van a társad, Clarisse?
- Á, összefutottunk Szküllával útközben. Majd én lenyomom, azt mondta. Jó utolsó szavak...”

Annabeth pityereg, elég gyakran csinálja a filmben

Szeretnék háziállatnak egy hippocampust! Olyan aranyos. :)

Azért nem állítanám, hogy nem küzd még mindig néhány örökletes betegséggel a film. Ugyebár mivel a színészek eleve túl idősek voltak a szerepeikhez, valahogy az egész olyan fura egy kicsit, ráadásul az előremutató dolgokat is ki kellett igazítani, itt már húsz éves korukra vonatkozik a jóslat (a könyvben még tizenhat). Valamint szinte teljes mértékben hiányzik a filmből a könyv komplex üzenetrendszere és érzelmi gazdagsága, utóbbi főleg azért, mert pont a karakterfejlődés szempontjából kritikus drámai jeleneteket hagyták ki, emiatt kissé haragudtam. Percy személyes válsága meg a kapcsolata Tysonnal jól el lett mélyítva, de a mellékszereplők konfliktusait kissé elnagyolták.

Szerintem szórakoztatóra sikerült ez a rész, sokkal könyvhűbb, mint az első film, ilyenformán végre a rajongóknak is élvezhető. Nem bánnám, ha legalább az alap sorozatot megpróbálnák hasonló felfogással végigvinni.

Kinek ajánlom? Akik elviselhetőnek találták az első részt és/vagy szerették a regényeket.

Kinek nem ajánlom? Aki nem hagyja magát elvarázsolni a történettől.

10/8 pont

100. ünnepi bejegyzés

Mivel ez ilyen évfordulós poszt, elő akartam rukkolni valami különlegessel, és megtaláltam ezt a régi bloggerdíjat, amit körülbelül egy éve kaptam két kedves blogger ismerősömtől, csak akkor az egyetemi évkezdés miatt valamiért elmaradt, hogy kitöltsem. Most pótolom a hiányosságaimat, köszönöm még egyszer a jelölést Meggie-nek és Lanatie-nak!

http://aliasmegsmith.blogspot.hu/2012/07/megdijaztak.html

http://ovoneni.blogspot.hu/2012/08/kerdezos-blogger-dij.html

A díjnak vannak szabályai is, történetesen ezek:

Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról

 A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell

 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek

 11 embert meg kell jelölni és linkelni

 Nincs visszaadás/visszajelölés

11 dolog rólam:

1. Jelenleg húsz éves vagyok.

2. A reál érdeklődésemet sosem tudtam a kreatív énemtől elválasztani (illetve inkább egyiket sem tudtam kiverni a fejemből). Így tavaly szeptembertől biológiát tanulok az egyetemen, mindeközben sokat olvasok és írok. Fordított nézőpontból egy irodalmár ismerősöm így fogalmazta meg: „Neked nem furcsa, hogy írsz, és mégis ennyire extrovertált vagy?” :D

3. A felkeléstől számítva körülbelül még egy órán keresztül beszámíthatatlan maradok.

4. Van egy imádnivaló „kiskutyám”, Zsömi, aki nagyjából annyit nyom, mint én, és erővel képtelenség megállítani, úgyhogy próbálom nevelni.

5. Tipikus falusi, legfeljebb kisvárosi lány vagyok. A zöldövezetek hiányától, a tömegtől, a nagy forgalomtól mindig nyomottnak érzem magam.

6. Tele vagyok fóbiákkal, például félek a mozgólépcsőkön, és elég paranoiás is vagyok.

7. Szinte bármit hajlandó vagyok megenni, olyan dolgokat is, amit a legtöbb ember nem. Nagyon szeretem az ázsiai konyhát, az erős fűszereket, az édes-sós ízkombinációkat, meg a zöldséges kajákat.

8. A legtöbb sportban csak bénáskodom, de nagyon szeretek úszni és síelni. Az asztaliteniszhez is van némi érzékem, de azt még sokat kéne gyakorolni.

9. Római katolikus vallású vagyok.

10. Eléggé ellentmondásos a személyiségem, például rengeteget álmodozom, ugyanakkor a tervezésben nagyon is realista, két lábbal a földön típusnak tartom magam.

11. Amióta anyám egyik önmegvalósítós könyvében azt olvastam, hogy a köszönömre az a válasz, hogy „nincs mit” lekicsinyli a teljesítményed értékét, azóta mindig „szívesent” mondok, akkor is, ha csak egy fogpiszkálót adtam oda. :D

Meggie kérdései:

1. Mikor fordult meg először a fejedben, hogy elhivatottabban kéne írnod, mint az órákon való kötelezettség? (Bónuszkérdés: ez mennyire volt érthető?:D)

Már jóval azelőtt szerettem történeteket kitalálni, hogy megtanultam volna írni, amikor pedig az iskolában lett fogalmazásóránk, nagyon élveztem, hogy meséket gyárthatok. :D Aztán tizenegy éves korom körül írtam pár verset is, majd visszatértem a prózára. A blogolást komolyabban két és fél éve kezdtem, egy váróslistacsökkentős kihívás miatt. :D Előtte mondjuk iskolaújságba már írtam könyv- és filmajánlókat. (Érthető volt. :P)

2. Mit csinálsz szívesen szabadidődben az evidens bloggerkedésen kívül?

Szeretek olvasni, fotózni, túrázni, főzni, és mindenféle kulturális rendezvényekre járni (kiállítások, koncertek, stb.).

3. Mi az a dolog, amit szíved szerint nem csinálnál soha, de kell, mert az elvetemült élet rákényszerít?

A takarítás. XD Nem az, szeretem, ha tiszta a környezetem, de roppant bosszantó munkát beleölni abba, hogy utána megint előbb-utóbb minden koszos legyen, és ismét csinálni kelljen. Ja igen, meg a Kaposvár-Szeged ingázás, nagyon rosszul esik a lelkemnek, ha el kell indulnom akár innen, akár onnan.

4. Ha megválaszthatnád, kinek a bőrébe bújnál bele egy napra? (Fiktív, élő és holt is lehet, ez utóbbi még élettel teli formájában… kivéve, ha nem úgy szeretnéd.:D)

Nagyon jó lenne egy napra kipróbálni, milyen például varázsolni. :) Úgyhogy szívesen lennék valamelyik roxforti diák, mondjuk.

5. Könyvek: kinek adsz a leginkább a véleményére, ha arról van szó, mit olvass?

Édesapám véleményére szoktam adni, mivel nagyon hasonló könyveket szeretünk, így gyakran csereberélünk. Van egy-két barátom is, akinek az ajánlására hallgatok, illetve az utóbbi néhány évben sokat olvasok könyves blogokat, és a moly.hu-n is tájékozódom.

6. Kivel szoktad levágni a legélvezetesebb vitákat a közös olvasmányaitok kapcsán?

Hát, mostanában több jóízű vitám is volt Gigivel, akivel hajlamosak vagyunk ugyanazokat a könyveket szeretni, miközben teljesen ellentétes dolgokat gondolunk róla. :D Apuval is jól ki szoktuk vesézni az olvasmányélményeinket, és akadnak barátaim is, akikkel szeretek könyvekről beszélgetni.

7. Ki az a három fiktív karakter (akár filmes is lehet), akivel ki lehet kergetni a világból?

Az életképtelen, idióta női főszereplőktől meg tudnék őrülni, például: Bella, Cassia, Callie...

8. Milyen olvasmányélmény indított el a könyvfaló-lét rögös útján?

A Harry Potter-sorozat első négy kötete voltak az első hosszabb terjedelmű regények, amiket olvastam, és amiktől először tudatosodott bennem, hogy olvasni jó.

9. Szoktál olvasás közben enni/inni? Ha igen, mit, és landolt már könyvön egy darabkája? :D

Főleg nassolni szoktam, csokit, meg hasonló édes ragacsokat, néha péksüteményeket, ilyenkor morzsák tudnak beépülni a lapok közé a könyv gerincénél.

10. Bloggerkedés: mi motivál leginkább?

Az önkifejezési vágy, hogy elmondhassam valahol jó részletesen a gondolataimat az arra érdemes könyvekről.

11. Melyik olvasói visszajelzés volt a legemlékezetesebb (pozitív vagy negatív is lehet)?

A rémálmok lánya-kritikámra írta Vandi, hogy szinte pontosan azt írtam le, amit ő is gondol a könyvről, ez jól esett.

Lanatie kérdései:

1. Ha csak egy tulajdonságodat tarthatnád meg, a többi véletlenszerűen lenne "újraosztva", melyikhez ragaszkodnál? Miért?

A kitartásomat. Az mindenképp jól jönne, akármilyen is lenne a többi tulajdonságom.

2. Ha eldobhatnád egyetlen tulajdonságodat, melyiktől válnál meg? Miért?

A hajlamomat a meggondolatlan beszédre. Mindig utálom magam, ha megbántok valakit.

3. Ha visszakaphatnál valakit, aki valamiért már nem része az életednek, vissza akarnád-e kapni? Miért?

Nem igazán tudok olyan embert, akinek az elvesztése jelenleg is nagy hatással lenne az életemre, de örülnék, ha még velem lehetnének az anyai nagyszüleim, kíváncsi lennék, mit gondolnának rólam.

4. Ha az életed egy film lenne, milyen címet adnál neki és milyen műfajba sorolnád?

Gondolkodtam rajta, hogy egyszer írok az ifjúságom problémás aspektusairól egy regényt, annak az lenne a címe, hogy Apu, én – és anyu. Filmben dráma lenne.

5. Van-e olyan zene, amit szerinted akárhányszor meg tudnál hallgatni? Ha igen, mi az?

Több ilyen is van, de például az Egyiptom hercege című mesefilm záródalát azt tényleg akárhányszor. :D

6. Mi az a létező képesség, amit a legszívesebben magadénak tudnál? Miért?

Mindig sajnáltam, hogy nem jutott időm megtanulni hangszeren játszani és kottát olvasni. Annyira csodálom azokat az embereket, akik értenek hozzá. :D

7. Ha szuperhős lennél, mi lenne a szuperképességed és a szuperhős neved?

Sosem voltam oda a szuperhősös filmekért, így nem is igazán tudom, milyen tipikus szuperhős képességek vannak, deee... nem is tudom, mondjuk szívesen lennék gondolatolvasó.

8. Ha találnál egy elásott kincsesládát, milyen kincsben reménykednél és mit kezdenél vele?

Antik ékszereket szeretnék. :D A legszebb darabokat megtartanám, a többit pénzzé tenném, aztán okosan felhasználnám.

9. Gyűjtesz-e valamit? Ha igen, mit?

A színházi műsorfüzeteket.

10. Milyennek képzelsz el egy ideális randevút?

Nincsenek igazán elvárásaim, de beszélgessünk sokat, vagy menjünk valamilyen kulturális programra: moziba, színházba, múzeumba...

11. Ha választhatnál egyetlen embert a világon, akivel beszélhetnél, ki lenne az, és mit mondanál neki?

Jelen pillanatban Nóra barátnőmmel beszélnék szívesen, mert meg akarom kérdezni tőle, mit gondol eddig a The Legend of Korra második évadáról. (Tudom, ez nem valami fantáziadús. Elfáradtam a sok kérdéstől, oké?)

Mivel egy évig ült nálam ez a dolog, így én nem küldöm tovább (gondolom, amikor ez népszerű volt, úgyis eljutott mindenkihez). Ha valaki mégis nagyon szeretné, írjon hozzászólásban, akkor ötlök ki kérdéseke. ;) Remélem, tetszett. :)

Történelem más szemszögből

Thomas Keneally – Schindler bárkája

(Könyvkuckó)

Az utolsó listás könyvemhez érkeztem el. :) Véletlenül úgy jött ki, hogy két regényt is tettem a kihívásba a II. Világháborúról, de ez teljesen máshonnan közelítette meg a témát, így érdekes volt olvasni.

Oskar Schindler nem szokványos hős, sőt, békeidőben még azt sem mondanánk rá, hogy jó ember, hiszen a felesége mellett számos szeretőt tart, habzsolja az életet, folyton iszik és dohányzik, két kézzel szórja a pénzt, és az üzleti életben bármire képes a nyereség megszerzéséért. Schindler nem békeidőben talált hős lenni, hanem a Holokauszt idején, amikor is az emberség utolsó mentsvára lett, mert elhatározta, hogy annyi zsidót ment meg a gázkamrától, ahányat csak tud. Thomas Keneally pártfogoltjai, a „Schindler-zsidók” segítségével, elbeszéléseik és az általuk összegyűjtött iratok alapján igyekezett ebben a regényben rekonstruálni ennek a furcsán nagyszerű embernek az életét.

Igazából nehéz nagyon bármit is mondani a könyvről, mert nem kifejezetten irodalmi alkotás, sokkal inkább dokumentumregény, és mint ilyen, teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a regényírás alapszabályait. Rendszeresen zavarja össze az események időrendjét, tekint előre vagy vissza, hogy megmagyarázza az összefüggéseket, de emiatt ugyebár pontosan tudjuk, melyik szereplőnek mi lesz a sorsa, nem is lehet izgulni tehát miatta. Ezen kívül a mindentudó külső elbeszélő, aki ez esetben valóban a történetet összerendező író, néha nagyon furcsa, és az elején még kissé zavart is. Később azért hozzászoktam, és már nem erre figyeltem, hanem elfogadtam, hogy úgy beszél hozzám a könyv, mint egy dokumentumfilm, és már a tényekre, a történetre figyeltem.

A furcsa tálalás ellenére a tartalom igencsak értékes, és számot tarthat a téma iránt érdeklődők figyelmére. Engem teljesen újdonságként ért jópár dolog, amit ez a könyv megmutatott, mert más Holokauszt-regényekben nem találkoztam vele. Eddig általában csak a mérhetetlen borzalomról, a kegyetlenkedésről olvastam, az áldozatok szemszögéből. Persze ez itt is megjelenik, csömört lehet kapni a rengeteg borzalmas, értelmetlen haláltól. Viszont nálam nagyon pozitív pont volt, hogy végre nem csak ezt az oldalát láttam a történetnek. A Schindler bárkája középpontjában sokkal inkább azok az emberek állnak, akik nem törődtek bele az elkerülhetetlen végbe, és vagy így, vagy úgy megpróbáltak tenni ellene. A német oldalon nagyon szemléletesen bemutatja a könyv, hogy voltak jópáran a németeknél is, akik nem értettek egyet azzal, ami történt, és a befolyásuknak megfelelő mértékben próbáltak tenni ellene. A zsidók között is megemlít pár jelenséget, a szervezett ellenállást, a nemzetközi cionista összefogást, amikről én még nem hallottam ilyen részletesen, ezért érdekesnek találtam. És persze volt szó azokról az apró trükkökről is, amivel próbáltak előnyhöz jutni a kétségbeesett emberek, és ezek között néha tényleg voltak bátor, szép gesztusok is.

Ralp Fiennes és Liam Neeson a 7 Oscar-díjjal jutalmazott filmváltozatban

A karakterek részletes elemzésébe nem bocsátkoznék, tekintve, hogy ezek igazi, élő emberek voltak, nem is lenne túl sok értelme. Inkább csak azt emelném ki, amit már próbáltam hangsúlyozni a cselekmény tárgyalásánál is: Schindler nem valami földre szállt szent volt, aki dalolva ment a mártírhalálba! Sőt, szigorúan szemlélve a dolgot, még erkölcsös, jó embernek is igen nehéz nevezni, hiszen például a meggyőzésben rendszeresen a megvesztegetés eszközével élt, a házastársi hűséget pedig még hírből sem ismerte. Mégis a biztonságot és az életben maradást jelentette ezerkétszáz embernek egy olyan világban, ahol senki más nem tudta ezt garantálni. Furcsa, hogy néha a csalás, feketén üzérkedés, hazugság, vesztegetés is vezethet jó eredményre, és bár a cél nem szentesíti az eszközt, szerintem az életben maradtak és családjaik ezt nem bánják.

"Aki egy életet megment, a világot menti meg."

Még ha kicsit döcögős, és izgalmasnak nem kifejezetten nevezhető a könyv, akkor is megéri elolvasni, számomra nagyon elgondolkodtató volt, méltó lezárása a nyári olvasási évadomnak, és nem mellesleg a Könyvmolypárbajnak is. Egyébként, mivel Lengyelországban játszódik, van benne egy halom magyar utalás is. :)

Szerelem és más tengeri herkentyűk

Tera Lynn Childs – Forgive My Fins (Hableányok kíméljenek!)

(Könyvkuckó)

Egy kihívás miatt vettem fel a listámra a regényt, és ha már ott volt, nem akartam levenni róla, bár egyre kevesebb kedvet éreztem hozzá, de végül nem bántam meg, hogy rászántam magam.

Lilynek van egy aprócska titka: félig sellő. Ez megmagyarázza feltűnő érdeklődését a halfajok iránt, és hogy miért használ néha furcsa kifejezéseket, mégsem árulhatja el senkinek a szárazföldi gimnáziumban, ahova már három éve jár. Amióta rájött, hogy az anyja igazából ember volt, furcsa kettős gyökereinek megismerése miatt a nagynénjénél él, de már készül rá, hogy visszatérjen a tengerbe, ahol majd elfoglalja a sellőkirályság, Thalassinia trónját. Egy valamit azonban mindenképp szeretne magával vinni a partról: a helyes úszó srácot, Brodyt, akibe titokban a gimiben töltött első napja óta szerelmes, és úgy érzi, végre kész elmondani neki a titkát... ha elmegy vele a bálba. A kérdéses este azonban nagyon rosszul sül el, és Lily véletlenül megcsókolja a totál kibírhatatlan szomszéd srácot, Quince-t. Egy a bökkenő: a sellőknél a csók mágikus kötődést alakít ki, ami miatt Quince teste azonnal elkezd felkészülni a víz alatti életre. Lilynek vissza kell vele jutnia Thalassiniába, ahol az apja hivatalosan feloldja a kötődést, mielőtt a következő holdciklussal elválaszthatatlanokká válnak. De talán nem minden az, aminek látszik, és a döntés meghozása nehezebb lesz, mint Lily gondolná.

Igazából még mindig értetlenül állok az előtt, hogy egyáltalán mi tetszett nekem ebben a könyvben. Szimpla romantikus kis szerelmi háromszöges sztori, nem kellett volna egyáltalán élveznem, és mégis megfogott. Talán ennek az az oka, hogy bár semmiben nem nyújt kiemelkedően sokat a könyv, de összességében véve nagyon harmonikus az egész.

Mindjárt az elején megragadta a figyelmem Quince karaktere, aki visz egy kis színt a szerelmi háromszög szokott sémájába. Ugyanis ezúttal az a srác, aki után a lány nem érdeklődik, nem a talpnyaló legjobb barát... hanem éppen az ősellenség. Nagyon bírtam, ahogy Lilyt folyton ugratta és kihozta a sodrából, és már azelőtt neki szurkoltam, mielőtt előbújt volna az intelligens és érzékeny énje, egyszerűen azért, mert sokkal izgalmasabb meg mélyebb karakter, mint Brody. Mondjuk nincs nehéz dolga, utóbbi nem igazán kidolgozott, bár nem is az a funkciója, ő képviseli azt az ideált, ami utána néha mind futunk, a Tökéletes Pasit, akibe azt hisszük, hogy szerelmesek vagyunk, közben pedig nem is ismerjük igazán...

Lily pedig a tipikus összezavarodott kamaszlányt hozza, aki az ideálja megszerzéséről fantáziál naphosszat (érdemi tettek nélkül), és akkor sem látná meg azt, ami az orra előtt van, ha kiveri a szemét. Szinte már komikumba hajló, mennyire nyilvánvaló mindenki számára a helyzet rajta kívül. Igen, sajnos az olvasónak is. Viszont a jó hír, hogy Lily nem teljesen sötét, és sok értékelhető tulajdonsága van, például a jó humora, a hűsége a népe és a szerettei iránt, a megfontoltsága veszélyhelyzetben (!), stb. A mellékszereplők is aranyosak az anyja-helyett-anyja Rachel néni, a szárazföldi és a vízi legjobb barátnő, ami pedig ezúttal különösen kiemelendő számomra, az apa karaktere. A sellőkirály nem egy önnön nagyságától elszállt lény, hanem becsületes és jó ember (habfiú?), aki őszintén, mindennél jobban szereti a lányát. Mivel a kamasz könyvek szinte mindig az apával való kapcsolat problémás oldalát mélyítik el, így jól esett végre a lelkemnek egy ilyen pozitív apafiguráról olvasni.

Ami még külön nagyon jó pontja a regénynek, az a sellővilág. A leírások egyszerűen gyönyörűek, látom magam előtt a színpompás palotát, Lily kedvenc barlangját, vagy éppen a földi mintára kialakított éttermet a terráriummal. Nagyon kidolgozott Thalassinia mind külsőségeiben, mind a társadalmi rendjében, szokásaiban, ételeiben ruháiban, ami hihetővé, beleélhetővé teszi ezt a világot. Ennek egy érdekes megnyilvánulása Lily elbeszélői- és beszédstílusa: gyakran vonatkoznak halakra a szólásai, vagy más tengeri élőlényekre, amik a mi ember fülünknek nagyon viccesek.

Aztán itt vannak azért kérem szépen komoly dolgok is, például az, hogy milyen gyötrő tud lenni a viszonzatlan szerelem, vagy a Lily édesanyja iránt érzett gyásza. Na meg persze az is, hogy egy kapcsolatban mennyit lehet feladni magadból a másik kedvéért, ezzel kapcsolatban azért hőseink nehéz döntéseknek néznek elébe.

Összességében ez egy teljesen jól kidolgozott, arányos regény, ami annyira tisztában van a saját korlátaival, hogy nem is idegesített egy percig sem, milyen kiszámítható vagy sablonos (pedig néha az). Egyszerűen csak egy jól megírt nyári történet néhány megható pillanattal, eltalált karakterekkel, és egy érdekes világgal. Ez pedig pillanatnyilag épp elég, hogy érdekeljen a folytatás.

Kinek ajánlom? Aki ki szeretne kapcsolódni egy kellemes paranormális románc mellett.

Kinek nem ajánlom? Aki bármi többet szeretne ettől a könyvtől, mint amiket fent elsoroltam.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/8

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Nem igazán igényel magas szókincset, de szleng azért van benne.)

Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szépek és illenek a könyvhöz.

Kedvenc szereplők: (1) Quince (2) a király (3) Shannen (4) Lily (5) Doe

Kedvenc jelenetek: (1) Quince képen törli Brodyt (2) a halászok elcsalása a szigettől (3) a második teszt (4) Lily és Quince felbukkanása a bálon (5) a befejezés

Mélypont: Lily érzelmi vaksága

Kedvenc ötlet: A sellővilág minden velejárójával.

Kergessünk őrületbe egy pszichiátert!

Karen Rose – Érints meg

(Könyvkuckó)

Tess Ciccotelli érző szívű, betegivel törődő pszichiáter, aki egy nap ijesztő hívást kap: figyelmeztetik, hogy az egyik páciense öngyilkosságra készül. Mire a helyszínre siet, kiderül, hogy a súlyos mentális gondokkal küzdő nő már végzett magával. Az ügyet Aidan Reagan nyomozó kapja meg, aki igen fagyosan fogadja Tesst, a férfi ugyanis komolyan érintett volt egy ügyben, amikor végül a nő szakértői véleménye alapján mentettek föl egy brutálisan kegyetlen sorozatgyilkost. Így, amikor kiderül, hogy az áldozatot belekényszerítették az öngyilkosságba, és a nyomok Tessre utalnak, könnyű szívvel hiszi azt, hogy tényleg a nő tette. Csakhogy sokan bizonygatják Tess ártatlanságát, nála befolyásosabb emberek is, és ahogy folytatja a nyomozás, már ő sem gondolja, hogy a pszichiáter képes lett volna ilyesmire. Na de akkor ki lehet az a szörnyeteg, aki sorban öli a betegeit? Aki látszólag mindent tud róluk, sőt, a nyomozás állásáról is?

Mielőtt nekiálltam volna olvasni a könyvet, akadt némi aggályom vele kapcsolatban, hátha túlságosan ponyvás vagy erotikus lesz. Azért vettem meg annak idején, mert abban bíztam, sokat foglalkozik majd mentális problémákkal. Aztán amikor belekezdtem, feltűnt, mennyire emlékeztet az alapprobléma a Sárkánykönnyre, ami, bár tetszett, de azért olyan nagyon nem voltam tőle elájulva, mert túl sokat foglalkozott a romantikával, és túl keveset a nyomozással.

Ez a regény azonban jelentősen jobban teljesített, aminek egyik alappillére a kiváló történetvezetés. A középpontban ezúttal nagyjából 80%-ban a tényleges nyomozás áll, sok jelenet játszódik a rendőrök között, az orvosszakértőnél, a technikusnál, stb., ezek pedig nagyon hitelesnek tűntek, és épp emiatt rendkívül érdekesek is voltak. Az izgalmakat támogatja a jó stílus, vannak benne poénok, de azért nincs tele sziporkával, és rendkívül gördülékeny, nagyon könnyű volt olvasni.

Aztán, ami még tetszett, a karakterkidolgozás. Az író E/3-ban, különböző szereplőket követve beszéli el az eseményeket, a legtöbbször persze Aidan vagy Tess az elbeszélőnk. Mindkét karaktert megszerettem, és nagyon reálisnak tartom, mindkettejüknek megvannak a maguk erősségei, de hibái is, ezeket alaposan megismerjük a regény során. A románc működik, mégpedig azért, mert fokozatosan alakul ki, először megismerjük a szereplőket, és csak aztán kezdenek igazán közel kerülni egymáshoz, így aztán az ember szurkol nekik, nem csak néz bambán. A mellékszereplők is igazán jók, karakteresek és kevés kivételtől eltekintve szerethetőek, például Aidan meg Tess családja is nagyon jópofa. A párbeszédek pattognak, sokszor viccesek, máskor elgondolkodtatóak, jó volt őket olvasni.

És végül is igazam volt abban, hogy foglalkozott ez a könyv mentális problémákkal, hogy milyen érzés az, amikor magad sem tudod, mi a valóság, és mi a rémálom, amikor elveszted a talajt a lábad alól. Szól arról is a könyv, hogy mi a különbség aközött, ha valaki a mentális betegsége miatt követ el rossz dolgokat, és tényleg nem lehet hibáztatni érte, meg aközött, ha valaki elvetemült, gonosz ember, akit az igazságszolgáltatásnak ki kell vonnia a forgalomból. Ugyanakkor azt megtudhatjuk, hogy sokféle börtön létezik a világon, és egyesekbe bűntudatból, makacsságból, vagy épp rajtunk kívül eső okokból mi zárjuk magunkat.

De egyik sem vinné el magában a hátán a regényt, ha a krimi szál nem működne... nyilvánvalóan, mivel az a műfaj. Igazából az elején a gyilkosságok nagyon izgalmasak, sőt kifejezetten hátborzongatóak, amikor úgy zajlanak, hogy keres egy mentális beteg embert, elhiteti vele, hogy megőrült, felszínre hozza a legmélyebb félelmeit, egészen addig, amíg nem tudja tovább elviselni, és megöli magát. Tényleg sokkolóan kegyetlen, főleg az áldozatok hátterét megismerve. A leírások is plasztikusak, rendszeresen fröcsög a vér, agy, belső szervek (szó szerint). A kétszázadik oldalnál már szerettem volna saját hatáskörömben igazságot szolgáltatni, de akkor még mindig négyszáz oldal visszavolt a könyvből. Mert sajnos a gyilkos nagyon okos, eleinte szinte semmilyen nyom nincs hozzá, és így különösen izgalmasak az ő szemszögei, amikből persze az olvasó számára sosem derül ki semmi.

Aztán sajnos, ahogy a cselekmény előrehalad, a krimi szál veszít valamelyest a vonzerejéből, ugyanis az elkövető az előre kiagyalt, frappáns gyilkosságok helyett rögtönözni kényszerül, gyorsan eltüntetni a nyomokat maga után, ez pedig már közel sem annyira érdekes. Persze hajt, hogy egyrészt miféle szörnyűségekre képes még (egy szereplő halála miatt konkrétan nagyon dühös vagyok), de már idegesített a macska-egér játék, és szerettem volna, ha bármiféle támpontot kapunk, merre kell keresnünk gyilkost. Szerintem az írónő ott esik hibába, hogy szinte egyáltalán nem mer utalásokat hagyni az olvasónak, így igazából esélyünk sincs a segítsége nélkül kitalálni, ki a gyilkos, de ennek köszönhetően jóval kisebb a katarzis, mint lehetne.

Nem volt tökéletes krimi ez a regény sem, de akadt benne akció elég, és olyan jól szórakoztam, hogy a hossza egyáltalán nem zavart. Karen Rose felkerül azoknak az íróknak a listájára, akiknek a könyveihez merek nyúlni, ha némi kikapcsolódásra vágyom.

A Karen Rose regényei közti összefüggések, külön kiemelve az Érints meget (fent)

Egyébként az írónő eddigi tizenöt angolul megjelent regénye megjelenési sorrendben olvasandó (magyarul persze nem úgy adták ki, mint megtudhattam Shanara blogjából), mivel összefüggések vannak a regények között, aki az egyik könyvben mellékszereplő, a másikban lehet kulcskarakter is (például Aidan és Tess bátyjainak főszereplésével is készült regény), és a cselekményszálaknak is van némi köze egymáshoz. Az írónő oldalán pofás ágrajzban meg is tekinthetők az összefüggések, ami nekem nagyon tetszik, és egészen kedvet kaptam a regényfolyam végigolvasgatására.

Kinek ajánlom? Akik unják már az erotikus katyvaszokat, és szeretnek szórakozni egy jó csavaros krimin.

Kinek nem ajánlom? Aki teljes mértékben elutasítja a romantikus kriminek még a gondolatát is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Bár a magyar borító nem olyan ízléstelen, mint az eredetié, de abszolút nem értem rajta a zöld nőt. MIÉRT? Meg a címfordítást se értem, semmi köze a könyvhöz. :D

Kedvenc szereplők: (1) Tess (2) Aidan (3) Vito (4) John (5) Spinelli

Kedvenc jelenetek: (1) Aidan elmondja Tessnek, milyen érzés volt megtalálni a halott kislányt (2) Winslownál a helyszínelés (3) Tess szétveri a zaklatóját (4) Vito feltűnése (5) Tess tisztázza a dolgokat a családjával

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: A hangszórók a falban kombinálva a varázsgombával.

Senki sem elveszett ember

E. M. Nathanson – A piszkos tizenkettő

(Könyvkuckó)

Azért vettem le a polcról annak idején ezt a könyvet, mert hallottam a belőle készült nagyon népszerű filmről. Aztán elkezdtem beszélgetni a szüleim korosztályával, és kiderült, hogy szinte mindenki látta a mozit, és alig néhányan olvasták az alapjául szolgáló regényt, ami azért már felkeltette a kíváncsiságomat. Végül az olvasás mellett döntöttem, és egyáltalán nem bántam meg.

John Reismann százados hivatásszerűen űzi a háborúzást már évek óta. Eleinte az se nagyon érdekelte, melyik oldalon harcol és miért, de a nácikat már határozottan utálja (lévén félig zsidó a drága), így a második világháborúban már meggyőződésből kockáztatja az életét az amerikaiak oldalán, ahol felsőbb körökben már kezd terjedni a hír: hamarosan megtörténik a partraszállás. Azonban John sosem számított arra, milyen feladatra választják ki őt a fejesek: ő lesz az Amnesztia-akció vezetője, a kísérletben pedig tizenkét elítélt bűnözőt választanak ki arra, hogy újra katonákká váljanak, és még az első roham előtt elvégezzenek egy veszélyes hírszerzési feladatot. De vajon képesek lesznek még valaha ezek az emberek katonákként gondolkodni? És ha igen, milyen feladatot szán nekik a hadsereg?

Igazából eléggé meglepett a könyv, nem számítottam a megközelítésre, amit alkalmaz. A regény túlnyomó többsége a hátországban zajlik, nem is igazán látjuk magát a háborút, így a hangsúly nem a harcon, öldöklésen, akción van. A hatszáz oldalas könyv legnagyobb részében a katonák kiképzésével foglalkozik, és eközben inkább mélylélektani kérdéseket boncolgat.

A regény idegtépően lassan indul, ami a felkészületlenebb olvasónak könnyen kedvét szegheti, mivel ez az első szakasz inkább az alapszituáció felvázolására és a legfontosabb karakterek háttértörténetére koncentrál. Bár ez is magával ragadja az embert egy idő után, azért mindig csak vártam, hogy mikor keverednek már össze ezek a szereplők, és mihez kezdenek egymással.

Viszont olyan szempontból szükséges ez a megalapozás, hogy itt azért mégiscsak gyilkosokról, tolvajokról, erőszaktevőkről beszélünk, és szükséges volt ez az idő, amíg legalábbis a minimális szimpátiát ki tudtam növeszteni az irányukban. Mert bár a háborúban elkerülhetetlen a vérontás, és a hadigépezet meg a harctéri borzalmak hatására könnyebben törnek meg az emberek, de azért mégis más a rád lövő ellenséget megölni, és más meggyilkolni egy fegyvertelen civilt például. Így hát felmenteni nem tudjuk őket, és a jó hír, hogy többnyire a mi kis bűnözőink sem mentik fel magukat, de azért fontos látni a motivációt a tetteik mögött.

Csakúgy, mint a társaság, az indítékok és a történetek is sokszínűek: akad itt a fehér ember világába beilleszkedni képtelen indián, kivételesen intelligens és művelt, mégis lenézett néger, rasszista, déli tahó, vakbuzgó vallásos, aki azonban képtelen az elveinek megfelelően élni, illetve gyermekkorában bántalmazott, és ezt feldolgozni képtelen fiatal férfi is. Ami azonban nagy részükben közös, az az önbecsülés elvesztésének érzése, hogy a börtönben gyakorlatilag semmivé, harctéri hulladékká silányultak, és mint ilyenek, teljes mértékben eldobhatók.

Azonban itt van nekünk a főszereplőnk (mondjuk jó kérdés, mennyire főszereplő Reisman, amikor az egység más tagjaival is foglalkozunk legalább annyit, mint vele), akinek a múltjában szintén akad pár kevésbé dicsőséges folt. Ez alapján pontosan tudja, milyen kevésen múlott, hogy ő maga nem egy cella hűvösében, hanem a katonai vezérkarban végezte, és épp ezért kiválasztja magának a tizenkét legreménytelibb börtöntölteléket, majd úgy dönt, nem lesz hajlandó lemondani róluk semmilyen körülmények között. A kiképzés kemény, embert próbáló, a fegyelemtől és engedelmességtől teljesen elszokott rabokat kell újra katonává nevelnie, közben pedig folyamatosan meg kell tartania előttük a tekintélyét. A közben támadó konfliktusok mind nagyon izgalmasak voltak, és akadt pár jó poén is persze.

Jelenet az 1967-es filmből

És miközben Reisman edzi őket, és tanítgatja a fortélyokra, szép lassan visszatér az önbecsülésük. A fickó igazán jó vezető, tudja, mivel kell hatni a csoportra és az egyes egyénekre egyaránt, nagyon könnyen átlátja, kinek mi az erőssége, és ezek alapján kiemelve őket egy-egy szituációban szép lassan bebizonyítja mindenkinek, hogy igenis értékes ember ő még. Végül pedig a kezükbe adja reményt: ha katonákként helytállnak, és végrehajtják a nekik szánt szupertitkos küldetést, azzal esélyt kapnak ország-világnak megmutatni, mennyit is érnek, és talán sikerül némiképp jóvátenniük a bűneiket is.

Amire azonban Reisman és a kollégái nem számítanak, az az, hogy megismerve ezeket az embereket, elkezdenek érzelmileg kötődni hozzájuk. Amikor pedig egyre nagyobb szolidaritást vállalnak a lassan jó útra térő bűnözőinkkel, egyáltalán nem tetszik nekik a sors, amit a vezérkar szánt nekik. Ez nem is lepett meg, az viszont már annál inkább, hogy az ő érzelmi változásuk pontról pontra bennem is lezajlott: a regény elején általam megvetett bűnösök a végére a barátaimmá váltak, aggódtam a sorsukért.

Persze, nem ilyen rózsaszín és cukorhabos az összkép, megmutatja azért a könyv azt is, hogy vannak szimplán gerinctelen és gonosz emberek, akiken néhány hónapos személyiségformáló kiképzés nem segít, akkor is tolvajok és gyilkosok maradnak. Ugyanakkor a katonák sincsenek szenteknek beállítva: a becsületes és bátor Reismanon és Bowrenen kívül azért mutatnak olyan tiszteket, akik bőven elég kicsinyesek és hatalommániásak, semmivel sem szimpatikusabbak a raboknál.

A regény keretes szerkezetű, nagyon stílusosan egy katonai jelentéssel kezd, azzal is zárul, ami egyrészt jó ötlet volt, másrészt viszont a vége így nagyon nyitott és sejtelmes lett, valamint szerintem kicsit kevés hely jutott a küldetésről szóló részre (ötven oldallal a vége előtt csak pislogtam, miért nem harcolnak már). Nem igazán tetszik, hogy a szereplők jó részének nem derült ki a végleges sorsa, ez sajnos inkább bosszantó, mintsem továbbgondolásra ösztönző.

Összességében véve meglepetést okozott a regény, kevésbé volt harcolós-vérengzős, és sokkal elgondolkodtatóbb, mint számítottam rá, nagyon tetszett.

Kinek ajánlom? Nosztalgiára vágyó felnőtteknek, jó háborús regényt kereső fiataloknak. Elsősorban férfiaknak való regény, de nem tartom kizártnak, hogy nőknek is tetsszen.

Kinek nem ajánlom? Aki nem bírja a vulgaritást, vért, elmebajt.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Bár jó régi, de a központi minta érdekes, az új, 2007-es borító viszont nagyon tetszetős.

Kedvenc szereplők: (1) Reismann (2) Napoleon (3) Samson (4) Myron (5) Bowren

Kedvenc jelenetek: (1) a szabad esték jelenetei (2) Samson ellopja a német tiszt képét a kastélyból (3) Reisman beszélgetései Kinderrel (4) a falmászási gyakorlat (5) Napoelon és Samson háttértörténete

Mélypont: az eleje lassan indult

Kedvenc ötlet: -

Nyári szünet tervekkel

Gondoltam, jelentkezem még egyszer, mielőtt eltűnök egy időre, csak hogy tudjátok, mi a helyzet a bloggal.

Nem kell megijedni, a nyári szünet csak egy három hetes nyaralás erejéig fog tartani, ami alatt ráadásul szeretnék olvasni, úgyhogy a visszatértemkor remélhetőleg lesz témám a következő pár bejegyzésre. Azonban foglalkoztat pár dolog, amiről addig is gondolkodni fogok:

Először is: van igény arra, hogy regisztráljak Bloglovin'-ra? Én eddig nem láttam sok értelmét, ugyanis én sem a Google rendszerén keresztül követtem a blogokat, és ti sem sikoltoztatok, hogy kéne, de ha akarjátok, ám legyen.

Másodszor: elég komoly formában fontolom, hogy legyen a blognak facebook-oldala. Azt álmodtam, hogy van, és nem tűnt olyan rossznak az eredmény. :D Lenne előnye a dolognak, kicsit talán interaktívabbá tudnám tenni ezzel a blogot, szavazást is többet indíthatnék, az mostanában itt úgysem működik. Ráadásul újraéleszthetném a natty által javasolt Könyvkövetés funkciót, ami eléggé elsikkadt, de nem adtam fel. Mellesleg azt is remélem, hogy rövidebb kis posztokkal gyakrabban tudnék jelentkezni. Mit gondoltok?

Valamint porondon van még (már vagy két éve) hogy új design kéne a blognak, ezt idén nyáron már mindenképpen összehozom.

Terrorista vérfarkasok és más sorscsapások

Benjamin Percy – Vörös hold

(Könyvkuckó)

Patrick Gambler arra kényszerül apja bevonulása után, hogy sosem látott anyjához költözzön

az Államok másik felére. A repülőgépe azonban terroristatámadás áldozatául esik, egy likán lemészárolja az összes utast, őt kivéve, ettől pedig az egész élete fenekestül felfordul. Claire Forrester hamarabb kénytelen kirepülni a családi fészekből, mint szeretné: a repülőgép-katasztrófák után a szüleit meggyilkolják, a likán lány pedig kénytelen egyedül nekivágni a vidéknek, hátha a nagynénjénél menedékre lel. Chase Williams kicsapongó életet élő politikus, aki pedig tanácsadójával együtt meglátja ebben az egész zűrzavarban a lehetőséget. Azonban egyikük sem sejti, hogy magukon jóval túlívelő események részesei, amik, ha egyszer mozgásba lendülnek, már semmi sem állíthatja meg őket, hogy megváltoztassák a világot.

Próbáltam jobb fülszöveget írni, mint az eredeti, de nem igazán ment, így is elspoilerezem az első ötven oldalt, de lehetetlen nem elárulni, hogy mi történik, az okokat később kifejtem. Ráadásul a fél fülszöveg olyan eseményekre utal, amik igazából nem is történnek meg, vagy nem úgy. :D  Ami viszont még egy fokkal problémásabb az a borítóra nagy betűkkel rányomtatott műfajmegjelölés, jelesül: „Urban fantasy és love story”. Na már most a könyv olvasása után egyértelmű, hogy ez a vásárló megtévesztése, nagyjából a könyv felére lehet tudni, hogy ez nem love story, és alaposabb gondolkodással beláthatjuk, hogy bizony nem is urban fantasy.

Romantikus sztorinak azért nehéz titulálni a könyvet, mert leendő szerelmespárunk az első kétszáz oldalon nem is találkozik, de az egész regényben egy kezemen meg tudom számolni a közös jeleneteiket, és ezek többsége se nevezhető túlzottan romantikusnak. A fantasy műfajmegjelölés pedig szerintem azért hibás, mert a fantasy definíciója szerint az irreális elemeit mitikus és természetfeletti erőkkel magyarázza, viszont ebben a könyvben nincs semmi, amit misztikusnak titulálhatnék. Mondhatnátok, hogy na de ott vannak a vérfarkasok (=likánok), de maga a könyv az ő létezésüket és állapotukat teljesen tudományos alapon magyarázza, így hát ez sem minősül természetfeletti elemnek.

De akadt a könyv kivitelével más problémám is. Az én ízlésemnek rengeteg elütés, elírás, félretoldalékolás maradt benne, a könyv vége felé oldalanként akár több is, ami rontja az olvasmányélményt. A helyzeten az a néhány fordítói hiba sem segít, ami az eredeti szöveg ismerete nélkül is feltűnő (például hivatkozott sorozat címének félrefordítása, stb.).

Hogyha már feltétlenül kategorizálnom kell ezt a könyvet, akkor inkább azt mondanám, hogy ez valami társadalomkritika-szerűség, helyenként lélektani drámával, háborús regény-utánérzéssel, a vége felé árnyalatnyi posztapokaliptikus ízzel. Ha más művek vonatkozásában kéne elhelyeznem, akkor azt mondanám, olyasmi az érzés, mintha a Fertőzés és A hatalom árnyékában közös gyerekét nézném, akinek azonban vér szerinti apja valójában Az úton, és kiskorában sokat játszott a szomszédban a toleranciáról szóló tanmesékkel. A vérfarkasosdi pusztán csak dísznek van, ha gondolatban behelyettesíted a likán szót a könyvben négerre/zsidóra/muzulmánra/homoszexuálisra/HIV-fertőzöttre vagy bármi más megkülönböztetett csoportra, a történet ugyanilyen jól működik, ez alapján én azt feltételezem, hogy a likánságot az író tényleg csak metaforának szánta.

Akik pedig összefogják ezt a különös látásmódot, a stíluselemek és értelmezési módok összevisszaságát, azok a karakterek. Igazából a többségüket, ha nem is szerettem meg, de tetszettek, mert annyira reálisak voltak, és a szó legjobb értelmében hétköznapiak. Patricket kedveltem meg talán a leginkább, ő tipikusan a „srác a szomszédból” karakter, bátor, jószívű, de szerencsére sosem éreztem hihetetlennek azokat a dolgokat, amik történtek vele, sosem tűnt úgy, hogy erre nem lenne képes egy ennyi idős gyerek. Claire eleinte rémült, naiv kislány (egen, annak ellenére, hogy likán volt születése óta) és nagyon sok mindennek kell vele történnie, mire igazi, kemény nő lesz belőle, aki képes a túlélésre. A történet közepén lerohanta őt egy ilyen likán-identitáshullám, ami rövid időre nagy unszimpatikussá tette számomra, de szerencsére gyorsan visszabillent normális önmagához, noha ennek a fogalomnak a tartalma fokozatosan változott a regényben. Harmadik főszereplőnk, Chase, pedig az a tipikus „olyan tökéletes politikus, hogy ilyen nincs is”-karakterként kezdi, mert ugyan szereti a piát meg a nőket, de mindig őszinte mindenről, és a nép érdekeit próbálja képviselni. Az ő jellemfejlődése a fiatalokkal ellentétben inkább negatív irányú, nagyon gyorsan leépül arra a szintre, hogy bármire képes a hatalomért.

A mellékszereplők igen változatos karakterek, és jó sok van belőlük, mindenféle életutat látni közöttük. A legjobban Neal Desait szerettem, rajta keresztül látunk bele a gyógyszerkutatás csodálatos világába, ami azért tetszett, mert viszonylag valósághű volt, valamint Miriam részei is egészen jók voltak, ő az a veszteségektől megtört nő, aki utat mutat Claire-nek az élete bizonyos szakaszán.

Amit még szerettem a könyvben, az az érzelemvilága, meg a benne tárgyalt komoly témák. Fő témája nagyjából a faji megkülönböztetés és a radikális gondolkodásmód veszélyessége. Ez mindkét oldalon megjelenik: látszik, hogy a terroristák valójában milyen mélységesen nem törődnek az általuk elméletileg képviselt nép érdekeivel, ugyanakkor megjelennek a hadsereg túlkapásai, illetve az „igaz amerikaiak” által képviselt nacionalista vonalról is kiviláglik, hogy semmivel sem jobbak a terroristáknál. Ugyanakkor arra is rávilágít a könyv, mennyire hibás egyének rémtettei miatt elítélni egy egész csoportot, mert a likánok között is nagyon különböző hozzáállások jelennek meg, és a legtöbben senkinek sem akarnak ártani. Az is tanulság, hogy az elnyomás és a megkülönböztetés csak erőszakot szül, hiszen egy idő után persze mindenkinek elege lesz a folyamatos igazságtalanságokból, ekkor pedig még a leginkább békeszeretőek is hallatni akarják a hangjukat.

Érintőlegesen szó van a függőségekről is, hiszen az átváltozás elleni gyógyszert sokan belövik, beszívják, stb., így drogos kábulatba lökve magukat. Mégis, leginkább arról szól a könyv, hogy milyen felnőni, mennyire nehéz elfogadni a másságot, nem csak másokét, de magadét is, és hogy miképp határoznak meg a környezeted elvárásai. A legerősebb érzelmi élményt a könyv vége szolgáltatja, ennek pedig alapeleme a kilátástalanság és a belefásulás érzése. Annyi borzalmat, annyi feldolgozhatatlan veszteségét élnek át a főhőseink, a világ olyan szörnyű hellyé változik körülöttük, hogy a végére tökéletesen érzéketlenné válnak jóformán mindennel szemben, és mivel nekünk is van lehetőségünk vagy ötven véres halált végigolvasni a könyv során, az olvasónak is nagyon hasonló érzése támad, hogy a fenébe is, már minden mindegy, még egy halál igazán nem számít semmit.

Azonban eddig túl pozitív hangvételű volt az értékelés, most lássuk a problémáimat, mert azért ez a könyv korántsem volt tökéletes. Bár nagyon sok minden tetszett benne, de ezek között nem szerepelt a történet gördülékenysége. Ahhoz képest, hogy ez elvileg egy terroristák kontra kormány háború története, és vannak benne bőven erőszakos cselekmények meg lövöldözések meg miegymás, mégis voltak olyan részek, amiken unatkoztam, olyan mellékszálak, amiket átlapoztam, hogy vessek egy pillantást a főszálra, mert egyszerűen annyira nem érdekelt az egész. A történet E/3, jelen idejű, váltott szemszögű elbeszélésben íródott, és sajnos sokszor éreztem azt az ilyen egy-egy fejezetes mellékszálakról, hogy abszolút feleslegesek a nagy egész szempontjából, a harmadik likán mészárlás érzékletes leírása már teljesen hidegen hagyott, és igazából ki is lehetett volna az ilyen jelenetek nagy részét hagyni. Szépek a leírások, nagyon erős a hangulatkeltés, és mivel az író a saját környékéről ír, nagyon hitelesnek is tűnik, de néha azok is annyira lassítják a történetet, hogy szívem szerint lerövidítettem volna őket, nagyon túlírt a regény, ami csak azért fura, mert a szerző már nem első könyves, mégis úgy ír, mintha az lenne. A szálakat összekötő szimbólumok használata lehetett volna sokkal érdekesebb is, sajnos csak addig jutunk ebben, hogy MINDENKI minden lehetséges tükröző felületen magát nézegeti. Még az első pár érdekes volt, de mivel annyi van a könyvben, hogy ivós játékot lehetne játszani rá, ezért egy idő után már csak röhejes.

Működik ezen kívül még a hülyeség-faktor is, mert bár nagyon imádom az alapötletet, hogy egy prionbetegséggel magyarázza az író a likánságot, de ha azok ilyen fertőzőképesek lennének, akkor már minden második ember Creutzfeldt-Jakob-szindrómával szaladgálna. De jó, tekintsünk el ettől, az írás úgyis egy „mi lenne, ha?”-játék, elfogadom. Viszont azt már nem, hogy az egyik szereplőt szitává lőtték (de konkrétan) és túlélte. HOGY? Ráadásul az epilógus megint belemászik prion-szinten a lelkembe, mondanom sem kell, hogy úgy hülyeség, ahogy van. Jó, elfogadtam, hogy terjed testnedvekkel is, de a sütéstől denaturálódik a szemét, mert ez csak egy fehérje! Pff.

A befejezéssel sem vagyok elégedett, azt reméltem, történik valami kis jó is a szereplőkkel ennyi szarság után, és végül is mondhatjuk, hogy igen, de a katarzis hiányzott, sőt, inkább felidegesítettem magam rajta. *SPOILER* Mivel Patrick a legnagyobb idióta a világon, és nem akarja odaadni az oltóanyagot a kormánynak, ezért előreláthatólag ő lesz az egyetlen ember Észak-Amerikában? Miféle tanulság ez? *SPOILER vége* És azért egy hatszáz oldalas regény végigolvasása után a minimum, amit elvártam volna, az egy katarzis.

Összességében, bár nagyon nem azt kaptam, amit vártam (a fülszöveg alapján valamiért azt hittem, minden főszereplő felnőtt lesz), mégis egészen értékelhető és érdekes kérdésekkel foglalkozó olvasmány, és helyenként érzelmileg is nagyon megérintett. Örülök, hogy elolvastam, még ha nem is akarom majd újraolvasni.

Köszönöm a könyvet a Geopen Kiadónak!

Kinek ajánlom? Akit a fent említett társadalmi konfliktusok érdekelnek elsősorban.

Kinek nem ajánlom? Akit tényleg „Urban fantasy és love story” érdekelne.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/6

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/8

Összesen: 10/7

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szép, bár nagyon sokáig tart, mire kiderül, hogyan kapcsolódik a történethez. (Mondjuk mentégére szól, hogy az eredetit vették át.

Kedvenc szereplők: (1) Patrick (2) Neal (3) Clare (4) Augustus (5) Miriam

Kedvenc jelenetek: (1) Patrick újra találkozik az apjával (2) Patrick és Clare második találkozása (3) az adventi robbantás (4) Clare kiszabadul Puck fogságából (5) Neal lányának története

Mélypont: a harmadik-nyolcadik likán támadás :D

Kedvenc ötlet: a társadalmi problémák kidolgozása