Stephenie Meyer: A burok

(Könyvkuckó)

Na igen, abszolút negatív elvárásokkal álltam neki ennek a regénynek, így a hatodik listás könyvem vált a kihívás egyik legnagyobb pozitív csalódásává.

Létezik egy faj az univerzumban, ami szinte kizárólag más fajok egyedeiben képes élősködni, olyanformán, mint a galandféreg, csakhogy ezek a lények a gazdatest idegrendszerébe rágják be magukat, teljesen átvéve felettük az uralmat. Az úgynevezett „lelkek” több bolygón átívelő sikertörténetük legújabb fejezeteként tekintenek a Földre, amit sok más világhoz hasonlóan megszálltak, leigázva az emberi lakosságot. Az alapvetően jóságos és békeszerető lelkek meggyőződése szerint helyesen cselekedtek, hiszen az emberiség szörnyű faj, él-hal az erőszakért, ráadásul a bolygót is tönkretette, amióta pedig ők itt vannak, minden szép, békés, és barátságos.

Néhány ember azonban nem ért velük egyet: ők a lázadók, akik elhagyott helyeken bujkálnak, abból élnek, amit a lelkektől loptak, és foggal-körömmel harcolnak, mert ha elkapják őket, akkor belőlük is agymosott gazdatesteket csinálnak. Melanie Stryder sincs ezzel másképp, csakhogy neki nem sikerül megmenekülnie: elfogják, és az egyik legtapasztaltabb lélek, a Vándor gondjaira bízzák az elméjét, hátha információhoz juthatnak tőle a lázadókkal kapcsolatban. Vándort azonban meglepetés éri új otthonában: Mel nem hajlandó elpárologni, mint a legtöbb gazdatest, amivel eddig dolga volt. Nem, Mel harcol, hiszen élni akar, és megvédeni a szeretteit a Hajtóktól, akik belőlük is gazdatesteket akarnak csinálni, rosszabb esetben pedig megölik őket. Azonban a Vándort is kemény fából faragták: egyre több emléket sikerül kisajtolnia Melből, és szép lassan megszeret két lényt, akiket nagyon nem kéne: Mel öccsét és szerelmét. Amikor kettesben maradnak a sivatag közepén, és a lázadozó gazdatest rájön, hogy talán megtalálhatja a szeretteit, Vándor úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a lelkek közti élet biztonságát, és belép az emberek érzelmektől túlfűtött, veszélyekkel teli világába.

Ha valami igazán nagy erőssége a könyvnek, akkor az az egyedi világfelépítés. Már az első húsz oldal után szerelmes voltam a történet alaphelyzetébe. Itt nagyon jó húzás volt Meyer részéről, hogy nem a harcoló emberiség szemszögéből ábrázolta a gonosz, megszálló űrlényeket, hanem a lelkek szemszögéből az embereket. Ez a nézőpont tette igazán egyedivé a könyvet a számomra. A kedvenc részeim pedig egyértelműen azok voltak, amikor Vándor más bolygókról beszélt, ahol élt korábban.

A cselekmény egyébként nem egy százcsillagos, eget rengetően nem is izgalmas: egy szép felkaptatás után epizódszerűen hol izgalmasabb, hol kicsit megnyugszunk. Nincs nagy világmegváltás, épp csak feloldódnak a legnyilvánvalóbb konfliktusok (és igen, annak ellenére halál rózsaszín a vég, hogy egy ideig minden jel arra mutatott, hogy nem az lesz… bár én láttam előre), aztán amikor már azt hinnénk, hogy vége, az írónő még kétszer visszatapsolja a bagázst. Nem baj, ez megbocsátható a részéről, mert egyébként olvastatja magát, és nekem akkor is nagyon a fejemben volt, amikor épp nem tartottam a kezemben, az meg jó jel.

Szóval akkor miről is szól a könyv? Hát, Meyer nem tudott teljesen kibújni a bőréből, ebben a regényben is megkapjuk a betevő szerelmi háromszögünket, ami igazából nem is tudjuk, hogy milyen mértani forma, hiszen Mel folyamatos jelenléte is bonyolítja a problémát. Ugyanis Jared és Mel szerelmesek egymásba, következésképp Vanda (Vándor) is beleesik Jaredbe, neki viszont szerelmet vall egy másik férfi, Ian is, akivel kapcsolatban Vanda meg van győződve, hogy igazából csak a testét (azaz Mel testét) szereti, Mel viszont legszívesebben szétverné a fejét, ahányszor csak hozzáér. Hát igen… ezen már bőven lehet 500 oldalon keresztül szenvedni.

A karakterek egyébként jók, amit el is várunk tőlük, hiszen ez a sztori nem annyira az akciókra, inkább a kapcsolatrendszerekre koncentrál. Van pár nagyjából tipikusnak mondható figura, de ők sem fájnak annyira, majdnem mindenki szerethető valamiért, többek jelleme is fejlődik (Ian, Jared, Mel, Kyle). Akiket nagyon nem tudtam megfogni és megérteni, Sharon és Maggie voltak: ők nem változtak, nem fejlődtek, nem voltak se rosszak, se jók, egész végig passzívak maradtak. Ami milliószor idegesítőbb volt Kyle nyílt agressziójánál. Mellesleg nem értettem, hogy hibáztathattak Vandát mindenért…

És ha már itt tartunk: Vanda. A főszereplőt szeretni kell, nem? Hát, eleinte én nagyon odavoltam Vandáért, rettentően élveztem a jellemét. Aztán szép fokozatosan megcsömörlöttem tőle, a végén pedig, amikor végre elhatározta magát a nagy döntés mellett, akkor már visítottam, ahogy Mel visíthatott a kapcsolatuk elején. :D

Ami a fordító meg a szerkesztő sara: volt benne pár nyelvtani hiba, a felkiáltójelek rendszeresen pontok lettek a mondatok végén, központozási hibát is találtam, ráadásul az angol „brother” szó bizonytalan fordítása miatt számomra a könyv végéig nem derült ki, hogy Ian vagy Kyle az idősebb (akadt olyan, hogy Kyle Ian bátyjaként lett megnevezve, de fordítva is).

Összességében véve azért élveztem a könyvet, és ha nem telt volna el 3,5 kötet az ominózus Twilight óta, akkor azt mondanám, hogy megszállta egy ezüstszínű űrlény. :D Így csak azt mondom, hogy fejlődött.

Akartam idézni, de most nincs energiám, úgyhogy talán később.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Szép és igényes, legelőször ez fogott meg, még a könyvesboltban.

Kedvenc szereplők : (1) Jamie (2) Ian (3) Jeb bácsi (4) Doki (5) Vanda

Kedvenc jelenetek: (1) Jamie elsírja magát Vanda előtt (2) kezdés (3) Ian és Kyle húzzák egymást (4) Vanda meglátja a lelkeket az embergyerekükkel (5) családi boldogság Jamie gyógyulása után

Mélypont: Vanda szenvedése a regény kétharmadától (hogy utálom én a mártíromkodást)

Kedvenc ötlet: az Y-alakú elágazás

William Golding: A legyek ura

(Könyvkuckó)

Ötödik listás könyv. Már kiolvastam az utolsót is, csak az ajánlókkal vagyok kissé lemaradva. :)

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy lakatlan trópusi sziget közelében lezuhant egy repülőgép. Az utasok közül csak egy csapat fiatal fiú élte túl, akik közül a nagyobbak szövetkeznek, ugyanis feltett szándékuk életben maradni a kis szigeten, és elérni, hogy kimentsék őket. Vezetőt választanak, döntéseket hoznak, megszervezik az életüket. Eleinte fantasztikusan telik a felnőttek nélküli szabad élet, de hamarosan a csapatban széthúzás támad, a felhőtlen szórakozás vágya szembekerül a megmenekülésre való törekvés siettető szükségével, és a gyerekek apró társadalma szép lassan szilánkjaira hullik…

Az események legnagyobb részét Ralph szemszögéből követhetjük végig, aki a csapat választott vezetője, de mivel külső elbeszélővel van dolgunk, így előfordul más fiú szempontjából leírt esemény is. Ralph mindazonáltal jó választás okos, határozott srác, vetélytársa Jack azonban kicsit olyan, mint az ördög: pont azt ajánlja a kölyköknek, amit szeretnének. Így hát Ralph ésszerűen kialakított, érvekkel alátámasztott életmódja szép lassan követők nélkül marad, működésképtelenné válik.

Már kezdettől érdekesnek tartottam a gyerekek viselkedését, ahogy mindjárt hasonló hierarchia alakult ki a szigeten, mint annak idején az osztályteremben: nagyok, erősek a hangadók, kicsik és mások lenézve, kiközösítve. Ezt tekintve különösen megható volt a Piggy gúnynevű kövér srác és Ralph között kialakuló barátság. Aztán, ahogy az idő előrehaladtával a csapatot egyre nehezebb irányítani, Ralph kétségbeesésében az otthonról kezd álmodozni, és a „gyengék” (Piggy és Simon) azok, akik kitartanak mellette és támogatják. A jellemek jók, kidolgozottak, bár az író némi távolságtartással kezeli őket, de ez nem is baj. El lehet hinni róluk, hogy fiatal srácok, és ezt értékelem.

A másik, ami nagyon szíven ütött, az a stílus. Rendkívül szépek a tájleírások, szinte látom magam előtt a sziget minden egyes kis zugát, a növényeket, a hullámokat. Volt pár jelenet, ami szinte könnyfakasztóan gyönyörűen volt megfogalmazva. Mondjuk angolul kicsit nehéznek találtam egy leírást, azt kétszer is el kellett olvasnom, hogy megértsem, de általában ezzel sem volt gond.

Az utolsó ötven oldal pedig tényleg nagyon kemény, még most is nehéz megemésztenem, ami történt benne, ezért érdemes volt kivárni a kicsit lassabb elejét a könyvnek. Ami ironikus párhuzamként mutatkozott, hogy amíg a könyvet olvastam, mindenféle szörnyűségek voltak a hírekben: emberek nyírták ki a családjukat, lettek öngyilkosak, egy póni halálra harapta a gazdáját, végül a hét koronázásaként Breivik norvégiai mészárlása következett. Hátborzongató…

Golding számomra teljes mértékben bizonyított ezzel a könyvvel, ő az első olyan nobel-díjas szerző, akitől olvastam valamit, és akire teljes nyugalommal azt merem mondani, hogy megérdemelte.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Bonyolult barokk körmondatok, magas szókincsigény.)

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Az enyém nagyon szép, tökéletesen átadja a lakatlan sziget békéjét, de semmit nem mutat meg magából a könyvből. Akad, ami inkább arra koncentrál.

Kedvenc szereplők : (1) Piggy (2) Simon (3) Sam és Eric (4) Ralph (5) Jack

Kedvenc jelenetek: (1) Simon holttestét elviszi a tenger (2) befejezés (3) Ralphot majdnem megölik a szikla alatt (4) Piggy lelket önt Ralphba (5) kezdőjelenet

Mélypont: a disznófejes rész, a leírás, amit alig sikerült kibogoznom

Kedvenc ötlet: az ejtőernyő, amit szörnynek láttak

A szív bajnokai

(Filmszemle)

Kérem szépen, engem ezzel a filmmel kapcsolatban félrevezettek! Sokáig azért nem akartam megnézni, mert a „romantikus” címkét viselő filmek között volt, a cím alapján pedig el is hittem, hogy tényleg az lesz. Pedig köze sincs a romantikához.

Michael Oher élete csöppet sem nevezhető könnyűnek: drogos anyja elhagyta, nincs hová mennie, nincs senki, aki gondoskodna róla. Utolsó esélye az a keresztény iskola, ahová csupán azért veszik fel, mert egy barátjának az apja befolyást gyakorol a döntéshozókra. Azonban itt sem alakulnak a legjobban a dolgai: a tanárok meg vannak győződve róla, hogy tanulási nehézségekkel küzd, hiszen nem képes lépést tartani a többiekkel, akik pedig szófukar természete és rongyos ruhái miatt nézik ki maguk közül, közben persze továbbra sincs hol aludnia. Az élete akkor változik meg, amikor összebarátkozik egy parányi fehér fiúval, és a családja meglátja őt céltalanul bolyongani az esőben. Leigh Anne, a jól szituált fehér nő úgy dönt, szárnya alá veszi Michealt. A fiút kivételes fizikai adottságai miatt beállítják a focicsapatba, de csak idővel derül ki, micsoda tehetsége van ehhez a játékhoz. Az is elkallódna a nehéz felfogású edző miatt, ha nem lenne Micheal nevelőanyja…

A film egy kis kitekintéssel kezdődik az amerikai foci világába, majd néhány képkocka jön a film végéből, ami így összességében egy szép nagy „Mi van?”-érzés keletkezését eredményezi szegény nézőben. Inéttől időrendben halad a cselekmény, az ember pedig szép lassan megérti, miről is van szó, csak az nem világos még egy darabig, hogy ez mégis hogyan kapcsolódik az első öt perchez. Persze előbb-utóbb arra is fény derül.

A megható történet nem tartogat idegtépő izgalmakat, de van benne pár torokszorító, könnyfacsaró jelenet, amik nagyon jók, ezen kívül sokszor olyan édes módon vicces is az egész, ezeket az adalékokat főleg Micheal mostohatestvére szolgáltatja, aki felfelé ívelő karrierű bátyja nyomán magának is megpróbál ezt-azt kialkudni, többek között. :)

 Azonban a jó cselekmény sehol nem lenne a színészek nélkül, akik életet leheltek mindebbe. A Michaelt alakító fiú olyan elveszett kiskutyaszemekkel tud nézni, hogy én is hazavittem volna az esőből, na. Ugyanakkor azokat az iskolásokat is meg tudtam érteni, akik féltek a szelíd behemóttól. Az anyukát alakító Sandra Bullock (aki ezért a filmért Oscar-díjat kapott) szintén nagyon jó, nem csöpögős az alakítása, visszafogott, mégis pont annyi érzelem van benne, amennyi kell egy ilyen filmbe. Bár nyilvánvaló, hogy a családban ő viseli a nadrágot, azért ugyanúgy igényli a férje támogatását, mint a fontoskodó férfiak a feleségeikét. :D A kissárc, mint már említettem, elbűvölően eleven, én pedig külön értékeltem az iróniát, hogy a pöttöm fehér srácnak egy óriási fekete fiú a bátyja. :D

Nekem nagyon tetszett a film, amikor pedig kiderült, hogy az egész egy igaz történeten alapszik, hát teljesen elolvadtam. Mindenkinek tudom ajánlani, feltéve, ha nem valami akciódúsra vágytok. :)

10/10

Nicholas Evans: A suttogó

(Könyvkuckó)

Újra listás könyv ajánlójával jelentkezem, ez már a negyedik, és szeptemberig kell még három kötetet elolvasnom, úgyhogy sínen vagyok, mint József Attila.

Volt egyszer egy ideálisnak tűnő család. Robert és Annie, a szülők, szerették egymást, mindketten jól kerestek, élvezték a munkájukat, miegymás. Szemük fénye, a kicsi Grace egészséges, okos, ügyes leányka volt. Teljes boldogságukat semmi sem zavarta meg. A nő ugyan kissé elhanyagolta őket az új munkája miatt, de ez nem olyasmi volt, amit szóvá tettek volna neki. Egészen addig tartott ez a látszólagos idill, amíg egy téli reggelen Grace és a barátnője lovaglás közben balesetet nem szenvedtek. Judith és a lova meghaltak, Grace pedig elvesztette az egyik lábát, és ez lelkileg teljesen összetörte. Lova, Zarándok dühöngő vadállattá változott, az orvosok már úgy látták, nem érdemes tovább kínozni az életben tartással. Annie azonban különös módon úgy érezte, hogy a ló gyógyulása a lánya – és egész családja – felépülésének kulcsa is. Ezért kereste meg a problémás állatokkal foglalkozó farmert, Tom Bookert, aki azonban első pillantás után elutasította a nőt, Zarándokot még ő is menthetetlennek látta. Annie ezért elkeseredett lépésre szánta el magát: a lovat meg a dühös hallgatásba süllyedt Gracie-t bepakolta az autóba, és nekivágott a kontinensnek, hogy montanai otthonában keresse fel Tomot.

Bevallom, elég nagy elvárásokkal álltam neki a könyvnek, és… igen, csalódtam. Nem is kicsit. Nemsokára kiderül, miért.

Az első ötven-száz oldal (amíg meg nem érkeztek Montanába) nagyon nehezen csúszott, ezt be kell vallanom. Untam az egészet, elégedetlen voltam, és csak vártam, hogy végre tényleg beinduljon a történet. Miután ez megtörtént, egy darabig élveztem a könyvet, gyorsan fogytak az oldalak, de közben a sztori olyan irányt vett, amivel nagyon nem voltam megelégedve, így az elején feltűnt, majd lecsengett elégedetlenség újra fellángolt, és nagyjából az utolsó harminc oldal előtt tetőzött.

A könyv határozottan nem arról szólt, amiről szerettem volna. Azt vártam, hogy főként a tragédia feldolgozására, a továbblépésre fog összpontosítani, és Grace lesz a főszereplője. Ezzel szemben sokkal inkább az anyja állt a történet középpontjában. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy én azt a nőt az első húsz oldal után már ellenszenvesnek találtam, és a könyv végére ez a negatív megítélésem szabályosan gyűlöletbe fordult át. Sajnos más fontos szereplőket  is (például pont Grace-t) is furcsának, irreálisnak láttam néha, és ez még azoknál a karaktereknél is levett a lelkesedésemből, akiket eredetileg kedveltem volna.

Volt egy-két nem rossz gondolat a könyvben, de az erkölcsi tartalma még így is erősen kétesnek mondható, legalábbis számomra, így ezen a vonalon sem tudott annyira megfogni, amennyire szerettem volna. Ahelyett, hogy szárnyaltam volna, jobbára minden második mondat után elküldtem valamelyik szereplőt a fenébe  (a szüleim már ki is utasítottak a másik szobába olvasni, mert annyira habzott a szám, hogy zavartam őket).

Ami megmentette számomra egy kicsit a könyvet, az a befejezés volt. Az utolsó harminc oldal hatására került át a „na, ezért nem volt érdemes ennyit fizetni”-kasztból a „hát, szódával elmegy”-kategóriába. Nem számítottam erre a végkifejletre, és olyan kicsit szomorú, kicsit mégis boldog befejezéssel zárult a könyv, amilyet mindig is értékeltem. Persze nem lehet minden habos torta, juszt is azok a szereplők lettek a legboldogabbak, akiket végig utáltam, és azoknak lett rossz/kevésbé jó, akiket még úgy-ahogy kedveltem.

A borítón van egy-két hiba. A fülszövegben Annie-t tüntetik fel a kislányként, pedig valójában ő az anya… hát igen, bajban is voltam a nevekkel az elején. A másik, amire szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy ez egy felnőtteknek szóló könyv. Nincs ráírva semmilyen korhatár, de én nem adnám tizenhat év alatti gyerek kezébe, mert eléggé… hm, kidolgozott erotikus jelenetek vannak benne, több is.

Szóval aki tanulságos mesét akar venni lovakat szerető gyerekének, az ne ezt a könyvet válassza. Szintúgy nem ajánlom a művet még nagyon sokféle embernek, akiknek a felsorolásától most eltekintek. Maradjunk annyiban, hogy akiknek bejön a kicsit túlírós stílus, meg a drámai mázba burkolt, mégis negédes romantika, annak hajrá, mert szeretni fogja ezt a kötetet. Én sajnos nem vagyok ilyen ember.

Cselekmény, történetvezetés: 10/6

Stílus: 10/5

Szereplők: 10/4

Érzelmek: 10/5

Összesen: 10/5

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Ez a legújabb kicsit steril az én ízlésemnek ezzel a sok fehérrel, de egyébként eléggé tetszetős. A fülszöveg hiányosságairól már fentebb szóltam.

Kedvenc szereplők (vagy inkább azok, akiket kevésbé utáltam): (1) Joe (2) Zarándok (3) Tom (4) Harry Logan (5) Robert

Kedvenc jelenetek: (1) Joe először viszi lovagolni Grace-t (2) Harry megjárja Zarándokkal a folyónál (3) a baleset (4) Grace táncol az istállóbulin (5) epilógus

Mélypont: úgy kb. a 300-450 oldalak között végig :(

Kedvenc ötlet: a zsinóros trükk

Képrejtvény

Ugyan nem reagált senki, de lelkes voltam, úgyhogy gyártottam egy kört a képrejtvényből.

Öt pici borítórészlet lesz, és mindegyik valamilyen virág egy darabját ábrázolja, ez a közös bennük. Na meg az, hogy könyvborítókon szerepelnek. A borítókban annyit segítek, hogy mindegyik magyar nyelvű kiadásé, tehát külföldieket nem teszek bele. Az első kommentben súgok picit, elárulom az írók nemzetiségét, ha nagyon nem megy, nézd meg! Ha küldesz be választ, akkor elárulom, hányat találtál el, de azt nem, melyikeket. :)

Remélem, izgalmasnak fogjátok találni, várom a megoldási kísérleteiteket és a visszajelzéseket.

1.

2.

3.

4.

5.

Courtney Allison Moulton: Angelfire

(Könyvkuckó)

(OFF: Van kedvetek könyvborítós képrejtvényeket megoldani? Ha igen, írjatok kommentet, és majd összehozok valamit.)

Ezúttal egy angol nyelvű könyvet ajánlok, ami mivel nagyon friss termék (idén télen jelent meg) egyelőre nem is várható, hogy magyarul napvilágot fog látni. Úgyhogy aki nem akarja fájdítani a szívét, még itt álljon meg!

Ellie tizenhetedik születésnapját készül megünnepelni, amikor az életében elkezdenek sűrűsödni a problémák. Nem elég, hogy nehezen jön ki a szüleivel, a tanulmányi eredményei gyengék, a barátai között és a szerelmi életében is kezd minden összekuszálódni, rémálmok gyötrik, amik miatt pszichiáterhez is jár, ráadásul az egyik tanára brutális gyilkosság áldozatává válik. Így következik be a születésnap estéje, amikor sétára indult, de egy ismeretlen szörny rátámad. Csak azért menekül meg, mert felbukkan a semmiből egy titokzatos srác, aki már pár napja követi, és segít neki megölni az… akármit. A fiú Will néven mutatkozik be, majd a lány határozott tiltakozása ellenére előad egy zagyvaságnak tűnő mesét: Ellie a Preliátor, egy évezredek óta folyton újjászülető természetfölötti erővel bíró harcos, aki az angyalok földi segítője Lucifer gonosz lélekrabló szolgái, a démonok, ellen folytatott ősi küzdelemben.

Ez egy kicsit meredek, nem? De Will itt nem áll le: magát Őrzőként mutatja be, aki a Preliátor segítője és szolgája, szintén természetfölötti lény. Már több mint ötszáz éve jár az újabb és újabb reinkarnációk nyomában, úgyhogy egészen rutinosnak számít a szakmában. Arra azonban nem számít, hogy a lány elküldi a fenébe. Eddig ugyanis a Preliátor beavatásakor mindig visszatértek az előző életeiből szerzett emlékei. Elliet azonban átmeneti amnézia sújtja, így semmi oka rá, hogy elhiggye egy tetovált vadbarom kitalációit. Semmi… a tényeket leszámítva. A lány kénytelen magát rábízni Willre, aki egyre mélyebbre vezeti őt a démonok, bukott angyalok, földön járó szörnyek világába, ahol Ellie lassan elkezdi megismerni a képességeit, és ráébred, ki is ő valójában.

A történettel magával alapjáraton nem volt semmi gond, izgalmas volt, lekötött, egyre jobban beindult, satöbbi. Az első ötven oldal után azonban egy csöppet leakadtam azon, hogy úgy éreztem: már a sokadik könyvet próbálják lenyomni a torkomon ugyanazzal a harcolunk-egyre-ersősebb-ellenfelekkel-győzünk-hujjdejó sablonnal, ami nem kicsit idegesített. (Közben nem győztem azon röhögni, hogy mennyire hasonlít egy mangára a kezdése. :D) De azért úgy voltam vele, várjuk ki a végét, és nem bántam meg, hogy bizalmat szavaztam a klassz megfogalmazásnak köszönhetően a sztorinak.

A végére megszerettem a történetet, és ez nagyjából kilencven százalékban a jól kidolgozott, egyedi karaktereknek köszönhető. Ellie igazán különleges főszereplő, rendkívül érdekes a jelleme, és az, ahogy egy idő után felfogja, mekkora is a rá nehezedő felelősség, mégsem tud lemondani arról, hogy normális tinédzserként is tovább élje az életét. Will pedig szintén nagyon megnyerő a maga módján azzal, hogy kívülről állandóan a nyugodt, megingathatatlan védelmező figuráját próbálja fenntartani, miközben a lelke mélyén azért sokszor elkezd kavarogni az elmúlt ötszáz év szennye, és sajnos szegény srác eléggé önmarcangoló típus. A támogató karakterek is erősek, nekem nagyon tetszett Will szintén természetfölötti barátja, Nathaniel, illetve Ellie baráti köre is aranyos. A történet szerelmi szála pedig annyira romantikus, hogy még az én szőrös szívem is csöpögve olvadozott az első rózsaszínűbb jelenet után, és végig tűkön ülve szurkoltam, hogy jöjjenek össze. Na, ez nálam nem semmi teljesítmény. :D A szereplőkkel kapcsolatban említésre méltó még a névválasztás: azoknak a neveknek, amiknek megnéztem a jelentését, mindegyike tükrözött valami nagyon jellemzőt a szereplővel kapcsolatban. Igazán jó neveket sikerült az írónőnek találnia.

(Az írónő oldalán szereplő illusztrációk)

A másik nagy fegyverténye a könyvnek az egyedi világ. A kötet ugyanis nagyrészt a keresztény mitológiára épít, és ez számomra elég érdekes megoldásnak tűnt. Amiben túllép a hagyományos keresztény történetek világán, az is harmonizál az egésszel, semmi sem tűnik elrugaszkodottnak, minden átgondolt, a helyén van. Nem rossz egy első könyves szerzőtől.

Ez egy sorozat nyitó kötete, és ugyan elég sok dolog kiderül az ötszázadik oldal végére, azért maradnak jócskán homályos foltok. Én várom a folytatást, mert tudni szeretném, hogy alakul a Lucifer kis talpnyalói elleni küzdelem, mihez kezd Ellie az emlékeivel és azzal, amit a könyv végén megtudott magáról (hű, erre a csavarra még én sem számítottam), vajon mi lesz a szerelmi szál sorsa, és nem utolsósorban arra is, hogy Ellie apját tényleg démonok szállták-e meg, ahogy gyanítom, vagy csak szimplán megzápult az agya. (De röhögnék, ha az előbbi lenne…)

Tudom ajánlani a könyvet mindenkinek, akinek bejön ez a harcolós YA-fantasy műfaj, mert a fajtájából biztos, hogy egy kiemelkedő alkotás, és élvezni fogja. Csak két baja van: hogy nem magyarul van, meg hogy a folytatásra sokat kell várni.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Tetszik, csak szerintem kicsit túl sötét a könyvhöz képest. Legalább Ellien lehetne valami színesebb cucc. Viszont a kard menő.

Kedvenc szereplők: (1) Ellie (2) Will (3) Nathaniel (4) Katie (5) Ragnuk

Kedvenc jelenetek: (1) Will megmutatja a szárnyait a tetőn (2) Ellie azt a fagyis kaját csinálja Willnek (3) Ellienek visszatérnek az emlékei arról, hogyan ismerte meg Willt (4) Will Ellie iskolájában (5) Will beszól Ellienek, amiért a ruhája miatt nyafog

Mélypont: amikor az elején sablonosnak éreztem a sztorit

Kedvenc ötlet: Will, a hatszáz éves Őrző klasszikus rockot játszik gitáron XD; Ellie emlékei fokozatosan térnek vissza

Super 8

(Filmszemle)

Oké, ilyen se gyakran fog előfordulni, hogy én UFO-s filmről írjak ajánlót, úgyhogy úgy olvassátok! :D Igazából csak azért néztem meg, mert nem tudtam másra hirtelen beülni a moziba, de végül nagyon nem bántam meg, hogy így történt.

Adott egy édes kis amerikai iparváros, Lillian, ahová a hetvenes évek közepén látogathatunk el. Főszereplőink pedig helyi kiskamaszok, egy baráti társaság tagjai. Joe édesanyja a télen meghalt egy üzembalesetben, amit se ő, se sheriffhelyettesként dolgozó apja nem tud feldolgozni. Így minden időt osztálytársaival: a nagycsaládban élő Charlieval, a piromániás Caryvel meg a viszonylag normálisnak tűnő Martinnal és Prestonnal tölt. Vajon mit csinálhat egy kupac tizenhárom éves kiskamasz a hosszú és unalmas nyári szünetben? Hát zombifilmet forgatnak! Csakhogy női főszereplőre is szükség lenne, és itt jön a képbe Alice Dainard, aki a legszebb lány a suliban, de részeges és semmirekellő apja megkeseríti az életét. A kis társaság egy szép nyári éjszakán felkerekedik, és kigurulnak a régi vasútállomásra forgatni. Azonban a biológiatanáruk a szemük láttára siklat ki egy vonatot, csaknem ők is odavesznek a katasztrófában. A vonat a légierő tualjdona, de látszólag semmi érdekes nincs rajta egy csomó furcsa, fehér kockán kívül. Azonban a városkában az eset után elszabadul a pokol: mindenhol a katonaság emberei kezdenek el nyüzsögni, a kutyák megbolondulnak, és sok más furcsaság is történik. A gyerekek próbálnak a fenyegetettség közepette is normálisan tovább élni, és forgatni a filmet, de a rejtélyek egyszer szaporodnak, és egy idő után rájönnek: tenniük kell valamit.

Bár a film címe nem valami megejtő (sose jöttem volna  rá, hogy a kamera típusát jelöli, ha nem olvasom előtte), de a kezdő jelenet annyira hatásos, mint amilyet már régen láttam. Észre sem vettem, de már benne voltam a szituációban, és érdekelni kezdett a folytatás. A cselekmény egyébként végig nagyon jól van felépítve, sosem tűnt laposnak, nem kezdtem el unatkozni. A feszültségkeltés is ügyes, bár sosem ijedtem meg igazán, mert mindig tudtam, mi jön… úgy azért nem az igazi.

Ahol nagyot villant a film, és ami az igazi erőssége, azok a szereplők. A kölykök igazi gyerekekként viselkednek, hülyéskednek, nem veszik komolyan a dolgokat, igazán jókat lehet nevetni a mondataikon, amik még a legborúsabb jeleneteket is feldobják. Ugyanakkor nem laposak, mint sok gyerekszereplő, mindegyikük igazi egyéniség. Nagyon élveztem a filmnek azt a részét (ez volt egyébként a nagyobbik hányada), ahol a személyes történetek, a nyomozás, a filmforgatás álltak a középpontban, és ezt csak néha törte meg egy-egy horrorisztikusnak szánt jelenet a titokzatos idegen lény garázdálkodásáról.

Ami bevallhatóan kevésbé ragadott meg, az a film utolsó fél órája volt. Ezt nem láttam annyira egyedinek, mint az eddigieket, bár a szereplők ezt is annyira aranyosan és életszagúan adták elő, hogy azt mondtam, jól van, legyen. Viszont épp ezért számomra kimaradt a katarzis a mű végéről, úgy voltam vele, hogy „na, tüntessétek el az űrlényt, aztán húzzunk haza”.  Ami még nem annyira tetszett, az a filmzene. Nem volt rossz, de semmi különös.

Összességében azért mégiscsak tetszett a film, főleg ahhoz képest, hogy a műfajáért nem igazán vagyok oda. Ezért tudom ajánlani mindenki másnak is, aki szkeptikus az űrlényes filmekkel kapcsolatban. A mozi háromnegyedében ő is jól fog szórakozni. A műfaj kedvelőinek pedig garantált az élmény.

10/8

Darren Shan: Démonvilág II. – Démontolvaj – Menj a pokolba!

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez egy sorozat többedik részének ajánlója így SPOILEREKET tartalmazhat. Az előző részről írt ajánló itt érhető el: Démonmester.

Kernel Fleck különcsége miatt magányos fiú, akinek legjobb barátai azok az ismeretlen eredetű fények, amiket születése óta lát mindenfelé. Egy nap ezek a fények különös helyre viszik, ahonnét csak napok múlva tér vissza, de semmire sem emlékszik a történtekből. Szülei viszont szemmel láthatóan félnek, és hamarosan az egész család elköltözik egy kisvárosba, ahol talán nagyobb biztonságban lesznek. Egy évig nem is történik semmi érdemleges, amikor egy mezőn tartott földrajzórán felbukkan a falu őrült boszorkánya, aki halála előtt ablakot nyit a Démonvilágra, amin keresztül egy szörny jut az emberek közé, rengeteg gyereket lemészárol, és elviszi Kernel öccsét, Artot. A fiút néhány démonvadász menti meg, akik azonban semmit sem tesznek az öccséért, így maga is a démonok birodalmába veti magát, hogy megkeresse, és hazavigye Artot.

Elmondhatom, hogy meg vagyok elégedve a folytatással, a történet egészen más jellegű ugyan, mint az első köteté, de talán jó értelemben, hiszen sokkal cselekményesebb és izgalmasabb, mint az. Ugyan jócskán levett az értékéből, hogy a legnagyobb csavart a huszadik oldalon kitaláltam, de így is akadtak olyan apró fordulatok, ötletes megoldások, amik miatt érdemes volt elolvasni a könyvet. Tetszettek a párhuzamok, összekapcsolások az előző résszel, főleg a közös szereplők, és bizonyos motívumok (sakk) ismétlődése, a történeti párhuzamok annyira kifejezetten nem jöttek be (ha valakinek hülye neve van, és a szülei egyedül hagyják, akkor fix, hogy összefut pár démonnal). A Démonvilág bemutatásában is rengeteg jó ötletet, érdekes helyszínt találtam, bár volt azért pár dolog, ami enyhén megfeküdte a gyomromat, például a zsigervilág.

A karakterekről: Kernel számomra sokkal kevésbé volt meggyőző főszereplő, mint Grubbs, pedig egyébként a megszólalásig hasonlít a jellemük, nem értem, miért éreztem ekkora különbséget. A mellékszereplők között viszont akadt pár nagyon érdekes, komplex figura, akik ezt a hiányosságot ellensúlyozták. Hatalmas pirospont számomra, hogy Dervish ebben a könyvben is nagyon fontos szerepet játszott, és egy egészen új oldalát mutatta. Ezen a ponton ő az abszolút kedvenc szereplőm, remélem, nem halasztja meg az író a későbbiekben (mert egyébként a halála tipikusan az íróra jellemző húzás lenne).

Összességében ugyan nem tetszett annyira, mint az első rész, de mégsem vette el a kedvem a további olvasástól, úgyhogy hamarosan ismét jelentkezem. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/8

Érzelmek: 10/8

Összesen: 10/8

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Szörnyű! Még rosszabb, mint az előző, pedig ez hatalmas szó.

Kedvenc szereplők: (1) Dervish (2) Nadia (3) Kernel (4) Beranabus

Kedvenc jelenetek: (1) Dervish újra színre lép (2) Kernel hazamegy (3) Kernel rájön az igazságra az öccsével kapcsolatban (4) Dervish meglátja Vész herceg sakktábláit (5) Beranabus visszarángatja Nadiát

Mélypont: a vérfürdő a mezőn

Kedvenc ötlet: a sakktábla-labirintus

Festők Városa Hangulatfesztivál

Május 26 és 28 között tizenegyedik alkalommal rendezték meg a szülővárosomban a fenti nevet viselő többnapos kulturális népünnepélyt, amire azóta kijárok, amióta csak az eszemet tudom. Úgyhogy, mivel tényleg figyelemre méltónak tartom ezt az eseményt, írok róla itt néhány szót.

Ebben az évben különösen egy festő körül forgott a rendezvény: Rippl-Rónai körül, aki kötődött a városunkhoz, és idén ünnepeljük a születésének százötvenedik évfordulóját. Ennek megfelelően a kiállítások főleg róla szóltak, előadásokat lehetett meghallgatni a munkájával kapcsolatban. Egy kedves kezdeményezés volt az is, hogy környékbeli fiatalok korhű ruhában járták a várost.

Portéka (balra elől a sapka, amit végül megvettem)

Ami persze mindenkinek elsőre szemet szúrt az egészből, az a kirakodóvásár volt. Igen, a rendezvény nagyban szól arról is, hogy a művészek találkozhattak potenciális közönségükkel, és szerencsés esetben értékesíthetnek valamit a portékájukból. Persze túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ez az egész csak a vásárlásról szól, mert ez így nem igaz. Sokkal inkább arról, hogy beszélgethetünk hús-vér művészekkel, sőt, sok művészeti programba magunk is bekapcsolódhatunk.

 

Nem csak a képzőművészet jeles képviselői mutatkoztak be, de folyamatosan mentek a színpadi produkciók is, a viharos időjárás ellenére is. Helyi zenészes és táncosok léptek föl több helyszínen, számtalan műfajban. Zenében a bluestól és jazztől kezdve a kemény rockon át az alternatívig volt minden, mint ahogy táncból modern, latin és néptáncos csoportok egyaránt akadtak.

Összességében én nagyon jól éreztem magam, és szívből tudom ajánlani, hogy jövőre minél többen nézzetek ki Kaposvárra  május végén, mert igazán különleges élményekben lehet részetek.

 

(A képek a sonline.hu-ról származnak és Láng Róbert munkái.)

A helyi  divattervező-növendékek is bemutatták ruhakölteményeiket

Ének a szeretetről

Paulo Coelho: A Zahir

(Könyvkuckó)

Akkor következzen a harmadik listás könyvem ajánlója. Hát igen, engem is elkapott a Coelho-láz, mondhatni, ahogy sokakat a környezetemben. Minden szkepticizmusom ellenére el kell ismernem, ez a fickó tud valamit.

A könyv főszereplője egy pályája csúcsán álló sikeres író, akinek a felesége egyik napról a másikra gondol egyet, és kilép közös életükből. A férfi ebbe szabályosan belebetegszik, rögeszméjévé (Zahirjává) válik az asszony, akit nem tud kiverni a fejéből sem úgy, hogy új kapcsolatba kezd, se könyvírással. Sőt, mindettől szerelme mintha új erőre kapna. Egyszer csak betoppan az életébe az ember, akiről úgy sejti, hogy köze volt felesége eltűnéséhez: egy Mikhail nevű kazah fiú, aki azt állítja megáról, hogy látomásai vannak. Azt is elmondja a főszereplőnek: tudja, hol van a felesége, de addig nem mondhatja meg, amíg a férfi rá nem jön, Esther miért ment el. Ahhoz tehát, hogy az imádásig szeretett nőt felkutathassa, először önmagát kell megtalálnia.

Engem személy szerint nem csak a történet fogott meg (ami nagyon jól van felépítve), de mélyen megérintett az egész könyv gondolatisága. Többnyire nem tűnt szájbarágósnak a stílus, sokkal inkább abban állt a varázsa, hogy nem mondta ki minden kérdésre egyértelműen a választ, viszont kellőképpen elgondolkodtatott arról, hogy hogyan kell és lehet valakit szeretni, hogyan lehet az ember szabad és még sok minden másról. A megfogalmazása nagyon szép, igazán igényes a fordítás is.

A szereplőkkel is többnyire meg voltam elégedve, főleg a főszereplővel, illetve Mikhaillal éreztem együtt. Az utolsó harminc oldalt szabályos gyomorgörccsel olvastam végig, annyira szorítottam, hogy végül a pasas megtisztuljon, és visszataláljon a feleségéhez. Annyira hitelesen sikerült megírnia a szemszögkaraktert, hogy én simán elképzelhetőnek tartom, hogy nagyrészt magáról mintázta a szereplőt. A női karaktereket egy árnyalattal gyengébbnek találtam, főleg Esther idegesített, ő olyan életidegennek érződött a számomra.

Néha szerintem túlzásokba esett az író, mert nekem párszor átcikázott a fejemen, hogy „Na ne, ennyire még a pápa sem spirituális!” meg hogy „Á, kizárt, hogy így meg lehessen élni az életet!”.

Mindezek ellenére érdemes volt elolvasni a könyvet. Merem állítani, hogy Coelho jó író, és ugyan nem való mindenkinek, de aki különleges, elgondolkodtató könyvélményre vágyik, az bátran olvashatja. Én is végigjárom majd a fontosabb regényeit, mert állítólag vannak sokkal jobbak is ennél. Kíváncsian várom őket.

 „…a szabadságért nagy árat kell fizetni, éppolyan nagy árat, mint a rabszolgaságért – az egyetlen különbség az, hogy a szabadságért boldogan fizetsz, mosolyogva, akkor is, ha közben nyeled a könnyeidet.”

„…a szabadság ugyanis nem az elkötelezettség teljes hiányát jelenti, hanem azt, hogy képes vagy önállóan dönteni, és elkötelezni magad amellett, ami neked a legjobb.”

„Nemrég rájöttem valamire: az igazi barátok akkor vannak mellettünk, amikor jól megy a sorunk. Szorítanak értünk, örülnek a győzelmeiknek. A hamis barátok pedig azok, akik a nehéz pillanatokban jelennek meg azzal a búval bélelt, <<együttérző>> arccal, pedig valójában kapóra jön nekik a szenvedésünk, hogy ezzel vigasztalhassák magukat nyomorult életük miatt.”

„– Az nem tesz jót nekem, hogy értelmetlen életet kell élnem. A háborúban mindenki tudja, hogy valami nagy dolgot él át.

– Történelmi pillanatot?

– Nem, ez még nem volna ok arra, hogy kockáztassák az életüket. Nem, inkább azt hiszem, az ember igazi lényegét tapasztalják meg.

– A háborút.

– Nem. A szeretetet.”

„ Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja a vírust, ami mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk.”

„ Abban a világban, amelyben maguk élnek, ha egy kisfiú elindul otthonról, hogy vegyen öt almát, de végül csak kettőt hoz haza, az emberek arra következtetnek, hogy a hiányzó hármat megette. De az én világomban más lehetőségek is léteznek: lehet, hogy megette, de az is lehet, hogy ellopták tőle, vagy hogy nem volt elég pénze, vagy lehet, hogy elvesztette őket útközben, hogy valaki éhes volt, és ő úgy döntött, hogy megosztja vele a gyümölcsöt, satöbbi. Az én világomban minden lehetséges és minden relatív.”

„…amit meg kell tanulnunk, az mindig ott van a szemünk előtt, csak alázatosan és figyelmesen körül kell néznünk, hogy meglássuk, mit akar tőlünk az Isten, és melyik a legjobb lépés, amit a következő pillanatban tehetünk.”

„Most, több hónapos fizikai és pszichikai kiképzés után már elfogadom, hogy a technika erősebb és hatalmasabb nálam: akkor dolgozik, amikor akar, és ha nincs kedve, jobb, ha inkább újságot olvasok, és megvárom, amíg megváltozik a kábelek és a telefon-összeköttetések hangulata, és újra hajlandóak lesznek működni.”

„… a kritikusok rendkívül bizonytalanok, nem értik igazán, mi történik körülöttük, demokratikusak, ha politikáról van szó, de fasiszták, ha kultúráról. Azt hiszik, hogy a nép képes megválasztani a vezetőit, de nem képes kiválasztani a neki megfelelő filmeket, könyveket és zenéket.”

„…a <<szerencse>> valójában nem más, mint hogy az ember körülnéz, hogy meglássa, hol vannak az igazi barátai: mert az angyalok az ő szavaikon keresztül hallatják a hangjukat.”

„ És ez elég: elég, ha tudjuk, hogy az élet alapvető kérdéseire soha nem kapunk választ, mégis tovább tudunk menni.”

„Fölfedeztem, hogy sokkal jobb vagyok, és sokkal többre vagyok képes, mint gondoltam, s a kor csak az olyan emberek lépteit lassítja meg, akiknek soha nem volt bátorságuk a saját ritmusukban menetelni.”

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Személy szerint nem vagyok oda a festőért, aki az egységes magyar sorozat összes borítóját festette, de az angol valamivel jobb, de az is fura egy kicsit (hogy lehet egy sziluettnek fehér a szoknyája, most komolyan?).

Kedvenc szereplők: (1) főszereplő (2) Mikhail (3) Marie (4) az orvos

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) jelenet Zágrában a befagyott szökőkúton (3) a főszereplő végigveszi azokat a témákat, amikről nem akar beszélgetni egy összejövetelen (4) a főszereplőt elüti a motor (5) Mikhail rendezvényei az örmény étteremben

Mélypont: amikor eszembe jutott, hogy „ilyen ember biztos nincs”

Kedvenc ötlet: a Zahir-motívum… meg még sok minden más :)