Az Éhezők Viadala

(Filmszemle)

Ugyan a magyar premier másnapján (azaz az amerikai premier napján) láttam a filmet, mégsem sikerült eddig annyi időt összekaparnom az érettségi hajrában, hogy normálisan leüljek bejegyzést írni. Egy cikket már sikerült alkotni az újságba, először egybe akartam a kettőt, csak aztán rájöttem, hogy a sima filmajánlót nem tudom összegyúrni ezzel az inkább összehasonlító jellegű elemzéssel, úgyhogy ezt későbbre halasztottam. Szégyen, gyalázat, de most végre megérkeztem a külön kis eszmefuttatásommal a blog számára, amiben a filmet a könyvvel fogom összevetni. Ha valaki nem olvasta a regényt, csak a film iránt érdeklődik, az ezúttal nem jó helyen kapirgál. :) A könyv bemutatását megtalálhatjátok ITT.

A német plakát (menő)

Azt hiszem, a forgatókönyvíróknak nem volt túl nehéz dolguk, hiszen a könyv viszonylag rövid terjedelmű, ráadásul mozgalmas történetű. Abban bíztam, hogy ezért nem sok mindent kell majd változtatni az eredeti cselekményen, és ez az én megítélésem szerint nagyjából be is jött. Igazából a cselekménymenet lényegi részében nem sok változás történt, az egyetlen igazán idegesítő dolog számomra Madge kiírása volt, aminek eredményeként a fecsegőposzátás kitűző eredete meglehetősen értelmetlenre sikerült (igen, felettébb valószínű, hogy a rongyos zugbeli néni csak úgy a csaj kezébe nyom egy színarany ékszert).

Persze, voltak dolgok, amiket máshogy kellett megoldani, mint a könyvben, hiszen nem forgathatták úgy a filmet, hogy hozzátapadnak Jennifer Lawrence fejéhez, és csak az ő szemén keresztül látjuk a világot. Így az információhintést ügyesen a különböző interjúrészletek, hírblokkok bevágásával, illetve a Játékmesterek szerepléseinek megnövelésével érték el, ami nekem kifejezetten tetszett. Seneca jóval nagyobb szerephez jutott így, mint a könyvben, de Snow elnök is többször tűnt fel a színen. Egy helyen nem volt elég egyértelmű szerintem az információszolgáltatás: a raktár felrobbantásánál nem igazán emelték ki, hogyan jött rá Katniss az aknákra, ami kicsit furcsára sikerült. Alkalmaztak olyan jeleneteket is, ahol viszont tényleg a főszereplő (vagy valaki más) szemszögéből láthattunk egy-egy dolgot, így például felmehettünk az indítócsővel, vagy megérezhettük Katniss lámpalázát, ez átélhetőbbé tette a filmet.

Nagyon örültem az olyan apróságoknak, amik a könyvben nem voltak benne, de hozzáadtak a filmhez, például a vérmintás azonosítás az Aratásnál, a képernyős üveg a Kiképzőközpontban, vagy a Játékmesterek irányítópultja.

Ruta halála kellően meghatóra sikerült

A színészi játék is jócskán dobott a produkció értékén. Néhány hónapja még szemöldökráncolva nézegettem a castingot (amit egyértelműen valamelyik hajfestékgyár szponzorált, hiszen mindhárom főszereplő más hajszínt kapott, mint az eredetiben), de végül is majdnem mindenki kitett magáért, hihetően alakították a karaktereiket. Lawrence nagyságrendekkel szerethetőbb Katnissnek bizonyult, mint az eredeti könyv főszereplője, Josh Hutcherson is nagyon peetás volt, Liam Hemsworth pedig pont annyira nem szerepelt, mint Gale a regényben. XD A felnőtt színészek is meglepően jól teljesítettek, mindenki hitelesen játszotta a maga karakterét, Effie megfelelően nyafkára és sekélyesre sikerült („Nem baj, hogy a hivatásosak sokkal erősebbek és ügyesebbek nálatok… ők nem kapnak ám ennyi desszertet!”), Cinna és Haymitch is megfelelt az elvárásaimnak. Egyedül talán Snow elnökben csalódtam, aki egyáltalán nem volt félelmetes, véreres szemű Mikulásnak tűnt (a háttérben látható rózsákért viszont pirospont, na, azok félelmetesek voltak).

Felgyújtás előtt

Akadt néhány jelenet, amit látványvilág szempontjából vártam nagyon, és nem csalódtam. A Kapitólium lélegzetelállító díszleteket kapott, az emberek pedig úgy festettek, mintha a tervezők a legvadabb vágyálmaikat próbálták volna kiélni („Ú, tudom, tudom! Legyen a csajnak fél méter hosszú, szivárványszínű szempillája!” „Zseniális, csináljuk!”). A sarkalatos jelenetek számomra a tüzes ruhában kocsikázás, meg a vadászdarazsak mérge által keltett hallucinációk voltak, és mindkettővel elégedett lehettem, főleg az utóbbival. A hangulatkeltést szuper aláfestő zene is biztosítja, nagyon jól kihasználták ennek az adottságait.

Persze, nem állítanám, hogy minden mozzanatában tökéletes volt a film. Kissé fájlalom például a barlangos rész lerövidítését, bár érzelmileg meg intenzívebb volt, ami persze nem biztos, hogy jó. A filmből ugyanis nem igazán jön át Katniss és Peeta kapcsolatának a bizonytalan, hazugságokra épülő, édes-bús jellege, inkább csak egy bimbódzó tinirománcot kaptunk. A mutánsok sem voltak például egyéniek, így sokkal kevésbé sikerültek érzelmileg terrorizálóra.

Tetszett a természetesség is: Lwarence-nek minden szeplőjét és bőrhibáját láthattuk, de a napokig tartó erdőben fetrengés után sem voltak épp patyolattiszták hőseink

Nem igazán örülök, hogy a reklámhadjáratban máris
túldimenzionálták a szerelmi-háromszög dolgot,
mintha ez lenne a legfontosabb a filmben
(pedig a történet alapján nem annyira hangsúlyos)

Szerintem a világ baromsága, hogy egy Amerikában ilyen népszerű filmet kis hazánkban csak felirattal adnak, mindazonáltal végül is nem volt rossz így nézni. Szeretem a színészek hangját, és szépen, artikulálva beszéltek, megértettem volna az időnként meglehetősen félrefordított felirat nélkül is.

Összességében véve szerintem kiemelkedően jól sikerült feldolgozás a film, méltó a könyvhöz. Az elején tűkön ültem, a közepén könnyekig hatódtam, a végén pedig felháborodottan követeltem a folytatást, ami remélem, minél előbb elkészül.

Postaládám II.

Ezúttal a húsvéti szerzeményeimről írok. :)

Scott Kelby - A digitális fotós könyv I.

„Scott Kelby, aki a Photoshop Digitális Fotósoknak című sikerlistás, díjnyertes könyvével mindörökre megváltoztatta a „digitális sötétkamrát”, ezúttal a digitális fényképészet legfontosabb területével küzd meg, és megmutatja nekünk, hogyan készíthetünk profi minőségű felvételeket a legjobb digitális fotósok trükkjeit használva (amelyek mellesleg egyszerűbbek, mintsem gondolnánk). Nézzük, Scott miként mutatja be könyvének lényegét: „Ha mi együtt fotózni mennénk, és megkérdeznéd, hogy "Te, hogyan kapjam le ezt a virágot úgy, hogy éles legyen?”, nem kezdenék el fényképész leckéket tartani Neked. Egyszerűen azt mondanám, hogy „Rakd fel a zoom objektívet, állítsd a blendét f/2.8-ra, fókuszálj a virágra, és kattints.” Erről szól a könyv: mi ketten fotózni megyünk, válaszolok a kérdésekre, tanácsokat adok, és megosztom az általam ismert titkokat, ahogy egy barátommal tenném – a technikai magyarázat és a fotós szakzsargon nélkül."

Szóval ez alapvetően egy gyakorlatorientált fotós szakkönyv, minden oldalon színes illsuztrációval. Már beleolvastam, a szerzőnek elég fárasztó a humora, de én azért tudtam röhögni rajta, ráadásul nagyon hasznos olvasmánynak tűnik. :)

J. R. R. Tolkien – A hobbit

„Kicsiny, összkomfortos odújában, távol a világtól lakik Mr. Baggins, a babók népének tiszteletre méltó tagja. Különös népek a babók: apró teremtmények, nem törpék, de nem is egészen emberek. Rikító öltözetben járnak, viszont nem hordanak cipőt; hízásra hajlamosak, ami nem csoda, mert szeretik a békés, eseménytelen hétköznapokat, és mindennél jobban megvetik a kalandot. Mr. Bagginsot mégis utoléri a nagy kaland. Egy napon törpék csapata szállja meg a házát, hogy magukkal vigyék egy kalandos, nagy hadjáratra a sárkány ellen, aki emberemlékezet óta őrzi a törpék ősi kincsét. Hogy a botcsinálta hadvezér miképpen viszi diadalra ügyüket – nem is annyira bátorságával, mint furfangos eszével –, megtudja, aki ezt a mulatságos és egyben nagyon izgalmas meseregényt elolvassa. Felejthetetlen szép tájakon barangolhat, végigélheti hőseinkkel a vad csatákat, és jókat nevethet egy valószínűtlen világ fonák helyzetein.”

Ez a regény igazából A gyűrűk ura-trilógia előzménytörténete, amivel kapcsolatban két dolog is hihetetlen: egyrészt az, hogy kemény LOTR-rajongóként még nem olvastam, másrészt meg hogy meg sem volt itthon. Na, ezt a problémát most orvosoljuk! Ez a változat, azon kívül, hogy felújított fordítás, azért is nagyon különleges, mert szövegkritikai kiadás. Ha valaki nem látott volna még ilyet, ez azt jelenti, hogy az egész könyv tele van lábjegyzetekkel, háttérinformációkkal, és kapcsolódó képekkel. A Matúra-sorozat kötelező olvasmányain kívül még sosem láttam ilyet, úgyhogy teljesen meglepett a könyv létezése, az meg pláne, hogy megkaptam ajándékba. Annyira örülök neki! :D

Suzanne Collins – A kiválasztott (Mockingjay)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez a trilógia harmadik részének ajánlója, így SPOILEReket tartalmaz az első két könyvvel kapcsolatban, amiknek az ajánlóját itt olvashatjátok: 1. Az ÉhezőkViadala 2. Futótűz.

Az eredeti (meg a magyar) borító

Hát, tényleg megtörtént. Katniss Everdeen másodszor is megmenekült a Kapitólium karmai közül, amikor a Nagy Mészárlás botrányba fulladt, és Panem-szerte kirobbant a lázadás. Katniss azóta a Tizenharmadik Körzetben próbál felépülni súlyos fizikai, illetve még súlyosabb lelki sebeiből, miközben mindenki azt várja tőle, hogy gyorsan szedje össze magát, majd Fecsegőposzátaként álljon a harcolók élére. Csakhogy neki ez nem megy, mert képtelen szabadulni a porig égett Tizenkettedik Körzet képétől, ráadásul nem tud megbirkózni a bűntudattal, amiért az Arénában sorsára hagyta Peetát, aki azóta a Kapitólium karmai közt senyved, talán már meg is halt. Bánatát nem nagyon könnyíti Gale segítsége, de a szintén igencsak szétcsúszott Haymitch és Finnick se sokat javít a kedélyállapotán.

Épp amikor Alma Coin, a körzet vezetője végső választás elé állítja, Peeta megjelenik a tévében, és úgy tűnik, ha nincs is a legjobb formában, de közel sem bánnak vele annyira rosszul, amennyire Katniss gondolta. A fiúnak rögtön sikerül is bajba kevernie magát, amikor arra próbálja rávenni a lázadókat, hogy adják fel a harcot. Katniss kénytelen Fecsegőposzátaként közbelépni, így Peeta és a többi elfogott Győztes kegyelmet kaphat a Tizenharmadik Körzetben, a lány azonban már nem vonhatja ki magát tovább a harcokból sem. De vajon elég erős ahhoz, hogy megvívja ezt a minden eddiginél nagyobb csatát, amin nem csak a saját, vagy a szerettei, de egy egész birodalom sorsa múlik?

Német borító

Egy történet elmesélésénél két dologhoz kell nagyon érteni: az elkezdéshez, meg a befejezéshez. Suzanne Collins bebizonyította, hogy ő mindkettőnek mestere. Elképesztően jól megírt záró kötetet kapott a sorozat, felteszi a koronát az egész eddigi cselekményre, sőt, szinte háttérbe szorítja az előző két könyvet, mert ha azok csak arra voltak jók, hogy ezt előkészítsék, akkor már megérte elolvasni őket.

A történetszövésben a szokásos dinamikát érzékeltem, bár a kezdés talán most ezúttal valamivel lendületesebb volt, mint az előző két kötet esetében, de középtájt ugyanúgy éreztem egy kis hullámvölgyet, majd a végét szokás szerint végigizgultam, egészen az utolsó oldal által kiváltott megkönnyebbült és meghatott sóhajig. Nagyon tetszik még a történetszövésben, hogy rettentően erős a sorozat egysége, a harmadik kötet számtalan alkalommal utal vissza közvetlenül vagy közvetve, párhuzamok által az előzőekre, és bizonyos motívumok ismétlődése nagyon széppé teszi ezt az egészet. Például ilyen számomra Katniss kapcsolata az édesapjával vagy Ruta halála. Többek között ezzel is hangsúlyossá válik, mennyire nem múlik el nyomtalanul mindaz, ami a szereplőkkel történt, akárhogy is próbálják túltenni magukat a tragédiákon.

Az utolsó kötet egyedi vonása, hogy felerősödik benne a lélektani jelleg, néhány mellékszereplő jelleme igazából ebben a kötetben bontakozik ki. Ezen kívül nagyon komoly kérdéseket feszeget a könyv: a több fontos karakter is legalább egyszer eljut az őrület határára, és néhányan túl is lépik ezt a határt. A kiválasztott világában néha nem elég élesen válik el a rémálmok birodalma a valóságtól, ez pedig felvet néhány kérdést a hűségről és az árulásról, az emberségről és a kegyetlenségről, többek között az egyik leggyakrabban visszatérőt: vajon képes lennél megölni egy szeretted, hogy megóvd őt a rá váró szenvedéstől?

Brit/Ausztrál (az első részé annyira jó volt, ez miért ilyen?!)

A műfaj is egy kicsit más, mint eddig. Igazából ez már nem annyira kifejezetten disztópia, inkább egy kőkemény, reálisan megírt háborús regény, ennek minden előnyével és hátrányával. Collins tökéletesen átélhetően ábrázolja a nyomort, a pusztulást, a borzalmakat, és az emberi lelkek torzulását mindeközben. Épp ezért – először a sorozat olvasása során – az az érzésem támadt, hogy ez a könyv jóval túlszárnyalja a YA-kategória szintjét, mert annyira mély, és annyira igényesen van megírva, hogy felnőtteknek is nyugodtan a kezébe adnám.

Akik a szívük mélyén rózsaszín befejezésre vágynak, nem lesznek elragadtatva a könyvtől, de igazából még talán ők is azzal az érzéssel tehetik le a regényt, hogy ennek így kellett lennie. Szerintem a záró kötet szinte tökéletes, és ez emeli igazán magas szintre a sorozatot, amiért az már nyugodtan helyet kaphat az igényes felnőtt olvasók polcain is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Innentől a kritika SPOILEReket tartalmaz mindazoknak, akik nem olvasták a harmadik kötetet!

Nevezzetek betegnek, de én ennél sokkal rosszabbra számítottam! Mielőtt elolvashattam volna a könyvet, mindenhonnan csak azt hallottam, hogy mennyire szörnyű szomorú és nyomasztó könyv lett ez, ezek alapján én komolyan azt hittem, hogy a három főszereplő közül minimum egy meghal. Az utolsó ötven oldalon végig azon gyötrődtem, hogy Katniss biztos öngyilkos lesz, aztán vagy háromszor azt hittem, hogy tényleg, és végül alig akartam felfogni, hogy mégsem. :D Ne értsetek félre, örülök a pozitív befejezésnek, de azért időnként már beleéltem magam, hogy ennyire nem lesz jó vége a dolognak. Úgyhogy könny szökött a szemembe a meghatottságtól, amikor rájöttem, hogy mégis.

Kínai (így kell kreatívan használni az eredeti borítót)

Azért nem állítanám, hogy egynémely veszteség nem viselt meg. A könyv végén olyan tempóban hullottak a szereplők, hogy az már nekem is sok volt. A legjobban Finnick halála viselt meg, annak ellenére, hogy biztos voltam a bekövetkezésében, főleg az esküvő után. 

Ettől függetlenül teljesen padlóra küldött az esemény bekövetkezése, jó ideig csak tátogtam (azóta se fogtam fel, hogy egy rózsaillatú mutáns gyík harapta át a torkát XD meg hát a halála egy akkora közhely volt, hogy csak na). Prim halálánál pedig már annyira sokkolt voltam, hogy kellett vagy húsz oldal, mire egyáltalán felfogtam, mi történt.

Azért nem állítanám, hogy néha nem nevettem vagy mosolyogtam a könyvön, persze előfordult egy-két szellemes megjegyzés, de ez nem nyomta el a dolog drámai élét.

Katniss szokás szerint kiborított, még az elején azt hittem, hogy mivel valamivel érettebb lett, ezért ezúttal megúszom a dolgot, de nem, a közepére megint egy tompa tárggyal csapkodtam volna fejbe. Borzalmasan kezelte a Peetával kapcsolatos helyzetet, és még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy lehet ez a csaj ennyire önző. :O Akin még kiborultam, az Gale volt. Eddig se rajongtam érte, de ebben a könyvben kiderült, hogy borzalmas ember, és a végére szabályosan meggyűlöltem.

Összességében elégedett vagyok a befejezéssel, jó szájízzel búcsúztam a sorozattól, és örülök, hogy itt van vége, nem kell ennek több folytatás.

Egyéb:

Borító(k): Az eredetit nagyon szeretem, a német is jó, a többi nem ér fel ehhez a kettőhöz.

Cím: Nem hiszem el, hogy csinálhattak a magyarok ekkora közhelyet az eredetileg teljesen jó és különleges címből (Mockingjay).

Kedvenc szereplők: (1) Peeta (2) Finnick (3) Haymitch (4) Boggs (5) Johanna

Kedvenc jelenetek: (1) befejezés (2) Finnick vallomása (3) Katniss megcsókolja Peetát a csatornában (4) Finnick alsónadrágos jelenete (5) Prim halála

Mélypont: Finnick halála… sokkot kaptam

Kedvenc ötlet: a rózsás terrorizálás

Postaládám I.

Ma hazaérve kellemes meglepetésben volt részben: kinyitva a postaládát egy igencsak vaskos borítékot találtam. Nem gyanakodtam én semmire, egészen addig, amíg meg nem láttam a Libri feliratot a sarokban. Mondom, én ugyan nem rendeltem semmit. XD Aztán kinyitva a borítékot, mégiscsak egy könyvet találtam benne.

Neveztem Az Éhezők Viadala film kapcsán szervezett nyereményjátékra, úgyhogy életem első könyvnyereményét tudhatom magaménak. :) Ez a kötet pedig más, mint Tim Davystől A lefejezett keselyű rejtélye. A fülszöveg:

Mollisanváros Tourquai nevű negyedében Véreb Lőrinc főfelügyelő felel az utcák nyugalmáért és a plüssállatok biztonságáért. Ám vannak, akik még nála is nagyobb hatalommal rendelkeznek: ők a gazdagok, akik a törvény fölött élnek – közéjük tartozik Keselyű Oszkár is. Amikor Keselyűt lefejezve találják meg Mollisanváros legexkluzívabb épületében, Véreb Lőrinc azonnal tudja, hogy nyomozását árgus szemek követik. Véreb csapata – két nyomozója, Hiúz Anna és Sas Ézsua, valamint a magándetektív Egér Fülöp – mélyre ás a város sötét bugyraiban, hogy kiderüljön, ki profitált a legtöbbet Keselyű halálából. A madár szexi, latextestű titkárnője, Kobra Eleonóra? Vagy titokzatos szeretője, Mókus Jázmin? Esetleg Panda Igor műkereskedő, akinek a világ pénze sem elég? Véreb eltökéli, hogy kideríti az igazságot, ám előtte még szembe kell néznie saját, rettenetes démonaival.

A rejtőzködő svéd szerző, Tim Davys A Halállista után ismét teljesen egyedi regényt alkotott összetett cselekménnyel, bukott angyalokkal és kegyetlen üzletemberekkel, és tele olyan kérdésekkel, amelyek megválaszolására talán még a mindent látott Véreb Lőrinc sincs felkészülve.

Nagyon szeretem külön-külön a plüssállatokat is meg a krimiket is, kíváncsi vagyok, együtt mit tudnak. :D Az is csigázza az érdeklődésem, hogy A Halállistáról olvastam egyszer egy nagyon jó véleményt egy blogon, és azóta érdekel.

A cikket a http://konyvesblogok.blogspot.com támogatta :)

Köszönöm szépen a könyvet a Librinek és az Agave Kiadónak!

Joseph Heller – A 22-es csapdája

(Könyvkuckó)

A negyedik listás könyvem szintén nagy telitalálat volt, mesélek. :)

Yossarian kapitány az amerikai légierőnél szolgál, és így, a második világháború vége felé már nagyon elege van az egészből. Ahogy haladnak felfelé az olasz csizmán, sorban foglalva el a városokat, egyre erősebbé válik abbéli meggyőződése, hogy őt mindenki meg akarja ölni, ráadásul a körülötte élő katonák ésszerűtlen viselkedése nem nagyon cáfol rá a gyanúira. Yossariannek egyetlen célja az, hogy valahogy túlélje ezt a háborút, így minden bevetésről a lehető legrövidebb úton repül vissza, és mindent megtesz, hogy többször ne kelljen mennie. Csakhogy a célkitűzéseit elég nehéz megvalósítani egy olyan egységben, amiből lehetetlen leszerelni, hiszen a parancsnokok folyamatosan növelik a teljesítendő repülések számát.

Igazából elég nehéz volt megírni ezt az összefoglalót, mert tulajdonképpen ennek a könyvnek nincs igazán egységes cselekménye. Eleinte teljesen zagyvaságnak tűnik az egész, később kicsit jobban kikristályosodik, de végig megmarad egy laza szerkezetű memoár-szerűségnek, amiben az előre haladó cselekmény epizódszerű kis történetekkel, illetve összezavaró időrendű visszaemlékezésekkel váltakozik. Ráadásul ennek a sztorinak nem is mindig Yossarian áll a középpontjában (bár mindig kötődik valahogy az eseményekhez), főleg a történet első felében rengeteg mozzanatban foglalkozik a könyv a mellékszereplők háttértörténetével is.

És ez az, amiért az ember nem bánja, hogy igazából egy kukkot sem ért az egészből, mert ennek a történetnek minden szereplője olyan egyedi, szuperül kidolgozott figura, hogy igazából még XY katona kedvenc prostijának a háttértörténetét is szívesen elolvasnád, mert amint az író reflektorfénybe helyezi az egyik szereplőt, azonnal rájössz, hogy bizony vele is érdemes foglalkozni.

És a humor! Tudom, hogy őrült, tudom, hogy ironikus, és hogy sokszor morbid is, de én teljesen odavoltam tőle. Eleve az a tapasztalat egészen megdöbbentő és új a számomra, hogy háborús könyvön lehet nevetni, ezen pedig nemcsak, hogy nevettem, hanem fetrengve kacagtam nem egyszer. A könyv görbe tükör az USÁnak, a háború gépezetének, a hatalmaskodó parancsnokoknak, meg úgy általában minden emberi gyarlóságnak.

Mégis, amikor komoly akar lenni olyankor nagyon komoly a könyv, és nem nélkülözi a műfajára jellemző súlyos mondanivalót, sőt. Nekem akkor lett gyanús a dolog, amikor egyszer már a könyv felénél majdnem elbőgtem magam. Utána pedig fokozatosan rájöttem, hogy hiába van ilyen hülyeséghalmazba becsomagolva ez az egész történet, mégsem lehet elmenni mellette egy vigyorgós vállrándítással, mert igenis emberek halnak meg lépten-nyomon, és olyan szörnyűségek történnek mindenkivel, hogy a legtöbb karakter attól csavarodik be előbb-utóbb. Van a vége felé egy különösen sötét fejezet, ami olyan mélységig ábrázolja az emberi nyomorúságot (nemcsak a háborúban tapasztalhatót, hanem úgy általában), ami miatt azt kell mondanom, hogy akár irodalomórán is megérdemelne pár szót a kötet.

Összességében, ha valakit nem zavar, hogy a történetben nem sok összefüggés mutatkozik helyenként, meg hogy minden (de tényleg minden) szereplő őrült egy kicsit, illetve, hogy enyhén tesztoszteron-szagú a könyv, akkor olvassa bátran, mert neki is legalább akkora kedvencévé válhat, mint nekem. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10 (Nately meg a kurvája, jajj. :) )

Összesen: 10/10

Egyéb:

Borító(k): Ez az új legalább olyan bizarr, mint a könyv, úgyhogy jó. :D

Kedvenc szereplők: (1) Yossarian (2) Nately (3) a lelkész (4) Dunbar (5) Doki

Kedvenc jelenetek: (1) a római utcajelenet (2) a katona gipszben visszatér :D (3) Yossariant elviszik kihallgatni (4) a lelkész az ezredessel az istentiszteletek ügyéről vitatkozik (5) Nately végre meghódítja a kurvája szívét

Mélypont: Nately halála :(

Kedvenc ötlet: a macskás álom

Fogadom

(Filmszemle)

„Van egy elméletem a megrázó pillanatokról. Szerintem ezek mutatják meg, hogy kik vagyunk valójában.” 

Az már csak szokás Hollywoodban, hogy Valentin-napra minden évben mozivászonra kerül valami romantikus film, legyen mire beülnie a párocskáknak. Idén szerencsére egy kifejezetten szórakoztató és igényes alkotást kaptunk, amit tényleg érdemes megnézni.

Paige (Rachel McAdams) és Leo (Channing Tatum) fiatal házasok, akik épp elkezdik tervezni a gyermekvállalást, amikor szörnyű autóbalesetet szenvednek. A nőt, aki nem volt bekötve, súlyos fejsérülés éri, és miután felébred a kómából, kiderül: amnéziája van. Az utóbbi öt év teljesen kiesett az emlékezetéből, tehát nem emlékszik a Leoval közös életükre, de arra sem, hogy otthagyta a jogi egyetemet a művésziskola kedvéért, hogy elköltözött a szüleitől, vagy amikor szakított a vőlegényével, egy menő, fiatal ügyvéddel. Leo bármire kész, mert vissza akarja hozni élete szerelmének emlékeit. De vajon sikerül-e Paige-nek valaha kiderítenie, miért változott meg így az élete, és képes lesz-e újra megszeretni Leot, vagy a férfi örökre elveszíti őt?

Üdítő színfolt ez a film az átlag amerikai romantikusok sorában, újabb jó példája az igaz történeteket feldolgozó moziknak. A történet kellemes arányban tartalmaz komikumot, könnyfacsaró pillanatokat, romantikát és értékes gondolatokat. Egyikből sem sokall be, nem válik túlzóvá, nagyon intelligensen állították össze a történetet. Különösen jók a narráló részek, amiket Leo szájából hallhatunk.

Mindez azonban kevés lenne, ha nem olyanok lennének a szereplők, amilyenek. Számomra abszolút Leo volt a legszimpatikusabb figura, a szerető férj, aki bármire képes lenne élete párjáért, de nem válik egyoldalúvá a karaktere. Paige élete azt példázza, mennyit változhat az ember, ha meg mer hozni néhány sorfordító döntést, akár annyira, hogy ezeket a döntéseket elveszítve először képtelen azonosulni az új helyzettel. A szülei voltak talán a legkevésbé szimpatikusak, de őket is meg lehetett érteni a maguk módján, hogy miért voltak annyira védelmezők, és miért próbálták ráerőltetni az elképzeléseiket a lányra. 

Ugyanakkor látszik a filmből, hogy ez mennyire nem működik, hogy akármennyire is szeretnénk magunk mellett tartani a gyerekeinket, néha muszáj a saját útjukra engedni őket. Komolyan elgondolkodtató, hogy vajon én mit tennék a különböző szereplők helyzetében, és az nagyon nagy dolog, hogy tényleg nem állít be semmit egyértelműen jónak vagy rossznak a film, hagy töprengeni.

Ami pedig különös nyomatékot ad a tartalomnak, az a rendkívül igényes és kidolgozott képi világ. A jelenetek megtervezése, a beállítások, a színvilág mind nagyon különleges és látványos, volt, így legalább annyira élveztem a szépséget a filmben, mint a történetet, és mivel ez alapvetően egy vizuális műfaj, ezért jó dolog szerintem.

Összességében nagyon kellemes kis film ez, ideális esti kikapcsolódás azoknak, akik igényes szórakozásra vágynak.

Cecelia Ahern - Ajándék

(Könyvkuckó)

Mivel megfigyeltem, hogy perverz élvezettel olvasom mások könyveket lehordó kritikáit, ezért magamból kiindulva titeket sem kímélhetlek meg ettől az élvezettől. :D

Anno volt már egy félig sikerült próbálkozásom az írónőt híressé tevő könnyvvel, az Utóirat: Szeretlekkel, amit imádtam Reader’s Digest-es rövidített kiadásban… csakhogy a teljes könyv semmivel sem adott több élményt. De hát botor módon megvettem ezt a fregényt is, így karácsony utáni levezető mozgásként, gondoltam, elolvasom. Hát, nem kellett volna.

Lou Suffern igazi törtető szemétláda: napi huszonöt órát tölt a munkaidején, már rég elfelejtette, milyen a családjával foglalkozni. Soha nem figyel oda se a feleségére, se a testvéreire, se a szüleire, egyedül reménybeli előléptetése foglalkoztatja. A dolgok azon a napon változnak meg, amikor életében először ránéz Gabe-re, az irodája előtt lakó hajléktalanra. Rövid beszélgetésükből arra a következtetésre jut, hogy hasznára válhat a férfi kivételes memóriája és jó megfigyelőképessége, így szerez neki egy állást a cégénél. Gabe azonban több, mint furcsa: nem elég, hogy mindenki imádja, olyan hatékonysággal dolgozik, mintha több is lenne belőle. Amikor Lou, végleg megelégelve titokzatoskodását, kérdőre vonja, bevallja: egy csodagyógyszer segítségével valóban képes egyszerre két helyen lenni. És ezt az ajándékot kész Lounak is megadni… De vajon mihez kezd a férfi a kölcsönbe kapott idővel? Tud-e még változtatni a családjához való hozzáállásán, amíg nem lesz késő?

Ez nagyjából a fülszöveg tartalma, amivel nem is lenne gond, csakhogy ez a rövidke iromány a könyv háromnegyedének cselekményét leírja. Komolyan, az első 200 oldalon gyakorlatilag semmi sem történik, azon kívül, hogy számtalan aspektusból megtekinthetjük, Lou mekkora egy barom, illetve Gabe titokzatos cselekedetein töprenghetünk, de az egyik legnagyobb titkot, amin kedves, sötét főszereplőnk 190 oldalt tipródik, már ellőttük a fülszöveggel… gratulálok.

Egyébként a történet egy keretsztoriba van beágyazva, egy lelkiismeretes rendőr ezzel a mesével próbál némi értelmet verni egy lázadozó kamaszfiúba karácsonykor… ami csak azért mókás, mert azt a cselekményszálat sokkal szívesebben olvastam, mint a tényleges sztorit. :D

A karakterizálás elég gyéren van megvalósítva, elvileg Lou jellemfejlődése állna ugye a történet középpontjában, na, pont az marad ki a könyvből, legalábbis én nem nagyon találtam meg. A többiek is eléggé elnagyoltak, van ugye Gabe, aki nagyon titokzatos, van az odaadó, szenvedő feleség, az alkalmazottait emberszámba se vevő főnök, a nyomulós titkárnő, a morcos családtagok, a szemét ellenlábas, meg a mérhetetlenül cuki gyerekek. Hát, nem egy világmegváltóan eredeti sztori ez.

Az még hagyján, ha legalább jól lenne megírva… de még ebben sincs szerencsénk. Túl sok a leírás, néha meglehetősen hülyék a hasonlatok, és mindent megtudtam a vitorlázásról, amit soha nem akartam tudni. X(

És minderre a fantörpikus, csillámpónikat megszégyenítő mértékben sziporkázó befejezés teszi fel a koronát. Ami értelmetlen, hirtelen érkezik, és megpróbálja lenyomni a torkunkon az élet szép, és éljük amíg lehet, típusú tanulságot, ami itt most a megfelelő megalapozás híján elég furán jött ki.

Egy szó, mint száz, iszonyú sokáig szenvedtem ezzel a könyvvel, és nem mondhatnám, hogy megérte. Megkérdőjelezem abbéli vágyamat, hogy végigmenjek az írónő többi regényén. Mert ilyen biztos nem kell nekem még egyszer.

Cselekmény, történetvezetés: 10/1

Stílus: 10/2

Szereplők: 10/2

Érzelmek: 10/1

Összesen: 10/2

Egyéb:

Borító(k): Meglehetősen giccses, de egyedi, és passzol a témához. Az eredeti kevesebb színnel dolgozik, az ízlésesebb valamelyest.

Kedvenc szereplők: (1) Gabe (2) a feleség (3) a kislány

Kedvenc jelenetek: (1) Gabe kidobja a tablettákat (2) kezdés (3) Lou ott marad a beteg család mellett

Mélypont: nagyjából az egész, de különösképpen a vitorlázós leírás, illetve a befejezés

Kedvenc ötlet: az ablakon berepülő pulyka

Suzanne Collins - Futótűz

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez a trilógia második részének ajánlója, így SPOILEReket tartalmaz az első résszel kapcsolatban, aminek az ajánlóját itt olvashatjátok: Az Éhezők Viadala.

A magyar borító (az eredeti átvéve)

Katniss Everdeennek és Peeta Mellarknak sikerült a lehetetlen: vakmerő öngyilkossági kísérletükkel a Hetvennegyedik Viadal végén kikényszerítették, hogy mindketten életben maradhassanak, így Panem történetében először két győztes született. Az események óta eltelt fél évben a fiatalok beköltöztek új lakóhelyükre a Győztesek Falujában, és soha sem tapasztalt jólét köszöntött rájuk. Katniss ettől függetlenül továbbra is vadászattal tölti a napjai nagy részét, így segít az időközben a bányába került Gale-nek családja eltartásában, meg aztán be is golyózna a semmittevéstől. Közben bőszen próbálja elterelni a figyelmét a két fiú iránt táplált zavaros érzelmeiről, de már alig-alig odázhatja el a pillanatot, amikor kénytelen lesz újra beszélő viszonyba keveredni Peetával…

Közeleg ugyanis a Győzelmi Körút, ahol majd ismét boldogságtól mámoros szerelmespárként kell a kamerák előtt tündökölniük szerte mind a Tizenkét Körzetben. Egy felkavaró látogatás világossá teszi, milyen sok múlik az alakításukon: Snow elnök személyesen keresi meg főhősnőnket, hogy elmondja, Panemben sokan a lázadás jelének vélték a Viadal végén végrehajtott akcióját, az emberek forrongnak. Ha nem hűtik le a kedélyeket egy, Katniss butuska, szerelmes tinilány mivoltát hangsúlyozó propaganda-hadjárattal (aminek káprázatos fénypontja természetesen az eljegyzésük bejelentése), akkor annak komoly következményei lesznek. Ezek a következmények pedig nem csak őket, de a családjukat, barátaikat is érinteni fogják, mindent és mindenkit, aki és ami fontos nekik.

Tehát a Viadal még korántsem ért véget. Sőt, az igazi harc csak most kezdődik.

A brit/ausztrál borító

Majdnem annyira féltem ettől a könyvtől, mint az első résztől, de egészen más okból. Attól tartottam, hogy erőltetett lesz a folytatás, feleslegesnek fogom érezni, és nem is üti meg majd az első kötet színvonalát. Valóban kicsit gyengébbnek éreztem az előző könyvnél, de egyáltalán nem feleslegesnek, sőt. Sok dolog van, ami nagyon szerethető a második részben, és szerintem összességében egy roppant erős átvezető kötetet kaptunk.

Ez a könyv öleli fel a három közül a leghosszabb időintervallumot (majdnem fél év a tiszta cselekményidő), így nem csoda talán, hogy ez a legvontatottabb mind közül. Az eleje még csak-csak pörög a regénynek, mivel már nem kell beleszoknunk a világba, de a közepe eléggé ellaposodik, amiért egy elképesztően izgalmas utolsó harmad, és egy méretes függővég kárpótol minket.

A főszereplők jelleme kicsit jobban kibontakozik a regényben, viszont nyilván, mivel a nagy döntést az utolsó kötetre halasztja az írónő, így a Peeta-Katniss-Gale háromszögben patthelyzet uralkodik, amit én egyáltalán nem élveztem, sőt. Feldobták viszont a gárdát az új mellékszereplők, akik között igazán jól kigondolt, nagyon szerethető karaktereket találunk.

A világról alkotott ismereteink szépen fejlődtek, én nagyon vártam, hogy más körzeteket is megismerjünk, és kaptunk is belőle, bár nem annyit, amennyit reméltem. Viszont a korábbi Viadalokról is sok minden kiderült, amit szintén értékeltem.

Összességében véve nem hiszem, hogy jogos volt a félelmem, egyáltalán nem tűnt kierőszakoltnak ez a könyv, méltó folytatása az első résznek és tele van ígéretesen induló szálakkal, amikért lehet várni a harmadik kötetet. Mondjuk én úgysem bírtam volna megállni, hogy elolvassam, de ha ti még hezitáltok, nyugodtan vágjatok bele! :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Innentől a kritika SPOILERt tartalmaz mindazoknak, akik nem olvasták a teljes második kötetet:

Aki már végigért a könyvön, tudja, milyen nehéz erről spoilermentesen írni, hiszen az igazán izgalmas, cselekményt meghatározó események a regény felénél lépnek működésbe. Most hazudnék, ha azt állítanám, nem számítottam rá, hogy Katnissnek és Peetának vissza kell mennie az Arénába, mert igazából kitaláltam. Ez, a befejezés, amit szintén kitaláltam, és még több apróság, amikre sikerült rájönnöm, tovább erősítette azt a benyomásom, hogy valójában én írtam a könyvet, csak nem emlékszem rá. :D

A német borító

És ez az új Viadal képes volt túlszárnyalni az előzőt, hiszen itt már nem megrettent kölykökről volt szó, hanem profi gyilkosokról, akik akárhogy is, de egyszer már túlélték ezt a rémálmot. Az is nagyon tetszett, hogy Katnissnek ezúttal egy nagyobb csapat tagjaként kellett dolgoznia, ez nagyon nehezére esett, de a helyzetükben az egyetlen logikus lépés volt.

A főszereplőnk egyébként rettenetesen irritált, főleg a könyv közepén, amikor teljesen véletlenszerűen rájött, hogy őt mégis Gale-nek szánta az ég, majd húsz oldallal később Peeta nyakába borult. Amikor cselekednie kellett, olyankor nem volt bele bajom. Peeta továbbra is messze a legszerethetőbb karakter az egészben (ó, azért milyen romantikus jelenetek vannak köztük, jajj), még akkor is, ha a kelleténél kevesebb életigenlés szorult belé, de bizonyos mellékszereplők is nagyot alakítanak (Haymitch, Cinna). Az egykori Győztesek között pedig találunk pár olyan figurát, hogy hű. Imádtam őket! :D

Mindezt pedig sikerül megfejelni egy olyan befejezéssel, amin csak tátogtam. Embernyúzás ilyen bizonytalanságban abbahagyni egy könyvet (szegény Peeta), de legalább szavatolta, hogy mindenki el akarja olvasni a folytatást.

Egyéb:

Borító(k): Nagyon szeretem az eredetit, jók a színei, ahogy a motívum változik, igazán ízléses, mégis dinamikus látvány. Az angolt sajnos elrontották, pedig az előzőt mennyire szerettem, kár érte, de ennek semmi értelme, és még a színek se az igaziak. A német nagyon tetszik, igazán jól viszi tovább az első rész borítósémáját, az is igazán szép.

Kedvenc szereplők: (1) Peeta (2) Finnick (3) Johanna (őt az előző könyv információi alapján tök másnak képzeltem... azt hittem, még mindig játssza az elveszett, szerencsétlen kislányt) (4) Haymitch (5) Cinna

Kedvenc jelenetek: (1) Peeta színt vall az Arénában (2) Katniss haverkodni próbál Finnickkel (3) Peeta alakítása az interjún (4) Katniss és Peeta utolsó napja a Viadal előtt (5) a befejezés (6) Johanna kirohanása (7) Katniss és Haymitch leissza magát (8) a fecsegők támadása

Mélypont: a közepe, elviselhetetlen volt Katniss tipródását olvasni

Kedvenc ötlet: Katniss fecsegőposzáta-ruhája, az Aréna felépítése

Szerb Antal – A Pendragon-legenda

(Könyvkuckó)

Ímhol következzék a harmadik listás könyvem ajánlója!

Bátky János, magyarországi bölcsészprofesszor már évek óta Angliában él, hiszen ide köti fő kutatási területe. Ez pedig nem más, mint a Rózsakeresztesek titkos társasága, akik az alkimisták különösen elszánt képviselői voltak, az aranycsinálás és az örök élet titkának megszállottjai. Természetesen el van ragadtatva, amikor egy fogadáson megismerkedik a gwyneddi earllel, aki híres a könyvgyűjteményéről, és mint kiderül, ő is a Rózsakeresztesek nagy rajongója. Így hát képtelen visszautasítani az earl pompás vidéki kastélyába, Llanwyganba szóló meghívást, ahol majd békés körülmények között kutakodhat az ősrégi könyvek között.

Itt hamar megismerkedik az uraság unokahúgával és unokaöccsével, előbbibe kicsit bele is habarodik. De van valami furcsa a kastélyban: a folyosókon mintha szellemek járnának, ráadásul hamarosan valaki az earl életére tör. Így már sokkal kevésbé tűnnek rosszmájú tréfának azok a fenyegetések, amiket Bátky kapott walesi utazása előtt…

Nagyon furcsa élmény volt olvasni ezt a könyvet, főleg mert rengeteg helyen Dan Brown munkáira emlékeztetett, bár ugye ez volt előbb. :D Persze a hasonló témaválasztás ellenére annyira sok közös nem érződött azért a két regényben, nagyon más az írók stílusa. Mindenesetre, ha Szerb Antal ezt a könyvet nem magyarul írja meg, szerintem már világhírű lenne.

Ami tetszett a könyvben nagyon, az az egésznek a légköre volt, az a ködös, misztikus angliai táj beleégett a lapokba, és valami fantasztikus érzékletességgel jelent meg előttem. Szerettem a szereplőket is minden bogaruk ellenére, Bátky igazán rokonszenves főszereplő volt, de a többiek is derekasan helytálltak. A humor persze szerves része a kötetnek, különösen élveztem az angolok és a kontinens szembenállásával kapcsolatos poénokat, az ilyen nemzeti sztereotípiás humorra mindig vevő vagyok. Olvasmányos is egyébként a könyv, pörög a cselekménye rendesen, nehéz letenni.

Ami nem annyira tetszett, az a befejezés volt. Nagyon nehezen tudtam ezt a lezárást megemészteni, egyrészt korán volt nekem, elolvasgattam volna a könyvet még egy ideig, másrészt olyan üresre is sikerült, számomra nem igazán magyarázta meg a regény rejtélyeit, olyan érzésem támadt, mintha megoldás helyett hirtelen elküldtek volna haza. Maradtak furcsaságok is a könyvben, ezért nehéz belőni szerintem a műfajt is, mert egy kicsit fantasy, egy kicsit krimi, egy kicsit kalandregény. Olyan egészen furcsa, egészen más, és egészen különleges. Igazi Szerb Antal.

Tudom ajánlani azoknak, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, és hajlandóak eltűrni néhány megmagyarázhatatlan dolgot egy könyvben. :D

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borító(k): A saját borítómon egyedül a betűtípust szerettem, más mondjuk nem is nagyon volt rajta. :D

Kedvenc szereplők : (1) Bátky (2) Osborne  (3) Lene (4) az earl (5) Mallory

Kedvenc jelenetek: (1) Bátky elmegy kiszabadítani a társait, de maga is fogságban végzi (2) a szellem gyilkol a kastélyban (3) Pendragon felderítése (4) Lene elcsábítja Osborne-t (5) a kezdés

Mélypont: a befejezés :(

Kedvenc ötlet: az álcázós-megfigyelős részek :D

A kéz

(Színházi szemle)

Ha nagyon dióhéjban akarnám megfogalmazni az előadás lényegét, akkor azt mondanám: sok hűhó semmiért. Háy János és Lovasi András színdarabja a Csiky Gergely Színház színpadán szüleink generációjába kalauzol el minket, ez értékelendő, de a nagy áttörés ezúttal nem sikerült.

Dávid élete elég kilátástalannak tűnik: a kis faluban, ahol él, a család számára az a legnagyobb esemény az évben, hogy lemennek kempingezni a Balatonra. A fiú előtt az az egyetlen távlat, hogy apja nyomdokaiba léphet a kertészet vezetésében. Ő azonban másra vágyik, rockzenész szeretne lenni. Így elhatározza, hogy a nagyvárosban folytatja tanulmányait, ahol majd minden szép és jó lesz. Tényleg? Hát nem egészen.

Szó se róla, a szerzők, illetve a rendező mindent megtett azért, hogy ez a darab élvezhető legyen. A zene nagyon kellemes, jól illeszkedik a történetbe. A színészek ügyesek, úgy látszik, ez az év a Csikyben a fiataloké, hiszen ebben a darabban is egyetemi hallgatóké lett a főszerep, és nagyon jól megállják a helyüket. A díszletek is igazán látványosak.

Amivel problémáim akadtak, az a történet. Tudni kell a sztoriról, hogy eredetileg egy novelláskötetben írták meg, talán ezért is maradt bennem olyan érzés, hogy nem sikerült egységes történetté formálni a cselekményt, végig kicsit darabos maradt. Mindemellett olyan érzésem volt, mintha igazából semmiről sem szólt volna az egész. Hiába beszéltek a darabban sok mindenről, egy téma sem lett igazán hangsúlyos, valahogy mintha minden a levegőben lógott volna. Összességében véve még a novelláskötet elolvasásához se nagyon kaptam kedvet, pedig egy feldolgozással szemben minimálisan ezt a követelést szoktam támasztani.