Cirque du Soleil – Alegría

Cirkusz, cirkusz, de mitől más, mint a többi? Nem másért, mint azért az egyszerű tényért, amivel már meg is fogalmazzuk a Cirques du Soleil létezésének lényegét: ez a társulat nem egy egyszerű cirkusz, az ő profiljuk az artistamutatványok művészete. És mivel a társaság a világ legtehetségesebb tornászait tömöríti, ezért nem nagy csoda, hogy ők a legjobbak. A kanadai társulat nemrég Magyarországra érkezett, május közepén Budapesten tartottak öt előadást egyik leghíresebb műsorukból, az 1994-es Alegríából.

A kezdéssel nem várták sokáig, pontban nyolckor sötétségbe borult a Papp László Budapest Sportaréna, hogy aztán besorjázzanak a legfurcsább szerzetek, akikhez valaha szerencsém volt színpadon: a kifejezetten ijesztőre elmaszkírozott bohócok és – lévén ez mégis egy cirkuszi előadás – a porondmester. A műsor nem vitt végig egységes történetet: látványos artistamutatványokból álló komoly számok és bohócjelenetek váltakozása tartott a nézők elé színes kaleidoszkópot az élet minden területéről és a különböző érzelmekről.

Az artistaszámokat az eszközök sokszínűsége jellemezte: láthattunk szinkrontrapézt, kerettrapézt, orosz rudat, de felléptek gumiemberek, tűzzsonglőrök is. Az egyik leglátványosabb eszköznek a trambulin bizonyult, ami X-alakú volt, és a színpadba süllyesztették, így igen érdekes koreográfiát lehetett kitalálni hozzá. Bármelyik produkcióról volt is szó, a művészek hihetetlenül pontos időzítéssel hajtották végre a bonyolult gyakorlatokat, amelyek szinte emberfeletti erőt, ügyességet, és hajlékonyságot igényeltek. Így például egy fiatal nő egyszerre vagy tucatnyi fémkarikát pörgetett a testén, többet ellentétes forgásiránnyal. A szakmai ismeret hiányában is meg lehetett érezni, milyen hihetetlen profizmus szükséges ezekhez a mutatványokhoz, a közönség többnyire csak ámult.

A trambulinos csapat

A bohócjelenetek sem okoztak különösebb törést a lendületben, de ezek nyilvánvalóan kissé más jellegű szórakozást nyújtottak. A legjobbak a két barát jelenetei voltak, amik igen egyszerű eszközökkel, mint például egy zseblámpával meg egy papírrepülővel elevenítettek fel egészen összetett dolgokat, a helyzet- és a jellemkomikumot egyaránt kihasználva. Az egyik számban az orosz rúdon végrehajtott artistaszámot parodizálták. A jeleneteiken az egész közönség könnyesre nevette magát. Ezek voltak ez előadás interaktívabb részei is: gyakran igényelték a közönség segítségét, például a fent említett orosz rudas paródiajelenetben egy különösen szellemes fiatalembert szerepeltettek spontán módon, ami igen sokat hozzátett a produkcióhoz.

A"guminők" hihetetlen hajlékonyságról tettek tanúbizonyságot

Az első felvonás végén apró papírdarabokból valóságos hóvihar borította el a nézőteret

Mindezt lenyűgöző jelmezek, díszletek és sminkek, meg persze fantasztikus élőzene festette alá. A csodálatos hangú énekesnő ragyogóan festett hosszú fehér ruhájában, és tevékenyen részt is vett az előadásban, fel-alá sétálgatva a színpadon, és az egyik bohóccal egy kis szerelmi jelenet szereplőjeként.

Az énekesnő

Lebilincselő, látványos szórakozást biztosított az előadás egy estére mindenféle korosztálynak, és egyértelműen bebizonyította, hogy ez a társulat különleges, hiszen máshol aligha láthatnánk ilyen minőségű artistaszámokat, főleg ilyen sokfélét. Remélem, mihamarabb új előadással térnek vissza Európába.

Postaládám III.

Bár nem nagyon akartam én már könyvet venni magamnak, hiszen csak a molyra felkönyvelt könyveimnek 80% alatt van az olvasottsági aránya, mégis, a hónapban is akadt, aminek nem tudtam ellenállni.

Az első két regényt Keszthelyen vettem, a könyvtárat támogató használtkönyv-vásáron… mert a könyvtárak jók.

Peter James – Dreamer

(A leírást a saját szabadfordításomban olvashatjátok.)

„Amikor Sam utoljára álmot látott, hét éves volt, és a szülei ezen az éjszakán haltak meg.

Huszonöt év telt el, és a gyerekkora nem más, csak rossz emlék. Sam egy gazdag kereskedő felesége, két szép gyerek anyja, két háza és igen sikeres karrierje van. Olyan életet él, amit bárki megirigyelhet. De Sam számára mindez pokollá válik, amikor a rémálmok visszatérnek –ezúttal azonban valóra válnak.

Időről időre az éjszakai látomások feltárják előtte a jövő katasztrófáit – és senki sem hisz neki, senki sem segít neki. Ahogy Sam sorra csalódik a pszichiáterekben, látnokokban és alvásszakértőkben, egyre inkább magára marad a problémájával, aminek még csak a nevét sem tudja: hallucináció, előérzet, reinkarnáció, pszichikai vetítés? Akármi is ez, nem hagy alább a szorítása. Végül Sam elkezdi megálmodni a saját halálát…”

Vágyom egy jó krimire, és a kis misztikus beütést sem bánom. Nem tudom, a férfi író garanciája-e egy izgalmas cselekménymenetnek, de majd kiderül.

Matsutani Miyoko – Levelek Tokióból

"Ezúttal Japánba látogatunk. Kalauzunk a 13 éves Júko és újságíró mamája. Mindketten Júko születésnapi ajándékkönyve „írójának”, Anna Franknak, a koncentrációs táborban elpusztult 13 éves kislánynak címzik naplófeljegyzéseiket. Beszámolóikból képet kapunk a mai japán családról és iskoláról, az iskoláig legyűrűző koreai-japán ellentétről, melynek gyökerét keresi – diáknapi előadásra készülve – Júko és – európai útra indulva – mamája."

Érdekel a japán kultúra, és egy különleges hangulatú belső leírást remélek a kötettől.

Ezt viszont megvettem újan, nem csak azért, mert olvasókörös feladvány, de egyébként is nagyon fentem rá a fogam. :)

Julianna Bagott – Tiszták

„Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri. Éjszakánként egy szekrényben elbújva arról ábrándozik, hogy egyszer talán visszatér a régi világ, vagy legalább valahogy bejuthat a Kupolába, ahol a szerencsés kevesek, a Tiszták élhetnek, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását.

Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja.

A romok között négy fiatal vívja élethalálharcát a szörnyetegek és egy gonosz, embertelen hatalom ellen. Miközben feltárul előttük a múltjuk, minden erejükre és bátorságukra szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak és megmaradjanak embernek.”

Imádom a világvégés témát, a véres, naturalisztikus leírásokat, meg a bizarr mutánsokat. Ráadásul nagyon jókat hallottam erről a kötetről.

Marissa Meyer – Cinder (The Lunar Chronicles I.)

(Könyvkuckó)

Cinder a tizenhét éves, árva lány Új-Peking városának legjobb szerelője – nem csoda, hogy van érzéke hozzá, hiszen egy gyerekkori szörnyű baleset óta a lány kiborgként él. Ennek az állapotnak azonban vannak hátrányai: az körülötte élők félnek tőle, mostohaanyja emberszámba se veszi, ráadásul, amíg ő a gyámja, jogai se nagyon vannak. Egy nap furcsa ügyfél érkezik a boltjába: Kaito herceg, az Ázsiai Nemzetközösség leendő vezetője, aki rejtélyes körülmények között meghibásodott androidját szeretné a lánynál megjavíttatni. Cinder alig tér napirendre az események felett, amikor menekülnie kell, hiszen a Föld lakosságát tizedelő járvány, a letumózis épp a szemközti pékségben üti fel a fejét, ő pedig nem akar a vizsgálódások kereszttüzébe kerülni. Otthon sem fordul azonban jobbra a helyzet: húga még az est folyamán szintén megbetegszik, mostohaanyja pedig dühében - és persze a pénzdíjért – kiszolgáltatja a lányt, aki így sok kiborg társához hasonlóan kísérleti alannyá válik a letumózis ellenszeréért folytatott kutatásban.

Ha valaki elkezd információkat keresgélni, akkor az első dolog, amit meg fog látni, hogy ez egy Hamupipőke-feldolgozás. Én nem igazán szeretem a feldolgozásokat, de cyberpunk környezetbe ültetni egy klasszikus mesét annyira meredek ötlet, hogy felkeltette az érdeklődésemet, és végül nem bántam meg. Az eredeti sztori elemei ugyan megvannak (gonosz mostoha, mostohatestvérek, bár itt az egyik kedves, bál), de ezek többnyire annyira kicsavarva találhatók meg a történetben, hogy nem zavaró, sőt, örül az ember, ha valami ismerős elemre bukkan.

Igazából a történetnek nem kellett különösebben sokat nyújtania ahhoz, hogy megszerettesse magát velem, mert egészen másról szólt, mint amit vártam, ráadásul felvonultatta néhány kedvenc témámat egy kötetben, a halálos betegségtől időnként elhulló szereplőkkel meg a kétségek között vergődő, feladatához felnőni próbáló trónörökössel. Persze ez önmagában kevés lenne a boldogsághoz, de a könyv nagyon igényesen van megírva, a cselekmény pedig érdekes, ha nem is kitalálhatatlan (na jó, elég könnyen rá lehet jönni a dolgokra, bár nálam ez nem mérvadó, mert én majdnem mindig rájövök mindenre), de azért elég izgalmas fordulatokkal. Számomra szabályosan elrepült az a 400 oldal.

Ami a műfajban elengedhetetlen, és itt szerintem nagyon jól sikerült, az a világfelépítés. Az elején ugyan kicsit gyorsan csöppenünk bele, én csak kapkodtam a fejem, hogy mik vannak, de aztán szerintem megkapjuk a kellő mennyiségű információt, anélkül, hogy minden töltény elfogyna a jövőre nézve. Nagyon tetszik Új-Peking hangulata, a nyomornegyedek és szeméttel teleszórt utcák fölé magasodó aranyszínű palotával, a levegőben járó autókkal, a mindenhol hemzsegő robotokkal. Azt is értékelem, hogy ebben a könyvben végre globális képet kapunk egy jövőbeli Földről, nem korlátozódik le a nézőpont egyetlen államra, vagy kontinensre, mint például Az Éhezők Viadala vagy a Matched esetén, már régóta vágytam egy ilyenre. Sőt, ugye ebben a világban van élet a Holdon is, ami megint egy nagyon különös, elnyomó jellegű társadalom, a lakói mintha nem is egészen lennének emberek, és a velük való konfliktusokat kiválóan ábrázolja Meyer. A sorozat főgonosza is ugyebár a Hold világuralomra törő királynője, akitől hidegrázást kaptam, komolyan, szóval igazán erős ellenfél lesz hőseinknek. Kisgonoszként lépett fel a kötetben Cinder mostohaanyja és –testvére, akiket legszívesebben leütöttem volna, de a jövőben talán nem gyakran fogjuk látni őket.

A szereplőkkel egyébként elégedett vagyok, ezúttal még a női főszereplőtől sem másztam falra, sőt, Cindert kifejezetten szimpatikusnak találtam. Talpraesett és határozott lány, ráadásul az a fajta szarkasztikus-ironikus humor is a sajátja, amit én nagyon szeretek. Ugyanakkor Cinder élete és problémái nagyon szépen bemutatják egyrészt valakinek a fiatalkori énkeresését, másrészt pedig azt, hogy milyen érzés, amikor valaki más mint a többiek,  például valamilyen testi fogyatékossággal küzd. Cinder a regény folyamán megpróbálja kideríteni, honnan származik (mert a balesete előtti időkre nem emlékszik), hogy hova is tartozik valójában, és mi az élete értelme. Végül pedig fel kell nőnie, és vállalnia kell a felelősséget valamiért, amiről sosem gondolta volna, hogy az ő ügye lesz.

A könyv másik főszereplője, akit szintén nyomon követhetünk, az Kaito herceg (Kai). Neki az ország vezetésének felelősségével kell megbirkóznia egy igencsak válságos időszakban, amikor a halálos kór és a külső ellenség formájában is veszély fenyeget, és a Föld újra egy nagy háború szélére sodródott. Tetszik a hercegben, hogy nem egy kész kis csodacsászár, látszik rajta, hogy azért még nem elég érett ehhez, a tárgyalásokon sokszor meggondolatlan, lobbanékony. Mégis jó uralkodó lesz belőle, hiszen mindennél fontosabb számára az országa meg a népe. A kis románcuk Cinderrel épp csak bimbódzik, épp ezért nagyon tiszta és ártatlan, szerintem rettentően aranyos, mégis a helyzethez megfelelő mértékben komoly és érett. Én szurkolok nekik. :)

Ahogy közelítettem a könyv végéhez, úgy vált számomra egyre világosabbá, hogy ennek már megnyugtató lezárása ilyen rövid terjedelemben nem lesz. A könyv nem teljesen követi végig a Hamupipőke történetét, a beteljesedés teljesen kimarad belőle, és így sikerül egy keserédes véget kapnunk, amit nagyon értékeltem. Ja igen, meg hát ház méretű függővéggel zárul a regény, épp a legizgalmasabb helyen hagyta abba Meyer, lesz miért várni a folytatást.

Cinder és Kai története nyilván tovább folytatódik majd a The Lunar Chronicles következő részében, de hogy milyen formában, az egy jó kérdés, hiszen a sorozat négy kötete négy különböző főszereplő sorsát követi végig négy különböző kontinensen, és mindegyik egy-egy tündérmese feldolgozása. Én személy szerint nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogja Meyer mindezt értelmesen összefésülni, bár néhány kapcsolódási pontot már láttam ebben a kötetben is. A következő könyvről annyit lehet tudni, hogy Scarlet címmel jelenik meg 2013-ban, Európában fog játszódni, és Piroska történetét ismerhetjük meg benne egy teljesen új nézőpontból. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 – Azért odafigyeléssel kellett olvasni, és néhol még szótár sem ártott.

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Rettentően tetszik, főleg a felirat, de az egész nagyon jó, és illik a könyvhöz.

Kedvenc szereplők: (1) Cinder (2) Kai (3) Iko (4) Dr. Erland (5) Peony

Kedvenc jelenetek: (1) a bál (2) Kai és Cinder a liftben (3) Peony halála (4) a befejezés (5) tükör a tálban

Mélypont: ööö… nem volt

Kedvenc ötlet: az EGÉSZ világfelépítés

Ally Condie - Matched

(Könyvkuckó)

Ismét egy könyvmolypárbajos olvasmányomról fogok írni, ezúttal az egyik angol nyelvű könyvemről.

Cassia Reyes világa tökéletes: a Társadalomban nincsenek betegségek, se háborúk, mindenki nyugodtan, kiegyensúlyozottan éli pontosan nyolcvan évig tartó életét, egyforma házakban, egyforma ruhákban, minden pontosan irányítva. A lány életének nagy pillanata érkezik el a tizenhatodik születésnapján, a Párosító Bankett estéje, ahol végre megtudja, ki lesz az a fiú, akit az elemzések alapján tökéletesen hozzáillőnek tartanak. A társa, akivel majd randevúzni fog, akivel összeházasodik, akitől gyerekei lesznek… szinte hihetetlen módon Cassia ismeri a párját: Xander az, gyerekkori legjobb barátja, őt pedig bármelyik lány szívesen elfogadná. Csakhogy amikor otthon meg akarja nézni Xander adatlapját, furcsa dolog történik: egy pillanatra egy másik fiú arca jelenik meg a képernyőn, ráadásul Cassia őt is ismeri. Persze gyorsan biztosítják arról, hogy hiba történt, és még mindig Xander a párja, de ő akaratlanul is egyre kíváncsibb lesz a másik fiúra. Ky a családi múltja miatt bent sem lehetett a sorsolásban… de mi van, ha mégis ő lenne az igazi?

Nagyon szeretem a disztópia műfaját, ez a világ pedig az első pillanattól fogva elvarázsolt, mert egy régesrégi nagy kedvencemre, Az emlékek őrére emlékeztetett. Mindkettőnek a lényege, hogy a tökéletes, irányított, mederben tartott élet fenntartásának érdekében elveszik az emberektől a választás lehetőségét, mindazt, ami egyéniséggé teheti őket. A gondtalan jelen képéért pedig teljes mértékben elvetik a küzdelmes múltat. Így Cassia világában csak száz-száz maradhatott fent a művészeti alkotások közül, minden mást megsemmisítettek. Ezen kívül a múltat őrzik még az örökölhető tárgyak, mint például a lány púderesdoboza. (Ezek elvileg nagyon ritkák, de jóformán minden gyereknek van az utcában… sebaj.)

Amióta elolvastam ezt a könyvet, azóta próbálom megmagyarázni magamnak, mégis mi nem tetszett benne, mert annak ellenére, hogy sok potenciál lett volna a történetben, mégsem sikerült nálam átütő sikert elérnie. Talán túl sokat vártam tőle az interneten kialakult hatalmas népszerűsége miatt.

Mert akárhogy erőltetem magam, én nem bírok sokkal többet látni ebben a könyvben, mint egy romantikus sztorit. Tisztességesen meg van írva, az igaz, meg néhol foglalkozik komolyabb témákkal is, de alapvetően mégiscsak az a lényeg, hogy Cassiának meg Kynak sikerül-e összekavarnia a gonosz Társadalom akarata ellenére is, vagy sem. (És a sikerben nagyjából a huszadik oldal után már egyáltalán nem kételkedtem.) Ennek hatására aztán az eddig egész életében teljesen szolgalelkű Cassia rájön, hogy mégiscsak király dolog az a szabad akarat, és a felismerésnek köszönhetően hibát hibára halmoz. Őszintén szólva nem éreztem elég súlyosnak a vívódását a kötelessége és Ky között, mert szinte azonnal hagyta, hogy legyőzze őt a kísértés, ami elég szánalmas dolog. Mindazonáltal egyszer sem izgultam különösebben a könyv olvasása során, valahogy a veszélyek sem tűntek olyan reálisnak és komolynak. Végig vártam, hogy történik valami nagy volumenű, amitől majd azt mondom, hogy na igen, erre vágytam, de ez valahogy kimaradt a könyvből. Nem mondanám, hogy untam, de néha nem voltam messze tőle.

Önmagában a lassabb sodrású sztorit megmenthetnék a jó karakterek, de nálam Cassiánál elvetélt ez a dolog. A csaj annyira sötét, szánalmas és idegesítő, hogy az már fizikailag fáj, ráadásul még önző is, ha mérlegeli is a döntés közben mások érdekeit, végül mégis úgy cselekszik, hogy az lehetőleg mindenkinek rossz legyen. Persze, megértem én szegény nyomorultat, nem lehet egykettőre lángész lázadó belőle, miután a Társadalom agymosásában engedelmes, mosolyogva bólogató bábuvá nevelték, de azért furcsa, hogy azok a dolgok, amiket én elsőre természetesnek vettem, csak akkor estek le neki, amikor a szájába rágták őket. Ky viszont kellemes karakter, hihetetlen izgalmas a titokzatossága, és nagyon tetszik benne a rejtőzködő, konfliktuskerülő magatartása is, csak azt nem értem, hogy vetkőzhet ki ebből szinte egykettőre Cassia hatására. Fordított helyzetben előnyös a változás: a lány ennek a szerelemnek a hatására sokkal érettebb lesz, és kezdi jobban átlátni a világ dolgait, úgyhogy egyre elviselhetőbb lett a számomra.

Természetesen ebben a könyvben is megkapjuk a betevő szerelmi háromszögünket (hogy én ezt mennyire kezdem unni!), aminek harmadik tagja ugyebár a feljebb emlegetett Xander, de míg ő a fülszövegben igen fontos szerepet tölt be, a történetben annál kevésbé. Eleve lesír a szegénykémről, hogy vesztésre van ítélve, nyilván nem rúg labdába az ismert, a biztonságos, a kalandos, tiltott szerelemmel szemben. Amit azonban furcsálltam, hogy Cassiának ez alig okozott lelki tusát, meg úgy általában nem nagyon foglalkozott a fiúval, leginkább csak kihasználta, amikor jól jött valamihez a segítsége. Mutatóban azért elszégyellte magát, de szerintem ez aránytalanul kevés volt. Ha ilyenek a barátaink, minek kellenek ellenségek? Ami viszont kellemes meglepetésként ért Xanderrel kapcsolatban, hogy nem kizárólag az eszményített jófiú szerepében tűnt fel, akadtak azért igen sötét foltok az ő múltjában is, talán kiderül még róla pár érdekes dolog a későbbiekben.

Ki kell még emelnem pozitívumként Cassia családját, akik egytől-egyig nagyon jó kis mellékszereplők voltak, főleg a szülők meg a nagypapa, akiken keresztül láthattuk, milyen ebben a társadalomban élni, teljesen alárendelve az egyéniségünket, avagy csöndesen lázadozva. A többi mellékszereplőt nem éreztem igazán kidolgozottnak, sok pluszt nem nyújtottak.

Mindent egybevetve kellemes könyv volt ez, csak semmi különöset nem adott, főleg ahhoz képest, mekkora durranásként harangozták be. Kíváncsi vagyok azért a folytatásra, ha ezt a szintet meg tudja ütni, akkor már jól elleszek vele. (Ja mert amúgy ez is egy trilógia első része, mert azokból sosem elég.)

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/7

Érzelmek: 10/8

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 – Nem emlékszem semmilyen nehézségre a megértésben, egyszer sem éreztem ingert arra, hogy szótárat használjak.

Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A könyv legjobb része. Nagyon szép, rendkívül ötletes, és illik a könyvhöz. Tökéletes.

Cím: A magyar fordításnak nem sikerült felérnie az eredetihez, még szerencse, hogy azt is odaírták a borítóra.

Kedvenc szereplők: (1) Ky (2) Xander (3) Cassia apukája (4) Cassia nagypapája (5) Cassia

Kedvenc jelenetek: (1) Ky elhurcolása (2) az erdős jelenetek (3) a nagypapa halála (4) Cassia szortírozó vizsgája (5) a kezdés

Mélypont: amikor Cassia azon szenved, hogy akkor ő most Xandert és az előírt életet választja, majd nagyjából öt oldal után rájön, hogy nem bír ellenállni Kynak (gratulálok, van ám akaratereje)

Kedvenc ötlet: az üzenetek

Az Éhezők Viadala

(Filmszemle)

Ugyan a magyar premier másnapján (azaz az amerikai premier napján) láttam a filmet, mégsem sikerült eddig annyi időt összekaparnom az érettségi hajrában, hogy normálisan leüljek bejegyzést írni. Egy cikket már sikerült alkotni az újságba, először egybe akartam a kettőt, csak aztán rájöttem, hogy a sima filmajánlót nem tudom összegyúrni ezzel az inkább összehasonlító jellegű elemzéssel, úgyhogy ezt későbbre halasztottam. Szégyen, gyalázat, de most végre megérkeztem a külön kis eszmefuttatásommal a blog számára, amiben a filmet a könyvvel fogom összevetni. Ha valaki nem olvasta a regényt, csak a film iránt érdeklődik, az ezúttal nem jó helyen kapirgál. :) A könyv bemutatását megtalálhatjátok ITT.

A német plakát (menő)

Azt hiszem, a forgatókönyvíróknak nem volt túl nehéz dolguk, hiszen a könyv viszonylag rövid terjedelmű, ráadásul mozgalmas történetű. Abban bíztam, hogy ezért nem sok mindent kell majd változtatni az eredeti cselekményen, és ez az én megítélésem szerint nagyjából be is jött. Igazából a cselekménymenet lényegi részében nem sok változás történt, az egyetlen igazán idegesítő dolog számomra Madge kiírása volt, aminek eredményeként a fecsegőposzátás kitűző eredete meglehetősen értelmetlenre sikerült (igen, felettébb valószínű, hogy a rongyos zugbeli néni csak úgy a csaj kezébe nyom egy színarany ékszert).

Persze, voltak dolgok, amiket máshogy kellett megoldani, mint a könyvben, hiszen nem forgathatták úgy a filmet, hogy hozzátapadnak Jennifer Lawrence fejéhez, és csak az ő szemén keresztül látjuk a világot. Így az információhintést ügyesen a különböző interjúrészletek, hírblokkok bevágásával, illetve a Játékmesterek szerepléseinek megnövelésével érték el, ami nekem kifejezetten tetszett. Seneca jóval nagyobb szerephez jutott így, mint a könyvben, de Snow elnök is többször tűnt fel a színen. Egy helyen nem volt elég egyértelmű szerintem az információszolgáltatás: a raktár felrobbantásánál nem igazán emelték ki, hogyan jött rá Katniss az aknákra, ami kicsit furcsára sikerült. Alkalmaztak olyan jeleneteket is, ahol viszont tényleg a főszereplő (vagy valaki más) szemszögéből láthattunk egy-egy dolgot, így például felmehettünk az indítócsővel, vagy megérezhettük Katniss lámpalázát, ez átélhetőbbé tette a filmet.

Nagyon örültem az olyan apróságoknak, amik a könyvben nem voltak benne, de hozzáadtak a filmhez, például a vérmintás azonosítás az Aratásnál, a képernyős üveg a Kiképzőközpontban, vagy a Játékmesterek irányítópultja.

Ruta halála kellően meghatóra sikerült

A színészi játék is jócskán dobott a produkció értékén. Néhány hónapja még szemöldökráncolva nézegettem a castingot (amit egyértelműen valamelyik hajfestékgyár szponzorált, hiszen mindhárom főszereplő más hajszínt kapott, mint az eredetiben), de végül is majdnem mindenki kitett magáért, hihetően alakították a karaktereiket. Lawrence nagyságrendekkel szerethetőbb Katnissnek bizonyult, mint az eredeti könyv főszereplője, Josh Hutcherson is nagyon peetás volt, Liam Hemsworth pedig pont annyira nem szerepelt, mint Gale a regényben. XD A felnőtt színészek is meglepően jól teljesítettek, mindenki hitelesen játszotta a maga karakterét, Effie megfelelően nyafkára és sekélyesre sikerült („Nem baj, hogy a hivatásosak sokkal erősebbek és ügyesebbek nálatok… ők nem kapnak ám ennyi desszertet!”), Cinna és Haymitch is megfelelt az elvárásaimnak. Egyedül talán Snow elnökben csalódtam, aki egyáltalán nem volt félelmetes, véreres szemű Mikulásnak tűnt (a háttérben látható rózsákért viszont pirospont, na, azok félelmetesek voltak).

Felgyújtás előtt

Akadt néhány jelenet, amit látványvilág szempontjából vártam nagyon, és nem csalódtam. A Kapitólium lélegzetelállító díszleteket kapott, az emberek pedig úgy festettek, mintha a tervezők a legvadabb vágyálmaikat próbálták volna kiélni („Ú, tudom, tudom! Legyen a csajnak fél méter hosszú, szivárványszínű szempillája!” „Zseniális, csináljuk!”). A sarkalatos jelenetek számomra a tüzes ruhában kocsikázás, meg a vadászdarazsak mérge által keltett hallucinációk voltak, és mindkettővel elégedett lehettem, főleg az utóbbival. A hangulatkeltést szuper aláfestő zene is biztosítja, nagyon jól kihasználták ennek az adottságait.

Persze, nem állítanám, hogy minden mozzanatában tökéletes volt a film. Kissé fájlalom például a barlangos rész lerövidítését, bár érzelmileg meg intenzívebb volt, ami persze nem biztos, hogy jó. A filmből ugyanis nem igazán jön át Katniss és Peeta kapcsolatának a bizonytalan, hazugságokra épülő, édes-bús jellege, inkább csak egy bimbódzó tinirománcot kaptunk. A mutánsok sem voltak például egyéniek, így sokkal kevésbé sikerültek érzelmileg terrorizálóra.

Tetszett a természetesség is: Lwarence-nek minden szeplőjét és bőrhibáját láthattuk, de a napokig tartó erdőben fetrengés után sem voltak épp patyolattiszták hőseink

Nem igazán örülök, hogy a reklámhadjáratban máris
túldimenzionálták a szerelmi-háromszög dolgot,
mintha ez lenne a legfontosabb a filmben
(pedig a történet alapján nem annyira hangsúlyos)

Szerintem a világ baromsága, hogy egy Amerikában ilyen népszerű filmet kis hazánkban csak felirattal adnak, mindazonáltal végül is nem volt rossz így nézni. Szeretem a színészek hangját, és szépen, artikulálva beszéltek, megértettem volna az időnként meglehetősen félrefordított felirat nélkül is.

Összességében véve szerintem kiemelkedően jól sikerült feldolgozás a film, méltó a könyvhöz. Az elején tűkön ültem, a közepén könnyekig hatódtam, a végén pedig felháborodottan követeltem a folytatást, ami remélem, minél előbb elkészül.

Postaládám II.

Ezúttal a húsvéti szerzeményeimről írok. :)

Scott Kelby - A digitális fotós könyv I.

„Scott Kelby, aki a Photoshop Digitális Fotósoknak című sikerlistás, díjnyertes könyvével mindörökre megváltoztatta a „digitális sötétkamrát”, ezúttal a digitális fényképészet legfontosabb területével küzd meg, és megmutatja nekünk, hogyan készíthetünk profi minőségű felvételeket a legjobb digitális fotósok trükkjeit használva (amelyek mellesleg egyszerűbbek, mintsem gondolnánk). Nézzük, Scott miként mutatja be könyvének lényegét: „Ha mi együtt fotózni mennénk, és megkérdeznéd, hogy "Te, hogyan kapjam le ezt a virágot úgy, hogy éles legyen?”, nem kezdenék el fényképész leckéket tartani Neked. Egyszerűen azt mondanám, hogy „Rakd fel a zoom objektívet, állítsd a blendét f/2.8-ra, fókuszálj a virágra, és kattints.” Erről szól a könyv: mi ketten fotózni megyünk, válaszolok a kérdésekre, tanácsokat adok, és megosztom az általam ismert titkokat, ahogy egy barátommal tenném – a technikai magyarázat és a fotós szakzsargon nélkül."

Szóval ez alapvetően egy gyakorlatorientált fotós szakkönyv, minden oldalon színes illsuztrációval. Már beleolvastam, a szerzőnek elég fárasztó a humora, de én azért tudtam röhögni rajta, ráadásul nagyon hasznos olvasmánynak tűnik. :)

J. R. R. Tolkien – A hobbit

„Kicsiny, összkomfortos odújában, távol a világtól lakik Mr. Baggins, a babók népének tiszteletre méltó tagja. Különös népek a babók: apró teremtmények, nem törpék, de nem is egészen emberek. Rikító öltözetben járnak, viszont nem hordanak cipőt; hízásra hajlamosak, ami nem csoda, mert szeretik a békés, eseménytelen hétköznapokat, és mindennél jobban megvetik a kalandot. Mr. Bagginsot mégis utoléri a nagy kaland. Egy napon törpék csapata szállja meg a házát, hogy magukkal vigyék egy kalandos, nagy hadjáratra a sárkány ellen, aki emberemlékezet óta őrzi a törpék ősi kincsét. Hogy a botcsinálta hadvezér miképpen viszi diadalra ügyüket – nem is annyira bátorságával, mint furfangos eszével –, megtudja, aki ezt a mulatságos és egyben nagyon izgalmas meseregényt elolvassa. Felejthetetlen szép tájakon barangolhat, végigélheti hőseinkkel a vad csatákat, és jókat nevethet egy valószínűtlen világ fonák helyzetein.”

Ez a regény igazából A gyűrűk ura-trilógia előzménytörténete, amivel kapcsolatban két dolog is hihetetlen: egyrészt az, hogy kemény LOTR-rajongóként még nem olvastam, másrészt meg hogy meg sem volt itthon. Na, ezt a problémát most orvosoljuk! Ez a változat, azon kívül, hogy felújított fordítás, azért is nagyon különleges, mert szövegkritikai kiadás. Ha valaki nem látott volna még ilyet, ez azt jelenti, hogy az egész könyv tele van lábjegyzetekkel, háttérinformációkkal, és kapcsolódó képekkel. A Matúra-sorozat kötelező olvasmányain kívül még sosem láttam ilyet, úgyhogy teljesen meglepett a könyv létezése, az meg pláne, hogy megkaptam ajándékba. Annyira örülök neki! :D

Suzanne Collins – A kiválasztott (Mockingjay)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez a trilógia harmadik részének ajánlója, így SPOILEReket tartalmaz az első két könyvvel kapcsolatban, amiknek az ajánlóját itt olvashatjátok: 1. Az ÉhezőkViadala 2. Futótűz.

Az eredeti (meg a magyar) borító

Hát, tényleg megtörtént. Katniss Everdeen másodszor is megmenekült a Kapitólium karmai közül, amikor a Nagy Mészárlás botrányba fulladt, és Panem-szerte kirobbant a lázadás. Katniss azóta a Tizenharmadik Körzetben próbál felépülni súlyos fizikai, illetve még súlyosabb lelki sebeiből, miközben mindenki azt várja tőle, hogy gyorsan szedje össze magát, majd Fecsegőposzátaként álljon a harcolók élére. Csakhogy neki ez nem megy, mert képtelen szabadulni a porig égett Tizenkettedik Körzet képétől, ráadásul nem tud megbirkózni a bűntudattal, amiért az Arénában sorsára hagyta Peetát, aki azóta a Kapitólium karmai közt senyved, talán már meg is halt. Bánatát nem nagyon könnyíti Gale segítsége, de a szintén igencsak szétcsúszott Haymitch és Finnick se sokat javít a kedélyállapotán.

Épp amikor Alma Coin, a körzet vezetője végső választás elé állítja, Peeta megjelenik a tévében, és úgy tűnik, ha nincs is a legjobb formában, de közel sem bánnak vele annyira rosszul, amennyire Katniss gondolta. A fiúnak rögtön sikerül is bajba kevernie magát, amikor arra próbálja rávenni a lázadókat, hogy adják fel a harcot. Katniss kénytelen Fecsegőposzátaként közbelépni, így Peeta és a többi elfogott Győztes kegyelmet kaphat a Tizenharmadik Körzetben, a lány azonban már nem vonhatja ki magát tovább a harcokból sem. De vajon elég erős ahhoz, hogy megvívja ezt a minden eddiginél nagyobb csatát, amin nem csak a saját, vagy a szerettei, de egy egész birodalom sorsa múlik?

Német borító

Egy történet elmesélésénél két dologhoz kell nagyon érteni: az elkezdéshez, meg a befejezéshez. Suzanne Collins bebizonyította, hogy ő mindkettőnek mestere. Elképesztően jól megírt záró kötetet kapott a sorozat, felteszi a koronát az egész eddigi cselekményre, sőt, szinte háttérbe szorítja az előző két könyvet, mert ha azok csak arra voltak jók, hogy ezt előkészítsék, akkor már megérte elolvasni őket.

A történetszövésben a szokásos dinamikát érzékeltem, bár a kezdés talán most ezúttal valamivel lendületesebb volt, mint az előző két kötet esetében, de középtájt ugyanúgy éreztem egy kis hullámvölgyet, majd a végét szokás szerint végigizgultam, egészen az utolsó oldal által kiváltott megkönnyebbült és meghatott sóhajig. Nagyon tetszik még a történetszövésben, hogy rettentően erős a sorozat egysége, a harmadik kötet számtalan alkalommal utal vissza közvetlenül vagy közvetve, párhuzamok által az előzőekre, és bizonyos motívumok ismétlődése nagyon széppé teszi ezt az egészet. Például ilyen számomra Katniss kapcsolata az édesapjával vagy Ruta halála. Többek között ezzel is hangsúlyossá válik, mennyire nem múlik el nyomtalanul mindaz, ami a szereplőkkel történt, akárhogy is próbálják túltenni magukat a tragédiákon.

Az utolsó kötet egyedi vonása, hogy felerősödik benne a lélektani jelleg, néhány mellékszereplő jelleme igazából ebben a kötetben bontakozik ki. Ezen kívül nagyon komoly kérdéseket feszeget a könyv: a több fontos karakter is legalább egyszer eljut az őrület határára, és néhányan túl is lépik ezt a határt. A kiválasztott világában néha nem elég élesen válik el a rémálmok birodalma a valóságtól, ez pedig felvet néhány kérdést a hűségről és az árulásról, az emberségről és a kegyetlenségről, többek között az egyik leggyakrabban visszatérőt: vajon képes lennél megölni egy szeretted, hogy megóvd őt a rá váró szenvedéstől?

Brit/Ausztrál (az első részé annyira jó volt, ez miért ilyen?!)

A műfaj is egy kicsit más, mint eddig. Igazából ez már nem annyira kifejezetten disztópia, inkább egy kőkemény, reálisan megírt háborús regény, ennek minden előnyével és hátrányával. Collins tökéletesen átélhetően ábrázolja a nyomort, a pusztulást, a borzalmakat, és az emberi lelkek torzulását mindeközben. Épp ezért – először a sorozat olvasása során – az az érzésem támadt, hogy ez a könyv jóval túlszárnyalja a YA-kategória szintjét, mert annyira mély, és annyira igényesen van megírva, hogy felnőtteknek is nyugodtan a kezébe adnám.

Akik a szívük mélyén rózsaszín befejezésre vágynak, nem lesznek elragadtatva a könyvtől, de igazából még talán ők is azzal az érzéssel tehetik le a regényt, hogy ennek így kellett lennie. Szerintem a záró kötet szinte tökéletes, és ez emeli igazán magas szintre a sorozatot, amiért az már nyugodtan helyet kaphat az igényes felnőtt olvasók polcain is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Innentől a kritika SPOILEReket tartalmaz mindazoknak, akik nem olvasták a harmadik kötetet!

Nevezzetek betegnek, de én ennél sokkal rosszabbra számítottam! Mielőtt elolvashattam volna a könyvet, mindenhonnan csak azt hallottam, hogy mennyire szörnyű szomorú és nyomasztó könyv lett ez, ezek alapján én komolyan azt hittem, hogy a három főszereplő közül minimum egy meghal. Az utolsó ötven oldalon végig azon gyötrődtem, hogy Katniss biztos öngyilkos lesz, aztán vagy háromszor azt hittem, hogy tényleg, és végül alig akartam felfogni, hogy mégsem. :D Ne értsetek félre, örülök a pozitív befejezésnek, de azért időnként már beleéltem magam, hogy ennyire nem lesz jó vége a dolognak. Úgyhogy könny szökött a szemembe a meghatottságtól, amikor rájöttem, hogy mégis.

Kínai (így kell kreatívan használni az eredeti borítót)

Azért nem állítanám, hogy egynémely veszteség nem viselt meg. A könyv végén olyan tempóban hullottak a szereplők, hogy az már nekem is sok volt. A legjobban Finnick halála viselt meg, annak ellenére, hogy biztos voltam a bekövetkezésében, főleg az esküvő után. 

Ettől függetlenül teljesen padlóra küldött az esemény bekövetkezése, jó ideig csak tátogtam (azóta se fogtam fel, hogy egy rózsaillatú mutáns gyík harapta át a torkát XD meg hát a halála egy akkora közhely volt, hogy csak na). Prim halálánál pedig már annyira sokkolt voltam, hogy kellett vagy húsz oldal, mire egyáltalán felfogtam, mi történt.

Azért nem állítanám, hogy néha nem nevettem vagy mosolyogtam a könyvön, persze előfordult egy-két szellemes megjegyzés, de ez nem nyomta el a dolog drámai élét.

Katniss szokás szerint kiborított, még az elején azt hittem, hogy mivel valamivel érettebb lett, ezért ezúttal megúszom a dolgot, de nem, a közepére megint egy tompa tárggyal csapkodtam volna fejbe. Borzalmasan kezelte a Peetával kapcsolatos helyzetet, és még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy lehet ez a csaj ennyire önző. :O Akin még kiborultam, az Gale volt. Eddig se rajongtam érte, de ebben a könyvben kiderült, hogy borzalmas ember, és a végére szabályosan meggyűlöltem.

Összességében elégedett vagyok a befejezéssel, jó szájízzel búcsúztam a sorozattól, és örülök, hogy itt van vége, nem kell ennek több folytatás.

Egyéb:

Borító(k): Az eredetit nagyon szeretem, a német is jó, a többi nem ér fel ehhez a kettőhöz.

Cím: Nem hiszem el, hogy csinálhattak a magyarok ekkora közhelyet az eredetileg teljesen jó és különleges címből (Mockingjay).

Kedvenc szereplők: (1) Peeta (2) Finnick (3) Haymitch (4) Boggs (5) Johanna

Kedvenc jelenetek: (1) befejezés (2) Finnick vallomása (3) Katniss megcsókolja Peetát a csatornában (4) Finnick alsónadrágos jelenete (5) Prim halála

Mélypont: Finnick halála… sokkot kaptam

Kedvenc ötlet: a rózsás terrorizálás

Postaládám I.

Ma hazaérve kellemes meglepetésben volt részben: kinyitva a postaládát egy igencsak vaskos borítékot találtam. Nem gyanakodtam én semmire, egészen addig, amíg meg nem láttam a Libri feliratot a sarokban. Mondom, én ugyan nem rendeltem semmit. XD Aztán kinyitva a borítékot, mégiscsak egy könyvet találtam benne.

Neveztem Az Éhezők Viadala film kapcsán szervezett nyereményjátékra, úgyhogy életem első könyvnyereményét tudhatom magaménak. :) Ez a kötet pedig más, mint Tim Davystől A lefejezett keselyű rejtélye. A fülszöveg:

Mollisanváros Tourquai nevű negyedében Véreb Lőrinc főfelügyelő felel az utcák nyugalmáért és a plüssállatok biztonságáért. Ám vannak, akik még nála is nagyobb hatalommal rendelkeznek: ők a gazdagok, akik a törvény fölött élnek – közéjük tartozik Keselyű Oszkár is. Amikor Keselyűt lefejezve találják meg Mollisanváros legexkluzívabb épületében, Véreb Lőrinc azonnal tudja, hogy nyomozását árgus szemek követik. Véreb csapata – két nyomozója, Hiúz Anna és Sas Ézsua, valamint a magándetektív Egér Fülöp – mélyre ás a város sötét bugyraiban, hogy kiderüljön, ki profitált a legtöbbet Keselyű halálából. A madár szexi, latextestű titkárnője, Kobra Eleonóra? Vagy titokzatos szeretője, Mókus Jázmin? Esetleg Panda Igor műkereskedő, akinek a világ pénze sem elég? Véreb eltökéli, hogy kideríti az igazságot, ám előtte még szembe kell néznie saját, rettenetes démonaival.

A rejtőzködő svéd szerző, Tim Davys A Halállista után ismét teljesen egyedi regényt alkotott összetett cselekménnyel, bukott angyalokkal és kegyetlen üzletemberekkel, és tele olyan kérdésekkel, amelyek megválaszolására talán még a mindent látott Véreb Lőrinc sincs felkészülve.

Nagyon szeretem külön-külön a plüssállatokat is meg a krimiket is, kíváncsi vagyok, együtt mit tudnak. :D Az is csigázza az érdeklődésem, hogy A Halállistáról olvastam egyszer egy nagyon jó véleményt egy blogon, és azóta érdekel.

A cikket a http://konyvesblogok.blogspot.com támogatta :)

Köszönöm szépen a könyvet a Librinek és az Agave Kiadónak!

Joseph Heller – A 22-es csapdája

(Könyvkuckó)

A negyedik listás könyvem szintén nagy telitalálat volt, mesélek. :)

Yossarian kapitány az amerikai légierőnél szolgál, és így, a második világháború vége felé már nagyon elege van az egészből. Ahogy haladnak felfelé az olasz csizmán, sorban foglalva el a városokat, egyre erősebbé válik abbéli meggyőződése, hogy őt mindenki meg akarja ölni, ráadásul a körülötte élő katonák ésszerűtlen viselkedése nem nagyon cáfol rá a gyanúira. Yossariannek egyetlen célja az, hogy valahogy túlélje ezt a háborút, így minden bevetésről a lehető legrövidebb úton repül vissza, és mindent megtesz, hogy többször ne kelljen mennie. Csakhogy a célkitűzéseit elég nehéz megvalósítani egy olyan egységben, amiből lehetetlen leszerelni, hiszen a parancsnokok folyamatosan növelik a teljesítendő repülések számát.

Igazából elég nehéz volt megírni ezt az összefoglalót, mert tulajdonképpen ennek a könyvnek nincs igazán egységes cselekménye. Eleinte teljesen zagyvaságnak tűnik az egész, később kicsit jobban kikristályosodik, de végig megmarad egy laza szerkezetű memoár-szerűségnek, amiben az előre haladó cselekmény epizódszerű kis történetekkel, illetve összezavaró időrendű visszaemlékezésekkel váltakozik. Ráadásul ennek a sztorinak nem is mindig Yossarian áll a középpontjában (bár mindig kötődik valahogy az eseményekhez), főleg a történet első felében rengeteg mozzanatban foglalkozik a könyv a mellékszereplők háttértörténetével is.

És ez az, amiért az ember nem bánja, hogy igazából egy kukkot sem ért az egészből, mert ennek a történetnek minden szereplője olyan egyedi, szuperül kidolgozott figura, hogy igazából még XY katona kedvenc prostijának a háttértörténetét is szívesen elolvasnád, mert amint az író reflektorfénybe helyezi az egyik szereplőt, azonnal rájössz, hogy bizony vele is érdemes foglalkozni.

És a humor! Tudom, hogy őrült, tudom, hogy ironikus, és hogy sokszor morbid is, de én teljesen odavoltam tőle. Eleve az a tapasztalat egészen megdöbbentő és új a számomra, hogy háborús könyvön lehet nevetni, ezen pedig nemcsak, hogy nevettem, hanem fetrengve kacagtam nem egyszer. A könyv görbe tükör az USÁnak, a háború gépezetének, a hatalmaskodó parancsnokoknak, meg úgy általában minden emberi gyarlóságnak.

Mégis, amikor komoly akar lenni olyankor nagyon komoly a könyv, és nem nélkülözi a műfajára jellemző súlyos mondanivalót, sőt. Nekem akkor lett gyanús a dolog, amikor egyszer már a könyv felénél majdnem elbőgtem magam. Utána pedig fokozatosan rájöttem, hogy hiába van ilyen hülyeséghalmazba becsomagolva ez az egész történet, mégsem lehet elmenni mellette egy vigyorgós vállrándítással, mert igenis emberek halnak meg lépten-nyomon, és olyan szörnyűségek történnek mindenkivel, hogy a legtöbb karakter attól csavarodik be előbb-utóbb. Van a vége felé egy különösen sötét fejezet, ami olyan mélységig ábrázolja az emberi nyomorúságot (nemcsak a háborúban tapasztalhatót, hanem úgy általában), ami miatt azt kell mondanom, hogy akár irodalomórán is megérdemelne pár szót a kötet.

Összességében, ha valakit nem zavar, hogy a történetben nem sok összefüggés mutatkozik helyenként, meg hogy minden (de tényleg minden) szereplő őrült egy kicsit, illetve, hogy enyhén tesztoszteron-szagú a könyv, akkor olvassa bátran, mert neki is legalább akkora kedvencévé válhat, mint nekem. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10 (Nately meg a kurvája, jajj. :) )

Összesen: 10/10

Egyéb:

Borító(k): Ez az új legalább olyan bizarr, mint a könyv, úgyhogy jó. :D

Kedvenc szereplők: (1) Yossarian (2) Nately (3) a lelkész (4) Dunbar (5) Doki

Kedvenc jelenetek: (1) a római utcajelenet (2) a katona gipszben visszatér :D (3) Yossariant elviszik kihallgatni (4) a lelkész az ezredessel az istentiszteletek ügyéről vitatkozik (5) Nately végre meghódítja a kurvája szívét

Mélypont: Nately halála :(

Kedvenc ötlet: a macskás álom

Fogadom

(Filmszemle)

„Van egy elméletem a megrázó pillanatokról. Szerintem ezek mutatják meg, hogy kik vagyunk valójában.” 

Az már csak szokás Hollywoodban, hogy Valentin-napra minden évben mozivászonra kerül valami romantikus film, legyen mire beülnie a párocskáknak. Idén szerencsére egy kifejezetten szórakoztató és igényes alkotást kaptunk, amit tényleg érdemes megnézni.

Paige (Rachel McAdams) és Leo (Channing Tatum) fiatal házasok, akik épp elkezdik tervezni a gyermekvállalást, amikor szörnyű autóbalesetet szenvednek. A nőt, aki nem volt bekötve, súlyos fejsérülés éri, és miután felébred a kómából, kiderül: amnéziája van. Az utóbbi öt év teljesen kiesett az emlékezetéből, tehát nem emlékszik a Leoval közös életükre, de arra sem, hogy otthagyta a jogi egyetemet a művésziskola kedvéért, hogy elköltözött a szüleitől, vagy amikor szakított a vőlegényével, egy menő, fiatal ügyvéddel. Leo bármire kész, mert vissza akarja hozni élete szerelmének emlékeit. De vajon sikerül-e Paige-nek valaha kiderítenie, miért változott meg így az élete, és képes lesz-e újra megszeretni Leot, vagy a férfi örökre elveszíti őt?

Üdítő színfolt ez a film az átlag amerikai romantikusok sorában, újabb jó példája az igaz történeteket feldolgozó moziknak. A történet kellemes arányban tartalmaz komikumot, könnyfacsaró pillanatokat, romantikát és értékes gondolatokat. Egyikből sem sokall be, nem válik túlzóvá, nagyon intelligensen állították össze a történetet. Különösen jók a narráló részek, amiket Leo szájából hallhatunk.

Mindez azonban kevés lenne, ha nem olyanok lennének a szereplők, amilyenek. Számomra abszolút Leo volt a legszimpatikusabb figura, a szerető férj, aki bármire képes lenne élete párjáért, de nem válik egyoldalúvá a karaktere. Paige élete azt példázza, mennyit változhat az ember, ha meg mer hozni néhány sorfordító döntést, akár annyira, hogy ezeket a döntéseket elveszítve először képtelen azonosulni az új helyzettel. A szülei voltak talán a legkevésbé szimpatikusak, de őket is meg lehetett érteni a maguk módján, hogy miért voltak annyira védelmezők, és miért próbálták ráerőltetni az elképzeléseiket a lányra. 

Ugyanakkor látszik a filmből, hogy ez mennyire nem működik, hogy akármennyire is szeretnénk magunk mellett tartani a gyerekeinket, néha muszáj a saját útjukra engedni őket. Komolyan elgondolkodtató, hogy vajon én mit tennék a különböző szereplők helyzetében, és az nagyon nagy dolog, hogy tényleg nem állít be semmit egyértelműen jónak vagy rossznak a film, hagy töprengeni.

Ami pedig különös nyomatékot ad a tartalomnak, az a rendkívül igényes és kidolgozott képi világ. A jelenetek megtervezése, a beállítások, a színvilág mind nagyon különleges és látványos, volt, így legalább annyira élveztem a szépséget a filmben, mint a történetet, és mivel ez alapvetően egy vizuális műfaj, ezért jó dolog szerintem.

Összességében nagyon kellemes kis film ez, ideális esti kikapcsolódás azoknak, akik igényes szórakozásra vágynak.