Könyves kihívások, és egy kis teszt

Nos, ugyebár ezt már tudjátok, hogy részt veszek a Könyvmolypárbaj nevű megmérettetésen... Bevallom, kicsit kezdek aggódni, hogy a maradék négy könyvet nem tudom elolvasni szeptemberig, de hát közben jön egy nyári szünet, ami szerintem segíteni fog rajtam, idő szempontjából mindenképp.

De mivel telhetetlen vagyok, mint mindenben, így feltétlenül bele kell vágnom egy újabb kihívásba: körbe akarom olvasni az angol ABC-t olyan írókkal, akiktől eddig nem ismertem egy könyvet sem. Nézni fogom, mennyi idő alatt tudom megcsinálni, kíváncsi vagyok. Már tudom is, ki lesz az A, de erről majd bővebben később.

Összeraktam egy asszociációs tesztet könyvcímekkel, ami szerintem nagyon muris, próbáljátok ki! A megoldásaitokat szívesen várom  hozzászólásokban, ahova kikerül az én kitöltésem is.

Mondj egy általad olvasott könyvet, aminek a címében szerepel…

1. … földrajzi név?

2. …írásjel? (Nem vessző vagy pont.)

3. … egytől különböző számnév?

4. … szín?

5. … valamilyen idegen szó? (Nem tulajdonnévként.)

6. … állat vagy növény neve?

7. … igenév?

8. … a négy fő elem valamelyike?

9. … olyan személynév, ami nem a könyv egyik szereplőjének neve?

10. … egy különleges tárgy?

Túlélni és megélni a tragédiát

Daniel Keyes - Érintés

(Könyvkuckó)

Ugyan már elolvastam a következő listás könyvemet, de előtte még jöjjön egy másik regény, ami nagy hatással volt rám.

Barney Stark, a fiatal szobrász élete egy kis alkotói válságot leszámítva egészen olyan, mint mindenkinek a kertesházas övezetben: házassága ugyan a gyermekvállalás körülii állandó csatározásokba torkollt, a munka taposómalma pedig jóformán minden életkedvet és idealizmust kipréselt belőle, de mindenkire ez vár, amikor felelősségteljes felnőtt lesz, nem? Azonban minden a feje tetejére áll, amikor baleset történik a cégnél, ahol dolgozik. Max Prager, a barátja, akit minden nap ő vitt be a munkába csak töredékét viszi ki a ruháján az elszabadult radioaktív részecskéknek, de ez elég, hogy beterítse Starkék egész házát, és persze őket is megfertőzze. Ha még „csak” a sugárbetegség tüneteit kellene elszenvedniük! De sokkal rosszabb vár rájuk. Kiközösíti őket a kisváros valamiért, ami ellen semmit nem tehettek. Ráadásul a legnagyobb kavarodás közepén kiderül, hogy Karen nem sokkal a baleset előtt teherbe esett. Vajon van-e esély ezek után rá, hogy a gyerek egészséges maradt?

Keyes jó szokása szerint megrázó, magával ragadó, és nagyon emberi történetet állít elénk, ez esetben éppen arról, hogy hogyan lehet kibírni a szenvedést, a kiközösítést, a megalázottságot. Lehet-e újrakezdeni egy ilyen tragédia után, folyhat-e az élet újra a normális mederben, képes-e az ember újra célt, értelmet találni a létezésben?

Mélyen megérintett ez a könyv, mert úgy gondolom, ha nem is kapunk radioaktív szennyezést, ezek a kérdések olyanok, amiket néha-néha mindenki feltesz magának. A szereplők is többnyire megfogtak, bár Karen meg Barney néha olyan rondán viselkedtek egymással, hogy legszívesebben felpofoztam volna mindkettőt, de legalább jól bemutatta azt is a kötet, hogy a házastársak lelkileg mennyire távol kerülhetnek egymástól, még akkor is, ha történetesen még mindig egy ágyban alszanak. Ők tulajdonképpen két hozzáállást testesítettek meg, Karen életigenlése teljes mértékben ütötte férje begubódzó önsajnálatát. Mondjuk egyikük sem bírt olyan visszatetsző lenni számomra, mint Karen testvére, Mira, aki ennek ellenére egy nagyon jó karakter volt a történetben.

Persze a végére az ellentéteknek fel kell oldódnia valamilyen formában. Ne várjatok nagyon boldog befejezést, inkább kifejezetten életszagúnak mondanám a végkifejletet, ahogy az egész könyvet is.

Néhány emlékezetes idézet:

„Nincsen jó vagy rossz, s nincsen legjobb vagy legrosszabb megoldás. Mindkét út lélegzetelállító szerencsejáték.”

„Hogyan is értené? Legföljebb, ha maga is megváltoztatja a nevét, hogy utat találjon magának a világba. Honnan tudhatná, milyen az, amikor az ember elvágja a saját gyökereit, s aztán hátralévő életében azon töpreng, helyesen tette-e?”

„Arra van átkozva, hogy folyton a saját lábnyomaiba kelljen lépnie -, hogy mindent olyan déja vu érzéssel tapasztaljon meg, mely a valóságot mindig az álom vastag ködén át mutatja?”

„Barney most már szilárdan hitte, hogy amikor egy magzat in utero sír, akkor a halál ellen protestál. Hát a születés tulajdonképpen nem a halál kezdete? És azt a sok órát nem azért készítik az emberek, hogy eligazodást nyújtsanak a halálhoz vezető idő labirintusában? Az ember olyan, mint egy két lábon járó radioaktív izotóp: felezési ideje meghatározatlan, minden nap minden másodpercében pusztul egy kicsikét. Miért akarnánk, hogy ivadékunk meghalni jöjjön a világra?”

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Az első kiadásé valami förtelem, rossz ránézni, mint egy másodosztályú krimié. Az alapján nem olvastam volna el, az fix. A legújabb kiadás borítója viszont szép.

Kedvenc szereplők: (1) Barney (2) Karen (3) Max Prager

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Barney kiosztja Myrát, miután lefeküdt vele (3) Barney elmegy felszedni egy prostit, de ahhoz túl undorítót fog ki, hogy félig vakon lefeküdjön vele (4) Karen bejelenti, hogy terhes (5) Barney kiakad Karen rendutálatán

Mélypont: amikor Myra a hitbéli meggyőződéseiről magyaráz

Kedvenc ötlet: a szobrászkodás... érdekes azok a részek és szerintem adnak egyfajta pluszt a történethez

Agora

(Filmszemle)

Alexandria, időszámításunk utáni négyszázas évek. A tudományok és művészetek csodás városában a kor legkiemelkedőbb női tudósának, a csillagász Hypatiának életét követhetjük figyelemmel. Férfiak egész hada lesi minden szavát, és azon kívül, hogy tanulni akarnak tőle, némelyikük még a kezét is szívesen elhódítaná, a nőt azonban jobban foglalkoztatják a bolygók mozgásának rejtelmei, mint hűséges udvarlói. Békés élete azonban fenekestül felfordul, amikor a város vezetősége kiprovokál egy lázadást az egyre erősödő keresztény lakosságból, ami végül véres és kegyetlen harcba torkollik. Hypatia ugyan elveszti az édesapját, de maga megmenekül, és mivel csodálói egy része átkatolizál, és fontos pozíciókba kerülnek, egy ideig biztonságban van. Célja, hogy kiderítse, hol helyezkedik el valójában a Föld a Naphoz képest, és hogyan kering. Azonban a város vezetőinek szemét szúrja az intelligens és befolyásos pogány nő határozott fellépése. Amikor a zsidók és keresztények között újabb véres harc robban ki, többé már ő sem menekülhet…

Mindenféle kritikát lehet olvasni erről a filmről a neten, ezek általában megemlítik, hogy a rendező mennyire alulteljesít magához képest a filmmel kapcsolatban. Ha ez igaz, akkor mindenképpen meg kell néznem. A történet egyáltalán nem lapos, nem is dagályos, ahogy néha tapasztalhatjuk a történelmi alapú alkotások esetében. A valós események eltorzítása a mondanivaló érdekében persze előfordul, de ez nem annyira zavaró (kivéve a könyvtár lerombolását, mert az igen).

És mi is ez a mondanivaló? Nehéz meghatározni, mert nem nagyon szájbarágósan adják elő a dolgot, ami nálam kifejezetten jó pont… Én abban látom a film fő gondolatiságát, hogy megmutatják: a vallási fanatizmus kegyetlen és ostoba dolog, attól függetlenül, hogy milyen vallás képviselői követik el. Mondják keresztényellenesnek a filmet, amiben van valami, de csupán féligazság, hiszen a zsidókat, illetve a pogányokat sem tünteti fel sokkal jobb színben a film. Mindegyik oldal követ el hibákat, és ez itt a lényeg. Hogy ebben a kérdésben nincs igazság, nincs abszolút jó döntés, egyedül a tolerancia a kivezető út. (Ezt egy elkötelezett katolikus mondja!)

Aki viszont abszolút kiemelkedik a kor kusza erkölcsű emberei közül, az a főszereplő, Hypatia. Ebben a tökéletességbe hajló idealizálásban rejlik a karakter igazi gyengesége, de Rachel Weisz szerintem rendkívül hihetően alakítja a karaktert, ezért végül nekem is életszerűvé vált. A mellékszereplők talán még jobban: nekem elsősorban a szerelmes férfiak tetszettek, köztük a vallási fanatikussá lett egykori rabszolga, vagy Hypatia áttért tanítványai. Sok rendkívül jó színész játszik a filmben, és a látványvilág sem utolsó.

Összességében szerintem ez egy rendkívül hatásos és elgondolkodtató történelmi dráma. Ha bárhol megnézitek róla a beszélgetéseket, ellentétes véleményeket valló emberek kardoskodásait láthatjátok, de szerintem pont ez mutatja, hogy a mű elérte a célját. Bátran merem ajánlani.

10/8

Darren Shan és a démonok

Démonvilág I. – Démonmester – A vérükben van

(Könyvkuckó)

Grubbs Grady élete teljesen normális és átlagos mederben folyik, amíg egy szépnek induló nap végén démonok gyilkolják meg szüleit és nővérét, kis híján a fiúval is végeznek. Az élete ezután fenekestül felfordul, nem képes megbirkózni a gyásszal, és elmegyógyintézetbe kerül. Próbálja elmondani a körülötte élőknek, hogy valójában mi történt vele, de Vész herceget és csatlósait mindenki csak egy bolond fiú hagymázas képzelgéseinek hiszi. Mindenki, különc milliomos nagybátyját, Dervisht kivéve, aki megígéri: ha összeszedi magát, hozzáköltözhet. Grubbs végül kísérteties történetű vidéki kastélyába kerül, ahol szép lassan elkezd normalizálódni az élete (már amennyire normálisnak tekinthető, ha kiderül, hogy varázslók voltak a családban, és valamilyen rejtélyes oknál fogva egy csomó rokont megöltek még kamaszkorában), még barátot is talál magának a kissé bogaras Bill-E személyében. Azonban a fiú egy nap igen aggasztó sejtést oszt meg vele. Mi van, ha Dervish tényleg farkasember, és a következő teliholdkor nem tudja kordában tartani a benne élő szörnyeteget?

Végigolvastam az író Vámpírkönyvek sorozatát, ami (a végkifejletet leszámítva) nagyon megfogott, így elég magas elvárásokkal álltam neki második hosszabb lélegzetvételű sorozatának. Ezúttal nem kellett csalódnom.

Darren megtartott minden pozitív vonást, amit az előző könyveiben értékeltem: a lendületes történetvezetést, a személyes, magával ragadó szemszöget, az ötletes varázsvilágot, a kissé morbid, de élvezetes humort.

Azonban javult is az írással töltött évek alatt. Legalábbis nekem ez a könyv sokkal jobban tetszett, mint a Rémségek Cirkusza. Grubbs mérföldekkel emberibb, hihetőbb karakter, mint Darren (a másik sorozat főszereplője, nem az író) volt, és a történet is ígéretesebbnek látszik. Különösen tetszett az a realitás, hogy nyilván őrültnek hisznek a egy srácot, aki hirtelen démonokról kezd beszélni. Egyébként szerintem az elmegyógyintézetben töltött idő volt a legjobban megírva. A mellékszereplők sem mondhatók unalmasnak vagy sematikusnak, Dervish brutális egy nagybácsi lenne élőben, főleg azzal a hobbijával, hogy morbid tréfákat űz szegény, idegileg amúgy is labilis unokaöccsével. :D

Mindenképpen tovább fogok olvasni, de kissé aggaszt, hogy más szemszögéből lesz a következő rész (három párhuzamos történetet ábrázol a sorozat három különböző idősíkban), szóval nem tudom, mire számítsak. Kíváncsi vagyok, mint tud kihozni az alapötletből, amiből egyelőre szintén nem látszik túl sok, és csak remélni tudom, hogy nem száll el vele úgy a ló, mint a másik sorozatánál történt.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: A vámpíros sorozathoz hasonlóan itt is brutálisan néznek ki a borítók, szerintem meglehetősen gusztustalan ez a mostani is. Ha a kinézete alapján ítélném meg a könyvet, nem olvastam volna el.

Kedvenc szereplők: (1) Dervish (2) Grubbs (3) Meera

Kedvenc jelenetek: (1) az a rész, amikor Grubbs az elmegyógyintézetben van (2) Meera beszaratja a farkasemberekről fantáziáló Grubbst (3) Dervish elsírja magát, amikor arról beszél, hogy talán megmenthette volna unokaöccse családját (4) befejező jelenet (először totál nem esett le, hogy Dervish szórakozott Grubbsszal XD)

Mélypont: az első fejezet vége (gusztustalan démonok kihúzzák az eddig ismert szereplők háromnegyedének a belső szerveit… kicsit megijedtem, hogy az egész ilyen véres lesz)

Kedvenc ötlet: a csata Vész herceggel, a családi arcképcsarnok

Egy csokor gondolat

(Írói sarok)

„Mindenki úgy ír, ahogy tud, és ahogy akar.” (Csehov)

Nekem személy szerint nagyon tetszik ez az idézet, amit nyilván többféleképpen is lehet értelmezni, most az én verziómat olvashatjátok.

Mindenki úgy ír, ahogy tud. – Azt hiszem, ennek a résznek a jelentése elég nyilvánvaló. A szókincsünk, a helyesírási érzékünk, nyelvtani tudásunk alapvetően meghatározza, hogy milyen szinten vagyunk képesek megfogalmazni a mondanivalónkat. Általában ezt még a szerencsésebbek is elég alacsony színvonalon kezdik, azonban gyakorlással, tapasztalatszerzéssel, építő kritikákkal gyarapodva lehet fejleszteni a készségeinket.

Nekem is bőven van mit tanulnom ezen a téren, ezt nem is tagadom. Alapvetően az nem tetszik, amikor ezt összemossák a második kategóriával, és az esetleges nyelvi gyengeségek alapján teljes mértékben elítélnek egy amatőr írót. Ez szerintem nem helyes, hiszen minden írásban lehet találni valami jót, még akkor is, ha időnként nagyon kell keresni.

Mindenki úgy ír, ahogy akar. – Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy két, nyelvileg azonos szinten álló író sem fog ugyanúgy írni, sok esetben még akkor sem, ha épp hasonló témákat választanak. Ez abból adódik, hogy mindegyikünknek más a személyisége, a látásmódja, így soha nem fogunk azonosan hozzáállni egy kérdéshez. Ez az, amit nem hánytorgathatunk föl senkinek.

És ezért érzékenyek annyira az emberek a negatív kritikára. Hiszen ha el is tekintünk attól, hogy mennyi munkát fektetünk egy-egy írásba, az akkor is a személyiségünk egy darabja. Ha valakinek a kezébe adjuk a lényünk egy részét, akkor nyilván nem szeretnénk, ha rosszat mondana rá. Persze ezt a helyzetet is tudni kell kezelni, az élet velejárója, hogy nem kapsz mindig pozitív visszajelzéseket, sőt. De ettől függetlenül mivel minden emberben van valami jó, minden írásban is akad érték. Ha más nem, akkor az, hogy amíg dolgozott rajta, addig is fejlődött.

Miért írom mindezt? Gondolom, lehet sejteni, hogy én is kaptam rossz kritikát mostanság. A technikai gondjaimra vonatkozó részt elhiszem és aláírom, de abba nem nyugszom bele, hogy semmi érték sincs abban, amit írtam. Mert olyan nincs. Ráadásul, ha tényleg értéktelen lenne, akkor nem nyilatkozott volna róla ennyi ember pozitívan… remélem.

A másik problémám, hogy belekezdtem egy regény írásába, amit egy fiú szemszögéből próbálok hitelesen előadni. Hát… nekem ez általában nem szokott összejönni. Egyrészt az a gond, hogy én lány vagyok, másrészt a körülöttem élő pasik többsége is kifejezetten „széplélek”. Tud valaki pszichológiai szakirodalmat a férfiak működéséről, amiből megtanulhatom végre, hogyan helyezkedjek bele ebbe a számomra idegen helyzetbe?

Időutazás és szerelem... ismét

Guillaume Musso: Ott leszel?

(Könyvkuckó)

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel a boltban, hallottam már róla hideget is, meleget is, mégsem akartam ítélni, amíg magam nem olvastam. Végül egy könyvtári egymásra találás eredményeképpen elolvastam a kötetet.

Elliott Cooper neves, elismert orvos, egy gyönyörű egyetemista lány büszke édesapja. Amikor azonban kiderül róla, hogy rákos (ez nem volt csoda ismervén a cigarettamennyiséget, amit életében elszívott), egyre gyakrabban gondol a múltjára, különösen arra a nőre, akit fiatalkora óta szeretett, és nem tudja kiverni a fejéből, hogy valahol felelős a tragikus balesetért, ami kioltotta az életét. Ekkor találkozik egyik ázsiai útja során egy különös öregemberrel, aki tíz varázserejű pirulát ad át neki: ezek segítségével visszautazhat harminc évet az időben, találkozhat fiatalkori önmagával, és persze elvesztett szerelmével is. Először tényleg csak találkozni szeretne vele, de aztán fiatal énjén keresztül megkísérti egy fantasztikus, de egyben ijesztő lehetőség: vajon meg tudja akadályozni a történteket? Megmentheti büntetlenül a nő életét?

A téma, meg részben a szerkezeti felépítés miatt ez a könyv eszembe jutatta egyik nagy kedvencemet, Az időutazó feleségét, és onnantól kezdve tudatosan és tudat alatt is azzal a könyvvel hasonlítottam össze. Az eredményről majd a végén nyilatkozok, most jöjjenek a gondolataim a könyvről.

Eleinte abszolút nem fogott meg. A karakterek nem rosszak, de nem igazán találtam egy magával ragadó jellemet sem, az író stílusában pedig van valami távolságtartás és terjengősség, amit eleinte nehezen viseltem. Aztán a közepe tájára beindult a dolog, akkor gyorsan is fogytak az oldalak, és eljutottam az általam tetőpontként értékelt részhez. Innét azonban a könyv még ötven oldalon keresztül folytatódott, amiből harmincat úgy szenvedtem végig, mert abszolút nem értettem, miért is kell az oda. A befejezés megint tetszett, viszont cseles módon a kiadó berakta utána a többi könyvének a részleteit hatvan oldalban, amit szintén nem voltam hajlandó elolvasni.

Idézhető részt nem nagyon tudok, amik tetszettek, azokat ő is úgy idézte mástól (minden fejezet elején van egy híres idézet).

Összességében számomra minden szempontból alulmaradt Az időutazó feleségéhez képest. A karakterek közel sem olyan erősek, az érzelmi színvonalát is alig üti meg, a fogalmazásmódja sem olyan magával ragadó. Ráadásul felfedeztem néhány logikai buktatót a történetben, voltak benne olyan dolgok, amik ellenmondásban álltak az időutazásról felállított saját törvényeinek is… ami azért elég ciki. Egy szó, mint száz: nem kifejezetten rossz könyv, de a jótól messze van. Talán a későbbi regényei már jobban sikerültek, mindenesetre ez alapján nem fizetnék értük.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7

Stílus: 10/6

Szereplők: 10/7

Érzelmek: 10/6

Összesen: 10/6

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Az eredeti borítóval jelent meg magyarul is, ami szerintem jó választás, mert annyira szép, hogy többen is megkérdezték miatta, hogy mit olvasok.

Kedvenc szereplők: (1) Matt (akinek a neve egyáltalán nem franciás, ami csak azért fura, mert az író francia :P) (2) Elliott (főleg fiatalon) (3) Rasztafej

Kedvenc jelenetek: (1) befejező jelenet (hú de jól mutatna filmben (2) a fiatal Elliott üzenetet küld a jövőbe (3) Ilena megmentése (első kísérlet)

Mélypont: amikor újra végigfutunk Elliott életén

Kedvenc ötlet: a fiatal Elliott elképzelései a jövőről (amikről ugye mi már tudjuk, hogy hibásak); hogy a jövőbe is lehet üzenetet küldeni a múltból; hogy az ember fiatal és időskori önmaga micsoda konfliktusokba keveredhetne, ha találkozna

Mirandolina

Egy napsütéses keddi délutánon az a szerencse ért minket, hogy kisbuszba pattanva Szekszárdra utazunk. Ennek az útnak célja is volt: megnézni a Német Színház különleges, kétnyelvű darabját.

Mirandolina okos, vonzó nő, aki ráadásul saját fogadójának tulajdonosaként anyagi biztonságban is él. Eddig minden házassági ajánlatot elutasított, pedig rengetegen versengenek a kegyeiért, amit ő egyáltalán nem bán. Aktuálisan három udvarló csapja neki a szelet: Fabrizio, hűséges pincére, kinek a kezét apja halálos ágya mellett ígérte, Conte d’Albafiorita az ajándékokkal kedveskedő felfuvalkodott aranyifjú, és a szerény anyagi körülmények között élő gáláns lovag, Marchese di Forlepopoli. Mindegyik fülig szerelmes, ahogy a férfiak többsége az lesz, amint ránéz Mirandolinára. Csak ez az új vendég nem! Ez egy lehetetlen pasas, egy utolsó nőgyűlölő! Így hát a csábos fogadósnőnek nincs más választása, be kell dobnia mindent, hogy jobb belátásra bírja a férfit. Arra persze nem számít, hogy időközben a saját nagyra becsült függetlensége is veszélybe kerül.

A darab nagyon különleges, és ezt nem csak az érdekes cselekménynek, a színes karaktereknek, vagy az icipici színházban megvalósított elképesztő, sokszor meghökkentő és nagyon mulatságos rendezői megoldásoknak köszönhetjük (a szereplők a sorok között játszottak, felmásztak a falakra, táncoltak a nézőkkel). A Mirandolina egyedülálló mű a magyar színjátszásban, hiszen nagyon ritkán láthatunk többnyelvű darabokat. Márpedig ez a mű három nyelven szólal meg: németül, magyarul és románul. És tapasztalat, hogy aki csak egy-egy nyelvet beszél ezek közül, a darab számára is érthető és élvezhető. A különböző nyelvek találkozására alapozott szóviccek pedig egyszerűen nagyszerűek.

Azon kívül, hogy a Mirandolina egy csodás, vidám, bohém és romantikus esti kikapcsolódást nyújt, kiváló példája soknemzetiségű hazánkban a kultúrák egymáshoz közelítésének, a megértés szándékának. Mellesleg nyelvtanulási lehetőségnek sem utolsó. Ezért örülök, hogy megnézhettem.


(A kép a Német Színház hivatalos oldaláról származik és Florian Ibrügger munkája.)

Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

(Könyvkuckó)

„– Uram, a késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

– Milyen kés volt?

– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?

– Kagyló.

– Hány részből?

– Egy darabból készült.

– Akkor nincs baj. Megvan a kés!

– Hol?

– A hátamban.”

Gondolom, mindenkinek ismerős ez az idézet. A második listás könyvemből való, a magyar kaland- és bűnügyi regények nagyágyújának, Rejtő Jenőnek (P. Howard) egyik leghíresebb munkájából.

Mivel az egyik osztálytársamnak fél napig magyaráztam a két név kapcsolatát, ezért először is leszögezném: Rejtő teljesen magyar író, és egyébként ez is csak egy álneve volt, igazából Reich Jenőnek hívták. Ha valakit érdekel, akkor fiatalon bejárta a fél világot (innen eredhet, hogy bármilyen helyszínt hitelesen tud ábrázolni), bohózatokat, kabarékat, operetteket és regényeket is írt, főleg kávéházakban dolgozott, altató és kávé hathatós segítsége mellett. Ez az életmód hamar felőrölte az egészségét, ráadásul 1942-ben zsidó származása miatt elhurcolták a kórházból, és Ukrajnába deportálták. Hamarosan meg is halt ott.

Művei sokáig meg sem jelenhettek, a hatvanas évek óta azonban népszerűsége töretlenül ível fölfelé. Sokféle feldolgozást megértek a könyvei, többek között hangoskönyvek, képregények, filmfeldolgozások, színdarabok ihletőivé váltak regényei. Írásainak jellemzői a sajátos, fanyar humor, a bölcselkedő, kissé filozofikus poénok, a beszélő nevekkel ellátott visszatérő szereplők, a filmszerű vágási megoldások, és a gyors, lendületes történetvezetés.

A Piszkos Fred, a kapitány (egyik) főszereplője Fülig Jimmy, aki a fönt idézett beszélgetés folytatásaként kerül egy luxushajóra, ahol egyszerre két állast kell ellátnia: ő játssza Josét, a spanyol pincért, és Wilkins Hutchinst, az amerikai fűtőt. Korán fölkelti egy titokzatos fiatalember szimpátiáját, akiről útközben kiderül: ő a Boldogság szigetek ifjú uralkodója. Néhány gyilkossággal, kísértetjárással, és egy tömeghisztériába torkolló áljárvánnyal később a herceg különös kéréssel áll elő: cseréljenek szerepet! Míg Jimmy eljátssza az uralkodót, ő elvegyül a nép körében Szingapúrban, aztán még időben visszacsinálják a dolgot. Csakhogy tudtukon kívül mindketten egy jókora összeesküvés részei, így miközben St. Antonio főherceg elveszik a szingapúri alvilágban, őfelsége I. Fülig Jimmy kénytelen mindent megtenni, hogy megóvja „kollégája” trónját. A címszereplő, Piszkos Fred is minduntalan felbukkan, az iránta táplált közutálatot kihasználva rendszeresen kimenti az ifjú herceget a bajból. A nagy kérdés az, hogy vajon miért teszi ezt egy olyan ember, akit mindenki gyűlöl, és ő sem szeret senkit?

Én Rejtő könyveit akkorra szoktam tartogatni, amikor kicsit elegem van a komoly irodalomból, mert ezek a regények mindig magukhoz láncolnak, leköti a figyelmem az izgalmas történet, és a remek stílus, és bizony néha majd’ lefordulok a székről/ágyról a poénoktól. Ebben a kötetben sem csalódtam, sőt, talán én is osztani tudom azt az elképzelést, hogy ez a legjobb munkája mind közül. Ötletes, szellemes, izgalmas, ráadásul van benne pár nagyon érdekes szereplő, akiknek a jellemét remekül ábrázolja. Többet nagyon nem mondanék, beszéljenek inkább magukért a kötetből vett idézetek:

„– Én is attól félek. Akar dolgozni?

– Nem.

– Miért?

– Elvesztettem a meggyőződésemet.

– És ez mitől jön?

– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.

– Azelőtt dolgozott?

– Nem. De hiányzott az elhatározás.”

„ Örökös vigyora nemegyszer tévedésbe ejtette azokat, akik kissé könnyelműen, a külsejük után ítélik meg embertársaikat, és ezért a vigyorgó Jimmyt felületesen kezelték, vagy kicsúfolták.

Az ilyen emberek, felépülésük után, sokat gondolkodtak a látszat megtévesztő benyomásairól, és elhatározták, hogy a jövőben senkiről sem vonnak le következtetéseket alapos tájékozódás híján.”

„– A feje fáj?

– Igen.

– Dohányzik?

– Inkább innék valamit.

– Nem kínáltam!

– Elég baj, mert dohányzom.

– Járt Afrikában?

– Két éve.

– Szülei élnek?

– Az anyám.

– Az apja mibe halt meg?

– Búcsúba. Heveny lövöldözés meg minden ilyesmi.

– Iszik?

– Most, hogy meghalt, nem hiszem.”

„– Mindig arra kell vigyázni, hogy maga üsse az elsőt, felség. Ez nagyon fontos.

– A katonaiskola szerint is az a harcoló fél van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést.

– És egy söröskancsót vagy széklábat. Aztán durr bele!

– Az mi?

– Olyasmi, mint a suhi, csak később gyógyul, és a sérült munkabírását erősen csökkenti… Mindig gyorsnak lenni!

– Napóleon szerint is a gyorsaság fél siker.

– Tüskés Vaneknek is ez a véleménye. Úgy mondja, hogy az nevet utoljára, aki először üt.”

„– Ez velem is volt – mondtam közbe neki –, de engem két szigetről tiltottak ki.

– Azok melyek?

– Anglia és Dél-Amerika. De a többi szigeteket látogathatom.

– Igen?

– Igen, csak nem sűrűn. Korlátoltan partraszállhatok.”

„– Felséged átutazóban van? – kérdezte társalogva az igazi Trebitsch. ­– Rokonai élnek a külvárosban?

– Ellopták az országomat.

– Mik történnek?! És jelentette a rendőrségen? A talált tárgyak osztályára kell menni.”

„A herceg újabban gyanúsan népies tüneteket észlelt magán. Például hirtelen haragú lett, és ilyenkor ütni szeretett volna.”

„ Van itt egy 8-adik Hendrik, asz mindég a hóhérnál tartott válópert. Igaszán elvesztették érte a fejüket a nők.”

„ … És mielőtt még Vöröskarom felelhetett volna, gyorsan átkarolta és megcsókolta.

De alaposan.

Anna Alvarez vagy két másodpercig tűrte, tehetetlenségből, vagy másért, ki tudja? Azután teljes erejével eltaszította a herceget.

– Kalóz! Briganti!... Ez példátlan, amit merészelt! Példátlan!

– A házastársak közötti gyengédség megnyilvánulása korunkban elég ritka eset, de mégsem példátlan.”

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/8 (azért némi romantika előfordul, meg miegymás)

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Hát, a régiek meg az újak se valami nagy számok, talán még a képregény-változatét találták el a legjobban.

Kedvenc szereplők: (1) a herceg (2) Fülig Jimmy (3) Piszkos Fred (4) Nagy Bivaly (5) Vöröskarom (vagy Anna… kinek hogy tetszik)

Kedvenc jelenetek: (1) Anna elájul a palotában (2) Jimmy nyakába zuhan egy hulla (3) a herceg a tengerbe veti magát (4) Jimmy meghozza a tanácskozás alatti cipőtilalom törvényét (5) Piszkos Fred kizsarolja Jimmyből minden pénzét

Kedvenc ötlet: Jimmy naplói, a saját kis szedett-vedett helyesírásával :D

WildWorld vagy a költészet

(Írói sarok)

Mint gondolom sokan tudjátok, ma ünnepeljük József Attila születésének 106. évfordulóját, egyben a magyar költészet napját. Ennek tiszteletére közszemlére teszem hosszú idő óta első versemet. Hát, van még hova fejlődni, de ahhoz képest, hogy több mint öt évet kihagytam, egész jó. Köszönöm, ha elolvassátok, és jól jönnének a vélemények, észrevételek is.

A városban, ahol szerettünk

Még azt hiszem, az utcán te jössz szembe,

De összebújnak fölöttem óvva a házak,

S a cseresznyefákról virágszirmok szállnak,

A városban, ahol kerestél és kerestelek.

Az árnyas körút fái kacagva kérdenek:

Hol jártál, te lány, műveltél száz csodát?

Válaszom dalként csügg már egy árva rigó torkán,

A városban, ahol ismertél és ismertelek.

Nyomod fürkészem: a régi iskoládat,

A füstös kis presszót, ahol repült az idő,

Visszatértem a dombok közé sosem feledőn

A városba, ahol akartál és akartalak.

Talán saját szívem tüzét láttam szemedben,

S csupán álom volt közös történetünk,

Mégis: itt állva erő tölt el és derű,

A városban, ahol szerettél és szerettelek.

2011-03-30

Jay Asher: Tizenhárom okom volt

(Könyvkuckó)

Először nem akartam ajánlót írni erről a könyvről, de olvasás közben rájöttem, hogy mégis kellene szólnom pár szót. A kötet ugyanis meglepően erős érzelmeket váltott ki belőlem. Megrázó, provokatív, őszinte, és elindít az emberben valamit. Én ezt olvastatnám el kötelező jelleggel a gimnazistákkal, akkor talán beszélnének azokról a dolgokról, amikről nem mernek, pedig egyébként kellene.

Hannah Baker öngyilkos lett. Ezt mindenki tudja. Amit azonban csak kevesen ismernek, az a MIÉRT. Clay Jensen egy jószívű, szorgalmas srác, akiről mindenkinek jó a véleménye. Egyben az a fiú is, aki titokban már hosszú ideje szerelmes volt Hannahba. Így aztán sokkolja a felismerés, amikor az ajtaja előtt hagyott csomag kazettáin meghallja a két hete halott lány hangját. Hannah nem volt hajlandó nyom nélkül távozni az élők sorából, ó nem. Elkészítette a kazettákat, amiken tizenhárom történetben mondja el, miért tette, amit tett. Egyúttal tizenhárom embert nevez meg, akik valamilyen módon hozzájárultak a halálához. Clay az egyikük… de vajon miért? Hiszen ő soha semmi rosszat nem tett Hannah-val! Vagy mégis?

Csak hogy tisztázzuk: kevés dolgot tartok akkora bűnnek, mint az öngyilkosságot. Még a sorozatgyilkosokat is jobban meg tudom érteni, mint azokat, akik a saját életüket dobják el. Hiszen ezzel meg sem adják az esélyt a dolgoknak, hogy változzanak, egyszerűen inkább a könnyebb utat választják. De valóban olyan egyszerű ez a döntés? Nyilván nem. Ezért voltam kíváncsi egy könyre, ami körüljárja, hogy születik meg a gondolat valaki fejében, és miként érlelődik, míg végül tetté változik.

Alapból elég negatívan álltam hozzá Hannah-hoz, konkrétan dühös voltam rá, amiatt, amit tett. Eleinte a kazetták is kicsinyes bosszúnak tűntek felelőtlen kamaszok felelőtlen döntései miatt. Aztán a dolgok fokozatosán egyre komorabbá váltak, és a végére, ha nem is értettem meg, de átéreztem valamit abból, amin Hannah keresztülment. Egy angol blogban az olvasó úgy írta le az élményét, hogy „olyan volt, mintha valaki végig szorongatta volna a torkomat”… hát igen, én is hasonlót éreztem.

Szóval kerestem a nagy, világot összetörő okot, amiért valaki úgy dönt, hogy nem akar tovább élni. Kapaszkodjatok meg: nem találtam ilyen okot. Hannah-val sok rossz történt, de egy része egyáltalán nem volt olyan elborzasztó és tragikus, mint amilyennek látta. Ha mindenki öngyilkos lenne, akin átnézett egy fiú, akiről az emberek elhittek egy pletykát, vagy akit elárult valaki, akiben megbízott, akkor nem tudnánk közlekedni a fiatalok hulláinak hegyeitől (bocsánat, ez kissé vulgárisra sikeredett). Lényeg, ami a lényeg: az Élet mindenki elé gördít akadályokat, néha gyors egymásutánban többet is, de ezekkel meg kell birkózni. Muszáj, mert előbb-utóbb csak történik valami jó is, de azt ki kell várnunk. És igen, néha nincs más választásunk, tovább kell lépnünk. Hannah ezt nem tudta megérteni, annak ellenére sem, hogy ő maga mondta: mindenünk, amink van, MOST van (habár ő fordított szempontból nézte ezt az állítást).

Hannah Baker rengeteg esélyt kapott, hogy ne legyen öngyilkos, de ő egyikkel sem akart élni. Sorba rendezte és szisztematikusan egymásra pakolta minden sérelmét, míg végül az egész kupac felborult, és maga alá gyűrte őt. Akartak volna neki segíteni, de ő elhárította ezeket a közeledéseket. Mindent csak olyan szempontból volt hajlandó vizsgálni, ami azt támasztotta alá, hogy neki öngyilkosnak KELL lennie. Pedig ott voltak a szülei, akik szerették őt, ott volt a többé-kevésbé normális élete, és nem mellesleg ott lehetett volna neki Clay is… ha nem szúrják el mindketten.

Ha már Claynél tartunk, ő ugyanúgy hallgatja meg a kazettákat, mint mi, és hála a különleges, kettős narrálásnak, végig nyomon követhetjük a benne lezajló lelki változásokat. A gondolatai, tettei reflektálnak Hannah szavaira, vele válik igazán érthetővé, egésszé a történet. Személy szerint iránta végig sokkal több együttérzést tápláltam, mint a lány iránt, a végén pedig hoz egy döntést, ami megmenti az egész könyvet attól, hogy könnyes-pátoszos tragédiába fulladjon (mondjuk egy teljesen negatív vég sem hatna rosszul).

Hannah kazettái végül is olyan üzenetet hordoznak, amit mindenkinek érdemes az eszébe vésnie: nem tudjuk, milyen következményekkel járnak a tetteink. Épp ezért legközelebb álljunk meg, és gondolkodjuk el egy pillanatra, mielőtt rosszindulatból vagy bármi más miatt megbántunk valakit. És figyeljünk oda másokra, hogy szándékosan se tudjanak annyira egyedül maradni, amennyire Hannah tette.

Egy szó, mint száz: számomra ez a könyv egyszerűen nagyszerű volt. Megfogott, megrázott, elgondolkodtatott, megérintett. A végén külön kis csavarként szerepel egy interjú az íróval, amiben arról olvashattok többek között, hogy honnan jött az ötlet, hogyan sikerült megírni, minek mennyi valóságalapja van és milyen zenéket hallgatott szívesen az egyes jelenetek megírása közben. Én ezt is legalább olyan elbűvölten olvastam, mint magát a történetet.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Érdekes a három borító, amit a bejegyzéshez is csatoltam, szerintem mindegyiket Hannah más-más arcát jeleníti meg. A magyarból az érzékenysége látszik, meg az a törékenység, amit az élettel kapcsolatban megjelenít a könyv. A második azt az erős, vagány lányt mutatja, akinek mindenki látta Hannah-t. A harmadik azt a szürkeséget és érdektelenséget jelenítheti meg, amit sokszor magával kapcsolatban érzett.

Kedvenc szereplők: (1) Clay (2) Tony (3) Hannah

Kedvenc jelenetek: (1) a vége (2) Clay Tony kocsijában (3) a vendéglős nem engedi Claynek kifizetni a turmixát… ez engem valahogy megfogott (4) a kazetták vége (Clay a rakétán) (5) Hannah és Courtney lerántják a leplet a kukkolóról

Kedvenc ötlet: az egész szerkezete nagyon eredeti, főleg, hogy még a gombokat is berakták a walkmanről