Agatha
Christie – A lányom mindig a lányom
(Könyvkuckó)
Agatha Christie tudománya előtt már
korábban fejet hajtottam, mivel fantasztikusak a krimijei, de érdekelt, hogy
mennek neki más műfajok, ezért került a kezembe ez a könyv, ami a Mary
Westmacott álnéven megjelentetett kötetei közé tartozik, amikről azt kell
tudni, hogy inkább ilyen lélektani-romantikus jellegűek, és nincsenek bennük
hullák. :D
Ann Prentice megözvegyülése óta csak a
lányának él, és úgy is gondolja, hogy ez jól van így. Amikor azonban Sarah
hosszabb időre a kontinensre utazik a barátaival, Ann váratlanul megismerkedik az
Indiából frissen visszatért, szintén özvegy Richarddal, majd szinte azon
nyomban rájönnek, milyen jól megértik egymást, és egymásba szeretnek. A
kibontakozó idillnek azonban véget vet Sarah hazaérkezése, aki a kész
helyzettel szembesülve brutális keménységgel igyekszik kifúrni a férfit az
életükből. Ann szenved, őrlődik, mert nagyon úgy tűnik, hogy választásra fogják
kényszeríteni, de ilyen helyzetben nincs jó döntés. És ha mégis meghozza a
döntést, vajon együtt tud élni vele?
Már többektől hallottam, hogy Agatha
Christie-nek mennyire felesleges volt próbálkoznia ezekkel a regényekkel,
nyomukba se érnek a krimijeinek, stb. Ezek alapján én attól tartottam, hogy
valami szirupos, romantikus (Jane Austen-szerű) izét tartok majd a kezemben.
Ehelyett igazi, kőkemény lélektani drámát kaptam, tele konfliktusokkal és remek
gondolatokkal.
Persze aki nem szerelmes annyira a
műfajba, mint én, annak nem tagadom, lehet, hogy kicsit csalódás lesz a könyv,
mert elismerem, nem annyira izgalmas a történet, mint amikor minden szekrényből
kiesik egy hulla. Sőt, az első 20-30 oldalon még én is kételkedtem, a kezdés
kissé lassúra és aggasztóan banálisra sikeredett. De ezután hozzászoktam a
kissé manűrös stílushoz, és ha nem is indul be a cselekmény a klasszikus
értelemben véve, azonban a szereplők olyan gazdagon belebonyolódnak az egymás
közti konfliktusaikba, hogy öröm nézni, ez pedig már egészen a lezárásig
elviszi a hátán az egyébként nem túl hosszú regényt. Ami még engem meglepett,
hogy a fő szerelmi szál milyen hamar kiirtódott a könyvből, a fülszöveg alapján
azt hittem, mindkét fél kitartóbb lesz. De mint kisült, a szerelem korántsem
olyan fontos aspektusa a regénynek, mint az anya-lánya kapcsolat, vagy a regény
fő tanulsága:
„Az
áldozatokkal az a baj, hogy nincs végük azzal, hogy meghozzák.”
Szóval az igazi dráma Ann és Sarah
között zajlik. Ann a lánya kívánságára elüldözi élete második nagy szerelmét,
és bár próbál úgy tenni, mintha ez egyáltalán nem lenne hatással rá, sőt,
felszabadultabbá vált volna tőle, de valójában lassan belekeseredik a lánya
iránt táplált haragjába, amit úgy fejez ki, hogy jóformán egyáltalán nem
foglalkozik vele. Sarahnak pedig az tart el évekig, hogy belássa, valójában nem
tett szívességet Richard elűzésével, sőt, ez a tette az oka jelene minden
nyomorúságának. És persze minden problémájuk sokkal előbb megoldódna, ha képesek
lennének őszintén beszélni egymással, de épp ez az, ami már egyáltalán nem
működik köztük.
Szerencsére a két teljesen saját
önsajnálatába gabalyodott főszereplő mellett találunk olyan mellékszereplőket,
akik helyesen ítélik meg a helyzetet. Főleg Laurán, Ann elsimert pszichológus
barátnőjén éreztem, hogy az írónő szócsöve próbál lenni, de Ann oldalán az öreg
cseléd, Sarah mellett pedig a kissé együgyű és szerencsétlen, ám végső soron
jóindulatú fiatal udvarlója tüsténkedik, akik próbálják a két nőt a megfelelő
irányba terelni.
És persze ahogy az lenni szokott, az
elfojtott konfliktusok előbb-utóbb kirobbannak, ezután pedig egy olyan
befejezés következik, amire egyáltalán nem számítottam. Sarah részéről ez a
tökéletes végkifejlet, ő bebizonyítja, hogy felnőtt, és szerintem jó és
működőképes lesz az élete ezután, azonban Annt egy kicsit sajnáltam.
Mindenesetre olyan szempontból felemelő a befejezés, hogy végül is azt üzeni:
akármit meg lehet bocsátani, és igyekezettel és elszántsággal az ember még a legmélyebb
gödörben is dönthet úgy, hogy túllép magán, újrakezdi.
Nekem abszolút jó élmény volt ez a
könyv, szerintem a műfajában kifejezetten élvezetes és tanulságos alkotás.
Kinek ajánlom? Aki kedveli a lélektani regényeket, és nem zavarja a kicsit
lassabb folyású történet.
Kinek nem ajánlom? Aki makacsul kitart amellett, hogy Christie=krimi.
Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/8
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/9
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Én
nagyon szeretem az új Mary Westmacott-sorozat borítóit, igazán igényesek, a
régebbiek ezekhez képest ócskábbnak tűnnek.
Kedvenc
szereplők: (1) Laura (2) Edith (3) az antropológusprofesszor :D (4) Gerry
(5) Ann
Kedvenc
jelenetek: (1) a veszekedés Ann és Sarah között (2) Sarah és a fiúja
újra egymásra találnak (3) Ann és Richard a parkban (4) a befejezés (5) Laura
elbeszélget Ann-nel
Mélypont: az
első 30 oldal
Kedvenc
ötlet: -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése