Tökéletesség bármi áron

Filmszemle

Whiplash

Ritkaságszámba megy az ember életében, ha lát egy olyan filmet, ami egyszerűen nem hajlandó kimenni a  fejéből, és legszívesebben folyamatosan erről beszélne, mert annyira nem hagyja nyugodni. Számomra ilyen film volt a Whiplash, és sokan egyetértenek velem, mert ez a mozi a kritikusok és a közönség körében is nagy sikert aratott, többek között három Oscar-díjat tudhat magáénak, véleményem szerint nem ok nélkül.

A történet főszereplője Andrew (Miles Teller), akinek nagy álma van: ő szeretne a világ legjobb jazzdobosa lenni. Jól is halad az útján, mert már fiatalon sikerül bejutnia a rangos Shaffer konzervatóriumba, ahol felfigyel rá a rendkívül sikeres karmester, Terence Fletcher (J. K. Simmons), aki beveszi a zenekarába. Az örömöt azonban hamarosan keserűség váltja fel, Fletcher módszerei ugyanis brutálisak, semmitől sem riad vissza azért, hogy kisajtolja a tanítványaiból az áhított tökéletességet. Andrew viszont úgy dönt, felveszi a kesztyűt és emberfeletti erőfeszítéseket tesz, hogy bebizonyítsa: megvan benne az a nagyság, amit mindketten keresnek.

„Akad, aki érti mit jelent, hogy az a húr csak megfeszülve zeng.”

Ez az Ákos-dalszöveg jutott eszembe a film kapcsán, amit én momentán a Whiplash tehetséggel szembeni hozzáállására vonatkoztatok. Szakemberek már régóta tudják, hogy a tehetség mint olyan, nem csupán az adottságból, hanem bizony-bizony a megfeszített kemény munkából áll. Mégis, az utóbbi évekig nem igazán volt ez reprezentálva a filmekben, az amerikai álommal sokkal kompatibilisebb zsenimítoszt viszont annál többször láthattunk, elég csak a sportfilmek nagy részére vagy a híres tudósok életrajzi filmjeire gondolnunk. Viszont a zenében ezt nagyon nyilvánvalóan nem lehet megkerülni, születhet valaki akármilyen tehetséggel, ha nem szánja rá az életét és nem hajtja magát folyamatosan, akkor nem lesz kiemelkedő. Ezért működik jól a témaválasztás, még ha amúgy a zenészek szempontjából talán nem annyira korrekt a film... még én is érzem, hogy kilóg a lóláb, főleg egy zenekarban nem lehetne ennyire két ember párharcára szűkíteni a konfliktust. Mégsem tud ez zavarni, mert ez a film nem a zenéről akar szólni.

A film kizárólag egy dologról szól: a megszállottságról. Andrew szeret a meg nem értett művészi zseni szerepében tetszelegni a családjában, ahol a meg nem értettség tényleg fennáll, így hát motivációja van bőven, hogy a zseniségét is bizonyítsa egyszer és mindenkorra. Ezért kerül olyan könnyedén Fletcher befolyása alá, akinek meggyőződése, hogy csak extrém fizikai és érzelmi igénybevétel esetén mutatkozhat meg a nagy művész valakiben. A cél érdekében beleteszi hát Andrew személyiségét a darálóba, hogy meglássa, mi sül ki belőle. A fiú pedig jól állja a sarat: ugyan szó szerint folyik a véres verejték a dobszerkón, de fejlődik, veszi az akadályokat. Csakhogy ennek egyre nagyobb ára van: először csak a kapcsolatait építi le, aztán apránként kezdi egyre jobban elveszíteni a realitás talaját, gondolkodás nélkül veszélyezteti az érzelmi, majd a fizikai biztonságát is. A kapcsolata Fletcherrel nyilvánvalóan abuzív, még ha csak a szó verbális értelmében is, mégsem bír szabadulni a bűvköréből, mert pontosan tudja: ha a karmestert nem győzi meg a tehetségéről, akkor vesztett, akkor pedig minden eddigi áldozat értelmetlen.

Mindezt a film kiválóan jeleníti meg. A színészi játék kifogástalan, Milles Tellerért eddig én nem voltam oda, de most már vonakodva elismerem, hogy talán okkal áradoznak róla annyit a kritikusok, tényleg lehet benne valami, J. K. Simmons pedig uralja a filmet a küldetéstudatból terrorizáló mentor szerepében. A film amúgy is nyomasztó tematikáját sikerült jól kiemelni a zeneiskola sötét, szűk, zárt tereivel és a zene lüktetésével. Nem véletlenül kapta az egyik Oscart a film a legjobb hangvágásért, amikor a próbákat látjuk, tényleg olyan, mintha mellettünk játszanának. A cím is egyébként egy rendkívül okos választás: nem elég, hogy ez az egyik eljátszott darab címe, de még a cselekmény egy mozzanatára is utal.

És így érünk el a film tetőpontjához, az utolsó tíz percéhez, ami egyetlen kényelmetlenül hosszú dobszóló, és a maga nemében tejesen zseniális, hogy mennyi érzelmet és ellentmondásos gondolatot szül. Egyrészt elégedettséget, sőt, akár boldogságot is érezhetünk, mert Andrew bizonyos szempontból célt ért, és nyilván Fletcher is baromira meg van elégedve magával. Ugyanakkor tudjuk, hogy ennek milyen ára volt, és ezért inkább idegtépő volt nézni, hogy ez a siker, ez a boldogság könnyen lehet nagyon-nagyon átmeneti. És Andrew apukájának a reakcióját is meg lehet érteni, aki, bár szerette a fiát, de sosem értette igazán, és ez ebben a nagy pillanatban csak még nyilvánvalóbb, amikor a sikere csúcsán úgy néz rá, mint aki valami elborzasztó dolgot lát éppen. A film vége elég nyitott, nem ad fogódzókat azzal kapcsolatban, hogyan kéne értelmeznünk ezt a felemelő és tragikus utolsó tíz percet, teljesen a nézőre hagyja, hogy mit kezd vele, és talán ez az az ok, ami miatt leginkább emlékezetes marad a film.

Ez a nyitottság ugyanis teret hagy a gondolkodásra, és ettől nagyon erősen önreflexióra késztet a Whiplash: a végén számomra sokkal többet megmutatott a saját érzéseimről a szituációval kapcsolatban, mint a karakterekéről. Az interneten dúló parázs viták arra engednek következtetni, hogy más is így volt ezzel: szemmel láthatóan mindenki nagyon másképp látta a filmet, attól függően, hogy milyen mentorkapcsolatai voltak az élete során, és mivel ezzel kapcsolatban nagyjából mindenkinek van tapasztalata az életében, véleménye is akad mindenkinek. Volt olyan is, aki szerint kizárólag ezzel a mentalitással lehet kiválóságot elérni, amivel Fletcher dolgozik, mások szerint börtönbe kéne érte csukni, eléggé szórtak az álláspontok.

Mindenesetre ez a film, bár kis hazánkban a mozikban is alig játszották, bőven megérdemli a figyelmet. Talán különösen a huszonéves korosztálynak ad sokat a film, hiszen mi még nem vagyunk túl távol a saját mentortapasztalatainktól, de másoknak is érdekes lehet.

(Eredetileg leközölve itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2015/04/25/tokeletesseg_barmi_aron#more7380920 )

VLOG: Jól összefoglalom az áprilist

Igen, tisztában vagyok vele, hogy már majdnem június van, a májusi összefoglalónak is eljön majd az ideje. A vizsgaidőszak nehéz, a vágás meg sokáig tart...

Szóval az első videóban elmesélem röviden, milyennek találtam az általam elolvasott könyveket, és utalok arra, mit tervezek a következő hónapban.

A másodikban pedig töredelmesen bevallom, milyen könyveket vettem áprilisban:

VLOG: Kitárulkozom a romantikus fantáziáimról

Na jó, annyira nem. :D De egy picit.

Volt egy kis technikai nehézségünk, de azért leküzdöttük, úgyhogy megnézhetitek a tag videót, amiben a könyvekben található kiemelkedő hímeket társítok a különböző kategóriákhoz.

Testvéries vérfürdő

Rob Thurman – Holdvilág (Cal Leandros II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a bejegyzés egy sorozat második részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az első részre, amiről a bejegyzést ITT találod.

Ahh, valamiért két évig nem vettem elő a második kötetet az első után, pedig hiba volt, mert amikor viszont elkezdtem olvasni, azonnal éreztem, mennyire hiányzott ez a sorozat, a karakterek, a hangulat. Felteszem, hogy a harmadik rész már nem fog ilyen sokáig porosodni.

Niko és Cal, miután sikeresen eltörölték az Auphe-ot a Föld színéről, úgy döntenek, ideje kevésbé félteni az életüket és megállapodni. Niko levelezőn elkezdi az egyetemet, ezért szükségük van valami melóra, ami jobban jövedelmez, mint az alkalmi pincérkedés. Ezért a fiúk úgy döntenek, azzal fognak foglalkozni, amihez a legtöbb Isten áldotta tehetségük van: szörnyirtással. Egy darabig minden egészen jól is megy, addig, amíg egy vérfarkas fel nem béreli őket, hogy lopjanak el valami ősi mágikus koronát jogtalan tulajdonosától. És hogy megfelelő motivációjuk legyen, elrabolják Georginát, Cal reménybeli barátnőjét.

Komolyan meglepett azzal a könyv, hogy milyen élvezetes volt az első perctől olvasni. Teljesen magától értetődően zökkentem vissza újra ebbe a világba, mintha nem telt volna el több mint két év azóta, hogy az első kötet elvarázsolt. Ez a könyv is hasonlatosan izgalmas volt, sőt, ha lehet, még emelte a téteket. A fiúk már sikeresen hírhedté tették magukat a szakmában, így nyilván ebben a feladatukban már igazi keményfiúkkal akad dolguk (na nem mintha nem a rokonságuk lett volna a leginkább összefosatós bagázs), és olyan lelkesedéssel irtják a természetfeletti cucmerákokat, hogy a vérükkel egy úszómedencét fel lehetne tölteni a könyv végére. Ezen kívül számos érdekes elem van még – beépülős kémkedés, road trip, autós üldözés – amik újdonságnak számítottak, és igazán érdekessé tették a cselekményt.

Cal elvárható mennyiségű jellemfejlődést produkál ebben a részben. Persze még mindig lobbanékony, és ha bepöccen, akkor esélyes, hogy letépi valaminek a fejét, de azért ha megerőlteti magát, akkor tud már megfontoltabban is viselkedni, valamint az első kötet alaphelyzetével, hogy Calt folyton meg kellett védelmezni a családjától, szöges ellentétben áll a mostani regény, ugyanis itt főleg rajta a sor, hogy megvédje a szeretteit. Hiányoltam az Éjvilágból, hogy lássunk valami igazán különleges képességet, ami Cal természetfeletti származásából adódik, és eddig a könyvig kellett várnom, de megérkezett, és HŰHA, EZ NAGYON KIRÁLY. Figyelemreméltó még a Georginával folytatott macska-egér játékuk, Cal nem az első főszereplő, aki lenyomja a „jaj, nem maradhatsz mellettem, veszélyes vagyok rád, jaj”-hisztit, de ő az első, akinek a szájából számomra ez tényleg hitelesen hat, tekintve hogy mennyi borzalom és pusztulás jár nap mint nap a nyomában, és hányszor próbálják teljesen spontán megölni őt vagy a körülötte lévő embereket.

Nikoval kapcsolatban a leginkább érdekes momentuma a regénynek az, hogy egyre jobban belebonyolódik a Promise-szal folytatott románcába, ami amellett, hogy Cal piszkálódásának folyamatosan szolgáltat muníciót, a kötet néhány tényleg szép érzelmi pillanatát is szolgáltatja. Emellett ebben a részben fájdalmasan nyilvánvalóvá válik, hogy akármilyen okos és edzett és menő, mégiscsak ő az egyetlen a kis különítményben, akinek semmilyen természetfeletti vér sem csörgedez az ereiben, és ez módfelett kiszolgáltatottá és törékennyé teszi a szemükben.

A mellékszereplők is érdekesek tudnak maradni erre a könyvre is, Robin még mindig egyszerre tragikus és komikus azzal, hogy örökéletű faun bölcsességével együtt beleszeretett a legheteróbb pasiba a körletben, és a könyvben néhány adalékot megtudunk a hátteréről is, ami érdekes volt. Promise eddig csak a sablon titokzatos álomnő volt a szememben, de most végre megtudhattunk egy kicsit arról, milyen volt az élete, mielőtt megélhetési férjfaló és milliárdos özvegy lett, valamint aktív közreműködése során az is kiderül, hogy félelmetes kvalitású harcos és fejlődőképes hamiskártyás. :D Ezek az apró adalékok, meg ahogy Callel viselkedik, mind építik a karakterét, és így a könyv végére egészen szimpatikussá vált számomra. Georginát is szeretem még mindig bár nem tudom, hogyan képes fenntartani ezt a „minden úgy lesz jó, ahogy lesz” attitűdjét, miközben körülötte a világ alaposan összeomlik, de jó neki. Néhány átvonuló mellékszereplő is volt, akik pont kellettek még a történetbe, de tartós nyomot nem fognak hagyni.

Elgondolkodtató pillanata is akadt a könyvnek, leginkább most Cal identitási problémái voltak számomra érdekesek, mert hogy még a természetfeletti társaságokban se csípik az Auphe-okat és így kábé annyira bánnak vele kedvesen, mint kutyaszarral a cipő talpán, na de az emberi rokonsága se különb ilyen szempontból. Ebből a távlatból még inkább felértékelődik Niko odaadása, aki mindig is feltétel nélkül szerette. Okozott nekem továbbá néhány vidám percet a fiúk rokonságának felderítése, ugyanis az anyjuk vándor cigányasszony volt... olyan mosolyogtató az a romantikus kép, ami az USA könyv- és filmiparába beette magát a romákról. Illetve, nem tudom, lehet hogy ott tényleg úgy élnek a helyi romák, de hát jó lenne ha itt is ilyen szép lenne a helyzetük.

Összességében továbbra is nagyon élvezem a sorozatot, ugyan nyilván nem ezek életem könyvélményei, de kikapcsolódásnak nagyon kiválóak. Kár, hogy több rész nem jelent meg magyarul, örülnék, ha valamelyik kiadó még átvenné a sorozatot, de nem lesz nagy baj, ha angolul kell tovább olvasnom, akkor legalább elkerülöm a fordítási hibákat, amiből azért akadt itt egy-két idegtépő (’watch your back’ = vigyázom a hátad, grrrrr).

10/10 pont