Idézet


2013. szeptember 26., csütörtök

Volt hova javulni... de vajon lesz is?


Percy Jackson II: A szörnyek tengere

(Filmszemle)

Ha már nagy nehezen betévedtem a moziba, akkor beszámolok az élményről, úgyis a könyvsorozattal is foglalkozom részletesebben a blogon. Egyébként nem volt egyszerű leszervezni, megdöbbentő módon nem játsszák minden vidéki moziban a filmet, úgyhogy meg kellett várnom az iskolakezdést. :)

Az első filmről: Mint a könyvajánló végén említettem, először úgy láttam a filmet, hogy nem ismertem a könyvet, és úgy egész elment. Néhol kicsit zavaros volt, meg elnagyolt, de azért lekötött, és egész jól szórakoztam. De miután elolvastam a regényt, a véleményem megváltozott, A villámtolvaj ugyanis feldolgozásnak borzalmas. A cselekmény vészesen lebutított, a karakterek többnyire sekélyesek, a hírességeket szörnyek szerepében felvonultató casting ellenére is, ráadásul érezhetően nem gondolták, hogy lesz folytatás, mert olyan aprócska dolgokat hagytak ki a történetből, mint a FŐGONOSZT. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan próbálják majd meg ezt rendbe hozni a második részben.

A történet kisebb módosításokkal ott kapja el a fonalat, ahol a könyv alapján kell neki: Percy a táborban sokadik vereségét szenvedi el Clarisse-től, aminek kapcsán kiderül, hogy bizony az előző kalandja óta elmúltak azok a szép idők, amíg Percy bízott magában és a képességeiben. Mégis, amikor bronzbikák rontanak a táborra, és a halottnak hitt Luke is feltűnik, derekasan helytáll. Azonban a katasztrófa csak most kezdődik: Luke megmérgezte Thalia fáját, amit egyedül az aranygyapjú menthet meg. Dionüszosz Clarisse-t jelöli ki az új kalandra, de Percy, Annabeth és Groover sem restek, titokban utánuk indulnak, Percy küklopsz öccsét, Tysont is magukkal cipelve.

Hála az égnek az új, fiatal rendező meg a forgatókönyvíró komolyan veszi a feladatát, és nagyjából kikalapálta a hülyeségeket, amiket az előző film elhintett a cselekményben. Kronosz előkerül, bár a könyvhöz képest furcsán tehetetlen és jelentéktelen, valamint az egész film nagyon jól fel van építve, végig céltudatosan tart A-ból B-be, és a befejezés is olyan, amilyennek a könyv alapján lennie kell, tehát ha úgy adódik, hogy lenne III. film, simán, állunk elébe. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem változtattak a cselekményen, mert dehogynem nyúltak bele, néhol kifejezetten drasztikusan is, de összességében szerintem ez nem sokat rontott az élményen. *SPOILER* Leszámítva Tyson „halálát”, ami nem a film közepén, hanem totál a legvégén történik meg, én legalább egy fél órán keresztül vártam, hogy na, na mikor jön... és jóval később, mint vártam. *SPOILER VÉGE*

Összességében a színészválasztás meg a karakterek terén is elégedett vagyok. Ugyan kissé zavaró, hogy Keirón szerepében új színészt láthatunk Pierce Brosnan helyett, de szerencsére mást nem kellett leváltani. Az új szereplők viszont mind nagyon jó választásoknak bizonyultak, főleg ugye a Clarisse-t alakító Leven Rambin, illetve a Hermész karakterét megformáló Nathan Fillion szerepel többet, meg a Tysont viccesen, kedvesen és szerethetően előadó Douglas Smith, mindhárman ügyesen helyt állnak, jól hozzák a karaktereiket, szerethetőek és egyediek. A régi gárda nagyjából a szokásos formáját mutatja, Logan Lerman kiemelkedő közülük továbbra is, aki nagyon átélhetően játssza Percyt. Akiknek a karakterét (megint) nem igazán sikerült eltalálni a filmben, azok Annabeth és Luke. Előbbi még mindig messze túl inkompetens a könyvbeli karakteréhez képest, sőt, most még inkább, hiszen a vagány csaj szerepét Clarisse már betölti, így „Annie-nak” (ahogy a filmben becézik) már csak az érzelmes csaj marad, és ő, hogy megfeleljen ennek, jóformán az egész játékidőben sír, vagy Percy nevét sikítozza. Luke továbbra is túl pszichopatának látszik, egyáltalán nem sikerül kidomborítani a kihasználtságát, ami a regényekben megjelenik. Igen, ott is gonosz, de sokkal több réteggel.

Két pozitívuma van még a filmnek, amit ki kell emelnem: az egyik a fantasztikus látványvilág. Nagyon korrektül meg vannak csinálva a mitológiai szörnyek (oké, kivéve a mantikórt, ami úgy néz ki, mint egy veszett oposszum), a harcjelenetek, a helyszínek, egyszerűen jól esik esztétikailag ránézni a képkockákra. Különösen kiemelendő az a bizonyos jelenet, amikor Percy rájön, hogy a tengeren tájékozódni képes, azt nagyon szépen oldották meg, illetve a bronzbikákkal való harc. A másik, aminek örülök, hogy a film végre merte használni a humort! A könyvnek ugyanis ez az egyik legnagyobb erőssége, és az első moziból nagyon hiányoztak azok az apró kis sziporkák, amik itt végre megvoltak. Jó, lehet, sokan ezt nem találták annyira viccesnek, mint én, de én majdnem minden harmadik mondaton jól szórakoztam.

„- Hol van a társad, Clarisse?
- Á, összefutottunk Szküllával útközben. Majd én lenyomom, azt mondta. Jó utolsó szavak...”

Annabeth pityereg, elég gyakran csinálja a filmben
Szeretnék háziállatnak egy hippocampust! Olyan aranyos. :)
Azért nem állítanám, hogy nem küzd még mindig néhány örökletes betegséggel a film. Ugyebár mivel a színészek eleve túl idősek voltak a szerepeikhez, valahogy az egész olyan fura egy kicsit, ráadásul az előremutató dolgokat is ki kellett igazítani, itt már húsz éves korukra vonatkozik a jóslat (a könyvben még tizenhat). Valamint szinte teljes mértékben hiányzik a filmből a könyv komplex üzenetrendszere és érzelmi gazdagsága, utóbbi főleg azért, mert pont a karakterfejlődés szempontjából kritikus drámai jeleneteket hagyták ki, emiatt kissé haragudtam. Percy személyes válsága meg a kapcsolata Tysonnal jól el lett mélyítva, de a mellékszereplők konfliktusait kissé elnagyolták.

Szerintem szórakoztatóra sikerült ez a rész, sokkal könyvhűbb, mint az első film, ilyenformán végre a rajongóknak is élvezhető. Nem bánnám, ha legalább az alap sorozatot megpróbálnák hasonló felfogással végigvinni.

Kinek ajánlom? Akik elviselhetőnek találták az első részt és/vagy szerették a regényeket.
Kinek nem ajánlom? Aki nem hagyja magát elvarázsolni a történettől.


10/8 pont

2013. szeptember 22., vasárnap

100. ünnepi bejegyzés


Mivel ez ilyen évfordulós poszt, elő akartam rukkolni valami különlegessel, és megtaláltam ezt a régi bloggerdíjat, amit körülbelül egy éve kaptam két kedves blogger ismerősömtől, csak akkor az egyetemi évkezdés miatt valamiért elmaradt, hogy kitöltsem. Most pótolom a hiányosságaimat, köszönöm még egyszer a jelölést Meggie-nek és Lanatie-nak!




A díjnak vannak szabályai is, történetesen ezek:
Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról
 A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell
 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek
 11 embert meg kell jelölni és linkelni
 Nincs visszaadás/visszajelölés

11 dolog rólam:

1. Jelenleg húsz éves vagyok.

2. A reál érdeklődésemet sosem tudtam a kreatív énemtől elválasztani (illetve inkább egyiket sem tudtam kiverni a fejemből). Így tavaly szeptembertől biológiát tanulok az egyetemen, mindeközben sokat olvasok és írok. Fordított nézőpontból egy irodalmár ismerősöm így fogalmazta meg: „Neked nem furcsa, hogy írsz, és mégis ennyire extrovertált vagy?” :D

3. A felkeléstől számítva körülbelül még egy órán keresztül beszámíthatatlan maradok.

4. Van egy imádnivaló „kiskutyám”, Zsömi, aki nagyjából annyit nyom, mint én, és erővel képtelenség megállítani, úgyhogy próbálom nevelni.

5. Tipikus falusi, legfeljebb kisvárosi lány vagyok. A zöldövezetek hiányától, a tömegtől, a nagy forgalomtól mindig nyomottnak érzem magam.

6. Tele vagyok fóbiákkal, például félek a mozgólépcsőkön, és elég paranoiás is vagyok.

7. Szinte bármit hajlandó vagyok megenni, olyan dolgokat is, amit a legtöbb ember nem. Nagyon szeretem az ázsiai konyhát, az erős fűszereket, az édes-sós ízkombinációkat, meg a zöldséges kajákat.

8. A legtöbb sportban csak bénáskodom, de nagyon szeretek úszni és síelni. Az asztaliteniszhez is van némi érzékem, de azt még sokat kéne gyakorolni.

9. Római katolikus vallású vagyok.

10. Eléggé ellentmondásos a személyiségem, például rengeteget álmodozom, ugyanakkor a tervezésben nagyon is realista, két lábbal a földön típusnak tartom magam.

11. Amióta anyám egyik önmegvalósítós könyvében azt olvastam, hogy a köszönömre az a válasz, hogy „nincs mit” lekicsinyli a teljesítményed értékét, azóta mindig „szívesent” mondok, akkor is, ha csak egy fogpiszkálót adtam oda. :D

Meggie kérdései:

1. Mikor fordult meg először a fejedben, hogy elhivatottabban kéne írnod, mint az órákon való kötelezettség? (Bónuszkérdés: ez mennyire volt érthető?:D)
Már jóval azelőtt szerettem történeteket kitalálni, hogy megtanultam volna írni, amikor pedig az iskolában lett fogalmazásóránk, nagyon élveztem, hogy meséket gyárthatok. :D Aztán tizenegy éves korom körül írtam pár verset is, majd visszatértem a prózára. A blogolást komolyabban két és fél éve kezdtem, egy váróslistacsökkentős kihívás miatt. :D Előtte mondjuk iskolaújságba már írtam könyv- és filmajánlókat. (Érthető volt. :P)

2. Mit csinálsz szívesen szabadidődben az evidens bloggerkedésen kívül?
Szeretek olvasni, fotózni, túrázni, főzni, és mindenféle kulturális rendezvényekre járni (kiállítások, koncertek, stb.).

3. Mi az a dolog, amit szíved szerint nem csinálnál soha, de kell, mert az elvetemült élet rákényszerít?
A takarítás. XD Nem az, szeretem, ha tiszta a környezetem, de roppant bosszantó munkát beleölni abba, hogy utána megint előbb-utóbb minden koszos legyen, és ismét csinálni kelljen. Ja igen, meg a Kaposvár-Szeged ingázás, nagyon rosszul esik a lelkemnek, ha el kell indulnom akár innen, akár onnan.

4. Ha megválaszthatnád, kinek a bőrébe bújnál bele egy napra? (Fiktív, élő és holt is lehet, ez utóbbi még élettel teli formájában… kivéve, ha nem úgy szeretnéd.:D)
Nagyon jó lenne egy napra kipróbálni, milyen például varázsolni. :) Úgyhogy szívesen lennék valamelyik roxforti diák, mondjuk.

5. Könyvek: kinek adsz a leginkább a véleményére, ha arról van szó, mit olvass?
Édesapám véleményére szoktam adni, mivel nagyon hasonló könyveket szeretünk, így gyakran csereberélünk. Van egy-két barátom is, akinek az ajánlására hallgatok, illetve az utóbbi néhány évben sokat olvasok könyves blogokat, és a moly.hu-n is tájékozódom.

6. Kivel szoktad levágni a legélvezetesebb vitákat a közös olvasmányaitok kapcsán?
Hát, mostanában több jóízű vitám is volt Gigivel, akivel hajlamosak vagyunk ugyanazokat a könyveket szeretni, miközben teljesen ellentétes dolgokat gondolunk róla. :D Apuval is jól ki szoktuk vesézni az olvasmányélményeinket, és akadnak barátaim is, akikkel szeretek könyvekről beszélgetni.

7. Ki az a három fiktív karakter (akár filmes is lehet), akivel ki lehet kergetni a világból?
Az életképtelen, idióta női főszereplőktől meg tudnék őrülni, például: Bella, Cassia, Callie...

8. Milyen olvasmányélmény indított el a könyvfaló-lét rögös útján?
A Harry Potter-sorozat első négy kötete voltak az első hosszabb terjedelmű regények, amiket olvastam, és amiktől először tudatosodott bennem, hogy olvasni jó.

9. Szoktál olvasás közben enni/inni? Ha igen, mit, és landolt már könyvön egy darabkája? :D
Főleg nassolni szoktam, csokit, meg hasonló édes ragacsokat, néha péksüteményeket, ilyenkor morzsák tudnak beépülni a lapok közé a könyv gerincénél.

10. Bloggerkedés: mi motivál leginkább?
Az önkifejezési vágy, hogy elmondhassam valahol jó részletesen a gondolataimat az arra érdemes könyvekről.

11. Melyik olvasói visszajelzés volt a legemlékezetesebb (pozitív vagy negatív is lehet)?
A rémálmok lánya-kritikámra írta Vandi, hogy szinte pontosan azt írtam le, amit ő is gondol a könyvről, ez jól esett.


Lanatie kérdései:

1. Ha csak egy tulajdonságodat tarthatnád meg, a többi véletlenszerűen lenne "újraosztva", melyikhez ragaszkodnál? Miért?
A kitartásomat. Az mindenképp jól jönne, akármilyen is lenne a többi tulajdonságom.

2. Ha eldobhatnád egyetlen tulajdonságodat, melyiktől válnál meg? Miért?
A hajlamomat a meggondolatlan beszédre. Mindig utálom magam, ha megbántok valakit.

3. Ha visszakaphatnál valakit, aki valamiért már nem része az életednek, vissza akarnád-e kapni? Miért?
Nem igazán tudok olyan embert, akinek az elvesztése jelenleg is nagy hatással lenne az életemre, de örülnék, ha még velem lehetnének az anyai nagyszüleim, kíváncsi lennék, mit gondolnának rólam.

4. Ha az életed egy film lenne, milyen címet adnál neki és milyen műfajba sorolnád?
Gondolkodtam rajta, hogy egyszer írok az ifjúságom problémás aspektusairól egy regényt, annak az lenne a címe, hogy Apu, én – és anyu. Filmben dráma lenne.

5. Van-e olyan zene, amit szerinted akárhányszor meg tudnál hallgatni? Ha igen, mi az?
Több ilyen is van, de például az Egyiptom hercege című mesefilm záródalát azt tényleg akárhányszor. :D

6. Mi az a létező képesség, amit a legszívesebben magadénak tudnál? Miért?
Mindig sajnáltam, hogy nem jutott időm megtanulni hangszeren játszani és kottát olvasni. Annyira csodálom azokat az embereket, akik értenek hozzá. :D

7. Ha szuperhős lennél, mi lenne a szuperképességed és a szuperhős neved?
Sosem voltam oda a szuperhősös filmekért, így nem is igazán tudom, milyen tipikus szuperhős képességek vannak, deee... nem is tudom, mondjuk szívesen lennék gondolatolvasó.

8. Ha találnál egy elásott kincsesládát, milyen kincsben reménykednél és mit kezdenél vele?
Antik ékszereket szeretnék. :D A legszebb darabokat megtartanám, a többit pénzzé tenném, aztán okosan felhasználnám.

9. Gyűjtesz-e valamit? Ha igen, mit?
A színházi műsorfüzeteket.

10. Milyennek képzelsz el egy ideális randevút?
Nincsenek igazán elvárásaim, de beszélgessünk sokat, vagy menjünk valamilyen kulturális programra: moziba, színházba, múzeumba...

11. Ha választhatnál egyetlen embert a világon, akivel beszélhetnél, ki lenne az, és mit mondanál neki?
Jelen pillanatban Nóra barátnőmmel beszélnék szívesen, mert meg akarom kérdezni tőle, mit gondol eddig a The Legend of Korra második évadáról. (Tudom, ez nem valami fantáziadús. Elfáradtam a sok kérdéstől, oké?)


Mivel egy évig ült nálam ez a dolog, így én nem küldöm tovább (gondolom, amikor ez népszerű volt, úgyis eljutott mindenkihez). Ha valaki mégis nagyon szeretné, írjon hozzászólásban, akkor ötlök ki kérdéseke. ;) Remélem, tetszett. :)


2013. szeptember 7., szombat

Történelem más szemszögből


Thomas Keneally – Schindler bárkája

(Könyvkuckó)

Az utolsó listás könyvemhez érkeztem el. :) Véletlenül úgy jött ki, hogy két regényt is tettem a kihívásba a II. Világháborúról, de ez teljesen máshonnan közelítette meg a témát, így érdekes volt olvasni.

Oskar Schindler nem szokványos hős, sőt, békeidőben még azt sem mondanánk rá, hogy jó ember, hiszen a felesége mellett számos szeretőt tart, habzsolja az életet, folyton iszik és dohányzik, két kézzel szórja a pénzt, és az üzleti életben bármire képes a nyereség megszerzéséért. Schindler nem békeidőben talált hős lenni, hanem a Holokauszt idején, amikor is az emberség utolsó mentsvára lett, mert elhatározta, hogy annyi zsidót ment meg a gázkamrától, ahányat csak tud. Thomas Keneally pártfogoltjai, a „Schindler-zsidók” segítségével, elbeszéléseik és az általuk összegyűjtött iratok alapján igyekezett ebben a regényben rekonstruálni ennek a furcsán nagyszerű embernek az életét.

Igazából nehéz nagyon bármit is mondani a könyvről, mert nem kifejezetten irodalmi alkotás, sokkal inkább dokumentumregény, és mint ilyen, teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a regényírás alapszabályait. Rendszeresen zavarja össze az események időrendjét, tekint előre vagy vissza, hogy megmagyarázza az összefüggéseket, de emiatt ugyebár pontosan tudjuk, melyik szereplőnek mi lesz a sorsa, nem is lehet izgulni tehát miatta. Ezen kívül a mindentudó külső elbeszélő, aki ez esetben valóban a történetet összerendező író, néha nagyon furcsa, és az elején még kissé zavart is. Később azért hozzászoktam, és már nem erre figyeltem, hanem elfogadtam, hogy úgy beszél hozzám a könyv, mint egy dokumentumfilm, és már a tényekre, a történetre figyeltem.

A furcsa tálalás ellenére a tartalom igencsak értékes, és számot tarthat a téma iránt érdeklődők figyelmére. Engem teljesen újdonságként ért jópár dolog, amit ez a könyv megmutatott, mert más Holokauszt-regényekben nem találkoztam vele. Eddig általában csak a mérhetetlen borzalomról, a kegyetlenkedésről olvastam, az áldozatok szemszögéből. Persze ez itt is megjelenik, csömört lehet kapni a rengeteg borzalmas, értelmetlen haláltól. Viszont nálam nagyon pozitív pont volt, hogy végre nem csak ezt az oldalát láttam a történetnek. A Schindler bárkája középpontjában sokkal inkább azok az emberek állnak, akik nem törődtek bele az elkerülhetetlen végbe, és vagy így, vagy úgy megpróbáltak tenni ellene. A német oldalon nagyon szemléletesen bemutatja a könyv, hogy voltak jópáran a németeknél is, akik nem értettek egyet azzal, ami történt, és a befolyásuknak megfelelő mértékben próbáltak tenni ellene. A zsidók között is megemlít pár jelenséget, a szervezett ellenállást, a nemzetközi cionista összefogást, amikről én még nem hallottam ilyen részletesen, ezért érdekesnek találtam. És persze volt szó azokról az apró trükkökről is, amivel próbáltak előnyhöz jutni a kétségbeesett emberek, és ezek között néha tényleg voltak bátor, szép gesztusok is.

Ralp Fiennes és Liam Neeson a 7 Oscar-díjjal jutalmazott filmváltozatban


A karakterek részletes elemzésébe nem bocsátkoznék, tekintve, hogy ezek igazi, élő emberek voltak, nem is lenne túl sok értelme. Inkább csak azt emelném ki, amit már próbáltam hangsúlyozni a cselekmény tárgyalásánál is: Schindler nem valami földre szállt szent volt, aki dalolva ment a mártírhalálba! Sőt, szigorúan szemlélve a dolgot, még erkölcsös, jó embernek is igen nehéz nevezni, hiszen például a meggyőzésben rendszeresen a megvesztegetés eszközével élt, a házastársi hűséget pedig még hírből sem ismerte. Mégis a biztonságot és az életben maradást jelentette ezerkétszáz embernek egy olyan világban, ahol senki más nem tudta ezt garantálni. Furcsa, hogy néha a csalás, feketén üzérkedés, hazugság, vesztegetés is vezethet jó eredményre, és bár a cél nem szentesíti az eszközt, szerintem az életben maradtak és családjaik ezt nem bánják.


"Aki egy életet megment, a világot menti meg."


Még ha kicsit döcögős, és izgalmasnak nem kifejezetten nevezhető a könyv, akkor is megéri elolvasni, számomra nagyon elgondolkodtató volt, méltó lezárása a nyári olvasási évadomnak, és nem mellesleg a Könyvmolypárbajnak is. Egyébként, mivel Lengyelországban játszódik, van benne egy halom magyar utalás is. :)

2013. szeptember 2., hétfő

Szerelem és más tengeri herkentyűk


Tera Lynn Childs – Forgive My Fins (Hableányok kíméljenek!)

(Könyvkuckó)

Egy kihívás miatt vettem fel a listámra a regényt, és ha már ott volt, nem akartam levenni róla, bár egyre kevesebb kedvet éreztem hozzá, de végül nem bántam meg, hogy rászántam magam.

Lilynek van egy aprócska titka: félig sellő. Ez megmagyarázza feltűnő érdeklődését a halfajok iránt, és hogy miért használ néha furcsa kifejezéseket, mégsem árulhatja el senkinek a szárazföldi gimnáziumban, ahova már három éve jár. Amióta rájött, hogy az anyja igazából ember volt, furcsa kettős gyökereinek megismerése miatt a nagynénjénél él, de már készül rá, hogy visszatérjen a tengerbe, ahol majd elfoglalja a sellőkirályság, Thalassinia trónját. Egy valamit azonban mindenképp szeretne magával vinni a partról: a helyes úszó srácot, Brodyt, akibe titokban a gimiben töltött első napja óta szerelmes, és úgy érzi, végre kész elmondani neki a titkát... ha elmegy vele a bálba. A kérdéses este azonban nagyon rosszul sül el, és Lily véletlenül megcsókolja a totál kibírhatatlan szomszéd srácot, Quince-t. Egy a bökkenő: a sellőknél a csók mágikus kötődést alakít ki, ami miatt Quince teste azonnal elkezd felkészülni a víz alatti életre. Lilynek vissza kell vele jutnia Thalassiniába, ahol az apja hivatalosan feloldja a kötődést, mielőtt a következő holdciklussal elválaszthatatlanokká válnak. De talán nem minden az, aminek látszik, és a döntés meghozása nehezebb lesz, mint Lily gondolná.

Igazából még mindig értetlenül állok az előtt, hogy egyáltalán mi tetszett nekem ebben a könyvben. Szimpla romantikus kis szerelmi háromszöges sztori, nem kellett volna egyáltalán élveznem, és mégis megfogott. Talán ennek az az oka, hogy bár semmiben nem nyújt kiemelkedően sokat a könyv, de összességében véve nagyon harmonikus az egész.

Mindjárt az elején megragadta a figyelmem Quince karaktere, aki visz egy kis színt a szerelmi háromszög szokott sémájába. Ugyanis ezúttal az a srác, aki után a lány nem érdeklődik, nem a talpnyaló legjobb barát... hanem éppen az ősellenség. Nagyon bírtam, ahogy Lilyt folyton ugratta és kihozta a sodrából, és már azelőtt neki szurkoltam, mielőtt előbújt volna az intelligens és érzékeny énje, egyszerűen azért, mert sokkal izgalmasabb meg mélyebb karakter, mint Brody. Mondjuk nincs nehéz dolga, utóbbi nem igazán kidolgozott, bár nem is az a funkciója, ő képviseli azt az ideált, ami utána néha mind futunk, a Tökéletes Pasit, akibe azt hisszük, hogy szerelmesek vagyunk, közben pedig nem is ismerjük igazán...

Lily pedig a tipikus összezavarodott kamaszlányt hozza, aki az ideálja megszerzéséről fantáziál naphosszat (érdemi tettek nélkül), és akkor sem látná meg azt, ami az orra előtt van, ha kiveri a szemét. Szinte már komikumba hajló, mennyire nyilvánvaló mindenki számára a helyzet rajta kívül. Igen, sajnos az olvasónak is. Viszont a jó hír, hogy Lily nem teljesen sötét, és sok értékelhető tulajdonsága van, például a jó humora, a hűsége a népe és a szerettei iránt, a megfontoltsága veszélyhelyzetben (!), stb. A mellékszereplők is aranyosak az anyja-helyett-anyja Rachel néni, a szárazföldi és a vízi legjobb barátnő, ami pedig ezúttal különösen kiemelendő számomra, az apa karaktere. A sellőkirály nem egy önnön nagyságától elszállt lény, hanem becsületes és jó ember (habfiú?), aki őszintén, mindennél jobban szereti a lányát. Mivel a kamasz könyvek szinte mindig az apával való kapcsolat problémás oldalát mélyítik el, így jól esett végre a lelkemnek egy ilyen pozitív apafiguráról olvasni.

Ami még külön nagyon jó pontja a regénynek, az a sellővilág. A leírások egyszerűen gyönyörűek, látom magam előtt a színpompás palotát, Lily kedvenc barlangját, vagy éppen a földi mintára kialakított éttermet a terráriummal. Nagyon kidolgozott Thalassinia mind külsőségeiben, mind a társadalmi rendjében, szokásaiban, ételeiben ruháiban, ami hihetővé, beleélhetővé teszi ezt a világot. Ennek egy érdekes megnyilvánulása Lily elbeszélői- és beszédstílusa: gyakran vonatkoznak halakra a szólásai, vagy más tengeri élőlényekre, amik a mi ember fülünknek nagyon viccesek.

Aztán itt vannak azért kérem szépen komoly dolgok is, például az, hogy milyen gyötrő tud lenni a viszonzatlan szerelem, vagy a Lily édesanyja iránt érzett gyásza. Na meg persze az is, hogy egy kapcsolatban mennyit lehet feladni magadból a másik kedvéért, ezzel kapcsolatban azért hőseink nehéz döntéseknek néznek elébe.

Összességében ez egy teljesen jól kidolgozott, arányos regény, ami annyira tisztában van a saját korlátaival, hogy nem is idegesített egy percig sem, milyen kiszámítható vagy sablonos (pedig néha az). Egyszerűen csak egy jól megírt nyári történet néhány megható pillanattal, eltalált karakterekkel, és egy érdekes világgal. Ez pedig pillanatnyilag épp elég, hogy érdekeljen a folytatás.

Kinek ajánlom? Aki ki szeretne kapcsolódni egy kellemes paranormális románc mellett.
Kinek nem ajánlom? Aki bármi többet szeretne ettől a könyvtől, mint amiket fent elsoroltam.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/8
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Nem igazán igényel magas szókincset, de szleng azért van benne.)
Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Szépek és illenek a könyvhöz.
Kedvenc szereplők: (1) Quince (2) a király (3) Shannen (4) Lily (5) Doe
Kedvenc jelenetek: (1) Quince képen törli Brodyt (2) a halászok elcsalása a szigettől (3) a második teszt (4) Lily és Quince felbukkanása a bálon (5) a befejezés
Mélypont: Lily érzelmi vaksága

Kedvenc ötlet: A sellővilág minden velejárójával.