Super 8

(Filmszemle)

Oké, ilyen se gyakran fog előfordulni, hogy én UFO-s filmről írjak ajánlót, úgyhogy úgy olvassátok! :D Igazából csak azért néztem meg, mert nem tudtam másra hirtelen beülni a moziba, de végül nagyon nem bántam meg, hogy így történt.

Adott egy édes kis amerikai iparváros, Lillian, ahová a hetvenes évek közepén látogathatunk el. Főszereplőink pedig helyi kiskamaszok, egy baráti társaság tagjai. Joe édesanyja a télen meghalt egy üzembalesetben, amit se ő, se sheriffhelyettesként dolgozó apja nem tud feldolgozni. Így minden időt osztálytársaival: a nagycsaládban élő Charlieval, a piromániás Caryvel meg a viszonylag normálisnak tűnő Martinnal és Prestonnal tölt. Vajon mit csinálhat egy kupac tizenhárom éves kiskamasz a hosszú és unalmas nyári szünetben? Hát zombifilmet forgatnak! Csakhogy női főszereplőre is szükség lenne, és itt jön a képbe Alice Dainard, aki a legszebb lány a suliban, de részeges és semmirekellő apja megkeseríti az életét. A kis társaság egy szép nyári éjszakán felkerekedik, és kigurulnak a régi vasútállomásra forgatni. Azonban a biológiatanáruk a szemük láttára siklat ki egy vonatot, csaknem ők is odavesznek a katasztrófában. A vonat a légierő tualjdona, de látszólag semmi érdekes nincs rajta egy csomó furcsa, fehér kockán kívül. Azonban a városkában az eset után elszabadul a pokol: mindenhol a katonaság emberei kezdenek el nyüzsögni, a kutyák megbolondulnak, és sok más furcsaság is történik. A gyerekek próbálnak a fenyegetettség közepette is normálisan tovább élni, és forgatni a filmet, de a rejtélyek egyszer szaporodnak, és egy idő után rájönnek: tenniük kell valamit.

Bár a film címe nem valami megejtő (sose jöttem volna  rá, hogy a kamera típusát jelöli, ha nem olvasom előtte), de a kezdő jelenet annyira hatásos, mint amilyet már régen láttam. Észre sem vettem, de már benne voltam a szituációban, és érdekelni kezdett a folytatás. A cselekmény egyébként végig nagyon jól van felépítve, sosem tűnt laposnak, nem kezdtem el unatkozni. A feszültségkeltés is ügyes, bár sosem ijedtem meg igazán, mert mindig tudtam, mi jön… úgy azért nem az igazi.

Ahol nagyot villant a film, és ami az igazi erőssége, azok a szereplők. A kölykök igazi gyerekekként viselkednek, hülyéskednek, nem veszik komolyan a dolgokat, igazán jókat lehet nevetni a mondataikon, amik még a legborúsabb jeleneteket is feldobják. Ugyanakkor nem laposak, mint sok gyerekszereplő, mindegyikük igazi egyéniség. Nagyon élveztem a filmnek azt a részét (ez volt egyébként a nagyobbik hányada), ahol a személyes történetek, a nyomozás, a filmforgatás álltak a középpontban, és ezt csak néha törte meg egy-egy horrorisztikusnak szánt jelenet a titokzatos idegen lény garázdálkodásáról.

Ami bevallhatóan kevésbé ragadott meg, az a film utolsó fél órája volt. Ezt nem láttam annyira egyedinek, mint az eddigieket, bár a szereplők ezt is annyira aranyosan és életszagúan adták elő, hogy azt mondtam, jól van, legyen. Viszont épp ezért számomra kimaradt a katarzis a mű végéről, úgy voltam vele, hogy „na, tüntessétek el az űrlényt, aztán húzzunk haza”.  Ami még nem annyira tetszett, az a filmzene. Nem volt rossz, de semmi különös.

Összességében azért mégiscsak tetszett a film, főleg ahhoz képest, hogy a műfajáért nem igazán vagyok oda. Ezért tudom ajánlani mindenki másnak is, aki szkeptikus az űrlényes filmekkel kapcsolatban. A mozi háromnegyedében ő is jól fog szórakozni. A műfaj kedvelőinek pedig garantált az élmény.

10/8

Darren Shan: Démonvilág II. – Démontolvaj – Menj a pokolba!

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez egy sorozat többedik részének ajánlója így SPOILEREKET tartalmazhat. Az előző részről írt ajánló itt érhető el: Démonmester.

Kernel Fleck különcsége miatt magányos fiú, akinek legjobb barátai azok az ismeretlen eredetű fények, amiket születése óta lát mindenfelé. Egy nap ezek a fények különös helyre viszik, ahonnét csak napok múlva tér vissza, de semmire sem emlékszik a történtekből. Szülei viszont szemmel láthatóan félnek, és hamarosan az egész család elköltözik egy kisvárosba, ahol talán nagyobb biztonságban lesznek. Egy évig nem is történik semmi érdemleges, amikor egy mezőn tartott földrajzórán felbukkan a falu őrült boszorkánya, aki halála előtt ablakot nyit a Démonvilágra, amin keresztül egy szörny jut az emberek közé, rengeteg gyereket lemészárol, és elviszi Kernel öccsét, Artot. A fiút néhány démonvadász menti meg, akik azonban semmit sem tesznek az öccséért, így maga is a démonok birodalmába veti magát, hogy megkeresse, és hazavigye Artot.

Elmondhatom, hogy meg vagyok elégedve a folytatással, a történet egészen más jellegű ugyan, mint az első köteté, de talán jó értelemben, hiszen sokkal cselekményesebb és izgalmasabb, mint az. Ugyan jócskán levett az értékéből, hogy a legnagyobb csavart a huszadik oldalon kitaláltam, de így is akadtak olyan apró fordulatok, ötletes megoldások, amik miatt érdemes volt elolvasni a könyvet. Tetszettek a párhuzamok, összekapcsolások az előző résszel, főleg a közös szereplők, és bizonyos motívumok (sakk) ismétlődése, a történeti párhuzamok annyira kifejezetten nem jöttek be (ha valakinek hülye neve van, és a szülei egyedül hagyják, akkor fix, hogy összefut pár démonnal). A Démonvilág bemutatásában is rengeteg jó ötletet, érdekes helyszínt találtam, bár volt azért pár dolog, ami enyhén megfeküdte a gyomromat, például a zsigervilág.

A karakterekről: Kernel számomra sokkal kevésbé volt meggyőző főszereplő, mint Grubbs, pedig egyébként a megszólalásig hasonlít a jellemük, nem értem, miért éreztem ekkora különbséget. A mellékszereplők között viszont akadt pár nagyon érdekes, komplex figura, akik ezt a hiányosságot ellensúlyozták. Hatalmas pirospont számomra, hogy Dervish ebben a könyvben is nagyon fontos szerepet játszott, és egy egészen új oldalát mutatta. Ezen a ponton ő az abszolút kedvenc szereplőm, remélem, nem halasztja meg az író a későbbiekben (mert egyébként a halála tipikusan az íróra jellemző húzás lenne).

Összességében ugyan nem tetszett annyira, mint az első rész, de mégsem vette el a kedvem a további olvasástól, úgyhogy hamarosan ismét jelentkezem. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/8

Érzelmek: 10/8

Összesen: 10/8

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Szörnyű! Még rosszabb, mint az előző, pedig ez hatalmas szó.

Kedvenc szereplők: (1) Dervish (2) Nadia (3) Kernel (4) Beranabus

Kedvenc jelenetek: (1) Dervish újra színre lép (2) Kernel hazamegy (3) Kernel rájön az igazságra az öccsével kapcsolatban (4) Dervish meglátja Vész herceg sakktábláit (5) Beranabus visszarángatja Nadiát

Mélypont: a vérfürdő a mezőn

Kedvenc ötlet: a sakktábla-labirintus

Festők Városa Hangulatfesztivál

Május 26 és 28 között tizenegyedik alkalommal rendezték meg a szülővárosomban a fenti nevet viselő többnapos kulturális népünnepélyt, amire azóta kijárok, amióta csak az eszemet tudom. Úgyhogy, mivel tényleg figyelemre méltónak tartom ezt az eseményt, írok róla itt néhány szót.

Ebben az évben különösen egy festő körül forgott a rendezvény: Rippl-Rónai körül, aki kötődött a városunkhoz, és idén ünnepeljük a születésének százötvenedik évfordulóját. Ennek megfelelően a kiállítások főleg róla szóltak, előadásokat lehetett meghallgatni a munkájával kapcsolatban. Egy kedves kezdeményezés volt az is, hogy környékbeli fiatalok korhű ruhában járták a várost.

Portéka (balra elől a sapka, amit végül megvettem)

Ami persze mindenkinek elsőre szemet szúrt az egészből, az a kirakodóvásár volt. Igen, a rendezvény nagyban szól arról is, hogy a művészek találkozhattak potenciális közönségükkel, és szerencsés esetben értékesíthetnek valamit a portékájukból. Persze túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ez az egész csak a vásárlásról szól, mert ez így nem igaz. Sokkal inkább arról, hogy beszélgethetünk hús-vér művészekkel, sőt, sok művészeti programba magunk is bekapcsolódhatunk.

 

Nem csak a képzőművészet jeles képviselői mutatkoztak be, de folyamatosan mentek a színpadi produkciók is, a viharos időjárás ellenére is. Helyi zenészes és táncosok léptek föl több helyszínen, számtalan műfajban. Zenében a bluestól és jazztől kezdve a kemény rockon át az alternatívig volt minden, mint ahogy táncból modern, latin és néptáncos csoportok egyaránt akadtak.

Összességében én nagyon jól éreztem magam, és szívből tudom ajánlani, hogy jövőre minél többen nézzetek ki Kaposvárra  május végén, mert igazán különleges élményekben lehet részetek.

 

(A képek a sonline.hu-ról származnak és Láng Róbert munkái.)

A helyi  divattervező-növendékek is bemutatták ruhakölteményeiket

Ének a szeretetről

Paulo Coelho: A Zahir

(Könyvkuckó)

Akkor következzen a harmadik listás könyvem ajánlója. Hát igen, engem is elkapott a Coelho-láz, mondhatni, ahogy sokakat a környezetemben. Minden szkepticizmusom ellenére el kell ismernem, ez a fickó tud valamit.

A könyv főszereplője egy pályája csúcsán álló sikeres író, akinek a felesége egyik napról a másikra gondol egyet, és kilép közös életükből. A férfi ebbe szabályosan belebetegszik, rögeszméjévé (Zahirjává) válik az asszony, akit nem tud kiverni a fejéből sem úgy, hogy új kapcsolatba kezd, se könyvírással. Sőt, mindettől szerelme mintha új erőre kapna. Egyszer csak betoppan az életébe az ember, akiről úgy sejti, hogy köze volt felesége eltűnéséhez: egy Mikhail nevű kazah fiú, aki azt állítja megáról, hogy látomásai vannak. Azt is elmondja a főszereplőnek: tudja, hol van a felesége, de addig nem mondhatja meg, amíg a férfi rá nem jön, Esther miért ment el. Ahhoz tehát, hogy az imádásig szeretett nőt felkutathassa, először önmagát kell megtalálnia.

Engem személy szerint nem csak a történet fogott meg (ami nagyon jól van felépítve), de mélyen megérintett az egész könyv gondolatisága. Többnyire nem tűnt szájbarágósnak a stílus, sokkal inkább abban állt a varázsa, hogy nem mondta ki minden kérdésre egyértelműen a választ, viszont kellőképpen elgondolkodtatott arról, hogy hogyan kell és lehet valakit szeretni, hogyan lehet az ember szabad és még sok minden másról. A megfogalmazása nagyon szép, igazán igényes a fordítás is.

A szereplőkkel is többnyire meg voltam elégedve, főleg a főszereplővel, illetve Mikhaillal éreztem együtt. Az utolsó harminc oldalt szabályos gyomorgörccsel olvastam végig, annyira szorítottam, hogy végül a pasas megtisztuljon, és visszataláljon a feleségéhez. Annyira hitelesen sikerült megírnia a szemszögkaraktert, hogy én simán elképzelhetőnek tartom, hogy nagyrészt magáról mintázta a szereplőt. A női karaktereket egy árnyalattal gyengébbnek találtam, főleg Esther idegesített, ő olyan életidegennek érződött a számomra.

Néha szerintem túlzásokba esett az író, mert nekem párszor átcikázott a fejemen, hogy „Na ne, ennyire még a pápa sem spirituális!” meg hogy „Á, kizárt, hogy így meg lehessen élni az életet!”.

Mindezek ellenére érdemes volt elolvasni a könyvet. Merem állítani, hogy Coelho jó író, és ugyan nem való mindenkinek, de aki különleges, elgondolkodtató könyvélményre vágyik, az bátran olvashatja. Én is végigjárom majd a fontosabb regényeit, mert állítólag vannak sokkal jobbak is ennél. Kíváncsian várom őket.

 „…a szabadságért nagy árat kell fizetni, éppolyan nagy árat, mint a rabszolgaságért – az egyetlen különbség az, hogy a szabadságért boldogan fizetsz, mosolyogva, akkor is, ha közben nyeled a könnyeidet.”

„…a szabadság ugyanis nem az elkötelezettség teljes hiányát jelenti, hanem azt, hogy képes vagy önállóan dönteni, és elkötelezni magad amellett, ami neked a legjobb.”

„Nemrég rájöttem valamire: az igazi barátok akkor vannak mellettünk, amikor jól megy a sorunk. Szorítanak értünk, örülnek a győzelmeiknek. A hamis barátok pedig azok, akik a nehéz pillanatokban jelennek meg azzal a búval bélelt, <<együttérző>> arccal, pedig valójában kapóra jön nekik a szenvedésünk, hogy ezzel vigasztalhassák magukat nyomorult életük miatt.”

„– Az nem tesz jót nekem, hogy értelmetlen életet kell élnem. A háborúban mindenki tudja, hogy valami nagy dolgot él át.

– Történelmi pillanatot?

– Nem, ez még nem volna ok arra, hogy kockáztassák az életüket. Nem, inkább azt hiszem, az ember igazi lényegét tapasztalják meg.

– A háborút.

– Nem. A szeretetet.”

„ Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja a vírust, ami mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk.”

„ Abban a világban, amelyben maguk élnek, ha egy kisfiú elindul otthonról, hogy vegyen öt almát, de végül csak kettőt hoz haza, az emberek arra következtetnek, hogy a hiányzó hármat megette. De az én világomban más lehetőségek is léteznek: lehet, hogy megette, de az is lehet, hogy ellopták tőle, vagy hogy nem volt elég pénze, vagy lehet, hogy elvesztette őket útközben, hogy valaki éhes volt, és ő úgy döntött, hogy megosztja vele a gyümölcsöt, satöbbi. Az én világomban minden lehetséges és minden relatív.”

„…amit meg kell tanulnunk, az mindig ott van a szemünk előtt, csak alázatosan és figyelmesen körül kell néznünk, hogy meglássuk, mit akar tőlünk az Isten, és melyik a legjobb lépés, amit a következő pillanatban tehetünk.”

„Most, több hónapos fizikai és pszichikai kiképzés után már elfogadom, hogy a technika erősebb és hatalmasabb nálam: akkor dolgozik, amikor akar, és ha nincs kedve, jobb, ha inkább újságot olvasok, és megvárom, amíg megváltozik a kábelek és a telefon-összeköttetések hangulata, és újra hajlandóak lesznek működni.”

„… a kritikusok rendkívül bizonytalanok, nem értik igazán, mi történik körülöttük, demokratikusak, ha politikáról van szó, de fasiszták, ha kultúráról. Azt hiszik, hogy a nép képes megválasztani a vezetőit, de nem képes kiválasztani a neki megfelelő filmeket, könyveket és zenéket.”

„…a <<szerencse>> valójában nem más, mint hogy az ember körülnéz, hogy meglássa, hol vannak az igazi barátai: mert az angyalok az ő szavaikon keresztül hallatják a hangjukat.”

„ És ez elég: elég, ha tudjuk, hogy az élet alapvető kérdéseire soha nem kapunk választ, mégis tovább tudunk menni.”

„Fölfedeztem, hogy sokkal jobb vagyok, és sokkal többre vagyok képes, mint gondoltam, s a kor csak az olyan emberek lépteit lassítja meg, akiknek soha nem volt bátorságuk a saját ritmusukban menetelni.”

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Személy szerint nem vagyok oda a festőért, aki az egységes magyar sorozat összes borítóját festette, de az angol valamivel jobb, de az is fura egy kicsit (hogy lehet egy sziluettnek fehér a szoknyája, most komolyan?).

Kedvenc szereplők: (1) főszereplő (2) Mikhail (3) Marie (4) az orvos

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) jelenet Zágrában a befagyott szökőkúton (3) a főszereplő végigveszi azokat a témákat, amikről nem akar beszélgetni egy összejövetelen (4) a főszereplőt elüti a motor (5) Mikhail rendezvényei az örmény étteremben

Mélypont: amikor eszembe jutott, hogy „ilyen ember biztos nincs”

Kedvenc ötlet: a Zahir-motívum… meg még sok minden más :)