Idézet


2015. december 19., szombat

Könyvmoly Párbaj – A Lista 2015 (meg B is… kivételesen)


Hát, már vagy másfél hónapja hónapja elkezdődött a hatodik (bizony, ilyen öregek vagyunk) Könyvmoly Párbaj, de én sose arról voltam híres, hogy időben kiraktam a blogbejegyzéseimet. XD Sebaj, még úgyis csak a második könyvet olvasom, napló meg még egy se készült, időszerű hát megmutatnom a listámat.

Idén a könyvtagekhez hasonló tematikus listákkal, az ún. „molymenükkel” is lehetett indulni, én ezek közül választottam a nehezebb, 11 könyves változatot. Magamra nem jellemző módon idén készült B lista is, aminek valószínűleg az az oka, hogy a Lobo-féle várólistacsökkentős kihíváson látom, milyen hasznos is az (B lista nélkül valószínűleg idén is elbuknám a kihívást).

1. Olvass el egy kék borítójú könyvet!
Victoria Schwab – Az Archívum
Egyszerű apropóból választottam: ez a legrégebben polcomon csücsülő kék könyv. (Valamiért a Madárka nem jutott eszembe a lista összeállításánál, sebaj.) Mellesleg rengeteg jót hallottam róla és érdekel is, nagyon.

(B: Rachel Ward – Nem enged a mélység)



2. Olvasd el egy barátod vagy családtagod kedvenc könyvét!
Mihail Bulgakov – Mester és Margarita
Az egyetemi legjobb haverom olvasta kb. 1,5-2 éve, és amíg tartott neki, addig folyamatosan nyúzott, hogy nekem ezt el kell olvasnom. Mivel érdekel a téma, ezért nem is állok ellen.

(B: Steven Chbosky – Egy különc srác feljegyzései)



3. Olvass el egy könyvet együltő helyedben (avagy: egy rövid könyv, amit kb. 24 óra alatt el tudsz olvasni)!
Marie Aude Murail – Oh, boy!
Jó, lehet, nem fog menni 24 óra alatt, de hajlandó vagyok próbára tenni magam egy alkalmas időpontban, amikor mindenből elegem lesz, és csak arra vágyom majd, hogy elfelejthessem a külvilágot egy kedvesnek és szívmelengetőnek tűnő könyv társaságában.

(B: Cressida Cowell – How To Speak Dragonese)



4. Olvass el egy könyvet, aminek magyar a szerzője!
Finy Petra – Madárasszony
Tavaly a születésnapomra ezt a kötetet kaptam ajándékba egy kedves barátnőmtől. Azóta elég vegyes értékelésekkel találkoztam vele kapcsolatban, de továbbra is nagyon érdekel, hiszen lelki problémákról és anya-gyerek kapcsolatról van szó benne, ráadásul fontos szerepe van a természetnek is.

(B: Benyák Zoltán – Csavargók dala)



5. Olvass el egy novellás- vagy verseskötetet!
Megan Kelley Hall, Carrie Jones (szerk.) - Dear Bully
A bullying (iskolai bántalmazás), mint téma, úgy általában nagyon érdekel, ezért vettem meg magamnak ezt a kötetet. Különlegessége, hogy a 70 szerzőt, aki szerepel a kötetben, mind a saját kamaszkori élményeik inspirálták.

(B: Isaac Asimov – Én, a robot)



6. Olvass el egy könyvet, aminek 2016-ban érkezik a filmváltozata!
Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek
Igazából a filmváltozat casting híre hívta fel a figyelmem erre a regényre, mert amúgy romantikusként nem volt igazából a radaromon. De mivel azóta is azon fangirlködöm, hogy Emilia Clarkot és Sam Claflint választották főszereplőknek, és esküszöm, hogy ezt a filmet várom talán legjobban az egész 2016-os évben, így muszáj lesz először az alapanyagot magamévá tennem. Kicsit tartok tőle, hogy túl magasra srófoltam az elvárásaimat, de hátha a komoly témák (testi fogyatékosság, eutanázia) nekem is adnak majd valamit.

(B: Dan Brown – Inferno)



7. Olvass egy olyan szerzőtől, akitől még sosem olvastál!

Alice Hoffmann – Galambok őrizői
Ez elég régóta porosodik már a polcomon, kedvet is érzek most valami történelmihez, ezért vettem fel a listára. (Aztán az utóbbi kijelentéssel csak óvatosan, azt hittem, a fantasyhez is kedvem van ősszel, amíg egymás után kettővel meg nem szenvedtem valami kegyetlenül.)

(B: Sally Nicholls – Close Your Pretty Eyes)



8. Olvass el egy olyan könyvet, amit egyszer már félbehagytál!

L. M. Montgomery – Anne otthonra talál
Ezt gyerekként kezdtem még el, úgy emlékszem, nagyjából a háromnegyedéig el is jutottam, ott volt egy olyan cselekményelem, amit a 10 éves kis lelkem aktuálisan nem bírt feldolgozni, így nemhogy a sorozat többi kötetéig nem jutottam, még ezt sem fejeztem be. (Fura, abban az időszakomban volt több könyv is, amit azért nem fejeztem be, mert kiborultam rajta, így járt a Lutra is, és Fekete Istvánt se olvastam azóta. :O) Aztán jópár évre feledésbe is merült a dolog, de mindig piszkálta kicsit a csőröm, hogy én nem olvastam ezt a kultikus sorozatot. Idén a változatosság kedvéért megint elkezdték a filmsorozatot adni valamelyik csatornán, és a megnézett néhány rész végképp arra a következtetésre juttatott, hogy ezt a hibát orvosolni kell.

(B: Rejtő Jenő – A tizennégy karátos autó)



9. Olvass el egy könyvet, ami 2015-ben jelent meg!
Rene Denfeld – Az elvarázsoltak
Vicces, talán jóval később értesülök ennek a regénynek a létezéséről, ha nem tölti ki a blogértékelős kérdőívet tavasszal a kiadó reklámembere, aki nekem szegezte a kérdést, hogy melyik új könyvüket várom a legjobban. Hirtelen megtekintve a kínálatot ez tűnt mindjárt fel, mint ígéretes jelölt. Főleg a téma fogott meg, ugyanis ez egy halálsoron lévő rabokról szóló mágikus realizmus-regény, és a szerző maga halálraítéltekkel dolgozik. Szóval, ha már ilyen jól rákapattak erre, szépen meg is vettem a könyvet.

(B: John Green – David Levithan – Will & Will)



10. Olvasd el egy sorozat harmadik/befejező kötetét!

Maats Strandberg, Sara B. Elfgren – Kulcs
Na, ez konkrétan az a könyv, amit kb. azonnal megvettem, amikor megjelent, és azóta is ég a pofám, hogy miért nem olvastam én ezt még el? Mondjuk most már picit tartok tőle, miután egy barátnőm eléggé lehúzta… remélem, nem okoz csalódást, az azért is kellemetlen lenne, mert egyébként az utolsó rész a trilógia legvaskosabb darabja.

(B: Marissa Meyer – Winter)




És persze ott van még a Joker is, amit még nem tudok, mi lesz, egy olyan ínséges hónapra tartogatom, amikor nem bírok egy párbajos könyvet sem elolvasni. Szóval, így áll össze az éves programom. Mit gondoltok róla?

2015. november 20., péntek

Robinson, mit keresel a Marson?


Mentőexpedíció – The Martian (2015)

(Filmszemle)

Mivel enyhén ráfüggtem a regényre tavasszal, úgy éreztem mentálisan kielégítőnek, ha a filmmel is teszek egy próbát, be is ültem a nyitóhétvégén a moziba, és nem is bántam megy egy csöppet sem. (Akit érdekel a könyvről a véleményem, videó ITT látható.) Valami számomra is ismeretlen oknál fogva azonban általában ilyen szituációkban szoktam írói válságot kapni, így ezt a filmet is csak sajnos jóval azután bírom véleményezni, hogy leszedték a műsorról.

Mark Watney, botanikus és mérnök, az Ares 3 expedíció keretében érkezik négy társával a Marsra. Harminc napos ott tartózkodásukat azonban váratlanul meg kell szakítaniuk, amikor egy óriási porvihar azzal fenyeget, hogy megsemmisíti a felszállóegységüket. Evakuáció közben a bázis egy elrepülő darabja telibe találja Markot, akit a többiek az életjelenségeit mutató műszer sérülése miatt halottnak hisznek, így ott hagyják. Ő azonban minden valószínűség ellenére túléli a sebesülését, és arra kell eszmélnie, hogy egyedül maradt a vörös bolygón, a segítség minden reménye nélkül.

Gondolom, most már senkinek sem meglepetés, hogy a Mentőexpedíció szerintem is egy jó film lett… nem volt olyan kiemelkedő élmény, mint a regény, de nagyon közel jutott hozzá. Mondjuk a könyvet olvasva mindjárt úgy gondoltam, hogy ha ez egy kicsit is kompetens stáb karmai közé kerül, akkor menthetetlenül az év egyik legjobb mozija lesz belőle. Az eredeti történet ugyanis filmvászon után sikolt, gördülékeny, szórakoztató, izgalmas és megmozgató. És a film is ilyen – persze, még mindig nem szabad őrületes akcióra számítani, de ez a történet sosem arról szólt, szóval aki arra vár, nagyon el van tájolva. A film hátrányban van egy picit, mert nem tudja annyira megjeleníteni azt a mentáltornát, ami a regényben folyamatosan megy Watney túlélése körül, és időszűke miatt nyilván a trial-and-error tanulási lépéseiből sokat, meg egy-két halálközeli életveszélyes helyzetet ki kellett hagyniuk. Kompenzál viszont a mozi a lélegzetelállító látványvilággal, ami nagyon tudatosan tervezett, és ahhoz képest, hogy a Mars jelenlegi tudásunk szerint egy halom vörös kő néhány marék homokkal meghintve, egészen lebilincselő. A zene is nagyon szórakoztató, a letűnt korokat idéző diszkózenéket az illetékesek úgy vágták össze, hogy sikerült azzal egy egészen egyedülálló hangulatot teremteniük a filmnek.

Persze, mondjuk, ez mind nem sokat segítene a helyzeten, ha nem lennének a színészek, de vannak! Te jó ég, mennyire vannak! Bevallom őszintén, én Matt Damonért nem vagyok oda, nem igazán láttam még egy filmet sem, amiben kifejezetten nagyot dobott volna a művön a színészi játéka. Itt azonban rajta állt vagy bukott minden, és nagyon kellemesen csalódtam, szerethetőséggel, szívvel és humorral játszotta a srácot a szomszéd laborból, aki nyakig a szarban találta magát, de nem esik kétségbe (na jó, néha kétségbeesik, indokolt, azt hiszem), és nem adja fel. Mellette pedig minden mellékszereplővel is ki lehettem békülve, jól játszották a maguk kis karaktereit, még azoknak is sikerült életre kelteni a szerepeiket, akikre alig pár mondatot szán a film. Nagy megkönnyebbülésemre látnom kellett, hogy az előzetes pánikolásaimmal ellentétben nem hagyták ki a kínai szálat, és bár a castingos ember fejével azért még szívesen beszélnék, amiért összevissza kutyulta a szereplők etnicitását, azért a film végére már nem voltam kiakadva az indiai nevű néger színészen és a társain, mert amúgy nagyszerűen helytálltak. Különösen tetszett, hogy több fontos nőnemű karakter is volt a filmben, akik mind a saját területükön kompetens, erős, karizmatikus csajok voltak (igen, a műfajban ennek is lehet örülni).



((Ja és Bálna. Meg állítólag Müpa, bár én azt nem ismertem fel.))

Miért nem fetrengek mégsem örömmámorban? Bár nekem nem volt bajom se a cselekmény ritmusával, se a karakterekkel, mással viszont azért akadt. Először is, le kell szögezzem: a magyar szinkron borzalmas. Nem, nem a színészekkel van baj, a hangok jól eltaláltak, de mi volt ez a fordítás, könyörgöm?! A magyar szöveg valahogy nem ugyanazt a lazaságot adja át, amit az eredetinek, vagy a regény fordításának sikerült, hanem helyenként röhejes, és nem a jó értelemben, ez pedig rontotta az atmoszférát. Azon kívül, hogy rossz ötlet volt szinkronnal nézni, a másik hibás döntésemnek az bizonyult, hogy nem 3D-ben ültem be rá, mert bár így is gyönyörű volt a film, azért úgy egy picivel mégis többet adott volna.

Két fő problémám volt azonban a mozival, amiért egyértelműen a filmkészítőket hibáztathatom: az egyik az, hogy ugyan, könyörgöm, miért érezték szükségét, hogy változtassanak a tökéletesen jó alapanyagon, ráadásul egy olyan dologba piszkáljanak bele, ami a regény egyik fő erényét, a tudományos hitelességét vágta tönkre és tette nevetségessé? Valami szakértő biztos vinnyogott a sarokban, hogy ez nem lesz jó, de betömték a száját a rendezői kisszékkel. A másik bajom az volt, hogy közel sem sikerült annyira invesztálnia érzelmileg a filmnek, mint a könyvnek. Bár megszerettem a szereplőket, és azért ott volt az a néhány igen erős jelenet (pl.: amikor Markra rászakad a magányossága, amikor a csapat kapcsolatba tud lépni a hozzátartozókkal, amikor Mark a csapatával kommunikál), mégis, összességében egyiken sem időzött el eléggé a film, hogy igazán súlyossá váljon a mondanivaló. Így a legtöbb ember úgy jött ki a filmről, hogy egy helyenként vicces és akciódús sci-ficske volt ez, és semmi több. Az viszont tetszett, hogy a végén mutattak egy montázst arról, mi lett a karakterekkel az események után, az klassz volt.

A film, bár jól sikerült, számomra hiányzott néhány helyről még az erőfeszítés, hogy kiemelkedő adaptációként emlegethessem. Nem fogok senkit eltántorítani a megnézésétől, mert tényleg kellemes kikapcsolódás egy szombat estére. Én is újra elő fogom még venni, ezúttal angolul (és erősen figyelve a Müpára). De aki csak teheti, olvassa el a regényt, az azért sokkal nagyobb élmény.


10/8 pont

2015. november 11., szerda

Ultimate Harry Potter Tag

(Könyvkuckó)

A Film vs Könyv vlogon néztem meg ennek a tagnek a videó változatát, majd a szövegezett kérdéseket Anitigernél szereztem be, szóval köszönöm, csajok, hogy meghoztátok a kedvemet hozzá! :)




1. Kedvenc könyv?

Azt hiszem, az ötös. Ennek voltam a leginkább alkalmas érzelmi állapotban a fogadásához, és így persze ez is hagyta a legmélyebb nyomot. Ugyanis amikor én elkezdtem olvasni a sorozatot, az első négy kötet jelent már meg, a negyedik végéig akadálytalanul haladhattam előre. Aztán az ötödikre jó sokat kellett várni, és én teljesen felspannolva töltöttem azt a kb. 2 évet, így amikor végre megérkezett, eksztatikus élmény volt. Persze, tudom, hogy Harry sokat picsog, de engem még mindig megfog a Főnix Rendje, meg az, ahogy a kormányzat próbál beleszólni az iskola működésébe, a látomások, a DS, a végén a harc pedig szerintem remekül meg volt írva, imádtam minden sorát.

2. Legkevésbé kedvenc könyv?

A hatos. Mire az megérkezett, már sokkal kevésbé voltam rajongó. Ettől függetlenül nem kellett volna még feltétlen rossz élménynek lennie a könyvnek (a hetedik tetszett, nagyon is), de tény, hogy ezt a kötetet éreztem a leginkább kiszámíthatónak, igazából semmi sem lepett meg benne, ami Rowlingtól elég szokatlan. Ráadásul nem nagyon kötöttek le a romantikus szálak körüli huzavonák se, egyszerűen a romantika annyira nem az én világom a könyvekben, nem érdekelt ilyen mértékben a főszereplők szerelmi élete (de a mellékszereplőké se). Persze nem mondom, hogy semmi sem tetszett, Voldemort életének rekonstruálása például tök jó volt, mint ahogy a kezdődő horcruxvadászat és a finálé is, de valahogy ez a kötet talált meg a legkevésbé.

3. Kedvenc film?

A második, talán. Könyvben is szerettem nagyon, és Chris Colombus regnálása alatt még érződött az egységes rendezői koncepció a sorozaton, a kölykök még kis cukik voltak, a kötet pedig nem volt olyan bődületesen hosszú, hogy értelmetlen katyvasszá váljon a rövidítésektől a film.

4. Legkevésbé kedvenc film?

Harmadik. Abban a filmben. Semmi. Nem. Volt. Jó. Utáltam Lupin és Sirius castingját (jó, Siriusét elfogadtam utólag, mert Gary Oldman fantasztikus színész, de… börötntetkók?), utáltam, hogy folyton mugliruhában lófráltak, hogy az új rendező művészkedése miatt a Roxfort hirtelen teljesen máshogy nézett ki, mint addig (bár utólag el kell ismernem, lehet, hogy ez nem baj, szebb lett). Továbbá, hogy Flitwick professzor fekete hajú és bilifrizurás karmesterré változott, hogy az időutazós szál tele volt szükségtelen hozzátoldott részletekkel, hogy új Dumbledore volt… szinte mindent. :D

5. Kedvenc idézet?

„Tévúton jár az, aki álmokból épít várat, Harry, és közben elfelejt élni.”

„Olyasmi ez, gondolta, mint hogy behurcoljáke őt az arénába, ahol élethalálharcot kell vívnia, vagy felemelt fővel, önszántából vonul be. Vannak talán, akik azt hiszik, hogy a két dolog között nincs lényeges különbség, de Dumbledore tudja – és én is tudom, meg a szüleim is tudták, gondolta fellángoló büszkeséggel –, hogy ezen a különbségen áll vagy bukik minden a világon.”

6. Kedvenc Weasley?

Röhögni fogtok: Charlie. Nem tehetek róla, szerintem irtó menő, imádom, hogy sárkányokkal foglalkozik, hogy Kelet-Európában él, hogy kedves és meleg szívű, de közben halál laza, meg úgy általában mindazt a keveset, ami kiderült róla a könyvekből. Gyanús, hogy vele kezdődött az a bosszantó szokásom, amikor kinézek magamnak minden hosszabb sorozatban egy általában rendkívül jelentéktelen mellékszereplőt, és azon picsogok, miért nem szerepel többet. XD

7. Kedvenc női karakter?

Hermione Granger. Gondolom, ez sokaknak nem újdonság, de atya világ, hogy én mennyire tudtam azonosulni vele introvertált könyvmoly okostojásként tizenévesen! De Lunát is nagyon szeretem, bár olyan kis bolond, de tisztelendő benne, hogy mindig felvállalja önmagát és a véleményét.

8. Kedvenc gonosztevő?

Umbridge… én imádom utálni azt a nőt. Persze inkább irritáló, mint veszélyes, de azért varázslatosan pszichopata is közben. :D

9. Kedvenc férfi karakter?

Hát… ömm… ez már nehezebb, mint a női, itt nincs olyan egyértelmű kedvencem. Talán Remus, szerettem a felelősségteljességét meg a kiegyensúlyozottságát, egy jó férfi példaképnek tartom. Dumbledore is eséllyel pályázik, szeretem az ellentmondásos mentor karaktereket, és emlékszem, minden egyes részben azt a jelenetet vártam, amikor a végén leülnek Harryvel, és jól átbeszélik a dolgokat.


10. Kedvenc tanárod/professzorod?

Hát, ha azt nézem, hogy milyen típusú tanárt szeretek a legjobban, akkor egyértelműen McGalagony mellett tenném le a voksom, a szigorú igazságosság némi szarkazmussal spékelve mindig nyerő nálam. Ha meg nem kell azt nézni, hogy tanulnék-e nála szívesen, akkor természetesen Hagrid, szeretem azt az arany szívét meg a szörnymániáját.


Melyiket választanád inkább…


11. A) megmosni Piton haját vagy B) eltölteni egy napot Lockhart hencegését hallgatva?

Egyértelműen A. Piton hajához csak egy mosókesztyű kell, Lockhart viszont annyira idegesített mindig is, hogy szerintem nem élné túl a napot.


12. A) egy lelkes Bellatrix-szal vagy B) egy dühös Mollyval párbajoznál?

A. Legalább tőle tudnám, mire számítok, egy dühös Molly viszont a kiszámíthatatlansága miatt ijesztő. Meg legalább ha Bellatrix kezétől esem el, az hősi halál.


13. A) a Roxfort Expresszel vagy B)  repülő autóval utaznál el a Roxfortba?

Természetesen A. Kényelmes ülések, nem nekem kell vezetni, és ihatom egész úton a töklevet meg nyammoghatom a büfés boszorkány mindenféle kincsét. HÚ DE NEHÉZ DÖNTÉS.


14. A) megcsókolni Voldemortot vagy B) Umbridge-ot pezsgőfürdőben részesíteni ?

A. Inkább Voldemortnak adnék egy cuppanóst (ha addig élek is), Umbridge meztelen habtestének a gondolatától is kiráz a hideg.


15. A) Hippogriffen lovagolni vagy B) Tűzvillámon repülni ?

Hát, ez szoros, de talán B. A seprű, ha kényelmetlen ülés is esik rajta, legalább kiszámíthatóbb mozgású.

16. Van olyan karakter, aki iránt máshogy éreztél a filmekben?

Piton szerintem szerethetőbb a filmekben, amellett, hogy megtartja persze az eredendő elemeit a karakternek, Alan Rickman sokkal humorosabban, önironikusabban hozza valahogy a figurát. Voldemort meg egyenesen röhejesebb. :D

17. Van olyan film, ami szerinted jobb volt, mint a könyv?

Most vicceltek velem?! Dehogy lenne!

De amúgy egy picit van: a hatos. Mire a filmet néztem, már nem volt bennem az a csalódottság, amit a regény első olvasása keltett, és így sokkal jobban tudtam élvezni. Na nem mintha ettől még a film olyan jó lenne. XD

18. Richard Harris vagy Michael Gambon jobb Dumbledore?

Hm, fogós kérdés… Richard Harris jól hozta a bölcs öregembert, de talán egy kicsit túl törékeny és sérülékeny volt, Michael Gambon inkább úgy nézett ki, amilyennek elképzeltem a karaktert. Viszont neki meg nem bocsátottam meg a ’Have you put your name in the Goblet of Fire?’-fiaskót, úgyhogy legyen inkább Richard Harris.

19. Melyik az a dolog (személy vagy esemény), ami nem volt benne a filmben, de te hiányoltad?

Charlie, M.A.J.O.M., a kórházban játszódó jelenet az ötösből, Bill a 4-6. részből, stb, stb.

20. Ha átalakíthatnád valamelyik filmet, melyik lenne az?

Legkésőbb a hatosba mindenképp beletenném Billt, mert rettenetesen kínos volt a hetesben az a jelenet, amikor három mondatban próbált háromévnyi háttértörténetet bepótolni.

„Szia, Harry! Bill vagyok, Ron haverod bátyja, akit amúgy már évek óta ismersz. Holnap lesz az esküvőm, meg is vagy rá hívva. Látom, a sebhelyeimet nézed, képzeld, egy vérfarkas letépte a fél arcom, tök kemény, nem? Még jó, hogy én nem lettem vérfarkas, csak a véres húsra szoktam rá.” – Jó, nem szó szerint, de az én agyamban így csapódott le az a jelenet. :D

21. Az érzéseid szerint, melyik az a ház, amelyikbe te is tartozhatnál?

Mindig a Hollóháttal azonosultam, hiszen fontos számomra az intellektusom. A személyiségteszteken is ez a ház szokott kijönni.

22. Melyik házba soroltak be Pottermore-on?

Hugrabug. :P (Annál kevésbé rám jellemző házat szerintem keresve se találni… még mardekárosnak is inkább érzem magam.)

23. Melyik tantárgy lenne a kedvenced?

Átváltoztatástan, az szerintem a leginkább lebilincselő varázslati ág. Vagy ha nem Hagrid tartaná, akkor a Legendás lények gondozása, szeretem a mágikus állatokat.

24. Szerinted melyik a leghasznosabb varázsige, amit érdemes megtanulni?

Öhm… hétköznapi szituációkban az az együttes, amivel Molly rábírja a háztartást, hogy magától főzzön, takarítson, ésatöbbi. Kevésbé hétköznapi szituációban a Protego meg a Capitulatus.

25. Melyik az a karakter, akivel azonnal összebarátkoznál?

Hermione, Luna, Neville, Lupin (okokat nagyrészt lsd. fentebb).

26. Ha a tulajdonodban Lehetne a Halál ereklyéi közül egy, melyiket választanád?

A láthatatlanná tévő köpenyt. Ugyan kevéssé hasznos (amennyiben nem az iskolából kilopódzás a hobbid), de legalább az a legkevésbé mentálroggyantó hatású.

27. Van olyan dolog, amit megváltoztatnál a könyvekben?

Azt hiszem, a hatodik részben sokkal több szerepet adnék Draco történetének és kevesebbet a szerelmi szálaknak. Valamint felnőtt fejjel hiányolom az egész sorozatból a házrendszer kritikus újraértelmezését. Mármint persze, egy-egy ellenpélda mindenre van (Luna, aki hollóhátas, mégse arrogáns; Cedric, aki hugrabugos, mégse szerencsétlen; Draco, aki mardekáros, mégse akar gyilkolni?), mégis hiányérzetem volt ezen a téren. Főleg Draco tekintetében éreztem ezt, akármilyen klisés is, én el bírtam volna olvasni egy „megtagadja a családi értéknormát és átáll a világos oldalra”-történetszálat, mint ahogy a többi ház sarkított jellemzésére is több ellenpélda kellett volna és messze több szereplő, akik fontosak azokból a házakból, hiszen így is azért a szereplők kb. 90%-a griffendéles volt. Ja igen, és nekem kevés volt a hulla a végén ahhoz, hogy realisztikusnak érezzem a nagy csatát, de a taktikai elhelyezésüket meg túl hatásvadásznak találtam. Az epilógust teljesen kihagynám, vagy ha nem, legalább ne lenne minden kölyök valami halott rokonról (általában többről) elnevezve.

28. Kedvenc Tekergő?

Lupin. A többiek mind eléggé s*ggfejek voltak kamaszkorukban, felnőttkorukban meg mélységesen szerencsétlenek és/vagy gonoszak és/vagy halottak.

29. Ha visszahozhatnál egy szereplőt az életbe, ki lenne az?

Tonks vagy Lupin. Az egyikük halálát még megértettem volna, de mindkettejük kinyírása szükségtelenül hatásvadász húzás volt, csak azért kellett így lennie, hogy Teddy legyen árva. (Vagy Dobby… mert annyival több időt érdemelt volna szabad manóként.)

30. Halál ereklyéi vagy Horcruxok?

Halál ereklyéi. Mindkettőhöz nyuszi vagyok, de előbbihez kevésbé, meg annak jobban tetszik a háttérsztorija.

31. Hívj meg valakit:

Chesslady, örülnék, ha megcsinálnád, mivel neked nem volt olyan rég a sorozat olvasása, kíváncsi lennék a válaszaidra. :)





Jaj, ne, most kedvet kaptam megint újraolvasni… :/ Ráadásul megjelenik pár nap múlva az új, illusztrált kiadás magyarul is csak meg ne vegyem.

2015. szeptember 30., szerda

Valamire várva


J. M. Coetzee – A barbárokra várva

(Könyvkuckó)

És igen! Hihetetlen, nagyszerű és fantasztikus módon sikerült elolvasnom a 11., azaz utolsó könyvmolypárbajos könyvemet, nincs más hátra, mint előre, megírom az ajánlót róla.

A történet főszereplője egy meg nem nevezett bíró, aki élete nagy részét egy meg nem nevezett Birodalom határ menti kisvárosában töltötte. Kellemesen érezte magát ebben a környezetben, kitanulta a helyi élet játékszabályait, és már nem is igazán vár semmit az élettől, mint még pár jó évet a kiérdemelt nyugdíjáig. Ebbe a szerény kivitelű idillbe gázol bele a katonaság, akik egyszer csak kitalálják, hogy a határ közelében élő nomád népcsoport, a „barbárok” veszélyt jelentenek a Birodalomra, ezért ideje a körmükre nézni.

Hm, kicsit hamis prekoncepcióim voltak azzal kapcsolatban, miről fog szólni ez a könyv. Én ezt hittem, mivel Coetzee dél-afrikai író, ezért ez a történet alapvetően ott fog játszódni, és az ottani lakosság (regény születése idején) aktuális problémáiról szól. Azonban ez nem így volt, bár a szerző nyilván merített az élettapasztalataiból, de korántsem olyan mértékben, mint én feltételeztem olvasás előtt. A háttérvilág sokkal inkább misztikus, bár modern technológia már létezik benne, de konkrétumot semmiről sem tudunk meg (mint azt a cselekményismertetésemen is érezni lehetett), olyan megfoghatatlan a Birodalom, a környezet, a barbárok. Bár a tájon érzem Afrika hatását, de amúgy másban nem nagyon, kb. bárhol játszódhatna a történet, még a barbárok rasszát sem sikerült egyértelműen tisztáznom magamban a könyv alapján, pedig nagyon figyeltem az utalásokra.

Cotezeet a posztmodern irodalom egyik nagy alakjaként is tartják számon, és töredelmesen be kell vallanom, még mindig nem teljesen értem ez miben nyilvánul meg. Persze, tök jó meg izgalmas ötlet, hogy az egész regényt tulajdonképpen egy vers ihlette, csak a többi részén nem éreztem az intertextualitásnak azt a fajta burjánzását, amit a műfajtól elvártam… bár lehet, ott volt, csak nem voltam elég művelt, hogy észrevegyem.

Ez a borító gyönyörű
Amennyire én látom, a történet gerince két központi kérdéskör körüli elmélkedés.  Ezek közül sajnos én csak egyiket találtam kellőképp magával ragadónak: a barbárokkal adódó konfliktus nyomán a kegyetlenség kontra emberség témáját. A Birodalom kvázi a katonai apparátusának létjogosultságát próbálja igazolni a barbárokon keresztül, amikor az ellenségkép kreálással kiprovokálják, hogy a helyi lakosság féljen a nomádoktól, akikkel a katonaság érkezése előtt semmi baj sem volt, majd ezt az ürügyet kihasználva további visszaéléseket következtessenek el. Ezzel helyezkedik szembe a főszereplő, aki a hosszú évek alatt feltétlen hívévé vált az „élni és élni hagyni”-elvnek, ráadásul pontosan tudja, hogy ezekkel a barbárokkal semmi baj nincs egészen addig, amíg békén hagyják őket, nem veszi be a propagandát. Szembe is száll a katonasággal, és a történet elég jól bemutatja, meddig és hogyan lehet képviselni az emberséget a hatalom ellenében, amikor az embert megaláztatás és bántalmazás éri.

A történet másik fő szála az emberi szerep mellett a férfi szerep boncolgatása, és ez volt az, ami bár a könyv kb. harmadát kitette, engem egyáltalán nem hatott meg. Főleg azért nem, mivel nagyrészt abban manifesztálódott, hogy a főszereplő melyik nővel akar dugni és melyikkel nem akar, és akivel igen, azzal miért, akivel nem, miért nem… főként a pénisze megmagyarázhatatlan viselkedését taglaló hosszadalmas elmélkedések formájában. És bár elhiszem, hogy egy idősödő hímnek elég központi probléma az életében, hogy már nem mindig áll fel, és a nők java része is csak pénzért kívánja, de engem ez téma huszonéves lányként vajmi kevéssé érdekelt. (Plusz harmadik témaként van még egy kis történelem, halandóság, elmúlás, idők változandósága, de ezeket a témákat már annyira kezdem megszokni, hogy szinte fel se tűntek.)

Ennek ellenére mégsem volt rossz élmény olvasni a regényt, a stílusa annyira szép volt, hogy az simán megmentette, és a műfajhoz, témához meg mindenhez képest meglehetősen megvolt a flow-élmény olvasás közben. Nem gondoltam, hogy ez a regény rángat ki az olvasási válságból, de megtörtént, és persze nem bánom, az a lényeg, hogy valami megtegye. Szerettem nagyon  a tájleírásokat, a sivatagi város körüli dolgokat, meg úgy általában, szép és olvasmányos volt az egész.

Összességében rendben volt ez a könyv… bizonyos aspektusait kifejezetten jónak és érdekesnek találtam, de azért be kell vallani, mérsékelten volt cselekményes, a főszereplő pénisz-picsogásait nehezen viseltem, valamint a befejezés se nyújtott számomra katarzist (miből ismered fel a szépirodalmat-rovat 1. rész: teljesen random és hatástalan helyen van vége).


10/8 pont

A regénynek színdarab feldolgozása is készült

2015. szeptember 16., szerda

Különös történet gyászról és családról



Jonathan Safran Foer – Rém hangosan és irtó közel

(Könyvkuckó)

Na még egy párbajos könyvem vár arra, hogy írjak róla. Ez már az utolsó előtti, szurkoljatok, hogy a hátralévő egy is meglegyen október 2-ig! :)

Oskar kilenc éves new yorki fiú, aki (a teljesség igénye nélkül) bélyeggyűjtő, frankomán és nagy rajongója Stephen Hawkingnak. Azonban Oskarnak egy olyan teher is kijutott, ami csak kevés kortársának: az édesapja meghalt a szeptember 11-ei terrortámadásban. A fiúnak természetesen nagyon hiányzik, és amikor az apja holmija közt egy vázában kulcsot talál, rajta csak egy vezetéknév: Black, mindjárt eszébe jutnak azok a kincsvadászatok, amiket ő eszelt ki neki, és amik közül az utolsót sosem fejezték be. Elhatározza, hogy megkeresi a zárat, amit a kulcs nyit, és ezt úgy fogja megtenni, hogy egyenként felkeresi az összes Black nevű embert a városban.

Jómúltkor kinyitottam a könyvet, és megláttam valamit az első oldalon, amitől megrettentem, úgyhogy gyorsan be is csuktam. Most, hogy újra előszedtem, már nem igazán tudom, mi riasztott el (valami szellentésen poénkodás volt, az rémlik, de másodszor már nem szúrt úgy szemet), ezúttal gond nélkül végigolvastam a könyvet, sőt, kifejezetten megszerettem.

A cselekmény két szálon fut, az egyik nyilvánvalóan Oskar története, amit fentebb már le is írtam, és ebbe nagyon finoman van beleszőve még egy fő szál, amiről az első pár váltásnál nem is igen lehetett érteni, hogy hogyan kapcsolódik, és aztán minden részletére ez jellemző, lassan sikerül összerakni, hogyan illenek egymáshoz a dolgok. Elöljáróban csak annyit, hogy az a szál nagyjából-egészében Oskar nagyszüleinek a története, ami nekem hosszú távon talán nagyobbat ütött, mint az unokájuk története. A fiú keresésén keresztül továbbá más kis történetek is feltárulnak előttünk, de ezek néhány kivétellel nem annyira hangsúlyosak.

Oskar nagyon furcsa főszereplő, nem elég, hogy gyerek, ráadásul erősen gyanús, hogy Asperger Szindrómában szenved, ezt ugyan direktben sosem mondják ki a könyvben, de mutatja jócskán a tüneteket, és utalások azért akadnak. A fiúnak nagyon erős, különleges kapcsolata volt az apjával, és őszintén szólva ezt meg tudom érteni. Schell apuka nagyon vagány volt, hiszen megszervezte ezeket a fantasztikus kalandokat a fiának, amik tulajdonképpen mind arra irányultak, hogy lépjen ki a komfortzónájából, beszélgessen emberekkel, és egy kicsit győzze le a félelmeit. Szegény apa a tudtán kívül a halálával indította el Oskart élete legnagyobb szabású felfedezőútjára, hiszen több száz embert keresett fel a város különböző pontjain, és közben folyamatosan le kellett győznie önmagát.

Oskar városjáró nagy kalandja a Black-ekkel meg a kulccsal rendkívül érdekes volt, tetszett, ahogy megismerte ezeket a legkülönfélébb embereket és a történeteiket, akiket tulajdonképpen a vezetéknevükön kívül semmi sem kötött egymáshoz. Foernek sikerült nagyon finoman úgy egymásba szőnie ezeket a történeteket, hogy nem váltak csöpögőssé vagy patetikussá (pedig amúgy a téma alapján lett volna esély), hanem nagyon szépen festették alá és finomhangolták a két fő cselekményszál eseményeit. Szerettem továbbá azt, hogy milyen lényeges a vizuális megvalósítás a könyvben: a tördelésnek jelentősége van, és színes oldalak is találhatók a regényben, amik szintén fontosak, időnként bizonyos részleteket azok segítenek megérteni.

Őszintén sikerült meglepnie a könyvnek két dologgal: egyrészt az irodalmiságával… persze, úgy tudni véltem, hogy szépirodalom, de valahogy előzetesen nem jutott el az agyamhoz, hogy ENNYIRE (eh, nem, ez nagyon nem ifjúsági irodalom, hiába egy gyerek a főszereplője, nem nem). A  másik meglepetésfaktor a témaválasztás volt: mármint oké, arra számítottam, hogy ez főleg egy autista fiú magára találásának regénye lesz (olyan Egy képzeletbeli barát naplója-jelleggel)  kis gyászfeldolgozással besűrítve, de… nem. Mármint igen, de nem egészen.

Igazából a regény fő témája a történelmi tragédiák megélése, feldolgozása vagy fel-nem-dolgozása és a továbblépés. Egyetemes jellegét erősíti az, hogy nem csak 9/11-et mutatja be, a nagyszülők történetének Drezda bombázásához van köze, de érintőlegesen szerepelnek a történetben más tragikus események is, például a hiroshimai atomrobbantás. Olyan jól bemutatja ezeknek a szörnyűségeknek az emberi oldalát a regény: hogy tulajdonképpen bármilyen eseményben az a legborzasztóbb, ahogy széttép családokat, a túlélőknek pedig a veszteség tudatával, a gyásszal és a látott szörnyűségek traumáival kell együtt élniük, és hogy ez általában nagyon nem egyszerű vagy könnyű. Nagyon-nagyon súlyos ez a könyv, amit nem vártam tőle, mielőtt belevágtam, de pozitív csalódást okozott.

És persze ez mind olyan téma, amik könnyűszerrel válhatnának nyálassá, de valahogy sikerült megtalálni azt az arany középutat, ahol a dráma még súlyosnak tűnik, de nem válik túlzóvá. Több helyen is gombóc nőtt a torkomba olvasás közben, bár néha a felindultságomat nem feltétlenül a meghatottság, inkább a düh okozta. A nagyszülők szálán ugyanis két végtelenül elszúrt életutat láthatunk, akik egész életükben szenvedtek valamitől, ami még kamaszkorukban történt, mert nem tudták elengedni a múltat. Ugyanakkor valahol ez is tanulságos, meg az is, hogy tényleg vannak olyan tragédiák, amiket mindig magával fog cipelni az ember, de végül az ember kiléphet ezeknek az árnyékából és újrakezdheti, ezt mutatja például az újságíró Mr. Black története is. És tulajdonképpen tetszett az a konklúzió is, hogy bizonyos dolgok az életünkben soha nem fognak értelmet nyerni, mert… egyszerűen nincs semmi értelmük.

Engem abszolút megnyert magának ez a könyv, mert nagyon érdekes formai és nyelvi eszközök használatával mesél el egy rendkívül emberi és őszinte történetet. Akár közvetlenül 9/11 érdekel, akár csak általánosságban az emberi sorsok, tanulságos olvasmány.

10/10** pont
 
 

(A filmről: bár a fogadtatása elég vegyes volt, nekem nagyon is tetszett a 2012-es filmváltozat, a kisebb-nagyobb változtatások mellett is eléggé könyvhűnek éreztem, és a színészi játék kifogástalan volt benne, még a kölöktől is… jó, idegesítő meg fura volt, de Oskar a könyvben is ilyen. Csak azt sajnálom, hogy a fiú történetén kívül mindent nagyon megkurtítottak, jó, nyilván a nagyszülők szála külön kitenne egy filmet, szóval végül is nem panaszkodom, de azért belőlük el tudtam volna viselni többet is.)

((Sajnálom, hogy nem sikerült ezt kitenni szeptember 11-én, mert úgy lett volna igazán stílusos, de így is a Csodák kora volt a kilencedik könyvem a párbajból, szóval vele lett a teljesítési arányom 9/11. Micsoda egybeesés. :D))

2015. szeptember 11., péntek

Világvége kicsiben



Karen Thompson Walker – Csodák kora

(Könyvkuckó)

Na akkor szóljon az ének egy újabb párbajos olvasmányról, nincs már itt az utolsó hónapban kecmec. Ezúttal egy nagyon furán szépirodalmi posztapokaliptikus regényről lesz szó.

Julia élete teljesen olyan, mint bármelyik tizenegy éves lányé, egészen addig, amíg a Föld forgása lassulni nem kezd. Először senki sem fogja fel mekkora a baj, de a nappalok és az éjszakák apránként egyre hosszabbra nyúlnak, és nemsokára mindenkinek szembe kell néznie vele: a világ megváltozik. Julia világa is szép lassan átalakul, barátságok hullanak szét, családok kerülnek veszélybe. Nehéz megmondani, ezeknek az eseményeknek van-e bármi köze egymáshoz, vagy csak a véletlen kegyetlen szeszélye folytán történik minden egyszerre, mindenesetre Juliának nem csak az alattomosan besompolygó világvégével kell szembenéznie, hanem a saját felnövésének sokkal hétköznapibb, de nem kevésbé embert próbáló változásaival.

Érdekes élmény volt ezt a regényt időben ilyen közel olvasni a </Harmónia>-val, mert bizonyos szempontból úgy érzem, teljesen ellentétei voltak egymásnak. A Harmónia egy óriási technokrata világról szólt, izgalmas és mozgalmas történettel operált. A Csodák kora viszont egy nagyon aprócska, marginális élményt, Julia felnövését állítja a középpontba egy jelenünkhöz hasonló, katasztrófa által sújtott világban. A legjobban azonban abban éreztem a különbséget, ahogy a tudományos halandzsa részek érintettek. Ó, a Csodák korában is volt bőven, nem kell félni (pl: valójában az ember szabadon futó ritmusa egy teljesen sötét helyen tartva is kb. 24 óra marad… nem reális lehetőség az, hogy valaki kövesse a nap járását, mert az agya se fogja követni), de valahogy ezek sokkal kevésbé húzták ki a gyufát. Valószínűleg azért, mert míg a Harmóniánál teljesen a tudomány állt középpontban, a Csodák koránál ez inkább csak a díszletet szolgáltatta egy nagyon kis kaliberű és mérhetetlenül emberi történethez. Így nincs is igazán kedvem rage fest-et tartani, pedig tehetném… de valahogy más aspektusai a könyvnek olyan kielégítőek voltak, hogy nem érzem szükségét.

Engem nagyon megfogott a könyv perspektívája, ez a teljesen nukleáris világvége-történet, ami tulajdonképpen egyetlen kislány szemszöge erről az időszakról. Szeretem minden műfajban azokat a műveket, amik megpróbálják megtalálni a lehető legemberibb, leginkább érzelemközpontú ábrázolási módot. Úgy érzem, Karen Thompson Walkernek nagyon is sikerült ezt megtenni, és valahogy pont azt a történetet elmesélnie, amit már úgy vártam a műfajtól, de nem kaptam meg korábban.

Julia nem volt olyan hűdekülönleges főszereplő, de az introvertáltsága, a beilleszkedési nehézségei, és a csúfolódás, amit ki kellett állnia, nagyon szíven ütöttek, kicsit a tizenegy éves önmagamra emlékeztetett. Összességében kifejezetten érett és értelmes lánynak tűnt, jó volt a narrációját olvasni. Ráadásképp bekerült a könyvbe az általam valaha olvasott egyik legszebb gyerekszerelem-szál, bár úgy tűnt eleinte, hogy Seth ilyen idegesítő kis mogorva rosszfiú lesz (ez a karakter azért teljesítmény egy tizenegy éves gyerektől), de ahogy Julia jobban megismeri, úgy elmúlik a személyisége egydimenzióssága. A könyv egyharmadától már nem irritált a srác, inkább nagyon is reális kiskamasznak tűnt, a két gyerek közötti románc pedig tényleg szívet szaggató volt.

Persze nem csak romantikus kapcsolatokról szól a könyv, hanem, mint már említettem, Juliának a barátságok frontján is igencsak küzdelmes ideje van a regényben, a legjobb barátnője a könyv legelején elköltözik, és ekkor jön rá, hogy ő volt igazából az egyetlen barátja. Ezután nem nagyon találja magát a kortársai között, elszigetelődik, egyre magányosabb lesz, az iskolai csúfolódás céltáblájává válik. A másik sarkalatos pontja a regénynek természetesen család, ahol megint csak elég kusza lesz a helyzet: az anyja először csak progresszíven idegesítővé, majd neurotikussá, látens alkoholistává és az új kórság, a gravitációs betegség által sújtottá válik, az apukája pedig egyre nehezebben bír az asszonnyal, és egy másik nőnél keres vigaszt. A családi vonatkozásban is volt olyan része a könyvnek, ami egy kicsit hazabeszélt nekem, és ettől is csak még jobban át tudtam élni az egészet. Persze mindez úgy vetül rá főhősünkre, ahogy az ennyi idős gyerekekre szokott: látja, érzi, tud róla, de mindenki úgy tesz, mintha hülyére lehetne venni, ő pedig nem tudja, mit tehetne. Érdekes módon nagyon hasonlóan éli meg a világvégét is, talán ezért is kapcsolódtak össze utólag az emlékezetében ennyire az események.

És hogy teljesít a regény posztapokaliptikaként? A tudományos bakik ellenére szerintem nagyon jól. Nem olyan világvégét ír le, hogy napfényes, madárcsicsergős hétfő reggel volt, amikor egyszer csak ZOMBIK, hanem egy természeti katasztrófát, ami napról napra apránként változtatja meg a világot, és a társadalom eresztékei is pont ilyen lassan rogynak meg tőle. Az emberek elkezdenek nem bízni a kormányban, a szomszédjaikban, a családtagjaikban, saját magukban. Megrengeti a világképüket az, hogy a biztosnak hitt jövő korántsem olyan biztos. Felerősödnek a konfliktusok, az emberek lobbanékonyabbá, agresszívebbé válnak. Kiutálják maguk közül azokat, akik úgy döntenek, hogy a nap járását akarják követni. Attól még, hogy lassabban történik, az eredmény nem kevésbé rossz. A könyv persze a körülmények miatt sokat foglalkozik az elmúlással, meg azzal, hogy mi marad utánunk, és mivel aktuálisan engem is nagyon foglalkoztatott ez a kérdés, amikor olvastam a regényt, igencsak meg tudtak érinteni a témával kapcsolatos gondolatok. Még mindig beleborzongok a regény utolsó mondatába.

Ajánlom ezt a könyvet, ha egy olyan posztapokaliptikus regényt keresel, ami egy kicsit más, vagy ha nagyon megfognak a gyerekkori történetek, ezt akkor is szeretni fogod.

 

10/10 pont

2015. szeptember 6., vasárnap

Egészségkímélő nanorobotokkal szép az élet, sejehaj


Itó Projekt - </Harmónia>

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvről írok most nektek, igyekeznem kell, hiszen már csak egy hónap van hátra a zárásig.

Kirie Tuan egy olyan világban él, ahol az emberi élet mindennél fontosabb, ezért a technológia fejlődésével kiirtottak minden betegséget és szó szerint közkinccsé tették a testüket. Bár az apja tudományos munkája segített létrehozni a rendszert, Tuan képtelen beilleszkedni, és kamasz korában öngyilkosságot kísérel meg. Felnőttkorára látszólag elnövi renitens hajlamait, így nagyon felelősségteljes munkát kap, a WHO spirálcenzora lesz…ami gyakorlatilag problémás területeken dolgozó békefenntartó rendőrszerűség. A múltja azonban kísérteni kezdi, amikor kamaszkori jó barátnője öngyilkosságot követ el a szeme láttára, és a világ más pontjain több mint 6000 ember ugyanígy tesz. Valaki képessé vált arra, hogy az emberek ellen fordítsa a saját agyukat, és Tuan versenyt fut az idővel, hogy megállítsa.

A viszonyom a regénnyel finoman fogalmazva is hullámzó volt. Előfordult, hogy attól tartottam, képtelen leszek rávenni magam az olvasására, aztán amikor belerázódtam, valósággal faltam az oldalakat. Sajnos azonban majdnem minden pozitívumra, amit fel tudtam hozni, jutott negatívum, így az összkép elég vegyesre sikerült.

Ami először megragadta a figyelmem (elég nyilvánvaló módon) az ETML kódok használata hangulatok, érzések, illetve bizonyos tartalmi elemek kiemelésére. Ez szerintem egy nagyon jó ötlet volt, sokat tett hozzá a regény hangulatához, a poszhumán (vagy mi a tök), robotokkal feldúsított emberiség hátborzongató képét remekül árnyalta ez a formai döntés. Mégis, hiába tudtam ezt azonnal értékelni, az eleje volt a leginkább küzdelmes a regénynek. A regény kezdetén nagyon zavart a három kamasz lány alakja, persze értem, hogy fel kellett vázolni Tuan múltját, de ezek a csajok egyszerűen elviselhetetlenek voltak. Mármint persze, minden disztópiának a középpontja valaki, aki nem tud, nem akar beilleszkedni az adott társadalomba (kivéve, amikor nem, lásd: A szolgálólány meséje), de ha a társadalmad legördögibb fegyvere a kedvesség és önzetlenség, akkor a lázadóság azt jelenti, hogy az író gyakorlatilag piedesztálra emeli az önzést és az egocentrizmust, ezt pedig nem tudtam megemészteni. Tuan meg Cían még hagyján, na de

<anger>HOGY nem tűnt fel senkinek, hogy Miach nem egy lángész, hanem egy közveszélyes pszichopata? HOGY? </anger>

Uhh, elnézést a kirohanásért, erre még visszatérünk.

Miután így végigszenvedtem az első nyolcvan oldalt, a helyzet sokat javult. Tuan felnőtt korában már sokkal szimpatikusabb főhős volt, tulajdonképpen tetszett az a formája a lázadásnak, amit végül választott. Emellett bejött a cselekménybe a nyomozás: Tuan arra kezdett gyanakodni, hogy Miach állhat a háttérben, bármilyen őrülten hangzik is ez, és az információkeresés, ahogy próbálta összerakni, mi történik, kifejezetten lekötött. Itt már kezdtem jobban megérteni a társadalmi rendszer problémáit és már nem kárhoztattam a lányokat annyira amiért nem tetszett nekik a rendszer. Ez a rész csúszott a legjobban, kifejezetten élveztem, a felvázolt világképpel és érdekes filozófiai problémákkal együtt kinézett egy gyenge öt csillag.

Aztán a könyv utolsó egyharmada számomra lejtmenetbe kezdett. Ennek több összetevője is volt, amik közül a leginkább meghatározó az, hogy a tudományos magyarázatát az eseményeknek a végére teljesen elcseszte az író, annyira, hogy azon kezdtem gondolkodni, vajon ezen a ponton Itó Projekt úr rákja agyi áttétet képzett-e (szegény bele is halt a betegségbe a könyv megjelenése után). És nem lett volna még annyira zavaró, de. Minden. Egyes. Tyúkszaros. Mondatban. Az. Orrom. Alá. Kellett. Dörgölni. Messze túl sok a tudományos blabla a regény vége felé, és nem tett jót, hogy amikor fájdalmasan felszisszentem egy-egy baromság láttán, utána csak még nagyobb és nagyobb butaságok sorakoztak a továbbiakban, amíg végül már a fejemet tudtam volna falba verni. A teljesség igénye nélkül:

<list:item>
<i> Az emberi akarat működése nem hiperbolikus az időfüggvényben. Gyerekekkel végeztek kísérletet, amiben két opció közül választhattak: vagy megették az előttük lévő egy szem cukrot, vagy a kísérletvezető később két cukrot adott nekik. Hat éves korukra szinte kivétel nélkül tudtak várni a nagyobb jutalom reményében. </i>

<i> Mi az, hogy halálösztön? Jó, tudom, Freudnak volt egy ilyen teljesen életképtelen gondolatmenete, de ez az is volt: egy teljesen életképtelen, buta, értelmetlen ötlet. Normális agyműködésű emberben az életösztön olyan erős, hogy nem is tudom, mit találhatnának meg, amit stimulálnak. </i>

<i> Végezetül: mekkora hülyeség már az, hogy tudat nélkül is tök jól el tud éldegélni az ember? A tudat nem csak arra kell, hogy egyszerű, túlélésre vonatkozó döntéseket meghozzon. Az finomhangolja a tudatalatti működését, szervezi a feladatokat, biztosítja azt, hogy az agyunk legyen a környezethez leggyorsabban adaptálódó szervünk. Persze lehet, hogy egyszer mindezt képesek lehetnek technológiával helyettesíteni, de az a technológia amit a könyvben ábrázol Itó, nem alkalmas még erre. Több fejlett állatfajnak is van öntudata, ennyire felesleges feature ez az agyunkon. Mi az, hogy valaki egy egygénes mutációtól tudat nélküli (!!!) és mégis jól elvan? MI? </i>

</list>

Mindezek tetejébe a történet vége felé erősen megrendült a hitem a főszereplőben. Úgy  hittem, hogy Tuan egy okos csaj, de addigra már a sorozatos sokkhatásoktól annyira elveszti a logikus gondolkodás képességét, hogy alapvető összefüggésekre se képes ráeszmélni magától, mindet meg kell kérdeznie, én meg kétségbeesetten lapoztam vissza, hogy MI, ez eddig nem tudtuk? Én már pedig azt hittem, hogy igen. A másik problémám a végével Miach volt. Oké, hagyják életben, mert ezek ilyen irgalmas nővérek, de

<anger> Az még hagyján, hogy a két kamaszlány nem jött rá, hogy a barátnőjük egy jól funkcionáló elmebeteg, de egy hordányi intelligens agykutatónak ez HOGY nem tűnt föl? MINEK adtak hatalmat a kezébe?! Miért nem látta senki a teljesen nyilvánvaló tényt, hogy ez a csaj PSZICHOPATA? </anger>

Mindezek ellenére azért megérintett a vége, és nem állítanám, hogy nem feszeget ez a könyv olyan filozófiai kérdéseket, amik nagyon is relevánsak és érdekesek. Eszembe juttatott valamit, amit még A civilizált emberiség nyolc halálos bűnében olvastam: hogy a modern ember azért nem képes olyan mély örömöket átélni, mert olyan nagy fájdalmakban sincs része. Ez ezen a világon nagyon jól látszott, az emberek teljesen apatikusak voltak, és bár mindenhonnan az harsogott, hogy az élet milyen értékes, valójában ezt senki sem élte meg, mert ismeretlen volt számukra az élmény, hogy mennyire törékeny tud lenni. Bár először jól hangzik egy betegségek és konfliktusok nélküli világ, de mélyebben belegondolva nem akarnék egy olyan világban élni. Mélázik továbbá olyanokon a könyv, hogy mi tesz minket emberré, egyéniséggé, és van-e értelme és létjogosultsága egyáltalán az öntudatnak, mint olyannak. Ezeknek a kérdéseknek egy része is abszolút megfogott, így, bár helyenként kifejezetten küzdelmes és/vagy idegesítő volt számomra a könyv, mégsem mondhatom, hogy rossz lett volna. Kár, hogy a szerzőnek már nem lesz lehetősége még ennél is jobb műveket írni.

 

10/8 pont

(Nagyon szép a borító, de HOGY lehet a csajoknak ennyi haja?)

2015. augusztus 26., szerda

Riordan nem kíméli az egyiptomi mitológiát sem


Rick Riordan – The Red Pyramid (Kane Chronicles I.)

(Könyvkuckó)

Miután végigkövethettétek itt a blogomon, ahogy átrágom magam a Percy Jackson és az olimposziak sorozaton, és beleesek Rick Riordan írásaiba, mint vak ló a gödörbe, egy kis időre szünetet tartottam, mert nem tudtam eldönteni, hogyan tovább. Decemberben viszont végül megtekintettem Szegeden egy nagyszerű egyiptomi kiállítást, és ez arra sarkallt, hogy ne az Olimposz hősei sorozattal folytassam, hanem a magyarul még nem megjelent Kane Chronicles-zel.

Carter és Sadie Kane testvérek, de aligha lehetne kevésbé szoros köztük a kötelék. Anyjuk tragikus halála óta a két gyerek külön nevelkedett: Carter az apjával maradt, aki egyiptológus révén körbeutazta a világot, és a fiú, bár a stabilitást sosem tapasztalta meg, mindenféle izgalmas kalandba keveredett, miközben rengeteget utazott. Húgát eközben a londoni nagyszülők nevelték, akik stabil és biztonságos gyerekkort teremtettek a számára. A testvérek szokás szerint karácsonykor találkoznak, hogy az apjukkal hármasban töltsenek egy kis időt... csakhogy a papa arra használja a londoni tartózkodását, hogy felrobbantsa a Rosetti követ, miközben a mi valóságunkra szabadítja az egyiptomi mitológia öt istenét. Az egyikük, Set, azonnal foglyul is ejti őt egy aranykoporsóban, és a gyerekekre hárul az a feladat, hogy eddig eltitkolt identitásukat felfedezve megmentsék az apjukat.

Nagyon úgy tűnik, Riordan egy poénos szerző: kitalálta a PJO esetén, hogy jó ötlet átültetni a különböző mitológiákat a mi világunkba, és most ezt a koncepciót játssza kifulladásig. A PJO és az Olimposz hősei görög-római mitológiája után a Kane Chroniclesben eljátszotta ugyanazt az egyiptomi mitológiával, a készülő sorozata pedig a skandináv-germán mítoszokkal fog hasonlót művelni. Valahol szerintem ez bosszantó, hogy nem veszi a fáradságot új ötletek kiagyalására, ugyanakkor belátom, az, hogy nem szükséges újítania, nem ununk rá a könyveire mégsem, valahol a tehetségét bizonyítja. Jó példa erre a Kane Chronicles is: igazából a hasonló alapkoncepció ellenére meglepően frissnek érződött a PJO-hoz képest, aminek nagyon örültem.

Mindjárt szembeötlő, hogy az elbeszélésmód is teljesen más: a PJO csak Percy elbeszélésében tárult a szemünk elé, ezzel szemben a Kane Chroniclesben Carter és Sadie felváltva mesélik a történetet, ami jó ötlet volt, mivel így mindkét testvért alaposan megismerhettük. Ezen kívül kap egy narratív keretet a történet – a gyerekek ezt az egészet az események után mondják hangfelvételre – ami jól illik Riordan könnyed, élőbeszédszerű stílusához, és emiatt az a gyanúm, ebből a regényéből olyan hangoskönyv készülhetne, ami talán még élvezetesebb, mint az írott regény.

A két főszereplő esetén Riordan a végletekig élezte a személyiségük ellentétét, ami igazán érdekessé teszi az interakcióikat. Számomra Carter volt a szimpatikusabb, a könyvmoly, visszahúzódó, önbizalomhiányos kocka srác érthető okokból sokkal közelebb állt hozzám Sadie ki-ha-én-nem rock-and-roll-típusú személyiségénél. Mégis az tetszett legjobban a regényben, ahogy szép lassan összecsiszolódtak, ahogy megtanulták felismerni egymás értékeit, és rájöttek, igazából egész gyerekkorukban mindketten a másik életére vágytak, ebből a felismerésből pedig szép lassan megértést és igazi testvéri köteléket tudtak felépíteni. Tetszett továbbá, hogy Riordan tett egy kis csavart a típuskarakterekbe: Carterből lesz a harcos, Sadie pedig a mágikus-spirituális támogató karakter lesz a történetben, holott a személyiségtípusuk alapján fordítva lenne kézenfekvő. Ugyanakkor persze Riordan nem tudja levetkőzni az egyik standard hibáját sem: a főszereplők hiteltelenül éretten viselkednek a korukhoz képest (főleg Sadie, aki még csak tizenhárom éves, te jó ég)... persze valahol ez elkerülhetetlen. Egy barátnőmmel beszélgettünk erről, és a konklúziónk szerint muszáj így lennie, mert egy reális kiskamasz ilyen embert próbáló szituációban maximum arra lenne képes, hogy üljön a sarokban és sírjon az anyja után, amiből, valljuk be, nem igazán lehet jó regényt írni. (Gondoljunk csak bele, Harry Potter is tizenegy évesen már megakadályozza egy varázsnáci rémvezér feltámadását.) Mégis, jól esett volna a lelkemnek, ha egy kicsit idősebbek a karakterek, ha 16-17 évesek lettek volna, akkor már reálisabbnak éreztem volna a viselkedésüket.

A Hórusz szeme egy fontos
egyiptomi szimbólum a történetben
Összességében szemlélve a dolgot, a könyv (egyelőre) kevesebb karaktert mozgat, mint a PJO, és azok között arányaiban sokkal több a felnőtt. Szerintem egyik sem baj, tetszett, hogy a nagybátyjuk vagy épp a szülei a gyerekeknek ilyen hangsúlyos szerephez jutottak. Mégis, itt egyértelműen Carter és Sadie a főszereplők, nincsenek olyan kiemelkedően fontos mellékszereplők, mint a másik sorozatban. Ez is végül is tetszett valahol, mert bár ott szerettem, hogy a főszereplő egy idő után milyen kevéssé volt központi figura, ugyanakkor ebben a regényben letisztultabbnak érződött a történet attól, hogy egyértelműen a két testvéren volt a fő fókusz.

Mégis, amitől szerintem egyértelműen jónak hat a történet, az a központi mitológiája. Ezeknél a részeknél nem volt az az érzésem, hogy a PJO olcsó koppintását olvasom, annyira egyedi módon sikerült beépíteni az egyiptomi mitológiát ebbe a nagy univerzumba, hogy az teljesen lebilincselt. A könyv olvasása előtt nehezen tartottam elképzelhetőnek, miként sikerül úgy felépíteni a világot, hogy az beilleszthető legyen egy univerzumba a görög mitológiával (Carternek és Percynek van közös kisregénye, tehát a sorozatok ugyanabban a világban játszódnak), de teljesen jól működött. Abszolút lebilincselőnek találtam az egyiptomi varázslatokat, illetve a varázslók titkos, szabadkőműves-szerű társaságát, a Per Ankh-et, valamint azt a tényt, hogy az egyiptomi istenek halandó hordozó nélkül nem tudnak a mi valóságunkban létezni, és mindent, amit ez okozott. Mégis, a legjobban azt szerettem, hogy ebben a könyvben Riordan sokkal komolyabban veszi a mitológiai alakokat. Egy-két kivételtől eltekintve nem csinál viccet belőlük, valahogy sokkal méltóságteljesebbnek ábrázolja őket, mint tette a görög mitológia isteneivel.

Komoly témákat tekintve sok átfedés van a két sorozat között, nyilván a szereplők hasonló helyzetéből adódóan, így például a sorsszerűség vagy az áldozathozatal központi elemei ennek a regénynek is. Ugyanakkor az az érzésem, hogy jobban elmélyít olyan témákat, ami a másik sorozatban kevésbé került előtérbe. Így például a családi kötelékek nagyobb hangsúlyt kapnak a könyvben, hogy akármilyen is a másik, meg kell próbálnod elfogadni őt, mert a család már csak ilyen, és hogy a diszfunkcionális kapcsolatokért is érdemes néha küzdeni. Illetve felmerül például a rasszizmus témája is, Carter ugyanis félig afroamerikai (Sadie is persze, csak rajta nem látszik), kicsit karcolja a könyv az előítéleteket, amikkel a különböző nem europid etnikumokhoz tartozóknak szembe kell nézniük. Ráadásul még mindig annyira jó tanító célzatúak ezek a könyvek, amikor nyáron elmentem egy egyiptomi kiállításra Athénban, már annyival többet tudtam a kultúrájukról, hogy az félelmetes. Jól csinálja ezt Rick bácsi nagyon.

Összességében: egyértelműen a szokásos minőségben szórakoztatott, nevelt és tanított ez a regény is, már be is szippantott ez a sorozata Riordannek. Bánom is én, ha nem tud elszakadni ettől a koncepciótól, csak abban bízom, hogy mindig legalább ennyire meg tud benne újulni, illetve hogy előbb-utóbb kifogy az európai kultúrkörhöz kapcsolódó mitológiákból, és eljut valami egzotikusabb alapanyagokhoz is. Mindenesetre várom szeretettel Magnus Chase-t meg az asgardiakat is, addig meg elnyammogok még a Kane gyerekek történetén.



10/10 pont