Riordan nem kíméli az egyiptomi mitológiát sem

Rick Riordan – The Red Pyramid (Kane Chronicles I.)

(Könyvkuckó)

Miután végigkövethettétek itt a blogomon, ahogy átrágom magam a Percy Jackson és az olimposziak sorozaton, és beleesek Rick Riordan írásaiba, mint vak ló a gödörbe, egy kis időre szünetet tartottam, mert nem tudtam eldönteni, hogyan tovább. Decemberben viszont végül megtekintettem Szegeden egy nagyszerű egyiptomi kiállítást, és ez arra sarkallt, hogy ne az Olimposz hősei sorozattal folytassam, hanem a magyarul még nem megjelent Kane Chronicles-zel.

Carter és Sadie Kane testvérek, de aligha lehetne kevésbé szoros köztük a kötelék. Anyjuk tragikus halála óta a két gyerek külön nevelkedett: Carter az apjával maradt, aki egyiptológus révén körbeutazta a világot, és a fiú, bár a stabilitást sosem tapasztalta meg, mindenféle izgalmas kalandba keveredett, miközben rengeteget utazott. Húgát eközben a londoni nagyszülők nevelték, akik stabil és biztonságos gyerekkort teremtettek a számára. A testvérek szokás szerint karácsonykor találkoznak, hogy az apjukkal hármasban töltsenek egy kis időt... csakhogy a papa arra használja a londoni tartózkodását, hogy felrobbantsa a Rosetti követ, miközben a mi valóságunkra szabadítja az egyiptomi mitológia öt istenét. Az egyikük, Set, azonnal foglyul is ejti őt egy aranykoporsóban, és a gyerekekre hárul az a feladat, hogy eddig eltitkolt identitásukat felfedezve megmentsék az apjukat.

Nagyon úgy tűnik, Riordan egy poénos szerző: kitalálta a PJO esetén, hogy jó ötlet átültetni a különböző mitológiákat a mi világunkba, és most ezt a koncepciót játssza kifulladásig. A PJO és az Olimposz hősei görög-római mitológiája után a Kane Chroniclesben eljátszotta ugyanazt az egyiptomi mitológiával, a készülő sorozata pedig a skandináv-germán mítoszokkal fog hasonlót művelni. Valahol szerintem ez bosszantó, hogy nem veszi a fáradságot új ötletek kiagyalására, ugyanakkor belátom, az, hogy nem szükséges újítania, nem ununk rá a könyveire mégsem, valahol a tehetségét bizonyítja. Jó példa erre a Kane Chronicles is: igazából a hasonló alapkoncepció ellenére meglepően frissnek érződött a PJO-hoz képest, aminek nagyon örültem.

Mindjárt szembeötlő, hogy az elbeszélésmód is teljesen más: a PJO csak Percy elbeszélésében tárult a szemünk elé, ezzel szemben a Kane Chroniclesben Carter és Sadie felváltva mesélik a történetet, ami jó ötlet volt, mivel így mindkét testvért alaposan megismerhettük. Ezen kívül kap egy narratív keretet a történet – a gyerekek ezt az egészet az események után mondják hangfelvételre – ami jól illik Riordan könnyed, élőbeszédszerű stílusához, és emiatt az a gyanúm, ebből a regényéből olyan hangoskönyv készülhetne, ami talán még élvezetesebb, mint az írott regény.

A két főszereplő esetén Riordan a végletekig élezte a személyiségük ellentétét, ami igazán érdekessé teszi az interakcióikat. Számomra Carter volt a szimpatikusabb, a könyvmoly, visszahúzódó, önbizalomhiányos kocka srác érthető okokból sokkal közelebb állt hozzám Sadie ki-ha-én-nem rock-and-roll-típusú személyiségénél. Mégis az tetszett legjobban a regényben, ahogy szép lassan összecsiszolódtak, ahogy megtanulták felismerni egymás értékeit, és rájöttek, igazából egész gyerekkorukban mindketten a másik életére vágytak, ebből a felismerésből pedig szép lassan megértést és igazi testvéri köteléket tudtak felépíteni. Tetszett továbbá, hogy Riordan tett egy kis csavart a típuskarakterekbe: Carterből lesz a harcos, Sadie pedig a mágikus-spirituális támogató karakter lesz a történetben, holott a személyiségtípusuk alapján fordítva lenne kézenfekvő. Ugyanakkor persze Riordan nem tudja levetkőzni az egyik standard hibáját sem: a főszereplők hiteltelenül éretten viselkednek a korukhoz képest (főleg Sadie, aki még csak tizenhárom éves, te jó ég)... persze valahol ez elkerülhetetlen. Egy barátnőmmel beszélgettünk erről, és a konklúziónk szerint muszáj így lennie, mert egy reális kiskamasz ilyen embert próbáló szituációban maximum arra lenne képes, hogy üljön a sarokban és sírjon az anyja után, amiből, valljuk be, nem igazán lehet jó regényt írni. (Gondoljunk csak bele, Harry Potter is tizenegy évesen már megakadályozza egy varázsnáci rémvezér feltámadását.) Mégis, jól esett volna a lelkemnek, ha egy kicsit idősebbek a karakterek, ha 16-17 évesek lettek volna, akkor már reálisabbnak éreztem volna a viselkedésüket.

A Hórusz szeme egy fontos
egyiptomi szimbólum a történetben

Összességében szemlélve a dolgot, a könyv (egyelőre) kevesebb karaktert mozgat, mint a PJO, és azok között arányaiban sokkal több a felnőtt. Szerintem egyik sem baj, tetszett, hogy a nagybátyjuk vagy épp a szülei a gyerekeknek ilyen hangsúlyos szerephez jutottak. Mégis, itt egyértelműen Carter és Sadie a főszereplők, nincsenek olyan kiemelkedően fontos mellékszereplők, mint a másik sorozatban. Ez is végül is tetszett valahol, mert bár ott szerettem, hogy a főszereplő egy idő után milyen kevéssé volt központi figura, ugyanakkor ebben a regényben letisztultabbnak érződött a történet attól, hogy egyértelműen a két testvéren volt a fő fókusz.

Mégis, amitől szerintem egyértelműen jónak hat a történet, az a központi mitológiája. Ezeknél a részeknél nem volt az az érzésem, hogy a PJO olcsó koppintását olvasom, annyira egyedi módon sikerült beépíteni az egyiptomi mitológiát ebbe a nagy univerzumba, hogy az teljesen lebilincselt. A könyv olvasása előtt nehezen tartottam elképzelhetőnek, miként sikerül úgy felépíteni a világot, hogy az beilleszthető legyen egy univerzumba a görög mitológiával (Carternek és Percynek van közös kisregénye, tehát a sorozatok ugyanabban a világban játszódnak), de teljesen jól működött. Abszolút lebilincselőnek találtam az egyiptomi varázslatokat, illetve a varázslók titkos, szabadkőműves-szerű társaságát, a Per Ankh-et, valamint azt a tényt, hogy az egyiptomi istenek halandó hordozó nélkül nem tudnak a mi valóságunkban létezni, és mindent, amit ez okozott. Mégis, a legjobban azt szerettem, hogy ebben a könyvben Riordan sokkal komolyabban veszi a mitológiai alakokat. Egy-két kivételtől eltekintve nem csinál viccet belőlük, valahogy sokkal méltóságteljesebbnek ábrázolja őket, mint tette a görög mitológia isteneivel.

Komoly témákat tekintve sok átfedés van a két sorozat között, nyilván a szereplők hasonló helyzetéből adódóan, így például a sorsszerűség vagy az áldozathozatal központi elemei ennek a regénynek is. Ugyanakkor az az érzésem, hogy jobban elmélyít olyan témákat, ami a másik sorozatban kevésbé került előtérbe. Így például a családi kötelékek nagyobb hangsúlyt kapnak a könyvben, hogy akármilyen is a másik, meg kell próbálnod elfogadni őt, mert a család már csak ilyen, és hogy a diszfunkcionális kapcsolatokért is érdemes néha küzdeni. Illetve felmerül például a rasszizmus témája is, Carter ugyanis félig afroamerikai (Sadie is persze, csak rajta nem látszik), kicsit karcolja a könyv az előítéleteket, amikkel a különböző nem europid etnikumokhoz tartozóknak szembe kell nézniük. Ráadásul még mindig annyira jó tanító célzatúak ezek a könyvek, amikor nyáron elmentem egy egyiptomi kiállításra Athénban, már annyival többet tudtam a kultúrájukról, hogy az félelmetes. Jól csinálja ezt Rick bácsi nagyon.

Összességében: egyértelműen a szokásos minőségben szórakoztatott, nevelt és tanított ez a regény is, már be is szippantott ez a sorozata Riordannek. Bánom is én, ha nem tud elszakadni ettől a koncepciótól, csak abban bízom, hogy mindig legalább ennyire meg tud benne újulni, illetve hogy előbb-utóbb kifogy az európai kultúrkörhöz kapcsolódó mitológiákból, és eljut valami egzotikusabb alapanyagokhoz is. Mindenesetre várom szeretettel Magnus Chase-t meg az asgardiakat is, addig meg elnyammogok még a Kane gyerekek történetén.

10/10 pont

A halál fura dolgokat hoz ki az emberből

Jenny Downham – Amíg élek

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvvel jelentkezem, szerencsére most, hogy közelít a véghajrá, sikerült picit belehúznom az olvasásba.

Mind tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni, de Tessa számára ez a nap jóval közelebb van, mint szeretné. A lányt évek óta kezelik leukémiával, és amikor mi bekapcsolódunk a történetébe, már többé-kevésbé tudja magáról: menthetetlen. Ezért aztán a további kórházban szenvedés helyett úgy dönt, hogy az utolsó hónapjaiban megpróbál élni. Készít egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképp szeretne megtenni még a halála előtt, és elhatározza, a lista pontjait tűzön-vízen keresztül végigviszi.

Huh, hát, no. (Értelmes véleménynyilvánítás a köbön). Tudjátok, hogy én élek-halok a halálról szóló könyvekért, de valahogy ez a regény nem a megfelelő húrokat pengette nálam. Valószínűleg az sem segített, hogy évek óta azt hallgatom: a Csillagainkban a hiba teljesen olyan, mint ez a könyv... ami szerintem nem igaz. Én azt a regényt sokkal közelebb állónak éreztem magamhoz, míg Tessa történetével helyenként határozottan nem tudtam mit kezdeni.

Nincs hova szépíteni: időnként kifejezetten utáltam Tessát. Olyan mértékig ellenszenves volt számomra, hogy egy idő után elgondolkodtatott: normális-e azt éreznem, hogy én ezt az embert legszívesebben addig rugdosnám, amíg mozog, és ilyenformán meggyilkolva őt a könyv minden egyes szereplőjének sok fájdalmat spórolnék meg? És hiába volt bűntudatom emiatt, mégsem tudtam másképp gondolni a lányra, mint egy borzalmasan önző, felelőtlen, egocentrikus kis libára. Talán segített volna, ha látom a betegségének abban a szakaszában, amikor még menthető, ha látom, hogy valaha volt ő normális tinédzser és jó gyerek is, de így folyamatosan csak azt láttam, hogy maximálisan telibe szarja a körülötte élő embereket és hogy nekik milyen érzés az, ha úgy kezeli őket, mint egy zsák szemetet. És persze ez érthető valahol, hasonló dolgot világított meg nekem, mint a Breaking Bad című sorozat, amit most nézek: ha haldokolsz, már nem kötnek a társadalom vagy a józan ész szabályai. Minden szabály betartatása arra épül, hogy valamiképp büntethető vagy, de ha néhány hónapod van hátra, akkor már nem lehet téged semmivel sakkban tartani. Ezek után csoda, hogy nem minden haldokló lesz egykettőre szociopatává, és végül is Tessa sem lett az, de ettől csak még jobban zavart az egész. Pontosan tudta, hogy mit csinál, és ezzel mit okoz a körülötte élőknek, egyszerűen csak többnyire leszarta, és a saját vágyai kiteljesítésének élt.



A film roppant cselesen
Most jó címmel jelent meg

És ezek a vágyak voltak azok a dolgok, amiktől megint csak pont lehalt az agyam. Rájöttem, én valószínűleg túl jó kislány vagyok ehhez a regényhez, mert ha kiderülne holnap, hogy haldoklom, akkor sem ezekre a dolgokra vágynék. Tessa listája egy kicsit... ez most rosszul fog hangzani: átlag tinédzseres. Többek között szex, törvényszegés és drogok szerepelnek rajta, és valahol szerintem szomorú, hogy ez volt a legtöbb, amivel elő bírt rukkolni, hogy bár szinte semmit sem élt, mégis ezek voltak azok a vágyai, amikkel ki akarta tölteni az élete utolsó hónapjait, és semmi igazi értékkel bíró dolog nem szerepelt ott jóformán. Emiatt a könyv első fele, ami a lista körül forgott, szintén nagyon frusztrált: folyamatosan azt éreztem, hogy nem akarok erről olvasni, magamban kérleltem az írónőt, hogy legyünk már túl ezen a részen, jussunk el oda, ahol Tessa túl beteg a listához, és végre meghal szépen.

És a másik ami zavar, hogy úgy állítják be a könyvet, hogy ez aztán nem cukormázas és milyen realisztikus. Hát hm... ha annyira nagyon az lenne, akkor nem jönne az álompasi, aki amúgy tökéletes azt leszámítva, hogy ronda, és beleszeret a főhősünkbe annak ellenére, hogy a csaj már csak egy két lábon járó csontváz, amin lifeg némi bőr. Őszintén, erre a valóságban mekkora lenne az esély? Ha tényleg realisztikus lenne a regény, akkor Tessa nem találna olyan srácot se, aki nem fut tőle hetedhét határon túlra, hát még olyat, aki végigcsinálja vele ezt az egészet. Magányosan és boldogtalanul halna meg, a listának köszönhető kétes dicsőségű szexuális élményének zavarbaejtő emlékével.

A mellékszereplők talán mentenék a dolgot, de úgy éreztem, Tessán kívül nincs igazán senki kidolgozva, mindenkit össze lehet foglalni egy fél mondatban. Ott van az odaadó, aggodalmas apa, a cuki kistestvér, a terhes, idegesítő barátnő (upsz, spoiler), meg az álompasi. Ez nyilvánvalóan Tessa története, és az írónő nem is vette a fáradságot, hogy egyenlő mértékben érdekes embereket tegyen köré. Ez különösen Adamen, a szerelmén érezhető: komolyan, ennek a srácnak volt személyisége? Mert nekem nem tűnt fel. Annyit láttam belőle, hogy szeret kertészkedni, gondoskodik a mentálisan instabil anyjáról, bőrdzsekit hord, motorozik (mert ezek menők és egy álompasihoz elengedhetetlenül szükségesek), és Tessa minden szeszélyét kiszolgálja. Amúgy, ha kivenném Tessát a képből, nem tudnám megmondani, ki ez a srác, és hosszú távon ez engem nagyon zavart. Az egyetlen ember a regényben, aki nem puszta sztereotípia, az Tessa anyja: ő némileg színesítette a képet azzal, hogy évekkel ezelőtt elhagyta a családot. Nem sok, de legalább valami.

Szóval lényegében ennyi, egy (számomra) elég semmitmondó történet egy lányról, aki ahelyett, hogy rendesen végighaldokolná a pszichológiai fázisokat, a haragot meg az elfogadást váltogatja teljesen véletlenszerűen, miközben a partvonalról említésre sem méltó mellékszereplők nézik. Amiért mégsem utálom teljesen ezt a regényt, az az a tény, hogy legalább jól van megírva. Tessa gondolatai tényleg szépek, időnként megkockáztatnám, hogy költőiek, és néha még engem is sikerült elvarázsolniuk annyira, hogy elfelejtsem, mennyire utálom valójában ezt az egész mizériát. Meg amikor végre tényleg meghalt, az tényleg szép volt, és ezért megbocsátok neki pár dolgot. Ez nem az én regényem volt, de végül is megértem, hogy akik máshogy látják a világot, talán értékelik, hogy végre nem egy jó gyerek története ez, aki szépen, a családját figyelembe véve haldoklik, és belátom, hogy lehet ezt a könyvet szeretni. Csak nekem nem megy.

10/7 pont

22 érdekes (?) tény rólam

Uhh, ezt tegnap ki akartam rakni, hogy aktuális legyen a huszonkettedik születésnapomon, de elnyomott a buzgóság. Nehéz ilyen melegben bármit is csinálni. Mindegy, azért most utólag élvezzétek!

 

1. Római katolikus vagyok, és a vallásomat gyakorlom is.

2. Biológusnak tanulok.

3. Nagyon magas az undorral szembeni tűrésküszöböm, például nem tudsz nekem olyan történetet mesélni evés közben, ami elvenné az étvágyam.

4. Talán ezért is van, de szinte egyáltalán nincsenek rám hatással a horrorfilmek, pedig amúgy nagyon beszari, már-már paranoiás vagyok.

5. Félek a bordásfalakon, a mozgólépcsőkön, az olyan lépcsőkön, amiknek a fokai között át lehet látni, valamint az üvegpadlókon.

6. Mindenki szerint fura étkezési szokásaim vannak (nem értem őket, tök jó a füstölt parenyica sajtot baracklekvárral enni).

7. Többé-kevésbé tudok evőpálcikával enni.

8. Ha halászlé van otthon, mindig leeszem magam.

9. Ha reklám megy a tévében, legtöbbször lusta vagyok elkapcsolni, úgysem figyelek oda.

10. Idegesítenek az affektálva beszélő emberek.

11. Még jobban idegesítenek a nyilvános helyen szipogó-szuszogó emberek. Néha a kezükbe nyomok egy papírzsepit, csak fújják már ki végre az orrukat.

12. Büszke vagyok a jó tájékozódási képességeimre.

13. Még ennyi idősen is gyűjtöm a plüssállatokat.

14. Gyerekkoromban meg voltam győződve róla, hogy a tárgyaknak is van lelkük, és rendszeresen beszéltem hozzájuk.

15. Szeretek állatokat boncolni (megölni nem... de ha már halott, akkor ne legyen hiába).

16. Általában idősebbnek néznek a koromnál.

17. A könyveken kívül mindenben le vagyok maradva az aktuális popkultúrától.

18. Nem szeretek telefonálni.

19. A főzés szerintem önkifejezési forma.

20. Nagyon gyakran van éber álmom: meg tudom állítani, vissza tudom tekerni, meg tudom változtatni az álmaimat, és képes vagyok puszta elhatározással felébredni belőlük.

21. Nem szeretem a gyorskajákat. A pizza nálam gyorskajának számít, ellenben a gyros nem. :D

22. Ha jókedvem van, vagy el akarok lazulni, akkor általában félhangosan énekelek, néha akár a nyílt utcán is.

Önök kérték I.

 

Yann Martel: Pi élete és Cressida Cowell: How To Be a Pirate

(Könyvkuckó)

A blogszülinapi kérdőívben kértétek, hogy legyen megint lehetőség szavazni azokra a könyvekre, amikről nem írtam valamiért, hogy szerepeljenek mégis. Az első szavazáson ez a két könyv lett holtversenyben a győztes, úgyhogy róluk fogok írni, hadd szóljon.

Pi élete

Ezzel a könyvvel talán nem lett volna sok baj, ha még akkor olvasom, amikor a láthatáron se volt a film, és nincs körülötte ilyen őrületes hype. Jó, az őrületes hype azért túlzás, de értitek: a könyv már egyszer népszerűvé vált, sokan elolvasták, majd a filmet is felkapták rendesen, és sokan meséltek róla sokfélét, én meg valahol elvesztem a prekoncepcióim között, miközben a könyv igazából nem nagyon tudott felérni a várakozásaimhoz.

Pi Indiában egy állatkerttulajdonos csemetéjeként tengeti boldogságos kis életét. A kultúrák olvasztótégelyeként funkcionáló ország lehetőséget ad neki, hogy zsenge ifjúként megismerkedjen a hindu, a keresztény és az iszlám vallások alapjaival, amiket kellőképpen szimpatikusnak találva egyaránt magáévá tesz. Azonban a dolgok rosszra fordulnak Indiában, és a szülei úgy döntenek, eladják az állatkertet, hogy Kanadába költözhessenek. Hajóval kell menniük, együtt a maradék állattal, és az út viszonylag kezdeti szakaszán hajótörést szenvednek. Pí, a család egyetlen úszni tudó tagja, egyedül marad, ha nem számítjuk a csónakjában rekedt bengáli tigrist. Hosszadalmasan hánykolódik a tengeren, amíg végül Dél-Amerikában partot ér, ezután pedig olyan hihetetlen történetet ad elő a túléléséről, ami hosszú évtizedek távlatából is felkelti egy író figyelmét, aki végül megkeresi, hogy lejegyezze az élete történetét.

Csak a miheztartás végett: az elején nem volt bajom a könyvvel. Azt leszámítva hogy enyhén rühellem, ha egy nyilvánvalóan kitalált történet esetén narratív eszközként használják azt, hogy „ez a történet aztán teljesen igaz, minden szava így volt, hujjdenagyonpont így történt”, és ez a könyv is így indít. Ettől függetlenül Pi egy rendkívül szimpatikus, bájos karakter volt számomra, lebilincselt, ahogy az állatkertről beszélt meg arról, hogyan látta kezdetben a különböző felekezeteket, majd miként ismerte meg őket jobban. Mondjuk az nem nagyon hatott számomra újdonságként, hogy minden vallásban meg lehet találni az értéket, és nem feltétlenül szükséges választani, engem nagyjából így neveltek. Illetve úgy, hogy minden vallás gyökere azonos, ezért tulajdonképpen ugyanarról beszélünk, csak más szavakkal, és hogy ki milyen külsőséget választ, az már az ő döntése. Ilyen filozófia mentén számomra kissé okafogyott volt Pi felekezetközi buzgósága, mert a külsőségeket én viszont nem szeretem keverni, aranyos, de meglehetősen gyerekes igyekezetnek tartom. Ráadásul, ha rendesen politikailag korrekt akart volna lenni, akkor már minimum az öt világvallást elsajátíthatta volna, amiből csak hármat szerzett be.

A problémáim leginkább a középső résszel voltak, azaz Pi tengeri hányattatásainak történetével. A beharangozók alapján ennél a résznél kellett volna egzisztenciális kérdéseket feszegetnie, és felnyitnia a szemem az élet nagy tanulságaira... csakhogy semmi ilyesmi sem történt. A középső párszáz oldalon Pi a túlélésének nagyon is gyakorlatias beszámolóját adja, ami, be kell vallanom, nekem eléggé unalmas volt. Amikor pedig az a problémája, hogy nem tudja, honnan lesz elég vize és élelme, akkor nyilván nem fog mélyenszántó filozófiai eszmefuttatásokba bonyolódni, mint ahogy nem is teszi. De azért azt kissé túlzásnak tartom, hogy körülbelül kétszer van csak megemlítve az ima a regénynek ezen a részén. Ha már a hitről akarna szólni, akkor kicsit jobban bevonhatná itt is.

A vége viszont zseniális a könyvnek, Martel beletett egy csavart, amire egyáltalán nem számítottam, de remek volt, megmentette számomra a regényt. És elvileg ez egy hitről szóló példamese akart volna lenni, de nekem sokkal inkább arról szólt, milyen végletekig el tud menni az emberi agy a tagadásban, ha olyan traumatizáló eseményekről van szó, amiket a főszereplő átélt. Nem tudom, valaha rendesen fel bírta-e ezt dolgozni, a könyv úgy állítja be, mintha elég könnyen ment volna, de azért gyanús, hogy ez nem igaz.

10/8 pont

How To Be a Pirate

Ez ugyebár az Így neveld a sárkányod folytatása, és bevallom, engem az első rész kisebb fajta identitásválságba sodort. Nyilván azért kezdtem el olvasni, mert szerettem a rajzfilmet, de ugyebár szembesülnöm kellett vele, hogy valójában a két műnek milyen kevés köze van egymáshoz, és ez egy időre elvette a kedvem a filmtől/sorozattól. Szerencsére a könyvsorozat második részénél már tudtam, mire számítok, így jóval könnyebben vettem az akadályokat.

Hiccup megmentette ugyan a falut a Zöld Haláltól, de ettől még az életében sok minden nem változott, továbbra is ő a legkisebb és legbénább viking, akibe mindenki beleköt. Azonban továbbra is ő a legokosabb is, így amikor a kalózkiképzés közben egy sodródó koporsóban élő embert találnak, ő az első, aki riadót fúj. Lehet, hogy Alvin csak jót akar, de talán nem kéne az utasításai szerint elvonulni egy gyilkos sárkányoktól hemzsegő szigetre titokzatos kincsesládikát kiásni. Valami azt súgja Hiccupnak, hogy ez nem jó ötlet, de a kapzsiságtól elvakult viking hordát nem lehet lebeszélni az expedícióról, így kénytelen velük menni, hogy szükség esetén mentse az irhájukat.

Mint némileg fentebb már említettem, az első könyvben szembesülvén vele, hogy mennyire más, mint a film, kisebb fajta lelki válságot kaptam. Ennek a kötetnek az esetén már számítottam erre, így inkább csak derűs aha-élményekkel megtűzdelve vetettem össze a két művet, kifejezetten szórakoztatónak találtam, hogyan köszönnek vissza a könyv bizonyos elemei a filmekben. Pontosabban ez a kötet inkább a sorozatban, hiszen ott bukkan fel Alvin The Treachorous mint gonosz figura. Mindenesetre örömmel nyugtáztam, hogy ha a cselekményben nem is, legalább a karakterekben hű maradt az alapanyaghoz: a főbb szereplők egyértelműen a könyvből köszönnek vissza.

Jelesül egy szereplő van, aki miatt el tudom fogadni, hogy ez ugyanaz a történet, ő pedig a főszereplő, Hiccup/Hablaty. Szerintem az ő figuráját sikerült tökéletesen eltalálni: kicsit szerencsétlen okostóni, az időről időre arcán átvonuló „áh, hülyékkel vagyok körülvéve”-érzéssel. Hiccup a könyvben is nagyon szimpatikus főszereplő: magányos harca a viking hülyeség ellen hősies és kacagtató egyszerre, miközben ő egy olyan hős, akiben tényleg sok pozitív értéket lehet találni. Fogatlan ellenben sokkal kevésbé szerethető, mint a filmben, de legalább van személyisége, az is nagy dolog.

A történet, - miközben még mindig fenomenálisan vicces és letehetetlen – szerintem sok fontos dolgot is tanít a lurkóknak. Többek között ebben a részben a kapzsiság játszik fontos szerepet, hogy a pénz utáni vágy mennyire meg tudja zavarni az ember eszét, és milyen veszélyekbe sodorhatja. Ezen kívül nagyon tetszett még Hiccuppal kapcsolatban az a tanulság, hogy bár első pillantásra a hangosak és erőszakosak orozzák el a dicsőséget, de valójában a csendes hősiesség értéke sem kisebb, sőt, azok az igazi hősök, akik a visszajelzéstől és a saját érdeküktől függetlenül tesznek mások javára. Az igazi hősöket valójában nem érdekli a dicsőség, ők helyesen akarnak cselekedni, és az a tudat, hogy megtették, épp elég nekik.

10/10 pont