Idézet


2015. szeptember 30., szerda

Valamire várva


J. M. Coetzee – A barbárokra várva

(Könyvkuckó)

És igen! Hihetetlen, nagyszerű és fantasztikus módon sikerült elolvasnom a 11., azaz utolsó könyvmolypárbajos könyvemet, nincs más hátra, mint előre, megírom az ajánlót róla.

A történet főszereplője egy meg nem nevezett bíró, aki élete nagy részét egy meg nem nevezett Birodalom határ menti kisvárosában töltötte. Kellemesen érezte magát ebben a környezetben, kitanulta a helyi élet játékszabályait, és már nem is igazán vár semmit az élettől, mint még pár jó évet a kiérdemelt nyugdíjáig. Ebbe a szerény kivitelű idillbe gázol bele a katonaság, akik egyszer csak kitalálják, hogy a határ közelében élő nomád népcsoport, a „barbárok” veszélyt jelentenek a Birodalomra, ezért ideje a körmükre nézni.

Hm, kicsit hamis prekoncepcióim voltak azzal kapcsolatban, miről fog szólni ez a könyv. Én ezt hittem, mivel Coetzee dél-afrikai író, ezért ez a történet alapvetően ott fog játszódni, és az ottani lakosság (regény születése idején) aktuális problémáiról szól. Azonban ez nem így volt, bár a szerző nyilván merített az élettapasztalataiból, de korántsem olyan mértékben, mint én feltételeztem olvasás előtt. A háttérvilág sokkal inkább misztikus, bár modern technológia már létezik benne, de konkrétumot semmiről sem tudunk meg (mint azt a cselekményismertetésemen is érezni lehetett), olyan megfoghatatlan a Birodalom, a környezet, a barbárok. Bár a tájon érzem Afrika hatását, de amúgy másban nem nagyon, kb. bárhol játszódhatna a történet, még a barbárok rasszát sem sikerült egyértelműen tisztáznom magamban a könyv alapján, pedig nagyon figyeltem az utalásokra.

Cotezeet a posztmodern irodalom egyik nagy alakjaként is tartják számon, és töredelmesen be kell vallanom, még mindig nem teljesen értem ez miben nyilvánul meg. Persze, tök jó meg izgalmas ötlet, hogy az egész regényt tulajdonképpen egy vers ihlette, csak a többi részén nem éreztem az intertextualitásnak azt a fajta burjánzását, amit a műfajtól elvártam… bár lehet, ott volt, csak nem voltam elég művelt, hogy észrevegyem.

Ez a borító gyönyörű
Amennyire én látom, a történet gerince két központi kérdéskör körüli elmélkedés.  Ezek közül sajnos én csak egyiket találtam kellőképp magával ragadónak: a barbárokkal adódó konfliktus nyomán a kegyetlenség kontra emberség témáját. A Birodalom kvázi a katonai apparátusának létjogosultságát próbálja igazolni a barbárokon keresztül, amikor az ellenségkép kreálással kiprovokálják, hogy a helyi lakosság féljen a nomádoktól, akikkel a katonaság érkezése előtt semmi baj sem volt, majd ezt az ürügyet kihasználva további visszaéléseket következtessenek el. Ezzel helyezkedik szembe a főszereplő, aki a hosszú évek alatt feltétlen hívévé vált az „élni és élni hagyni”-elvnek, ráadásul pontosan tudja, hogy ezekkel a barbárokkal semmi baj nincs egészen addig, amíg békén hagyják őket, nem veszi be a propagandát. Szembe is száll a katonasággal, és a történet elég jól bemutatja, meddig és hogyan lehet képviselni az emberséget a hatalom ellenében, amikor az embert megaláztatás és bántalmazás éri.

A történet másik fő szála az emberi szerep mellett a férfi szerep boncolgatása, és ez volt az, ami bár a könyv kb. harmadát kitette, engem egyáltalán nem hatott meg. Főleg azért nem, mivel nagyrészt abban manifesztálódott, hogy a főszereplő melyik nővel akar dugni és melyikkel nem akar, és akivel igen, azzal miért, akivel nem, miért nem… főként a pénisze megmagyarázhatatlan viselkedését taglaló hosszadalmas elmélkedések formájában. És bár elhiszem, hogy egy idősödő hímnek elég központi probléma az életében, hogy már nem mindig áll fel, és a nők java része is csak pénzért kívánja, de engem ez téma huszonéves lányként vajmi kevéssé érdekelt. (Plusz harmadik témaként van még egy kis történelem, halandóság, elmúlás, idők változandósága, de ezeket a témákat már annyira kezdem megszokni, hogy szinte fel se tűntek.)

Ennek ellenére mégsem volt rossz élmény olvasni a regényt, a stílusa annyira szép volt, hogy az simán megmentette, és a műfajhoz, témához meg mindenhez képest meglehetősen megvolt a flow-élmény olvasás közben. Nem gondoltam, hogy ez a regény rángat ki az olvasási válságból, de megtörtént, és persze nem bánom, az a lényeg, hogy valami megtegye. Szerettem nagyon  a tájleírásokat, a sivatagi város körüli dolgokat, meg úgy általában, szép és olvasmányos volt az egész.

Összességében rendben volt ez a könyv… bizonyos aspektusait kifejezetten jónak és érdekesnek találtam, de azért be kell vallani, mérsékelten volt cselekményes, a főszereplő pénisz-picsogásait nehezen viseltem, valamint a befejezés se nyújtott számomra katarzist (miből ismered fel a szépirodalmat-rovat 1. rész: teljesen random és hatástalan helyen van vége).


10/8 pont

A regénynek színdarab feldolgozása is készült

2015. szeptember 16., szerda

Különös történet gyászról és családról



Jonathan Safran Foer – Rém hangosan és irtó közel

(Könyvkuckó)

Na még egy párbajos könyvem vár arra, hogy írjak róla. Ez már az utolsó előtti, szurkoljatok, hogy a hátralévő egy is meglegyen október 2-ig! :)

Oskar kilenc éves new yorki fiú, aki (a teljesség igénye nélkül) bélyeggyűjtő, frankomán és nagy rajongója Stephen Hawkingnak. Azonban Oskarnak egy olyan teher is kijutott, ami csak kevés kortársának: az édesapja meghalt a szeptember 11-ei terrortámadásban. A fiúnak természetesen nagyon hiányzik, és amikor az apja holmija közt egy vázában kulcsot talál, rajta csak egy vezetéknév: Black, mindjárt eszébe jutnak azok a kincsvadászatok, amiket ő eszelt ki neki, és amik közül az utolsót sosem fejezték be. Elhatározza, hogy megkeresi a zárat, amit a kulcs nyit, és ezt úgy fogja megtenni, hogy egyenként felkeresi az összes Black nevű embert a városban.

Jómúltkor kinyitottam a könyvet, és megláttam valamit az első oldalon, amitől megrettentem, úgyhogy gyorsan be is csuktam. Most, hogy újra előszedtem, már nem igazán tudom, mi riasztott el (valami szellentésen poénkodás volt, az rémlik, de másodszor már nem szúrt úgy szemet), ezúttal gond nélkül végigolvastam a könyvet, sőt, kifejezetten megszerettem.

A cselekmény két szálon fut, az egyik nyilvánvalóan Oskar története, amit fentebb már le is írtam, és ebbe nagyon finoman van beleszőve még egy fő szál, amiről az első pár váltásnál nem is igen lehetett érteni, hogy hogyan kapcsolódik, és aztán minden részletére ez jellemző, lassan sikerül összerakni, hogyan illenek egymáshoz a dolgok. Elöljáróban csak annyit, hogy az a szál nagyjából-egészében Oskar nagyszüleinek a története, ami nekem hosszú távon talán nagyobbat ütött, mint az unokájuk története. A fiú keresésén keresztül továbbá más kis történetek is feltárulnak előttünk, de ezek néhány kivétellel nem annyira hangsúlyosak.

Oskar nagyon furcsa főszereplő, nem elég, hogy gyerek, ráadásul erősen gyanús, hogy Asperger Szindrómában szenved, ezt ugyan direktben sosem mondják ki a könyvben, de mutatja jócskán a tüneteket, és utalások azért akadnak. A fiúnak nagyon erős, különleges kapcsolata volt az apjával, és őszintén szólva ezt meg tudom érteni. Schell apuka nagyon vagány volt, hiszen megszervezte ezeket a fantasztikus kalandokat a fiának, amik tulajdonképpen mind arra irányultak, hogy lépjen ki a komfortzónájából, beszélgessen emberekkel, és egy kicsit győzze le a félelmeit. Szegény apa a tudtán kívül a halálával indította el Oskart élete legnagyobb szabású felfedezőútjára, hiszen több száz embert keresett fel a város különböző pontjain, és közben folyamatosan le kellett győznie önmagát.

Oskar városjáró nagy kalandja a Black-ekkel meg a kulccsal rendkívül érdekes volt, tetszett, ahogy megismerte ezeket a legkülönfélébb embereket és a történeteiket, akiket tulajdonképpen a vezetéknevükön kívül semmi sem kötött egymáshoz. Foernek sikerült nagyon finoman úgy egymásba szőnie ezeket a történeteket, hogy nem váltak csöpögőssé vagy patetikussá (pedig amúgy a téma alapján lett volna esély), hanem nagyon szépen festették alá és finomhangolták a két fő cselekményszál eseményeit. Szerettem továbbá azt, hogy milyen lényeges a vizuális megvalósítás a könyvben: a tördelésnek jelentősége van, és színes oldalak is találhatók a regényben, amik szintén fontosak, időnként bizonyos részleteket azok segítenek megérteni.

Őszintén sikerült meglepnie a könyvnek két dologgal: egyrészt az irodalmiságával… persze, úgy tudni véltem, hogy szépirodalom, de valahogy előzetesen nem jutott el az agyamhoz, hogy ENNYIRE (eh, nem, ez nagyon nem ifjúsági irodalom, hiába egy gyerek a főszereplője, nem nem). A  másik meglepetésfaktor a témaválasztás volt: mármint oké, arra számítottam, hogy ez főleg egy autista fiú magára találásának regénye lesz (olyan Egy képzeletbeli barát naplója-jelleggel)  kis gyászfeldolgozással besűrítve, de… nem. Mármint igen, de nem egészen.

Igazából a regény fő témája a történelmi tragédiák megélése, feldolgozása vagy fel-nem-dolgozása és a továbblépés. Egyetemes jellegét erősíti az, hogy nem csak 9/11-et mutatja be, a nagyszülők történetének Drezda bombázásához van köze, de érintőlegesen szerepelnek a történetben más tragikus események is, például a hiroshimai atomrobbantás. Olyan jól bemutatja ezeknek a szörnyűségeknek az emberi oldalát a regény: hogy tulajdonképpen bármilyen eseményben az a legborzasztóbb, ahogy széttép családokat, a túlélőknek pedig a veszteség tudatával, a gyásszal és a látott szörnyűségek traumáival kell együtt élniük, és hogy ez általában nagyon nem egyszerű vagy könnyű. Nagyon-nagyon súlyos ez a könyv, amit nem vártam tőle, mielőtt belevágtam, de pozitív csalódást okozott.

És persze ez mind olyan téma, amik könnyűszerrel válhatnának nyálassá, de valahogy sikerült megtalálni azt az arany középutat, ahol a dráma még súlyosnak tűnik, de nem válik túlzóvá. Több helyen is gombóc nőtt a torkomba olvasás közben, bár néha a felindultságomat nem feltétlenül a meghatottság, inkább a düh okozta. A nagyszülők szálán ugyanis két végtelenül elszúrt életutat láthatunk, akik egész életükben szenvedtek valamitől, ami még kamaszkorukban történt, mert nem tudták elengedni a múltat. Ugyanakkor valahol ez is tanulságos, meg az is, hogy tényleg vannak olyan tragédiák, amiket mindig magával fog cipelni az ember, de végül az ember kiléphet ezeknek az árnyékából és újrakezdheti, ezt mutatja például az újságíró Mr. Black története is. És tulajdonképpen tetszett az a konklúzió is, hogy bizonyos dolgok az életünkben soha nem fognak értelmet nyerni, mert… egyszerűen nincs semmi értelmük.

Engem abszolút megnyert magának ez a könyv, mert nagyon érdekes formai és nyelvi eszközök használatával mesél el egy rendkívül emberi és őszinte történetet. Akár közvetlenül 9/11 érdekel, akár csak általánosságban az emberi sorsok, tanulságos olvasmány.

10/10** pont
 
 

(A filmről: bár a fogadtatása elég vegyes volt, nekem nagyon is tetszett a 2012-es filmváltozat, a kisebb-nagyobb változtatások mellett is eléggé könyvhűnek éreztem, és a színészi játék kifogástalan volt benne, még a kölöktől is… jó, idegesítő meg fura volt, de Oskar a könyvben is ilyen. Csak azt sajnálom, hogy a fiú történetén kívül mindent nagyon megkurtítottak, jó, nyilván a nagyszülők szála külön kitenne egy filmet, szóval végül is nem panaszkodom, de azért belőlük el tudtam volna viselni többet is.)

((Sajnálom, hogy nem sikerült ezt kitenni szeptember 11-én, mert úgy lett volna igazán stílusos, de így is a Csodák kora volt a kilencedik könyvem a párbajból, szóval vele lett a teljesítési arányom 9/11. Micsoda egybeesés. :D))

2015. szeptember 11., péntek

Világvége kicsiben



Karen Thompson Walker – Csodák kora

(Könyvkuckó)

Na akkor szóljon az ének egy újabb párbajos olvasmányról, nincs már itt az utolsó hónapban kecmec. Ezúttal egy nagyon furán szépirodalmi posztapokaliptikus regényről lesz szó.

Julia élete teljesen olyan, mint bármelyik tizenegy éves lányé, egészen addig, amíg a Föld forgása lassulni nem kezd. Először senki sem fogja fel mekkora a baj, de a nappalok és az éjszakák apránként egyre hosszabbra nyúlnak, és nemsokára mindenkinek szembe kell néznie vele: a világ megváltozik. Julia világa is szép lassan átalakul, barátságok hullanak szét, családok kerülnek veszélybe. Nehéz megmondani, ezeknek az eseményeknek van-e bármi köze egymáshoz, vagy csak a véletlen kegyetlen szeszélye folytán történik minden egyszerre, mindenesetre Juliának nem csak az alattomosan besompolygó világvégével kell szembenéznie, hanem a saját felnövésének sokkal hétköznapibb, de nem kevésbé embert próbáló változásaival.

Érdekes élmény volt ezt a regényt időben ilyen közel olvasni a </Harmónia>-val, mert bizonyos szempontból úgy érzem, teljesen ellentétei voltak egymásnak. A Harmónia egy óriási technokrata világról szólt, izgalmas és mozgalmas történettel operált. A Csodák kora viszont egy nagyon aprócska, marginális élményt, Julia felnövését állítja a középpontba egy jelenünkhöz hasonló, katasztrófa által sújtott világban. A legjobban azonban abban éreztem a különbséget, ahogy a tudományos halandzsa részek érintettek. Ó, a Csodák korában is volt bőven, nem kell félni (pl: valójában az ember szabadon futó ritmusa egy teljesen sötét helyen tartva is kb. 24 óra marad… nem reális lehetőség az, hogy valaki kövesse a nap járását, mert az agya se fogja követni), de valahogy ezek sokkal kevésbé húzták ki a gyufát. Valószínűleg azért, mert míg a Harmóniánál teljesen a tudomány állt középpontban, a Csodák koránál ez inkább csak a díszletet szolgáltatta egy nagyon kis kaliberű és mérhetetlenül emberi történethez. Így nincs is igazán kedvem rage fest-et tartani, pedig tehetném… de valahogy más aspektusai a könyvnek olyan kielégítőek voltak, hogy nem érzem szükségét.

Engem nagyon megfogott a könyv perspektívája, ez a teljesen nukleáris világvége-történet, ami tulajdonképpen egyetlen kislány szemszöge erről az időszakról. Szeretem minden műfajban azokat a műveket, amik megpróbálják megtalálni a lehető legemberibb, leginkább érzelemközpontú ábrázolási módot. Úgy érzem, Karen Thompson Walkernek nagyon is sikerült ezt megtenni, és valahogy pont azt a történetet elmesélnie, amit már úgy vártam a műfajtól, de nem kaptam meg korábban.

Julia nem volt olyan hűdekülönleges főszereplő, de az introvertáltsága, a beilleszkedési nehézségei, és a csúfolódás, amit ki kellett állnia, nagyon szíven ütöttek, kicsit a tizenegy éves önmagamra emlékeztetett. Összességében kifejezetten érett és értelmes lánynak tűnt, jó volt a narrációját olvasni. Ráadásképp bekerült a könyvbe az általam valaha olvasott egyik legszebb gyerekszerelem-szál, bár úgy tűnt eleinte, hogy Seth ilyen idegesítő kis mogorva rosszfiú lesz (ez a karakter azért teljesítmény egy tizenegy éves gyerektől), de ahogy Julia jobban megismeri, úgy elmúlik a személyisége egydimenzióssága. A könyv egyharmadától már nem irritált a srác, inkább nagyon is reális kiskamasznak tűnt, a két gyerek közötti románc pedig tényleg szívet szaggató volt.

Persze nem csak romantikus kapcsolatokról szól a könyv, hanem, mint már említettem, Juliának a barátságok frontján is igencsak küzdelmes ideje van a regényben, a legjobb barátnője a könyv legelején elköltözik, és ekkor jön rá, hogy ő volt igazából az egyetlen barátja. Ezután nem nagyon találja magát a kortársai között, elszigetelődik, egyre magányosabb lesz, az iskolai csúfolódás céltáblájává válik. A másik sarkalatos pontja a regénynek természetesen család, ahol megint csak elég kusza lesz a helyzet: az anyja először csak progresszíven idegesítővé, majd neurotikussá, látens alkoholistává és az új kórság, a gravitációs betegség által sújtottá válik, az apukája pedig egyre nehezebben bír az asszonnyal, és egy másik nőnél keres vigaszt. A családi vonatkozásban is volt olyan része a könyvnek, ami egy kicsit hazabeszélt nekem, és ettől is csak még jobban át tudtam élni az egészet. Persze mindez úgy vetül rá főhősünkre, ahogy az ennyi idős gyerekekre szokott: látja, érzi, tud róla, de mindenki úgy tesz, mintha hülyére lehetne venni, ő pedig nem tudja, mit tehetne. Érdekes módon nagyon hasonlóan éli meg a világvégét is, talán ezért is kapcsolódtak össze utólag az emlékezetében ennyire az események.

És hogy teljesít a regény posztapokaliptikaként? A tudományos bakik ellenére szerintem nagyon jól. Nem olyan világvégét ír le, hogy napfényes, madárcsicsergős hétfő reggel volt, amikor egyszer csak ZOMBIK, hanem egy természeti katasztrófát, ami napról napra apránként változtatja meg a világot, és a társadalom eresztékei is pont ilyen lassan rogynak meg tőle. Az emberek elkezdenek nem bízni a kormányban, a szomszédjaikban, a családtagjaikban, saját magukban. Megrengeti a világképüket az, hogy a biztosnak hitt jövő korántsem olyan biztos. Felerősödnek a konfliktusok, az emberek lobbanékonyabbá, agresszívebbé válnak. Kiutálják maguk közül azokat, akik úgy döntenek, hogy a nap járását akarják követni. Attól még, hogy lassabban történik, az eredmény nem kevésbé rossz. A könyv persze a körülmények miatt sokat foglalkozik az elmúlással, meg azzal, hogy mi marad utánunk, és mivel aktuálisan engem is nagyon foglalkoztatott ez a kérdés, amikor olvastam a regényt, igencsak meg tudtak érinteni a témával kapcsolatos gondolatok. Még mindig beleborzongok a regény utolsó mondatába.

Ajánlom ezt a könyvet, ha egy olyan posztapokaliptikus regényt keresel, ami egy kicsit más, vagy ha nagyon megfognak a gyerekkori történetek, ezt akkor is szeretni fogod.

 

10/10 pont

2015. szeptember 6., vasárnap

Egészségkímélő nanorobotokkal szép az élet, sejehaj


Itó Projekt - </Harmónia>

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvről írok most nektek, igyekeznem kell, hiszen már csak egy hónap van hátra a zárásig.

Kirie Tuan egy olyan világban él, ahol az emberi élet mindennél fontosabb, ezért a technológia fejlődésével kiirtottak minden betegséget és szó szerint közkinccsé tették a testüket. Bár az apja tudományos munkája segített létrehozni a rendszert, Tuan képtelen beilleszkedni, és kamasz korában öngyilkosságot kísérel meg. Felnőttkorára látszólag elnövi renitens hajlamait, így nagyon felelősségteljes munkát kap, a WHO spirálcenzora lesz…ami gyakorlatilag problémás területeken dolgozó békefenntartó rendőrszerűség. A múltja azonban kísérteni kezdi, amikor kamaszkori jó barátnője öngyilkosságot követ el a szeme láttára, és a világ más pontjain több mint 6000 ember ugyanígy tesz. Valaki képessé vált arra, hogy az emberek ellen fordítsa a saját agyukat, és Tuan versenyt fut az idővel, hogy megállítsa.

A viszonyom a regénnyel finoman fogalmazva is hullámzó volt. Előfordult, hogy attól tartottam, képtelen leszek rávenni magam az olvasására, aztán amikor belerázódtam, valósággal faltam az oldalakat. Sajnos azonban majdnem minden pozitívumra, amit fel tudtam hozni, jutott negatívum, így az összkép elég vegyesre sikerült.

Ami először megragadta a figyelmem (elég nyilvánvaló módon) az ETML kódok használata hangulatok, érzések, illetve bizonyos tartalmi elemek kiemelésére. Ez szerintem egy nagyon jó ötlet volt, sokat tett hozzá a regény hangulatához, a poszhumán (vagy mi a tök), robotokkal feldúsított emberiség hátborzongató képét remekül árnyalta ez a formai döntés. Mégis, hiába tudtam ezt azonnal értékelni, az eleje volt a leginkább küzdelmes a regénynek. A regény kezdetén nagyon zavart a három kamasz lány alakja, persze értem, hogy fel kellett vázolni Tuan múltját, de ezek a csajok egyszerűen elviselhetetlenek voltak. Mármint persze, minden disztópiának a középpontja valaki, aki nem tud, nem akar beilleszkedni az adott társadalomba (kivéve, amikor nem, lásd: A szolgálólány meséje), de ha a társadalmad legördögibb fegyvere a kedvesség és önzetlenség, akkor a lázadóság azt jelenti, hogy az író gyakorlatilag piedesztálra emeli az önzést és az egocentrizmust, ezt pedig nem tudtam megemészteni. Tuan meg Cían még hagyján, na de

<anger>HOGY nem tűnt fel senkinek, hogy Miach nem egy lángész, hanem egy közveszélyes pszichopata? HOGY? </anger>

Uhh, elnézést a kirohanásért, erre még visszatérünk.

Miután így végigszenvedtem az első nyolcvan oldalt, a helyzet sokat javult. Tuan felnőtt korában már sokkal szimpatikusabb főhős volt, tulajdonképpen tetszett az a formája a lázadásnak, amit végül választott. Emellett bejött a cselekménybe a nyomozás: Tuan arra kezdett gyanakodni, hogy Miach állhat a háttérben, bármilyen őrülten hangzik is ez, és az információkeresés, ahogy próbálta összerakni, mi történik, kifejezetten lekötött. Itt már kezdtem jobban megérteni a társadalmi rendszer problémáit és már nem kárhoztattam a lányokat annyira amiért nem tetszett nekik a rendszer. Ez a rész csúszott a legjobban, kifejezetten élveztem, a felvázolt világképpel és érdekes filozófiai problémákkal együtt kinézett egy gyenge öt csillag.

Aztán a könyv utolsó egyharmada számomra lejtmenetbe kezdett. Ennek több összetevője is volt, amik közül a leginkább meghatározó az, hogy a tudományos magyarázatát az eseményeknek a végére teljesen elcseszte az író, annyira, hogy azon kezdtem gondolkodni, vajon ezen a ponton Itó Projekt úr rákja agyi áttétet képzett-e (szegény bele is halt a betegségbe a könyv megjelenése után). És nem lett volna még annyira zavaró, de. Minden. Egyes. Tyúkszaros. Mondatban. Az. Orrom. Alá. Kellett. Dörgölni. Messze túl sok a tudományos blabla a regény vége felé, és nem tett jót, hogy amikor fájdalmasan felszisszentem egy-egy baromság láttán, utána csak még nagyobb és nagyobb butaságok sorakoztak a továbbiakban, amíg végül már a fejemet tudtam volna falba verni. A teljesség igénye nélkül:

<list:item>
<i> Az emberi akarat működése nem hiperbolikus az időfüggvényben. Gyerekekkel végeztek kísérletet, amiben két opció közül választhattak: vagy megették az előttük lévő egy szem cukrot, vagy a kísérletvezető később két cukrot adott nekik. Hat éves korukra szinte kivétel nélkül tudtak várni a nagyobb jutalom reményében. </i>

<i> Mi az, hogy halálösztön? Jó, tudom, Freudnak volt egy ilyen teljesen életképtelen gondolatmenete, de ez az is volt: egy teljesen életképtelen, buta, értelmetlen ötlet. Normális agyműködésű emberben az életösztön olyan erős, hogy nem is tudom, mit találhatnának meg, amit stimulálnak. </i>

<i> Végezetül: mekkora hülyeség már az, hogy tudat nélkül is tök jól el tud éldegélni az ember? A tudat nem csak arra kell, hogy egyszerű, túlélésre vonatkozó döntéseket meghozzon. Az finomhangolja a tudatalatti működését, szervezi a feladatokat, biztosítja azt, hogy az agyunk legyen a környezethez leggyorsabban adaptálódó szervünk. Persze lehet, hogy egyszer mindezt képesek lehetnek technológiával helyettesíteni, de az a technológia amit a könyvben ábrázol Itó, nem alkalmas még erre. Több fejlett állatfajnak is van öntudata, ennyire felesleges feature ez az agyunkon. Mi az, hogy valaki egy egygénes mutációtól tudat nélküli (!!!) és mégis jól elvan? MI? </i>

</list>

Mindezek tetejébe a történet vége felé erősen megrendült a hitem a főszereplőben. Úgy  hittem, hogy Tuan egy okos csaj, de addigra már a sorozatos sokkhatásoktól annyira elveszti a logikus gondolkodás képességét, hogy alapvető összefüggésekre se képes ráeszmélni magától, mindet meg kell kérdeznie, én meg kétségbeesetten lapoztam vissza, hogy MI, ez eddig nem tudtuk? Én már pedig azt hittem, hogy igen. A másik problémám a végével Miach volt. Oké, hagyják életben, mert ezek ilyen irgalmas nővérek, de

<anger> Az még hagyján, hogy a két kamaszlány nem jött rá, hogy a barátnőjük egy jól funkcionáló elmebeteg, de egy hordányi intelligens agykutatónak ez HOGY nem tűnt föl? MINEK adtak hatalmat a kezébe?! Miért nem látta senki a teljesen nyilvánvaló tényt, hogy ez a csaj PSZICHOPATA? </anger>

Mindezek ellenére azért megérintett a vége, és nem állítanám, hogy nem feszeget ez a könyv olyan filozófiai kérdéseket, amik nagyon is relevánsak és érdekesek. Eszembe juttatott valamit, amit még A civilizált emberiség nyolc halálos bűnében olvastam: hogy a modern ember azért nem képes olyan mély örömöket átélni, mert olyan nagy fájdalmakban sincs része. Ez ezen a világon nagyon jól látszott, az emberek teljesen apatikusak voltak, és bár mindenhonnan az harsogott, hogy az élet milyen értékes, valójában ezt senki sem élte meg, mert ismeretlen volt számukra az élmény, hogy mennyire törékeny tud lenni. Bár először jól hangzik egy betegségek és konfliktusok nélküli világ, de mélyebben belegondolva nem akarnék egy olyan világban élni. Mélázik továbbá olyanokon a könyv, hogy mi tesz minket emberré, egyéniséggé, és van-e értelme és létjogosultsága egyáltalán az öntudatnak, mint olyannak. Ezeknek a kérdéseknek egy része is abszolút megfogott, így, bár helyenként kifejezetten küzdelmes és/vagy idegesítő volt számomra a könyv, mégsem mondhatom, hogy rossz lett volna. Kár, hogy a szerzőnek már nem lesz lehetősége még ennél is jobb műveket írni.

 

10/8 pont

(Nagyon szép a borító, de HOGY lehet a csajoknak ennyi haja?)