Idézet


2014. december 29., hétfő

Világvége hérosz-módra


Rick Riordan – The Last Olympian/ Az utolsó olimposzi (Percy Jackson and the Olympians V.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat ötödik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. A villámtolvaj 2. A szörnyek tengere 3. The Titan’s Curse 4. The Battle of the Labyrinth

’The end of the world started when a pegasus landed on the hood of my car.’ – „A világvége az autóm motorháztetején landoló pegazussal kezdődött.”

Percy tökéletesen tisztában van vele, hogy már alig van idő hátra a tizenhatodik születésnapjáig, amikor is beteljesedik a prófécia, amit végre ő is megismerhet: a döntésén az olimposz felemelkedése vagy bukása múlik, és talán az életét is elveszti a küzdelemben. Ahogy vészesen ketyegnek a napok, a fiatal hérosz előtt kibomlik Kronosz fondorlatos terve, hogy az istenek erejét lekötve miként kívánja elfoglalni a védtelen Olimposzt. Nem maradt más, csak a Félvér Tábor lakói, akik megvédhetnék Manhattant, az Olimposzt és a nyugati civilizációt. Nagy falat ez egy maroknyi tizenévesnek.

Ez a regény Rick Riordan görög mitológiás sorozatai közül az elsőnek a zárókötete. Emiatt az ember persze nagy elvárásokkal van, még epikusabb, izgalmasabb és drámaibb történetre számít, és végül is ez a könyv meg is adja ezt. Egy kicsit számomra levont az értékéből, hogy tudom, van ezután még folytatás, a Heroes of Olympus-sorozat, ezért nyilván sejtettem pár dolgot, például hogy hiába nyüszögnek annyit a prófécián, Percy egészen biztosan nem fog meghalni. Jobb lett volna úgy olvasni a könyvet, hogy teljes tudatlanságban vagyok, de azért még így is épp elég fordulatot és izgalmat szolgáltatott.

A könyv, némi felkészülést leszámítva, egyetlen gigantikus csata, amit, ha lehet csak még izgalmasabbá tesz az, hogy Manhattan utcáin zajlik. Természetesen ez azzal is jár, hogy ha eddig zajlottak az események, akkor immár egy elszabadult Sinkanszen-szerelvény nyaktörő sebességével száguldanak. Na jó... kisebb megszakításokkal, ami általában azt takarja, hogy főhősünk alszik egyet, amikben mindig szuperizgalmas látnoki álmokat lát, szóval akkor se pihen olyan nagyokat. :D

Máskülönben Percy szempontjából érdekes a sorozat lezárása, ami talán nem mindenkinek tetszik, de engem furcsa mód megfogott, ez pedig a következő: a befejezés nem annyira Percy-központú, mint gondolnánk. Persze, egyre erősebb lesz, mivel a könyv elején jóformán sebezhetetlenné válik, és ebben a kötetben egyértelműen ő a jók kicsiny seregének vezetője. Azonban a végső felismerés, hogy igazából nem rajta múlik a háború végkimenetele, lehet az olvasó számára bosszantó vagy felemelően újszerű. Ettől még szükséges a jellemfejlődése: Percynek, miközben a fizikai határait jelentősen kitágítja ember létének, rá kell jönnie, hogy erkölcsileg igenis vannak határai. Le kell győznie a legnagyobb hibáját, azaz hogy az egész világot feláldozná a szeretteiért, és most igenis a köz javát kell szolgálnia. Időközben még dúl egy zseniális szerelmi háromszög is a számára, Rachellel eléggé összemelegedtek az előző rész óta, de érezhető, hogy igazából nem egymást szeretik, csak a hétköznapokból való kilépés lehetőségét, amit a másik jelent. Ezzel szöges ellentétben az Annabethszel való kapcsolata nem annyira megkönnyebbülést, mint sokszor még több nehézséget hoz, mégis, az valami valóságos, sokkal inkább igazi támasz az életében.



A mellékszereplők többségének is van valamiféle íve a történetben, ami most kap némi lezárást. Annabethnek a Luke iránt táplált érzéseit kell lerendeznie magában, hogy jó döntést hozzon. Nicónak nyilvánvaló kitaszítottsága ellenére kell a közösség érdekét szolgáló döntéseket hozni. Az ő karakterét különösen megszerettem, mert introvertáltsága mellett egy nagyon szeretetre méltó kölyök, és tényleg próbál mindig a lehető legjobban cselekedni. Clarisse-ről sok rosszat el lehet mondani, makacs, önző, kicsinyes, hirtelen haragú, de azt többedszer bebizonyítja, hogy a hűsége határtalan azok iránt, akiket egyszer a szőrös szívébe zárt. És ugyanígy Chrisnek és Tysonnak és Grovernek és a többieknek is jut egy-egy saját történet.

Amit kifejezetten szerettem, az a negatív szereplők ábrázolása és motivációi voltak a könyvben. Az rendben van, hogy Kronosz maga a megtestesült gonoszság, de az alatta szolgáló emberek ennél már sokkal árnyaltabbak és érdekesebbek. Kronoszt ugyanis olyan megkeseredett kamasz héroszok támogatják, akik nem kaptam semmiféle törődést vagy támogatást az olimposzi szüleiktől, akik valamiért elhanyagoltnak, kirekesztettnek, háttérbe szorítottnak érezték magukat. Ez alapján pedig a tragédia némi emberség alkalmazásával bőven elkerülhető lett volna.

Ami viszont nem tetszett, hogy ebben a könyvben már nem igazán éreztem súlyát a haláleseteknek. Vagy olyan szereplők haltak meg, akikről amúgy is sejtettem, hogy ez lesz a sorsuk, vagy olyanok, akiket kb. egy-két fejezettel a haláluk előtt ismertem meg, tehát abszolút nem érdekelnek. Kellemetlen volt az az érzés, hogy Riordan csak azért dob be új mellékszereplőket, hogy aztán kinyírhassa őket, és fenntartsa a drámaiságot anélkül, hogy bárki is kinyiffanna, aki... ööö... számítana is.

A cím egyébként szerintem zseniális, bár elég erősen előre kellett haladnom a könyvben, mire megértettem, akkor viszont már nagyon ült. Az, hogy Hesztia marad az egyetlen isten Olimposzon, érdekes, és jól illik a regényhez, ami tulajdonképpen végig az otthon, a család és a remény fontosságát hangsúlyozza. Főleg az utóbbi mellett persze elég nehéz kitartania a hőseinknek, amikor minden kilátástalannak tűnik, hiszen óriási túlerő ellenében kell védeniük a várost, és úgy látszik, Kronoszt legyőzni sincsen sok esélyük. A család egyrészt Percy szempontjából érdekes most, akinek az anyja és a mostohaapja is jelentősen belefolyik a harcok alakulásába, és a jó öreg Mr. Blowfis bebizonyítja, hogy ő minden idők legmenőbb mostohaapja. Ezen kívül jó volt még, hogy Luke családi hátterét is megismertük, így jobban átláttuk a karakterének motivációit. Nico is érdekes volt ilyen szempontból, aki megtudta, mi történt az anyjával, és ezen kellett túllépnie, meg kezdenie valamit azzal, hogy az apja, hát... finoman szólva is nem a legkedvesebb isten.

És végső soron maga az egész lezárás nagyon tetszett, Percy tényleg tett valami jót a világért, és minden életben maradt szereplő a helyére került. Összességében az egész sorozatot nagyon élveztem, már alig várom, hogy belekezdjek a Heroes of Olympusba.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): A legújabb angol borítók jobban tetszenek, de az a sorozat is megjárja, amivel magyarul kiadták.
Kedvenc szereplők: (1) Percy (2) Nico (3) Annabeth (4) Tyson (5) Clarisse
Kedvenc jelenetek: (1) Percy és Annabeth tisztázzák az érzéseiket (végre) (2) Percy megmártózik a Styx folyóban (3) Nico és Percy elmennek Luke anyjához (4) Mr. Blowfis előrántja magából a hőst (5) Percy kérése az istenektől
Mélypont: -

Kedvenc ötlet: -

2014. december 21., vasárnap

Poszttraumás Poszáta meg a többiek


Az éhezők viadala III. – A kiválasztott I.

(Filmszemle)

Hát eljött az év legjobban várt filmje is számomra. Természetesen már premierhétvégén megnéztem, csak azóta beköszöntött a szemeszter végével járó írói válság, és egyszerűen hiába kezdtem el azonnal írni róla a bejegyzést, nem bírtam befejezni. Furcsa volt közben belegondolni, hogy eltelt már egy év az előző rész óta, és összehasonlítani, hogy mennyiben adott ez a film más élményt. Mert persze ahogy a trilógia utolsó kötete könyvben is merően más megközelítésű volt, ez a filmre is abszolút jellemző.

Katniss megtörten és zavarodottan érkezik a Tizenharmadik Körzetbe, miután a korábbi győztesek összeesküvésének hála élve kihozták a Nagy Mészárlás arénájából. Az otthonát porig rombolták, és bár ő megmenekült a Kapitólium markából, Peetát foglyul ejtették, amiért saját magát okolja. Miközben azonban a lány a személyes válságával küzd, Panem-szerte zavargások törnek ki. A Tizenharmadik Körzet ambiciózus vezetője, Alma Coin úgy gondolja, itt az ideje, hogy a Körzetek összefogjanak, és együttes erővel legyűrjék a Kapitóliumot. Ahhoz azonban, hogy ez lehetséges legyen, szükség van egy jelképre, egy olyan alakra, aki képes feltüzelni a bizonytalankodókat, és mindenkit a lázadás ügye mellé állít. Persze kézenfekvőnek tűnik, hogy Katniss legyen ez az ember, a Fecsegőposzáta, akinek a példája eleve elindította az egész folyamatot. Csakhogy egyáltalán nem lehetnek biztosak benne, hogy a lány mindazok után, amin keresztülment, képes lesz-e beváltani a hozzá fűzött reményeket.

Amikor annak idején kiderült, hogy a harmadik könyvet két filmben fogják megvalósítani, rajongó létemre én hörögtem a leghangosabban. El nem tudtam képzelni, hogyan lehet megcsinálni a regény első 150 oldalát úgy, hogy az izgalmas legyen, és végül is igazam lett: nem igazán sikerült. A harmadik film jóval lassabb az előzőnél, és emiatt a vélemények két táborra szakadtak: a rajongók többsége ennek ellenére élvezte, azoknak viszont, akik nem olvasták a könyvet, szerintem sokkal kevesebbet ad a film. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy jól sikerült, egy percig sem unatkoztam rajta, és úgy érzem, szükséges volt a felbontás, mert enélkül nem jutna elég idő nagyon sok dologra, ami a végjátékban fontos lesz.

Bár fogadkozott a rendező, hogy nagyon könyvhű a feldolgozás, azért annyira ez sem sikerült, mint az előző rész esetén. Sok apróbb-nagyobb változtatást kellett eszközölni a regényhez képest, bizonyos események sorrendjét felcserélték, karaktereket cseréltek ki, és persze sok olyan dolgot láthatunk, amit a könyvnek, Katniss szemszögét követve, esélye sem volt megmutatni, csak utalt rá. Szerencsére Francis Lawrence még mindig zseniális érzékkel nyúl hozzá ehhez a történethez, minden, amit kitalált, remekül működik. Az egyik legikonikusabb változtatás, hogy beletették a filmbe Effie-t egy új noname mellékszereplő helyett, ami szerintem mindegyikünk nagy megelégedésére szolgált, hiszen Effie egy csodás, karizmatikus karakter, remekül működött a jelenléte a filmben.

Mivel ez a film leginkább a karakterdrámára koncentrál, elengedhetetlen volt az élvezhetőséghez, hogy a színészi játék magas színvonalú legyen. Szerencsére ezzel megint nem volt gond, sőt, számomra tökéletesen eladta a filmet. Jennifer Lawrence még mindig meggyőzően játssza a mogorva, szenvedő, összezavarodott, de valójában mélyen érző Katnisst, és szerintem bámulatosan ironikus az a jelenet, amiben azt játssza, hogy nem tud színészkedni, borzalmasan jót nevettem rajta. :D Peeta karaktere szomorú módon most kezd beérni, a helyére kerülni a filmben, és sok állt vagy bukott ebben Josh Hutcherson alakításán, aki meglepő hitelességgel ábrázolja a fiú fizikai és érzelmi tönkremenetelét. Liam Hemsworth is persze jól játssza Gale-t, de belegondolva, neki kell a legkevésbé megdolgoznia a kenyeréért, elvégre jóképűsége okán mindig hasonló kemény, férfias, hősies szerepeket kap, nem kell megerőltetnie magát a legkisebb mértékben sem.

Közben a háttérben fantasztikus színészek molyolnak támogató karakterekként, lenyűgöző munkát végezve. Julianne Moore castingja Coinként egyszerűen zseniális ötlet volt, viszonylag sok időt tölt a vásznon, mindet abszolút megérdemelten, és próbáltak egy kis hátteret, több mélységet adni a karakterének, ami szintén jó volt. Egy a bajom: jelen pillanatban sokkal szimpatikusabb a számomra, mint a könyvben, ami nem túl szerencsés, mert egyelőre nem látom, hogyan fogják megalapozni Katniss döntését a negyedik film végén. Moore többnyire Philipp Seymour Hoffmannal (Plutarch) tündököl együtt a vásznon, és ez nem túlzás, minden jelenetük zseniális. Bár Natalie Dormer Cressidája olyan hihetetlen nagy szerepet nem kap a történetben, azért nekem tetszett az alakítása, kifejezetten vagány volt.

Ami a régi motorosokat illeti, Haymitch még mindig vicces és tragikus, de inkább csak vicces, amiért némileg vérezhet a szívem, de úgy döntöttem, hogy nem fog. Jeffrey Wright Beeteeje többet szerepel ebben a részben, aminek örültem, szerintem kifejezetten jó mind az alakítása, mind a karakter. Primet volt még különösen jó látni a filmben, nagyon szépen ábrázolták a felnövésének és a fejlődésének folyamatát végig az egész sorozatban, és olyan jó nézni, hogy Willow Shields milyen szép munkát végez ezzel a szereppel, remélem, ez egy ígéretes karrier kezdete a számára. Mégis, az igazi nagyágyú itt Donald Sutherland Snow elnöke, aki még a reggeli szakáltrimmelése közben sem szűnik meg fenyegető lenni, és képes az egész film alatt folyamatos stresszben tartani a közönséget.

És mivel borzalmasan elfogult vagyok, mert Finnick volt talán a kedvenc karakterem az egész sorozatban, ezért álljon itt egy kis eszmefuttatás külön csak róla. Szóval végül is elégedett lehetek a filmben kapott szerepével, körülbelül ugyanannyit van arányaiban a vásznon, amennyit a könyvben szerepel. A Futótűz végén volt a regényben egy jelenete, amit áttettek ennek a résznek az elejére, és azt kell mondjam, ez így jó döntés volt. A film során látszik némileg, bár teljesen nem bontakozik ki az a barátság, amit Katnissel formálnak a regényben, de Finnick kulcsjelenetei azt hiszem, így is nagyon erősre sikerültek, amiben persze szerepe van Sam Claflin érzelmes, átéléssel megvalósított játékának is. Most kellett teljesen megmutatnia Finnicknek azt az oldalát, amit az előző részben csak sejtettünk, hogy létezik: törődő, jószívű férfit, aki görnyedezik a tehetetlenség súlya alatt, és szerintem ebben nem lehet okunk panaszra, ehhez képest pedig minden más huszadlagos szempont. Amit hiányoltam, az megint csak a humora volt, sajnos ebben a részben már egyáltalán nem volt könnyedebb jelenete (úgy látszik, Haymitch megkapta az ő vicces oldalát is). A film végén viszont minden rajongó nagy megelégedéssel konstatálhatta, hogy az Annie szerepére kiválasztott Stef Dawsonnal igen erős a kémiájuk, várhatjuk hát miattuk is a következő filmet.

A film technikai megvalósítása továbbra is fantasztikus, nagyszerűen eltalálták a Tizenharmadik Körzet hangulatát, steril, letisztult, célszerű kinézetét, sötét tereit, az egyenruhák személytelenségét. Örültem a jeleneteknek, amik a lázadás alakulását mutatták, és hogy közben megismerhettünk új körzeteket, de többet láthattunk a Kapitóliumból is, nem mellesleg ezek a jelenetek nagyon látványosak is voltak. Az egész film hangulata zárt, sötét és nyomasztó, ami remek, ilyennek szerettem volna látni. A zene is fantasztikus, azon kívül, hogy továbbra is okosan használja az előző film témáit, A bitóval sikerült valami igazán  nagyot alkotniuk ezúttal, amiben benne van a soundtrack zeneszerzőjének, a dal dallamát író The Lumineers együttesnek, illetve az azt eléneklő Jennifer Lawrencenek  a munkája is vastagon.

A film végéről szeretnék még egy kicsit beszélni. Egyrészt jó volt, hogy tényleg izgalmasra sikerült, viszont én egy kicsit fájlaltam, hogy olyan hektikusan volt összevágva. Így a hangsúly végig az akción maradt, Finnick története kb. csak a háttérben futott, aminek nem örültem, mert számomra az ő személyes tragédiájának megismerése volt az egyik leginkább szemet felnyitó pillanata a könyvnek. Ehelyett viszont Katniss és Snow csatározásából kaptunk többet, és az végül is jó is volt. Az utolsó jelenetek a filmben szerintem nagyon erősre sikerültek, jó lezárása lett a filmnek, annak ellenére, hogy tudja persze mindenki, hogy ez nem a vége, mégis, a záró képsorok, ahol Coin beszédében egyszerre láthatjuk a forradalom ügyének felemelkedését, és közben Katniss személyes összeomlását, az lenyűgöző pillanat volt.

A film elején még akadtak jobban humoros jelenetek, többször is nevetett együtt a mozi (komolyan mondom, Kökörcsin volt a legnagyobb arc a filmben), de aztán szép lassan mindenkire egyre jobban rátelepedett a nyomasztó hangulat. Meghatnia is sikerült egyszer-kétszer a filmnek. A végén vert seregként távoztunk, én személy szerint inkább letargiát éreztem, mint azt a lelkesedést, amivel az első és a második rész után elhagytam a mozit. Persze ezt pozitívumnak fogom fel, hiszen ezt vártam a filmtől, csak már előre fáj a pici szívem a második fele miatt.


10/9,5 pont



2014. november 28., péntek

Érző szívű... zombi... ment világot


Isaac Marion – Eleven testek

(Könyvkuckó)

Na hát akkor az a dicsőséges pillanat is eljött, amikor írok az első könyvmoly párbajos könyvemről. Ez a könyv érdekes eset volt, mert rám nem jellemző módon megnéztem a filmet jóval azelőtt, hogy elolvastam volna. Talán ezért, talán másért, de nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk eleinte, szerencsére aztán pozitív irányba változott.

Filmplakát-borító... hova dugod azt
 a gazt, R fiam?
R zombi. Röviden ennyi. Hosszabban: R egy nagyon különös zombi. Bár ugyanúgy agyakat zabál, mint a többiek, benne még megmaradt valami... valami több. R vágyna az emberi kapcsolatokra, hiába nem tudja rendesen kifejezni magát, hiába nem emlékszik az életére, azért a maga módján próbálkozik egy kis értelemmel megtölteni maga körül a dolgokat. Azonban egy szép napon minden megváltozik, mert R vadászat közben meggyilkol egy Perry nevű fiatal férfit, és az agya elfogyasztásakor meglátja az emlékeit az egykori szerelméről, Julieról. Julie épp kartávolságon belül van, úgyhogy R megmenti a lányt a zombitáppá lényegüléstől, és elviszi magával a kis kuckójába, ahol nagyon romantikusan kvázi fogva tartja. Egy idő után azonban a lány is kissé megenyhül az irányába, és a kettejük között kialakuló törékeny kapcsolat lassan átformálja mindkettejük képét önmagukról és a világról.

„– Tudod, mit, Perry? – szólal meg. A hangja reszket a saját fájdalmától. – Végül mindenki meghal. Elpusztul minden. Tudjuk mindannyian. Emberek, városok, az egész civilizáció. Szóval, ha ennyi lenne az egész lényege, halott vagy élő, itt van vagy nincs itt, mi a kurva élet lenne bárminek is az értelme? – felnéz a lehulló levelekre, és kinyújtott kézzel elkap egyet: tűzvörös juharfalevél. – Anyám mindig azt mondta, erre van az emlékezetünk. És az emlékezet ellentéte, a remény. Hogy az elmúlt dolgok mindig számíthassanak. Hogy támaszkodhassunk a múltunkra, építhessünk jövőt magunknak – megpörgeti az arca előtt a levelet, jobbra-balra. – Anyám azt mondta, az életnek csak akkor van értelme, ha tudjuk úgy látni az időt, mint Isten. A múltat, a jelent, a jövőt, mind egyszerre.
Megengedem magamnak, hogy odanézzek rá. Meglátja a könnyeimet, megpróbál egyet letörölni az arcomról.
– És akkor? Mi a jövő? – kérdezem, meg sem rezdülve, ahogy az ujjai végigsimítanak a szemem fölött. – A múltat meg a jelent látom, de mi a jövő?
– Hát... – feleli kis, erőtlen kacajjal –, gondolom, ez benne a nehéz. A múlt tényekből van meg történelemből... azt hiszem, a jövő viszont csak reményből.
– Vagy félelemből.
– Nem – határozottan megrázza a fejét, és a hajamba tűzi a levelet. – Reményből.”

Na... hol is kezdjem? Volt olyan ismerősöm, aki feladta ezt a könyvet, és végül is értem, hogy miért. Sajnos az az igazság, hogy a könyv negatív tulajdonságai elég dominánsak az elején, és ezzel elriaszthatják az olvasók egy részét. Az első ötven oldalon nem igazán látszik, mitől több ez egy bugyuta tinédzserrománc-sztorinál, amin film se segít, mert ott teljesen erre a vonalra mentek rá, gondosan kihagytak minden komolyabb tartalmat, és humorral próbálták fogyaszthatóvá tenni. A könyv nem kifejezetten vicces, szóval ez nemigen működik, de még ha az is lenne, az a benyomásom, hogy alapból ez az ember-zombi románc ötlet akkora hülyeség, hogy nem tenné elfogadhatóvá a történetet jó humorral együtt sem.

A másik ok, hogy miért nem kedveltem az elején a könyvet, az a főszereplő hármasban keresendő. A fiúkkal, R-rel és Perryvel nincs gond, de Julie sajnos nem vált szerethetővé a számomra egyáltalán. Az egy dolog, hogy az elején teljesen életképtelenül viselkedik... mármint elég nagy dolog, de azért túlléptem rajta valahogy, de aztán meg sehogy sem hittem el, hogy ő az a fényhozó csodálatos lény, aminek a könyv lefesti. Számomra Julie inkább egy naiv és felszínes, de ezen túl teljesen átlagos lánynak tűnt, és hiába derült ki róla egy csomó minden a könyv során, alapvetően ezt a képemet róla nem tudta átírni. Még azzal se értek egyet, hogy nem előítéletes, mert hát az, R-rel szemben ugyan nagyon elfogadó valóban, de ez R legjobb barátjára, M-re már nem terjed ki, még a könyv vége felé is egyértelmű jelét adja Julie, hogy undorodik tőle. Így viselkedik egy igazi példakép.

Szerencsére voltak azért tényezők, amik az ellen hatottak, hogy elhajítsam a könyvet. Az első ilyen a stílusa volt. A könyv nagyon szépen van megfogalmazva, néha kifejezetten költői. Ez és a világ meg a főszereplő helyzete együtt megalapoznak egy melankolikus hangulatot, ami mondjuk a posztapokaliptikus műveknek általában eléggé a jellemzője, de persze ettől még ez esetben is jól működik.

„Mi maradt belőlünk? (...) Se országok, se kultúrák, se háborúk, ám mégsincs béke sem. Milyen legbelső igazság maradt meg akkor? Mi mocorog még a csontjainkban, ha minden más lefoszlott róluk?”

Aztán, a második dolog, ami tetszett, az Perry karaktere volt. Eleinte nehezen helyezkedtem bele az ő kis életébe, aminek elég banális oka van: a neve. Na már most, a könyvről azt kell tudni, hogy alapvetően a Rómeó és Júlia ihlette, és ezt annyira nem titkolja a szerző, hogy a drámában szereplő nevek alapján nevezte el a karaktereit (R, mint Rómeó, Julie, mint Júlia, M, mint Mercutio...). Szegény Perry húzta a rövidebbet, mert esetében ugye a Páriszt kellett modernné és angolossá varázsolni, hát ennyire sikerült. Ezzel csak az a baj, hogy én nagy rajongója voltam pár éve a Phineas és Ferb című zseniálisan szatírikus rajzfilmnek, és ott az egyik karakter Kacsacsőrű Kerry, azaz Perry, the Plathypus. Hát szerintetek el tudtam olvasni egyszer is úgy a nevét, hogy ne ő jusson eszembe? (Nem, nem tudtam.) És amikor ezen túljutottam, akkor jött a csavar: ez csak egy becenév, az igazi keresztneve Pear. XD Mondanom sem kell, ez nem javított a helyzeten.

Na de amúgy milyen karakter az én drága egy kacsacsőrű körtém? Nagyon érdekes. Már a halála után kerülünk vele kapcsolatba, amikor R az agya megevésén keresztül megismeri az életét, majd utána úgy tűnik, hogy Perry lelke valamilyen formában ott maradt vele. Igazából az ő története volt az első dolog, amit igazán élveztem a könyvben. Tulajdonképpen arról mesél, hogy egy naiv, idealista, életvidám fiú hogyan vesztette el szép lassan a képességet, hogy értelmet találjon az életében, hogyan vesztette el apránként a reményt egészen addig, míg végül már az öngyilkosságot látta csak útnak maga előtt. Szintén nem újdonság ez a fajta kiábrándultság a műfajtól, ugyanakkor az különös, hogy más regényekben azok a szereplők, akik ennyire szétcsúsztak, általában sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint Perry. Mellesleg az, hogy ezt az egészet az író egy folyamatként ábrázolja, aminek látjuk minden lépését, különösen átélhetővé teszi.

Vele szemben ott áll a másik főszereplő, R, aki ennél halottabb már aligha lehetne, de ő nem az a fajta, hogy ebbe beletörődjön. :D R elég furcsa keveréke az idealistának és a realistának, annak ellenére, hogy tele van a feje szép eszmékkel, egy másik élet utáni vággyal, folyamatosan jelen van a gondolataiban az is, hogy a vágyai mennyire nem összeegyeztethetők a valósággal, és ez valahol szomorú. A küszködése, hogy kifejezze magát, hogy megértesse magát az élőkkel szintén nagyon szerethetővé teszik. R egy nagyon könnyen megkedvelhető narrátor, és az ember tényleg szurkol neki, hogy elérje, amit akar.

A filmben Theresa Palmer és Nicholas Hoult
főszerepel egész jó alakítást hozva

„Rövid életem során egy csomó döntést hoztam meg csak azért, mert azt hittem, azt várják tőlem, de végül az apámnak lett igaza: a világnak nincsenek szabályai. A szabályok a fejünkben vannak, a közös, emberi tudatunkban. Ha vannak szabályok, azokat mi alkotjuk. És meg is változtathatjuk őket, amikor csak úgy tetszik.”

Bár alapvetően romantikus regényként van reklámozva a könyv, számomra nem a szerelmi szál volt benne a meghatározó. Persze, az is jelen volt, a maga bukdácsoló és kissé hiteltelen módján, még az a szerencse, hogy R fizikai korlátai miatt a regény nagy részében egészen plátói maradt pusztán ez a vonzalom. Nem, amiről nekem szólt ez a regény, az az identitásválság volt. Válság egyrészt R részéről, aki ki akar törni a saját állapotából, több szeretne lenni puszta zombinál, másrészt az emberi közösségekben. A könyv nagyon szépen és érzelemgazdagon ábrázolja az emberéletek leértékelődését egy összeomló világban. Bemutatja azt a kiégést, amivel a puszta túlélés jár, és állást foglal amellett, hogy végső soron van szépség és jóság a világban, és hogy ezek az apró, látszólag haszontalan dolgok adnak értelmet a létezésünknek, hangsúlyozza az emberség és az emberi érzések fontosságát. A Csontik azon kívül, hogy jó parafaktorok, elég jó metaforái a puszta létezésnek, a részvét nélküli emberiségnek. Mellesleg az, hogy a zombiság kitörését is valahogy ködösen összekapcsolja az emberiség lealjasulásával, egy érdekes gondolat és társadalomkritika.

Az előzménykötet borítója
Szóval a közepére ezek a dolgok kifejezetten megszerettették velem a könyvet. Sajnos a lezárást már kevésbé találtam lenyűgözőnek, végül is illett a könyvhöz, de érzésem szerint túl egyszerű és rózsaszín volt. Ezen némileg segített az epilógus, ami még ezzel együtt is meghatóra sikerült. És végül is invesztált annyira érzelmileg  a könyv összességében, hogy kíváncsi legyek az előzménytörténetre, ami angolul már megjelent, és a folytatásra, amit jövő tavasszal szeretne befejezni a szerző. Mert igenis maradtak még itt érdekes társadalmi és emberi kérdések, és szeretnék még R emberré válásáról meg kalandjairól olvasni... és hátha közben még Julie-t is megszeretem.

Szerintem érdemes adni az Eleven testeknek egy esélyt, mert az a könyv sok szempontból több, mint aminek elsőre látszik, de azért nem kell túl sokat várni tőle.

Kinek ajánlom? Ha nem riadsz vissza az intelligens és érzelmes zombik gondolata, valamint hajlandó vagy lenyelni egy kis romantikát, akkor ez bőven lehet a te könyved.
Kinek nem ajánlom? Aki akcióra és klasszikus, hörgős, vérszomjas zombikra áhítozik.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Szívesebben láttam volna valamelyik eredeti angol borítóval, mint a filmessel.
Kedvenc szereplők: (1) R (2) Perry (3) M (4) Nora (5) a zombigyerekek
Kedvenc jelenetek: (1) Perry és Julie fent idézett beszélgetése (2) Nora faggatja R-t :D (3) M meg a tömbi zombi megtalálja az elkeseredett R-t (4) Perry gyerekkori emlékei (5) epilógus
Mélypont: a zombik szexelnek-jelenetről le tudtam volna mondani

Kedvenc ötlet: a zombiság, mint a társadalom érzelmi problémáinak vetülete

2014. november 20., csütörtök

A gyerekkorunk képzeletbeli elsiratása


Matthew Dicks – Egy képzeletbeli barát naplója

(Könyvkuckó)

Budo különleges. Egy Max nevű fiú képzeletbeli barátja már öt hosszú éve. Mivel a képzeletbeli barátok általában ennek az élettartamnak a töredékére sem számíthatnak, ráadásul Budo szokatlanul emberszerű kinézettel is rendelkezik, ezért a többi hozzá hasonló lény rendszeresen a csodájára jár. Azonban Budo tisztában van vele, hogy a képzeletbeli barátok csak addig élnek, amíg szükség van rájuk, és ahogy Max lassan felnő, az ő ideje is lejár. Habár lehet, hogy mégsem. Max ugyanis autista, és ezért az emberek felé való nyitás korántsem megy neki olyan egyszerűen, mint a Budóval való kapcsolatteremtés. Főhősünk el is határozza, hogy ő bizony foggal-körömmel küzdeni fog az életéért, mindig éreztetni fogja Maxszel, hogy a segítségére szorul, és akkor sosem kell eltűnnie. Csakhogy a dolgok megváltoznak, amikor az iskola egyik tanára elrabolja Maxet. Budo idővel rájön, hogy rajta kívül senki sem tud a bűntényről, és ezért ő az egyetlen, aki tehet valami a barátjáért.

Vannak bizonyos triggereim, amik azonnali érzelmi reakciót váltanak ki. Azt hiszem, kisebb koromban még több ilyen volt. Az egyik, amire emlékszem, a vadállatokat magukhoz szelídítő gyerekekről szóló filmek, amiknek megjósolhatóan mindig az volt a vége, hogy könnyes jelenet közepette vissza kellett engedni a jószágot a vadonba. Na, hát én ezektől a szituációktól teljesen kész voltam mindig is, gyerekként teljesen emészthetetlen volt számomra, hogy egy olyan különleges kapcsolatnak, mint egy olyan barátságnak, amiről egy két órás film szólt, véget vethet egyszerűen a kölcsönös elengedés. Ez a könyv nagyon hasonló érzelmi húrokat penget, úgyhogy mind a háromszázakráhány oldalán keresztül hősiesen viaskodtam a könnyzacskóimmal. Végül én győztem, de csak egy hajszálon múlt.

Az eseményeket Budo egyes szám első személyű elbeszéléséből ismerjük meg, de a cím kicsit megtévesztő, mert a formátum igazából nem napló. Az angol címben nem is ez a szó szerepel, hanem a memoár, ami már helytálló, maradni kellett volna talán inkább annál. Szóval ez a képzeletbeli barát életének története, és mint ilyen, egészen egyedi nézőpontot teremt. Dicks nagyon ötletesen és okosan kitalálta a képzeletbeli barátok létezésének szabályait, amikkel meg is ismertet minket a regény Budo találkozásain keresztül. A képzeletbeli barátok élete teljesen az ember barátjuktól függ. Úgy néznek ki és olyan képességekkel rendelkeznek, ahogy a születésükkor ki lettek találva. Például Budo át tud menni a csukott ajtókon, de a falakon nem, és sosem alszik. A képzeletbeli barátok élete pedig addig tart, amíg 1. az ember barátjuk meghal 2. az ember barátjuk túllép rajtuk, elhiszi, hogy képzeletbeliek, és elfelejti őket. A képzeletbeli barátok szerepe a regény szerint az, hogy segítsenek a gyerekeknek addig, amíg nem tudnak beilleszkedni a társaik közé, a létezésük teljes mértékben az önzetlen szeretetről szól.

Ezzel szemben ironikus, hogy Budo, a leghosszabb életű képzeletbeli barát, micsoda egy önző kis disznó. Meglepően emberi az a tulajdonsága, ahogy nem tud beletörődni a saját halálába, és próbálná minden eszközzel szavatolni, hogy ez ne történhessen meg. Budo elég független és szabadszellemű a többi képzeletbeli baráthoz képest, bőven van élete Maxen túl is, felfedezőkörutakra jár a városban, felnőttek életét figyeli, más barátokkal beszélget. Szintén elég ironikus módon, de azt leszámítva, hogy más emberekkel nem tud kommunikálni, sokkal inkább tűnik teljes értékű embernek, mint a saját világába begubózott Max. Budo segít neki egyszerű döntéseket hozni, miközben figyeli a világot, és próbálja megérteni azt. Kicsit gyerekes még a nézőpontja, de azért alapvetően kezdi egész jól kiismerni magát a felnőttek világában is, érdekesen ábrázolja azt a kort a könyv, amikor a gyerekek elkezdenek sokkal többet megérteni a világból, mint a felnőttek arra számítanak. Budo nagyjából itt tart, amikor stabil kis életét felforgatja Max elrablása. Nehéz próbatétel ez a számára: el kell fogadnia a szerepét képzeletbeli barátként, és végre tényleg önzetlenül segítenie kell a barátjának, mert senki más nem mentheti meg, csak ő, mégpedig a lehető legnehezebb módon: el kell érnie, hogy a fiú meg akarja menteni saját magát.

Ami Max betegsége miatt nem lesz egyszerű, neki nem lehet azzal érvelni, mint az egészséges gyerekeknek, mert például nem kötődik a szüleihez érzelmileg. Nyilván a regény egészére jellemző, hogy Max betegsége nagyon meghatározza, főleg az első felét, amikor Budo még minden idejét a barátjával tölti. Max nem igazán érti az emberek működését és rengeteg fura rigolyája van, emiatt az iskolában persze szekálják, vagy éppen nagyon nem kezelik megfelelően (ez a tanárokra is igaz, nem csak a diákokra). Otthon sincs azonban minden rendben: bár az anyja már elfogadta Max állapotát, és próbálja elérni, hogy megkapja a megfelelő fejlesztést, az apja még mindig tagadásban él, meg van győződve róla, hogy Max idővel kinövi ezt az egészet, mert nincs is vele semmi baj, épp csak egy csöppet zárkózott. Ez persze nagy nyomást helyez a szülők kapcsolatára, mindennaposak a veszekedések. Szóval Max élete egyáltalán nem könnyű, és így kell egy olyan szituációból megtalálnia a kiutat, amiből egy egészséges fiúnak se lenne egyszerű.

Nagyon összetett, sok réteggel rendelkező regény ez, mint már sejthetitek. Ami először mellbe vágott, az az volt, hogy mennyire hangsúlyos ebben a könyvben a halál: a képzeletbeli barátok életének ez állandó része, úgyhogy újra és újra végig kellett néznem a különböző okokból bekövetkező halálokat, és hát ez nem volt könnyű. Ugyanakkor legalább ennyire szól a regény az életről is, illetve az önzetlenségről meg az igazi önfeláldozásról. Mint már fentebb említettem, foglalkozik az autizmussal is, hogy milyen hatással van a beteg családjára. Ráadásul az elrabló nő kapcsán még arról is filozofál egy sort, hogy létezik-e abszolút gonoszság, hogy vajon előfordulhat-e, hogy mi is mások ördögévé válunk, ha a helyzet úgy adódik. Mégis... nem éreztem túlzsúfoltnak a könyvet, mert igazából a lényeg Budo és Max útja maradt és egyfajta gyermeki világlátást képviselt, ami jól is volt így.

Meglepően mély élmény volt ez a könyv, nem számítottam rá, hogy ilyen zsigeri érzelmeket fog kiváltani belőlem, miközben a fantasy vonal is teljesen rendben volt benne, korrekt thriller, családi dráma és felnövésről szóló regény is tudott lenni. Nem tudom, hogy hozta össze ezt a szerző, de le a kalappal előtte!

(És még azért töredelmesen bevallom, hogy nekem soha nem volt képzeletbeli barátom, és már gyerekként is kicsit furcsállva néztem a filmekben a gyerekeket, akiknek volt. Nem igazán értettem, hogy nem tudják, hogy azt a figurát csak ők találják ki. :D)

Kinek ajánlom? Ha bármelyik téma érdekel, és fogékony vagy egy kis melankolikus hangulatú nosztalgiára.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Engem már ez is nagyon megérintett. Kifejezetten szép, jó a színválasztása, és a kötet minősége is kiemelkedően jó. A címről már kifejtettem a véleményem.
Kedvenc szereplők: (1) Budo (2) az a nagydarab képzeletbeli barát... Oskar? (3) Napsugár (4) Graham (5) Max
Miééért nem jutnak eszembe a karakterek nevei?
Kedvenc jelenetek: (1) amikor Max végre kijut a házból (2) Budo elmegy a gyerekkórházba képzeletbeli barátokkal beszélgetni (3) Budo találkozik a kórházban egy egészen új képzeletbeli baráttal (4) Graham eltűnik (5) a lövöldözés a benzinkúton
Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a képzeletbeli barátok létezésének szabályai

2014. november 16., vasárnap

Versnek próza, prózának vers, mégis működik


Ellen Hopkins – Identical (Azonosak)

(Könyvkuckó)

Kalaeigh és Reanne Gardella egypetéjű ikrek, akiknek az életében látszólag minden tökéletes: csinosak, okosak, népszerűek, felső osztálybeli szüleiknek köszönhetően pedig mindent megengedhetnek maguknak, amire vágynak. A valóság azonban egészen más: a lányok öt éves korában történt egy szörnyű autóbaleset, amit az anyjuk azóta sem tudott megbocsátani az apjuknak, aki ittasan vezetett. Anyu azóta politikai babérokra tör, hogy minél távolabb lehessen otthonról, ez pedig jó ürügy arra, hogy ne vegye észre, hogy... nos, hogy apu azóta rendszeresen megerőszakolja Kalaeigh-t, amióta ő nincs otthon, és mivel bíró, ezt ugyanúgy megússza, mint anno az ittas vezetést. A lányok csak egymásra számíthatnak, a helyzet pedig egyre rosszabbra fordul, ahogy anyu a választási kampány célegyenesébe ér. Vajon lesz Kalaeignnek és Reanne-nek ereje kitörni a helyzetből, mielőtt az teljesen tönkreteszi őket?

Mint sejthető ez a könyv jellemzően nem a boldogságról, a napfényről és a madárdalról szól, ezzel is keltette fel az érdeklődésem. Ellen Hopkins az USÁ-ban méltán elhíresült szerző, aki a könyveiben mindig elég súlyos kérdéseket feszeget, például családon belüli erőszakról, függőségről, öngyilkosságról, mentális betegségekről, rákról, vallási kérdésekről és a homoszexuálisok megítéléséről is írt a regényeiben. A témaválasztáson kívül azonban van még valami, ami kiemeli a hölgyet, ez pedig az a tény, hogy a könyvei egytől egyig szabad versben íródtak.

Ez erre a regényére is igaz. Első ránézésre, ha kinyitod, olyannak tűnik, mint egy verseskötet: egy-másfél oldalas költemények, vastaggal kiemelt címmel. Csakhogy igazából az egész egy összefüggő cselekményt elmondó, regényszerű történet leíró részekkel és párbeszédekkel. A két lány elbeszélése szabályos időközönként váltakozik, általában egy olyan vers van a váltásnál, amiben bizonyos sorok ki vannak emelve, és ez mindkét lány elbeszélésében megjelenik, de nagyon más módon. Szerintem ez rendkívül jó ötlet volt az összefésülés terén. Más szempontból is ötletes a kötet, például szerepe van a formázásnak is, gyakoriak a képversek.

A regény központi dinamikáját egyébként a két testvér személyiségének feszülő ellentéte adja, a kezdő vers mindjárt erről szól. Kaeleigh az ártatlan, szende áldozat, aki tűri fogcsikorgatva, ami történik vele, befelé fordul, elzárkózik mindenki elől, és szabadulást is a maga csendes módján keres, amikor a bulímiába és a vagdosásba menekül. Reanne ezzel szemben kifelé éli meg a dühét: jön, megy és vidáman önpusztít. Az ő élete az olcsó drog és a még olcsóbb szex körül forog, két végén égeti a gyertyát, és próbál minél kevesebb időt öntudatán tölteni. A helyzet, amibe kerültek, annyira kínzó a lányok számára, annyira nem látják, hogyan tudnának ebből az egészből kitörni, az apjuk úgy beléjük verte, hogy nincs értelme segítséget kérni, hogy csak nagyon drasztikus pótcselekvésekkel tudnak nagyjából egyenesben maradni. Annak ellenére, hogy a két lány tűz és víz, és azért fújnak is a másikra (Reanne például féltékeny Kaeleighre azért, amiért ő az apjuk megkérdőjelezhető szeretetét élvezi), mégis azért vannak a kapcsolatuknak jó pillanatai, kiállnak egymásért, és próbálnak a másik számára igazi család lenni, ha már mindenki más megszökött a családi szerepéből.

Egyébként annak ellenére, hogy milyen kilátástalannak látják a helyzetüket, lenne segítség. Ott van először is Kalaeigh pótnagymamája, akihez bejár az idősotthonba. A néni nagyon friss szellemileg, és nagyon jó meglátásai vannak. Nem volt könnyű élete, hiszen zsidó, és emiatt Európában mindenféle szörnyűségek érték, így hát hitelesen tudja mondani a lánynak, hogy érdemes megnyílnia valakinek, elmondani a problémáit. És ott van még Ian is, aki már nagyon régóta szeretne Kalaeigh párja lenni, de megérti, hogy a lánynak van valami az életében amiről nem tud beszélni, és ami ezt megakadályozza. Nagyon tetszett vele kapcsolatban, hogy az írónő nem esett abba a hibába, hogy idealizálja őt: annak ellenére, hogy próbált kitartani a lány mellett, azért kifejezte, hogy ez talán nem fog neki menni. Ezen kívül szerepe van még a lányok vér szerinti nagyszüleinek is, akikkel nem tartják a kapcsolatot, ez is egyik célja a lányoknak, hogy kiderítsék, miért alakult ez így.

Azt kell mondanom, hogy a tizennégyes korhatár, amit ráírtak a könyv hátuljára, bőven kell ehhez a regényhez, a tizenhatost se sokallom, mert tényleg, a lányok isznak és drogoznak és szexelnek benne, szóval egyrészt nem is mutat jó példát, de nem is az a célja, hanem pont két elveszett gyerek tévelygését akarja megmutatni a sötétben. Másrészt a nemi erőszak és Reanne kikacsintása a szadó-mazo szexre kapcsán van pár kifejezetten gyomorforgató jelenet a könyvben, ami még engem is megviselt.

Ha viszont valaki bírja az ilyesmit, akkor ezt egy nagyon lenyűgöző olvasmányélménynek fogja találni. A különleges fogalmazásmód lehetőséget ad a könyvnek, hogy sokkal líraibb legyen, mint a sima regények, az oldalak egy részén nem a cselekményen, hanem a lányok csontig lecsupaszított érzelmein úszunk, ezért is olyan nehéz befogadni a könyvet. Mindenesetre szerintem fontos üzenete van a történetnek, arra hív, hogy figyelj a jelekre, mert a legjobb családban is lapulhatnak ilyen mocskos dolgok, és hogy az elhallgatás és az érzelmek rosszul kifejezése milyen pusztító hatással lehet az emberi lélekre.

És a végén van egy akkora csavar a könyvnek, hogy nekem személy szerint a fal adta a másikat, mert hiába tűntek fel bizonyos dolgok útközben, egyáltalán nem raktam össze a képet. Nem mintha amúgy nem imádtam volna, de így még jobban megszerettem, miközben a padlóról szedtem fel az állam.

Egyébként a borító képen nem mutat sokat, de élőben az ezüstszínű alapja a borítónak tükröződik, ezért úgy néz ki, mintha összekaristolt tükör lenne.

Kinek ajánlom? Aki bírja a léleknyomorgató könyveket, kifejezetten durva tálalásban.
Kinek nem ajánlom? Széplelkeknek.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10****
Szereplők: 10/10**
Érzelmek: 10/10**
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 (Nem vészes maga a szókincs, de a verseket mindig nehezebb kicsit követni, mint a sima prózát, úgyhogy némi gyakorlatot igényel az olvasása.)
Összesen: 10/10**

Egyéb (spoileres):
Borító(k): A borítóról már fent szóltam. Ugyanúgy, ahogy a cím, ez is trükkös, utalhat a fő csavarra, ha elég okos vagy, hogy észrevedd a jeleket.
Kedvenc szereplők: (1) Ian (2) Gerda (3) Kaeleigh (4) Reanne (5) a nagymama
Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Gerda elmondja Kaeleighnek az élete történetét (3) Reanne elmegy a nagypapájukhoz (4) Kalaeigh végre enged Iannek (5) Gerda újra találkozik az élete szerelmével
Mélypont: az erőszakolós jelenetekKedvenc ötlet: a formátum fantasztikus és remekül illik a témához

2014. november 9., vasárnap

Könyvmoly Párbaj ötödször is


Hihetetlen, de igaz: idén már ötödik alkalommal rendezzük meg a Könyvmoly Párbajt, a kezdeményezést, aminek hála ez a blog annak idején megalapult. Tavalytól már szervezőként veszek részt az akcióban, amit annak rendje és módja szerint el is buktam legutóbb. Ez nem akadályoz meg, hogy idén újra próbálkozzam, természetesen, idén is a 11 könyves listával. Mivel az utóbbi években elmaradt a lista ismertetése, gondoltam, hogy most ezt megteszem, hátha sikerül lelkesedést csiholnia belém. :) Idén minden könyv olyan, hogy már ott ül a fizikai vagy a virtuális polcomon, csak azt várja, hogy lekapjam onnan.

Karen Thompson Walker - Csodák kora
Szeretem a posztapokaliptikus könyveket, és láttam egy előadást a szerzővel TED-en, ami alapján nagyon intelligensnek tűnt, ezért vagyok kíváncsi a regényére.

Jonathan Safran Foer - Rém hangosan és irtó közel
Ezt nagyjából a hangzatos cím és a megnyerő borító miatt vettem meg anno, meg azért, mert készült belőle filmváltozat. Ja igen, és nem mellesleg, szeretem a szeptember 11-et emberi szempontból feldolgozó alkotásokat.

Jenny Downham - Amíg élek
Évente egy „rákos fiatal meghal”-könyvnél többet nem vesz be a gyomrom, de ez még kimaradt a szórásból és annyian ajánlották, hogy kell tennem vele egy próbát.

Neil Gaiman - Óceán az út végén
Nagyon szeretem Neil Gaimant, de ezt a könyvét konkrétan azért vettem meg, mert féláron adták a boltban. :D Szerintem jó vétel volt.

Isaac Marion - Eleven testek
Születésnapomra kaptam a könyvet (még tavaly), már ideje lesz elolvasni. Nem számítok nagy csodákra, de a filmet szerettem belőle, talán jó lesz.

Lionel Shriver - Beszélnünk kell Kevinről
Érdekel az iskolai lövöldözések háttere, ezért vettem meg ezt a nagyon híres könyvet. A témán kívül még a forma is vonz, ugyanis a könyv levélregény.

Itó Projekt - </Harmónia>
Szemeztem az ad astrás választékkal, és disztópiaszeretetem miatt rá esett a választás a kasszánál. Ráadásul japán a szerző, szóval ahhoz a kimondatlan célomhoz is közelebb kerülök, hogy nagyobb arányban legyenek az olvasott szerzőim között angoltól eltérő anyanyelvűek.

Matthew Quick - Napos oldal
Ez a könyv is azért került a polcomra, mert láttam a filmet, és alapvetően tetszett. Remélem, a regény is tud legalább annyit nyújtani.

J. M. Coetzee - A barbárokra várva
Ezzel a könyvvel már hosszú évek óta szemezek anyámék polcán. A másik íratlan célkitűzésemhez visz közelebb, hogy időnként olvassak irodalmi Nobel-díjas szerzőktől. Plusz dél-afrikai a szerző, remélek tőle egy kis szokatlan perspektívát is.

Nova Ren Suma - Imaginary Girls
Hosszú ideje várólistám bebetonozott darabja, a szép borító és a hatásos fülszöveg együttes hatása miatt került oda, aztán valahogy elfelejtődött. Viszont ami késik, nem múlik.