Világvége hérosz-módra

Rick Riordan – The Last Olympian/ Az utolsó olimposzi (Percy Jackson and the Olympians V.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat ötödik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. A villámtolvaj 2. A szörnyek tengere 3. The Titan’s Curse 4. The Battle of the Labyrinth

’The end of the world started when a pegasus landed on the hood of my car.’ – „A világvége az autóm motorháztetején landoló pegazussal kezdődött.”

Percy tökéletesen tisztában van vele, hogy már alig van idő hátra a tizenhatodik születésnapjáig, amikor is beteljesedik a prófécia, amit végre ő is megismerhet: a döntésén az olimposz felemelkedése vagy bukása múlik, és talán az életét is elveszti a küzdelemben. Ahogy vészesen ketyegnek a napok, a fiatal hérosz előtt kibomlik Kronosz fondorlatos terve, hogy az istenek erejét lekötve miként kívánja elfoglalni a védtelen Olimposzt. Nem maradt más, csak a Félvér Tábor lakói, akik megvédhetnék Manhattant, az Olimposzt és a nyugati civilizációt. Nagy falat ez egy maroknyi tizenévesnek.

Ez a regény Rick Riordan görög mitológiás sorozatai közül az elsőnek a zárókötete. Emiatt az ember persze nagy elvárásokkal van, még epikusabb, izgalmasabb és drámaibb történetre számít, és végül is ez a könyv meg is adja ezt. Egy kicsit számomra levont az értékéből, hogy tudom, van ezután még folytatás, a Heroes of Olympus-sorozat, ezért nyilván sejtettem pár dolgot, például hogy hiába nyüszögnek annyit a prófécián, Percy egészen biztosan nem fog meghalni. Jobb lett volna úgy olvasni a könyvet, hogy teljes tudatlanságban vagyok, de azért még így is épp elég fordulatot és izgalmat szolgáltatott.

A könyv, némi felkészülést leszámítva, egyetlen gigantikus csata, amit, ha lehet csak még izgalmasabbá tesz az, hogy Manhattan utcáin zajlik. Természetesen ez azzal is jár, hogy ha eddig zajlottak az események, akkor immár egy elszabadult Sinkanszen-szerelvény nyaktörő sebességével száguldanak. Na jó... kisebb megszakításokkal, ami általában azt takarja, hogy főhősünk alszik egyet, amikben mindig szuperizgalmas látnoki álmokat lát, szóval akkor se pihen olyan nagyokat. :D

Máskülönben Percy szempontjából érdekes a sorozat lezárása, ami talán nem mindenkinek tetszik, de engem furcsa mód megfogott, ez pedig a következő: a befejezés nem annyira Percy-központú, mint gondolnánk. Persze, egyre erősebb lesz, mivel a könyv elején jóformán sebezhetetlenné válik, és ebben a kötetben egyértelműen ő a jók kicsiny seregének vezetője. Azonban a végső felismerés, hogy igazából nem rajta múlik a háború végkimenetele, lehet az olvasó számára bosszantó vagy felemelően újszerű. Ettől még szükséges a jellemfejlődése: Percynek, miközben a fizikai határait jelentősen kitágítja ember létének, rá kell jönnie, hogy erkölcsileg igenis vannak határai. Le kell győznie a legnagyobb hibáját, azaz hogy az egész világot feláldozná a szeretteiért, és most igenis a köz javát kell szolgálnia. Időközben még dúl egy zseniális szerelmi háromszög is a számára, Rachellel eléggé összemelegedtek az előző rész óta, de érezhető, hogy igazából nem egymást szeretik, csak a hétköznapokból való kilépés lehetőségét, amit a másik jelent. Ezzel szöges ellentétben az Annabethszel való kapcsolata nem annyira megkönnyebbülést, mint sokszor még több nehézséget hoz, mégis, az valami valóságos, sokkal inkább igazi támasz az életében.

A mellékszereplők többségének is van valamiféle íve a történetben, ami most kap némi lezárást. Annabethnek a Luke iránt táplált érzéseit kell lerendeznie magában, hogy jó döntést hozzon. Nicónak nyilvánvaló kitaszítottsága ellenére kell a közösség érdekét szolgáló döntéseket hozni. Az ő karakterét különösen megszerettem, mert introvertáltsága mellett egy nagyon szeretetre méltó kölyök, és tényleg próbál mindig a lehető legjobban cselekedni. Clarisse-ről sok rosszat el lehet mondani, makacs, önző, kicsinyes, hirtelen haragú, de azt többedszer bebizonyítja, hogy a hűsége határtalan azok iránt, akiket egyszer a szőrös szívébe zárt. És ugyanígy Chrisnek és Tysonnak és Grovernek és a többieknek is jut egy-egy saját történet.

Amit kifejezetten szerettem, az a negatív szereplők ábrázolása és motivációi voltak a könyvben. Az rendben van, hogy Kronosz maga a megtestesült gonoszság, de az alatta szolgáló emberek ennél már sokkal árnyaltabbak és érdekesebbek. Kronoszt ugyanis olyan megkeseredett kamasz héroszok támogatják, akik nem kaptam semmiféle törődést vagy támogatást az olimposzi szüleiktől, akik valamiért elhanyagoltnak, kirekesztettnek, háttérbe szorítottnak érezték magukat. Ez alapján pedig a tragédia némi emberség alkalmazásával bőven elkerülhető lett volna.

Ami viszont nem tetszett, hogy ebben a könyvben már nem igazán éreztem súlyát a haláleseteknek. Vagy olyan szereplők haltak meg, akikről amúgy is sejtettem, hogy ez lesz a sorsuk, vagy olyanok, akiket kb. egy-két fejezettel a haláluk előtt ismertem meg, tehát abszolút nem érdekelnek. Kellemetlen volt az az érzés, hogy Riordan csak azért dob be új mellékszereplőket, hogy aztán kinyírhassa őket, és fenntartsa a drámaiságot anélkül, hogy bárki is kinyiffanna, aki... ööö... számítana is.

A cím egyébként szerintem zseniális, bár elég erősen előre kellett haladnom a könyvben, mire megértettem, akkor viszont már nagyon ült. Az, hogy Hesztia marad az egyetlen isten Olimposzon, érdekes, és jól illik a regényhez, ami tulajdonképpen végig az otthon, a család és a remény fontosságát hangsúlyozza. Főleg az utóbbi mellett persze elég nehéz kitartania a hőseinknek, amikor minden kilátástalannak tűnik, hiszen óriási túlerő ellenében kell védeniük a várost, és úgy látszik, Kronoszt legyőzni sincsen sok esélyük. A család egyrészt Percy szempontjából érdekes most, akinek az anyja és a mostohaapja is jelentősen belefolyik a harcok alakulásába, és a jó öreg Mr. Blowfis bebizonyítja, hogy ő minden idők legmenőbb mostohaapja. Ezen kívül jó volt még, hogy Luke családi hátterét is megismertük, így jobban átláttuk a karakterének motivációit. Nico is érdekes volt ilyen szempontból, aki megtudta, mi történt az anyjával, és ezen kellett túllépnie, meg kezdenie valamit azzal, hogy az apja, hát... finoman szólva is nem a legkedvesebb isten.

És végső soron maga az egész lezárás nagyon tetszett, Percy tényleg tett valami jót a világért, és minden életben maradt szereplő a helyére került. Összességében az egész sorozatot nagyon élveztem, már alig várom, hogy belekezdjek a Heroes of Olympusba.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A legújabb angol borítók jobban tetszenek, de az a sorozat is megjárja, amivel magyarul kiadták.

Kedvenc szereplők: (1) Percy (2) Nico (3) Annabeth (4) Tyson (5) Clarisse

Kedvenc jelenetek: (1) Percy és Annabeth tisztázzák az érzéseiket (végre) (2) Percy megmártózik a Styx folyóban (3) Nico és Percy elmennek Luke anyjához (4) Mr. Blowfis előrántja magából a hőst (5) Percy kérése az istenektől

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: -

Poszttraumás Poszáta meg a többiek

Az éhezők viadala III. – A kiválasztott I.

(Filmszemle)

Hát eljött az év legjobban várt filmje is számomra. Természetesen már premierhétvégén megnéztem, csak azóta beköszöntött a szemeszter végével járó írói válság, és egyszerűen hiába kezdtem el azonnal írni róla a bejegyzést, nem bírtam befejezni. Furcsa volt közben belegondolni, hogy eltelt már egy év az előző rész óta, és összehasonlítani, hogy mennyiben adott ez a film más élményt. Mert persze ahogy a trilógia utolsó kötete könyvben is merően más megközelítésű volt, ez a filmre is abszolút jellemző.

Katniss megtörten és zavarodottan érkezik a Tizenharmadik Körzetbe, miután a korábbi győztesek összeesküvésének hála élve kihozták a Nagy Mészárlás arénájából. Az otthonát porig rombolták, és bár ő megmenekült a Kapitólium markából, Peetát foglyul ejtették, amiért saját magát okolja. Miközben azonban a lány a személyes válságával küzd, Panem-szerte zavargások törnek ki. A Tizenharmadik Körzet ambiciózus vezetője, Alma Coin úgy gondolja, itt az ideje, hogy a Körzetek összefogjanak, és együttes erővel legyűrjék a Kapitóliumot. Ahhoz azonban, hogy ez lehetséges legyen, szükség van egy jelképre, egy olyan alakra, aki képes feltüzelni a bizonytalankodókat, és mindenkit a lázadás ügye mellé állít. Persze kézenfekvőnek tűnik, hogy Katniss legyen ez az ember, a Fecsegőposzáta, akinek a példája eleve elindította az egész folyamatot. Csakhogy egyáltalán nem lehetnek biztosak benne, hogy a lány mindazok után, amin keresztülment, képes lesz-e beváltani a hozzá fűzött reményeket.

Amikor annak idején kiderült, hogy a harmadik könyvet két filmben fogják megvalósítani, rajongó létemre én hörögtem a leghangosabban. El nem tudtam képzelni, hogyan lehet megcsinálni a regény első 150 oldalát úgy, hogy az izgalmas legyen, és végül is igazam lett: nem igazán sikerült. A harmadik film jóval lassabb az előzőnél, és emiatt a vélemények két táborra szakadtak: a rajongók többsége ennek ellenére élvezte, azoknak viszont, akik nem olvasták a könyvet, szerintem sokkal kevesebbet ad a film. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy jól sikerült, egy percig sem unatkoztam rajta, és úgy érzem, szükséges volt a felbontás, mert enélkül nem jutna elég idő nagyon sok dologra, ami a végjátékban fontos lesz.

Bár fogadkozott a rendező, hogy nagyon könyvhű a feldolgozás, azért annyira ez sem sikerült, mint az előző rész esetén. Sok apróbb-nagyobb változtatást kellett eszközölni a regényhez képest, bizonyos események sorrendjét felcserélték, karaktereket cseréltek ki, és persze sok olyan dolgot láthatunk, amit a könyvnek, Katniss szemszögét követve, esélye sem volt megmutatni, csak utalt rá. Szerencsére Francis Lawrence még mindig zseniális érzékkel nyúl hozzá ehhez a történethez, minden, amit kitalált, remekül működik. Az egyik legikonikusabb változtatás, hogy beletették a filmbe Effie-t egy új noname mellékszereplő helyett, ami szerintem mindegyikünk nagy megelégedésére szolgált, hiszen Effie egy csodás, karizmatikus karakter, remekül működött a jelenléte a filmben.

Mivel ez a film leginkább a karakterdrámára koncentrál, elengedhetetlen volt az élvezhetőséghez, hogy a színészi játék magas színvonalú legyen. Szerencsére ezzel megint nem volt gond, sőt, számomra tökéletesen eladta a filmet. Jennifer Lawrence még mindig meggyőzően játssza a mogorva, szenvedő, összezavarodott, de valójában mélyen érző Katnisst, és szerintem bámulatosan ironikus az a jelenet, amiben azt játssza, hogy nem tud színészkedni, borzalmasan jót nevettem rajta. :D Peeta karaktere szomorú módon most kezd beérni, a helyére kerülni a filmben, és sok állt vagy bukott ebben Josh Hutcherson alakításán, aki meglepő hitelességgel ábrázolja a fiú fizikai és érzelmi tönkremenetelét. Liam Hemsworth is persze jól játssza Gale-t, de belegondolva, neki kell a legkevésbé megdolgoznia a kenyeréért, elvégre jóképűsége okán mindig hasonló kemény, férfias, hősies szerepeket kap, nem kell megerőltetnie magát a legkisebb mértékben sem.

Közben a háttérben fantasztikus színészek molyolnak támogató karakterekként, lenyűgöző munkát végezve. Julianne Moore castingja Coinként egyszerűen zseniális ötlet volt, viszonylag sok időt tölt a vásznon, mindet abszolút megérdemelten, és próbáltak egy kis hátteret, több mélységet adni a karakterének, ami szintén jó volt. Egy a bajom: jelen pillanatban sokkal szimpatikusabb a számomra, mint a könyvben, ami nem túl szerencsés, mert egyelőre nem látom, hogyan fogják megalapozni Katniss döntését a negyedik film végén. Moore többnyire Philipp Seymour Hoffmannal (Plutarch) tündököl együtt a vásznon, és ez nem túlzás, minden jelenetük zseniális. Bár Natalie Dormer Cressidája olyan hihetetlen nagy szerepet nem kap a történetben, azért nekem tetszett az alakítása, kifejezetten vagány volt.

Ami a régi motorosokat illeti, Haymitch még mindig vicces és tragikus, de inkább csak vicces, amiért némileg vérezhet a szívem, de úgy döntöttem, hogy nem fog. Jeffrey Wright Beeteeje többet szerepel ebben a részben, aminek örültem, szerintem kifejezetten jó mind az alakítása, mind a karakter. Primet volt még különösen jó látni a filmben, nagyon szépen ábrázolták a felnövésének és a fejlődésének folyamatát végig az egész sorozatban, és olyan jó nézni, hogy Willow Shields milyen szép munkát végez ezzel a szereppel, remélem, ez egy ígéretes karrier kezdete a számára. Mégis, az igazi nagyágyú itt Donald Sutherland Snow elnöke, aki még a reggeli szakáltrimmelése közben sem szűnik meg fenyegető lenni, és képes az egész film alatt folyamatos stresszben tartani a közönséget.

És mivel borzalmasan elfogult vagyok, mert Finnick volt talán a kedvenc karakterem az egész sorozatban, ezért álljon itt egy kis eszmefuttatás külön csak róla. Szóval végül is elégedett lehetek a filmben kapott szerepével, körülbelül ugyanannyit van arányaiban a vásznon, amennyit a könyvben szerepel. A Futótűz végén volt a regényben egy jelenete, amit áttettek ennek a résznek az elejére, és azt kell mondjam, ez így jó döntés volt. A film során látszik némileg, bár teljesen nem bontakozik ki az a barátság, amit Katnissel formálnak a regényben, de Finnick kulcsjelenetei azt hiszem, így is nagyon erősre sikerültek, amiben persze szerepe van Sam Claflin érzelmes, átéléssel megvalósított játékának is. Most kellett teljesen megmutatnia Finnicknek azt az oldalát, amit az előző részben csak sejtettünk, hogy létezik: törődő, jószívű férfit, aki görnyedezik a tehetetlenség súlya alatt, és szerintem ebben nem lehet okunk panaszra, ehhez képest pedig minden más huszadlagos szempont. Amit hiányoltam, az megint csak a humora volt, sajnos ebben a részben már egyáltalán nem volt könnyedebb jelenete (úgy látszik, Haymitch megkapta az ő vicces oldalát is). A film végén viszont minden rajongó nagy megelégedéssel konstatálhatta, hogy az Annie szerepére kiválasztott Stef Dawsonnal igen erős a kémiájuk, várhatjuk hát miattuk is a következő filmet.

A film technikai megvalósítása továbbra is fantasztikus, nagyszerűen eltalálták a Tizenharmadik Körzet hangulatát, steril, letisztult, célszerű kinézetét, sötét tereit, az egyenruhák személytelenségét. Örültem a jeleneteknek, amik a lázadás alakulását mutatták, és hogy közben megismerhettünk új körzeteket, de többet láthattunk a Kapitóliumból is, nem mellesleg ezek a jelenetek nagyon látványosak is voltak. Az egész film hangulata zárt, sötét és nyomasztó, ami remek, ilyennek szerettem volna látni. A zene is fantasztikus, azon kívül, hogy továbbra is okosan használja az előző film témáit, A bitóval sikerült valami igazán  nagyot alkotniuk ezúttal, amiben benne van a soundtrack zeneszerzőjének, a dal dallamát író The Lumineers együttesnek, illetve az azt eléneklő Jennifer Lawrencenek  a munkája is vastagon.

A film végéről szeretnék még egy kicsit beszélni. Egyrészt jó volt, hogy tényleg izgalmasra sikerült, viszont én egy kicsit fájlaltam, hogy olyan hektikusan volt összevágva. Így a hangsúly végig az akción maradt, Finnick története kb. csak a háttérben futott, aminek nem örültem, mert számomra az ő személyes tragédiájának megismerése volt az egyik leginkább szemet felnyitó pillanata a könyvnek. Ehelyett viszont Katniss és Snow csatározásából kaptunk többet, és az végül is jó is volt. Az utolsó jelenetek a filmben szerintem nagyon erősre sikerültek, jó lezárása lett a filmnek, annak ellenére, hogy tudja persze mindenki, hogy ez nem a vége, mégis, a záró képsorok, ahol Coin beszédében egyszerre láthatjuk a forradalom ügyének felemelkedését, és közben Katniss személyes összeomlását, az lenyűgöző pillanat volt.

A film elején még akadtak jobban humoros jelenetek, többször is nevetett együtt a mozi (komolyan mondom, Kökörcsin volt a legnagyobb arc a filmben), de aztán szép lassan mindenkire egyre jobban rátelepedett a nyomasztó hangulat. Meghatnia is sikerült egyszer-kétszer a filmnek. A végén vert seregként távoztunk, én személy szerint inkább letargiát éreztem, mint azt a lelkesedést, amivel az első és a második rész után elhagytam a mozit. Persze ezt pozitívumnak fogom fel, hiszen ezt vártam a filmtől, csak már előre fáj a pici szívem a második fele miatt.

10/9,5 pont