Lissa Price – A testbérlők

(Könyvkuckó)

Ismét egy olvasókörös olvasmányommal érkezem, sajnos ezúttal ez nem volt annyira jó élmény, mint az előzőek.

Callie Woodland árván maradt a spóraháború után, ami a környék teljes felnőtt lakosságát kiirtotta, ezért hétéves kisöccsével bujkálni kényszerül a hatóságok elől, nehogy őket is betuszkolják valami szörnyű árvaházba, mint a többi kiskorút. Rajtuk kívül ugyanis maradtak még a világon az idősek, akik a csodás új orvosi technológiáknak köszönhetően roppantul sokáig élhetnek, így ők kvázi kialakították a saját társadalmukat, amiben a gyerekeket elnyomják, megszégyenítik, robotolásra kényszerítik. Legújabb zseniális találmányuk az Elsőrendű Állomások, ami lehetővé teszi a gazdag, unatkozó szépkorúaknak, hogy fiatal, egészséges testeket béreljenek ki szórakozás céljából. Calliék már nem nagyon bírják a nélkülözést, kéne valami rendes otthon, meg jobb életkörülmények, hogy az öccse végre kigyógyulhasson a tüdőbetegségéből, úgyhogy a tizenhat éves lány rászánja magát, hogy bérbe adja a testét. Arra azonban nem számít, hogy a várt egy hónap helyett egy hét múlva felébred, de nem az Elsőrendű Állomások épületében, hanem egy szórakozóhelyen. Miért hibásodott meg a fejébe helyezett chip? Hol van a bérlője? Miért mondja neki egy hang, hogy ne menjen vissza az Elsőrendűhöz? Mibe keveredett bele?

Nem volt ez a könyv annyira rossz, csak aránylag szar, hogy viccbe burkoljam a csalódottságomat. Na de miért is mondom ezt? Mindjárt kifejtem.

Alapvetően az a legnagyobb baj a regénnyel, hogy akár nagyon jó is lehetett volna, mert az alapötlet megvan. Ez a testbérlés dolog iszonyú jó, eredeti gondolat, főleg, hogy tényleg bemutatja Price, milyen embertelenül bánnak az öregek a tinédzserek testével, hiszen nem az övék, nem kell annyira vigyázni, és tényleg csak tárgyaknak tekintik őket, nem gondolnak bele, hogy érző emberi lények, akik esetleg egy szép napon szeretnék folytatni az életüket. Az is tetszik, hogy egész jól leírja azt a szörnyűséget, miszerint a spóraháborúknak köszönhetően egy egész generáció veszett oda, így aztán mindenkinek van kit gyászolni.

De hát itt nagyjából ki is merültek a pozitívumok, mert a világ, attól függetlenül, hogy egy jó alapötletre épül, teljesen sematikus. A sztoriban alig vannak leírások, így aztán tulajdonképpen arra sem emlékszem, milyen színű a főszereplő haja. Az hagyján, hogy kevés kivétellel szinte egy helyszínt se tudok rendesen magam elé képzelni, de a világ is körülbelül ilyen szinten van kidolgozva. Kik ellen folyt a háború? Velük mi lett? Még ha fel is tesszük, hogy ez egy elöregedő társadalom, tehát az idősek többen vannak, mint a fiatalok, akkor is, hogyan tarthatnak befolyásuk alatt egy ilyen széles (és köztudomásúlag kezelhetetlen) népréteget? Ha olyan csúcs a technológia, hogy mindenki 250 évig élhet, akkor miért nem fiatalítják meg magukat külsőre is? Ésatöbbi ésatöbbi. Még rengeteg kérdés felmerült bennem a könyv során, de mindegy, mert az írónő igazából arról akart beszélni, hogy milyen álmai báli ruhája. Gondolom.

Első könyves szerző, szóval felteszem, ez sok mindent megmagyaráz, de önmagában a mentségtől még nem lesz értékelhetőbb a regény. A világkidolgozás még hagyján, mert a hülyeség is lekötne megfelelő cselekmény esetén, de itt ilyenről nem beszélhetünk. Rendszeresen eljátssza Price, hogy feldob egy érdekes témát (pl. Callie elveszti az öntudatát, és egy pisztollyal a kezében ébred), majd két oldalon belül lezárja (Callie elmegy, és kidobja a pisztolyt), majd a következő húsz oldalon Callie megint azon agonizál, hogy mióta nincsenek szép ruhái, meg mióta nem evett rendes kaját, satöbbi. Hogy oda ne rohanjak.  Ettől a felépítéstől az egész cselekmény hullámzóvá, egyenletlenné, vontatottá válik. Talán az utolsó ötven oldalra áll egy kicsit össze, az egyenletesen izgalmasabb volt, de valahogy nem tudtam átélni ezeket a történéseket.

És ez legalább részben annak volt köszönhető, hogy azt kívántam, bárcsak Callie fűbe harapna. Szegény csaj olyan hülye, hogy felfelé sikít a hullámvasúton, és mindent, ismétlem, MINDENT hatszázhatvanhatszor kell neki elmondani, mire egyszer felfogja. Még szerencse, hogy vannak értelmes szépkorúak a segítői között, különben tényleg feldobta volna a pacskert igen hamar. (Egyébként ezeket az öregeket bírtam, főleg Callie bérlőjét.) Calliet azon kívül, hogy milyen szar az élete, elég gyakran foglalkoztatja az öccse sorsáért való aggódás (ez volt a legpozitívabb tulajdonsága, kár, hogy az öcsi keveset szerepelt), valamint az, hogy mennyire hiányzik neki az apja. Róla kapunk is kb. 882 visszaemlékezést, az anyjáról meg annyit tudunk meg, hogy ő rendezte be a házukat. Király.

Kapunk valamint egy felettébb idegesítő és értelmetlen szerelmi háromszöget. Az egyik srác, akibe Callie elvileg szerelmes, az Michael, akivel az elmúlt egy évben együtt menekültek, és már előtte is ismerték egymást. Már majdnem elcsattan az első csók, amikor is Calliet kibérelik, és (hip-hip-hurrá) találkozik a dúsgazdag-és-helyes-és-kedves-és-dejópasi Blake-kel, akivel aztán instant egymásba zúgnak, és aztán mennek együtt lovagolni, meg nagymamához, meg bálozni, közben smárolnak párat, és folyik a rózsaszín nyáltenger minden irányba, aminek még Callie sötét titka sem vet gátat. Ezzel csak az a probléma, hogy kit érdekel, hogy ezek itt nyalják-falják egymást, amikor a könyv egyetlen rohadt szereplőjének sincs lelki mélysége? Tényleg, egy darabnak se. Senkit se ismertem meg a könyv végére, még Calliet sem, ami azért durva. Meg hát ha tényleg szerelmes lenne Michaelbe, nem gondolná egyszer csak azt, hogy semmi köze hozzá.

És ez igazából a nagy baja a könyvnek, hogy sok szempontból csak összehányt motívumok halmaza, és végig elkísér az olvasás során a „de minek?”-érzés. Most erről ír Price, de minek? Itt van ez a szerelmi szál, de minek? Olvasom én ezt a könyvet, de minek? :D

Az egyetlen, ami kicsit javít a könyv megítélésén, az a befejezés. Az tényleg már majdnem érdekesre sikerült, és igazából minden szarság ellenére kíváncsi vagyok a folytatásra. Még ez is lehet, hogy a következő kötetig Price megtanul írni.

Néhány dolog, amin röhögtem... nem ez az összes, de hirtelen ennyi jutott eszembe (SPOILER):

1. Callie apja valóban hihetetlen tudományos tehetség lehet, ha képes volt feltalálni a KARLÁMPÁT. XD Nem baj, hogy pl. fejlámpa már a huszadik században is létezett, a gyertya üzemmód bizonyára megváltotta az emberiséget.

2. Callie öt perc alatt tökéletesen megtanul vezetni, holott eddig egyetlenegyszer próbálta, az apjával, egy parkolóban.

3. Michael simán, szemrebbenés nélkül otthagyja Callie öccsét, amikor a lány nem jön vissza? Ennyire hülye lenne, vagy csak nagyon kapzsi?

4. Callie és Blake egy B-kategóriás romantikus film minden kliséjelenetét végigjárják. Gusztustalan.

5. Természetesen a világegyetem legegészségesebb kajája egy édesség. Jó, tele van szintetikus vitaminokkal, de akkor is. :D
6. Callie anyja annyira gyökér volt, hogy az sem tudta, nem szabad addig leállni és örömködni, hogy megmenekültünk, amíg nem vagyunk tényleg biztonságban.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5

Stílus: 10/7

Szereplők: 10/5

Érzelmek: 10/5

Összesen: 10/6

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Na, ez az egyik jó oldala a könyvnek, hogy szép a borító.

Kedvenc szereplők: (1) Tyler (2) Callie bérlője (3) Michael (4) az ápoló az elsőrendűben (5) a tudós

Kedvenc jelenetek: (1) Callie visszamegy elbúcsúzni Michaelhöz és Tylerhöz (2) a kezdés (3) Callie a főgonosszal beszél (4) az Elsőrendű tönkretételének megszervezése (5) Callie túszul ejti Blake nagyapját

Mélypont: az EGÉSZ

Kedvenc ötlet: maga a testbérlés

Kazuo Ishiguro – Ne engedj el...

(Könyvkuckó)

Kissé sikerült lemaradnom az olvasmányaimtól bejegyzésügyileg, de próbálom behozni magam. :D Így értem el a Könyvmolypárbaj nevű csodálatos rendezvény harmadik fordulójának első általam olvasott könyvéhez. Az előző körben amúgy legnagyobb megdöbbenésemre közönségdíjas lettem, aminek nagyon örülök. Csinálom természetesen tovább rendületlen, már csak a móka kedvéért is. :)

Kathy egy korántsem hétköznapi fiatal nő, aki gondviselői karrierje végéhez közeledve úgy érzi: eljött az idő, hogy végre átgondolja élete harminc évének történetét. Az egész középpontjában egyetlen intézmény áll: Halisham. Itt nőtt fel Kathy sok  hozzá hasonló gyerekkel együtt, teljes elzártságban, a saját kis világukban. A lány évekig próbált szabadulni Halisham bűvköréből, de képtelen volt rá, hiszen itt történtek azok a sorsfordító események, amíg meghatározták élete későbbi alakulását. Például itt ismerte meg Rutht és Tommyt, hármójuk sorsa pedig szorosan összefonódott hosszú éveken át. Kathy most pedig végre készen áll arra, hogy szembenézzen a múlttal úgy, ahogy eddig még sosem tette.

Engem a fülszöveg kicsit megtévesztett, mert azt hittem belőle, hogy két szál lesz. Egy, amiben Kathy felidézi halishami emlékeit, egy pedig a jelenben, ahol továbbgondolja a múlt történéseit, de, jelentem, NEM. Az egész történet egy szép, hosszú, és kissé vontatott visszaemlékezés, amiből lehet tudni az események végét, meg hát hiába próbál mindenféle utalgatásokkal feszültséget csiholni, nem nagyon sikerül.

Elvileg ez egy disztópiás történet lenne, mert hát arról szól az egész, hogy ezek a gyerekek, akik a Halishamhez hasonló intézetekben nőnek fel, tulajdonképpen klónok, akiket csak és kizárólag azért nevelgetnek, hogy felnőttkorukban majd szétműtsék őket, és kipakolják a szerveiket. Ó, nem, ez nem spoiler, nagyjából a prológusból már kiderül ennyi. Na de kiknek a klónjai ők? Miért pont őket készítették el? Min múlik, hogy mikor lesz donor valaki? Miért nem pakolják ki őket már gyerekként? A genetikai szülőjükbe mennek vissza a szervek, vagy valaki másba? Hogy a fenébe oldja meg ez az emberiség problémáit? Ki pénzeli ezt az egészet? (A donorok semmi tisztességes munkát sem dolgoznak életük során, szóval valakinek el kell tartania őket.) Csupa-csupa jó kérdés, ami bennem józan paraszti ésszel felmérve a dolgokat felmerült, és a könyv meg sem próbált választ adni rájuk. A világ kidolgozottsága a nullához konvergál, habár ez valami alternatív közelmúlt lenne, de nem nagyon lehet ezt kitalálni, csak úgy gondolom.

A külvilágról már csak azért sem tudunk meg sokat, mert a kedves hőseink Halishamből való kikerülésük után is mintha burokban élnének. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a jeleneteket a 400 oldalas regényben, amikor normális emberekkel beszélgettek, nem egymás között voltak. Pedig nincs rájuk rikító piros betűkkel kiírva, hogy KLÓN VAGYOK, simán megpróbálhattak volna beilleszkedni a társadalomba, mégsem tette tudomásom szerint egyikük sem. Ezenkívül megdöbbentő a passzivitásuk az egész életük során. Elvileg ki van emelve, hogy Kathy meg Tommy milyen kíváncsi természetek a többiekhez képest, de ők sem kérdőjeleznek meg soha semmit, nem nyomoznak, nem érdeklődnek, nem kutakodnak, esetleg néha agyalnak és feltételeznek, de azért ez roppant messze van a kíváncsiságtól, szerintem.

Jaj, a karakterek! Hát valami rettenetesek voltak az édes kis szíveim, komolyan. Mondjuk pozitívum, hogy nem ideális embereket teremtett elénk Ishiguro, de azért három ilyen nyomorék főszereplőt rég hordott a hátán ez a sárgolyó. Ruth idegesítő, önző, idegbeteg liba, aki rendszeresen kellemetlen helyzetbe hozza a barátait, hogy mások előtt bevágódjon, de minek? Kathy egy megalkuvó kis takony, aki Ruth minden szeszélyét kiszolgálja, ha a csaj azt mondaná neki, hogy ezentúl állítsa azt az égről, hogy piros, azt is megtenné, pedig szinte semmit sem kap viszonzásul. Egyedül Tommy talán megközelítőleg normális hármójuk közül, de vele kapcsolatban meg felfoghatatlan, miért állt össze Ruthszal, amikor a kezdet kezdetétől nyilvánvaló, hogy Kathyvel jobban összeillenének. És már adva is van a fantasz-mesés szerelmi háromszög... legalább jól fel van építve, na, de akkor sem ezzel kellett volna a nagy feszültséget generálni a könyvbe.

Például a disztópiák egyik alapelemével lehetett volna inkább foglalkozni: a lázadással. Mert értem én, hogy beléjük nevelték az engedelmességet, meg hogy ez a rendszer milyen marhára jó, de könyörgöm, akkor sincs senki, aki úgy gondolja egy adományozás után, hogy bocsika, nekem ez fáj, esetleg nem lehetne abbahagyni? Meg eleve, hol igazságos ez, hogy nekem meg kell halnom harminc évesen, és nem lehetett se családom, se gyerekem, se karrierem, se életem? Nem hiszem el, hogy nem próbált senki tenni valamit ez ellen, egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy ilyen szörnyű igazságtalanságot csak úgy elfogadjanak az érintettjei. Például Kathy meg Tommy is miért nem próbáltak harcolni magukért? Úgysem volt veszteni valójuk. A külvilágról amúgy sem derül ki semmi a regényben, talán, ha elszöktek volna egy másik országba, ott békén hagyták volna őket, például. De ez meg sem fordult a csökevényes kis agyukban. Az ő kicsavarodott értékrendjük szerint az a furcsa, ha valaki dührohamot kap, és ordít, hogy miért teszik ezt vele. Kívülállóként szerintem ez a normális reakció.

A három főszereplő a filmváltozatból (Kathy - Ruth - Tommy sorrendben)

Egyébként nem volt egy kifejezetten rossz könyv, mert az író stílusa olvasmányos és képszerű, sőt, időnként egy-egy jó gondolatot is találtam benne (például hogy követünk el olyan bűnöket mások ellen, amiket nem lehet jóvá tenni), felvetné ugye az etikai-morális kérdéseket is, összességében mégis majdhogynem untam az egészet, és meglehetősen értelmetlennek találtam. A disztópiás sallang nélkül egész jó karakterdráma lehetett volna ez (vagy rendes világkidolgozással egészen jó disztópia), csak végül sajnos egyik sem lett, mindössze egy katyvasz. Katyvaszokat pedig nem szeretünk olvasni.

Végezetül, csak hogy megnyugtassak mindenkit: hála az őssejtkísérletek hihetetlen eredményeinek, enyhén valószínűtlen, hogy valaha embereket kelljen klónoznunk a szerveikért. (Ej-ej, Ishiguro, nem olvastál ennek utána, mi?)

Amúgy... csak én nem látom az értelmet abban, hogy a szereplőknek miért rövidítik a vezetéknevét? Ez valami univerzalitást akar kölcsönözni? Vagy olyannak akarja feltüntetni a regényt, mint egy valós történet, amiben a szereplők kilétét titkolni kell? Vagy nincs is vezetéknevük valójában, és az a betű csak egy megkülönböztető jelzés?

Cselekmény, történetvezetés: 10/6

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/5

Érzelmek: 10/6

Összesen: 10/7

Három filmplakát

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem az új, filmes borítóval van meg, az nem rossz.

Kedvenc szereplők: (1) Tommy (2) Miss Lucy (3) az igazgatónő (4) Kathy (5) a galériás nő

Kedvenc jelenetek: (1) Tommy dührohamot kap, és ordítani kezd a mező közepén (2) Kathy és Tommy Norfolkban megkeresik a kazettát (3) Kathy, Ruth és Tommy kimennek a hajóhoz (4) Kathy a zenére táncol a szobában (5) Tommy megmutatja Kathynek az állatkás rajzait

Mélypont: nehéz választani... de talán az a rész, amikor Tommy meg Kathy elkezdtek szexelni egymással... komolyan nem zavarta őket, hogy az épület tele van haldokló emberekkel?

Kedvenc ötlet: Talán a Galéria jelentősége. Talán.

Lois Lowry – Az emlékek őre

(Könyvkuckó)

Most, amikor valósággal virágzik a fiataloknak szánt disztópiák piaca, szeretném felhívni a figyelmet egy igen bölcs írónőre, aki már húsz évvel ezelőtt tudta, hogy ez kell majd a népnek. :D Egyik gyerekkori nagy kedvencemet köszönthetitek Az emlékek őre képében, amit nemrég olvastam újra.

Jonas a tizenkettedik születésnapján felnőtté válik majd, ami azt jelenti, hogy többet nem számít az életkora, és az iskola mellett elkezdi a felkészülést a jövőbeli munkájára. Természetesen izgatottan várja, a Döntéshozók milyen feladatra jelölték őt ki, főleg, mivel sejtelme sincs, mire lenne alkalmas. Aztán kiderül, egy nagyon különleges munkára választották ki: ő lesz a következő Őrző, akinek a feladata, hogy távol tartsa a közösségtől a régi világ emlékeit. Betanulása pedig abból áll, hogy az előző Őrző megosztja vele az emlékeket, szépeket, fájdalmasakat egyaránt. Jonas pedig elgondolkodik, hogy mit is jelent pontosan egy célszerűség uralta világban élni.

Utoljára nagyjából tizenegy éves koromban olvastam a könyvet, és akkor telitalálat volt számomra, gyanítom, ekkor szerettem bele végérvényesen a disztópia műfajába. Bizonyos szövegrészletek annyira belém égtek, hogy majd’ tíz év távlatából is idézni tudtam volna őket. Viszont ez a könyv igazából a 10-14 éves korosztálynak szól szerintem, úgyhogy nem lehet benne olyan nagy harcokat, vérengzéseket, plasztikus szörnyűségeket találni, mint egy nagyobbaknak írt könyvben. Így felnőtt fejjel már látom, hogy a cselekmény kissé lassú, a vége meg épp ellentétesen csöppet összecsapott, de ez nem sokat von le a mű értékéből.

Mert annak ellenére, hogy ez egy gyerekeknek szóló könyv, nem nevezhető gyerekesnek. A főszereplő, Jonas is csak tizenkét éves (én komolyan azt hittem, idősebb :/), de ez a kor az ő világukban szinte felnőtté avat valakit, és Jonas nem is lehetett igazán olyan szabadon gyerek, mint nálunk. Mégis, mivel ebben a világban nőtt fel, mindent természetesnek, sőt, helyesnek érez.

Amin engem igazán megnyert ez a könyv, az az ő személyisége és jellemfejlődése. Értelmes, kíváncsi és bátor gyerek, aki előtt az Örökítő emlékeinek hatására feltárul, hogy lehetne másképp is élni. Hogy egy olyan világ, amiben mindenről helyetted döntenek, és tényleg csak azért vannak a dolgok, hogy jól, célszerűen működjenek, borzalmasan kiüresedett, valójában élhetetlen.

Jól példázza az egész folyamatot a családok működése. A párodat az Elöljárók jelölik ki számodra a személyiségetek alapján, majd pár év együttélés után igényelhettek gyereket. Ekkor sem természetes úton fogantok meg, sőt, újszülöttnek még a közelébe sem kerültök, egyéves gyerekek közül kaptok majd egyet, ha jók vagytok, akkor pár év múlva még egyet. Miután a gyerekek kikerülnek, új szálláshelyre költöztök. Soha többet nem laktok együtt, sőt, nem is találkoztok a gyerekeitekkel, és ez az élet rendje. Működik, de igazából ez nem család, csak egymás mellett eléldegélő emberek halmaza.

És minderre Jonas is rájön, a tagadásból pedig szép lassan elér addig, hogy bármit megtenne a változásért. Ez tényleg egy átmenet, és hihető, hogy mindez megtörténik benne. Ez a különbség Az emlékek őre, meg a bénácskábbra sikerült mai YA-disztópiák között: ez a könyv tényleg arról szól, amiről szólnia kell, valóságos, és hihető. Ja, meg nem rontja el a dolgot a szerelmi szál. Van egy kis vonzódás, de ez elérhetetlen marad, és inkább csak olyan kedves-gyerekes, mint az ilyen korban jellemző plátói szerelmek. :) De, ami nagyon lényeges, nem veszi el a hangsúlyt a mondanivalóról, hogy fontos az emberség és a szeretet, mert ezek hiányában a minden részletre kiterjedő szabályozás csak igazságtalan elnyomásba vezet.

Jó, hogy annak idején nem tudtam: ez egy sorozat, mert sokat rontott volna a befejezés varázsán. Folytatás nélkül a lezárás egy gyönyörű, nyitott befejezés, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Így viszont kíváncsi vagyok, merre alakul tovább a történet, mindenképp folytatni fogom a sorozatot.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A magyar borító első ránézésre kicsit fura, de a könyv olvasása után érthetővé válik, és nagyon könyvhű a hangulata. Az eredeti is tetszik.

Kedvenc szereplők: (1) Jonas (2) Örökítő (3) Gabe (4) Fiona (5) Asher

Kedvenc jelenetek: (1) Jonas rosszul lesz  a háborúsdit játszó gyerekek miatt (2) emlék a háborúról (3) Jonas kimondja Gabe előtt, hogy lehetne másmilyen is a világ (4) befejezés (5) a családi ünnep emléke

Mélypont: rövid volt

Kedvenc ötlet: az egész világfelépítés