John
Green – Paper Towns (Papírvárosok)
(Könyvkuckó)
Nyáron már másfél éve volt, hogy
utoljára olvastam valamit, az (egyik) kedvenc írómtól, ami nehezen tűrhető
állapot, szóval nekiálltam az utolsó egyedül írt regényének, ami eddig
kimaradt, a magyarul még nem megjelent Paper Townsnak.
Quentin Jacobsen és Margo Roth
Spiegelman kapcsolata úgy kezdődik, mint nagyon sok gyerekkori barátság:
szomszédok, ezért a szüleik szorgalmazzák, hogy játsszanak együtt. Hanem, a
gyerekek egy napon a játszótéren megtalálják egy öngyilkosságot elkövetett
férfi holttestét, és ez a pillanat különböző mértékben lesz hatással az
életükre a későbbiekben. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, Quentin és Margo éppen
végeznek a középiskolában. Quentinből szófogadó, rendes fiú lett, aki a hosszú
évek alatt a távolból rajongott a csodálatos kalandokba keveredő, népszerű és
izgalmas Margóért, akivel régen eltávolodtak egymástól.
Azonban a lány egy este megjelenik a
szobája ablakában ninjaruhában, feketére mázolt arccal, és közli vele, hogy
márpedig segíteni fog neki megvalósítani a teljesen jogos bosszúhadjáratát.
Quentin vele tart, és élete legizgalmasabb éjszakáját tapasztalja meg. Már
elképzeli, milyen szép lesz az élet, ha másnaptól Margo nem a népszerű
barátaival, hanem vele fog lógni az iskolában, csakhogy a lány nem megy be
többet, eltűnik otthonról. Quentin azonban felfedez egy sor nyomot, amik talán
elvezethetik őt Margóhoz, és amikről úgy érzi, a lány pont neki szánta őket. De
vajon miért?
Aki jól ismer, az tudja, hogy van ez
az... obszesszióm John Green írásművészetével kapcsolatban, mert hát ő talán az
egyetlen kortárs szerző, aki felvállalja, hogy mer átlagon felüli
intelligenciájú kamaszokról írni, úgy, hogy nem állítja be csodabogárnak őket.
Mégis... megdöbbentő, de igaz: eleinte ez a könyv nem tetszett. Mármint olyan
kellemes volt, meg minden, de számomra zavaróan hasonlított a hangulata meg az
alapfelállása az Alaska nyomábanra... és már jól felfújtam magam, hogy lehúzom
a könyvet, mert ez mégsem járja, amikor megváltozott a helyzet. Margo eltűnése
után a történet hangulata és jellege teljesen átalakul, és már egyáltalán nem
emlékeztet az Alaskára. Számomra úgy tűnik, Green talált magának az első
regényében néhány ötletet, amit szeretett volna még jobban kidolgozni, és ezt
tette meg a könyvben.
Ezt a borítót kevéssé szeretem |
A másik, ami miatt furcsa, hogy végül
ennyire tetszett a könyv, az a tény, hogy nem szerettem Margót, és ez most
nagyon enyhe megfogalmazás. Átérzem azt, amit a könyv egyik szereplője mondott
valahol: az ötleteit sokkal jobban kedveltem magánál a lánynál. Margóban megvan
az a megalkuvás, hogy nem mer igazából önmaga lenni, és ez elől próbál
menekülni, csak azt nem érti, hogy akárhova fut, önmagát mindig cipelni fogja.
És mivel el van merülve a saját világfájdalmában, nem veszi észre, mennyire
rettenetesen önző.
Szerencsére nem Margo a főszereplő, ő
csak a katalizátor ahhoz, hogy elindítsa Quentint egy utazáson, amihez még meg
kell találnia a bátorságát. Szóval igazából a könyv középpontjában Quentin
jellemfejlődése áll, ami azért jó, mert ő egy nagyon szerethető főszereplő,
annak ellenére, hogy talán ő a legkevésbé extravagáns az összes John
Green-főhős közül. Quentinnek nincs fura mániája, egy kicsit Grammar Nazi, de
ez minden. Ami definiálja Quentint az az, hogy ő jó gyerek. Tanul, nem hiányzik
az iskolából, a zenekarral lóg, holott botfüle van, mert ők is jó gyerekek, a
problémáit megbeszéli a szüleivel. Elsőre unalmasnak tűnik, de Quentin
valójában nagyon kalandvágyó, intelligens és mély érzésű. És az, hogy
pánikrohamot kap néhányszor, nem jelenti azt, hogy nem bátor. Sőt, ha valaki
ennyire félős, akkor sokkal több bátorságra van szüksége.
A mellékszereplők is nagyon rendben
vannak, nem érzem kidolgozatlannak őket. Különösen Radart és Bent sikerül
alaposabban megismernünk, akik Quentin legjobb barátai. Radar egy internetes
tényoldal elhivatott szerkesztője, ezen kívül mélységesen szégyelli, hogy a
szüleinek van a világon a legnagyobb néger Mikulás-gyűjteménye. Számomra nagyon
szerethető volt, olyan igazi legjobb barát, amilyet mindenkinek akarnál,
lojális, megértő és elfogadó. Ben már egy kicsit nehezebb eset: ő sokkal
harsányabb természet, akinek jelen pillanatban fontos prioritása az életben,
hogy becsajozzon és/vagy népszerű legyen. Quentinnek és neki gyakran vannak
súrlódásai, ugyanakkor Ben őszintén törődik a főhőssel, akkor is, ha nem
értenek mindig egyet, és hajlandó áldozatokat hozni ezért a barátságért. Egyik
fiú számára se jelent olyan rendkívül sokat Quentin útja, mégis mindketten ott
akarnak lenni vele, hogy támogassák.
Az első ötven oldal Alaska-izmusa után
nagyon jól esett nekem a könyv második felének cselekménye, ami lényegében
félúton volt a nyomozás és az önfelfedezés között. Eszembe jutott egy kedves
régi barátom, aki szintén az átlagnál jóval intelligensebb volt, és mindig azt
mondogatta, hogy álmai születésnapja egy olyan nap lenne, amikor 24 órán keresztül
folyamatosan csak meglepetések érnék. És igen, végül is minden okos gyerek így
érez szerintem, mert akármilyen kihívásokat is helyezünk magunk elé, az élet
valahogy mindig túl kiszámítható, steril és kalandmentes. Jómagam is vonzódom a
nyomok sorozatát végigkövető kincsvadászatokhoz. Quentin sincs ezzel másképp,
de ő Margónak hála megkapta élete nagy kalandját, úgyhogy nekünk, továbbra is
unalomban tengődőknek jó vágykiteljesítés olvasni a történetét.
A történetnek meglepően erős a
hangulata. Nem számítottam itt különösebben jó teljesítményre, hiszen még csak
különösebben izgalmas helyszínen se játszódik, feltéve, ha Orlandót nem
találjátok különösen izgalmasnak. Viszont ezen belül Green nagyszerűen
választott, és az elhagyott épületekben, meg a Quentin fejében töltött órák egy
idő után kifejezetten fullasztóvá és melankolikussá válnak.
John Green érezhetően szabadjára
engedte minden passzióját a könyvben, többek között a metaforák iránti
rajongását is. A regény tagolása is ez alapján van: három jellemző metaforát
használnak a regény során az életre és az emberi kapcsolatokra, ez alapján
tagolódik három szerkezeti részre a könyv. Az első szerkezeti rész a „Szál”
címet viseli, mert az egyik metafora szerint a kapcsolatok olyanok, mint a
léggömböt tartó szálak, és ha elpattannak, akkor az ember örökre elsodródhat. A
második rész a „Fű” címmel fut, ugyanis mind kapcsolatban állunk egymással, és
különállóságunk ellenére mind alkothatunk egy nagy egészet, mint a fűszálak a
mezőn. Az utolsó rész a „Burok” címet viseli, ezt inkább nem fejtem ki, mert ez
Quentin saját végkövetkeztetése a kapcsolatokkal kapcsolatban. Mindenestre a
könyv végén ki is mondják, hogy egy dologra végtelen számú metaforát találhatsz
ki, és ezek azért veszélyesek, mert meghatározzák, hogyan tekintesz valamire.
(Amúgy a szerkezeti részeken belül a „fejezetek” felosztása se valami
szokványos, jó ötlet volt így beosztani.) Az is érdekes, ahogy a szimbólumokat
használja, például a papírvárosok számos jelentéstartalommal vonulnak végig a
könyvön. Kevésbé nagy horderejű szóvirágokban is gazdag a regény, megtaláltam
benne például az irodalom legborzalmasabb és/vagy legzseniálisabb hasonlatát.
„A hugyozás olyan, mint amikor egy
nagyon jó könyvet olvasol: ha egyszer nekiálltál, baromi nehéz abbahagyni.”
Nat fogja játszani Quentint a filmben |
Mégis, amiért igazán szerettem a könyvet,
az a mélyen filozofikus mivolta. A metaforák nem csak úgy vannak, hogy
legyenek, tényleg a könyv minden egyes pontja igazából egy belső utazás a
főszereplő számára, és hát utazunk vele mi is. Quentin és Margo két ellentétes
világnézetet képviselnek: a fiú folyton a jövőjével foglalkozik, és rettenet
sokat aggódik, míg a lány az „élj a mának” filozófia szélsőséges követője.
Ennek az egymásnak feszüléséről is szól a könyv, meg annak a felismeréséről,
hogy valójában mennyire korlátoz a saját nézőpontod más megismerésében, és hogy
mások megismerésén keresztül mennyire és hogyan ismerheted meg magad. Quentin,
ugyebár elég sokáig idealizálta Margót, és az útjának ez az egyik nagy
nehézsége, hogy megtanulja ezt levetkőzni, Margóban csak és kizárólag azt a
hús-vér embert lássa, ami valójában, nem azt, akinek ő akarja látni.
Ami még kiemelendő a könyvvel
kapcsolatban, hogy Greennek sikerült meglepő gazdagsággal megmutatni, milyen
érzés is lezárni az életed egy szakaszát, és továbblépni. Benne van minden: az
emlékeket megszépítő nosztalgia, a jövőtől való félelem, annak a felismerése,
hogy mi az, amit érdemes megtartani, és mi az, amit nem, illetve hogy milyen
az, ha valakivel menthetetlenül különböző irányokba halad az életetek, és nincs
az a szeretet meg megértés a világon, ami ezt áthidalhatná. Ugyanakkor, ha
megfelelő érettséggel rendelkezel, akkor viszont tudod, hogy melyikek azok a
kapcsolatok, amikhez ragaszkodnod kell. Nekem legalábbis ezt mondta ez a könyv.
Száz szónak is egy a vége: John Green
ezzel a regényével is adott nekem pár óra minőségi agytornát, nevetést és
szívfacsarást, és erősen remélem, hogy ezt a jó szokását sokáig megtartja.
Cara Delevingne |
Egy jó hír az érdeklődőknek: hamarosan
elkezdik forgatni a regény filmváltozatát, és ennek örömére a Gabo
bejelentette, hogy nagyjából a filmpremierrel egy időben, tehát jövő nyáron
üdvözölhetjük a boltok polcain a magyar fordítást. A filmről egyelőre annyit
tudni, hogy Nat Wolff fogja játszani a főszerepet, aminek én speciel nagyon
örülök, mert a Stuck in Love-ban is hasonló karaktert alakított, és nagyon jól
állt neki. Margo szerepét a (számomra) ismeretlen Cara Delevingne kapta, aki
semmiben sem hasonlít az én fejemben élő Margóhoz, de ettől még persze lehet
jó.
Kinek ajánlom? Ballagó diákoknak, és mindenkinek, aki szereti (hogy az
általam kifejezetten utált rádiós sablondumát idézzem). :D
Kinek nem ajánlom? -
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10*
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Nekem
egyedül a bejegyzés elején mutatott borítója tetszik az angolok közül, a többi
felejthető.
Kedvenc
szereplők: (1) Quentin (2) Radar (3) Lauren (4) Ben (5) -
Kedvenc
jelenetek: (1) a vége... teljesen érzelemgombóc lettem tőle (2) Quentin
rájön, hogy Margo egy hús-vér ember (3) Ben megmenti őket a tehén általi
haláltól (4) a fiúk felfedezik az elhagyott üzletházat (5) a boxutca-jellegű
benzinkutas megállás :D
Mélypont: -
Kedvenc
ötlet: a fejezetek felépítése, a nyomok
JÖVŐ NYÁRON?! ?!?!
VálaszTörlésAmúgy a Stuck in love-ban tényleg nagyon jó az a srác, imádom! :) Meg a könyvet is elolvasom ezek után. ;) (Megígérem. Ismét.:D)
Hát igen, nem kapkodják azért el. :D Főleg ahhoz képest, hogy angolul ez előbb jelent meg, mint a Csillagainkban a hiba, ennek ellenére még mindig nem sikerült kiadni kis hazánkban.
TörlésNekem is meglepően tetszett a Stuck in Love, kb. csak azért néztem meg, mert ugyanaz a hapsi rendezte, mint a Csillagainkban a hibát, de nagyon pozitívan csalódtam. :) A könyvhöz meg örülök, ha sikerült kedvet csinálnom, szerintem egy kifejezetten jól sikerült darabja a John Green-életműnek, nekem legalább annyira tetszett, mint a Csillagainkban a hiba, bár meg kell hagyni, hogy az azért eléggé máshogy volt intenzív élmény.
Na ez az a könyv, amit rettentően várok - erre úgy néz ki, hogy előbb ér Mo-ra filmen :)) Nagyon jó értékelés... Sajnos csak még jobban vágyom erre a John Green kötetre :D
VálaszTörlés(A fél mondandón meg szépen lemaradt....) A lényeg a lényeg, hogy én igazából annak a borítónak örülnék, amelyik neked is tetszik (legfelső), de akkor sem sírnék, ha a magyar a Bloomsburyét venné át (ezt: https://www.goodreads.com/book/show/18690890-paper-towns)
TörlésHát igen, nem kapkodják el a megjelenést. :D Bár most májusra ígérik, a film premierje meg júniusban lesz, szóval mégiscsak megkapjuk előbb.
TörlésÉn arra gyanakszom, hogy a többi kötethez passzoló sorozatborítóval fog megjelenni... ami végül is nem baj, csak ne olyan legyen, mint az Alaska nyomában új borítója. X(