Anya után szabadon

Finy Petra - Madárasszony

(Könyvkuckó)

A következő párbajos olvasmányom egy régi születésnapi ajándék, ami jó szokásom szerint évekig porosodott a polcon. A barátnőm a borítóra figyelt fel, ami, szó se róla, tényleg gyönyörű, meg a témája is szimpatikus volt neki, ezért vette meg nekem. Én persze első lendületből felsiettem a molyra… és mindjárt szembetaláltam magam egy nem túl hízelgő százalékos értékeléssel, és még kevésbé hízelgő kritikákkal, amiktől inamba szállt a bátorságom. De aztán mégiscsak nekiálltam, a végeredmény pedig nekem összességében pozitív volt, habár a könyv azért korántsem hibátlan.

Linger Lea felkavaró emlékeket őriz az anyjáról: a nőt súlyos depressziója rendszeresen olyan tettekre sarkallta, amik mélyen beleégtek az emlékezetébe, míg aztán végül az egyik öngyilkossági kísérlete sikerrel nem járt. Lea a harmincas évei táján idézi fel magában az emlékeket, majd sorra járja anyja megmaradt rokonait és barátait, hogy az ő visszaemlékezéseik segítségével kitöltse a titokzatos nő után maradt hézagokat, és közben összerakja a saját kisiklott életét is.

Kezdjük talán először a jóval, mert én is így haladtam előre a könyvben: eleinte inkább a pozitívumokat érzékeltem, a negatívumokat csak jóval később. Azonnal megfogott a főhős problémája, viszonya az anyjával, olyasmi volt, amihez könnyen tudtam kapcsolódni. Nem igazán értek egyet azokkal a hangokkal, akik azt kifogásolták a regényben, hogy hibásan ábrázolja a mentális betegségeket, vagy olyan viselkedést fogad el normálisnak, aminek nem kéne annak lennie. Én ezt egyáltalán nem éreztem igaznak, jó, nyilván néhol fel voltak nagyítva a történetek, de én ezt nem éreztem akkora problémának. Azért minden történetben, karakterben voltak olyan elemek, amik ismerősek lehettek mindenkinek az életéből, én összességében nem gondolom, hogy olyan rettenetesen elrugaszkodott lett volna a valóságtól az ábrázolt események nagy része.

Amit még szerettem, az a szereplők viszonyulása a természethez, és úgy általában az a kicsit varázslatos hangulat, ami az egész regényt áthatotta. Néha odáig is elment, hogy szinte ilyen mágikus realizmusos próbált meg lenni, de többnyire inkább tényleg csak a természet kapcsán fejezte ki azt a csodaérzést, ami szerintem sok fogékony embert el tud kapni néha, amikor megfelelően messzire kerül a világ zajától. Engem sok dologban a regény a falun töltött gyerekkoromra emlékeztetett, ráadásul egy ideig madarászgattam is, így valószínűleg a nosztalgiafaktor is segített, hogy jól beleandalodjak ebbe az álomvilágba. Még az se zavart biológus létemre, hogy a természetábrázolós jelenetek is azért elég valóságtól elrugaszkodottak tudtak lenni néha, sőt, talán ez még hozzá is adott a hangulathoz. Szerettem, hogy olyan rövidek voltak a fejezetek, ez még gyorsabban olvashatóvá tette az egész regényt.

Hosszú távon azonban sajnos jobban kikönyököltek a regény hibái is (nem lehet minden tökéletes, cöcö), azért az érezhető, hogy talán Petra még nem annyira állt készen a váltásra a felnőtt széppróza felé. A stílusa hosszú távon elég monotonná válik, rendszeresen térnek vissza ugyanazok a szófordulatok. Ez még kevésbé lett volna gond, de amivel teljesen az agyamra ment, az az volt, hogy látszólag eljutott addig a gondolatig, hogy a nyelvi egyénítés fontos, de nem igazán sikerült azt megtanulni, hogy hogyan is kéne jól csinálni. Így aztán nagyon túltolta, hiszen úgy döntött, hogy minden szereplőjének kijelöl egy jól meghatározott domináns érdeklődési kört és úgy beszélteti őket, hogy minden egyes szófordulatukban agresszívan érvényesüljön ez az érdeklődési kör. Most azt hiszitek, hogy viccelek, de NEM. Keresnék megfelelő idézetet, de nem találok. Mondjuk bevezetőnek a nyomorba, képzeljétek el, hogy két ember beszélget arról, hogy tudom is én, az egyik anyja régen megcsalta az apját a másik férfivel, és közben az egyik beszélgetőpartner csak kutyákban, a másik meg csak pillangókban tudja kifejezni magát. Mert hogy egy idő után már eltávolodunk a természeti érdeklődésű körű emberektől, és lesz olyan, akinek minden báb, minden színház, zene, gomba vagy kutyatenyésztés. Ez pont olyan rossz, amilyennek hangzik, a párbeszédek felettébb életszerűtlenek a legtöbb karakter között úgy a regény kétharmadától.

És a másik, ami borzasztóan piszkálja a csőröm (éljen a szándékolatlan madaras szófordulat), az a befejezés. Egy idő után a történet egyre inkább elfordul anya és lánya kapcsolatáról, és kicsit nagyobb fókuszt kap az, hogy a főhős elégedetlen az aktuális pasijával, végre kidobja, majd rátalál az igazira. És nekem ezt valahogy nem veszi be a gyomrom. Persze ott volt az anya történetének lezárása is, de mintegy csak mellékesen, mintha igazából attól ütődtek volna a dolgok helyre, hogy Lea végre a megfelelő pasival feküdt össze, ami nagyon NEM OKÉ.

Összességében ezek a negatívumok nem kaszálták el teljesen a kezdeti jó érzést, de azért örültem volna, ha végig ugyanazon a lelkesedési szinten tud tartani engem a könyv.

10/8 pont

A Morlevant-ok vagy a halál!

Marie-Aude Murail – Oh, boy!

(Könyvkuckó)

Bár szinte teljesen reménytelen a dolog, mert ennyire még sosem voltam elmaradva a bejegyzésekkel, teszek rá egy kísérletet, hogy a hónap végégig még befejezzem az idei Párbajt. Sajnos a legtöbb könyvet már viszonylag régen olvastam (ezt még márciusban), így nem lesz könnyű dolgom.

A könyv a Morlevant testvérek története, akik közvetlenül édesanyjuk halála után fogadalmat tesznek, hogy semmi sem választhatja szét őket. Nemes gondolat, azonban nehezen megvalósítható, ha állami gyámság alá kerülnek. Mivel nem nagyon bírják az életet a gyermekotthonban, a testvéreknek gyorsan valami megoldást kell találniuk, és abba kapaszkodnak, hogy talán az apjuk előző házasságából maradt, sokkal idősebb féltestvéreik valamelyike hajlandó őket együtt örökbe fogadni. A frissen megtalált rokonság azonban nincs elragadtatva a gondolattól, ráadásul ki nem állhatják egymást.

Ami leginkább megragadott ebből a regényből, az az érdekes tonális disszonancia, amit végig sikerült fenntartania. A könyv többnyire a szokásos middle grade regények vicces, könnyed, humoros hangulatával operált. Azonban már az első oldalak elején le lehetett szűrni, hogy nem lesz itt minden móka és kacagás: ha nem lenne elég, hogy frissen elárvult gyerekek a főszereplők, ráadásul tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyetlen szülőjük öngyilkos lett, mert depressziós volt, és nem tudott róluk gondoskodni. Ha ez nem facsarja ki az olvasót érzelmileg az első oldalakon (!), akkor a következő 120 bőven tartalmaz hasonló fordulatokat. Ettől a könyv alapvetően még mindig CUKI, de bőven vannak benne jóval felnőttesebb és elgondolkodtatóbb pillanatok, mint azt esetleg előzetesen gondoltam, volna.

A regény egyik bája, hogy a főszereplők szinte azonnal belopták magukat a szívembe. Nagyrészt a két idősebbik gyereket, Siméont és Morgane-t követjük, akik kicsit introvertáltak és intellektuálisan koraérettek. Ez a második francia YA regényem összesen, és mindkettőben ez volt a főszereplő problémája, szóval az lett az érzésem, hogy arrafelé minden bokorban nő egy ilyen gyerek. XD A legkisebb gyerek pont az ellenpontjukként működik, a kis Venise ugyanis szép, ellenben buta. :D Bart, a féltestvérük hasonlóképpen van ezzel, csak még meleg is (olyan sztereotipikus, óbégatós, infantilis módon). Az egyik érdekes téma, amit feszeget a könyv az az emberek felszínessége, hiszen Venise-t, aki kicsi és babaszerűen szép, mindenki örökbe akarná a fogadni, a kevésbé attraktív tesóit meg senki, holott belső értékek tekintetében ők is bőven el vannak látva. Amikor meg az egyikük még leukémiás is lesz, akkor már főleg nem kell a kutyának se, még a szociális munkás is csak zárójelben beszél róla, mintha biztosra lehetne venni, hogy meghal, és ezért vele kapcsolatban nem is kell már megoldást találni.

Bart mutatja a legnagyobb karakterfejlődést a történetben, és ezért talán ő is válik a leginkább szerethetővé. Persze, nem vetkőzik ki excentrikus valójából, de sokkal felelősségteljesebbé válik, és így egy idő után már sokkal kevésbé idegesítő. Szép azért azt látni, hogy ő, aki eleinte kb. a kórház szó említésére pánikrohamot kapott, végigcsinálja a durva kemoterápiát a beteg gyerekkel, és tényleg megtanul róla a maga módján gondoskodni. Ez valahol a történet legnagyobb tragédiája, hogy miközben nyilvánvaló: Bart nem tud egyedül gondoskodni mindhárom gyerekről, közben egyre jobban megszeretjük, és egyre inkább azt kívánjuk, bárcsak ne így lenne. Mert hát nincs jó megoldás, hiszen Bart látszólag tényleg szereti a gyerekeket, ellenben anyagi biztonságot nem tudna nyújtani, a testvére, Josiane meg anyagilag áll jó helyzetben, de elég önző okokból akarja a kis Venise-t és leginkább csak őt.

Végül nyilván kompromisszumos megoldás születik: a gyerekek egy család is maradnak meg nem is, és Bart végre leakaszt magának egy normális pasit. Kvázi-családi idill és kellemes érzések maradnak a végére, és nagyjából az egész regény ilyesmiket hagy maga után, ezért tartok tőle, hogy nem fog túl maradandó élménnyé válni.

Készült belőle egy kis költségvetésű francia TV-film is, ami egyrészt beszerezhetetlen, másrészt sok jót nem hallottam róla, valószínűleg inkább passzolom.

10/9 pont

Summer Biannual Bibliothon – Lista és haladási napló

(Hahahahaha! A könyörtelen múzsák végre megkegyelmeztek rajtam és visszatértem! Nem fogok magyarázkodni, mert nincs is mit mondani, az elmúlt hónapokban egyszerűen annyi történt, hogy képtelen voltam írni.)

Hát ez a pillanat is eljött. Amióta vlogolok (vlogoltam?), meg sokat nézek könyves videóblogokat, azóta sokat találkozom az úgynevezett read-a-thonokkal. Nem tudom, van-e rájuk magyar szó, én ezentúl könyvmaratonnak fogom nevezni őket. A lényegük, hogy egy adott időn belül - ami a legrövidebbek esetében általában 24 óra, a leghosszabbak esetében kb. 2 hét – igyekezz minél többet olvasni. Mondhatjuk, hogy egy igazi könyvmoly élete elejétől végéig egy könyvmaraton, de hát tudjuk, hogy mindegyikünknek vannak kisebb-nagyobb kiégései, olvasási válságai, ezek a kis kihívások pedig lehetőséget adnak, hogy az ember játékos körülmények között üljön fel a lóra újra, vagy csak úgy általában, szórakozzon egy jót.

De, mint tudjátok, az embernek mindig közbejön mindenféle izé (úgy az egész élet), ezért én most először merem felelősen bevállalni azt, hogy tényleg igyekszem kihasítani a napjaimból ezt az időt, és tényleg olvasni fogok (na nem egész nap azért, mert sajnos dolgozni is kell). Amit kinéztem magamnak, az a Summer Biannual Bibliothon, egy egy hetes rendezvény, július 3. és 9. között tart. A feladat 7 kihívás teljesítése, azonban van egy könnyítés: összevonhatsz 2-2 kategóriát. Mivel most először csinálok ilyet, nem akarom túlvállalni magam, így éltem a maximális számú könnyítéssel, és összesen négy könyvet választottam ki a kihívások teljesítésére.

A Lista:

Az első egy kvázi kötelező választás, ugyanis ennek a könyvmaratonnak mindig van egy közös olvasása, ez idén Morgan Matson The Unexpected Everything című frissen megjelent regénye. Én bevallom őszintén, eddig nem nagyon gondolkodtam azon, hogy olvasnom kéne tőle, bár tudom, hogy népszerű. Ennek az az oka, hogy érzésem szerint ilyen kis laza tinirománcokat ír, amik, hát, enyhén szólva nem az én műfajom most már. Ez azonban valamennyire érdekesnek tűnik – egy politikus lányáról szól, akinek a tökéletesen eltervezett életét felborítja egy botrány -, és remélhetőleg az évszaknak köszönhetően lecsúszik. Mivel ez az egész maraton fő könyve, ezért ha egy mód van rá, írok róla könyvajánlót is.

A második egy olyan kötet, amit már régóta kerülgetek. Ezt a JOKER, illetve az „Egy könyv, amiben szerepel a kedvenc mitikus lényed” kategória kiváltására használom. A könyv nem más, mint a J. R. R. Tolkien meséi. Igazából teljesen a borító alapján menve kaptam le a polcról, mivel ott van rajta egy böhöm nagy sárkány, és remélem, hogy a kötet valamelyik történetében is szerepel. XDD (A belső fül szerint igen.)

A harmadikra úgy esett a választás, hogy az esemény szervezői kiválasztottak egy-egy könyvet, és erről az ajánlási listáról kell egyet elolvasni. Én Adam Silvera More Happy Than Not című könyve mellett döntöttem, mert ez volt az egyetlen a listáról, amiről már hallottam, de még nem olvastam. :D Ezt viszont szerencsére nagyon is el akarom olvasni. Érdekesnek tűnik a történet, ami egy meleg srácról szól, akinek lehetősége van dönteni: kitörölteti-e az agyából annak az emlékét, hogy meleg, vagy megpróbál ezzel együtt élni. Ezzel a regénnyel teljesítem az „Olvass egy könyvet olyan formátumban, amiben nem szoktál” kategóriát is, mégpedig azért, mert az ekönyv-olvasómon fogom olvasni, amit mostanában ritkán vettem elő.

Az utolsó könyv, amit kinéztem, lesz a legnagyobb falat, és nem is leszek csalódott, ha ennek nem érek a végére a hét alatt. A regény Alice Hoffman Galambok őrizői című munkája. Ezzel a könyvvel teljesítem az „Olvass egy olyan szerzőtől, akitől eddig nem” kihívást (ugyanezzel a kategóriával szerepel a könyvmoly párbajos listámon is), valamint az „Egy könyv, amit régóta halogatsz” kihívást is… elvégre már a párbajos listámon is szerepel, tehát elég régóta halogatom.

Ezen kívül azt tervezem még, hogy a héten egyúttal megpróbálok tudományos folyóiratcikkeket olvasni, minden nap legalább egyet. Fenntartom továbbá a jogot, hogy belekapjak bármelyik könyvbe, amihez kedvem szottyan, ha ezektől hirtelen megundorodnék.

Maga a közvetítés úgy fog valahogy történni, hogy igyekszem, mondjuk, minden nap éjfélkor adni egy helyzetjelentést, meg néha napközben is, amikor úgy érzem. Remélem, elég érdekessé tudom tenni számotokra a követést, ha nem, bátorítást akkor is szívesen fogadok, szükségem lesz rá. :DD

Júl. 4. 11:00

Idő: 35 óra

Elolvasott oldalak száma: 316

Elolvasott cikkek száma: 0 ( X(( )

Úgy érzem, erősen kezdtem, már pontban éjfélkor nekiálltam olvasni a More Happy Than Notot, takaró alatt, zseblámpafénynél, mivel egy túrán voltam, és nem akartam zavarni a szobatársaimat az alvásban. Aztán a nap folyamán buszozás közben is próbáltam haladni, bár párszor elaludtam. Ennek ellenére estére sikerült is befejezni a könyvet, pedig annyira nem volt rövid (300 oldal!). Ennek most nagyon örülök, régen olvastam már el egy könyvet kevesebb, mint egy nap alatt. Viszont eléggé megviselt a regény érzelmileg, úgyhogy tegnap este kis szünetet kellett tartanom. Nekiálltam még a J. R. R. Tolkien meséinek, ez elég cukinak tűnik, remélem helyrehozza a hangulatom. Most bemegyek dolgozni, aztán ha azzal végeztem, folytatom.

Júl. 5. 12:00

Idő: 61 óra

Elolvasott oldalak száma: 434

Elolvasott cikkek száma: 1

Mint kiderült, a sokáig dolgozás némileg hátráltatja az olvasási hatékonyságot, úgyhogy tegnap nem haladtam annyira jól. Egyelőre felváltva olvasom a J. R. R. Tolkien meséit és a The Unexpected Everythinget. Előbbi hosszabb történetekből áll, az első több, mint 100 oldal, annak már túl vagyok a felén. Nagyon cuki és nagyon mese, csak néha (mindig) előbújik Tolkienből a leírások iránti imádata, és álmosan elég könnyű volt elszenderülni tőle. A The Unexpected Everything így az első 50 oldal után kb. olyan, mint amilyenre számítottam, de a stílusa nem rossz, úgyhogy kínzásnak egyáltalán nem titulálnám. 

Júl. 6. 12:00

Idő: 85 óra

Elolvasott oldalak száma: 542

Elolvasott cikkek száma: 1

A tegnapi napom nagyjából hasonlóan alakult, mint a tegnapelőtti, még vesztettem valamennyi időt családi drámázással, így valamivel több, mint 100 oldalt sikerült elolvasnom. Befejeztem az első történetet a J. R. R. Tolkien meséiben, a másodikba viszont épp csak belekaptam, mert  a késő esti időponthoz már nagyon száraz volt az előszó. Haladtam a The Unexpected Everythinggel is, kezd beindulni a történet, bár még mindig csak azt tudom rá mondani, hogy olyan, mint amire számítottam, de továbbra is élvezem.

Júl. 7. 11:00

Idő: 108 óra

Elolvasott oldalak száma: 662

Elolvasott cikkek száma: 1

Hasonlatosan alakult a tegnapi napom is, mint az előzőek, nem megy túl jól ez a határolódjunk el mindenféle kísértéstől és zavaró tényezőtől dolog. Este meg ma reggel sikerült pár órát olvasnom, aminek során kivégeztem a Sonkádi Egyed gazda című történetet J. R. R. Tolkien meséiből, és, meg kell mondjam, rettentő jól szórakoztam. Meg haladtam tovább a The Unexpected Everythinggel is, most már túl vagyok a könyv harmadán. Kicsit idegesít a főhősnő, nem szeretem ezt a típust, ennek ellenére kitartok.

Záró gondolatok

Idő: 168 óra

Elolvasott oldalak száma: 1067

Elolvasott cikkek száma: 1


Csütörtökön és pénteken sikerült olyan sokat dolgoznom, hogy alig tudtam olvasni valamit, úgyhogy szombaton ennek örömére tartottam még egy nagy véghajrát, aminek keretében befejeztem még a J. R. R. Tolkien meséinek fennmaradt kb. 60 oldalát, a The Unexpected Everything felét, valamint még utolsó erőmmel belekezdtem a Galambok őrizőibe is, de ott nem jutottam tovább az első 20 oldalnál.

Összességében nagyjából úgy zajlott le a hét, ahogy arra számítottam, nehézséget okozott számomra eltávolodni minden zavaró tényezőtől, és az olvasásra koncentrálni. Amikor azonban sikerült, akkor magamat is megleptem, hogy milyen sokat tudtam haladni a könyvekkel. Végül is összességében jobban teljesítettem, mint számítottam rá, úgy gondoltam, maximum két kötetet tudok majd befejezni a listámról, és az is szép teljesítmény, hogy az átlagos oldalszámom kb. háromszorosát sikerült ezen a héten magamévá tenni. Az is tanulságos volt, hogy igazából milyen kevés szabadidő mellett is tudtam naponta kb. 100 oldalt olvasni, ha azt a kevés szabadidőt tényleg odaszántam. Az a két délután/este pedig, amit teljes egészében olvasással töltöttem, felidézte a gyerekkoromat, amikor hetekig voltam képes ezt csinálni, és olyan jó érzés volt, már jó ideje nem feledkeztem bele így egy könyvbe sem. Nagyon jól szórakoztam, és fogok még hasonló rendezvényeken részt venni, ha lehetőségem lesz rá.

Csak élj jól. Csak élj.

Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek

(Könyvkuckó)

Második párbajos könyvemnek egy olyan regényt választottam, aminek egy évvel ezelőttig nem nagyon vettem tudomást a létezéséről, de a készülő film híre felnyitotta a szemem, és rájöttem, hogy talán mégis adni kéne egy esélyt neki. És ó, de még mennyire hogy nem bántam meg, a 2015-ös év egyik legnagyobb könyvélménye lett.

Louisa Clark tökéletesen elégedett a lapos kisvárosi életével és középszerű munkájával a helyi kávézóban egészen addig, amíg a kávézó bezár, és Lou elveszti a munkáját. Minden a környéken képesítés nélkül végezhető állást kipróbál, de sorra menesztik az összes helyről. A munkaügyi tanácsadó már a haját tépi tőle, amikor egyszer csak befut egy új lehetőség: a környék leggazdagabb családja keres házvezető- és társalkodónőt hat hónapra a nyaktól lefelé lebénult fiuk számára. Lou képzetlensége dacára megkapja a munkát, így a cserfes és naiv lány találkozik Will Traynorral – a néhány évvel korábban még aktív, nagyvilági életet élő férfival, aki a sérülése miatt már csak megkeseredett árnyéka önmagának. Természetesen eleinte egymás idegeire mennek, ahogy azt kell, de aztán szép lassan összecsiszolódnak, és egyre jobban megkedvelik egymást. A következő fél év pedig mindkettőjük életében meghatározóvá válik.

Azt hiszem, onnan kéne indítanom ezt a véleményezést, hogy elmagyarázom, miért is kerültem ez a könyvet a magyar megjelenése óta úgy, mint a bubópestist. Egy elég egyszerű oka van: tele voltam előítéletekkel a regénnyel kapcsolatban. A borító meg a fülszöveg alapján meg voltam róla győződve, hogy ez a történet kb. pont olyan, mint az Életrevalók, annyi különbséggel, hogy mivel itt ellentétes neműek a főszereplők, megfűszerezi a dolgot némi közöttük kibomló csöpögős románc. (Mondjuk csak a filmet láttam, de azért az Életrevalók is kicsit sarkított és csöpögős ábrázolása a témának… csak brománc van románc helyett :D) Továbbá tartottam attól, hogy Lou ilyen Bridget Jones-féle kiállhatatlan, fecserésző kis libácska lesz a történetben, Will meg olyan sznob, hogy az orra még a kerekesszékből is a plafont veri. És majd ezek ketten jól megtanítják egymást arra, hogyan is kéne élni… és meg szivárványszín flittert fogok hányi két hétig.

De a könyv több fronton képes volt meglepni, és végül abszolút nem bírtam kivonni magam a hatása alól. Mert igen, ez a történet hat. Annak ellenére, hogy az első pillanattól (na jó, a fülszövegtől, meg a molyos értékeléseknek még a nem spoileres részétől is) tökéletesen, 110%-ig nyilvánvaló, hogy mi fog itt történni. Nekem egy fia kérdésem sem volt, mégis, el tudtam felejteni, hogy én már itt mindent tudok, és csak élveztem az utazást. Ez pedig főképp annak köszönhető, hogy ez a könyv alapvetően a várakozásaimmal ellentétben nem egy romantikus regény. Ó, persze, van itt egy elég jelentős szerelmi szál, de annyira szépen, reálisan, természetesen van adagolva, hogy egy percig sem vesztette el a könyv a hitelességét, és ez nagyon tiszteletreméltó benne. Lou és Will nem két nap, még csak nem is két hét alatt szeretnek bele egymásba, és még amikor szerelmesek, az se csap át vinnyogásba, vagy bármibe, amiről úgy érezném, nem oda való, amitől elengedhetném egy pillanatra is a tudást hogy két felnőtt, felelősségteljes emberről van szó egy nehéz helyzetben. A szerelem nem válasz az élet kérdéseire és nem old meg semmit. Ugyanakkor, jó érzékkel van eltalálva a humor kellő mennyisége a regényben, két koppanásig kemény aspektus között olyan jókat vigyorogtam, hogy szinte el is felejtettem, mekkora dráma zajlik a szemem előtt éppen… egészen addig, amíg a könyv megint a képembe nem dörgölte.

Ezek a pozitívumok pedig javarészt a két főhős karakterében is kulminálnak. Nagyrészt Lou szemén keresztül látjuk az eseményeket, szóval ha ő idegesítő lett volna, az megöli az egész regényt. De szerencsére, annak ellenére, hogy igen, persze naiv meg bájos meg bohém picit, ennek ellenére abszolút szerethető. Egyszer se volt olyan érzésem, hogy tarkón legyinteném egy szívlapáttal, ami női főhősök frontvonalán igenis teljesítmény. Mondjuk, arra sikerült rájönnöm, hogy valószínűleg én is kicsit sznob vagyok… annak ellenére, hogy a családomat az anyagi helyzete meg az életszínvonalunk alapján kb. a felső-középosztályba helyezném, én is ugyanolyan lendülettel sápítoztam és röhögtem Lou mérhetetlen proliságán, mint a felső tízezerbe tartozó, kastélyörökös, volt pénzügyi mágus Will. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez nem vicces. Én is ismerek olyan embereket, akik nem anyagi kényszerből ülnek otthon, mégis, egy nyúlketrecnyi fizikai és mentális térben töltik az életük nagy részét és látszólag nem is vágynak többre. Mégis hányan lehetnek, akiknek a kényelemszeretete mögött valójában ugyanúgy elfojtott traumák, kicsinyhitűség vagy félelmek állnak, mint Lounak? Talán soha egyikükkel sem jött szembe egy jótét lélek, aki jól megrázta volna őket és elmondja: ne ragadj bele ebbe a posványba, az életet igenis rendesen kell élni, távlatokkal, vágyakkal, tervekkel, célokkal, és igenis, a világ nem az a település, ahol minden nap jársz-kelsz, hanem azon kívül kezdődik, de leginkább a komfortzónádon kívül, ahova főleg érdemes kirándulásokat tenni, és az ég szerelmére, ez elsősorban nem pénz kérdése, kapard föl a segged a kanapéról és kezdj magaddal végre valamit! (Upsz, csöppet elragadtattam magam.)

Na de Lounak szerencséjére akad ilyen embere, ez pedig nem más, mint Will. Ami persze rohadt ironikus, a férfi helyzetét figyelembe véve… valahol meg nem, kicsit olyan, mintha Loun keresztül próbálna meg egy kicsit élni, ha már a saját teste nem alkalmas annak az életvitelnek a folytatására, amihez hozzászokott és amit szeretett. Szerencsére ő sem felelt meg a prekoncepcióimnak: mármint persze ki is mondja időnként, hogy a balesete előtt seggfej volt, aki feltehetően észre sem vette volna Lou létezését, de őszintén szólva a nyitójelenetből nekem rendes pasinak tűnt (pl. a portással tök kedves volt, aki ugye szintén a nép gyermeke, tehát ha sznob is volt, nem az a fajta sznob, aki keresztülnéz mindenkin). Persze imádtam a szarkazmusát, de még azt is, hogy igenis nyomorgott a fizikai állapota miatt meg az ezzel járó mindenféle nyalánkság miatt, ennek ellenére akadtak azért vidám, boldog pillanatai. Komplex, teljes egész volt ő is, mint Lou, és a kettejük kapcsolata az a fajta szerelem volt, amit annyira szeretek a könyvekben: amikor két olyan ember találkozik, aki egyenlő tud lenni a kapcsolatban és kölcsönösen formálják egymást, hozzák ki a legjobbat egymásból.

Az egyik angol borító,
ami egyszerűen nagyszerű

A mellékszereplők is elég kidolgozottnak és érdekesnek bizonyultak, mert bár túl sok idő nem jutott rájuk Will és Lou mellett, de azért megismerhettük őket is. Egyedül Patrickkel nem tudtam mit kezdeni, annyira nyilvánvalóan tapló volt, hogy Will minden erőfeszítés nélkül tudott egy minden szempontból kompetensebb és vonzóbb pasi lenni nála a fogyatékossága ellenére is, ami szánalom. Will és Lou családja viszont tényleg megfelelő mélységben be volt mutatva, Will szüleinek szemszögéből még néhány fejezetet is olvashattunk, és ez jó volt, mert megvilágította a férfi helyzetét más nézőpontokból is, összetettebbé tette a központi drámát. Lou családja eközben végtelenül vicces és szerethető volt az egyszerű, de mérhetetlenül jóságos természetükkel.

Természetesen Will állapota miatt eléggé központi szerepet kap a regényben a mozgássérültek élete, mindennapi problémái, és azt kell mondjam, kellemesen csalódtam itt is, nem hárította el Moyes a nehézségeket és nem borította rózsaszín cukormázba a gondokat. A könyvben szerepelt a hétköznapi kis szarságok hosszú sora, mint például a közlekedési nehézségek, vagy az embereknek az az idióta hozzáállása hogy elbeszéljenek az illető feje fölött, mintha a bénulása valahogy az agyi képességeit is lecsökkentette volna, ugyanakkor szerepelnek olyan kevésbé magától értetődő dolgok is, mint hogy milyen egészségügyi problémákkal néz szembe egy kvadriplégiás, vagy hogy milyen hosszú távú terheket ró a családra a róla való gondoskodás. Mozgássérült (esetenként kvadriplégiás!) olvasók nyilatkozták, szóval elhiszem nekik, hogy nagyon korrekt a regény ilyen szempontból, jól mutatja be az életüket. Will érzelmi viszonyulásáról már lehet vitatkozni, hogy mennyire helyes vagy általános, persze sokan vannak, akik megtanulnak együtt élni az állapotukkal, és így is találnak bőven örömet az életben, de én nem tartom irreálisnak a férfi hozzáállását sem, meg tudom érteni, ha nem vágyik egy ilyen életre, miután szó szerint mindene megvolt. (Vicces, hogy pont amikor azon gondolkodtam, nem nehezebb-e így Willnek egy ennyire pörgő életmódból kerekesszékbe kerülni, a regény is pont fölvetette ezt a kérdést.)

Persze, akinek van egy csöpp intuíciója, az elég könnyen rájöhet, hogy a könyv eléggé központilag foglalkozik az eutanázia kérdésével. Viszonylag hamar kiderül a regényből, hogy azért vették fel Lout fix hat hónapra, mert Willnek akkorra van időpontja az eutanáziaklinikába Svájcban. Természetesen a mi irgalmas szamaritánus Lounk először teljesen kiborul és elfutna amerre lát, de végül Will anyja meggyőzi, hogy maradjon, és próbálja megmásítani a fiuk szándékát. És ironikus módon, miközben ezt a csomó klassz dolgot csinálják együtt és Will nagykanállal tömi Louisába az életigenlést, a regény az olvasóba meg azt az üzenetet adagolja apránként, hogy az eutanázia tulajdonképpen elfogadható megoldás. Lehet. Bizonyos esetekben. Úgy gondolom, ez nagyot üthet azoknak, akik most olvasnak először a témáról, nekem már a jég megtörése mondjuk megtörtént anno Az univerzum és Alex Woods című könyvvel (ami akkor tényleg nagyon földhöz vágott ilyen szempontból).

Lehet, hogy valakinek ez az elfogadó hozzáállás már nem fér bele, elméletileg vallásos nevelésem alapján nekem sem kéne, de nagyon tetszett a regény mély és összetett ábrázolásmódja, ami jól passzol az én alapvető véleményemmel: az életedről hozott döntések azért nagyon veszélyesek, mert sosem pusztán a saját életedről döntesz. Legyen szó egy felmondásról, abortuszról, vagy éppen az öngyilkosságról, amit teszel, az nyilvánvalóan közvetlen hatással van a szeretteidre. Végső üzenetnek leginkább az jön át a könyvből, hogy mindenkit önmagáért kell szeretni, és annál nincs rosszabb, mint ha valakitől elveszed a döntés szabadságát. Willnek is, hiába volt felnőtt, intelligens ember, alig hallották meg a hangját, szinte a legkisebb mértékben sem hozhatott döntéseket saját magával kapcsolatban, és át tudom érezni, ez mennyire fájt neki. Nem hirtelen depressziós felindultságból akart meghalni: mérlegre tette a jó dolgokat az életében, amikkel ugyanúgy tisztában volt, mint a rosszakkal, valamint azt, hogy a családjának mit okozna az életben maradása és mit a halála, és felelősségteljes felnőttként ezek tükrében hozott végül egy döntést. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, csak akkor van joga meghozni a döntést a saját testéről, ha az életet választja?

Összességében nyilván érezhető, hogy én imádtam ezt a könyvet, gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig, így ajánlani is nagyon tudom, ha felkeltette az érdeklődésed. Tavaly jelent meg a folytatása angolul, de én úgy érzem, egyelőre nem tervezem elolvasni, mert a fejős tehén újbóli kiszipolyozásának érzem inkább, ennek a történetnek szerintem semmi szüksége arra, hogy folytassák, így kerek, ahogy van. Amit viszont teljes vállszélességgel támogatok, az a megfilmesítés. Már egy éve pampogok a blogon arról, hogy jönjönjön a filmváltozat, és szerencsére a pár hete kijött trailer se lohasztotta le a lelkesedésem. A két főszereplőt szerintem nagyon eltalálták (bár az én fejemben már olvasás közben a két színészhez idomult a kép), már csak amiatt izzadhatok egy kicsit, hogy így elsőre a trailer csöppet bohókásabbnak tűnik, mint a regény… bár abban is voltak poénok bőven, szóval remélem, csak a sűrítés miatt tűnt ez így nekem. Nagyon rossz lenne, ha romcomot akarnának csinálni a filmből, remélem, megtartják a komoly tartalmakat is kellő mennyiségben… bár meg kell jegyeznem, azért párszor már a traileren is összefacsarodott a szívem, szóval szerintem talán nem lesz gond, főleg, ha elég sokat hagyják Sam Claflint szomorú kiskutyaszemekkel nézni a kamerába, mert az nagyon megy neki, és garantáltan sírásra fakasztja a szebbik nemet.

10/10* pont

Leszámolás a gonosz királynővel

Marissa Meyer – Winter (The Lunar Chronicles IV.) + PETÍCIÓ a végén – kérlek, ha nem is akarod elolvasni a könyvajánlót, legalább az utolsó bekezdést nézd meg!

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat negyedik részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az első három részre vonatkozóan, amiknek az ajánlóját itt találod: 1. Cinder 2. Scarlet 3. Cress

Józan eszemre nem hallgatva elolvastam a vizsgaidőszakban az egyik kedvenc sorozatom utolsó kötetét, és ahogy arra számítani lehetett, hagyott is űrt az életemben rendesen. Ezért – józan eszemre megint nem hallgatva – rettentő bejegyzéselmaradásaim ellenére is kénytelen vagyok elmondani a véleményem erről a könyvről, mivel nem igazán tudok senkivel beszélni róla, és így az a minimum, hogy kiírom magamból.

Miután Cinder és szedett-vedett kis csapata egy vakmerő akcióban elrabolták Kait a saját esküvőjéről, a társaság egy hónapot tölt bujkálással, illetve felkészüléssel a gonosz Levana királynő hatalmának megdöntésére. És bár még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek felkészültnek, de muszáj tenniük valamit, mivel a Földön szükségállapot áll elő a holdi katonák támadásai miatt. Így hát Kai hazamegy, és kikönyörgi Levanánál, hogy tartsák meg mégis az esküvőt, méghozzá a Holdon. Amikor pedig odautazik, becsempészi a bolygóra a barátait is. Eközben a Holdon Winter hercegnő élete veszélyben forog, mivel mostohaanyja, a királynő benne is fenyegetést lát, hiába nem királyi vér, illetve bomlott meg a lány elméje évekkel korábban attól, hogy nem volt hajlandó használni a képességeit. Jacin, a testőrségbe besorozott hűséges gyerekkori barátja sok veszéllyel szembenézve visszatért hozzá, de talán az ő odaadása sem lesz elég, hogy megóvja a hercegnőt a rá leselkedő veszélyektől.

Na jó, mielőtt átcsapna ez a bejegyzés kontrollálhatatlan rajongói nyáltengerbe (mint ahogy pillanatokon belül át fog), azt azért el kell ismernem, hogy én teljes mértékig tisztában vagyok vele: ez a sorozat - és ez a kötet különösen is – nem hibátlan. Minden kötetben akadtak kisebb-nagyobb bakik és logikai bakugrások, és itt is van egy-két különösen szembeszökő, bár ezeket a történet hevében el tudtam többnyire nézni. Ami viszont már egy kicsit zavart, az a véletlen-faktor volt. A szereplők számos iszonyú, szinte nevetségesen amatőr hibát követnek el a történet során, rendszeresen úgy mennek bele szituációkba, hogy igazából nem tervezték meg, mit fognak csinálni (még akkor is, ha néha azt mondják, megtervezték). Jó pár dolog csak úgy jön össze nekik mégis, hogy közben a kezükre játszik a vakszerencse, például rendszeresen van olyan, hogy véletlenül pont összefutnak valakivel, akit meg akarnak keresni. Persze tulajdonképpen nem vártam én sokat tőlük, hiszen azért a csapatban igazából nincs olyan, akinek bármiféle valós stratégiai tapasztalata lenne… csak egy kiborg mérnök, egy politikus, egy agresszív francia farmerlány, egy mentális beteg hercegnő, egy önös érdekektől hajtott testőr, egy antiszociális kockalány, meg két disszidált katona, akik közül igazi háborút még egyik se látott. Szóval jó, összességében tisztában voltam vele, hogy sokat fognak bénázni, de azt nem gondoltam, hogy ENNYIT.

A másik, ami eléggé furcsa volt nekem, az a lázadásos szál kivitelezése volt. Valahogy… nem illett ez az egész Mockingjay-feeling az eddigi hangulatához a sorozatnak, nyilván mert a történet eredendő cukiságával nem mehetett bele kellőképp a drámába (bár meg kell adnom neki, megpróbálta). Ráadásul ez az egész forradalom is nevetségesen egyszerűen zajlott le, egyszerűen csak hiteltelen volt, hogy ez így végbemehet. Jót tett volna szerintem a sorozatnak, ha az írónő kettébontja ezt az utolsó részt, mondjuk két 600 oldalas kötetben kevésbé lett volna feszített a tempó, és talán egy kicsit hihetőbbre meg lehetett volna írni.

De mivel ezt nem kaptuk meg, így maradt ez az egy kötet 800 oldalban, amit pár nap alatt faltam fel, annyira letehetetlen volt. A cselekmény abszolút magával ragadó és lebilincselő, bár kész csoda, hogy egyáltalán működik, hiszen annyi szálon fut egyszerre, hogy minden józan ítélőképességgel bíró író úgy gondolná, szét fog esni az egész a francba, valahogy mégsem teszi (rendszeresen fut 3-4 szálon párhuzamosan a cselekmény és összesen azt hiszem, 10 különböző szemszögszereplőt számoltam… ez azért elég bevállalós, például nekem a Trónok harcánál se működött). A folyamatos feszültséget az egészen jól sikerült ritmizálás tartja fent, szerintem nagyjából két olyan pontot találtam összesen a regényben, ahol félre bírtam úgy rakni, hogy nem rágtam le az összes körmömet az idegtől, mert egyszerűen valamelyik szálon mindig épp az izgalom legközepében voltunk, ami legtöbbször azzal is járt, hogy éppen egy vagy több karakter élete veszélyben forgott. És persze a végén minden úgy alakul, ahogy az ember előre gondolta (komolyan, én a fejemben listáztam a regény előtt, hogy mire számítok, minden pontot ki tudtam pipálni, még az egészen valószínűtleneket is), de valahogy én összességében mégsem bántam, hogy nem okozott meglepetést a regény, néha jó egy befejező kötettől pont azt kapni, amit az ember remél.

Persze én bevallottan a karakterek miatt vagyok beleesve ebbe a sorozatba, így hát

Winter

valószínűleg akkor is élveztem volna a regényt, ha annyi lett volna a cselekménye, hogy pasziánszoznak a Rampionön. Ebben a kötetben ugyebár névleg Winter a főszereplő, de a nagy lezárás kényszere miatt a kötet sokkal kevésbé fókuszál az ő történetére, mint az előző kötetek a címszereplőére (ilyen szempontból is jó lett volna még egy rész, amiben már be van mutatva az összes fontos karakter). Végül is összességében ez sem ütött vissza, talán azért, mert Winter és Jacin szerepeltek már az előző kötetben is, ha nem is ismertük meg őket rendesen. Illetve volt némi infó a háttértörténetükről a kiegészítő kötetben, a Fairestben, és úgy érzem, nekem az is segített közelebb kerülni hozzájuk, különösen Jacinhez. Neki az előző kötetben még csak jól elszórakoztam a rohadékságán, de ebben a kötetben már felszínre kerülnek a pozitív tulajdonságai is, leginkább a hűsége Winter iránt, meg az, hogy mennyire háttérbe tudja saját magát szorítani, mekkora áldozatokat hoz azért, hogy megvédje a szeretteit. Persze ettől még nem lesz tökéletes, még mindig hideg, távolságtartó és arrogáns, valamint eléggé jellemző rá, hogy számára a cél abszolút szentesíti az eszközt, nem különösebben izgatja hány ember életét teszi maga körül tönkre egészen addig, amíg az közelebb viszi a kívánt eredményhez… de legalább ez fordítva is igaz, amíg nem hátráltatja valami a cél elérésében, addig szívesen teszi azt, ami helyes.

Wintert pedig összességében nem lehet nem imádni, ő az az ideális nép hercegnője típus, mindenkivel törődik, mindenkihez kedves, alázatos, szép meg minden jó. Csak ott az az aprócska bökkenő, hogy úgy tele van pakolva hallucinációval a csinos kis feje, mint befőttel a nagyim kamrája. A mentális állapota kellőképp komolyan volt ábrázolva a regényben, Meyer szerintem szépen kezelte a témát, amiért jár neki a pirospont. Összességében pontosan azt kaptam a két karaktertől, amit vártam: két, a holdi társadalom elitjében felnőtt fiatalt, akik pontosan megtanultak lavírozni az udvari intrikában úgy, hogy életben tudjanak maradni, mégsem rontotta meg őket teljesen, ez pedig pont annyira érdekes perspektíva, amennyire annak hangzik. A kapcsolatukban szerettem azt, hogy nem egykettőre alakult ki, ők voltak az egyetlen páros a történetben, akik már a cselekmény kezdete előtt is ismerték egymást, totyogós koruk óta voltak legjobb barátok, ez pedig szép lassan átalakult szerelemmé, aminek a körülményeik miatt egyikük sem engedhetett. Összességében klassz volt a Hófehérke mese elemeinek beleszövése is a történetbe, szeretem Meyer megoldásiban azt, hogy olyan elegánsan egyszerűek, mindig olyan eszközöket használ, amik amúgy is adottak a történetben, és pont így tud egy olyat csavarni a mesei elemeken, hogy azok felbukkanása mellbevágó és rettenetesen hatásos legyen.

A többi szereplő között a figyelem (meg a fontosság meg az életveszély) szerintem nagyjából egyenletesen oszlik meg, kicsit nyilván Cinder-hangsúlyosan, elvégre mégis ő a fő-főszereplő. Ő meg Kai továbbra is a felelősséggel birkóznak, hiszen a lánynak be kell rúgnia a számára idegen szülőbolygóján egy forradalmat, amit nagyon szimpatikusan, de emberien, kétségektől gyötörten tesz meg.  Akkor is elszorult rendesen a torkom, amikor kiderült, mi a császár B terve arra az esetre, ha a barátainak mégsem sikerülne megállítania a reménybeli feleségét (mellesleg már most tökéletes politikus a gyerek, úgy hazudik, mint a vízfolyás). Scarlet meg Wolf voltak azok a karakterei a történetnek így visszatekintve, akik a sorozat köteteiben minden létező módon és mértékben megszívták, azt hinnéd, hogy a legrosszabb, ami történhet velük az volt, hogy Scarlet fogságba esett az előző részben, de nem, ennél ebben a kötetben csak rondább dolgok következnek. Bár sokan nem szeretik az ő párosukat, de nekem végül is sosem volt problémám velük. Tetszett, hogy a szereplők eljutnak Wolf gyerekkorának a helyszínére, ez a személyes kapcsolódás rétegeltebbé tette azt, ahogy a holdi társadalmat láttatja a regény, meg érzelmi töltet szempontjából is elég erős volt. Jó volt, hogy végül is egészen sok holdi karaktert megismertünk, akik közül a főszereplők mind egy-egy másképpen hátrányos, elnyomott, megfélemlített, szabad akaratában korlátozott csoportból jöttek.

Ezt már a Cress ajánlóhoz is be akartam rakni,
de akkor nem találtam meg a gépemen :D

Eddig vacilláltam, de ez után a kötet után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy Cress és Thorne párosa volt a kedvencem a sorozatból, talán azért, mert nekik kell a leginkább összecsiszolódniuk, mindketten elég nagy jellemfejlődésen mentek át a szemünk előtt, amit kifejezetten érdekes volt követni. Örültem, hogy mindketten kaptak lehetőséget a könyvben a bizonyításra, azok után, hogy mennyit viccelődnek a többiek Thorne üres szájhősködésével, jól jött az a pár alkalom ebben a kötetben, amikor megmutathatta a rátermettségét, illetve a pozitív hozzállásával segített átlendülni más karaktereket a nehézségeiken, és Cressnek is volt alkalma megtalálni a benne mélyen rejtőző hőst.  Iko ábrázolása is jó volt a regényben, hasonló a helyzet vele meg Thorne-nal: először mindketten inkább comic relief-karakternek tűntek a szememben, de idővel jóval összetettebbé vált a kép, ahogy egyre inkább megismertem őket. A robotlánynak is találtam persze shipet a végére, bár nyilván eléggé irreális a dolog, de hát miért pont ő ne lehetne szerelmes?

Tetszett az, hogy bár persze eléggé romantika-hangsúlyos is volt a sorozat a tündérmesei örökség miatt, de közben nem sikkadt el a szereplők között a bajtársias-baráti kapcsolatok kibontása sem. Szerintem majdhogynem minden szereplő megkapta a saját kis bonding pillanatát, ami elég nagy szó, hiszen a szereplők magas száma miatt összesen 8x7=56 ábrázolandó kapcsolatról beszélünk, és akkor Ikót még nem számoltam. De voltak ezek közül különösen szívet melengető kis sziporkák, például az egy beszélgetés alatt kibimbódzó brománc Kai és Thorne között, vagy az, ahogy Cress a kezdeti félelmét legyőzve megkedveli Wolfot és próbál legjobb tudása szerint vigyázni rá (Cress beilleszkedése a csapatba amúgy is minden szempontból szívet melengető). Emlegethetném akár az a „percenként leüvöltelek, de ez valójában csak azt jelenti, hogy törődök veled”-dolog, ami Scarlet meg Winter között bontakozott ki, vagy akár a Cinder és Thorne közötti már-már testvéri viszonyt imitáló barátságot is. De az új szereplők is szépen beilleszkednek, már említettem Wintert, de tulajdonképpen Jacin sem lóg ki annyira a bandából… ennek a kettőnek meg külön jellemzője hogy fura, félig-sértő beceneveket aggatnak a többiekre, amiken különösen jól szórakoztam (jellemző például az egész bandára, hogy Ze’evre úgy hivatkoznak mintha tényleg farkas lenne, ami érdekes volt). Azzal megtámogatva, hogy minden karakter teljesen egyedi, kidolgozott, érthető volt, és szép jellemfejlődési ívet kapott a történet végére, eredményül a legdiverzebb és imádnivalóbb baráti kört kaptam meg, amiről szerintem eddig valaha olvastam. Különösen cukin mutatkozott meg ez abban, ahogy Cinder a vége felé a befolyását arra használta, hogy mindenkinek szépen kiegyengesse a sorsát.

És végül is, bár a Mockingjay-áthallások miatt a lázadozós szál picit egyensúlyvesztett volt tónusában, de összességében szerettem a részben azt, ahogy egyensúlyozott a dráma és a humor határán. Szerintem ügyesen sikerült megtalálni azt a pontot, ahol még a karakterekre épülő komikum nem nyomta el, hanem jól kiegészítette a drámát. Persze teljesen drámai helyzetekből sem volt hiány, személy szerint nekem az egyik leginkább meghatározó az volt, amikor mindenki próbálja visszatartani Cindert, hogy közbelépjen a kivégzések közepette, amit ők is alig bírnak tétlenül végigülni. Továbbá, bár nyilván nem annyira ez a lényeg, de van pár elgondolkodtató kérdés, amivel szintén ügyesen játszik a könyv, például a felelősség kapcsán, de megjelennek bizonyos bioetikai vonalak, például a testünk feletti rendelkezés joga, Wolf kapcsán az, hogy mennyire maradhat önmaga valaki, miközben átalakították az egész idegrendszerét, vagy akár Iko kapcsán az, hogy mennyiben tekinthető embernek egy mesterséges intelligenciával rendelkező robot, vagy akár egy kiborg. Szép volt még, hogy több karakter esetében hangsúlyos volt, hogy meg kellett tanulnia elfogadni önmagát, foglalkozott a holdiak képessége és a főszereplő kiborg mivolta miatt viszonylag sokat a könyv a testképpel, illetve hogy a szerelmet úgy ábrázolta, mint ami a másik feltétel nélküli elfogadásában gyökerezik, viszont ami mégis inspirálja őket ara, hogy jobb emberek legyenek. A hatalom és a vele való visszaélés is megjelenik a regényben, például Winteren keresztül, aki inkább a tébolyt választja, de nem hajlandó használni az erejét mások befolyásolására, míg Cinder az utóbbi megoldásra kényszerül rá, és a barátait is rendszeresen manipulálnia kell, hogy megvédje őket.

A sorozat végül egy elvárható mértékben epic fináléban csúcsosodik ki, ahol már nem kérdés, hogy Levanát el kell tenni láb alól, csak az, hogy kinek milyen áldozatot kell hoznia ezért. Mert a holdi arisztokrácia kb. olyan, mint Az éhezők viadala felfuvalkodott kapitóliumi polgárai… plusz képesek kontrollálni a náluk gyengébbek elméjét. (Igen. Ez pont annyira szar a könyvben, mint amennyire annak hangzik elsőre is.) A vezetőjük pedig nem csak egy végtelenül hatalommániás nő, de ebben a kötetben egyre jobban kiviláglik, hogy egy pszichopata. Természetesen végül minden Cinder és Levana párviadalára fut ki, ami pedig úgy gondolom, méltó tetőpontja volt ennek az egésznek. Utána pedig a levezető pár fejezet tiszta gyönyörűség volt.

Mint már az elején elmondtam, nem tökéletes a regény, azt hiszem, nekem a Cress marad a kedvenc részem a sorozatból, azonban összességében a Holdbéli Krónikákra elmondhatom, hogy Az éhezők viadala óta ez volt az első sorozat, ami annyira tudott invesztálni érzelmileg, mint az, illetve még néhány meghatározó szériája az életemnek (Harry Potter), és bizonyos szempontokból túl is tudott tenni ezeken, másban meg persze nem. Persze leginkább kikapcsolódásra jó és sokat nem kell tőle várni, de szerintem a YA piacon egy kifejezetten egyedi, értelmes és rengeteg élvezetes tartalommal telerakott történet volt ez. Végtelenül szomorú vagyok, hogy vége van, de kíváncsian várom az írónő következő regényét, meg a napokon belül megjelenő novelláskötetet.

10/10 pont

A végére egy kis humor...

Zárásnak némi szomorú aktualitás: mint talán tudjátok, Magyarországon elég mostoha kiadói bánásmódban részesül a sorozat, az első két kötet ugye megjelent, de, annak ellenére, hogy a könyvek jól fogytak, az Alexandra egyelőre nem tervezi a további kötetek kiadását. Hogy meggyőzzék őket, lenne kereslet a könyvekre, a sorozat rajongói petíciógyűjtésbe fogtak. Ha szeretnétek támogatni ezt az ügyet, írjátok alá, hátha így hozzájárulunk ahhoz, hogy ez a méltán világhírű sorozat ne maradjon elérhetetlen a magyar célközönsége számára.

http://www.peticiok.com/marissa_meyer_-_holdbeli_kronikak_3_es_4_resz_kiadasa

Évösszefoglaló 2015. I. - Személyes kiadás

A tavalyelőtti évhez hasonlóan tervezem dokumentálni 2015-öt is, szóval először is lássuk a még anno kaentől szedett maratoni személyes kérdéssort. :) (És igen, tisztában vagyok vele, hogy így január végén csöppet aktualitását vesztette a dolog, de így alakult. Tervezek írni egy rövid szösszenetet arról, miért nem megy mostanában a blog, de amennyire odavagyok, nem biztos, hogy abból lesz bármi is. Szóval röviden csak maradjunk annyiban, hogy érzelmi kimerültséggel küszködöm.)

1. Hol kezdted a 2016-os évet?

Szegeden ünnepeltem, a molyos társasjátékkör néhány tagjával meg a párjaikkal és barátaikkal, szűk körben, társasjáték-partival.

2. Jártál iskolába 2015-ben?
Aha, megint nem volt jobb dolgom. :P

3. Kellett kórházba menned?
Őszintén szólva nem emlékszem, hogy voltam-e kórházban az évben, szóval valószínűleg nem voltam, még látogatás sem rémlik. Magánklinikán voltam megnézetni az anyajegyeimet egy bőrgyógyásszal, de asszem az nem számít.

4. Volt bármilyen ügyed a rendőrséggel?
Nem. Idén jó kislány voltam.

5. Hová utaztál 2015-ben?
Ausztriában síeltünk egy hetet, nyáron Görögországban töltöttem majdnem hat hetet, valamint Aradra és környékére utaztam ilyen két napos kis túrára. Egyébként meg ingáztam a Szeged-Kaposvár tengelyen sokat.

6. Vásároltál valamit 50.000 forint feletti értékben?
Ajándékba kaptam szüléimtől egy új Nikon tükörreflexes gépet objektívvel, meg egy tabletet. Magamnak/ajándékba szokás szerint csak könyveket vettem ilyen értékben. Illetve a Görög úthoz a szállást is gyakorlatilag én fizettem.

7. Ismersz valakit, aki megházasodott?
Ehem, egy barátom (én fotóztam az esküvőjükön, király volt), egy volt osztálytársam, meg még egy ismerősöm. De egy rakás eljegyzés történt körülöttem, szóval várhatóan a helyzet a jövőben fokozódni fog.

8. Ismertél valakit, aki elhunyt?
Az unokatesóim másik ági nagypapája (aki nekem nem rokonom).

9. Költöztél ebben az évben?
Nem. (Ez maradt.)

10. Milyen koncertekre/előadásokra mentél el?
Koncert: Idén a koncertekben voltam olyan rekorder, mint tavaly a mozilátogatásban. Összesen nyolc koncerten voltam részben vagy teljes hosszában jelen, és a fellépők jó részét most hallottam először. A legnagyobb élmény szerintem a Rájátszás-koncert volt, bár úgy mentem oda, hogy semmit sem tudtam a zenéjükről, de nagyon jó volt a hangulat, és megszerettem azt is, amit csinálnak.

Színház: Az első félévben még érvényes volt Kaposvárra a bérletünk, még szerencse, mert az utolsó előadásaink között volt az Augusztus Oklahomában, ami számomra az évad legjobb darabja volt. Szabadtérire idén is mentünk, egy tűzijátékkal, szitáló eső miatti megszakítással és hajnali keléssel tarkított augusztus 20-ai előadásban láttam A nyomorultakat, és nagyon-nagyon tetszett. Úgy döntöttünk a családdal, hogy a kaposvári színház nem érdemli meg többé a pénzünket, de a szegedivel akartam még tenni próbát, úgyhogy itt vettem szabadbérletet magunknak. Eddig volt szerencsém látni A víg özvegyet (átlag operett, kicsit bugyuta történet, semmi különös), illetve A varázsfuvolát (Alföldi rendezte, nagyon egyedi újraértelmezés volt, de nekem nagyon tetszett).

Mozi: Idén mindig csak akartam menni moziba, az érdeklődésemre számot tartó film vetítése meg a szabadidőm ritkábban találkozott, mint tavaly, de azért így is négyszer ültem a széles vászon elé, és egyszer sem bántam meg.

11. Írd le a születésnapodat!

Idén Görögországban ért a születésnapom, még a szakmai gyakorlat utolsó napjaiban. Konkrétan az volt a legutolsó nap, amikor bementem a munkahelyemre, így nagy búcsúzkodásban telt az egész. Előző nap vettem egy tiramisutortát a szupermarketben (nem mertem ennél fancybbet, nehogy megolvadjon, amíg ingázom), és úgy alakult, hogy ez volt az egyetlen nap, amikor senki sem tudott kijönni elég kocsival a városközpontba, szóval fel kellett sétáltatnom a tortát a hegyre (plusz útközben felfröcskölte rám a járda mosására használt vizet egy autó, pft). Napközben körbekínáltam a munkatársakat a tortával, emiatt sokan felköszöntöttek, sőt, az egyiküktől, egy kint élő magyar nőtől, akivel sokat beszélgettem az ott töltött egy hónapban még ajándékot is kaptam: egy LED-es zseblámpát, mert meséltem, hogy az ott töltött idő végeztével kempingezni megyek (hasznosnak is bizonyult az ajándék, amikor elhánytam valahova útközben a fejlámpámat). Viszonylag sokáig maradtam, vártam, hogy elfogyjon a torta, de csak nem akarózott neki, ezért benyomtam vagy négy szeletet, majd a maradékot otthagytam a hűtőben egy cetlivel, hogy vigye el, akinek kell. :D Ezután lesétáltam a tengerpartra, és beültem az egyik étterem tengerre néző tetőteraszára vacsorázni, nagyon hangulatos volt. Füstölt makrélát és töltött szőlőlevelet ettem előételnek, aztán chilis paradicsomszószban párolt fekete kagylót.

12. Mi az a dolog, amiről azt gondoltad, sosem tennéd meg, mégis vállalkoztál rá 2015-ben?

Azt hiszem, idén nem történt ilyen, mindig csak annyira feszegettem a határaimat, amennyire még normálisan szoktam. :D Talán az, hogy egyedül jártam-keltem egy teljesen ismeretlen városban.

13. Mik voltak a kedvenc pillanataid?
A görög nyaralás/munka sok pillanata, a téli síelés, a Tágas Tér Fesztivál is egy három napos fantasztikus őrület volt, a szórakozós estéim nagy része.

Illetve van egy konkrét sztori: szeretünk tengerparti nyaralásokon búvárszemüveggel halakat nézni. Görögországban találkoztunk egy kis vörös színű hallal, ami nagyon félénknek bizonyult, abban a két hétben, amíg a szüleim is ott voltak, összesen háromszor sikerült egy-egy példányt megpillantani. Az utolsó Athénban töltött napomon természetesen kimentem még egyszer fürdeni, közben még gondoltam is rá, hogy milyen jó lenne egy ilyen halat látni, mert amióta a szüleim nélkül voltam ott, még egyszer sem sikerült. Csak olyan biztos, ami biztos alapon néztem be az egyik szikla alá, hátha látok ott valami érdekeset… és nem egy, nem kettő, hanem három olyan kis hal úszott ki alóla. :D

14. Érkezett új jövevény a családba?
Nem, csak a távolabbi ismerősöknek születtek babái.

15. Melyik volt a kedvenc hónapod?
A július meg az augusztus fej fej mellett, a görögországi tartózkodásom ezt a két hónapot ölelte fel, illetve júliusban a kajaktábor is nagyot lendített a hangulatomon.

16. Ki volt a legjobb ivócimborád?
A Miaszösz, avagy a kollégiumi bölcsész srácok és baráti körük. :D

17. Szereztél új barátokat?
Úgy érzem, ez az év nagyon sikeres volt a kapcsolati hálóm kiterjesztésében, a kollégiumban is jobban sikerült beilleszkednem a társaságba, ezen kívül a szegedi molyos társasjátékkörös csapattal sikerült megismerkednem, illetve szorosabbra fűztem a szálakat a református barátaim közösségével. Plusz a mesterképzés olyan szempontból jó, hogy összecsúsztunk több évfolyamról, és akik nem velünk kezdtek, köztük is van pár említésre méltóan kellemes egyén.

18. Legjobb szórakozós estéd?
Évkezdő kocsmatúra a Miaszösszel, magyaros szakest, a házassági évfordulós parti Athénban a régi utazós társaságommal, a kajaktábor estéi.

19. Elvesztetted valamelyik barátodat 2015-ben?
Nem tudok róla. (Még mindig.)

20. Változott a hajstílusod?
Nem igazán, de gondolkodom valami újításon, talán 2016-ban.

21. Volt autóbaleseted?
Nem (hála Istennek). (Ez maradt.)

22. Hány éves lettél 2015-ben?
Huszonkettő.

23. Tettél újévi fogadalmat?
Hogy nem teszek újévi fogadalmat (teljesítettem is, de jó vagyok). Na jó, szeretnék stabilan bemenni 55-58 kiló közé, de nem fogadtam meg.

24. Csináltál valami nagyon égőt?
Sírtam a főnököm előtt. (Megint… szánalom vagyok.)

25. Vásároltál valamit eBayen?
Ömm… háromlábú állványt és állványadaptert okostelefonhoz. Szerencsére két fajtát rendeltem, mert az egyik nem volt jó.

26. Házásodtál vagy váltál?
Hehe. Nem. (Ez maradt.)

27. Hajtott rád valaki?
Idén különösen sikerem volt a zaklatóknál, volt már máskor is ilyennel dolgom, de most nagyon rám szálltak. Januárban mindjárt le kellett szerelnem egy online „rajongómat”, majd egész tavasszal élvezhettem egy telefonos zaklató kellemes társaságát, aki rendszeresen felhívott titkosított számról, majd nem szólt bele a kagylóba. De egyértelműen az volt a csúcspont, amikor Görögországban személyesen is rám szállt egy pasi, még jó, hogy észnél voltam és sikerült elkerülnöm, hogy nemi erőszak legyen a dologból (így megúsztam annyival, hogy közölte, szétcuccolná a seggem, és mutogatni akarta nekem a péniszét, de akkor már távozóban voltam, szóval annyira nem jött össze neki :D).

28. Voltál beteg idén?
Két nappal az év vége előtt sikerült megfáznom, úgyhogy az új évet vörösre dörzsölt orral köszöntöttem. XD Más betegeskedésre nem emlékszem.

29. Örülsz, hogy elmúlt 2015?
Igen. A sok jó dologgal együtt is eléggé megviselt érzelmileg ez az év.

30. Mit vársz a legjobban 2016-ban?
Nem is tudom. Talán hogy végre büszke lehessek a munkámra, és eredményeim legyenek.

31. Mit csináltál életedben először 2015-ben?

- csináltam hóangyalt templomudvaron

- szerettem meg a közepesen átsült marhahúst

- jártam Salzburgban

- csevegtem (próbáltam csevegni) németül

- tanultam spanyolul

- szerepeltem TDK-konferencián

- kért fel egy srác táncolni, miközben nem volt hajlandó letenni a kezében szorongatott pohár sört

- jártam rendszeresen társasjátékkörbe

- játszottam Munchkinnal, Dixittel, Bohnanzával, Vigyázz6!-tal

- fedeztem fel a Latin negyedet

- váltam megszállotjává a szálas teáknak

- voltam közeli rokon keresztelőjén (az unokatesóm lányáén)

- ittam meggysört

- voltam a Hídi Vásáron

- választottam bort emberek helyett (és arattam vele sikert)

- indítottam vlogot, vettem fel vlogbejegyzést

- ettem thai étteremben, ettem pad thait

- írtam, adtam be, védtem szakdolgozatot

- diplomáztam le

- mondtam diplomaosztós beszédet

- birtokoltam (és színeztem) felnőtt színezőkönyvet

- kajakoztam

- kenuztam

- fürödtem holtágban

- voltam drótkötélpályán

- ragadtam be és mentettek ki drótkötélpályáról

- énekeltem altatónak a Rakpartot (és ez utoljára is volt, megígérhetem)

- mondta nekem profi zenész azt, hogy jó a hangom (nem hittem neki, részeg volt)
- láttam spontán részeg sztriptízt

- táncoltam teraszon

- dolgoztam külföldön

- töltöttem 3 hétnél több időt külföldön

- béreltem lakást külföldön

- vigyáztam szárazföldi teknőcökre (tudtátok, hogy megvesznek a görögdinnyehéjért és állandóan dugnak? :D)

- mentem munkába a tengerparton

- úsztam naplementekor

- néztem meg a naplementét egy híres régészeti látnivalónál

- jártam: Delphoiban, Athénban, Eleusziszban, Korinthoszban, Mükénében, Spártában, Nafplióban, Epidauroszban, Olümpiában (meg még más meg nem nevezett Görögországi látnivalóknál)

- ettem tabulét, falafelt, spenótos-fetás bureket, paradicsomos chiliszószban párolt kagylót, baklavát, halvát, drachost, szuvlakit, kebabot, (igazi) muszakát, sült ochrát, napon szárított paradicsomot

- beleztem ki és grilleztem tintahalat

- ittam jegeskávét

- ejtettem be könyvet egy bokorba, majd másztam be utána egy forgalmas parkban XD
- láttam utcán heverő heroinos tűt

- kényeztettem magam fish spa-ban

- voltam moziban külföldön

- volt tömegközlekedési bérletem egy külföldi városban

- beszéltem napi szinten angolul

- ünnepeltem egyedül a születésnapomat

- tudtam meginni a sima, nem ízesített sört anélkül, hogy hányni akartam volna

- gazdagítottam egy érmegyűjtő kollekcióját (és okoztam ezzel nagy-nagy örömet)

- piknikeztem kikötőben

- táncoltam szirtakit

- kapott el a vihar egy szurdokvölgyben

- volt virágokkal díszített tortám

- láttam tűzijátékot Szegeden

- voltam augusztus 20-án Szegeden

- vigyáztam a keresztfiamra több napig

- jártam a keresztfiammal moziban, múzeumban, fürdőben

- aludtam egy ágyban egy kisgyerekkel

- próbáltam megcsinálni a 100 Day Song Challenge-et (még be akarom fejezni)

- voltam a Halászléfesztiválon

- iszogattunk addig a barátokkal, hogy a reggeli első busszal tudtam hazamenni

- tanultam szerbhorvátul

- voltam istentiszteleten a Református Egyetemi Lelkészségen

- sütöttem linzert

- voltam keresztény fesztiválon

- segítettem felállítani interaktív kiállítást

- vettem részt bibliadrámában (vagy interaktív-improvizatív körszínházban, mindkettő igaz)

- játszottam negatív karaktert színdarabban

- rendeltem házhozszállítással rendszeresen ételt

- ettem indiai étteremben Szegeden

- ittam kávét heti rendszerességgel

- voltam színházban Szegeden, vettem színházbérletet a szegedi színházba

- tettem szert fondükészletre és készítettem csokifondüt

- vettem részt új Antióchia közösség alapításában

- éreztem magam tiszteletreméltó vén rókának az Antióchia közösségben

- voltam a kollégium Biológiai Műhelyének titkára

- kértek fel eseményfotózásra

- voltam szakesten (bár nem a sajátomon, a magyarosokét fotóztam :D)

- mentem ki valaki elé a vasútállomásra és a buszpályaudvarra

- hívtak el szülinapi iszogatásra
- voltam a Szegedi Ökomenikus Gospelkórus karácsonyi koncertjén (más bandák, amiket először hallottam idén: Szabó Balázs, Szupernem, Hillsong London, Ákos, Rájátszás)

- vettem ételt azért, hogy odaadhassam egy hajléktalannak
- jelent meg cikkem az Élet és Tudományban

- mondtam fel valahol

- váltottam kutatócsoportot

- jártam csoportszemináriumra

- voltam a kollégiumi mikulásbulin

- vettem részt munkahelyi karácsonyi ajándékozáson

- láttam nagyon tiszteletreméltó embereket kegyetlenül berúgva

- mentettem meg valakit attól, hogy részegen összetörje más kocsiját

- volt komolyabb PMS-em (ezúton is elnézést kérek, amiért mindig úgy gondoltam, hogy az érzelmi tünetei ennek az állapotnak csak bugyuta tinilányok nyafogásai)

- ettem szilvalekváros bejglit

- lett saját tabletem

- fejeztem be lobo várólistacsökkentő kihívását

- szilvesztereztem Szegeden

32. Mit kívánnál 2016-ra, amit hiányoltál 2015-ből?
Szakmai siker és érzelmi biztonság, még mindig ezek hiányoznak a legjobban.

33. Melyik dátum fog 2015-ből örökre beleégni az emlékezetedbe és miért?
Még mindig épületesen pocsék vagyok dátumok megjegyzésében. :D

34. Mi volt a legnagyobb dolog, amit elértél az évben?
A csodával határos sikeres lediplomázásom, a szerintem frappáns diplomaosztó beszédem, a sikeresen megszervezett görög út, illetve a csoportváltás talán a legnagyobb eredményeim.

35. Mi volt a legnagyobb kudarcod?
Ez a félév (csak így egyben… az egész félév), a mérsékelten sikeres TDK-szereplésem, hogy sokáig képtelen voltam egy épkézláb kutatási eredményt összehozni.

36. Mi a legklasszabb dolog, amit vásároltál?
Amit magamnak vásároltam, azok közül könyvek, az egyetemi bögrém és pulcsim, illetve életem első balerina/lakkcipője hoztak lázba (nem röhög, magas a lábfejem, úgyhogy az utolsó nagy dolog ám!). Ajándékba: a szüleimnek vettem egy szép festményt karácsonyra.

37. Kinek a viselkedése késztetett ünneplésre?
Apumé, keresztfiamé és a húgáé, bérmalányomé a miaszöszös és a társasjátékkörös srácoké.

38. Kinek a viselkedése szomorított el?
Anyukámé. (Ez maradt.)

39. Hová ment el a legtöbb pénzed?
Kajára, teákra (elég félelmetes gyűjteményem van), könyvekre, karácsonyi ajándékokra, kézműves ékszerekre. Nagyjából mint tavalyelőtt, csak tavaly nem vettem annyi körömlakkot.

40. Mit vettél, ami miatt nagyon-nagyon izgatott lettél?
Kööönyveeeet, balerinacipőt, teákat szarvasgombás sajtot és egyéb burzsuj kajákat/alapanyagokat.

41. Melyik szám idézi fel benned örökké 2015-öt?
Ed Sheeran – Thinking Out Loud
Family of the Year – Hero

Mikky Eiko – Smile

Rájátszás – Kicsi nagy Isten

Ivan and the Parazol – Modernial

Priscilla Ahn – Fine On the Outside
Of Monsters and Man - Human

42. Az előző év azonos időszakával összehasonlítva most

i. boldogabb vagy szomorúbb vagy? Nagyjából hasonló, talán egy kicsit szomorúbb. Gyakrabban érzem azt, hogy valami hiányzik az életemből. (Ez maradt. Tehát kicsit MÉG szomorúbb vagyok, mint tavaly ilyenkor voltam. X’D)

.ii karcsúbb vagy teltebb vagy?  Az utóbbi időben a drasztikus kajamegvonásnak meg a stressznek köszönhetően fogytam.

iii. gazdagabb vagy szegényebb vagy? Gazdagabb. Jók az ösztöndíjaim. (Még mindig, bár kevésbé jók, mint tavaly ilyenkor, de még így is félreteszem a pénzt, hála a szüleim extra támogatásának.)

43. Miből szerettél volna többet csinálni?
Olvasás, írás, közösségi tevékenységek. (Maradt, főleg az írás… az elmúlt egy évben eléggé írói válságba süppedtem.)

44. Miből szerettél volna kevesebbet csinálni?
Stresszelés, azon való felesleges agyalás, hogy vajon jó irányba tart-e az életem. (Hah. Ez is maradt.)

45. Hogyan telt a karácsony?
Idén 25-én is otthon voltunk még, ami jó volt, mert nem kellett annyira kapkodnunk, aztán 26-án és 27-én látogattuk a rokonságot. Nem volt semmi különös, de az jó volt, hogy úgy jöttek ki a vasárnapok meg a kötelező ünnepek, hogy majdnem minden nap voltunk misén.

46. Szerelmes lettél 2015-ben?
Nem. (Ez maradt.)

47. Mi volt a kedvenc TV-műsorod?
Breaking Bad és a Chicago Fire szerepelnek a kedvenceim között.

48. Utálsz valakit, akit 2014-ben még nem utáltál?
Még mindig nem utálok senkit. (Maradt.)

49. Mi volt a legjobb könyv, amit olvastál?
YA: Marissa Meyer – Cress/ Silvana de Mari – Az utolsó tünde
Felnőtt: Jonathan Safran Foer – Rém hangosan és irtó közel

50. Mi volt a legnagyobb zenei felfedezésed?
A 100 Day Song Challenge-nek hála megtudtam, mi az a ska (de annyira nem gyere be).

51. Mi az, amire vágytál és megkaptad?
Minden felsorolt jó dolog az először csináltam listáról. ^^ Különösen örülök pár dolognak, amit már régóta szerettem volna megvalósítani, de eddig nem sikerült (Hídi vásár, Halászléfesztivál, SZÖG karácsonyi koncert.)

52. Mi az, amire vágytál és nem kaptad meg?
TDK-eredmény, párkapcsolat, érzelmi stabilitás (Maradt, nagyjából.)

53. Mi volt a kedvenc filmed 2015-ben?
Adaptáció: A kiválasztott II.
Eredeti forgatókönyv: Whiplash

54. Mi lenne az az egyetlen dolog, ami sokkal jobbá tenné a 2015-ös éved?
Egy párkapcsolat. Tavalyelőtt legalább randiztam, tavaly még azt sem.

55. Mi segített megőrizni az ép eszed?
Nyafogás barátoknak, írás, fél órás telefonbeszélgetések apuval, teázás.

56. Melyik hírességért rajongtál a legjobban?
Ferenc pápáért, minden megnyilvánulása olyan emberséges, nagyon kedvelem. (Maradjon, nem nagyon vagyok oda a hírességekért, és nem találtam olyat, akit jobban kedvelnék nála.)

57. Melyik politikai esemény kavart fel a legjobban?
A sok hülyeség a migránsokkal kapcsolatban.

58. Kit hiányoltál a leginkább?
A kaposvári barátaimat. Meg úgy általánosságban néha csak valakit, aki tényleg törődik velem. (Hát, ez mondjuk maradhat, azt hiszem.)

59. Ki volt a legjobb új ember, aki megismertél?
Nem tudom, mindenki klassz. ^^ (Még mindig nehéz lenne választani köztük szerencsére. :D)

60. Mondj egy fontos tanulságot, amit 2015-ben tanultál!
Pfft… nem lehet hatékonyan tanulni éjfél és hajnali 3 között? Vagy azt, hogy tényleg, egyáltalán nem bírom a kávét?

61. Hozz egy idézetet dalszövegből, ami jellemzi a 2015-ös éved!

’And so I just sit in my room

After hours with the moon

And think of who knows my name

Would you cry if I died?

Would you remember my face?’

Priscilla Ahn – Fine Ont The Outside