Catherynne M.
Valente – Marija Morevna és a Halhatatlan
(Könyvkuckó)
Habár az ígérgetett lendületem
körülbelül addig tartott, amilyen messze egy molyfing fúj egy léghajót, de
legalább azt az egy jót el tudom mondani, hogy mostanában tök jól haladtam a
párbajos könyvek olvasásával, még ha nem is mindegyikről olyan könnyű szavakba
önteni a véleményem, mint az elsőről. További halogatás helyett viszont belevágok.
A regény nem meglepő módon a
címbéli Marija Morevnáról szól, aki Szentpéterváron él kislányként a
családjával, és pont akkor cseperedik fel, amikor Oroszországba szép lassan
begyűrűzik a kommunizmus. Marija élénk fantáziával megáldott kislány, aki szeret
Puskint olvasni, de egészen addig nincs semmi rendkívüli az életében, amíg meg
nem látja, hogy egy madár leesik a fáról, majd férfivá változik, és megkéri a
legidősebb nővére kezét. Ahogy sorban mindegyik nővérével ugyanez történik,
Marija megsejti egy másik világ létezését, ahol a férfivá váló madarak normális
dolgok, és elkezdi várni, hogy egyszer majd érte is eljön valaki. Csakhogy, aki
Mariját feleségül kérni jön, az nem más, mint Koscsej, a Halhatatlan, akinek a
másik világ lakói is csak félve ejtik ki a nevét. Marija pedig vele megy, hogy
új életet kezdjen ebben az új világban.
Ááá… komolyan mondom, azóta nem
tudom, hogy mit mondjak erről a könyvről, sőt, azt se, hogy egyáltalán
tetszett-e, és ha igen, akkor mennyire, hogy elolvastam. Mert sokszor nagyon
tetszett, sokszor nagyon nem, de ami a nagyobbik baj volt, hogy sokszor csak
olyan langyosnak éreztem, nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz,
csak tapicskoltam benne, és vártam a végét. Ami mondjuk eleve rossz. Ha az
ember várja a végét.
Az elején egyértelműen és
erőteljesen megragadott a könyv. Ismerős Marija ártatlan rácsodálkozása egy
másik, titkokkal teli világra már számos ifjúsági műből, és van egy
tagadhatatlan nagy erénye a regénynek, ami egész végig fegyverténye volt: a
stílus. Egyszerűen gyönyörű, sőt, megkockáztatnám, hogy közel tökéletes ahogy
Valente elkezdi a regényt a férfivá változó madarak történetével, mint egy mese
a mesében, ami elem a népmesékre jellemző ismétlődéseivel még többször
visszaköszön a regény során. Aztán ahogy kibomlik Marija ifjúsága, azért is
rajongtam továbbra is, az egyre több mesei figura felbukkanásával. Habár azt
azonnal megállapítottam, hogy az orosz folklór terén bőven van még mit
polírozni a tudásomon, mert Baba Yagánál én bizony megálltam a fejlődésben, ez
a név is Muszorgszkij zeneszerzői munkásságából volt elsősorban ismerős.
Később, ahogy belépett a képbe
Koscsej, meg a mesebeli világ, eleinte még mindig érdeklődve vártam, merre tart
ez az egész, érdekesek voltak a mellékszereplők, de ahogy Marija lányból lassan
nővé érett, és elhagyta az általam ismerős terepként kezelt lányság
problémaköreit, úgy szép lassan azt éreztem, hogy eltávolodom a regénytől, és
már alig-alig kötötte le a figyelmem. Voltak persze Marija felnőtté válásának
olyan aspektusai, amiket értékeltem, például, ahogy erőssé és magabiztossá
vált, ahogy küzdött a céljaiért, de közben a Koscsejjel való kapcsolata
határozottan taszított, mint ahogy zavart a regény olykor kendőzetlen
szexualitása is.
Egy másik dolog, amivel a regény
eltávolított magától, az a sorsszerűség folyamatos ismételgetése volt. Mindenki
kárörvendően hangsúlyozta, hogy Marija minden törekvése hiábavaló, hiszen ez
így megy a világmindenség kezdete óta, és ő is ugyanarra a sorsra jut, mint a
számtalan többi lány, akin Koscsej már korábban végigment, és nagyjából az az
egy dolog motivált a tovább olvasásban, hogy hátha mégse lesz igazuk. De aztán
igazuk lett, mert a sorsszerűséget csak úgy egyszerűen ki lehetne kerülni,
akkor miről is beszélünk.
Ami még egy lenyűgöző eleme a
regénynek, hogy ezt a nővé érési történetet és a mesevilágot még átszövi a második
világháború szürreális és borzalmas világa, ami az éhező Leningrád utcáin
teljesedik ki. A mesevilág borzalmai hol párhuzamba állnak, hol tükörképet
nyújtanak a valóságnak, és a regény nagyon szépen ábrázolja a tragédiák által
kiváltott kiüresedést, a halált, az árulásokat, a különféle ideológiai
irányzatokat, vagy az éhezés és a bombázások borzalmát.
Az utolsó 50 oldalon viszont a
sok pozitívum ellenére is nagyjából elengedtem a kapcsolatomat a könyvvel,
annyira nem voltunk jóban, hogy a saját szememmel látott még hátralévő lapok
ellenére legalább három helyen hittem azt idejekorán, hogy na, most már csak
vége lesz a könyvnek, de nem lett. És aztán megint nem lett. És megint nem.
Aztán egyszer csak tényleg vége lett, de azt semmivel sem éreztem lezárásabb
lezárásnak, mint az előzőeket. Emiatt csalódotta és némileg keserű szájízzel
csuktam be a könyvet.
Összességében még most, hogy ezt
leírtam, se tudom, hogy mit gondolok a könyvről. Az a tippem, hogy ezt érdemes
lesz még néhány évvel később, érettebb fejjel újraolvasnom, hátha akkor jobban
meg tudom érteni, min megy Marija keresztül. Addig is, a hiányérzetem ellenére
se tudom azt mondani, hogy nem ajánlom a könyvet, mert nagyon érdekes az
alapkoncepciója, és gyönyörűen van megírva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése