Idézet


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sci-fi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sci-fi. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 26., vasárnap

A jövőben is a családja fog megnyomorítani mindenkit


Csodaidők I. – Az ogfák vöröse

(Könyvkuckó)

Ha már lendületbe jöttem, hozom is az első párbajos olvasmányom naplóját. Ez a könyv megint olyan, amivel hosszas közös történetünk van, hiszen már évek óta kerülgetem, konkrétan harmadszor kölcsönöztem ki most a könyvtárból, mire végre sikerült elolvasnom. A környezetemben rengetegen ajánlották, borzasztó népszerű ez a sorozat, és még személyes okom is van az érdeklődésre, hiszen a szerző egy evangélikus lelkésznő, és a könyv elég erősen szól a vallásról, vallásosságról is. Hogy akkor miért végezte egy várólistacsökkentős kihívásban? Talán tartottam tőle, hogy csalódni fogok a sok jó után, amit hallottam, ezért halogattam folyton az olvasását. Szerencsére azonban ez a könyv beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, sőt, annál többet is tett, végre egy olyan kötet volt, amit igazán meghatározó olvasmányélménynek tartok.

A regény tulajdonképpen a Raas család története, amit kétezer évvel napjaink után, a jövőben követünk végig. Bár az emberiség számos bolygót meghódított, az emberek mindennapi élete és problémái elég keveset változtak napjaink óta. A Kaveni közösséghez tartozó, szigorú nagycsaládos rendszerben élő Raasok voltaképpen tisztes hétköznapi emberek, akik akaratukon kívül válnak náluk jóval nagyobb események részeseivé. Az egyik főszereplő, Giin, befolyásos vezető pozícióját arra használja, hogy ellentmondásos ügyekben szólaljon fel, ami miatt rövid időn belül annyira keresztbe tesz a hatalomnak, hogy félre akarják állítani. Unokaöccse, Yaan, nagykorúsága határán a felnőtt identitását keresi, ezt azonban rendkívül megnehezíti zsarnokoskodó természetű apja, és a család szigorú elvárásai. Judy pedig egy intézetben nevelkedő kislány, aki a világon mindennél jobban egy családra válik, de erre a maradék reménye is elszáll, amikor anyja véglegesen lemond róla. Az ő hármasuk elbeszélésében kezd kibontakozni a történet, aminek ez a kötet egyértelműen csak egy bevezetője, ami jóval nagyobb dolgokat készít elő.

Ez egyértelműen és nyilvánvalóan a négy részes sorozatnak csak a bevezető kötete, de olyannyira, hogy alig veszi a fáradságot, hogy történjen is benne valami. Ha lehet valami panaszom a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez: kicsit lassú, és összességében eléggé kiszámítható. Nagyjából a regény legelején, már a kiindulási helyzetből meg tudtam mondani majdnem minden csavart, ami a főbb szereplőket érni fogja, és hogy hogyan alakul a sorsuk a kötetben. Ez általában zavarna, de ez esetben túl tudtam tenni magam rajta, mivel számomra az egész regény inkább egy karakterközpontú élmény volt. Az írónő érezhetően több energiát fektetett a szereplők átgondolásába, mint a cselekménybe, és véleményem szerint ez kifizetődött. A regény összes karaktere végtelenül emberi, senki sem tisztán jó vagy rossz, mindenkinek vannak szerethető tulajdonságai és olyan pillanatai, döntései is, amivel az ember nagyon nem ért egyet. Emiatt egyrészt a regény sosem válik prédikációvá, inkább kifejezetten elgondolkodtató, hiszen az ember sok szituációban mélázhat rajta, hogy ő mit tenne. Másrészt mellékhatásként azt vettem észre a regény végére, hogy még egy néhány mondatos mellékszereplő halálától is rendkívül elszomorodtam, annyira invesztált érzelmileg a történet.



Bár előre egyáltalán nem számítottam erre, de Giin volt messze az a főszereplő, aki a leginkább érdekelt, pedig a politikai intrikák nem feltétlen kötnek le. Viszont szerencsére azokról viszonylag kevés szó esett, sokkal inkább az állt a középpontban, hogy itt van egy felnőtt ember, aki egész életében keményen dolgozott és áldozatokat hozott, hogy a munkájában eredményeket érjen el, majd a rendszerrel ellenkező véleménye miatt egy pillanat alatt kirántják alóla a teljes egzisztenciáját, mindent, amiért az elmúlt 30 évben törte magát. Ennek következményeképp újra kell értelmeznie az egész életét, miközben vissza kell költöznie a családjához, és egy igazán megalázó helyzetben találja magát. Giint elsősorban az teszi szimpatikus főszereplővé, hogy ezeket a csapásokat meglepő méltósággal viseli, valamint a törekvő, becsületes természete és az önzetlensége, amivel másokon folyton segíteni próbál. Azt is érdekes olvasni, ahogy kényszerül visszailleszkedni a családjába, akiktől felnőtt élete során függetlenedett, de mindig is rendkívül fontosak maradtak az életében. Meg kell tanulnia, hogy a kompromisszumokra való törekvés nem jelenti azt, hogy kisebb embernek kell tettetnie magát a családja előtt, igenis otthon is fel kell vállalnia a vezetői kvalitásait és a tehetségét, és ezeket a képességeit akkor is érvényesítenie kell, ha a rokonsága kellemetlenkedő része a legrosszabb énjét próbálja kihozni belőle.


Bár elsőre erre nem gondoltam volna, de ahogy előrehaladt a regény, Yaan szála volt az, amit rendszeresen átlapoztam, hogy megnézzem, mi lesz a többiekkel, mielőtt visszatértem volna rá. A regény kezdetén a fiú személyisége alapvetően szimpatikus volt, és a dilemmáját is érdekesnek találtam, de aztán hamar elkezdett olyan döntéseket hozni, amikkel nagyon nem értettem egyet. Míg azt megértem, hogy miért hagyta ott a családját, de utána azt a fortyogó gyűlöletet, amit a családtagjai egy része iránt érzett, valamint a rendszer egészének megdöntésére irányuló vágyait nem nagyon tudtam megemészteni. A hozzáállása sokban mintha Giin tükörképe lenne: míg a nagybátyja látja az értéket a rendszerben, amiben felnőtt, és ezért belülről szeretné a hibáit orvosolni, Yaan vak dühében mindent teljes mértékben elutasít, és arra törekszik, hogy kívülről döntse meg az egészet. Ami szintén egy érthető álláspont, csak azt nem tudom, hogyan bír tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy a cselekedetei az ártatlan családtagjai életét fenyegetik. Néha egyszerűen csak szerettem volna felpofozni és az arcába üvölteni, hogy „nőjj már fel és ne legyél egy hisztis kamasz”. Nem igazán tudom elképzelni, hogy mindennek hátat lehet fordítani, és az a benyomásom, hogy Yaan nem is nagyon illeszkedett be a külsős világban, inkább csak kihasználták a tehetségét mások, hogy megszerezzék, amit akarnak, és közben teletömték a fejét hülyeséggel. Egyértelműen egy „tékozló fiú hazatér” szálnak örülnék a legjobban az ő esetében, remélem ez meg is valósul valamilyen formában a későbbi kötetekben, és nem rombolja teljesen tönkre mindenkinek az életét előtte.

Judy pedig egy nagy gombóc szerethetőség már a legelejétől, ahogy az őt ért nehézségek ellenére egy tizenkét évestől kitelő maximális mennyiségű gyermeki ártatlansággal, de éles ítélőképességgel szemléli a világot, és egyszerűen nem tehettem róla, az első pillanattól fogva szurkoltam neki, hogy jó helyre kerüljön és rendeződjön az élete. Ő pedig sok tekintetben Yaan ellenpontjának tűnik a regényben: megtapasztalva a külsős és a kaveni intézetek világát is, aztán végül családra lelve, maximálisan értékelni tudja a kaveni életforma pozitívumait. Mivel a külsős világnak ő leginkább csak az árnyoldalát látta, a szemében még inkább felértékelődik a kaveni társadalom gondoskodó, szociálisan érzékeny felépítése, és a nagycsaládos struktúra. Giinnel imádtam az interakcióikat a regényben: annyira szívmelengető volt nézni, ahogy a körülmények ellenére lassan összecsiszolódnak, és mindkét intelligens, nagyon zárkózott ember kivirágzik attól, hogy próbál nyitni a másik felé.
A másik dolog, ami abszolút lenyűgözött a regényben, az a kitalált világ, és annak a bemutatása volt. Az írónő hátteréből meg az eddig elmondottakból már lejöhet mindenkinek, hogy bizony ez a regény elég súlyos vallási témákkal gurigázik, de mindeközben felépít egy színes, nagy méretű és érdekes science fiction világot, aminek minden kis szeglete izgalmas volt, a közlekedéstől kezdve a szabadidős tevékenységeken át a közigazgatásig (!). Egyszerűen mindent olyan lenyűgözőnek találtam, hogy alig tudtam betelni vele, különösen a kaveni kultúrát, ami nagyon hasonlít ma is létező vallási szekták működéséhez, amik alapvetően elutasítják a technológiai fejlődést, de az írónő fel tudta úgy építeni, hogy egy science fiction világban is logikusan tud működni ez a közösség, és érthető, hogy miért maradt fent ebben a formában. A legjobb az egészben pedig szerintem az, hogy a bevezetés ebbe a világba olyan természetes módon történik: nem magyarázgat hosszadalmasan szinte semmit a regény, mivel a szereplői számára ezek természetesek. Ehelyett velük együtt mozogva egy lassabb tanulási folyamaton keresztül ismerjük meg a világot.

És persze az üzenetek és témák is nagyon érdekesek. A kaveniekkel szemben kialakult gyűlöletet például nehéz nem párhuzamba hozni a zsidóellenességgel, ami ráütötte a bélyegét a huszadik századra. De persze a lehetséges értelmezések köre nem feltétlen áll meg itt: ugyanúgy láthatjuk a szereplőkkel történtekben az egyén különböző kihívásait, amit a hite kapcsán él meg, és tényleg semmi sincs senkinek a szájába rágva, és nincsenek egyértelmű válaszok. Ha amúgy nem érdekel a vallás, ez a könyv akkor is egy érdekes és élvezetes olvasmány, bár tény, hogy nekem azért ez nagy vonzerő volt benne.

A hosszadalmas és nem teljesen összefüggő rajongói ömlengésből már lehet sejteni: engem abszolút lenyűgözött ez a regény, és már alig várom, hogy olvassam a folytatást. Örülök, hogy ezzel kezdtem a párbajt, mert kedvet csinált a többi listás regény elolvasásához.


10/10*** pont

2016. január 31., vasárnap

Leszámolás a gonosz királynővel


Marissa Meyer – Winter (The Lunar Chronicles IV.) + PETÍCIÓ a végén – kérlek, ha nem is akarod elolvasni a könyvajánlót, legalább az utolsó bekezdést nézd meg!

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat negyedik részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az első három részre vonatkozóan, amiknek az ajánlóját itt találod: 1. Cinder 2. Scarlet 3. Cress

Józan eszemre nem hallgatva elolvastam a vizsgaidőszakban az egyik kedvenc sorozatom utolsó kötetét, és ahogy arra számítani lehetett, hagyott is űrt az életemben rendesen. Ezért – józan eszemre megint nem hallgatva – rettentő bejegyzéselmaradásaim ellenére is kénytelen vagyok elmondani a véleményem erről a könyvről, mivel nem igazán tudok senkivel beszélni róla, és így az a minimum, hogy kiírom magamból.

Miután Cinder és szedett-vedett kis csapata egy vakmerő akcióban elrabolták Kait a saját esküvőjéről, a társaság egy hónapot tölt bujkálással, illetve felkészüléssel a gonosz Levana királynő hatalmának megdöntésére. És bár még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek felkészültnek, de muszáj tenniük valamit, mivel a Földön szükségállapot áll elő a holdi katonák támadásai miatt. Így hát Kai hazamegy, és kikönyörgi Levanánál, hogy tartsák meg mégis az esküvőt, méghozzá a Holdon. Amikor pedig odautazik, becsempészi a bolygóra a barátait is. Eközben a Holdon Winter hercegnő élete veszélyben forog, mivel mostohaanyja, a királynő benne is fenyegetést lát, hiába nem királyi vér, illetve bomlott meg a lány elméje évekkel korábban attól, hogy nem volt hajlandó használni a képességeit. Jacin, a testőrségbe besorozott hűséges gyerekkori barátja sok veszéllyel szembenézve visszatért hozzá, de talán az ő odaadása sem lesz elég, hogy megóvja a hercegnőt a rá leselkedő veszélyektől.

Na jó, mielőtt átcsapna ez a bejegyzés kontrollálhatatlan rajongói nyáltengerbe (mint ahogy pillanatokon belül át fog), azt azért el kell ismernem, hogy én teljes mértékig tisztában vagyok vele: ez a sorozat - és ez a kötet különösen is – nem hibátlan. Minden kötetben akadtak kisebb-nagyobb bakik és logikai bakugrások, és itt is van egy-két különösen szembeszökő, bár ezeket a történet hevében el tudtam többnyire nézni. Ami viszont már egy kicsit zavart, az a véletlen-faktor volt. A szereplők számos iszonyú, szinte nevetségesen amatőr hibát követnek el a történet során, rendszeresen úgy mennek bele szituációkba, hogy igazából nem tervezték meg, mit fognak csinálni (még akkor is, ha néha azt mondják, megtervezték). Jó pár dolog csak úgy jön össze nekik mégis, hogy közben a kezükre játszik a vakszerencse, például rendszeresen van olyan, hogy véletlenül pont összefutnak valakivel, akit meg akarnak keresni. Persze tulajdonképpen nem vártam én sokat tőlük, hiszen azért a csapatban igazából nincs olyan, akinek bármiféle valós stratégiai tapasztalata lenne… csak egy kiborg mérnök, egy politikus, egy agresszív francia farmerlány, egy mentális beteg hercegnő, egy önös érdekektől hajtott testőr, egy antiszociális kockalány, meg két disszidált katona, akik közül igazi háborút még egyik se látott. Szóval jó, összességében tisztában voltam vele, hogy sokat fognak bénázni, de azt nem gondoltam, hogy ENNYIT.

A másik, ami eléggé furcsa volt nekem, az a lázadásos szál kivitelezése volt. Valahogy… nem illett ez az egész Mockingjay-feeling az eddigi hangulatához a sorozatnak, nyilván mert a történet eredendő cukiságával nem mehetett bele kellőképp a drámába (bár meg kell adnom neki, megpróbálta). Ráadásul ez az egész forradalom is nevetségesen egyszerűen zajlott le, egyszerűen csak hiteltelen volt, hogy ez így végbemehet. Jót tett volna szerintem a sorozatnak, ha az írónő kettébontja ezt az utolsó részt, mondjuk két 600 oldalas kötetben kevésbé lett volna feszített a tempó, és talán egy kicsit hihetőbbre meg lehetett volna írni.

De mivel ezt nem kaptuk meg, így maradt ez az egy kötet 800 oldalban, amit pár nap alatt faltam fel, annyira letehetetlen volt. A cselekmény abszolút magával ragadó és lebilincselő, bár kész csoda, hogy egyáltalán működik, hiszen annyi szálon fut egyszerre, hogy minden józan ítélőképességgel bíró író úgy gondolná, szét fog esni az egész a francba, valahogy mégsem teszi (rendszeresen fut 3-4 szálon párhuzamosan a cselekmény és összesen azt hiszem, 10 különböző szemszögszereplőt számoltam… ez azért elég bevállalós, például nekem a Trónok harcánál se működött). A folyamatos feszültséget az egészen jól sikerült ritmizálás tartja fent, szerintem nagyjából két olyan pontot találtam összesen a regényben, ahol félre bírtam úgy rakni, hogy nem rágtam le az összes körmömet az idegtől, mert egyszerűen valamelyik szálon mindig épp az izgalom legközepében voltunk, ami legtöbbször azzal is járt, hogy éppen egy vagy több karakter élete veszélyben forgott. És persze a végén minden úgy alakul, ahogy az ember előre gondolta (komolyan, én a fejemben listáztam a regény előtt, hogy mire számítok, minden pontot ki tudtam pipálni, még az egészen valószínűtleneket is), de valahogy én összességében mégsem bántam, hogy nem okozott meglepetést a regény, néha jó egy befejező kötettől pont azt kapni, amit az ember remél.

Persze én bevallottan a karakterek miatt vagyok beleesve ebbe a sorozatba, így hát
Winter
valószínűleg akkor is élveztem volna a regényt, ha annyi lett volna a cselekménye, hogy pasziánszoznak a Rampionön. Ebben a kötetben ugyebár névleg Winter a főszereplő, de a nagy lezárás kényszere miatt a kötet sokkal kevésbé fókuszál az ő történetére, mint az előző kötetek a címszereplőére (ilyen szempontból is jó lett volna még egy rész, amiben már be van mutatva az összes fontos karakter). Végül is összességében ez sem ütött vissza, talán azért, mert Winter és Jacin szerepeltek már az előző kötetben is, ha nem is ismertük meg őket rendesen. Illetve volt némi infó a háttértörténetükről a kiegészítő kötetben, a Fairestben, és úgy érzem, nekem az is segített közelebb kerülni hozzájuk, különösen Jacinhez. Neki az előző kötetben még csak jól elszórakoztam a rohadékságán, de ebben a kötetben már felszínre kerülnek a pozitív tulajdonságai is, leginkább a hűsége Winter iránt, meg az, hogy mennyire háttérbe tudja saját magát szorítani, mekkora áldozatokat hoz azért, hogy megvédje a szeretteit. Persze ettől még nem lesz tökéletes, még mindig hideg, távolságtartó és arrogáns, valamint eléggé jellemző rá, hogy számára a cél abszolút szentesíti az eszközt, nem különösebben izgatja hány ember életét teszi maga körül tönkre egészen addig, amíg az közelebb viszi a kívánt eredményhez… de legalább ez fordítva is igaz, amíg nem hátráltatja valami a cél elérésében, addig szívesen teszi azt, ami helyes.

Wintert pedig összességében nem lehet nem imádni, ő az az ideális nép hercegnője típus, mindenkivel törődik, mindenkihez kedves, alázatos, szép meg minden jó. Csak ott az az aprócska bökkenő, hogy úgy tele van pakolva hallucinációval a csinos kis feje, mint befőttel a nagyim kamrája. A mentális állapota kellőképp komolyan volt ábrázolva a regényben, Meyer szerintem szépen kezelte a témát, amiért jár neki a pirospont. Összességében pontosan azt kaptam a két karaktertől, amit vártam: két, a holdi társadalom elitjében felnőtt fiatalt, akik pontosan megtanultak lavírozni az udvari intrikában úgy, hogy életben tudjanak maradni, mégsem rontotta meg őket teljesen, ez pedig pont annyira érdekes perspektíva, amennyire annak hangzik. A kapcsolatukban szerettem azt, hogy nem egykettőre alakult ki, ők voltak az egyetlen páros a történetben, akik már a cselekmény kezdete előtt is ismerték egymást, totyogós koruk óta voltak legjobb barátok, ez pedig szép lassan átalakult szerelemmé, aminek a körülményeik miatt egyikük sem engedhetett. Összességében klassz volt a Hófehérke mese elemeinek beleszövése is a történetbe, szeretem Meyer megoldásiban azt, hogy olyan elegánsan egyszerűek, mindig olyan eszközöket használ, amik amúgy is adottak a történetben, és pont így tud egy olyat csavarni a mesei elemeken, hogy azok felbukkanása mellbevágó és rettenetesen hatásos legyen.

A többi szereplő között a figyelem (meg a fontosság meg az életveszély) szerintem nagyjából egyenletesen oszlik meg, kicsit nyilván Cinder-hangsúlyosan, elvégre mégis ő a fő-főszereplő. Ő meg Kai továbbra is a felelősséggel birkóznak, hiszen a lánynak be kell rúgnia a számára idegen szülőbolygóján egy forradalmat, amit nagyon szimpatikusan, de emberien, kétségektől gyötörten tesz meg.  Akkor is elszorult rendesen a torkom, amikor kiderült, mi a császár B terve arra az esetre, ha a barátainak mégsem sikerülne megállítania a reménybeli feleségét (mellesleg már most tökéletes politikus a gyerek, úgy hazudik, mint a vízfolyás). Scarlet meg Wolf voltak azok a karakterei a történetnek így visszatekintve, akik a sorozat köteteiben minden létező módon és mértékben megszívták, azt hinnéd, hogy a legrosszabb, ami történhet velük az volt, hogy Scarlet fogságba esett az előző részben, de nem, ennél ebben a kötetben csak rondább dolgok következnek. Bár sokan nem szeretik az ő párosukat, de nekem végül is sosem volt problémám velük. Tetszett, hogy a szereplők eljutnak Wolf gyerekkorának a helyszínére, ez a személyes kapcsolódás rétegeltebbé tette azt, ahogy a holdi társadalmat láttatja a regény, meg érzelmi töltet szempontjából is elég erős volt. Jó volt, hogy végül is egészen sok holdi karaktert megismertünk, akik közül a főszereplők mind egy-egy másképpen hátrányos, elnyomott, megfélemlített, szabad akaratában korlátozott csoportból jöttek.

Ezt már a Cress ajánlóhoz is be akartam rakni,
de akkor nem találtam meg a gépemen :D


Eddig vacilláltam, de ez után a kötet után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy Cress és Thorne párosa volt a kedvencem a sorozatból, talán azért, mert nekik kell a leginkább összecsiszolódniuk, mindketten elég nagy jellemfejlődésen mentek át a szemünk előtt, amit kifejezetten érdekes volt követni. Örültem, hogy mindketten kaptak lehetőséget a könyvben a bizonyításra, azok után, hogy mennyit viccelődnek a többiek Thorne üres szájhősködésével, jól jött az a pár alkalom ebben a kötetben, amikor megmutathatta a rátermettségét, illetve a pozitív hozzállásával segített átlendülni más karaktereket a nehézségeiken, és Cressnek is volt alkalma megtalálni a benne mélyen rejtőző hőst.  Iko ábrázolása is jó volt a regényben, hasonló a helyzet vele meg Thorne-nal: először mindketten inkább comic relief-karakternek tűntek a szememben, de idővel jóval összetettebbé vált a kép, ahogy egyre inkább megismertem őket. A robotlánynak is találtam persze shipet a végére, bár nyilván eléggé irreális a dolog, de hát miért pont ő ne lehetne szerelmes?

Tetszett az, hogy bár persze eléggé romantika-hangsúlyos is volt a sorozat a tündérmesei örökség miatt, de közben nem sikkadt el a szereplők között a bajtársias-baráti kapcsolatok kibontása sem. Szerintem majdhogynem minden szereplő megkapta a saját kis bonding pillanatát, ami elég nagy szó, hiszen a szereplők magas száma miatt összesen 8x7=56 ábrázolandó kapcsolatról beszélünk, és akkor Ikót még nem számoltam. De voltak ezek közül különösen szívet melengető kis sziporkák, például az egy beszélgetés alatt kibimbódzó brománc Kai és Thorne között, vagy az, ahogy Cress a kezdeti félelmét legyőzve megkedveli Wolfot és próbál legjobb tudása szerint vigyázni rá (Cress beilleszkedése a csapatba amúgy is minden szempontból szívet melengető). Emlegethetném akár az a „percenként leüvöltelek, de ez valójában csak azt jelenti, hogy törődök veled”-dolog, ami Scarlet meg Winter között bontakozott ki, vagy akár a Cinder és Thorne közötti már-már testvéri viszonyt imitáló barátságot is. De az új szereplők is szépen beilleszkednek, már említettem Wintert, de tulajdonképpen Jacin sem lóg ki annyira a bandából… ennek a kettőnek meg külön jellemzője hogy fura, félig-sértő beceneveket aggatnak a többiekre, amiken különösen jól szórakoztam (jellemző például az egész bandára, hogy Ze’evre úgy hivatkoznak mintha tényleg farkas lenne, ami érdekes volt). Azzal megtámogatva, hogy minden karakter teljesen egyedi, kidolgozott, érthető volt, és szép jellemfejlődési ívet kapott a történet végére, eredményül a legdiverzebb és imádnivalóbb baráti kört kaptam meg, amiről szerintem eddig valaha olvastam. Különösen cukin mutatkozott meg ez abban, ahogy Cinder a vége felé a befolyását arra használta, hogy mindenkinek szépen kiegyengesse a sorsát.



És végül is, bár a Mockingjay-áthallások miatt a lázadozós szál picit egyensúlyvesztett volt tónusában, de összességében szerettem a részben azt, ahogy egyensúlyozott a dráma és a humor határán. Szerintem ügyesen sikerült megtalálni azt a pontot, ahol még a karakterekre épülő komikum nem nyomta el, hanem jól kiegészítette a drámát. Persze teljesen drámai helyzetekből sem volt hiány, személy szerint nekem az egyik leginkább meghatározó az volt, amikor mindenki próbálja visszatartani Cindert, hogy közbelépjen a kivégzések közepette, amit ők is alig bírnak tétlenül végigülni. Továbbá, bár nyilván nem annyira ez a lényeg, de van pár elgondolkodtató kérdés, amivel szintén ügyesen játszik a könyv, például a felelősség kapcsán, de megjelennek bizonyos bioetikai vonalak, például a testünk feletti rendelkezés joga, Wolf kapcsán az, hogy mennyire maradhat önmaga valaki, miközben átalakították az egész idegrendszerét, vagy akár Iko kapcsán az, hogy mennyiben tekinthető embernek egy mesterséges intelligenciával rendelkező robot, vagy akár egy kiborg. Szép volt még, hogy több karakter esetében hangsúlyos volt, hogy meg kellett tanulnia elfogadni önmagát, foglalkozott a holdiak képessége és a főszereplő kiborg mivolta miatt viszonylag sokat a könyv a testképpel, illetve hogy a szerelmet úgy ábrázolta, mint ami a másik feltétel nélküli elfogadásában gyökerezik, viszont ami mégis inspirálja őket ara, hogy jobb emberek legyenek. A hatalom és a vele való visszaélés is megjelenik a regényben, például Winteren keresztül, aki inkább a tébolyt választja, de nem hajlandó használni az erejét mások befolyásolására, míg Cinder az utóbbi megoldásra kényszerül rá, és a barátait is rendszeresen manipulálnia kell, hogy megvédje őket.

A sorozat végül egy elvárható mértékben epic fináléban csúcsosodik ki, ahol már nem kérdés, hogy Levanát el kell tenni láb alól, csak az, hogy kinek milyen áldozatot kell hoznia ezért. Mert a holdi arisztokrácia kb. olyan, mint Az éhezők viadala felfuvalkodott kapitóliumi polgárai… plusz képesek kontrollálni a náluk gyengébbek elméjét. (Igen. Ez pont annyira szar a könyvben, mint amennyire annak hangzik elsőre is.) A vezetőjük pedig nem csak egy végtelenül hatalommániás nő, de ebben a kötetben egyre jobban kiviláglik, hogy egy pszichopata. Természetesen végül minden Cinder és Levana párviadalára fut ki, ami pedig úgy gondolom, méltó tetőpontja volt ennek az egésznek. Utána pedig a levezető pár fejezet tiszta gyönyörűség volt.

Mint már az elején elmondtam, nem tökéletes a regény, azt hiszem, nekem a Cress marad a kedvenc részem a sorozatból, azonban összességében a Holdbéli Krónikákra elmondhatom, hogy Az éhezők viadala óta ez volt az első sorozat, ami annyira tudott invesztálni érzelmileg, mint az, illetve még néhány meghatározó szériája az életemnek (Harry Potter), és bizonyos szempontokból túl is tudott tenni ezeken, másban meg persze nem. Persze leginkább kikapcsolódásra jó és sokat nem kell tőle várni, de szerintem a YA piacon egy kifejezetten egyedi, értelmes és rengeteg élvezetes tartalommal telerakott történet volt ez. Végtelenül szomorú vagyok, hogy vége van, de kíváncsian várom az írónő következő regényét, meg a napokon belül megjelenő novelláskötetet.


10/10 pont

A végére egy kis humor...


Zárásnak némi szomorú aktualitás: mint talán tudjátok, Magyarországon elég mostoha kiadói bánásmódban részesül a sorozat, az első két kötet ugye megjelent, de, annak ellenére, hogy a könyvek jól fogytak, az Alexandra egyelőre nem tervezi a további kötetek kiadását. Hogy meggyőzzék őket, lenne kereslet a könyvekre, a sorozat rajongói petíciógyűjtésbe fogtak. Ha szeretnétek támogatni ezt az ügyet, írjátok alá, hátha így hozzájárulunk ahhoz, hogy ez a méltán világhírű sorozat ne maradjon elérhetetlen a magyar célközönsége számára.


2015. november 20., péntek

Robinson, mit keresel a Marson?


Mentőexpedíció – The Martian (2015)

(Filmszemle)

Mivel enyhén ráfüggtem a regényre tavasszal, úgy éreztem mentálisan kielégítőnek, ha a filmmel is teszek egy próbát, be is ültem a nyitóhétvégén a moziba, és nem is bántam megy egy csöppet sem. (Akit érdekel a könyvről a véleményem, videó ITT látható.) Valami számomra is ismeretlen oknál fogva azonban általában ilyen szituációkban szoktam írói válságot kapni, így ezt a filmet is csak sajnos jóval azután bírom véleményezni, hogy leszedték a műsorról.

Mark Watney, botanikus és mérnök, az Ares 3 expedíció keretében érkezik négy társával a Marsra. Harminc napos ott tartózkodásukat azonban váratlanul meg kell szakítaniuk, amikor egy óriási porvihar azzal fenyeget, hogy megsemmisíti a felszállóegységüket. Evakuáció közben a bázis egy elrepülő darabja telibe találja Markot, akit a többiek az életjelenségeit mutató műszer sérülése miatt halottnak hisznek, így ott hagyják. Ő azonban minden valószínűség ellenére túléli a sebesülését, és arra kell eszmélnie, hogy egyedül maradt a vörös bolygón, a segítség minden reménye nélkül.

Gondolom, most már senkinek sem meglepetés, hogy a Mentőexpedíció szerintem is egy jó film lett… nem volt olyan kiemelkedő élmény, mint a regény, de nagyon közel jutott hozzá. Mondjuk a könyvet olvasva mindjárt úgy gondoltam, hogy ha ez egy kicsit is kompetens stáb karmai közé kerül, akkor menthetetlenül az év egyik legjobb mozija lesz belőle. Az eredeti történet ugyanis filmvászon után sikolt, gördülékeny, szórakoztató, izgalmas és megmozgató. És a film is ilyen – persze, még mindig nem szabad őrületes akcióra számítani, de ez a történet sosem arról szólt, szóval aki arra vár, nagyon el van tájolva. A film hátrányban van egy picit, mert nem tudja annyira megjeleníteni azt a mentáltornát, ami a regényben folyamatosan megy Watney túlélése körül, és időszűke miatt nyilván a trial-and-error tanulási lépéseiből sokat, meg egy-két halálközeli életveszélyes helyzetet ki kellett hagyniuk. Kompenzál viszont a mozi a lélegzetelállító látványvilággal, ami nagyon tudatosan tervezett, és ahhoz képest, hogy a Mars jelenlegi tudásunk szerint egy halom vörös kő néhány marék homokkal meghintve, egészen lebilincselő. A zene is nagyon szórakoztató, a letűnt korokat idéző diszkózenéket az illetékesek úgy vágták össze, hogy sikerült azzal egy egészen egyedülálló hangulatot teremteniük a filmnek.

Persze, mondjuk, ez mind nem sokat segítene a helyzeten, ha nem lennének a színészek, de vannak! Te jó ég, mennyire vannak! Bevallom őszintén, én Matt Damonért nem vagyok oda, nem igazán láttam még egy filmet sem, amiben kifejezetten nagyot dobott volna a művön a színészi játéka. Itt azonban rajta állt vagy bukott minden, és nagyon kellemesen csalódtam, szerethetőséggel, szívvel és humorral játszotta a srácot a szomszéd laborból, aki nyakig a szarban találta magát, de nem esik kétségbe (na jó, néha kétségbeesik, indokolt, azt hiszem), és nem adja fel. Mellette pedig minden mellékszereplővel is ki lehettem békülve, jól játszották a maguk kis karaktereit, még azoknak is sikerült életre kelteni a szerepeiket, akikre alig pár mondatot szán a film. Nagy megkönnyebbülésemre látnom kellett, hogy az előzetes pánikolásaimmal ellentétben nem hagyták ki a kínai szálat, és bár a castingos ember fejével azért még szívesen beszélnék, amiért összevissza kutyulta a szereplők etnicitását, azért a film végére már nem voltam kiakadva az indiai nevű néger színészen és a társain, mert amúgy nagyszerűen helytálltak. Különösen tetszett, hogy több fontos nőnemű karakter is volt a filmben, akik mind a saját területükön kompetens, erős, karizmatikus csajok voltak (igen, a műfajban ennek is lehet örülni).



((Ja és Bálna. Meg állítólag Müpa, bár én azt nem ismertem fel.))

Miért nem fetrengek mégsem örömmámorban? Bár nekem nem volt bajom se a cselekmény ritmusával, se a karakterekkel, mással viszont azért akadt. Először is, le kell szögezzem: a magyar szinkron borzalmas. Nem, nem a színészekkel van baj, a hangok jól eltaláltak, de mi volt ez a fordítás, könyörgöm?! A magyar szöveg valahogy nem ugyanazt a lazaságot adja át, amit az eredetinek, vagy a regény fordításának sikerült, hanem helyenként röhejes, és nem a jó értelemben, ez pedig rontotta az atmoszférát. Azon kívül, hogy rossz ötlet volt szinkronnal nézni, a másik hibás döntésemnek az bizonyult, hogy nem 3D-ben ültem be rá, mert bár így is gyönyörű volt a film, azért úgy egy picivel mégis többet adott volna.

Két fő problémám volt azonban a mozival, amiért egyértelműen a filmkészítőket hibáztathatom: az egyik az, hogy ugyan, könyörgöm, miért érezték szükségét, hogy változtassanak a tökéletesen jó alapanyagon, ráadásul egy olyan dologba piszkáljanak bele, ami a regény egyik fő erényét, a tudományos hitelességét vágta tönkre és tette nevetségessé? Valami szakértő biztos vinnyogott a sarokban, hogy ez nem lesz jó, de betömték a száját a rendezői kisszékkel. A másik bajom az volt, hogy közel sem sikerült annyira invesztálnia érzelmileg a filmnek, mint a könyvnek. Bár megszerettem a szereplőket, és azért ott volt az a néhány igen erős jelenet (pl.: amikor Markra rászakad a magányossága, amikor a csapat kapcsolatba tud lépni a hozzátartozókkal, amikor Mark a csapatával kommunikál), mégis, összességében egyiken sem időzött el eléggé a film, hogy igazán súlyossá váljon a mondanivaló. Így a legtöbb ember úgy jött ki a filmről, hogy egy helyenként vicces és akciódús sci-ficske volt ez, és semmi több. Az viszont tetszett, hogy a végén mutattak egy montázst arról, mi lett a karakterekkel az események után, az klassz volt.

A film, bár jól sikerült, számomra hiányzott néhány helyről még az erőfeszítés, hogy kiemelkedő adaptációként emlegethessem. Nem fogok senkit eltántorítani a megnézésétől, mert tényleg kellemes kikapcsolódás egy szombat estére. Én is újra elő fogom még venni, ezúttal angolul (és erősen figyelve a Müpára). De aki csak teheti, olvassa el a regényt, az azért sokkal nagyobb élmény.


10/8 pont

2015. szeptember 6., vasárnap

Egészségkímélő nanorobotokkal szép az élet, sejehaj


Itó Projekt - </Harmónia>

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvről írok most nektek, igyekeznem kell, hiszen már csak egy hónap van hátra a zárásig.

Kirie Tuan egy olyan világban él, ahol az emberi élet mindennél fontosabb, ezért a technológia fejlődésével kiirtottak minden betegséget és szó szerint közkinccsé tették a testüket. Bár az apja tudományos munkája segített létrehozni a rendszert, Tuan képtelen beilleszkedni, és kamasz korában öngyilkosságot kísérel meg. Felnőttkorára látszólag elnövi renitens hajlamait, így nagyon felelősségteljes munkát kap, a WHO spirálcenzora lesz…ami gyakorlatilag problémás területeken dolgozó békefenntartó rendőrszerűség. A múltja azonban kísérteni kezdi, amikor kamaszkori jó barátnője öngyilkosságot követ el a szeme láttára, és a világ más pontjain több mint 6000 ember ugyanígy tesz. Valaki képessé vált arra, hogy az emberek ellen fordítsa a saját agyukat, és Tuan versenyt fut az idővel, hogy megállítsa.

A viszonyom a regénnyel finoman fogalmazva is hullámzó volt. Előfordult, hogy attól tartottam, képtelen leszek rávenni magam az olvasására, aztán amikor belerázódtam, valósággal faltam az oldalakat. Sajnos azonban majdnem minden pozitívumra, amit fel tudtam hozni, jutott negatívum, így az összkép elég vegyesre sikerült.

Ami először megragadta a figyelmem (elég nyilvánvaló módon) az ETML kódok használata hangulatok, érzések, illetve bizonyos tartalmi elemek kiemelésére. Ez szerintem egy nagyon jó ötlet volt, sokat tett hozzá a regény hangulatához, a poszhumán (vagy mi a tök), robotokkal feldúsított emberiség hátborzongató képét remekül árnyalta ez a formai döntés. Mégis, hiába tudtam ezt azonnal értékelni, az eleje volt a leginkább küzdelmes a regénynek. A regény kezdetén nagyon zavart a három kamasz lány alakja, persze értem, hogy fel kellett vázolni Tuan múltját, de ezek a csajok egyszerűen elviselhetetlenek voltak. Mármint persze, minden disztópiának a középpontja valaki, aki nem tud, nem akar beilleszkedni az adott társadalomba (kivéve, amikor nem, lásd: A szolgálólány meséje), de ha a társadalmad legördögibb fegyvere a kedvesség és önzetlenség, akkor a lázadóság azt jelenti, hogy az író gyakorlatilag piedesztálra emeli az önzést és az egocentrizmust, ezt pedig nem tudtam megemészteni. Tuan meg Cían még hagyján, na de

<anger>HOGY nem tűnt fel senkinek, hogy Miach nem egy lángész, hanem egy közveszélyes pszichopata? HOGY? </anger>

Uhh, elnézést a kirohanásért, erre még visszatérünk.

Miután így végigszenvedtem az első nyolcvan oldalt, a helyzet sokat javult. Tuan felnőtt korában már sokkal szimpatikusabb főhős volt, tulajdonképpen tetszett az a formája a lázadásnak, amit végül választott. Emellett bejött a cselekménybe a nyomozás: Tuan arra kezdett gyanakodni, hogy Miach állhat a háttérben, bármilyen őrülten hangzik is ez, és az információkeresés, ahogy próbálta összerakni, mi történik, kifejezetten lekötött. Itt már kezdtem jobban megérteni a társadalmi rendszer problémáit és már nem kárhoztattam a lányokat annyira amiért nem tetszett nekik a rendszer. Ez a rész csúszott a legjobban, kifejezetten élveztem, a felvázolt világképpel és érdekes filozófiai problémákkal együtt kinézett egy gyenge öt csillag.

Aztán a könyv utolsó egyharmada számomra lejtmenetbe kezdett. Ennek több összetevője is volt, amik közül a leginkább meghatározó az, hogy a tudományos magyarázatát az eseményeknek a végére teljesen elcseszte az író, annyira, hogy azon kezdtem gondolkodni, vajon ezen a ponton Itó Projekt úr rákja agyi áttétet képzett-e (szegény bele is halt a betegségbe a könyv megjelenése után). És nem lett volna még annyira zavaró, de. Minden. Egyes. Tyúkszaros. Mondatban. Az. Orrom. Alá. Kellett. Dörgölni. Messze túl sok a tudományos blabla a regény vége felé, és nem tett jót, hogy amikor fájdalmasan felszisszentem egy-egy baromság láttán, utána csak még nagyobb és nagyobb butaságok sorakoztak a továbbiakban, amíg végül már a fejemet tudtam volna falba verni. A teljesség igénye nélkül:

<list:item>
<i> Az emberi akarat működése nem hiperbolikus az időfüggvényben. Gyerekekkel végeztek kísérletet, amiben két opció közül választhattak: vagy megették az előttük lévő egy szem cukrot, vagy a kísérletvezető később két cukrot adott nekik. Hat éves korukra szinte kivétel nélkül tudtak várni a nagyobb jutalom reményében. </i>

<i> Mi az, hogy halálösztön? Jó, tudom, Freudnak volt egy ilyen teljesen életképtelen gondolatmenete, de ez az is volt: egy teljesen életképtelen, buta, értelmetlen ötlet. Normális agyműködésű emberben az életösztön olyan erős, hogy nem is tudom, mit találhatnának meg, amit stimulálnak. </i>

<i> Végezetül: mekkora hülyeség már az, hogy tudat nélkül is tök jól el tud éldegélni az ember? A tudat nem csak arra kell, hogy egyszerű, túlélésre vonatkozó döntéseket meghozzon. Az finomhangolja a tudatalatti működését, szervezi a feladatokat, biztosítja azt, hogy az agyunk legyen a környezethez leggyorsabban adaptálódó szervünk. Persze lehet, hogy egyszer mindezt képesek lehetnek technológiával helyettesíteni, de az a technológia amit a könyvben ábrázol Itó, nem alkalmas még erre. Több fejlett állatfajnak is van öntudata, ennyire felesleges feature ez az agyunkon. Mi az, hogy valaki egy egygénes mutációtól tudat nélküli (!!!) és mégis jól elvan? MI? </i>

</list>

Mindezek tetejébe a történet vége felé erősen megrendült a hitem a főszereplőben. Úgy  hittem, hogy Tuan egy okos csaj, de addigra már a sorozatos sokkhatásoktól annyira elveszti a logikus gondolkodás képességét, hogy alapvető összefüggésekre se képes ráeszmélni magától, mindet meg kell kérdeznie, én meg kétségbeesetten lapoztam vissza, hogy MI, ez eddig nem tudtuk? Én már pedig azt hittem, hogy igen. A másik problémám a végével Miach volt. Oké, hagyják életben, mert ezek ilyen irgalmas nővérek, de

<anger> Az még hagyján, hogy a két kamaszlány nem jött rá, hogy a barátnőjük egy jól funkcionáló elmebeteg, de egy hordányi intelligens agykutatónak ez HOGY nem tűnt föl? MINEK adtak hatalmat a kezébe?! Miért nem látta senki a teljesen nyilvánvaló tényt, hogy ez a csaj PSZICHOPATA? </anger>

Mindezek ellenére azért megérintett a vége, és nem állítanám, hogy nem feszeget ez a könyv olyan filozófiai kérdéseket, amik nagyon is relevánsak és érdekesek. Eszembe juttatott valamit, amit még A civilizált emberiség nyolc halálos bűnében olvastam: hogy a modern ember azért nem képes olyan mély örömöket átélni, mert olyan nagy fájdalmakban sincs része. Ez ezen a világon nagyon jól látszott, az emberek teljesen apatikusak voltak, és bár mindenhonnan az harsogott, hogy az élet milyen értékes, valójában ezt senki sem élte meg, mert ismeretlen volt számukra az élmény, hogy mennyire törékeny tud lenni. Bár először jól hangzik egy betegségek és konfliktusok nélküli világ, de mélyebben belegondolva nem akarnék egy olyan világban élni. Mélázik továbbá olyanokon a könyv, hogy mi tesz minket emberré, egyéniséggé, és van-e értelme és létjogosultsága egyáltalán az öntudatnak, mint olyannak. Ezeknek a kérdéseknek egy része is abszolút megfogott, így, bár helyenként kifejezetten küzdelmes és/vagy idegesítő volt számomra a könyv, mégsem mondhatom, hogy rossz lett volna. Kár, hogy a szerzőnek már nem lesz lehetősége még ennél is jobb műveket írni.

 

10/8 pont

(Nagyon szép a borító, de HOGY lehet a csajoknak ennyi haja?)

2015. július 21., kedd

Rapunzel, Rapunzel, engedd le a dokkolókart


 
Marissa Meyer – Cress (Holdbéli Krónikák III.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat harmadik részéből készült és szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az első két részre vonatkozóan, melyek ajánlóit itt találjátok: 1. Cinder 2. Scarlet

Eh, tudom, hogy mással vannak elmaradásaim, de úgy döntöttem, inkább erről a nemrég elolvasott regényről írok, hogy megjutalmazzam magam a válságból való kilábalás megkezdéséért.

Cress szereti magát bajba jutott hölgyként elképzelni, aki várja a tornyában, hogy a herceg megmentse. Csakhogy a börtön, amiben gyerekkora óta raboskodik, valójában egy Föld körüli pályán keringő műhold, aminek létezéséről és pontos rendeltetéséről csak fogva tartója tud. Cress a hosszú évek alatt programozói szakértelmével szolgálta a Hold népét, akik halálra ítélték volna, hiszen immúnis a különleges erejükre. A lány, ha titokban is, de lázad a rendszer ellen, ami kis híján kidobta a kukába, segíti Cindernek és társainak a szökését. Amikor végre sikerül velük felvennie a kapcsolatot, természetesen arra kéri őket, mentsék ki szorult helyzetéből. Az akció azonban nem egészen úgy sikerül, ahogy tervezték (mit szépítsük: tragikus fordulatot vesz), és a csapat három részre szakad: Cinder a súlyosan megsebesült Wolffal Afrika felé veszi az irányt, hogy dr. Erland segítségét kérjék, Scarletet túszként a Holdra hurcolják, Cress és Thorne pedig egy rázós landolás után a sivatag közepén találják magukat, minimális felszereléssel, és a segítség minden reménye nélkül.

A Holdbéli Krónikák sorozat nekem könnyű szerrel a kedvenceim közé tartozik. Bár nyilván nem a leginkább mélyenszántó irodalmi mű, amit valaha olvastam, de az izgalmas cselekménye, jól megformált karakterei és az a néhány elgondolkodtató részlet az elő két kötet esetén kiválóan megragadták a figyelmem. Kíváncsi voltam, a harmadik mit tud ezek után nyújtani.

Mint már a címben is utaltam rá elmésen, ez a rész Rapunzel történetét állítja a középpontba. Tavaly valamiért elolvastam ebből az eredeti Grimm-mesét, és rá kellett jönnöm, hogy a feldolgozások, amiket eddig láttam, erősen ki voltak kozmetikázva, a többségük a toronyba zárt hosszú hajú lányt és a gonosz boszorkát tartotta meg a meséből, az eredeti cselekményből, ami elég sötét és összezavaró (igazi jó kis családi történet gyermekrablás csonkítás és szexuális utalások vonalon :D) nagyjából-egészében véve semmit sem őriztek meg. Kíváncsi voltam, Meyer mit vesz át az alapanyagból, és mennyire közelíti a koncepciót inkább a Disney-féle Tangled-höz. Végül is arra jutottam, hogy bár Cress és Thorne karakterei eléggé egyívásúak mint Aranyhaj és az ő nagyon-nem-herceg Eugénje, mégis, a cselekményelemek tekintetében az írónő nem kímélt minket, bőséggel vett át az eredetiből, és ezeket ugyanolyan kreatívan igazította a saját világához, mint ahogy az előző kötetekben is tette.

A történet ezúttal már rendszerint négy szálon fut. Egyértelműen a fő cselekményszál, Cress és Thorne szála volt ebből a legizgalmasabb számomra, Cinder és Scarlet szálán is csordogáltak az események, de sokkal lassabban, és sajnos ez a kötet volt az a pont, ahol, bár továbbra is érdeklődtem helyenként Kai uralkodói nyűglődése iránt, már korántsem kötött le annyira, mint korábban, néha szerettem volna csak átlapozni, hogy történjen már valami. A szálak ütemezése viszont szerintem jobb volt, mint az előző kötetben, pont akkor jöttek a kapcsolódási pontok, események, találkozások, amikor szükség volt rájuk, és úgy általában, rendkívül letehetetlennek találtam a könyvet, a második felét együltő helyemben olvastam végig, pedig talán még vastagabb volt ez a rész, mint az előző. (Jó, az igaz, hogy egész nap autóban ültem aznap, időm az volt bőven, de ki is töltötte a napomat.)

Cress, az új főszereplő, egy hihetetlenül szerethető figura. Jól kihasználta Meyer a
körülményeit, hogy megteremtse ezt az ártatlan, álmodozó, külvilágra tágra nyílt szemmel rácsodálkozó lánykát, akiben azonban meglepő intelligencia és kurázsi lappang (csak még magának is fel kell fedeznie). Mindazonáltal Cresst lehet tisztelni a bátorságáért is, hiszen azért nem volt kis teljesítmény szembeszállni a királynővel és segíteni annak az embernek a szökését, akit a leginkább elő akar keríteni.  Viccesnek találtam azt a részletet, hogy már a kezdet kezdetétől bele volt esve Thorne-ba, noha eleinte nem is igazán őt szerette, csak azt az idealizált, téves elképzelést, hogy ő aztán tudja, kicsoda valójában, a rosszfiús külső mögött micsoda érző szív lapul. Amiről persze tudjuk, hogy részben igaz, de azért Thorne korántsem olyan makulátlan, mint Cress elképzeli, a sorozat többi figurájához hasonlóan ő is nagyon emberi, egyedi hibákkal és erényekkel.

Thorne is reflektorfénybe került ebben a kötetben, és bár örültem ennek, valahogy csak sikerült még inkább kíváncsivá tennie. Szeretnék róla többet megtudni, hogy milyen volt a háttere, hogyan hagyta ott a sereget, szeretnék jobban belelátni a fejébe, megérteni, mi motiválja bizonyos döntéseiben. Kezd az az érzésem lenni, hogy a stílusával valójában egy mélyen gyökerező kisebbrendűségi érzést kompenzál. Ez nem lenne csoda a jelenlegi közegében, ahol tulajdonképpen ő az egyetlen, aki nem kiemelkedően tehetséges és különleges semmilyen szempontból sem, és a csapat szereti is az orra alá dörgölni, hogy nem nagyon jó semmire (pl.: elvileg ő a „Kapitány”, de Scarlet ezerszer jobb pilóta nála... hogy csak egy dolgot említsek). Persze az is lehet, hogy csak túlmagyarázom a dolgot, és Meyer egyszerűen nem tudta őt 100%-ig karakterhűre írni. Mindenesetre az elméletem megmagyarázná, miért nem tudja elfogadni a pozitív tulajdonságait, miért mondogatja Cressnek egyfolytában, hogy ő mennyire egy rossz ember, aki nem méltó hozzá, holott közben 100%-ig úriemberként viselkedik a lánnyal, és ez nem igazán segíti az állítása alátámasztásában. A romantikus szál közöttük egyelőre még elég halotthalvány, de azért aranyos, bár ők talán a sorozat eddigi legkevésbé összeillő párosa, pont ezért egészítik jól ki egymást. Ráadásul a közös jeleneteik alatt egyszerűen képtelen voltam kikapcsolni a fejemben az Aladdin nagy romantikus duettjét, tökéletesen illett hozzájuk:

„Téged vár a világ, bársony egeken ringat...”

Különösen kedveltem ezzel a résszel kapcsolatban, hogy kivétel nélkül mindegyik fontosabb szereplőnek  jócskán feszegetnie kellett a határait, olyan szituációba kerültek, ami teljesen idegen és nehezen kezelhető volt számukra. Cress végre kiléphetett a fogságából, de ez egyben azzal is járt, hogy szembe kellett néznie a szép-csúnya és számára jobbára ismeretlen nagyvilággal. Thorne azzal küszködik, hogy egy baleset miatt hirtelen mások segítségére van szorulva, elveszti az önállóságát. Cinder és Kai elég hasonló dolgokon mennek keresztül, mindkettejüket a fiatalon rájuk szakadt felelősség kínozza. Cinder a balul sikerül mentőakcióig nem igazán szembesül vele, hogy a többiek vezetőként tekintenek rá, bűntudat nyomasztja, amiért nem tudta megoldani a helyzetet, sorsára kellett hagynia Thorne-t és Scarletet. Ráadásul szép lassan szembesül vele, milyen is az emberek élete a Holdon, és meg kell emésztenie, hogy egy ország népe számít rá, holott néhány hónappal ezelőtt még csak egy megvetett kiborg volt. Az ő jellemfejlődése amúgy nem egy, hanem két misét is megérne, látszik, hogy azért mégiscsak ő a fő-fő-főszereplő. Kai talán a neveltetése miatt kevésbé esik identitásválságba, de azért neki is van baja bőven, állandóan nyomasztják a különböző irányokból érkező elvárások, miközben ő hajlandó lenne végigvinni az öngyilkos tervét, hogy hozzámegy a gonosz holdi királynőhöz, még akkor is, ha ez a lépése nagy valószínűség szerint nem akadályozza meg a háborút, mert hát mi mást tehetne? Ráadásul még belpolitikai problémák miatt is főhet a feje, rájön, hogy a nagyapja kiborgokkal kapcsolatos jogszabályai erősen túlhaladottak, diszkriminatívak és számtalan visszaélésre adnak lehetőséget, de tényleg ez a legjobb időpont változtatni, amikor az egész Föld egy háború felé sodródik?

Scarlet és Wolf erősen alulreprezentáltak ebben a kötetben, bár a lány érezhetően olyan dolgokat készít elő, amik nagyon fontosak lesznek a továbbiakban, és azért nekik is kijut a jóból bőven. Wolfot még mindig rendszeresen élő fegyvernek használják, és ez azért nem olyasmi, amit könnyű megemészteni, főleg, hogy közben még Scarlet hiányát is túl kell élni valahogy. A lánnyal eközben a Holdon persze mindenféle csúfságok történnek, hiszen teljesen ki van szolgáltatva a holdiak különleges képességének, amivel vissza is élnek.

És végül, de nem utolsó sorban, nem mintha nem lenne még elég főszereplőnk, kapunk egy röpke ízelítőt az utolsó könyv párosából. Jacin Clay, a királyi testőrség köpönyegforgató tagja hosszabban szerepel, mivel kényszerű szövetségre lép a hőseinkkel. Ez nagyjából olyan élmény volt, mintha Draco Malfoy a történet valamelyik pontján átállt volna a jó oldalra. Jacin cinikus, modortalan, az élő fába is beleköt, és soha nem tudhatja az ember, hányadán áll vele, éppen miért is működik vele együtt, mivel csak a saját érdekeit nézi. Mindazonáltal rajta keresztül újabb érdekes rétegét ismerjük meg a holdi társadalomnak: a testőrséget, ahová a besorozás kötelező érvényű (csak a halál mentesít alóla), és a legfontosabb szempontok nagyjából azok, hogy nézzenek ki jól, valamint legyenek olyan könnyen manipulálhatóak, hogy különösebb erőfeszítés nélkül dróton rángatott bábokként funkcionáljanak. Jacin ezt olyan szintre fejlesztette, hogy kívülről látszólag annyi önálló gondolata sincs, mint egy fűszálnak, és ez ad neki némi szabadságot, hogy nem ismerik fel, mit is gondol valójában. Winterből egyelőre sokkal kevesebbet láttunk, de amennyit igen, az alapján könnyen lehet, hogy ő lesz a legkomplexebb főszereplő a történetben.

Francia borító... szerintem kicsit giccses
A történet csavarjai nem kitalálhatatlanok, sőt, az írónő kifejezetten szeret elhagyni utalásokat és sejtetéseket. Számomra maximum azért fordult elő meglepetés, mert már rendkívül régen olvastam az első részt, és ez a kötet sok olyan információra utal vissza, amik ott hangzottak el. Nem is ezzel ragadott meg igazából a cselekmény, hanem a már fent említett jó szálkezeléssel, és hogy az utolsó egyharmadra majdnem mindegyik szál összefut egy nagy fináléba. Rendkívül élvezetes volt számomra olvasni azokat a részeket, ahol a csipet csapat együtt volt, és próbálták bedobni a képességeiket a közösbe. Érezhetően kezd kialakulni köztük valamiféle kötelék, ezt legjobban Cinder és Thorne kapcsolata mutatta, a lány ugyanis elég komolyan gyászolta a kapitányt, amikor egy darabig azt hitte, hogy halott. Persze nem csak komoly pillanatai vannak a történetnek, még mindig fröcsög Cinder és Kai körül mindenből a szarkazmus, szóval nevettem is nagyokat, amikor éppen ráértem az izgalmak és érzelmi hullámvasutak közepette. És igen, a párosokat is imádom még mindig, bár el bírnám viselni, ha lenne egy főszereplő, aki nem találja meg ebben a két hónapban élete szerelmét, de legyen, ezt elnézem tündérmesés elemnek, a kapcsolatok kidolgozása realisztikus annyira, hogy ne zavarjon.

Ráadásul a könyv felvet néhány érdekes, elgondolkodtató kérdést is. Kifejezetten izgalmasnak találtam a kiborgok helyzetét, megítélését ebben a világban, amihez most kaptunk egy kis hátteret is. Az aktuális belpolitikai mizériák miatt a Földön bujkáló holdiak kérdésköre is elgondolkodtató volt számomra. Ezen kívül a holdiak különleges képessége kapcsán foglalkozik azzal a könyv, hogy milyen, amikor valakik ilyen korlátlan hatalmat kapnak mások felett, illetve ha egész társadalmi rétegek élnek megfosztva a személyiségüktől, szabad akaratuktól. Cinder ezen kívül vívódik még néhány kört a nagyobb jóért kérdésén is: mi az az ár, amit még meg lehet fizetni ebben a háborúban? Ő meddig hajlandó elmenni, hogy megvalósítsa a céljait? Ahogy egyre tovább hajlandó elmenni, nem válik-e ő is pont ugyanolyan rosszá, mint a gonosz szipirtyó, akit le akar győzni?

Így utólag visszatekintve annyi aspektusát élveztem ennek a könyvnek, hogy nem is tudom szinte, hogyan fért mindez el egy regényben. Persze volt néhány pillanat, amikor fogtam a fejem, például amikor a szereplők egy-egy beszélgetésben egyre csak kerülgették a forró kását, de ezt leszámítva jóformán tökéletes volt. Nagyon várom a Wintert és vele a nagy finálét. 

 

10/10** pont

 

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredeti még mindig szerelem, mint a sorozat összes borítója.

Kedvenc szereplők: (1) Cress (2) Thorne (3) Cinder (4) Iko (5) Winter

Kedvenc jelenetek: (1) Cinder elmegy meghívót lopni a nagynénjéhez (2) Cress és Thorne csókja (3) Cinder végre mindent jól elmond Kainak (4) Scarlet megismerkedik Winterrel (5) Jacin és Cinder elmennek gyógyszert venni

Mélypont: Cinder, MONDD MÁR KI!

Kedvenc ötlet: Minden Winter karakterével kapcsolatban, különösen a hallucinációi

2015. február 2., hétfő

Futurikus Csipkerózsika


Anna Sheehan – Hosszú álom

(Könyvkuckó)

Rosalinda Fitzroyra hatvankét év hibernáció után a lakóparkjukban felfedező túrára induló srác talál rá, aki első riadalmában (azt hiszi, hogy ügyetlenségében megölte a lányt) mindjárt szájon át is lélegezteti. Rose-nak azonban mesébe illő ébredése után nem csak a túlságosan hosszú hibernációs álom mellékhatásaival és a média figyelmével kell szembenéznie: az eltelt idő, egy háború és egy óriási járvány miatt mindenki halott, akit valaha ismert, nem csak a szülei, hanem a szerelme, Xavier is. Ilyen körülmények között igazi kínszenvedés visszatalálni a hétköznapok kerékvágásába, Rose azonban sok-sok segítséggel elkezdi venni az akadályokat, amíg egy napon egy robot nem érkezik a lakóparkjába, ami megpróbálja megölni őt.

A Hosszú álom azon kevés könyvek egyike, amik esetében tényleg érdemes alaposan megnézni a borítót, mert az egész regény élménye össze volt számomra sűrítve azon a kékségen. Először giccsesnek tűnt, aztán elkezdtek feltűnni az apró részletek, például az áramkörminták a szélén, vagy a borítón szereplő lány sötét, szinte kétségbeesett tekintete, amitől más szemmel kezdtem nézni rá, és a szépséges külső mögött észrevettem a sokkal mélyebb és sötétebb tartalmat.

Rose története is ilyen: az elsőre szépecskén és tiniregényesen induló sztori mögött végig meghúzódik a nagy, sötét szörny: egészen pontosan milyen volt a viszonya Rose-nak a szüleivel, miért és hogyan került rendszeresen hibernált állapotba, és végül hatvankét évvel ezelőtt miért nem ébresztették fel többet? Rose mindezen kérdéseinkre a regény első percétől tudja a választ, nincs itt semmiféle amnézia utáni releváció, hanem annál valami sokkal mélyebb és emberibb, mégpedig az, hogy nem bír szembenézni a történtekkel. Rose meggyőzte magát, hogy neki kell lennie a tökéletes kirakatgyereknek, aminek a szülei szerették volna, és hogy minden, ami történt, az az ő hibája. Nagyon-nagyon sok idő kell ahhoz, hogy felismerje, milyen mélyen is törték meg igazából a szülei, és hogyan tették tönkre apránként az életét, és ez az út, ami igazából kiemelte számomra a könyvet. Rose persze nem feltétlen szimpatikus minden pillanatban, sokszor túlságosan passzív és nem mer kiállni magáért, de a háttere miatt ez érthető.

Mindeközben a felszínen nem történik olyan sok minden, főhősünk gyógyulgat, újra elkezd iskolába járni (jaj nekünk), közben pedig megismerkedünk a szomszéd sráccal, Brennel, és a biológiai kísérletek során létrehozott génmanipulált szuperemberrel, Ottóval. Időközben Rose felidézi a Xavier-vel való kapcsolatát, így közvetve őt is megismerjük. Bren az átlagember a sztoriban, népszerű az iskolában, és Rose-nak persze tetszik, de a fiú nagyon jóindualtú és segítőkész, szóval számomra szerethetővé vált. Otto sokkal jobban hasonlít Rose-ra abban, hogy introvertált egy kicsit, és eléggé elüt az átlagtól. Az ő története nagyon-nagyon érdekes volt, meg úgy általában, ahogy a világot, az embereket látta, és ahogy kommunikált, azt valami lenyűgözően sikerült kidolgozni, amikor beszélgettek, akkor csak úgy faltam az oldalakat. Xavier-vel se volt szokványos a lány kapcsolata, hiszen a rendszeres hibernációk miatt a fiú gyorsabban öregedett nála, így abból, hogy a lány még a pelenkáját is cserélte, elértek odáig, hogy kamasz korukban volt egy időszak, amikor egyidősek voltak, és egymásba szerettek. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekes volt, amint láthattuk, hogy ugyanaz a kapcsolat hogyan változik az életük során, miként vesz fel új és új jelentéseket.

Ami még tetszett a könyvben az a meglepően barátságos jövőképe. Az átlagos disztópiákhoz képest, ahol jött egy nagy katasztrófa, és minden szarrá ment, ebben a történetben a technikai fejlődésnek sikerült kicsit ráncba szednie a dolgokat, és egy apokaliptikus járvány után a világ még mindig egészen élhető hely. Tetszett az a logikus gondolat, hogy a népesség drasztikus csökkenésével több erőforrás jut egy emberre, csökken a szegénység, a bűnözés. Mondhatjátok naivnak, de akár ilyesmi is lehet a jövő, kisülhetnek jó dolgok is tragikus eseményekből. Persze nyilván nem minden szép és jó, elnyomás, hatalmi harcok még mindig vannak, de én személy szerint élveztem, hogy nem a napi életben maradás a szereplők legnagyobb problémája. Plusz ez olyan kellemes dolgokkal járt együtt, mint a nemi és etnikai egyenlőség, hiszen, lássuk be, Otto még csak nem is ember egészen, mégis ki tudta küzdeni magának, hogy egy elit iskolában tanulhasson, ami azért nem rossz.

A regénynek olyan befejezése van, ami hiába lezárt, mégis folytatásért kiált. Tavaly meg is jelent a második rész angolul No Life But This címmel. Mindenképp kíváncsi vagyok rá, mert nagyon sok lehetőséget látok még ebben a történetben, szeretnék többet olvasni Ottóról és a családjáról, és persze Rose további sorsa is érdekel.

Kinek ajánlom? Ha az érzelmi vonzata érdekel elsősorban a történetnek, akkor mindenképp olvasd el, párját ritkítóan jó könyv.
Kinek nem ajánlom? Öhh... nem kell túl komoly sci-fit várni tőle, oké?

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Szép az első angol borító is, de a mögöttes tartalmak miatt jobb szeretem a másodikat, amivel magyarul is megjelent.
Kedvenc szereplők: (1) Otto (2) Rose (3) Ben (4) Xavier (5) a kutya
Kedvenc jelenetek: (1) Otto a családjáról mesél Rose-nak (2) Rose és Xavier összejönnek (3) a kezdés (4) Xavier felfedi magát Rose előtt (5) Rose végre elismeri, mit tettek vele a szülei
Mélypont: -
Kedvenc ötlet: Otto különleges képességei