Na, ez a tavasz, ez valami elképesztő volt. Bár a blogon kevésbé manifesztálódott ez az aktivitás, de belevágtam molyon egy kihívásba, ami nagyon-nagyon jótékony hatással volt az olvasási szokásaimra. Összesen 21 könyvet olvastam el a tavasz folyamán, és ezek többsége regény volt, 5 kötetnyi mangát és egy kisregényt leszámítva. A legtermékenyebb hónapom a március volt a maga 10 elolvasott könyvével, májusra kicsit leeresztettem, de még ebben a hónapban is sikerült 4 könyvet kiolvasnom. A minőséggel se volt többnyire probléma: a legtöbb elolvasott könyvet kifejezetten kedveltem, és csak egy-egy kisebb-nagyobb problémám volt velük, és arra a könyvre, ami a legkevésbé tetszett is 7,5-es értékelést tudtam adni.
A termés hónapokra bontva, megelőlegezett, nagyjábólagos értékelésekkel:
Március:
Friedrich Dürrenmatt: Az ígéret (kisregény) 9 pont
V. E. Schwab: Vicious 10 pont
Stephen King: A Setét Torony – A harcos 9 pont
Rick Riordan: The Serpent's Shadow 9 pont
Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 1. (angol) 9 pont
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény 10 pont
Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 2. (angol) 9 pont
Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 3. (angol) 9 pont
Kendare Blake: Three Dark Crowns 9 pont
Marie-Aude Murail: Tartós hullám 9 pont
Április:
John Green: Turtles All the Way Down 10 pont
Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 4. (angol) 9 pont
Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 5. (angol) 9 pont
Gárdos Péter: Hajnali láz 8 pont
Lois Lowry: Hírvivő (újraolvasás) 10 pont
Kondor Vilmos: Budapest noir 9 pont
Ryan Graudin: Wolf by Wolf 10 pont
Május:
Ellen Hopkins: Impulse 8 pont
Lois Lowry: A fiú (újraolvasás) 10 pont
Agatha Christie: Az ijedt szemű lány 7,5 pont
Jodi Picoult: Házirend 9 pont
Bár ennyi jó könyvből elég nehéz lett volna elvileg választani, de igazából viszonylag hamar kialakult a végső sorrend, hogy melyik volt az öt kedvenc könyvem az évszakból. Most következzenek ezek, mindegyik néhány gondolattal megindokolva:
5. Stephen King: A Setét Torony – A harcos
Mint látható fentebb, ez az a könyv, amire nem adtam amúgy maximális értékelést, mégis bekerült az öt kedvencem közé. Ennek csak részben volt az az oka, hogy nem akartam betenni újraolvasásokat. A másik ok, nyilván, hogy szerintem ez egy igenis nagyon jó könyv, az egyetlen hibája teljesen szándékolt az író részéről: nehezen értelmezhető önálló alkotásként, hiszen az egész egy hosszú lélegzetvételű prológus. A regény egésze gyakorlatilag benne van az első mondatában, és ez akár taszító is lehet sok ember számára, de úgy árad a hangulat az oldalakról, hogy végső soron én nem tudom felróni neki, egy 300 oldalas vándorlásban mutat annyit a világból, hogy egyértelműen érdekeljen a folytatás, mégis, mindent áthat egyfajta misztikum, ami leginkább ahhoz hasonlít, mintha ősi legendákat olvasna az ember.
4. Ryan Graudin: Wolf by Wolf
Komolyan meglepődtem azon, hogy mennyire szerettem ezt a könyvet, úgy is, hogy külföldi vloggerek egy időben sokat dicsérték. Mégis, a regény sok kockázatot vállal, amibe akár bele is bukhatott volna. Az alternatív történelmi világ, ahol Hitler győzött a második világháborúban, és kicsit később világhatalom a fasiszta Német Birodalom, könnyen válhatott volna hiteltelenné. A haláltábori emberkísérletekben szuperképességekre szert tett főhőst, aki kamasz lány létére a legalkalmasabb ember, hogy merényletet kövessen el a Führer ellen, még ennyire se lehetett volna komolyan venni. Mégis, ebben a könyvben valahogy minden működött nekem, még a nyilvánvaló klisékre épült mellékkarakterekben is volt annyi emberség, hogy megszeressem őket. És talán ez a legnagyobb erénye a könyvnek: az embersége, amivel az egész témához áll, és a komplexitása, hogy nem riad vissza a saját, sokat szenvedett főhősének morális dilemmáitól. Ja és a cselekmény középpontjában álló motorverseny is meglepően lekötött, szívesen olvastam volna belőle többet is igazából. A főhős különleges képessége pedig nagyon jól működött metaforaként arra, milyen újra felépíteni egy ilyen világrendítő, traumatikus élmény után az identitást, legalábbis az én fejemben.
3. V. E. Schwab: Vicious (Viszály)
A szerző miatt gondoltam, hogy szeretni fogom a könyvet, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire. Imádtam, hogy a szuperhősös történetek fekete-fehér moralizációját teljesen felbontja ez a történet. Tulajdonképpen egy magasan funkcionáló szociopata meg egy sorozatgyilkos macska-egér játéka az egész, és a maga szempontjából mindegyik oldal tesz erősen megkérdőjelezhető dolgokat, de csak az egyik ismeri el magáról, hogy ő rossz ember, a másik meg van győződve, hogy jobb hellyé teszi a világot. Ja és a nagyszerű az egészben, hogy egyetemista korukban ezek a srácok legjobb barátok voltak, és egy túl messzire futott gondolatkísérlet eredményeként szuperhőst csináltak magukból. Gyorsan olvasható könyv, ami garantáltan megfog az érdekes karaktereivel és a még érdekesebb viszonyrendszereikkel, és egy földhözragadtabb kontextusba helyezi az egész szuperhősös műfajt. Ja, és nemrég magyarul is megjelent Viszály címmel. (Side note: valamiért indokolatlanul imádom, hogy megtartották a cím kezdőbetűjét, még ha a szó mást is jelent, mint az eredeti cím.)
2. Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Egy ideje viszonylag kiábrándultam a történelmi regényekből, főleg ami a YA-interpretációkat illeti. Aztán jött ez a csoda. Ami a litván történelem egyik félig elfeledett, sötét szegletét dolgozza fel. Ami realisztikusan és kegyetlenül ábrázolja, milyen a napról napra túlélés. Ami érdekes, morálisan komplex helyzetbe helyezi a főhősnőt (akinek a szabadszájú lázadósága elsőre kicsit taszító, de később megtanulja, hogy meg kell húznia magát!). Ahol a gyerekek, ha túlélik, egy pillanat alatt lesznek felnőttek a munkatáborban. Ami okos, és hatásos, de nem hatásvadász, és nem akar érzelmileg manipulálni mindenféle trükkökkel. Egyszerűen csak jó, és kész. Olyan szívbemarkolóan brutális realista módon, mint az a témához illik.
1. John Green: Turtles All the Way Down (Teknősök végtelen sora)
Aki ismer engem, annak gondolom, nem okoztam nagy meglepetést, hiszen az író eddig összes könyvét imádtam. Mégis, ez valahogy különleges helyet foglal el a szívemben. Amikor már féltem, hogy kinőttem a regényeiből, és talán már nem találom meg benne azt, amit gimnazista koromtól kezdve eddig minden egyes alkalommal, Green valahogy megint a vesémbe látott, és pont azt az érzést írta le, ami most az identitásom szerves része. Hogy milyen együtt élni egy mentális betegséggel (vagy nem teljesen normális mentális állapottal), abban a tudatban, hogy ez teljesen sose fog elmúlni, csak jobban és rosszabbul lehet boldogulni vele együtt. Hogy az emberi kapcsolatok fontosak és meg tudnak tartani, de végső soron magadnak kell szembenézned a saját démonaiddal. Hogy az életednek szerves része az a narratíva is, amit kreálsz róla. Határozottan látom, hogy az emberek csalódottak lehetnek, amikor Green gyakorlatilag a könyv elején sarokba rúgja azt a történetszálat, amiről elvileg a könyvnek szólnia kéne a marketing alapján, de számomra sokkal fontosabbak voltak a középpontjában álló nagy kérdések. És sikerült a regénynek azzal a tökéletes, keserédes, kicsit nyitott lezárással otthagynia, amit a téma érdemel. (Meg azzal az érzéssel, hogy azonnal beszélnem kéne Greennel és/vagy a pszichológusaival, mert ijesztő, mennyire egy húron pendülünk ezzel az emberrel, és akik őt össze tudták lapátolni a depresszióból, azoknak biztos engem is sikerülne… kár, hogy ez a megoldás nem elérhető.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése