Évszakösszefoglaló – 2018 tavasz

Na, ez a tavasz, ez valami elképesztő volt. Bár a blogon kevésbé manifesztálódott ez az aktivitás, de belevágtam molyon egy kihívásba, ami nagyon-nagyon jótékony hatással volt az olvasási szokásaimra. Összesen 21 könyvet olvastam el a tavasz folyamán, és ezek többsége regény volt, 5 kötetnyi mangát és egy kisregényt leszámítva. A legtermékenyebb hónapom a március volt a maga 10 elolvasott könyvével, májusra kicsit leeresztettem, de még ebben a hónapban is sikerült 4 könyvet kiolvasnom. A minőséggel se volt többnyire probléma: a legtöbb elolvasott könyvet kifejezetten kedveltem, és csak egy-egy kisebb-nagyobb problémám volt velük, és arra a könyvre, ami a legkevésbé tetszett is 7,5-es értékelést tudtam adni.

A termés hónapokra bontva, megelőlegezett, nagyjábólagos értékelésekkel:

Március:

Friedrich Dürrenmatt: Az ígéret (kisregény)                9 pont

V. E. Schwab: Vicious                     10 pont

Stephen King: A Setét Torony – A harcos          9 pont

Rick Riordan: The Serpent's Shadow                  9 pont

Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 1. (angol)       9 pont

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény          10 pont         

Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 2. (angol)       9 pont

Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 3. (angol)       9 pont

Kendare Blake: Three Dark Crowns                    9 pont

Marie-Aude Murail: Tartós hullám                    9 pont

Április:

John Green: Turtles All the Way Down             10 pont

Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 4. (angol)       9 pont

Hiromu Arakawa: Fullmetal Alchemist 5. (angol)       9 pont

Gárdos Péter: Hajnali láz              8 pont

Lois Lowry: Hírvivő            (újraolvasás)           10 pont

Kondor Vilmos: Budapest noir                9 pont

Ryan Graudin: Wolf by Wolf                    10 pont

Május:

Ellen Hopkins: Impulse                 8 pont

Lois Lowry: A fiú (újraolvasás)                10 pont

Agatha Christie: Az ijedt szemű lány      7,5 pont        

Jodi Picoult: Házirend                   9 pont

Bár ennyi jó könyvből elég nehéz lett volna elvileg választani, de igazából viszonylag hamar kialakult a végső sorrend, hogy melyik volt az öt kedvenc könyvem az évszakból. Most következzenek ezek, mindegyik néhány gondolattal megindokolva:

5. Stephen King: A Setét Torony – A harcos

Mint látható fentebb, ez az a könyv, amire nem adtam amúgy maximális értékelést, mégis bekerült az öt kedvencem közé. Ennek csak részben volt az az oka, hogy nem akartam betenni újraolvasásokat. A másik ok, nyilván, hogy szerintem ez egy igenis nagyon jó könyv, az egyetlen hibája teljesen szándékolt az író részéről: nehezen értelmezhető önálló alkotásként, hiszen az egész egy hosszú lélegzetvételű prológus. A regény egésze gyakorlatilag benne van az első mondatában, és ez akár taszító is lehet sok ember számára, de úgy árad a hangulat az oldalakról, hogy végső soron én nem tudom felróni neki, egy 300 oldalas vándorlásban mutat annyit a világból, hogy egyértelműen érdekeljen a folytatás, mégis, mindent áthat egyfajta misztikum, ami leginkább ahhoz hasonlít, mintha ősi legendákat olvasna az ember.

4. Ryan Graudin: Wolf by Wolf

Komolyan meglepődtem azon, hogy mennyire szerettem ezt a könyvet, úgy is, hogy külföldi vloggerek egy időben sokat dicsérték. Mégis, a regény sok kockázatot vállal, amibe akár bele is bukhatott volna. Az alternatív történelmi világ, ahol Hitler győzött a második világháborúban, és kicsit később világhatalom a fasiszta Német Birodalom, könnyen válhatott volna hiteltelenné. A haláltábori emberkísérletekben szuperképességekre szert tett főhőst, aki kamasz lány létére a legalkalmasabb ember, hogy merényletet kövessen el a Führer ellen, még ennyire se lehetett volna komolyan venni. Mégis, ebben a könyvben valahogy minden működött nekem, még a nyilvánvaló klisékre épült mellékkarakterekben is volt annyi emberség, hogy megszeressem őket. És talán ez a legnagyobb erénye a könyvnek: az embersége, amivel az egész témához áll, és a komplexitása, hogy nem riad vissza a saját, sokat szenvedett főhősének morális dilemmáitól. Ja és a cselekmény középpontjában álló motorverseny is meglepően lekötött, szívesen olvastam volna belőle többet is igazából. A főhős különleges képessége pedig nagyon jól működött metaforaként arra, milyen újra felépíteni egy ilyen világrendítő, traumatikus élmény után az identitást, legalábbis az én fejemben.

3. V. E. Schwab: Vicious (Viszály)

A szerző miatt gondoltam, hogy szeretni fogom a könyvet, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire. Imádtam, hogy a szuperhősös történetek fekete-fehér moralizációját teljesen felbontja ez a történet. Tulajdonképpen egy magasan funkcionáló szociopata meg egy sorozatgyilkos macska-egér játéka az egész, és a maga szempontjából mindegyik oldal tesz erősen megkérdőjelezhető dolgokat, de csak az egyik ismeri el magáról, hogy ő rossz ember, a másik meg van győződve, hogy jobb hellyé teszi a világot. Ja és a nagyszerű az egészben, hogy egyetemista korukban ezek a srácok legjobb barátok voltak, és egy túl messzire futott gondolatkísérlet eredményeként szuperhőst csináltak magukból. Gyorsan olvasható könyv, ami garantáltan megfog az érdekes karaktereivel és a még érdekesebb viszonyrendszereikkel, és egy földhözragadtabb kontextusba helyezi az egész szuperhősös műfajt. Ja, és nemrég magyarul is megjelent Viszály címmel. (Side note: valamiért indokolatlanul imádom, hogy megtartották a cím kezdőbetűjét, még ha a szó mást is jelent, mint az eredeti cím.)

2. Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

Egy ideje viszonylag kiábrándultam a történelmi regényekből, főleg ami a YA-interpretációkat illeti. Aztán jött ez a csoda. Ami a litván történelem egyik félig elfeledett, sötét szegletét dolgozza fel. Ami realisztikusan és kegyetlenül ábrázolja, milyen a napról napra túlélés. Ami érdekes, morálisan komplex helyzetbe helyezi a főhősnőt (akinek a szabadszájú lázadósága elsőre kicsit taszító, de később megtanulja, hogy meg kell húznia magát!). Ahol a gyerekek, ha túlélik, egy pillanat alatt lesznek felnőttek a munkatáborban. Ami okos, és hatásos, de nem hatásvadász, és nem akar érzelmileg manipulálni mindenféle trükkökkel. Egyszerűen csak jó, és kész. Olyan szívbemarkolóan brutális realista módon, mint az a témához illik.

1. John Green: Turtles All the Way Down (Teknősök végtelen sora)

Aki ismer engem, annak gondolom, nem okoztam nagy meglepetést, hiszen az író eddig összes könyvét imádtam. Mégis, ez valahogy különleges helyet foglal el a szívemben. Amikor már féltem, hogy kinőttem a regényeiből, és talán már nem találom meg benne azt, amit gimnazista koromtól kezdve eddig minden egyes alkalommal, Green valahogy megint a vesémbe látott, és pont azt az érzést írta le, ami most az identitásom szerves része. Hogy milyen együtt élni egy mentális betegséggel (vagy nem teljesen normális mentális állapottal), abban a tudatban, hogy ez teljesen sose fog elmúlni, csak jobban és rosszabbul lehet boldogulni vele együtt. Hogy az emberi kapcsolatok fontosak és meg tudnak tartani, de végső soron magadnak kell szembenézned a saját démonaiddal. Hogy az életednek szerves része az a narratíva is, amit kreálsz róla. Határozottan látom, hogy az emberek csalódottak lehetnek, amikor Green gyakorlatilag a könyv elején sarokba rúgja azt a történetszálat, amiről elvileg a könyvnek szólnia kéne a marketing alapján, de számomra sokkal fontosabbak voltak a középpontjában álló nagy kérdések. És sikerült a regénynek azzal a tökéletes, keserédes, kicsit nyitott lezárással otthagynia, amit a téma érdemel. (Meg azzal az érzéssel, hogy azonnal beszélnem kéne Greennel és/vagy a pszichológusaival, mert ijesztő, mennyire egy húron pendülünk ezzel az emberrel, és akik őt össze tudták lapátolni a depresszióból, azoknak biztos engem is sikerülne… kár, hogy ez a megoldás nem elérhető.)

Évszakösszefoglaló – 2017/2018 tél

Az évrendező bejegyzéseimet írogatva jöttem rá, hogy milyen nehéz észben tartani és átlátni mindent egy egész évből. Így ellopok egy formátumot, amit egy videóblogon láttam, és megpróbálom átültetni írásban is élvezhető formába. A következőben felsorolom az összes könyvet, amit olvastam az elmúlt évszakban, megadom hozzájuk a kiérdemelt pontszámot (ez még változhat a molyos értékelésig, ha utólag átgondolom), és a végén részletesebben beszélek az öt kedvencemről.

Úgy gondolom, mindhárom hónapom kifejezetten erős volt, néhány kisebb mélypontot leszámítva az olvasott könyvek minőségével és mennyiségével is meg voltam elégedve. Felsorolásszerűen így néz ki a termés:

December:

Ira Levin: Rosemary gyermeke    9 pont

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa      7 pont

Rachel Ward: Nem enged a mélység      5 pont

Böszörményi Gyula: Beretva és tőr         8 pont

Becky Chambers: The Long Way to a Small, Angry Planet     10 pont

Január:

Neil Gaiman: Coraline       8 pont

Sally Nicholls: Ways to Live Forever      9 pont

Leigh Bardugo: Crooked Kingdom          10 pont

Jason Segel – Kirsten Miller: Otherworld         6 pont

John Steinbeck: Egerek és emberek       9 pont

Február:

Neal Shusterman: Unwind – Bontásra ítélve    10 pont

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?        10 pont

Adam Silvera: They Both Die at the End                       10 pont

Összesen tehát 13 könyvet olvastam el, azaz átlagosan 4,3-at havonta, az értékeléseim átlaga pedig 8,5-re jön ki, ami kifejezetten erős, szerintem.

Na és akkor lássuk a medvét, azaz azt az 5 könyvet, amik kiemelkedtek ebből az igen erős mezőnyből.

5. Adam Silvera: They Both Die At the End

Egy kicsit bennem van az az érzés, hogy az író előző 1,75 könyvét, amit elolvastam, jobban szerettem… de ez nem jelenti azt, hogy ezt nem szerettem, sőt. Igazából pont azt kaptam, amit vártam: két fiút összehoz a tudás, hogy ez életük utolsó napja, és megpróbálják a hátralévő időt minél tartalmasabban eltölteni. Adam Silvera minden regénye a gyomron rúgás instant megfelelője érzelmileg, és ez erre a kötetre is igaz: egyszerre szomorú és életigenlő, dühös és bölcs, egy kicsit olyan, amilyennek szeretném az életem utolsó napját, és amilyen biztosan tudom, hogy nem lesz. Arról meg a szerző nem tehet, hogy a kelleténél jobban elgondolkodtam a könyvben szereplő szolgáltatások praktikus megfontolásain, és valamiért a predestináción – nem hibáztathatom azért a regényt, mert nem foglalkozott olyan mélységben az alapkoncepciója ellentmondásaival, amilyen mélységben nyilván soha nem akart foglalkozni vele.

4. Neal Shusterman: Unwind

Évek óta kerülgetem az író több könyvét is, és most végre rászántam magam, hogy nekiálljak az angolszász nyelvterületen nagy becsben tartott disztópiás sorozatának… nem bántam meg. Eleinte zavart az a látszólagos ellentmondás, hogy a könyv külföldön YA regényként fut, itthon viszont felnőtt regényként jelent meg, a túl egyszerű stílusa nem passzolt az utóbbihoz, viszont az excesszív mennyiségű vér és belezés miatt meg tudom érteni, miért nem akarják kiskorúak kezében tudni. Végül aztán a regény teljesen elvarázsolt a középpontjában álló nehéz témák okos és érett kezelésével, valamint a három főszereplő remekbe szabott jellemfejlődésével, ami során olyan dolgokat is érintett a regény, amit még nem láttam a műfajtól, és nagyon érdekesnek, merésznek és igaznak találtam. Remélem, a sorozat további kötetei se adnak alább a színvonalból.

3. Becky Chambers: A Long Way To A Small, Angry Planet

Vannak azok a sci-fik, amiktől megcsavarodik az agyad, és olyan mélységekben és dimenziókban gondolkodsz az életről, a világmindenségről meg mindenről, amit előtte nem is tartottál lehetségesnek. De vannak nagyon másfajta sci-fik is. Például ez, ami egy annyira kisember-központú történet, de pont ettől imádnivaló. Egy féreglyukakat fúró kis magánűrhajó legénységéről szól, akik nagyon színes egyéniségek, és a könyv során leírt hosszú utazáson mindenféle kalandba bonyolódnak. Egyszerű és szívmelengető kis történet, de mégis megvolt benne az az izgalom, ami miatt nem hagyott nyugodni.

2. Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Na, ez meg pont az előző bekezdésben emlegetett, mélyen elgondolkodtató fajta sci-fi. Kicsit féltem, hogy nem fog felérni a hírnevéhez, de szerencsére egyáltalán nem ez volt a helyzet, végig fogva tartottak a központjában álló kérdések arról, hogy mit is jelent igazából embernek lenni, amit olyan mélységben körül tudott járni, hogy azóta is ehhez az alapműhöz méri magát a fél sci-fi irodalom és filmművészet. És ez egy olyan alapmű, ami nagyon szépen öregszik, a kérdései nem kevésbé relevánsak vagy elgondolkodtatóak, mint a megírása idején. Az egyetlen dolog, amit nem igazán tudtam hova tenni, az a befejezés volt, talán örültem volna, ha kevésbé kusza és nyitott, de így is nagy élmény volt a könyv.

1. Leigh Bardugo: Crooked Kingdom

Oké, ennek a könyvnek az uralma az évszakom fölött valószínűleg nem meglepő senki számára. Ez egy gyakorlatilag tökéletes második kötet volt, minden mondatát imádtam (kivéve azt az egy darab halálesetet, de még annak is belátom a szükségességét). A cselekmény elképesztő izgalmas és fordulatos volt, még nagyobb tétekkel, mint az első kötetben, és a karakterek is igazán érdekes és jó jellemfejlődéseken mentek át a veszély és izgalom közepette, néhány főszereplőt kifejezetten csak ebben a kötetben ismertünk meg igazán. Vérzik a szívem, hogy ez a sorozat csak két kötetes volt, mert igazából akármennyit tudnék olvasni erről a csapatról.