Idézet


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tél. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tél. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. május 18., péntek

Évszakösszefoglaló – 2017/2018 tél


Az évrendező bejegyzéseimet írogatva jöttem rá, hogy milyen nehéz észben tartani és átlátni mindent egy egész évből. Így ellopok egy formátumot, amit egy videóblogon láttam, és megpróbálom átültetni írásban is élvezhető formába. A következőben felsorolom az összes könyvet, amit olvastam az elmúlt évszakban, megadom hozzájuk a kiérdemelt pontszámot (ez még változhat a molyos értékelésig, ha utólag átgondolom), és a végén részletesebben beszélek az öt kedvencemről.



Úgy gondolom, mindhárom hónapom kifejezetten erős volt, néhány kisebb mélypontot leszámítva az olvasott könyvek minőségével és mennyiségével is meg voltam elégedve. Felsorolásszerűen így néz ki a termés:

December:
Ira Levin: Rosemary gyermeke    9 pont
Szakurazaka Hirosi: A holnap határa      7 pont
Rachel Ward: Nem enged a mélység      5 pont
Böszörményi Gyula: Beretva és tőr         8 pont
Becky Chambers: The Long Way to a Small, Angry Planet     10 pont

Január:
Neil Gaiman: Coraline       8 pont
Sally Nicholls: Ways to Live Forever      9 pont
Leigh Bardugo: Crooked Kingdom          10 pont
Jason Segel – Kirsten Miller: Otherworld         6 pont
John Steinbeck: Egerek és emberek       9 pont

Február:
Neal Shusterman: Unwind – Bontásra ítélve    10 pont
Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?        10 pont
Adam Silvera: They Both Die at the End                       10 pont

Összesen tehát 13 könyvet olvastam el, azaz átlagosan 4,3-at havonta, az értékeléseim átlaga pedig 8,5-re jön ki, ami kifejezetten erős, szerintem.

Na és akkor lássuk a medvét, azaz azt az 5 könyvet, amik kiemelkedtek ebből az igen erős mezőnyből.



5. Adam Silvera: They Both Die At the End

Egy kicsit bennem van az az érzés, hogy az író előző 1,75 könyvét, amit elolvastam, jobban szerettem… de ez nem jelenti azt, hogy ezt nem szerettem, sőt. Igazából pont azt kaptam, amit vártam: két fiút összehoz a tudás, hogy ez életük utolsó napja, és megpróbálják a hátralévő időt minél tartalmasabban eltölteni. Adam Silvera minden regénye a gyomron rúgás instant megfelelője érzelmileg, és ez erre a kötetre is igaz: egyszerre szomorú és életigenlő, dühös és bölcs, egy kicsit olyan, amilyennek szeretném az életem utolsó napját, és amilyen biztosan tudom, hogy nem lesz. Arról meg a szerző nem tehet, hogy a kelleténél jobban elgondolkodtam a könyvben szereplő szolgáltatások praktikus megfontolásain, és valamiért a predestináción – nem hibáztathatom azért a regényt, mert nem foglalkozott olyan mélységben az alapkoncepciója ellentmondásaival, amilyen mélységben nyilván soha nem akart foglalkozni vele.




4. Neal Shusterman: Unwind

Évek óta kerülgetem az író több könyvét is, és most végre rászántam magam, hogy nekiálljak az angolszász nyelvterületen nagy becsben tartott disztópiás sorozatának… nem bántam meg. Eleinte zavart az a látszólagos ellentmondás, hogy a könyv külföldön YA regényként fut, itthon viszont felnőtt regényként jelent meg, a túl egyszerű stílusa nem passzolt az utóbbihoz, viszont az excesszív mennyiségű vér és belezés miatt meg tudom érteni, miért nem akarják kiskorúak kezében tudni. Végül aztán a regény teljesen elvarázsolt a középpontjában álló nehéz témák okos és érett kezelésével, valamint a három főszereplő remekbe szabott jellemfejlődésével, ami során olyan dolgokat is érintett a regény, amit még nem láttam a műfajtól, és nagyon érdekesnek, merésznek és igaznak találtam. Remélem, a sorozat további kötetei se adnak alább a színvonalból.





3. Becky Chambers: A Long Way To A Small, Angry Planet

Vannak azok a sci-fik, amiktől megcsavarodik az agyad, és olyan mélységekben és dimenziókban gondolkodsz az életről, a világmindenségről meg mindenről, amit előtte nem is tartottál lehetségesnek. De vannak nagyon másfajta sci-fik is. Például ez, ami egy annyira kisember-központú történet, de pont ettől imádnivaló. Egy féreglyukakat fúró kis magánűrhajó legénységéről szól, akik nagyon színes egyéniségek, és a könyv során leírt hosszú utazáson mindenféle kalandba bonyolódnak. Egyszerű és szívmelengető kis történet, de mégis megvolt benne az az izgalom, ami miatt nem hagyott nyugodni.








2. Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Na, ez meg pont az előző bekezdésben emlegetett, mélyen elgondolkodtató fajta sci-fi. Kicsit féltem, hogy nem fog felérni a hírnevéhez, de szerencsére egyáltalán nem ez volt a helyzet, végig fogva tartottak a központjában álló kérdések arról, hogy mit is jelent igazából embernek lenni, amit olyan mélységben körül tudott járni, hogy azóta is ehhez az alapműhöz méri magát a fél sci-fi irodalom és filmművészet. És ez egy olyan alapmű, ami nagyon szépen öregszik, a kérdései nem kevésbé relevánsak vagy elgondolkodtatóak, mint a megírása idején. Az egyetlen dolog, amit nem igazán tudtam hova tenni, az a befejezés volt, talán örültem volna, ha kevésbé kusza és nyitott, de így is nagy élmény volt a könyv.







1. Leigh Bardugo: Crooked Kingdom


Oké, ennek a könyvnek az uralma az évszakom fölött valószínűleg nem meglepő senki számára. Ez egy gyakorlatilag tökéletes második kötet volt, minden mondatát imádtam (kivéve azt az egy darab halálesetet, de még annak is belátom a szükségességét). A cselekmény elképesztő izgalmas és fordulatos volt, még nagyobb tétekkel, mint az első kötetben, és a karakterek is igazán érdekes és jó jellemfejlődéseken mentek át a veszély és izgalom közepette, néhány főszereplőt kifejezetten csak ebben a kötetben ismertünk meg igazán. Vérzik a szívem, hogy ez a sorozat csak két kötetes volt, mert igazából akármennyit tudnék olvasni erről a csapatról.

2014. január 30., csütörtök

Az egyik szemem sír, a másik meg be van fagyva


Jégvarázs

(Filmszemle)

Rám parancsoltak, hogy írjak erről a meséről, úgyhogy Meggie, ez neked megy sok szeretettel. ;)

Elza és Anna az aprócska északi királyság, Aerendil hercegnői, és elválaszthatatlanok egymástól. Azonban Elza nem hétköznapi kislány: varázsereje van, ami bármit jéggé fagyaszt a közelében. Egy alkalommal a játék hevében megsebesíti Annát, ezért a szülei úgy döntenek, hogy a képességét nem szabad használnia, sőt, titokban kell tartania mindenki előtt, és hogy Annát megvédjék, a kőtrollok mágiájával kitörlik emlékezetéből nővére másságát. Azonban az eset mély nyomokat hagy mindkettejük lelkében: Elza félni kezd az erejétől és ezért egyre inkább bezárkózik, Anna pedig nem érti, miért taszította el őt magától a testvére.

A helyzet csak egyre rosszabbá válik, amikor néhány év múlva a lányok szülei meghalnak egy tengeri viharban, miután Elza a trón várományosává válik. Három évvel később sor is kerül a koronázásra, azonban az ezt követő ünnepségen Anna kiborul, kérdőre vonja a nővérét, aki pedig rémületében nem képes kontrollálni az erejét. Elza szégyenében a hegyekbe bujdosik, ahol életében először szabadon kezdi használni a képességeit, azonban ennek ára van: tudtán kívül a lány az egész országot mágikus télbe borítja. Anna vállalja magára a feladatot, hogy megkeresse Elzát, és rávegye: hozza vissza a nyarat Aerendilbe.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem gyerekkorom meghatározói voltak az egész estés Disney-rajzfilmek. Így utólag visszatekintve ezeket a történeteket, különösen a klasszikus hercegnős meséket, elég bugyutának és sekélyesnek találom, főleg az zavar most már bennük, hogy véletlenül sincs személyisége egy szereplőnek sem. :D Kivételek persze akkor is voltak már, a Mulanban meg a Herkulesben például most sem látok kivetnivalót, úgy általában viszont sok támadás éri ezeket a történeteket, mert rossz üzeneteket közvetítenek a lányoknak, etc. Szerintem ez ugyan túlzás, de azért ma már elvárok valamivel több igyekezetet és igényességet ezektől a történetektől, ha másért nem, legalább azért, hogy majdan ne legyen kínszenvedés az a cirka két óra, amit a gyerek mellett kell töltenem a moziban. És ezzel valamilyen szinten a Disney is tisztában van, az újabb meséiken (Tangled, Merida, Wreck It Ralph) már kifejezetten látszik az igyekezet.

A Frozen is ebbe a koncepcióba illeszthető bele: próbálja megtartani a királylányos mesék és általában a
Disney-mesék azon elemeit, amik miatt megszerettük őket, de közben igyekszik olyan újításokat hozni, ami miatt a modern ízlésnek is meg tud felelni. A legnagyobb dobása szerintem a két főszereplő, és az a tény, hogy az ő testvérkapcsolatuk áll a történet középpontjában. Anna kevésbé hat újdonságként, cserfes, életvidám és totálisan naiv, de ami kiemeli, az a talpraesettsége és az önállósága, még véletlenül sem várja el a hercegtől fehér lovon, hogy megmentse (ám ha a herceg elég helyes, szíves-örömest a karjába omlik... de erről majd kissé később). Ő is meglepően sokrétegű és érdekes főszereplő, de Elza még inkább az. Nagy nehézségeket okoz számára önmaga elfogadása, ugyanis évekig félt a képességétől, amire az emberek azt mondják, hogy átok, rá pedig hogy szörnyeteg, de amikor végül is szabadjára engedi az erejét, rájön, mekkora boldogságot is okoz ez neki, és emiatt két tűz közé kerül: az uralkodói kötelességei és a személyes kiteljesedése látszólag ellentétben áll egymással. Plusz ugye abból a tényből adódóan, hogy az egész életét a szobájában kuksolva töltötte, szociálisan enyhén szólva is frusztrált, nehezen alakít ki kapcsolatokat és nem tud megnyílni igazából senki előtt sem. Ezek a problémák pedig rendkívül sokszínű és bonyolult konfliktusokat hoznak létre a történet idejére, és tényleg formabontóan emberiek és elgondolkodtatóak.

Persze, vannak külső kalandok is a történetben, bár ezek aránytalanul egysíkúak (ömm... felmennek egy hegyre és lejönnek egy hegyről? jó, plusz-mínusz pár farkas és óriás, vérengző hóember), a hangsúly meglepő módon tényleg a szereplők közötti konfliktusokon és emberi nehézségeken van, ami nagyon érett és haladó problémafelvetés, nem is tudom, láttam-e valaha ilyet a Disneytől. Az újabb rajzfilmjeik jobban koncentrálnak a karakterekre, de azokban is sokkal hangsúlyosabb a történet, míg az szinte a Jégvarázs esetében másodlagos. Épp ezért örültem, hogy tényleg így is marad ez végig, és nem lesz főgonosz, de aztán a film végén kiderül, hogy mégiscsak van gonosz karakter, akit le kell győzni, és én ettől egy hangos „NEEEE!”-sikolyban törtem ki, szerintem abszolút nem kellett ide ez, a gyerekek akkor is élvezték volna a filmet, ha nincs egy sarkított gonosz figura benne, és akkor is értették volna, mi akar lenni a tanulság.

A másik még, amivel félsikert értek el nálam az alkotók, az a szerelmi szálak és kezelésük. Anna a film elején belekezd az univerzum legsarkítottabban disneys románcába a jóképű herceggel, Hansszal, akinek konkrétan öt perc után alél a karjába és pár óra ismeretség után már a felesége akar lenni. És itt jön a csattanó, amit imádtam: Elza nem hogy nem adja az áldását a frigyhez, de nagyon határozottan közli Annával, hogy nem kötheti össze az életét valakivel, akit egy napja ismer. Ezt később megerősíti Kristof is, a másodiknak felbukkanó rezidens pasi, aki ugyan nem jóképű és nem herceg, de nagyon jó a humora és helyén van a szíve. (Én már a trailer alapján neki szurkoltam.) A szánjelenet (bővebben lásd Meggie értékelésében) tényleg az egyik leglenyűgözőbb és legviccesebb rész az egész filmben, amikor a fiú szabályosan lehülyézi Annát, amiért egy vadidegenről azt hiszi, hogy az igaz szerelme. És ez nagyon király meg minden, CSAKHOGY Anna ezek után ugyanígy egy nap alatt halálosan beleszeret Kristofba is, és az már aztán igaz szerelem a javából, ezért számomra a kritikai értéke a korábbi eseményeknek megkérdőjeleződik. Ráadásul az az üzenet is szép lenne, hogy Annának választania kell a felszínes értékek és kapcsolat, meg a valódi, mély dolgok között, de nem is ez történik, mert Anna igazából nem kerül döntéshelyzetbe, sajnos.

-NEM!
- De hát őt már KÉT napja ismerem!
És amitől különösen kiakadtam, az a történet vége... nincs semmi bajom a hepienddel, mert ez mégiscsak egy mese, de a szeretet ereje olyan varázsütésre oldja meg a korábban felvázolt rettenetesen összetett problémákat, mintha soha nem is léteztek volna, én meg csak néztem, hogy „itt meg mi a bánat történt?”. Még Annának értem, miért megváltás a szeretet, ezt elmagyarázta a történet, de Elza esetében kellett volna még néhány szót fecsérelni a dologra, mondjuk egy motivációs éneket arról, hogy hogyan fejlődött a jelleme a történtek hatására.

Egyébként úgy reklámozzák a történetet, mint a híres A hókirálynő mese feldolgozását, de aki valaha is csak a közelébe került annak a történetnek, tudja, hogy semmi köze ehhez, legfeljebb Elza különleges képességét merítették onnan. Ezt annyira nem szerettem a filmben, azt viszont igen, hogy legalább skandináv utalásokat tettek bele többet is, különösen a kőtrollokat értékeltem és találtam igazán különleges elemnek ebben a mesevilágban. A látványvilág is gyönyörű, maximálisan éltek a téma által felkínált havas-jeges jellegű tájakban rejlő lehetőségekkel.

Még néhány szót ejtenék a mese zenéjéről: a megjelenés után  a csapból is az folyt, hogy ennek a mesének van a világon a legkülönlegesebb zenéje, és én ez alapján őszintén szólva többet vártam. Az elején a nyitózene rettentő jó (szintén a skandináv beütéstől), de aztán a többi szám a szokásos, kellemes, de középszerű énekeljünk-az-érzéseinkről-musical-módra Disney-zenék, és bár próbálták sokszínűvé tenni, nekem mégsem állt össze egy olyan jellegzetes érzés a zene alapján, ami kiemelné a többi közül. Persze pár számot azért érdemes hallgatni belőle, leginkább az agyonreklámozott Let it go-t. :) Én egyébként angolul néztem a mesét, és ezek után belehallgattam a magyar dalszinkronba, ami megdöbbentően rossz lett. A szöveg gyakran nem áll szinkronban a karakterek gesztikulációjával, és egyenesen ellentétes az eredeti szöveg jelentésével és a történet logikájával. :D Aki teheti, ezt érdemesebb angolul nézni, sokkal szebbek és szellemesebbek úgy a dalok.

Összességében élveztem nézni a mesét, teljesen lekötött, végig tudtam izgulni rajta, és néhány helyen kifejezetten elgondolkodtató volt. Persze néhol még mindig giccses, logikátlan vagy túlegyszerűsített, de határozottan jó úton halad, érdemes megnézni.

Kinek ajánlom? Romantikus lelkületűeknek, önbizalom-hiányos különcöknek, hóimádóknak.
Kinek nem ajánlom? Aki túl felnőttnek érzi magát egy hercegnős meséhez, és nincs is kisebb gyerek a közelében.


10/8 pont