(Könyvkuckó)
Brittany Ellis sokat ad a látszatra, ha
már a családi élete igazából romokban hever, ő pedig csupa bizonytalanság és
frusztráció. A látszat szerint viszont ő a tökéletes életű úrilány, a
pompomcsapat kapitánya, a legmenőbb srác barátnője, az örök bálkirálynő-típus.
Ennek meglelően a végzős évnek úgy indul neki, hogy élvezetes és könnyű lesz.
Azonban minden egy csapásra megváltozik, amikor kémiaórán laborpartnerének Alex
Fuentest, a veszélyes bandatag mexikói fiút sorsolják ki. Alex sem repes a
boldogságtól, örömmel tesz keresztbe kényszerű munkatársának. Így aztán kapva
kap a lehetőségen, amikor az egyik hülye haverja fogadni akar vele, hogy még
Halloweenig ágyba viszi a Fairfield Gimnázium üdvöskéjét. De persze, ahogy az
már lenni szokott, amikor beszélgetni kezdenek egymással, rájön, hogy bizony a
jégkirálynőnek is vannak érzései. És hamarosan már alig tudják türtőztetni
magukat, úgy vonzzák egymást, mint a mágnes. Viszont ha igent mondanak
egymásra, az a baráti és családi kapcsolataikat, sőt, az életüket is veszélybe
sodorhatja...
Iszonyat
sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, a következő okok miatt:
1. Én alapvetően nem szeretem a romantikus regényeket.
2. Halálosan unom a jólány-rosszfiú felállású történeteket.
3. Nem kajálom meg, hogy a rosszfiúból jófiú lehet. A valóságban ez nem működik.
1. Én alapvetően nem szeretem a romantikus regényeket.
2. Halálosan unom a jólány-rosszfiú felállású történeteket.
3. Nem kajálom meg, hogy a rosszfiúból jófiú lehet. A valóságban ez nem működik.
Szóval,
mivel alapvetően úgy gondolom, hogy ez a fajta anyagi alapú kasztosodás
meglehetősen távol áll a mi társadalmunktól, nem is igazán tudok azonosulni az
ilyen szituációban vergődő főhősökkel, ráadásul úgy gondolom, hogy ez már
kimeríti az ezerszer lerágott csont fogalmát. Ezért – elég ellentmondásos módon
– előítéletekkel viseltettem a könyv iránt (ami ugye azért vicces, mert arról
is szól a regény, hogy az előítéletek rosszak), elkönyveltem, hogy úgyse lesz
ez jó. Aztán nekiálltam, és szerencsére mekkorát tévedtem. :D
Már
első öt oldalon felcsillant a remény, amikor kiderült, hogy Brittanynek van egy
fogyatékos nővére. Jó, tudom, nem szép dolog ennek így örülni, de ennek
hatására elkezdtem bízni benne, hogy mélyebb dolgokról is fog szólni a könyv,
mint a jaj, de utállak – jaj, de szeretlek – összejövünk – szétmegyünk –
szenvedünk – kibékülünk szokásos körforgásáról. És a lány nagyon hamar
szimpatikussá vált számomra, ugyanis Britanny valójában nem az a beképzelt,
aranyéletű liba, akinek mindenkinek látja. Igazából egy normálisan gondolkodó,
érett személyiség, akinek ez a „tökéletes” kép csak álca, amit azért használ,
hogy védje a nővére problémáival küzdő szüleit, és takargassa a családi
gondokat. Brittany legtöbb döntését nem az diktálja, hogy ő mit szeretne, hanem
hogy ez beleillik-e abba a képbe, amit a környezete felé mutatni akar. Így
aztán évek óta a saját maga gyártotta csapdában vergődik, amit szép lassan kezd
meggyűlölni.
Alex
is hasonló csapdába esett. A nagymenő, drogos, keménycsávó bandatag álcája az ő
esetében egy érző, a családját mindennél jobban szerető fiút takar. Igazából
sosem tudta feldolgozni az apja elvesztését, akit a szeme láttára lőttek le,
amikor hat éves volt. A bandázás nem önkéntes választás volt a részéről: azért
lépett be, mert máshogy nem tudta megvédeni anyját és két öccsét, márpedig ez
az ő feladata, hiszen tizennyolc évesen ő a férfi a családban. Utálja az
egészet, az az álma, hogy egyetemre megy, és erre esélye is lenne, hiszen
kifejezetten okos, de ahhoz ott kéne hagynia a bandáját, ami pedig felérne egy
halálos ítélettel saját maga és a családja számára is. Így aztán teljesen beletörődött
abba, hogy ő már elveszett ember, igazából nincs jövője, és csak arra
törekszik, hogy a testvérei ne jussanak az ő sorsára.
Amikor
ők ketten találkoznak, mindkettejük világa feje tetejére áll. Brittany egyre
inkább kényszernek érzi a tökéletes lány szerepét, már nem akar megfelelni az
elvárásoknak, ki akar lépni a rossz kapcsolataiból, és végre egyszer úgy igazán
megmondani a véleményét a szüleinek. Alex pedig – hiába próbálja távol tartani
magától a gondolatot – egyre inkább elkezd reménykedni abban, hogy mégiscsak
vár még rá valami jó is az életben. Ezért több ez egy egyszerű romantikus kis
történetnél, mert nagyon komoly témákat boncolgat, például, hogy milyen nehéz
jó döntéseket hozni, vagy hogy mibe kerül, ha az ember sosem vállalja fel
önmagát.
Mindezt
iszonyatosan jó mellékszereplők támogatják meg. Nekem személy szerint a
kedvenceim Mrs. Peterson, a világmegváltásra elszánt kémiatanárnő, és Paco,
Alex utolsó csepp vérig hűséges, bántalmazó apja elől menekülő barátja. Sajnos
Brittany körül nem voltak olyan jó karakterek, őket elég laposnak találtam. A
családdal, szülőkkel való kapcsolat bemutatását találtam még érdekesnek, ez
mind a két oldalon pluszt hozott a regénybe.
A
cselekmény azt hiszem, a könyv elején jobban lekötött, nagyon élveztem, amikor
Brittany meg Alex folyton egymás agyát húzta, a kitolások között jópár nagyon
ötletes volt. A végefelé bejött ez a kicsit krimis szál, hogy na akkor vajon ki
ölte meg Alex apját (elég átlátszó), meg ez a drogdílerkedős ügylet. Be kell
vallanom, annak az eseménynek a végkimenetele meglepett, de úgy összességében
nem izgultam sehol a könyv olvasása közben, sajnos ennek a műfajnak az a
hátulütője, hogy 99%-ban ugyanaz a befejezésük. Annyira jó lenne már egy olyan
regény, aminek az írója be meri vállalni a negatív, vagy legalább keserédes
végkifejletet. Na mindegy, igazából attól még, hogy tudtam, mi lesz a könyv
vége, ez nem akadályozott meg abban, hogy ne bírjam letenni a regényt, annyi jó
dolog volt benne, hogy ezt a kis bibit bőven megbocsátom neki.
Összességében
szórakoztató, izgalmas, megható, még ha néha nem is túl egyedi könyvet foghat a
kezébe az olvasó. A végkifejlet előtti ötven oldal nyűglődést kispórolhatnák
belőle, de azt leszámítva sokkal jobban élveztem, mint vártam.
A
trilógia első részét követi majd a többi is, a második A vonzás szabályai
címmel megjelent magyarul, ami Alex öccsét, Carlost hozza össze álmai fehér csajával.
Adok neki egy esélyt, bár ha pepitában ugyanaz lesz, mint az első kötet, nagyon
bedühödök.
*SPOILER*
Magyarázza
meg nekem valaki okos, hogy ha van folytatás, mi a jó életért kellett berakni a
huszonhárom évvel később játszódó epilógust? Nagyon cuki, meg minden (bár kissé
gejl), de nem sok értelmét láttam.
Egyébiránt
le merem fogadni, hogy nem vegyészek fogják megtalálni az Alzheimer-kór
ellenszerét...
*SPOILER
VÉGE
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/8
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 7/10
(semmi extra, leszámítva, hogy elég sok benne a spanyol, amit ugye nem értek)
Összesen: 10/9
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Eredeti borítóval jelent meg
magyarul, hangulatos.
Kedvenc szereplők: (1) Brittany (2) Alex
(3) Paco (4) Mrs. Peterson (5) Iza
Kedvenc jelenetek: (1) Alex az anyjával
veszekszik (2) a vezetésóra (3) Paco a golfpályán próbálja meggyőzni Alexet (4)
Mrs. Peterson beszél Alexszel (5) Brittany lehányja Alex cipőjét
Mélypont: a nyűglődés a vége előtt,
amikor még külön vannak, pedig olyan nyilvánvaló, hogy ők is összekeverednek a
végére
Kedvenc ötlet: -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése