Idézet


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: romantikus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: romantikus. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 16., szombat

Az év brománca… vagy több?


Benjamin Alire Sáenz – Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, hogy önmotiválásként végigmegyek azokon a 2017-es olvasmányaimon, amiket tényleg nagyon szerettem, és/vagy van is mit mondanom róla, úgyhogy ennek a sorozatnak a következő állomásaként jöjjön ez a könyv, amit ugyan tavasszal olvastam, de szerintem az év nyári könyve, és emlékszem, hogy alig bírtam lerakni, amint belekezdtem.

Aristotle és Dante, a könyv két címszereplője egy unalmas nyári napon az uszodában találkoznak, amikor Dante felajánlja a szerencsétlenkedő Arinak, hogy megtanítja úszni. Első blikkre a két fiúban nincs sok közös vonás, leszámítva a fura nevüket, meg, hogy mindketten mexikói származásúak. Dante értelmiségi szülők jómódban nevelt csemetéje, Arinak pedig keményen dolgozó munkásosztálybeli szülők, és egy börtönben ülő báty jutott osztályrészül. A személyiségük is nagyon más, de az együtt töltött nyár alatt mégis barátság alakul ki köztük, ami idővel talán több is lesz, mint barátság…

Előzetesen persze már elért engem az óriási hype, ami a regény körül keletkezett, emiatt viszont már azelőtt voltak bizonyos elképzeléseim a könyvről, hogy akár egy mondatot is elolvastam volna belőle. Így hát, amikor elkezdtem végül az olvasást, több dolog is meglepetésként ért. Először is az, hogy a regény a hetvenes években játszódik, így az egész regény kapott egy kellemes nosztalgikus színezetet, ugyanakkor még inkább kiemelte a szereplők életében fontos társadalmi problémákat.

Egy másik meglepetés az volt, hogy én azt hittem, a regény váltott szemszögű lesz, viszont valójában Ari beszéli el az egészet. Ez hosszú távon nem gond, talán csak annyiban, hogy néha egy kicsit feltűnően idealizált Dante figurája, és jobban örültem volna, ha őt is ugyanolyan rétegelten ismerjük meg, mint Arit. Így róla leginkább annyit tudtunk meg, hogy nagyon nyitott személyiség, aki könnyen beszél az érzéseiről, és mindig felvállalja a véleményét, akkor is, ha a környezete nagyon nem ért egyet vele. Nem igazán fejlődik a jelleme a regény során, és így nehezebb vele olyan szinten együtt érezni, mint Arival, aki sokat változik, a kiindulási pontja pedig jóval érdekesebb. Ugyanakkor kb. olyan cuki a srác, mint egy zsák kiskutya, és így mégis tudtam akár Arira is haragudni, amikor megbántotta, vagy aggódni érte, ha baja esett.

Arinak már a kezdet kezdetén is egy rakás érzelmi problémája van, amiknek egy jó része elfojtott haragként forr benne a felszín alatt. Az egyik legnagyobb problémája az, hogy a szüleivel, főleg az apjával alig találja a kapcsolatot, aki háborús veteránként nagyon sok traumát hordoz, amikről nem tud beszélni, mégis Damoklész kardjaként lóg Ari fölött is. Ugyanígy egy óriási tabu a családban Ari jóval idősebb bátyja, aki börtönben van, és évek óta nem kommunikál a családdal. Ari szeretné megérteni és ezen keresztül feldolgozni, ami vele történt, meg persze szégyelli is őt, és benne van egy jó nagy adag félelem, hogy benne is munkál az agresszivitás, és talán ő is a bátyja sorsára fog jutni. Még ha konkrétan a problémáikban nem is osztozunk, de az annyira emberi, hogy egy családot ennyire megmérgeznek a saját titkai és tabui, amiket nyilván a gyerek nem tud, hogy pontosan mik, mert ő nem élte át őket, és próbálták megvédeni tőle, de ahogy egyre idősödik, ez egyre kevésbé működik.

Ari és Dante nemcsak a személyes problémáikat tudják megosztani egymással, hanem a totális kockaságukat is (elég furák mindketten… a jó értelemben), és néhány társadalmi kihívással is együtt néznek szembe. Érdekes volt például arról olvasni, ahogy próbálják magukban helyretenni a mexikói-amerikai identitásukat, hogy igazából mik is a gyökereik, és mennyire számítanak mexikóinak egyáltalán.

Ari az első továbbá, akinek Dante elmondja, hogy meleg, és később, hogy tetszik neki, és bár ez teljesen egyoldalúnak tűnik, sosem rejti előtte véka alá az érzéseit. (Én meg shipeltem őket, de nagyon keményen, mert irtó cukik voltak együtt.) A homoszexualitás megítélése szempontjából is fontos az időszak, amikor a regény játszódik: a hetvenes években még az USA nagy része se volt olyan hiperelfogadó a témával, és főleg Dante hozzáállásával, hogy ő márpedig felvállalja magát, és nem hátrál meg, nagyon is céltáblává tudott válni.

A regény cselekménye több, mint egy évet ölel fel, ez még egy vonás, ami meglepett, de pozitív módon, hiszen így jóval hihetőbb volt a karakterek fejlődése és változása, még ha igazából csak a két nyárra koncentrál leginkább a regény, a köztük eltelt iskolai évet szinte teljes mértékben átugorja, csak nagy vonalakban értesülünk arról, mi történt a két fiúval ebben az időszakban.

Egy érdekes dolog volt még, amin gondolkoztam olvasás közben, hogy vajon Benjamin Alire Sáenz mennyire írt magáról ebben a regényben, mivel az életkora alapján a hatvanas-hetvenes évek magasságában volt kamasz (’72-ben végezte el a gimnáziumot), ráadásul latin-amerikai származású és 2000 óta nyíltan homoszexuális is. Persze biztosra nem mehetünk, mindenesetre az eddig megjelent könyvei alapján elég konzisztens témái a latin-amerikai identitás és a homoszexualitás is. Én meg jó eséllyel mindet el fogom olvasni, mert ez a regénye zseniális volt.


10/10  pont

2016. február 29., hétfő

Csak élj jól. Csak élj.


Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek

(Könyvkuckó)

Második párbajos könyvemnek egy olyan regényt választottam, aminek egy évvel ezelőttig nem nagyon vettem tudomást a létezéséről, de a készülő film híre felnyitotta a szemem, és rájöttem, hogy talán mégis adni kéne egy esélyt neki. És ó, de még mennyire hogy nem bántam meg, a 2015-ös év egyik legnagyobb könyvélménye lett.

Louisa Clark tökéletesen elégedett a lapos kisvárosi életével és középszerű munkájával a helyi kávézóban egészen addig, amíg a kávézó bezár, és Lou elveszti a munkáját. Minden a környéken képesítés nélkül végezhető állást kipróbál, de sorra menesztik az összes helyről. A munkaügyi tanácsadó már a haját tépi tőle, amikor egyszer csak befut egy új lehetőség: a környék leggazdagabb családja keres házvezető- és társalkodónőt hat hónapra a nyaktól lefelé lebénult fiuk számára. Lou képzetlensége dacára megkapja a munkát, így a cserfes és naiv lány találkozik Will Traynorral – a néhány évvel korábban még aktív, nagyvilági életet élő férfival, aki a sérülése miatt már csak megkeseredett árnyéka önmagának. Természetesen eleinte egymás idegeire mennek, ahogy azt kell, de aztán szép lassan összecsiszolódnak, és egyre jobban megkedvelik egymást. A következő fél év pedig mindkettőjük életében meghatározóvá válik.

Azt hiszem, onnan kéne indítanom ezt a véleményezést, hogy elmagyarázom, miért is kerültem ez a könyvet a magyar megjelenése óta úgy, mint a bubópestist. Egy elég egyszerű oka van: tele voltam előítéletekkel a regénnyel kapcsolatban. A borító meg a fülszöveg alapján meg voltam róla győződve, hogy ez a történet kb. pont olyan, mint az Életrevalók, annyi különbséggel, hogy mivel itt ellentétes neműek a főszereplők, megfűszerezi a dolgot némi közöttük kibomló csöpögős románc. (Mondjuk csak a filmet láttam, de azért az Életrevalók is kicsit sarkított és csöpögős ábrázolása a témának… csak brománc van románc helyett :D) Továbbá tartottam attól, hogy Lou ilyen Bridget Jones-féle kiállhatatlan, fecserésző kis libácska lesz a történetben, Will meg olyan sznob, hogy az orra még a kerekesszékből is a plafont veri. És majd ezek ketten jól megtanítják egymást arra, hogyan is kéne élni… és meg szivárványszín flittert fogok hányi két hétig.

De a könyv több fronton képes volt meglepni, és végül abszolút nem bírtam kivonni magam a hatása alól. Mert igen, ez a történet hat. Annak ellenére, hogy az első pillanattól (na jó, a fülszövegtől, meg a molyos értékeléseknek még a nem spoileres részétől is) tökéletesen, 110%-ig nyilvánvaló, hogy mi fog itt történni. Nekem egy fia kérdésem sem volt, mégis, el tudtam felejteni, hogy én már itt mindent tudok, és csak élveztem az utazást. Ez pedig főképp annak köszönhető, hogy ez a könyv alapvetően a várakozásaimmal ellentétben nem egy romantikus regény. Ó, persze, van itt egy elég jelentős szerelmi szál, de annyira szépen, reálisan, természetesen van adagolva, hogy egy percig sem vesztette el a könyv a hitelességét, és ez nagyon tiszteletreméltó benne. Lou és Will nem két nap, még csak nem is két hét alatt szeretnek bele egymásba, és még amikor szerelmesek, az se csap át vinnyogásba, vagy bármibe, amiről úgy érezném, nem oda való, amitől elengedhetném egy pillanatra is a tudást hogy két felnőtt, felelősségteljes emberről van szó egy nehéz helyzetben. A szerelem nem válasz az élet kérdéseire és nem old meg semmit. Ugyanakkor, jó érzékkel van eltalálva a humor kellő mennyisége a regényben, két koppanásig kemény aspektus között olyan jókat vigyorogtam, hogy szinte el is felejtettem, mekkora dráma zajlik a szemem előtt éppen… egészen addig, amíg a könyv megint a képembe nem dörgölte.

Ezek a pozitívumok pedig javarészt a két főhős karakterében is kulminálnak. Nagyrészt Lou szemén keresztül látjuk az eseményeket, szóval ha ő idegesítő lett volna, az megöli az egész regényt. De szerencsére, annak ellenére, hogy igen, persze naiv meg bájos meg bohém picit, ennek ellenére abszolút szerethető. Egyszer se volt olyan érzésem, hogy tarkón legyinteném egy szívlapáttal, ami női főhősök frontvonalán igenis teljesítmény. Mondjuk, arra sikerült rájönnöm, hogy valószínűleg én is kicsit sznob vagyok… annak ellenére, hogy a családomat az anyagi helyzete meg az életszínvonalunk alapján kb. a felső-középosztályba helyezném, én is ugyanolyan lendülettel sápítoztam és röhögtem Lou mérhetetlen proliságán, mint a felső tízezerbe tartozó, kastélyörökös, volt pénzügyi mágus Will. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez nem vicces. Én is ismerek olyan embereket, akik nem anyagi kényszerből ülnek otthon, mégis, egy nyúlketrecnyi fizikai és mentális térben töltik az életük nagy részét és látszólag nem is vágynak többre. Mégis hányan lehetnek, akiknek a kényelemszeretete mögött valójában ugyanúgy elfojtott traumák, kicsinyhitűség vagy félelmek állnak, mint Lounak? Talán soha egyikükkel sem jött szembe egy jótét lélek, aki jól megrázta volna őket és elmondja: ne ragadj bele ebbe a posványba, az életet igenis rendesen kell élni, távlatokkal, vágyakkal, tervekkel, célokkal, és igenis, a világ nem az a település, ahol minden nap jársz-kelsz, hanem azon kívül kezdődik, de leginkább a komfortzónádon kívül, ahova főleg érdemes kirándulásokat tenni, és az ég szerelmére, ez elsősorban nem pénz kérdése, kapard föl a segged a kanapéról és kezdj magaddal végre valamit! (Upsz, csöppet elragadtattam magam.)

Na de Lounak szerencséjére akad ilyen embere, ez pedig nem más, mint Will. Ami persze rohadt ironikus, a férfi helyzetét figyelembe véve… valahol meg nem, kicsit olyan, mintha Loun keresztül próbálna meg egy kicsit élni, ha már a saját teste nem alkalmas annak az életvitelnek a folytatására, amihez hozzászokott és amit szeretett. Szerencsére ő sem felelt meg a prekoncepcióimnak: mármint persze ki is mondja időnként, hogy a balesete előtt seggfej volt, aki feltehetően észre sem vette volna Lou létezését, de őszintén szólva a nyitójelenetből nekem rendes pasinak tűnt (pl. a portással tök kedves volt, aki ugye szintén a nép gyermeke, tehát ha sznob is volt, nem az a fajta sznob, aki keresztülnéz mindenkin). Persze imádtam a szarkazmusát, de még azt is, hogy igenis nyomorgott a fizikai állapota miatt meg az ezzel járó mindenféle nyalánkság miatt, ennek ellenére akadtak azért vidám, boldog pillanatai. Komplex, teljes egész volt ő is, mint Lou, és a kettejük kapcsolata az a fajta szerelem volt, amit annyira szeretek a könyvekben: amikor két olyan ember találkozik, aki egyenlő tud lenni a kapcsolatban és kölcsönösen formálják egymást, hozzák ki a legjobbat egymásból.

Az egyik angol borító,
ami egyszerűen nagyszerű
A mellékszereplők is elég kidolgozottnak és érdekesnek bizonyultak, mert bár túl sok idő nem jutott rájuk Will és Lou mellett, de azért megismerhettük őket is. Egyedül Patrickkel nem tudtam mit kezdeni, annyira nyilvánvalóan tapló volt, hogy Will minden erőfeszítés nélkül tudott egy minden szempontból kompetensebb és vonzóbb pasi lenni nála a fogyatékossága ellenére is, ami szánalom. Will és Lou családja viszont tényleg megfelelő mélységben be volt mutatva, Will szüleinek szemszögéből még néhány fejezetet is olvashattunk, és ez jó volt, mert megvilágította a férfi helyzetét más nézőpontokból is, összetettebbé tette a központi drámát. Lou családja eközben végtelenül vicces és szerethető volt az egyszerű, de mérhetetlenül jóságos természetükkel.

Természetesen Will állapota miatt eléggé központi szerepet kap a regényben a mozgássérültek élete, mindennapi problémái, és azt kell mondjam, kellemesen csalódtam itt is, nem hárította el Moyes a nehézségeket és nem borította rózsaszín cukormázba a gondokat. A könyvben szerepelt a hétköznapi kis szarságok hosszú sora, mint például a közlekedési nehézségek, vagy az embereknek az az idióta hozzáállása hogy elbeszéljenek az illető feje fölött, mintha a bénulása valahogy az agyi képességeit is lecsökkentette volna, ugyanakkor szerepelnek olyan kevésbé magától értetődő dolgok is, mint hogy milyen egészségügyi problémákkal néz szembe egy kvadriplégiás, vagy hogy milyen hosszú távú terheket ró a családra a róla való gondoskodás. Mozgássérült (esetenként kvadriplégiás!) olvasók nyilatkozták, szóval elhiszem nekik, hogy nagyon korrekt a regény ilyen szempontból, jól mutatja be az életüket. Will érzelmi viszonyulásáról már lehet vitatkozni, hogy mennyire helyes vagy általános, persze sokan vannak, akik megtanulnak együtt élni az állapotukkal, és így is találnak bőven örömet az életben, de én nem tartom irreálisnak a férfi hozzáállását sem, meg tudom érteni, ha nem vágyik egy ilyen életre, miután szó szerint mindene megvolt. (Vicces, hogy pont amikor azon gondolkodtam, nem nehezebb-e így Willnek egy ennyire pörgő életmódból kerekesszékbe kerülni, a regény is pont fölvetette ezt a kérdést.)

Persze, akinek van egy csöpp intuíciója, az elég könnyen rájöhet, hogy a könyv eléggé központilag foglalkozik az eutanázia kérdésével. Viszonylag hamar kiderül a regényből, hogy azért vették fel Lout fix hat hónapra, mert Willnek akkorra van időpontja az eutanáziaklinikába Svájcban. Természetesen a mi irgalmas szamaritánus Lounk először teljesen kiborul és elfutna amerre lát, de végül Will anyja meggyőzi, hogy maradjon, és próbálja megmásítani a fiuk szándékát. És ironikus módon, miközben ezt a csomó klassz dolgot csinálják együtt és Will nagykanállal tömi Louisába az életigenlést, a regény az olvasóba meg azt az üzenetet adagolja apránként, hogy az eutanázia tulajdonképpen elfogadható megoldás. Lehet. Bizonyos esetekben. Úgy gondolom, ez nagyot üthet azoknak, akik most olvasnak először a témáról, nekem már a jég megtörése mondjuk megtörtént anno Az univerzum és Alex Woods című könyvvel (ami akkor tényleg nagyon földhöz vágott ilyen szempontból).

Lehet, hogy valakinek ez az elfogadó hozzáállás már nem fér bele, elméletileg vallásos nevelésem alapján nekem sem kéne, de nagyon tetszett a regény mély és összetett ábrázolásmódja, ami jól passzol az én alapvető véleményemmel: az életedről hozott döntések azért nagyon veszélyesek, mert sosem pusztán a saját életedről döntesz. Legyen szó egy felmondásról, abortuszról, vagy éppen az öngyilkosságról, amit teszel, az nyilvánvalóan közvetlen hatással van a szeretteidre. Végső üzenetnek leginkább az jön át a könyvből, hogy mindenkit önmagáért kell szeretni, és annál nincs rosszabb, mint ha valakitől elveszed a döntés szabadságát. Willnek is, hiába volt felnőtt, intelligens ember, alig hallották meg a hangját, szinte a legkisebb mértékben sem hozhatott döntéseket saját magával kapcsolatban, és át tudom érezni, ez mennyire fájt neki. Nem hirtelen depressziós felindultságból akart meghalni: mérlegre tette a jó dolgokat az életében, amikkel ugyanúgy tisztában volt, mint a rosszakkal, valamint azt, hogy a családjának mit okozna az életben maradása és mit a halála, és felelősségteljes felnőttként ezek tükrében hozott végül egy döntést. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, csak akkor van joga meghozni a döntést a saját testéről, ha az életet választja?

Összességében nyilván érezhető, hogy én imádtam ezt a könyvet, gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig, így ajánlani is nagyon tudom, ha felkeltette az érdeklődésed. Tavaly jelent meg a folytatása angolul, de én úgy érzem, egyelőre nem tervezem elolvasni, mert a fejős tehén újbóli kiszipolyozásának érzem inkább, ennek a történetnek szerintem semmi szüksége arra, hogy folytassák, így kerek, ahogy van. Amit viszont teljes vállszélességgel támogatok, az a megfilmesítés. Már egy éve pampogok a blogon arról, hogy jönjönjön a filmváltozat, és szerencsére a pár hete kijött trailer se lohasztotta le a lelkesedésem. A két főszereplőt szerintem nagyon eltalálták (bár az én fejemben már olvasás közben a két színészhez idomult a kép), már csak amiatt izzadhatok egy kicsit, hogy így elsőre a trailer csöppet bohókásabbnak tűnik, mint a regény… bár abban is voltak poénok bőven, szóval remélem, csak a sűrítés miatt tűnt ez így nekem. Nagyon rossz lenne, ha romcomot akarnának csinálni a filmből, remélem, megtartják a komoly tartalmakat is kellő mennyiségben… bár meg kell jegyeznem, azért párszor már a traileren is összefacsarodott a szívem, szóval szerintem talán nem lesz gond, főleg, ha elég sokat hagyják Sam Claflint szomorú kiskutyaszemekkel nézni a kamerába, mert az nagyon megy neki, és garantáltan sírásra fakasztja a szebbik nemet.


10/10* pont


2015. április 11., szombat

VLOG: Az első bejegyzés

Na, hát nem hiába beszéltem a vlogról, már sikerült is nyélbe ütnöm a dolgot chesslady aktív segítségével. :) Először egy könyajánlót tettem fel Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert című regényéről. Ha van kedvetek, nézzétek meg, és mondjátok el, hogy mit gondoltok!


2014. november 28., péntek

Érző szívű... zombi... ment világot


Isaac Marion – Eleven testek

(Könyvkuckó)

Na hát akkor az a dicsőséges pillanat is eljött, amikor írok az első könyvmoly párbajos könyvemről. Ez a könyv érdekes eset volt, mert rám nem jellemző módon megnéztem a filmet jóval azelőtt, hogy elolvastam volna. Talán ezért, talán másért, de nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk eleinte, szerencsére aztán pozitív irányba változott.

Filmplakát-borító... hova dugod azt
 a gazt, R fiam?
R zombi. Röviden ennyi. Hosszabban: R egy nagyon különös zombi. Bár ugyanúgy agyakat zabál, mint a többiek, benne még megmaradt valami... valami több. R vágyna az emberi kapcsolatokra, hiába nem tudja rendesen kifejezni magát, hiába nem emlékszik az életére, azért a maga módján próbálkozik egy kis értelemmel megtölteni maga körül a dolgokat. Azonban egy szép napon minden megváltozik, mert R vadászat közben meggyilkol egy Perry nevű fiatal férfit, és az agya elfogyasztásakor meglátja az emlékeit az egykori szerelméről, Julieról. Julie épp kartávolságon belül van, úgyhogy R megmenti a lányt a zombitáppá lényegüléstől, és elviszi magával a kis kuckójába, ahol nagyon romantikusan kvázi fogva tartja. Egy idő után azonban a lány is kissé megenyhül az irányába, és a kettejük között kialakuló törékeny kapcsolat lassan átformálja mindkettejük képét önmagukról és a világról.

„– Tudod, mit, Perry? – szólal meg. A hangja reszket a saját fájdalmától. – Végül mindenki meghal. Elpusztul minden. Tudjuk mindannyian. Emberek, városok, az egész civilizáció. Szóval, ha ennyi lenne az egész lényege, halott vagy élő, itt van vagy nincs itt, mi a kurva élet lenne bárminek is az értelme? – felnéz a lehulló levelekre, és kinyújtott kézzel elkap egyet: tűzvörös juharfalevél. – Anyám mindig azt mondta, erre van az emlékezetünk. És az emlékezet ellentéte, a remény. Hogy az elmúlt dolgok mindig számíthassanak. Hogy támaszkodhassunk a múltunkra, építhessünk jövőt magunknak – megpörgeti az arca előtt a levelet, jobbra-balra. – Anyám azt mondta, az életnek csak akkor van értelme, ha tudjuk úgy látni az időt, mint Isten. A múltat, a jelent, a jövőt, mind egyszerre.
Megengedem magamnak, hogy odanézzek rá. Meglátja a könnyeimet, megpróbál egyet letörölni az arcomról.
– És akkor? Mi a jövő? – kérdezem, meg sem rezdülve, ahogy az ujjai végigsimítanak a szemem fölött. – A múltat meg a jelent látom, de mi a jövő?
– Hát... – feleli kis, erőtlen kacajjal –, gondolom, ez benne a nehéz. A múlt tényekből van meg történelemből... azt hiszem, a jövő viszont csak reményből.
– Vagy félelemből.
– Nem – határozottan megrázza a fejét, és a hajamba tűzi a levelet. – Reményből.”

Na... hol is kezdjem? Volt olyan ismerősöm, aki feladta ezt a könyvet, és végül is értem, hogy miért. Sajnos az az igazság, hogy a könyv negatív tulajdonságai elég dominánsak az elején, és ezzel elriaszthatják az olvasók egy részét. Az első ötven oldalon nem igazán látszik, mitől több ez egy bugyuta tinédzserrománc-sztorinál, amin film se segít, mert ott teljesen erre a vonalra mentek rá, gondosan kihagytak minden komolyabb tartalmat, és humorral próbálták fogyaszthatóvá tenni. A könyv nem kifejezetten vicces, szóval ez nemigen működik, de még ha az is lenne, az a benyomásom, hogy alapból ez az ember-zombi románc ötlet akkora hülyeség, hogy nem tenné elfogadhatóvá a történetet jó humorral együtt sem.

A másik ok, hogy miért nem kedveltem az elején a könyvet, az a főszereplő hármasban keresendő. A fiúkkal, R-rel és Perryvel nincs gond, de Julie sajnos nem vált szerethetővé a számomra egyáltalán. Az egy dolog, hogy az elején teljesen életképtelenül viselkedik... mármint elég nagy dolog, de azért túlléptem rajta valahogy, de aztán meg sehogy sem hittem el, hogy ő az a fényhozó csodálatos lény, aminek a könyv lefesti. Számomra Julie inkább egy naiv és felszínes, de ezen túl teljesen átlagos lánynak tűnt, és hiába derült ki róla egy csomó minden a könyv során, alapvetően ezt a képemet róla nem tudta átírni. Még azzal se értek egyet, hogy nem előítéletes, mert hát az, R-rel szemben ugyan nagyon elfogadó valóban, de ez R legjobb barátjára, M-re már nem terjed ki, még a könyv vége felé is egyértelmű jelét adja Julie, hogy undorodik tőle. Így viselkedik egy igazi példakép.

Szerencsére voltak azért tényezők, amik az ellen hatottak, hogy elhajítsam a könyvet. Az első ilyen a stílusa volt. A könyv nagyon szépen van megfogalmazva, néha kifejezetten költői. Ez és a világ meg a főszereplő helyzete együtt megalapoznak egy melankolikus hangulatot, ami mondjuk a posztapokaliptikus műveknek általában eléggé a jellemzője, de persze ettől még ez esetben is jól működik.

„Mi maradt belőlünk? (...) Se országok, se kultúrák, se háborúk, ám mégsincs béke sem. Milyen legbelső igazság maradt meg akkor? Mi mocorog még a csontjainkban, ha minden más lefoszlott róluk?”

Aztán, a második dolog, ami tetszett, az Perry karaktere volt. Eleinte nehezen helyezkedtem bele az ő kis életébe, aminek elég banális oka van: a neve. Na már most, a könyvről azt kell tudni, hogy alapvetően a Rómeó és Júlia ihlette, és ezt annyira nem titkolja a szerző, hogy a drámában szereplő nevek alapján nevezte el a karaktereit (R, mint Rómeó, Julie, mint Júlia, M, mint Mercutio...). Szegény Perry húzta a rövidebbet, mert esetében ugye a Páriszt kellett modernné és angolossá varázsolni, hát ennyire sikerült. Ezzel csak az a baj, hogy én nagy rajongója voltam pár éve a Phineas és Ferb című zseniálisan szatírikus rajzfilmnek, és ott az egyik karakter Kacsacsőrű Kerry, azaz Perry, the Plathypus. Hát szerintetek el tudtam olvasni egyszer is úgy a nevét, hogy ne ő jusson eszembe? (Nem, nem tudtam.) És amikor ezen túljutottam, akkor jött a csavar: ez csak egy becenév, az igazi keresztneve Pear. XD Mondanom sem kell, ez nem javított a helyzeten.

Na de amúgy milyen karakter az én drága egy kacsacsőrű körtém? Nagyon érdekes. Már a halála után kerülünk vele kapcsolatba, amikor R az agya megevésén keresztül megismeri az életét, majd utána úgy tűnik, hogy Perry lelke valamilyen formában ott maradt vele. Igazából az ő története volt az első dolog, amit igazán élveztem a könyvben. Tulajdonképpen arról mesél, hogy egy naiv, idealista, életvidám fiú hogyan vesztette el szép lassan a képességet, hogy értelmet találjon az életében, hogyan vesztette el apránként a reményt egészen addig, míg végül már az öngyilkosságot látta csak útnak maga előtt. Szintén nem újdonság ez a fajta kiábrándultság a műfajtól, ugyanakkor az különös, hogy más regényekben azok a szereplők, akik ennyire szétcsúsztak, általában sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint Perry. Mellesleg az, hogy ezt az egészet az író egy folyamatként ábrázolja, aminek látjuk minden lépését, különösen átélhetővé teszi.

Vele szemben ott áll a másik főszereplő, R, aki ennél halottabb már aligha lehetne, de ő nem az a fajta, hogy ebbe beletörődjön. :D R elég furcsa keveréke az idealistának és a realistának, annak ellenére, hogy tele van a feje szép eszmékkel, egy másik élet utáni vággyal, folyamatosan jelen van a gondolataiban az is, hogy a vágyai mennyire nem összeegyeztethetők a valósággal, és ez valahol szomorú. A küszködése, hogy kifejezze magát, hogy megértesse magát az élőkkel szintén nagyon szerethetővé teszik. R egy nagyon könnyen megkedvelhető narrátor, és az ember tényleg szurkol neki, hogy elérje, amit akar.

A filmben Theresa Palmer és Nicholas Hoult
főszerepel egész jó alakítást hozva

„Rövid életem során egy csomó döntést hoztam meg csak azért, mert azt hittem, azt várják tőlem, de végül az apámnak lett igaza: a világnak nincsenek szabályai. A szabályok a fejünkben vannak, a közös, emberi tudatunkban. Ha vannak szabályok, azokat mi alkotjuk. És meg is változtathatjuk őket, amikor csak úgy tetszik.”

Bár alapvetően romantikus regényként van reklámozva a könyv, számomra nem a szerelmi szál volt benne a meghatározó. Persze, az is jelen volt, a maga bukdácsoló és kissé hiteltelen módján, még az a szerencse, hogy R fizikai korlátai miatt a regény nagy részében egészen plátói maradt pusztán ez a vonzalom. Nem, amiről nekem szólt ez a regény, az az identitásválság volt. Válság egyrészt R részéről, aki ki akar törni a saját állapotából, több szeretne lenni puszta zombinál, másrészt az emberi közösségekben. A könyv nagyon szépen és érzelemgazdagon ábrázolja az emberéletek leértékelődését egy összeomló világban. Bemutatja azt a kiégést, amivel a puszta túlélés jár, és állást foglal amellett, hogy végső soron van szépség és jóság a világban, és hogy ezek az apró, látszólag haszontalan dolgok adnak értelmet a létezésünknek, hangsúlyozza az emberség és az emberi érzések fontosságát. A Csontik azon kívül, hogy jó parafaktorok, elég jó metaforái a puszta létezésnek, a részvét nélküli emberiségnek. Mellesleg az, hogy a zombiság kitörését is valahogy ködösen összekapcsolja az emberiség lealjasulásával, egy érdekes gondolat és társadalomkritika.

Az előzménykötet borítója
Szóval a közepére ezek a dolgok kifejezetten megszerettették velem a könyvet. Sajnos a lezárást már kevésbé találtam lenyűgözőnek, végül is illett a könyvhöz, de érzésem szerint túl egyszerű és rózsaszín volt. Ezen némileg segített az epilógus, ami még ezzel együtt is meghatóra sikerült. És végül is invesztált annyira érzelmileg  a könyv összességében, hogy kíváncsi legyek az előzménytörténetre, ami angolul már megjelent, és a folytatásra, amit jövő tavasszal szeretne befejezni a szerző. Mert igenis maradtak még itt érdekes társadalmi és emberi kérdések, és szeretnék még R emberré válásáról meg kalandjairól olvasni... és hátha közben még Julie-t is megszeretem.

Szerintem érdemes adni az Eleven testeknek egy esélyt, mert az a könyv sok szempontból több, mint aminek elsőre látszik, de azért nem kell túl sokat várni tőle.

Kinek ajánlom? Ha nem riadsz vissza az intelligens és érzelmes zombik gondolata, valamint hajlandó vagy lenyelni egy kis romantikát, akkor ez bőven lehet a te könyved.
Kinek nem ajánlom? Aki akcióra és klasszikus, hörgős, vérszomjas zombikra áhítozik.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Szívesebben láttam volna valamelyik eredeti angol borítóval, mint a filmessel.
Kedvenc szereplők: (1) R (2) Perry (3) M (4) Nora (5) a zombigyerekek
Kedvenc jelenetek: (1) Perry és Julie fent idézett beszélgetése (2) Nora faggatja R-t :D (3) M meg a tömbi zombi megtalálja az elkeseredett R-t (4) Perry gyerekkori emlékei (5) epilógus
Mélypont: a zombik szexelnek-jelenetről le tudtam volna mondani

Kedvenc ötlet: a zombiság, mint a társadalom érzelmi problémáinak vetülete

2014. június 26., csütörtök

Csillagainkban a hiba – a film



(Filmszemle)

Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is túl vagyok, jöhet az alkotás. :)

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik, és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

Először azokhoz szólnék, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:

Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban. Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról, emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit, ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket megmozgató filmeket, ugye...

És innentől SPOILER-tartalmú mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:

A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.

Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek ugyanolyan gördülékenyek.

A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13, 12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút, hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte ilyen szempontból.

Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt, ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn. Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett el a lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor, de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.

A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig, mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört, alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon mélyen is.

És a színészi játéknak meg a történetnek együtt sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet, hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen szempontból is teljesültek az elvárásaink.

Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam ezeket a gondolatokat, újra el tudtam rajtuk elmélkedni. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az örökkévalóság.

A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó volt, hogy ez megjelent a filmben.

A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét, mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet, hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.

A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.

A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D
És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V, mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése), ezeket is érdemes figyelni.

Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)


10/10*

2014. január 18., szombat

Azok a csodás mutánsok


Jus Accardo – Touch – Érintés (Denazen I.)

(Könyvkuckó)

Emlékeztek a Jonatán Könyvmolyképző programra? Ez egy olyan olvasásnépszerűsítési program volt általános iskolásoknak és később felnőtteknek, amikben a könyvek alapján kellett játékos feladatokat megoldani. Én annak idején vagy négy-öt egymást követő évben is végigcsináltam, és nagyon megszerettem a könyveket, amiket megismertetett velem.

Aztán megromlott a viszonyom a Könyvmolyképző Kiadó kínálatával, főleg a Vörös Pöttyös-sorozattal. Mert tény, hogy adnak ki kifejezetten jó könyveket is a válogatásban, de a többségük inkább középszerű, sőt, néha kifejezetten rossz. Ezért vettem észre magamon, hogy fenntartással kezelek mindent, ami magán viseli a sorozat emblémáját. Azonban idén télen úgy alakult, hogy három VP került a karácsonyfa alá, ugyanis pont olyan könyveket sikerült kiadniuk, amiket régóta vártam a magyar piacra. Ez az egyikük.

Deznee Cross elviselhetetlenül munkamániás és nemtörődöm apja nevelési hiányosságai miatt már gimnazistaként a bulizásban és az élvezetek hajszolásában találja meg önmagát. Hanem egy nap, amikor részegen botorkál hazafelé az erdőben, egyszer csak elé ront egy nagyon furcsa fiú, aki szemlátomást halálra van rémülve, és Dez cipőjét követeli. A srácot üldözik, a lánynak pedig megesik rajta a szíve, ezért segít neki a menekülésben. Hazaviszi a titokzatos idegent, aki Kale-ként mutatkozik be és szemmel láthatóan olyan hétköznapi dolgok sem magától értetődőek számára, mint hogy mi különböztet meg egy DVD-t egy családi fotótól. Az igazi meglepetés azonban csak akkor ér mindenkit, amikor Dez apja hazaér, ekkor ugyanis kiderül, hogy a fiút épp az ő emberei üldözik. Marshall Cross ugyanis nem egy ügyvédi iroda feje, hanem egy olyan titkos vállalkozás vezetője, ami különleges képességű embereket gyűjt, hogy aztán kényükre-kedvükre használják az erejüket. Kale pedig éppenséggel a legfontosabb fegyvere: a fiú érintése halálos, ezért a Denazen emberei nem riadnak vissza semmitől, hogy kézre kerítsék.

Ez volt a három közül az a könyv, amit magamtól a legkevésbé akartam megvásárolni, de aztán szembejött velem a beleolvasó a neten, és annyira érdekesnek találtam az első ötven oldalt, hogy muszáj volt megvennem a többi részt is. Ez jó döntésnek bizonyult, végig nagyon élveztem a regényt, és kifejezett sikerélményt okozott, hogy végre valamit gyorsan sikerült elolvasnom.

Pedig az ötlet egyáltalán nem újszerű... tulajdonképpen semmilyen aspektusában. Olyan szinten nem, hogy emlékszem egy regényre még a merengős korszakomból, ami majdnem pontosan ugyanerről szólt, és hasonlóan is kezdődött. De azt meg kell hagyni, hogy bár nem markol sokat a könyv, azt azért a kis öklébe szorítja, és elszalad vele. A történet végig izgalmas, fordulatos, és bár az elején azt hittem, hogy menekülős-nyomozós lesz az egész, hamar átcsap kémkedős-harcolós-összeesküvősbe, és végig fenntartja az érdeklődést. Az információk pont jó fokozatossággal csöpögnek, és bár egy-két dolgot könnyűszerrel kitaláltam, ezek a nagy egész szempontjából nem voltak igazán jelentős információk. Végig tartogatott meglepetéseket a könyv, hiszen a végén már alaposan bele lehet zavarodni abba, hogy ki tud miről és ki nem tud miről és ki ver át éppen kit. És az egésznek a hátterében egy sokkal nagyobb ívű dolog van, mint amit elsőre gondolnánk vagy a hőseink elsőre gondolnának, több generáción átívelő konfliktussal, amit nagyon szeretek.

A karakterekkel a viszonyom ambivalens volt. Szerettem Dez szemszögéből olvasni a könyvet, mert talpraesett, bátor lány és jól felvágták a nyelvét, ugyanakkor időről időre mindig az eszembe juttatta, hogy ha az életben találkoznánk, én bizony nemhogy nem kedvelném, de kifejezetten ellenszenvesnek találnám. Számomra elfogadhatatlan, hogy valaki ennyire a semmibe élje az életét, ennyire ne lásson semmiben értelmet, csak az önpusztításban. Bár mentegethetnénk, hogy az apja miatt lett ilyen, ami kétségtelenül igaz is (szép üzenet az oda nem figyelő szülőknek, hogy ezért érdemes visszavenni a munkamániából), de mégsem lett volna muszáj ezt az utat választani, ez a szememben gyengévé teszi, nem erőssé. Ugyanakkor a fejében töltött idő nyomán megtanultam sajnálni, és kifejezetten felháborítónak találtam, amikor mindenki úgy bánt vele, mint egy utolsó ringyóval, pedig egyáltalán nem az.

Akit teljesen elfogadtam és szerettem, az a másik főszereplő, Kale volt. Nem azért mert jóképű meg férfias meg mittudomén, hanem azért, mert teljesen ártatlan és totálisan össze van törve, ennek ellenére munkál benne a szeretet meg a jóság. Kale az egész életét a Denazen egyik csinos cellájában töltötte, ahol rendszeresen megkínozták, mind érzelmileg, mind fizikailag, és arra kényszerítették, hogy embereket öljön meg. Ezért amikor végre kiszabadul, és a saját kezébe veszi az irányítást, akkor egyszerre rácsodálkozik az egész világra, amit eddig nem ismert. Nagyon szép folyamat volt ez, és én igazán élveztem minden pillanatát. Emiatt van egy kis félelmem a karakterével kapcsolatban, hogy a sorozat előrehaladtával kinő ebből az ártatlan korszakából és unalmas, setét menőcsávó lesz. Csak abban tudok bízni, hogy ahhoz azért eléggé traumatizált, hogy ez ne történjen meg teljesen soha. Van még egy raklapnyi mellékszereplőnk, de igazából nagyjából mindegyiket az köti össze, hogy leginkább a saját hasznukat lesik, és bármit megtesznek azért, hogy a legjobban jöjjenek ki a szituációkból. Ez igaz például Gingerre, a mutánsok ellenállásának vezetőjére is, bár ő a képessége miatt elég jól informált, és a célja azért a fogságban senyvedő Hatosok kiszabadítása.

És itt érünk el a ponthoz, ami miatt igazán megszerettem ezt a regényt, aminek pedig az az oka, hogy kegyetlenül őszinte. A szereplők érzelmi reakciói minden szituációban hitelesek, Kale egyrészt ugye paranoiás (okkal), és gyakran mindentől teljesen ki van akadva (szintén okkal), de Dez sem olyan laza, mint szeretne látszani, őt is megviselik az események bőven. Mert a könyv olyan dolgokat ábrázol (gyilkosság lelki hatásai, kínzás, PTSD), amit nem feltétlenül szoktak így tálalni, pedig reális, és ezért jó.

Marshall Cross nyilván nem így néz ki...
DE belülről ilyen :D
Azonban nem minden volt móka és kacagás, találtam pár hibát a könyvben, ami miatt nem tudom tökéletesre értékelni. Az egyik, amin nekem kicsit elcsúszik a könyv, az a főgonosz. Marshall Cross olyan ördögi, mintha Voldemort és Hitler közös gyereke lenne. Nem érdekli a világon semmi, simán megöleti a rokonait, megkínozza a lányát, bármire képes a hatalomért, és minden alkalommal, amikor azt hinnéd, hogy egy fél szikrányi emberség azért szorult belé, bebizonyítja, hogy nem, nem szorult. És míg azt érdekes nézni, hogyan törik össze Dez újra és újra az élmény hatására, nekem egy idő után hiteltelenné vált a karaktere. Bár a YA-sorozatoknak többnyire nem erőssége a sokrétegű főgonoszalkotás, és ez általában nem is szokott nekem hiányozni, itt most valahogy kellett volna. Ráadásul nem fér a fejembe, hogy egy ilyen személyiségű ember egy engedelmes mutánshadsereggel a kezében miért nem tűzött ki nagyobb célokat. Mert szép, hogy üzleti siker, meg igazából mindenkinek ők végzik a piszkos munkát, de hol marad a jól megérdemelt világuralom? Ráadásul ahhoz képest, hogy Marshall milyen elszánt, nem tűnik túl kompetensnek a harcban.

A másik, amivel valahogy nem voltam kibékülve, az a könyv „szexi” mivolta (így fogalmazott egy értékelő a borítón). A Dez/Kale romantikus jelenetekkel még nem is nagyon van bajom, érdekes volt nézni, ahogy Kale rácsodálkozik egy másik emberi lény megérintésének élményére. Ez azonban számomra bőven elég volt, nem kellett volna még bele két-három olyan jelenet, amikor Dez hirtelen támadt érzelmi nyomorában meg akarja hágatni magát az expasijával, öt oldalon keresztül élvezhetem a részletes leírását annak, hogyan vetkőztetik le egymást, majd végül meggondolja magát, és mégsem történik semmi. Az egyetlen szexjelenet pedig, ami tényleg szex volt, a YA-könyvekre jellemző sejtelmes homályban tartja a végkifejletet, úgyhogy nem emiatt igényli a tizenhatos karikát a könyv, talán inkább az érzelmi nyomorgatás miatt.

Kisebb röhögőgörcs fogott még el azon a tényen, hogy Dez ismerősi körében szinte mindenki mutáns. Ezt megpróbálja ugyan kimagyarázni a könyv, de könyörgöm, hogyan öröklődik ez genetikailag, hogy ennyien vannak? HM? Ráadásul ez extrán hiteltelenné teszi számomra a Denazent, hiszen amikor a bokorból is hatalmas erejű szuperhősök esnek ki részegen bármelyik bulin, akkor már csak számbeli fölényükkel is le kellett volna tudniuk számolni ezzel az egész problémával.

Na jó, most felsoroltam egy csomó hibát, de igazából ezek apróbb bakik, amik nem tűnnek jelentősnek a nagy egész szempontjából. Összességében én tudom ajánlani a könyvet, nagyon élveztem, annak ellenére, hogy eleinte korántsem  voltam biztos benne, el akarom-e olvasni.

Kinek ajánlom? Ha szereted a hasonló témájú történeteket, és valami könnyed, de minőségi olvasmányra vágysz, akkor itt a helyed.
Kinek nem ajánlom? A nagyon hardcore sci-fi rajongóknak valószínűleg nem üti meg a szintet.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Hát, engem nem igazán fogott meg, a háttér tetszik, de a fiú, aki elvileg Kale ugye, aki őrülten jóképű, számomra kifejezetten taszító.
Kedvenc szereplők: (1) Kale (2) Ginger (3) Dez (4) Brandt (5) Dez anyukája
Kedvenc jelenetek: (1) Ginger feltárja a képességét és elárulja a Kaszás kilétét (2) Kale a Denazenben elszenvedett traumákról beszél (3) az apja beviszi Dezt Kale-hez a kilences szintre (4) a záró harcjelenet (5) epilógus
Mélypont: azok a szexjelenetek, amikor csak az járt a fejemben, hogy miért kell ezt nekem elszenvednem?

Kedvenc ötlet: a Kaszás legendája

2013. október 29., kedd

Őszi újdonságok a Maxim Kiadótól II.

Ahogy ígértem, a pakk második fele. :) Ebben is sok érdekes könyv van.



Abbi Glines: Ha az enyém lennél (A Vincent fiúk-sorozat)
 
Romantikus, YA
Goodreads értékelések: 4,03  (35 605 szavazatból)

 „Volt Beau-ban valami rossz, ami vonzott. Mi ütött belém? Miért akartam annyira vétkezni?”

Ashton kezd belefáradni, hogy folyton a jó kislányt kell adnia, alkalmazkodni szülei és barátja, Sawyer Vincent elvárásaihoz. A fiú maga is a tökéletesség élő szobra, a gimnázium bálványozott élsportolója, minden lány álma. Ám amikor elmegy nyaralni a családjával, Ashton szeme megakad udvarlója unokafivérén, Beau-n. Nála szexisebb srácot életében nem látott, és bár a fiú a kisváros rossz hírű fekete báránya, végzetesen vonzódik hozzá.
Beau a testvéreként szereti Sawyert, ezért százszor is meggondolja, mielőtt nyitni merne a tabunak számító Ashton felé. Igyekszik távol tartani magát tőle, noha kölyökkora óta szereti. Amikor Ashton fel akarja eleveníteni a gyerekkori barátságot Sawyer távollétében, Beau tudja, hogy nemet kellene mondania.
Egyikük sem szeretne fájdalmat okozni Sawyernek, ám minél inkább igyekeznek kerülni egymást, annál hevesebb lesz a vonzalmuk. Aminek egyre nehezebb ellenállni…

Csábuljon el a vonzás és árulás e forrón sistergő krónikájától!

Hossz: 300 oldal
Már megjelent

Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás

Romantikus, New Adult
Goodreads értékelések: 4,26  (60 330 szavazatból)


 „Mélységes undorral nézett rám, ami még inkább a kedvemre volt. A legtöbb lány halálosan untatott, de ez a lány kíváncsivá tett. Sőt: mulattatott. Nem tudtam kibillenteni az egyensúlyából, legalábbis nem pozitív módon. […] Úgy éreztem, muszáj kiderítenem, hogy tényleg utál-e, vagy csak nehéz eset.”

Elsöprő szerelmi történet, melyben a kétségeket, a vágyakozást, az érzésekkel való szembesülést egy férfi szemén keresztül ismerhetjük meg.

Travis Maddox két dolgot őrzött meg abból, amit az anyja a halálos ágyán mondott: „Nagyon szeress! És még keményebben küzdj!” Travis életét könnyűvérű lányok, illegális fogadások és az erőszak teszik ki. De éppen akkor, amikor legyőzhetetlennek érzi magát, Abby Abernathy térdre kényszeríti.

Abby lénye teljesen magával ragadja Travist. Bár kapcsolatuk csak mókának indul, végül mindketten rabul esnek érzéseiknek, és már nem tudják többé elengedni a másikat.

Olvassa el a Gyönyörű sorscsapást is, hogy átélhesse Abbyvel is ezt a felkavaró szerelmi játékot!
Hossz: 488 oldal
Már megjelent

Jamie McGuire: Az őrző (Sötétség és Fény Angyalai I.)
 
Paranormál romantikus, YA
Goodreads értékelések: 4,08  (15 999 szavazatból)


A Rhode Island-i Providence városának békebeli árnyékában Nina Grey váratlanul Menny és Pokol összecsapásának középpontjába csöppen. Miközben keservesen igyekszik megbirkózni édesapja nemrégiben bekövetkezett halála miatti gyászával, véletlenül – vagy legalábbis ő ezt hiszi – megismerkedik Jared Ryellel. Bár a fiatalember lehengerlően jóképű megjelenése és titokzatos képességei kellemesen elterelik a figyelmét, hamarosan világossá válik, hogy Jared többet tud Nináról, mint a Brown Egyetemen a barátai. Amikor már több a kérdés, mint a válasz, Jared mindent kockára tesz, hogy megtartsa a lányt, akinek megmentésére született, éspedig úgy, hogy elárulja a titkot, amelynek megőrzésére felesküdött. Amikor Nina apjának korábbi társai követni kezdik Ninát a sötétben, a lány ráébred, hogy az apja nem az az ember volt, akinek hitte, hanem egy tolvaj, aki démonoktól lopott. Szeretné kideríteni, mi az igazság apja halála körül, s eközben olyasmire bukkan, amire álmában sem gondolt, és amire a Pokolnak égető szüksége van, a kulcs azonban egyedül Nina birtokában van…
A Sötétség és Fény angyalai trilógia első része.


Hossz: 484 oldal
Várható megjelenés: 2013. november 29.

Wendy Higgins: Angyali gonosz (Sweet I.)

Paranormál romantikus, YA
Goodreads értékelések: 4,22  (19 244 szavazatból)

A tiltott gyümölcs a legédesebb. Mi lenne, ha élnének olyan kamaszok, akik születésüktől fogva elátkozottak? A bukott angyalok leányai és fiai ezzel a sorssal szembesülnek. A jólelkű Anna Whitt hatodik érzékkel született, színek kavalkádjaként látja mások érzéseit. Jól ismeri lényének ellentmondásait, hiszen megmagyarázhatatlanul vonzza a veszély. Akaratereje nehéz próba elé kerül, amikor tizenhatodik életévét betöltve megismeri a szexi Kaidan Rowe-t. A fiú bevezeti félelmetes közös örökségük titkaiba. Az efféle démonikus srácok azok, akiktől téged is távol tartanak a szüleid. Bárcsak Annát is idejében figyelmeztetné valaki! Vajon mit választ, amikor szembe kell néznie végzetével: a szentek glóriáját vagy ördögszarvakat? A regény a Sweet sorozat nyitókötete.

Hossz: 464 oldal
Várható megjelenés: 2013. november 29.

Sherry Gammon: Szerethetetlen (Port Fare-sorozat I.)

Romantikus (krimi?), YA
Goodreads értékelések: 4,12  (3772 szavazatból)


A tizenhét éves Maggie Brown kiugró arccsontjával és karikás szemével a kábítószeres modellek mintapéldánya lehetne. Maggie problémáját azonban nem a drogok, hanem az anyja jelenti. A lány ráadásul egyre jobban belegabalyodik Seth Prescottba, az új srácba a suliban, és attól fél, hogy a fiú is cserben fogja hagyni, mint mindenki más. Seth Prescott a rendőrség beépített embereként került a Port Fare High iskolába, de munkája dacára beleszeret Maggie-be. Miközben Seth azon fáradozik, hogy a New York állambeli Port Fare-t megszálló szadista drogdílereket kifüstölje a kisvárosból, a hajsza halálosra fordul, és Maggie élete is veszélybe kerül. Seth és Maggie önmagukat is megismerik humorral tarkított, összetört szívekkel övezett, romantikus útjukon, és eközben a világuk mindörökre megváltozik.
Sherry Gammon első regénye, a Szerethetetlen egy trilógia első kötete. A sorozat az emberi szellem erejét és kitartását hirdeti – és azt, hogy soha nem szabad feladni, különösen ha szerelemről van szó.

Hossz: 366 oldal
Várható megjelenés: 2013. november 29.

Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok

Realista, YA
Goodreads értékelések: 4,17  (5672 szavazatból)

1950-et írunk, és miközben New Orleans francia negyedében titkok fortyognak, a tizenhét éves Josie Moraine csendben szövögeti álmait. A helyiek között csak a bordélyban dolgozó prostituált anyjáról ismert Josie többet szeretne kicsikarni az életből, mint amit New Orleans kínálhat. Tervet kovácsol hát, hogy maga mögött hagyhassa a várost, de a negyedben történt rejtélyes haláleset olyan nyomozásba sodorja, ami próbára teszi az anyja, a lelkiismerete és a Conti Street rideg madámja, Willie Woodley iránti hűségét.
Ruta Sepetys magával ragadó jellemeket teremt, akárcsak a világon mindenütt nagy sikert aratott Árnyalatnyi remény című első regényében. A gazdag cselekményben titkok és hazugságok hálója szövődik, és a kísértő emlékeztető, hogy döntéseink sorsunkat alakítják.

Hossz: 352 oldal
Várható megjelenés: 2013. november 29.

Emma Garcia: Szerelem első kattintásra

Romantikus, YA
Goodreads értékelések: 3,61  (130 szavazatból)

Miután Rob, Viv volt vőlegénye háromszor is lefújta az esküvőt, a lány tudja, hogy csak segítséggel állhat talpra. S miközben összetört szívek történeteit kutatja az interneten, kipattan az agyából az isteni szikra – saját weboldalt létesít! Ahol az összetört szívűek mindent egy helyen találhatnak meg. Csakhogy az útmutatás, amelyhez a weboldal révén jut, mintha nemigen segítené Rob visszaszerzésében. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy legjobb barátja és tettestársa, Max irányába vezeti. De hát hol marad Max, amikor Vivnek leginkább szüksége lenne rá? És Rob belátja valaha a tévedését? Egyébként pedig létezik olyan hatékony böngésző, amely képes megakadályozni, hogy összetörjük saját szívünket... vagy másokét?

Hossz: 368 oldal
Várható megjelenés: 2013. november 29.

Gavin Extence: Az univerzum és Alex Woods

Realista, felnőtt
Goodreads értékelések: 4,09 (2743 szavazatból)

Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.


Hossz: 416 oldal
Várható megjelenés: 2013. november 29.

Mark Pryor: A könyvárus rejtélye
 
Kirmi, felnőtt
Goodreads értékelések: 3,61 (575 szavazatból)


Hugo Marston, a párizsi-amerikai nagykövetség biztonsági főnöke kénytelen végignézni, ahogy barátját, Maxot elrabolja egy fegyveres ember. Hugo versenyt fut az idővel, hogy megtalálja az idős könyvkereskedőt. A nyomozásban segítségére lesz egy rejtélyes, vonzó újságírónő, egy félig-meddig visszavonult CIA-ügynök és egy kelletlen rendőrnyomozó, akik segítenek Hugónak megküzdeni az őt körülvevő politikai intrikákkal, rendőrségi korrupcióval, az egyre terjeszkedő drogháborúval és a náci kollaborálás szellemével, amely Párizs egyik legjelesebb személyiségét kísérti. A helyzet rosszabbra fordul, amikor egyre több könyvárus tűnik el, testüket pedig a Szajnából halásszák ki, és az ismeretlen gyilkosok már Hugóra vadásznak. Ahogy a kirakós darabkái a helyükre kerülnek, a férfi a nyomokat követve jut el az ellenség barlangjáig... pontosan úgy, ahogy a gyilkosok eltervezték.
A regény egy modern Sherlock Holmes története, aki a könyvek világában nyomoz.

Hossz: 280 oldal
Várható megjelenés: 2013. november 29.