Idézet


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: YA. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: YA. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. április 18., szerda

Kicsomagolósdi - Book a Sloth Klub februári és márciusi angol YA doboz

Bár most egészen jól beálltam erre a rutinra, de azért nem tervezem tartani a pontosan havi egy bejegyzést. :D Ehhez a képek pl. már egy hónapja ülnek a gépemen, csak pofátlan halogató vagyok, és lusta voltam nekiállni rendesen összerakni.

Szóval, a bejegyzésnek az az apropója, hogy kis hazánkban is elindult az első könyves doboz szolgáltatás. Mi is ez tulajdonképpen? Egy, főleg angolszász nyelvterületen igen elterjedt és népszerű szolgáltatás, aminek keretében te fizetsz egy adott összeget, és azért minden hónapban kapsz egy dobozt egy vagy több könyvvel és a könyvhöz kapcsolódó ajándékokkal. Amerikában rengeteg ilyen létezik, van amiben csak könyv van, léteznek tematikus dobozok, és úgy általában nem csak könyvekre léteznek ilyen cégek, de videojátékokra, kajákra, ruhákra, nagyjából mindenre, amit el tudtok képzelni, végtelen választékban. A könyves dobozokra már régóta fájt a fogam, és amikor végre megtudtam, hogy Magyarországon is beindult egy rendszeres könyves doboz, ráadásul nem is horror áron van, azonnal rendeltem kettőt. Ez március elején történt, de maradt még a februári dobozból, így első körben azt és a márciusit rendeltem megy egyszerre, és nagyjából egy időben is érkeztek meg hozzám, ezért készül közös bejegyzés.

Szolgálati közlemény: Ez a bejegyzés nem szponzorált, semmiféle kapcsolatban nem állok a Book a Sloth Klubbal (mármint az eladó-vásárló viszonyon kívül). Így nyilván kedvezménykupont vagy hasonlót sem tudok adni. A célom inkább az ezzel a bejegyzéssel, hogy belenézhessetek a dobozokba, én meg jól elmondhassam a véleményem, mert az mindig van. :D

Mind a két esetben az angol nyelvű könyvet tartalmazó doboz érkezett hozzám. Ennek két oka is volt: egyrészt az aktuális téma is jobban érdekelt, másrészt ezekbe a dobozokba mindig friss megjelenések kerülnek, és elég sokat olvasok angolul, így tudtam elkerülni, hogy ne egy olyan könyvet kapjak meg, amit amúgy már olvastam vagy akár meg is van másik nyelven.

Februári angol nyelvű doboz

Itt a vásárlásban az is motivált, hogy utólagos rendelés volt, ezért azt már tudtam, hogy melyik könyv van a dobozban, nem kockáztattam hát nagyot.

Első benyomás


A doboz összes tartalma a csomagolás nélkül

Szóval azt már tudtam, hogy a dobozban Holly Black legújabb regénye, a The Cruel Prince érkezik hozzám. Mivel az Átokvetők sorozatát eléggé kedvelem, és most olvasom a harmadik részt, már gondolkodtam rajta, hogy le fogok csapni hamarosan más könyvére is. YouTube-on ráadásul hatalmas a hype ekörül a könyv körül, így kíváncsi is voltam rá nagyon. Egy ember lányról szól, aki a tündérek világában kénytelen felnőni, és gondoskodnia magáról, miközben a tündérek, ahogy csak tudják, gyötrik. Egyik kedvenc kínzója pedig nem más, mint a herceg.

Az egy plusz pont, hogy a keményborítós kiadás érkezett, és hogy ráadásul ez a könyv gyönyörű, a védőborítón aranyozással vannak kiemelve a részletek, fantasztikus a színvilága, és úgy általában teljesen odavagyok érte.





És mit adtak a könyv mellé?


Dementoros bögre - Megboldogult ifjúságomban volt Harry Potter témájú bögrém, de azt már rég elkoptatta az idő, úgyhogy örülök, hogy újból lehet ilyesmim.


Tündérporos nyaklánc - Itt az alap elgondolás tetszik, a színnel nem egészen jártam jól, mert jóformán egyáltalán nem hordok sárgát. Az összes többi elérhető szín jobb lett volna, különösen a kék vagy a zöld. De azért aranyos.


Könyvborító inspirálta könyvjelző, nagyon... khm, mélyenszántó idézettel.


Könyvkísérő kártya az írónő üzenetével - Ez aranyos ötlet volt, örültem neki, főleg, mivel Holly Black munkásságát azért már pár éve nyomon követem.


Újságpapír-mintás könyvszütyő - Na ezért teljesen da meg vissza voltam már akkor is, amikor megláttam, és azóta igen sokat használtam extra védőcsomagolásként az ekönyvolvasómnak. De mint látjátok, egy nagyobbacska alakú könyv is simán belefér.


Mini mágneses könyvjelzők - Ezeket először majdnem nem találtam meg, mert becsúsztak a selyempapír alá, de végül addig fötörtem, amíg elő nem kerültek. Szerintem nagyon édesek, bár egy kicsit bennem van a félsz, hogy a méretük miatt könnyebb őket elhagyni, mint a normál könyvjelzőket, viszont hát mágnesesek, szóval azonnali szerelem volt mindkettő. <3


Prince Cardan illatgyertya - Szilva-fahéj-pézsma illatú. Alapvetően nem kedvelem azokat az illatgyertyákat, amiknek nagyon tolakodó szaga van, ez viszont teljesen kellemes, abszolút el tudom képzelni, hogy meggyújtom a könyv olvasásához. Ráadásul elég menőn is néz ki, ilyen nagyon szép sötét ezüstszürke színe van, elég király a nyomtatott címke is.

***

Melyik ajándék okozta a legnagyobb örömet: A kis töpörtyű mágneses könyvjelzők a cuki lajhárokkal. Olyan vagyok, mint a gyerek, aki az ajándék helyett a csomagolással játszik.

Melyik ajándék illik legjobban a könyvhöz: Szerintem az illatgyertyát találták el legjobban, az hangulatában olyasmi, mint amilyennek a könyvet képzelem: sötét, titokzatos, kicsit egzotikus.

Melyik ajándék a leghasznosabb: Mivel sokat utazom, illetve hurcolom magammal a könyveket nagy táskában, ezért határozottan a könyvszütyő az, amit azóta is a legtöbbet használtam.

Melyik ajándék a legszebb/legesztétikusabb: Nagyon tetszik a könyvkísérő kártya grafikája, és a font, amit Holly Black leveléhez használtak.

Van-e oylan ajándék, amit szíved szerint továbbpasszolnál? Nincs, minden tetszett benne alapvetően. Talán a tündérporos nyakláncot oda fogom adni valakinek, akinek jobban színe a sárga, de azzal kapcsolatban is valószínűbb, hogy inkább mégiscsak hordani fogom.

Összességében mennyire tetszett a doboz: Ez nagyon jó volt kedvcsinálónak, hiszen olyan könyv volt benne, aminek az elolvasását amúgy is terveztem, és az ajándékokkal is minddel meg voltam elégedve, abszolút jól kikövezte az utat ahhoz, hogy sok pénzem elköltsem ilyen dobozokra. XD

Márciusi angol nyelvű doboz

Itt már csak az előre megadott témát tudtam, ami az Alice Csodaországban címet viselte. Nem olvastam az eredeti Alice-könyveket, de jópár feldolgozáshoz volt már szerencsém, és nagyon kedveltem a világot, meg a hozzá kapcsolódó tárgyak esztétikáját, ezért döntöttem emellett a csomag mellett.

Az első pillantás a dobozba

Ezúttal magam is meglepődtem, hogy mennyi minden fért bele a csomagba

Főhősünk ezen a ponton jött rá, hogy a csomagolásra használt selyempapír színét is mindig az aktuális témához választják, ami szerintem egy jópofa dolog, nem kerül sokba, mégis nagyban növeli a doboz igényességének érzetét.

A könyv a dobozban Melissa Albert The Hazel Wood című regénye, és első pillantásra kieresztettem egy nagy és hangos óóóóó-t, mert a könyv bizony gyönyörű. Matt fekete védőborítón arany és ezüst minták csillognak, és valami elképesztő fantasztikusan néz ki. Maga a történet sajnos annyira nem hozott lázba, egy lányról szól, akinek eltűnik az anyja és ezért néhai excentrikus nagyanyja után kell nyomoznia, aki sötét tündérmesék írásával kereste a kenyerét. Mivel az Alice inspirálta, nem meglepő módon, a tündérmesék világa valósnak bizonyul és a főhősnek majd, gondolom, oda kell mennie megmenteni az anyját. Annyira nem eredeti, és külföldön a könyv is vegyes fogadtatást kapott, de azért ahhoz eléggé érdekel, hogy elolvassam, amúgy pedig nem bánom egyáltalán, hogy ékesíti a polcomat.






A belső borító... hát még egyszer lepetéztem, amikor ezt megláttam

A csomagban érkezett ajándékok az eredeti Alice Csodaországban szereplőihez, történéseihez és világához kapcsolódó kis ajándékok voltak, egészen pontosan:



Egy kézzel készült kis álomfogó - mondjuk ezt az elemet éreztem a legindokolatlanabbnak, de cuki.


Képeslap, rajta a Macmillan-féle Alice Csodaországban illusztrációja - Aki járt már a lakásomban, az tudja, hogy gyűjtöm a különleges képeslapokat, és pár hónapja még egy rakás képkeretet is vettem, hogy megflelően elrendezve őket még több díszíthesse a falamat. Ez is biztosan köztük lesz.


Két ív ehető Alice Csodaországban kártyalap, ostyára nyomtatva - Az "Egyél meg!" tematikára találták ezt ki, és el kell ismernem, kreatív, el tudom képzelni egy különleges torta díszítéseként ezeket a kis kártyalapokat. Az egyetlen panaszom a dobozzal kapcsolatban, hogy ezeket illett volna külön becsomagolni. Meg először nem jöttem rá, hogy mit tudnak, azt hittem, matricák, amikor elolvastam, akkor meg bele kellett harapnom az egyik sarkába az ívnek, hogy megbizonyosodjam.


20-as doboz színes ceruza - tetszik, hogy nem 12-es, így már önmagában egy egész használható alapszett színezéshez. Mondjuk én ennél magamtól sokkal jobban ki vagyok stafírungolva itthon, de ha jó minőségűek a ceruzák, akkor még lehet, használom majd tartaléknak a gyorsan fogyó színekhez.



Angol Earl Grey tea Alice Csodaországban-fémdobozkában - Az "Igyál meg!" újabb utalás volt az eredeti Alice történetre, de ezt egyáltalán nem bántam, sőt, nagy teabolond vagyok ugyebár, mindig szívesen kóstolok minőségi szálas teákat, az egyetlen szomorúság, hogy ami ebben a pici dobozkában van, az nagyjából egy teázásra lesz elég.


Chesire Cat medál nyaklánccal - Úúú, ez az első könyves idézetes nyakláncom, biztos, hogy hordani fogom, nagyon tetszik. :)


Kicsi és nagy kulcsos medál - Ez megint nagy telitalálat, nagyon szeretem az antik (vagy annak látszó) kulcsokat, és van is olyan láncom, amire ezeket fel tudom fűzni.



Alice Csodaországban felnőtt színező - Hát, ez alapvetően nagyon tetszik, mivel bolondulok a felnőtt színezőkért, csak mikor lesz időm kiszínezni? XD Kicsit furcsa a mangás esztétikája, meg az, hogy a kalapost egy szexi kamaszfiúként ábrázolja a rajzokon a művész, de volt jópár kép, főleg a nyulasak, amiket szívesen kiszíneznék. Jó ötletnek tartom hogy minden lapnak csak egyik oldalán van kép, a másik fekete, de emiatt, meg amiatt is, hogy a képek kétszer ismétlődnek a könyvben, a füzetke jóval nagyobb első ránézésre, mint amennyi tartalom aztán van benne.

***

Melyik ajándék okozta a legnagyobb örömet: Hú, itt nehezebb dönteni, de leginkább lelkesedést a képeslap és a tea váltottak ki.

Melyik ajándék illik legjobban a könyvhöz: Az eredeti Alice-hoz az álomfogón kívül minden ajándék nagyon jól passzolt.

Melyik ajándék a leghasznosabb: Ebben a csomagban nem volt olyan kifejezett gyakorlati szempontból hasznos tárgy, de ami talán a leginkább jól jött, hogy volt benne, az a könyves idézetes medál.

Melyik ajándék a legszebb/legesztétikusabb: Mindent egybevetve ebben a körben szerintem az esztétikusságára minden ajándéknak utcahosszal rávert a gyönyörű könyv.

Van-e oylan ajándék, amit szíved szerint továbbpasszolnál? Ebben a dobozban egyáltalán nem volt ilyen.

Összességében mennyire tetszett a doboz: Kicsit fordított a viszonyom, mint az előző dobozzal, mert ebben az esetben a könyvért annyira nem voltam oda (a kinézetét leszámítva), viszont ajándékokban jóval tartalmasabbnak érződött ez a doboz, mint az előző. Összességében így azt mondom, hogy megérte a pénzét, ha másért nem, hát azért főleg, mert adott egy újabb löketet, hogy elolvassam az eredeti Alice Csodaországbant.

2018. február 16., péntek

Hat okos szélhámos kifordítja a sarkából a világot



Leigh Bardugo – Six of Crows és Crooked Kingdom

(Könyvkuckó)

Ez a duológia derült égből villámcsapásként robbant bele az életembe, és most, hogy frissen befejeztem a második kötetet, még napok után is viszketek a vágytól, hogy beszéljek róla, ezért aztán megpróbálom kiírni magamból.

Ez a két könyv hat jobb sorsra érdemes kamasz nem mindennapi története, akiket életük lopásának lehetősége hoz össze. A helyi maffia egyik kisfőnöke, aki bárhova be tud törni. Egy otthonából elrabolt lány, akiből a város legjobb kémje lett. Egy Grisa, aki azért maradt távol szeretett hazájától, hogy megmentsen egy fiút, aki gyűlöli őt. Egy elítélt, akitől elvették a jövőjét, a hazáját és a méltóságát, és már csak a bosszú gondolata élteti. Egy kereskedő jómódban felnőtt fia, aki elmenekült a szülői házból meg a saját démonaitól. Egy mesterlövész, aki képtelen ellenállni a szerencsejátékok csábításának. Mindegyiküknek lenne mit kezdenie a pénzzel, no meg a vele járó lehetőségekkel. De vajon ez a hat csatornapatkány képes lesz betörni a világ legszigorúbban őrzött erődjébe, hogy ellopjanak egy fegyvert, amire szó szerint mindenki vágyik?

Igazából először külön akartam ajánlót írni a két könyvről, de a második részt olvasva belátom, hogy ez nagyjából felesleges. A két regény olyan szorosan összekapcsolódik, hogy szerintem könnyedén kiadhatták volna egy kötetként is őket, ebben valószínűleg az akadályozta meg a kiadót (az anyagi megfontolásokon kívül), hogy a regények külön-külön is 500 oldal körül járó, masszív fantasyk. Ezért én most próbálok majd a teljes történetről spoilermentes véleményt alkotni.

Évek óta ismertem már hallomásból Leigh Bardugo nevét és a Grisaverzumot, és bár az előző sorozata is érdekelt, ami a világban megjelent, eddig elijesztettek azok a vélemények, amik szerint sok YA klisébe esett bele az írónő a megalkotásakor. Erről az azonos világban játszódó, de teljesen más karaktereket követő sorozatról viszont szinte mindenki elismerően nyilatkozott, még azok is odavoltak érte, akik a korábbi könyveit annyira nem kedvelték, ezért végül úgy döntöttem, hogy ez is alkalmas olvasmány lesz a világba való bekapcsolódásomhoz. Ez az első pillanatban nem tűnt annyira zseniális ötletnek, mivel a könyv az első száz oldalon olyan mennyiségű információval vágott pofán, hogy csak kapkodtam a fejem, és enyhén elbizonytalanodtam, hogy fogom-e tudni követni a különböző Grisa erőket, a számos népcsoportot, vagy épp a Ketterdam városát benépesítő szélhámosok listáját. Szerencsére viszonylag hamar sikerült összeszednem magam az első sokkhatásból, és onnantól már könnyedén tartottam a lépést, sőt, annyira megszerettem ezt a környezetet, hogy a világépítés az egyik legnagyobb pozitívumává vált számomra a regénynek.


A Grisaverzum sok okból lenyűgöző, a Six of Crows helyszínválasztása pedig nagyon alkalmas arra, hogy befogadjuk a világ lehető legtöbb részletét. Ketterdam városa ugyanis semleges föld, ami valamelyest független a világban folyó csatározásoktól, ezért a környezetében található számos országot és népcsoportot egy nagyjából külső szempontból ismerhetjük meg. Nagyon izgalmasnak találtam azt is, hogy van ugyan varázslat a világban, de ez korántsem mindenható, sőt, a Grisákat (a varázserővel rendelkezőket) a különböző országokban üldözik, rabszolgasorba vagy épp seregbe vonulásra kényszerítik, hogy az erejüket a saját céljaikra használják fel. A kor is valamivel előrehaladottabb a legtöbb high fantasy világnál, itt már nem a középkor, sokkal inkább az újkor az inspiráció, hiszen a lőfegyverek használata, a pirotechnika és a hosszú távú tengeri kereskedelem is teljesen mindennapos dolgok. De a kulturális referenciák is kifejezetten érdekesek: Ketterdam városa a korabeli Velence ízeit hordozza és a flamand kereskedővárosokból is merített az írónő (utóbbi leginkább abban érhető tetten, hogy a nevek és elnevezések időnként kifejezetten hollandosak), Ravka és Fjerda Oroszország véráztatta történelmének különböző szakaszaival mutatnak párhuzamokat, de találunk itt pusztában vándorló nomád törzseket, ortodox keresztény referenciákat és időnként némi közel-keleti beütést is. És valahogy az egész katyvasz összeáll egy olyan lenyűgöző egységgé, hogy bár csak most tettem félre a Crooked Kingdomot, alig várom, hogy újra belevethessem magam a világba.

Frissítőleg hat a témaválasztás is: ez a könyv nem egy műfajtól megszokott nagy ívű, epikus háborús történet. Nem, ez a duológia történetileg a filmes világból ismerős ún. heist műfajba tartozik, azaz egy bűnügyi regény, ami egy (vagy több) lopás megtervezéséről, megvalósításáról és következményeiről szól. És rólam azért azt tudni kell, hogy én szerintem még egy klasszikus heist filmet se ültem végig. Az Ocean’s Elevennel megpróbálkoztam vagy kétszer, de egyszer sem kötött le, és feladtam. XD (Ha nem számítjuk az olyan, szintén műfajhatáros eseteket, mint például az Inceptiont.) Itt mondjuk szerencsére nem ez a helyzet, egyik regény sem vált egy pillanatra sem unalmassá, pedig a második résztől féltem, hogy az első kötetet összefogó fókuszpont elvesztésével nem fogja mjad tudni hozni ugyanazt a szintet a cselekmény. Szerencsére nem így volt, a Crooked Kingdomis a legutolsó oldalakig pattanásig feszítette az idegeimet. Viszont az a szerény meglátásom, hogy ez a konkrét történet, a már megalapozott világfelépítésen és a remek, dinamikus cselekményen kívül elsősorban a karakterek miatt működik nekem.

Utoljára a Holbéli Krónikákban volt szerencsém ilyen mesterien vezényelt csoportdinamikához. Minden egyes szereplőnek a hat fő szemszögszereplő közül patikamérleg precizitással kiadagolt erényei és hibái vannak, amihez mindig akad másik karakter, akivel összesúrlódva tudják egymást csiszolni és így a két regény alatt mindenki jelentős mértékű jellemfejlődésen esik át. Plusz mindegyiküknek jut egy kellően tragikus háttértörténet, amit szintén megismerünk, és így alapot kapunk ahhoz, hogy a nem feltétlen morálisan hófehér cselekedeteik ellenére megkedveljük ezeket a szereplőket, és szorítsunk nekik, hogy a végén jóra forduljon a soruk. Mert Ketterdam világa bizony nagyon kemény hely, és a főszereplőinkkel nem egyszer esett meg igazságtalanság, ami teljesen romba döntötte az életüket. A szerelmi szálak is hasonló logika mentén vonzóak: van, amelyik néha kicsit szirupos (főleg Nina és Matthias tolják durván ezt a star-crossed lovers-dolgot), de ez is abba a körbe tartozik, hogy az ember már szinte visítana frusztrációjában, hogy történjen végre valami jó ezekkel az emberekkel, mert annyira megérdemelnék. Bár hivatalosan ez egy YA regény, és a főszereplők 16-17 év körüliek, de még a korabeli viszonyokhoz képest is idősebbnek érződnek a koruknál, mivel annyi szenvedést kellett kiállniuk, és kevés kivételtől eltekintve évek óta saját magukról kell gondoskodniuk.

Az egyetlen, akinél nem működött nekem ez a megkedveltető formula, az Kaz volt. Bár kétségkívül ő a leginkább antihős a bandából, néha mégis azt éreztem, hogy az írónő azért csak azt szeretné, hogy ő is belopja magát a szívembe, aminek makacsul ellenálltam, és legfeljebb értékelni tanultam meg a második kötet végére. Ami még nagyon tetszett, azok az erős női karakterek voltak, Nina és Inej is mindketten a tehetségük miatt kerülnek a csoportba, és bár határozott és karakán csajok, akik a harcban is megállják a helyüket, közben mégis sikerül jó kombinációban hozniuk a nőiességet is, hiszen Nina a szexuális vonzerejét és a konkrét fizikai nőiességét, Inej pedig az érzelmi intelligenciáját tudja kiaknázni számos helyzetben, és ezzel segítik a többieket. És bár van mindkettejüknek szerelmi szála, nem éreztem, hogy ez definiálná őket, nem dobnak el mindent a felbukkanó pasi kedvéért, tudnak a célra koncentrálni, sőt, képesek és hajlandóak lennének lemondani a romantikus kapcsolat lehetőségéről, ha amiatt fel kéne adniuk a céljaikat vagy az értékeiket.



„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart."

Ezt a Seneca idézetet egy volt tanárom tette ki a facebookra, miközben olvastam a könyvet, és nagyon megmaradt nekem, mivel sok szempontból úgy érzem, hogy erősen rezonál ez a mondat a szereplők helyzetével, és az első könyv egyik tételmondatával is: „The heart is like an arrow: it demands aim to land true.” Azaz, nagyon durva fordításban: a szív olyan mint a nyíl, célra van szüksége, hogy találjon. A duológia hat főszereplője azért is olyan érdekes, mert a regényben mindegyikük karakterdefiniáló válságon esik át. Más egy kicsit ez, mint a szokott YA történetek felnövési problémái, hiszen ezek a fiatalok már egyszer tudták, vagy tudni vélték, hogy kik ők és mik a céljaik az életben, de váratlan események megingatták őket. A regényben mi már ebben az állapotban találjuk őket, hogy a magukról alkotott képük összeomlott vagy összeomlóban van, és az igen hektikus történések közepette kell megtalálniuk, hogy igazából mit szeretnének elérni az életben. Van itt hova fejlődni, legyen szó két katonáról, akik egy háború ellentétes oldalán harcoltak, de meglátták egymásban az embert, és már nem tudják, mit gondoljanak arról a gyűlöletről, amiben nevelték őket, egy kisemmizett fiúról, akinek meg kell tanulnia harcolni magáért, egy Grisáról, akinek a legfontosabb ember az életében azt tanította, hogy az ereje átok, ami csak szenvedést és halált hoz, vagy egy nagyon vallásos lányról, akit eladtak prostituáltnak, és kénytelen volt sok, a lelkiismeretével ellenkező dolgot tenni. Sőt, akár egy megátalkodott antihős is kénytelen lehet belátni, hogy mégiscsak vannak emberek, akik fontosak az életében, és olyan erkölcsi határok, amiket már ő is vonakodva lép át. Ezek mind borzasztóan érdekes ívek és felvetett morális kérdések, és kellett a két hosszú kötet, hogy valamennyire be lehessen fogni őket.

Lassan befejezem, mert ha nem vigyázok, egy fél könyvnyit fröcsögök arról, hogy milyen remek volt ez a két regény… amit már szerintem már ennyiből is megértettetek. Olvassátok el ezt a borzalmasan izgalmas, lenyűgöző történetet, amiben olyan kis emberek, akiket mindenki semmibe vett, végül a tehetségük és az eszük révén kiemelkednek és kiállnak a hasonló elnyomottakért. És ezt többek között azért is tudják megtenni, mert nem nézik le egymást, hanem az értéket látják meg a másikban, és a legjobbat hozzák ki egymásból. Közös utazásuknak pedig minden pillanata szédítő kaland.

10/10*****  pont

2017. december 16., szombat

Az év brománca… vagy több?


Benjamin Alire Sáenz – Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, hogy önmotiválásként végigmegyek azokon a 2017-es olvasmányaimon, amiket tényleg nagyon szerettem, és/vagy van is mit mondanom róla, úgyhogy ennek a sorozatnak a következő állomásaként jöjjön ez a könyv, amit ugyan tavasszal olvastam, de szerintem az év nyári könyve, és emlékszem, hogy alig bírtam lerakni, amint belekezdtem.

Aristotle és Dante, a könyv két címszereplője egy unalmas nyári napon az uszodában találkoznak, amikor Dante felajánlja a szerencsétlenkedő Arinak, hogy megtanítja úszni. Első blikkre a két fiúban nincs sok közös vonás, leszámítva a fura nevüket, meg, hogy mindketten mexikói származásúak. Dante értelmiségi szülők jómódban nevelt csemetéje, Arinak pedig keményen dolgozó munkásosztálybeli szülők, és egy börtönben ülő báty jutott osztályrészül. A személyiségük is nagyon más, de az együtt töltött nyár alatt mégis barátság alakul ki köztük, ami idővel talán több is lesz, mint barátság…

Előzetesen persze már elért engem az óriási hype, ami a regény körül keletkezett, emiatt viszont már azelőtt voltak bizonyos elképzeléseim a könyvről, hogy akár egy mondatot is elolvastam volna belőle. Így hát, amikor elkezdtem végül az olvasást, több dolog is meglepetésként ért. Először is az, hogy a regény a hetvenes években játszódik, így az egész regény kapott egy kellemes nosztalgikus színezetet, ugyanakkor még inkább kiemelte a szereplők életében fontos társadalmi problémákat.

Egy másik meglepetés az volt, hogy én azt hittem, a regény váltott szemszögű lesz, viszont valójában Ari beszéli el az egészet. Ez hosszú távon nem gond, talán csak annyiban, hogy néha egy kicsit feltűnően idealizált Dante figurája, és jobban örültem volna, ha őt is ugyanolyan rétegelten ismerjük meg, mint Arit. Így róla leginkább annyit tudtunk meg, hogy nagyon nyitott személyiség, aki könnyen beszél az érzéseiről, és mindig felvállalja a véleményét, akkor is, ha a környezete nagyon nem ért egyet vele. Nem igazán fejlődik a jelleme a regény során, és így nehezebb vele olyan szinten együtt érezni, mint Arival, aki sokat változik, a kiindulási pontja pedig jóval érdekesebb. Ugyanakkor kb. olyan cuki a srác, mint egy zsák kiskutya, és így mégis tudtam akár Arira is haragudni, amikor megbántotta, vagy aggódni érte, ha baja esett.

Arinak már a kezdet kezdetén is egy rakás érzelmi problémája van, amiknek egy jó része elfojtott haragként forr benne a felszín alatt. Az egyik legnagyobb problémája az, hogy a szüleivel, főleg az apjával alig találja a kapcsolatot, aki háborús veteránként nagyon sok traumát hordoz, amikről nem tud beszélni, mégis Damoklész kardjaként lóg Ari fölött is. Ugyanígy egy óriási tabu a családban Ari jóval idősebb bátyja, aki börtönben van, és évek óta nem kommunikál a családdal. Ari szeretné megérteni és ezen keresztül feldolgozni, ami vele történt, meg persze szégyelli is őt, és benne van egy jó nagy adag félelem, hogy benne is munkál az agresszivitás, és talán ő is a bátyja sorsára fog jutni. Még ha konkrétan a problémáikban nem is osztozunk, de az annyira emberi, hogy egy családot ennyire megmérgeznek a saját titkai és tabui, amiket nyilván a gyerek nem tud, hogy pontosan mik, mert ő nem élte át őket, és próbálták megvédeni tőle, de ahogy egyre idősödik, ez egyre kevésbé működik.

Ari és Dante nemcsak a személyes problémáikat tudják megosztani egymással, hanem a totális kockaságukat is (elég furák mindketten… a jó értelemben), és néhány társadalmi kihívással is együtt néznek szembe. Érdekes volt például arról olvasni, ahogy próbálják magukban helyretenni a mexikói-amerikai identitásukat, hogy igazából mik is a gyökereik, és mennyire számítanak mexikóinak egyáltalán.

Ari az első továbbá, akinek Dante elmondja, hogy meleg, és később, hogy tetszik neki, és bár ez teljesen egyoldalúnak tűnik, sosem rejti előtte véka alá az érzéseit. (Én meg shipeltem őket, de nagyon keményen, mert irtó cukik voltak együtt.) A homoszexualitás megítélése szempontjából is fontos az időszak, amikor a regény játszódik: a hetvenes években még az USA nagy része se volt olyan hiperelfogadó a témával, és főleg Dante hozzáállásával, hogy ő márpedig felvállalja magát, és nem hátrál meg, nagyon is céltáblává tudott válni.

A regény cselekménye több, mint egy évet ölel fel, ez még egy vonás, ami meglepett, de pozitív módon, hiszen így jóval hihetőbb volt a karakterek fejlődése és változása, még ha igazából csak a két nyárra koncentrál leginkább a regény, a köztük eltelt iskolai évet szinte teljes mértékben átugorja, csak nagy vonalakban értesülünk arról, mi történt a két fiúval ebben az időszakban.

Egy érdekes dolog volt még, amin gondolkoztam olvasás közben, hogy vajon Benjamin Alire Sáenz mennyire írt magáról ebben a regényben, mivel az életkora alapján a hatvanas-hetvenes évek magasságában volt kamasz (’72-ben végezte el a gimnáziumot), ráadásul latin-amerikai származású és 2000 óta nyíltan homoszexuális is. Persze biztosra nem mehetünk, mindenesetre az eddig megjelent könyvei alapján elég konzisztens témái a latin-amerikai identitás és a homoszexualitás is. Én meg jó eséllyel mindet el fogom olvasni, mert ez a regénye zseniális volt.


10/10  pont

2016. szeptember 25., vasárnap

A Morlevant-ok vagy a halál!

Marie-Aude Murail – Oh, boy!

(Könyvkuckó)

Bár szinte teljesen reménytelen a dolog, mert ennyire még sosem voltam elmaradva a bejegyzésekkel, teszek rá egy kísérletet, hogy a hónap végégig még befejezzem az idei Párbajt. Sajnos a legtöbb könyvet már viszonylag régen olvastam (ezt még márciusban), így nem lesz könnyű dolgom.

A könyv a Morlevant testvérek története, akik közvetlenül édesanyjuk halála után fogadalmat tesznek, hogy semmi sem választhatja szét őket. Nemes gondolat, azonban nehezen megvalósítható, ha állami gyámság alá kerülnek. Mivel nem nagyon bírják az életet a gyermekotthonban, a testvéreknek gyorsan valami megoldást kell találniuk, és abba kapaszkodnak, hogy talán az apjuk előző házasságából maradt, sokkal idősebb féltestvéreik valamelyike hajlandó őket együtt örökbe fogadni. A frissen megtalált rokonság azonban nincs elragadtatva a gondolattól, ráadásul ki nem állhatják egymást.

Ami leginkább megragadott ebből a regényből, az az érdekes tonális disszonancia, amit végig sikerült fenntartania. A könyv többnyire a szokásos middle grade regények vicces, könnyed, humoros hangulatával operált. Azonban már az első oldalak elején le lehetett szűrni, hogy nem lesz itt minden móka és kacagás: ha nem lenne elég, hogy frissen elárvult gyerekek a főszereplők, ráadásul tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyetlen szülőjük öngyilkos lett, mert depressziós volt, és nem tudott róluk gondoskodni. Ha ez nem facsarja ki az olvasót érzelmileg az első oldalakon (!), akkor a következő 120 bőven tartalmaz hasonló fordulatokat. Ettől a könyv alapvetően még mindig CUKI, de bőven vannak benne jóval felnőttesebb és elgondolkodtatóbb pillanatok, mint azt esetleg előzetesen gondoltam, volna.

A regény egyik bája, hogy a főszereplők szinte azonnal belopták magukat a szívembe. Nagyrészt a két idősebbik gyereket, Siméont és Morgane-t követjük, akik kicsit introvertáltak és intellektuálisan koraérettek. Ez a második francia YA regényem összesen, és mindkettőben ez volt a főszereplő problémája, szóval az lett az érzésem, hogy arrafelé minden bokorban nő egy ilyen gyerek. XD A legkisebb gyerek pont az ellenpontjukként működik, a kis Venise ugyanis szép, ellenben buta. :D Bart, a féltestvérük hasonlóképpen van ezzel, csak még meleg is (olyan sztereotipikus, óbégatós, infantilis módon). Az egyik érdekes téma, amit feszeget a könyv az az emberek felszínessége, hiszen Venise-t, aki kicsi és babaszerűen szép, mindenki örökbe akarná a fogadni, a kevésbé attraktív tesóit meg senki, holott belső értékek tekintetében ők is bőven el vannak látva. Amikor meg az egyikük még leukémiás is lesz, akkor már főleg nem kell a kutyának se, még a szociális munkás is csak zárójelben beszél róla, mintha biztosra lehetne venni, hogy meghal, és ezért vele kapcsolatban nem is kell már megoldást találni.

Bart mutatja a legnagyobb karakterfejlődést a történetben, és ezért talán ő is válik a leginkább szerethetővé. Persze, nem vetkőzik ki excentrikus valójából, de sokkal felelősségteljesebbé válik, és így egy idő után már sokkal kevésbé idegesítő. Szép azért azt látni, hogy ő, aki eleinte kb. a kórház szó említésére pánikrohamot kapott, végigcsinálja a durva kemoterápiát a beteg gyerekkel, és tényleg megtanul róla a maga módján gondoskodni. Ez valahol a történet legnagyobb tragédiája, hogy miközben nyilvánvaló: Bart nem tud egyedül gondoskodni mindhárom gyerekről, közben egyre jobban megszeretjük, és egyre inkább azt kívánjuk, bárcsak ne így lenne. Mert hát nincs jó megoldás, hiszen Bart látszólag tényleg szereti a gyerekeket, ellenben anyagi biztonságot nem tudna nyújtani, a testvére, Josiane meg anyagilag áll jó helyzetben, de elég önző okokból akarja a kis Venise-t és leginkább csak őt.

Végül nyilván kompromisszumos megoldás születik: a gyerekek egy család is maradnak meg nem is, és Bart végre leakaszt magának egy normális pasit. Kvázi-családi idill és kellemes érzések maradnak a végére, és nagyjából az egész regény ilyesmiket hagy maga után, ezért tartok tőle, hogy nem fog túl maradandó élménnyé válni.

Készült belőle egy kis költségvetésű francia TV-film is, ami egyrészt beszerezhetetlen, másrészt sok jót nem hallottam róla, valószínűleg inkább passzolom.



10/9 pont

2016. január 31., vasárnap

Leszámolás a gonosz királynővel


Marissa Meyer – Winter (The Lunar Chronicles IV.) + PETÍCIÓ a végén – kérlek, ha nem is akarod elolvasni a könyvajánlót, legalább az utolsó bekezdést nézd meg!

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat negyedik részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az első három részre vonatkozóan, amiknek az ajánlóját itt találod: 1. Cinder 2. Scarlet 3. Cress

Józan eszemre nem hallgatva elolvastam a vizsgaidőszakban az egyik kedvenc sorozatom utolsó kötetét, és ahogy arra számítani lehetett, hagyott is űrt az életemben rendesen. Ezért – józan eszemre megint nem hallgatva – rettentő bejegyzéselmaradásaim ellenére is kénytelen vagyok elmondani a véleményem erről a könyvről, mivel nem igazán tudok senkivel beszélni róla, és így az a minimum, hogy kiírom magamból.

Miután Cinder és szedett-vedett kis csapata egy vakmerő akcióban elrabolták Kait a saját esküvőjéről, a társaság egy hónapot tölt bujkálással, illetve felkészüléssel a gonosz Levana királynő hatalmának megdöntésére. És bár még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek felkészültnek, de muszáj tenniük valamit, mivel a Földön szükségállapot áll elő a holdi katonák támadásai miatt. Így hát Kai hazamegy, és kikönyörgi Levanánál, hogy tartsák meg mégis az esküvőt, méghozzá a Holdon. Amikor pedig odautazik, becsempészi a bolygóra a barátait is. Eközben a Holdon Winter hercegnő élete veszélyben forog, mivel mostohaanyja, a királynő benne is fenyegetést lát, hiába nem királyi vér, illetve bomlott meg a lány elméje évekkel korábban attól, hogy nem volt hajlandó használni a képességeit. Jacin, a testőrségbe besorozott hűséges gyerekkori barátja sok veszéllyel szembenézve visszatért hozzá, de talán az ő odaadása sem lesz elég, hogy megóvja a hercegnőt a rá leselkedő veszélyektől.

Na jó, mielőtt átcsapna ez a bejegyzés kontrollálhatatlan rajongói nyáltengerbe (mint ahogy pillanatokon belül át fog), azt azért el kell ismernem, hogy én teljes mértékig tisztában vagyok vele: ez a sorozat - és ez a kötet különösen is – nem hibátlan. Minden kötetben akadtak kisebb-nagyobb bakik és logikai bakugrások, és itt is van egy-két különösen szembeszökő, bár ezeket a történet hevében el tudtam többnyire nézni. Ami viszont már egy kicsit zavart, az a véletlen-faktor volt. A szereplők számos iszonyú, szinte nevetségesen amatőr hibát követnek el a történet során, rendszeresen úgy mennek bele szituációkba, hogy igazából nem tervezték meg, mit fognak csinálni (még akkor is, ha néha azt mondják, megtervezték). Jó pár dolog csak úgy jön össze nekik mégis, hogy közben a kezükre játszik a vakszerencse, például rendszeresen van olyan, hogy véletlenül pont összefutnak valakivel, akit meg akarnak keresni. Persze tulajdonképpen nem vártam én sokat tőlük, hiszen azért a csapatban igazából nincs olyan, akinek bármiféle valós stratégiai tapasztalata lenne… csak egy kiborg mérnök, egy politikus, egy agresszív francia farmerlány, egy mentális beteg hercegnő, egy önös érdekektől hajtott testőr, egy antiszociális kockalány, meg két disszidált katona, akik közül igazi háborút még egyik se látott. Szóval jó, összességében tisztában voltam vele, hogy sokat fognak bénázni, de azt nem gondoltam, hogy ENNYIT.

A másik, ami eléggé furcsa volt nekem, az a lázadásos szál kivitelezése volt. Valahogy… nem illett ez az egész Mockingjay-feeling az eddigi hangulatához a sorozatnak, nyilván mert a történet eredendő cukiságával nem mehetett bele kellőképp a drámába (bár meg kell adnom neki, megpróbálta). Ráadásul ez az egész forradalom is nevetségesen egyszerűen zajlott le, egyszerűen csak hiteltelen volt, hogy ez így végbemehet. Jót tett volna szerintem a sorozatnak, ha az írónő kettébontja ezt az utolsó részt, mondjuk két 600 oldalas kötetben kevésbé lett volna feszített a tempó, és talán egy kicsit hihetőbbre meg lehetett volna írni.

De mivel ezt nem kaptuk meg, így maradt ez az egy kötet 800 oldalban, amit pár nap alatt faltam fel, annyira letehetetlen volt. A cselekmény abszolút magával ragadó és lebilincselő, bár kész csoda, hogy egyáltalán működik, hiszen annyi szálon fut egyszerre, hogy minden józan ítélőképességgel bíró író úgy gondolná, szét fog esni az egész a francba, valahogy mégsem teszi (rendszeresen fut 3-4 szálon párhuzamosan a cselekmény és összesen azt hiszem, 10 különböző szemszögszereplőt számoltam… ez azért elég bevállalós, például nekem a Trónok harcánál se működött). A folyamatos feszültséget az egészen jól sikerült ritmizálás tartja fent, szerintem nagyjából két olyan pontot találtam összesen a regényben, ahol félre bírtam úgy rakni, hogy nem rágtam le az összes körmömet az idegtől, mert egyszerűen valamelyik szálon mindig épp az izgalom legközepében voltunk, ami legtöbbször azzal is járt, hogy éppen egy vagy több karakter élete veszélyben forgott. És persze a végén minden úgy alakul, ahogy az ember előre gondolta (komolyan, én a fejemben listáztam a regény előtt, hogy mire számítok, minden pontot ki tudtam pipálni, még az egészen valószínűtleneket is), de valahogy én összességében mégsem bántam, hogy nem okozott meglepetést a regény, néha jó egy befejező kötettől pont azt kapni, amit az ember remél.

Persze én bevallottan a karakterek miatt vagyok beleesve ebbe a sorozatba, így hát
Winter
valószínűleg akkor is élveztem volna a regényt, ha annyi lett volna a cselekménye, hogy pasziánszoznak a Rampionön. Ebben a kötetben ugyebár névleg Winter a főszereplő, de a nagy lezárás kényszere miatt a kötet sokkal kevésbé fókuszál az ő történetére, mint az előző kötetek a címszereplőére (ilyen szempontból is jó lett volna még egy rész, amiben már be van mutatva az összes fontos karakter). Végül is összességében ez sem ütött vissza, talán azért, mert Winter és Jacin szerepeltek már az előző kötetben is, ha nem is ismertük meg őket rendesen. Illetve volt némi infó a háttértörténetükről a kiegészítő kötetben, a Fairestben, és úgy érzem, nekem az is segített közelebb kerülni hozzájuk, különösen Jacinhez. Neki az előző kötetben még csak jól elszórakoztam a rohadékságán, de ebben a kötetben már felszínre kerülnek a pozitív tulajdonságai is, leginkább a hűsége Winter iránt, meg az, hogy mennyire háttérbe tudja saját magát szorítani, mekkora áldozatokat hoz azért, hogy megvédje a szeretteit. Persze ettől még nem lesz tökéletes, még mindig hideg, távolságtartó és arrogáns, valamint eléggé jellemző rá, hogy számára a cél abszolút szentesíti az eszközt, nem különösebben izgatja hány ember életét teszi maga körül tönkre egészen addig, amíg az közelebb viszi a kívánt eredményhez… de legalább ez fordítva is igaz, amíg nem hátráltatja valami a cél elérésében, addig szívesen teszi azt, ami helyes.

Wintert pedig összességében nem lehet nem imádni, ő az az ideális nép hercegnője típus, mindenkivel törődik, mindenkihez kedves, alázatos, szép meg minden jó. Csak ott az az aprócska bökkenő, hogy úgy tele van pakolva hallucinációval a csinos kis feje, mint befőttel a nagyim kamrája. A mentális állapota kellőképp komolyan volt ábrázolva a regényben, Meyer szerintem szépen kezelte a témát, amiért jár neki a pirospont. Összességében pontosan azt kaptam a két karaktertől, amit vártam: két, a holdi társadalom elitjében felnőtt fiatalt, akik pontosan megtanultak lavírozni az udvari intrikában úgy, hogy életben tudjanak maradni, mégsem rontotta meg őket teljesen, ez pedig pont annyira érdekes perspektíva, amennyire annak hangzik. A kapcsolatukban szerettem azt, hogy nem egykettőre alakult ki, ők voltak az egyetlen páros a történetben, akik már a cselekmény kezdete előtt is ismerték egymást, totyogós koruk óta voltak legjobb barátok, ez pedig szép lassan átalakult szerelemmé, aminek a körülményeik miatt egyikük sem engedhetett. Összességében klassz volt a Hófehérke mese elemeinek beleszövése is a történetbe, szeretem Meyer megoldásiban azt, hogy olyan elegánsan egyszerűek, mindig olyan eszközöket használ, amik amúgy is adottak a történetben, és pont így tud egy olyat csavarni a mesei elemeken, hogy azok felbukkanása mellbevágó és rettenetesen hatásos legyen.

A többi szereplő között a figyelem (meg a fontosság meg az életveszély) szerintem nagyjából egyenletesen oszlik meg, kicsit nyilván Cinder-hangsúlyosan, elvégre mégis ő a fő-főszereplő. Ő meg Kai továbbra is a felelősséggel birkóznak, hiszen a lánynak be kell rúgnia a számára idegen szülőbolygóján egy forradalmat, amit nagyon szimpatikusan, de emberien, kétségektől gyötörten tesz meg.  Akkor is elszorult rendesen a torkom, amikor kiderült, mi a császár B terve arra az esetre, ha a barátainak mégsem sikerülne megállítania a reménybeli feleségét (mellesleg már most tökéletes politikus a gyerek, úgy hazudik, mint a vízfolyás). Scarlet meg Wolf voltak azok a karakterei a történetnek így visszatekintve, akik a sorozat köteteiben minden létező módon és mértékben megszívták, azt hinnéd, hogy a legrosszabb, ami történhet velük az volt, hogy Scarlet fogságba esett az előző részben, de nem, ennél ebben a kötetben csak rondább dolgok következnek. Bár sokan nem szeretik az ő párosukat, de nekem végül is sosem volt problémám velük. Tetszett, hogy a szereplők eljutnak Wolf gyerekkorának a helyszínére, ez a személyes kapcsolódás rétegeltebbé tette azt, ahogy a holdi társadalmat láttatja a regény, meg érzelmi töltet szempontjából is elég erős volt. Jó volt, hogy végül is egészen sok holdi karaktert megismertünk, akik közül a főszereplők mind egy-egy másképpen hátrányos, elnyomott, megfélemlített, szabad akaratában korlátozott csoportból jöttek.

Ezt már a Cress ajánlóhoz is be akartam rakni,
de akkor nem találtam meg a gépemen :D


Eddig vacilláltam, de ez után a kötet után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy Cress és Thorne párosa volt a kedvencem a sorozatból, talán azért, mert nekik kell a leginkább összecsiszolódniuk, mindketten elég nagy jellemfejlődésen mentek át a szemünk előtt, amit kifejezetten érdekes volt követni. Örültem, hogy mindketten kaptak lehetőséget a könyvben a bizonyításra, azok után, hogy mennyit viccelődnek a többiek Thorne üres szájhősködésével, jól jött az a pár alkalom ebben a kötetben, amikor megmutathatta a rátermettségét, illetve a pozitív hozzállásával segített átlendülni más karaktereket a nehézségeiken, és Cressnek is volt alkalma megtalálni a benne mélyen rejtőző hőst.  Iko ábrázolása is jó volt a regényben, hasonló a helyzet vele meg Thorne-nal: először mindketten inkább comic relief-karakternek tűntek a szememben, de idővel jóval összetettebbé vált a kép, ahogy egyre inkább megismertem őket. A robotlánynak is találtam persze shipet a végére, bár nyilván eléggé irreális a dolog, de hát miért pont ő ne lehetne szerelmes?

Tetszett az, hogy bár persze eléggé romantika-hangsúlyos is volt a sorozat a tündérmesei örökség miatt, de közben nem sikkadt el a szereplők között a bajtársias-baráti kapcsolatok kibontása sem. Szerintem majdhogynem minden szereplő megkapta a saját kis bonding pillanatát, ami elég nagy szó, hiszen a szereplők magas száma miatt összesen 8x7=56 ábrázolandó kapcsolatról beszélünk, és akkor Ikót még nem számoltam. De voltak ezek közül különösen szívet melengető kis sziporkák, például az egy beszélgetés alatt kibimbódzó brománc Kai és Thorne között, vagy az, ahogy Cress a kezdeti félelmét legyőzve megkedveli Wolfot és próbál legjobb tudása szerint vigyázni rá (Cress beilleszkedése a csapatba amúgy is minden szempontból szívet melengető). Emlegethetném akár az a „percenként leüvöltelek, de ez valójában csak azt jelenti, hogy törődök veled”-dolog, ami Scarlet meg Winter között bontakozott ki, vagy akár a Cinder és Thorne közötti már-már testvéri viszonyt imitáló barátságot is. De az új szereplők is szépen beilleszkednek, már említettem Wintert, de tulajdonképpen Jacin sem lóg ki annyira a bandából… ennek a kettőnek meg külön jellemzője hogy fura, félig-sértő beceneveket aggatnak a többiekre, amiken különösen jól szórakoztam (jellemző például az egész bandára, hogy Ze’evre úgy hivatkoznak mintha tényleg farkas lenne, ami érdekes volt). Azzal megtámogatva, hogy minden karakter teljesen egyedi, kidolgozott, érthető volt, és szép jellemfejlődési ívet kapott a történet végére, eredményül a legdiverzebb és imádnivalóbb baráti kört kaptam meg, amiről szerintem eddig valaha olvastam. Különösen cukin mutatkozott meg ez abban, ahogy Cinder a vége felé a befolyását arra használta, hogy mindenkinek szépen kiegyengesse a sorsát.



És végül is, bár a Mockingjay-áthallások miatt a lázadozós szál picit egyensúlyvesztett volt tónusában, de összességében szerettem a részben azt, ahogy egyensúlyozott a dráma és a humor határán. Szerintem ügyesen sikerült megtalálni azt a pontot, ahol még a karakterekre épülő komikum nem nyomta el, hanem jól kiegészítette a drámát. Persze teljesen drámai helyzetekből sem volt hiány, személy szerint nekem az egyik leginkább meghatározó az volt, amikor mindenki próbálja visszatartani Cindert, hogy közbelépjen a kivégzések közepette, amit ők is alig bírnak tétlenül végigülni. Továbbá, bár nyilván nem annyira ez a lényeg, de van pár elgondolkodtató kérdés, amivel szintén ügyesen játszik a könyv, például a felelősség kapcsán, de megjelennek bizonyos bioetikai vonalak, például a testünk feletti rendelkezés joga, Wolf kapcsán az, hogy mennyire maradhat önmaga valaki, miközben átalakították az egész idegrendszerét, vagy akár Iko kapcsán az, hogy mennyiben tekinthető embernek egy mesterséges intelligenciával rendelkező robot, vagy akár egy kiborg. Szép volt még, hogy több karakter esetében hangsúlyos volt, hogy meg kellett tanulnia elfogadni önmagát, foglalkozott a holdiak képessége és a főszereplő kiborg mivolta miatt viszonylag sokat a könyv a testképpel, illetve hogy a szerelmet úgy ábrázolta, mint ami a másik feltétel nélküli elfogadásában gyökerezik, viszont ami mégis inspirálja őket ara, hogy jobb emberek legyenek. A hatalom és a vele való visszaélés is megjelenik a regényben, például Winteren keresztül, aki inkább a tébolyt választja, de nem hajlandó használni az erejét mások befolyásolására, míg Cinder az utóbbi megoldásra kényszerül rá, és a barátait is rendszeresen manipulálnia kell, hogy megvédje őket.

A sorozat végül egy elvárható mértékben epic fináléban csúcsosodik ki, ahol már nem kérdés, hogy Levanát el kell tenni láb alól, csak az, hogy kinek milyen áldozatot kell hoznia ezért. Mert a holdi arisztokrácia kb. olyan, mint Az éhezők viadala felfuvalkodott kapitóliumi polgárai… plusz képesek kontrollálni a náluk gyengébbek elméjét. (Igen. Ez pont annyira szar a könyvben, mint amennyire annak hangzik elsőre is.) A vezetőjük pedig nem csak egy végtelenül hatalommániás nő, de ebben a kötetben egyre jobban kiviláglik, hogy egy pszichopata. Természetesen végül minden Cinder és Levana párviadalára fut ki, ami pedig úgy gondolom, méltó tetőpontja volt ennek az egésznek. Utána pedig a levezető pár fejezet tiszta gyönyörűség volt.

Mint már az elején elmondtam, nem tökéletes a regény, azt hiszem, nekem a Cress marad a kedvenc részem a sorozatból, azonban összességében a Holdbéli Krónikákra elmondhatom, hogy Az éhezők viadala óta ez volt az első sorozat, ami annyira tudott invesztálni érzelmileg, mint az, illetve még néhány meghatározó szériája az életemnek (Harry Potter), és bizonyos szempontokból túl is tudott tenni ezeken, másban meg persze nem. Persze leginkább kikapcsolódásra jó és sokat nem kell tőle várni, de szerintem a YA piacon egy kifejezetten egyedi, értelmes és rengeteg élvezetes tartalommal telerakott történet volt ez. Végtelenül szomorú vagyok, hogy vége van, de kíváncsian várom az írónő következő regényét, meg a napokon belül megjelenő novelláskötetet.


10/10 pont

A végére egy kis humor...


Zárásnak némi szomorú aktualitás: mint talán tudjátok, Magyarországon elég mostoha kiadói bánásmódban részesül a sorozat, az első két kötet ugye megjelent, de, annak ellenére, hogy a könyvek jól fogytak, az Alexandra egyelőre nem tervezi a további kötetek kiadását. Hogy meggyőzzék őket, lenne kereslet a könyvekre, a sorozat rajongói petíciógyűjtésbe fogtak. Ha szeretnétek támogatni ezt az ügyet, írjátok alá, hátha így hozzájárulunk ahhoz, hogy ez a méltán világhírű sorozat ne maradjon elérhetetlen a magyar célközönsége számára.