A kék nyomában

Lois Lowry – Valahol, messze

(Könyvkuckó)

Na jó, most jönne az, hogy ez egy könyvsorozat második része, blablabla, de igazából ez most nagyon nem lényeg, mert ez az előző kötettől gyakorlatilag teljesen különálló történet, a megértéséhez sincs szükség szerintem egyéb ismeretekre, akár ezzel is lehetne kezdeni a sorozatot. Mégis, ha kíváncsiak vagytok, mivel vetem össze önkéntelenül is a könyvet, akkor olvassátok el Az emlékek őre – kritikámat ITT.

Kira egy könyörtelen világba született, ahol azokat, akiknek valamilyen testi hibája van, a közösség azonnal kiveti magából. Ő is erre a sorsra jutott volna már csecsemőként görbe lába miatt, ha az anyja tiltakozása és nagyapja befolyása nem mentette volna meg az életét. De miután az anyja egy betegségben meghalt, már senki sem maradt, aki vigyázna a lányra. Legnagyobb meglepetésére az Őrzők Tanácsa azonban nemhogy kitagadná őt a közösségből, de kiválasztják őt egy különleges feladatra, amit csak neki áll módjában elvégezni.

Nos jó... kezdjük akkor szokás szerint a cselekménnyel. Ja, az problémás lesz... MERT NINCS NEKI! Komolyan, ebben a könyvben nem történik semmi. Jó, persze, itt van Kira nagyon izgalmas feladata, hogy hímezze meg a köpenyt, de igazából nem kezd vele semmit a regény, véget ér a könyv, mielőtt az igazán érdekes részhez eljutnánk, és minden más potenciálisan izgalmas szállal vagy kérdéssel is ez történik. Bár eleve elég kevés érdekes dolog van, mert valahogy mind úgy merül fel, hogy amikor Kirában megfogalmazódik, logikusabb gondolkodású olvasó már tudhatja a választ. (Pl. Apu egy vadászaton halt meg, ahol voltak ugye a vadak, meg az emberek. Na már most, ha a bölcs öreg néni szerint nincsenek is vadak, akkor mi ölhette meg aput? A) A vadak. B) Az emberek, akikkel vadászni volt. C) Egy meteor. D) Nem tudom, jujj, de izgi!)

Oké, ha már a cselekmény értékelhetetlen, akkor foglalkozzunk a karakterekkel! Bár igazából egy ilyen hosszúságú könyvet még egy gyatra történet is elvinne, ha elég jók lennének a szereplők, de sajnos nem elég jók. Még Kira úgy-ahogy elmegy, mert az ő lelki világával elég sokat foglalkozunk, lévén szemszögfőszereplő, de a mellékszereplők nekem totál összefolytak, igazából érdemi jelleme egyiknek sem volt, Mattie-t kivéve talán, akinek azért jutott némi személyiség (meg vicces volt a nyelvi egyénítése), csak keveset szerepelt sajnos. De Thomas és Jo létezése nagyjából semmit sem ad hozzá a történethez, helyettük  a falhoz is beszélhetne a főszereplő, ugyanez lenne a hatás (jó, Jo legalább cuki), és Jamisonról se derül ki időközben kvázi semmi. Így elég nehéz bármit is kezdeni a karakterekkel.

Bevallom, én amikor először megláttam Thomast, azt hittem, hogy Kira majd egy kicsit belehabarodik, ha nem is jobban, mint Jonas a vörös hajú lányba az előző részben, de nem tette, és nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Egyrészt, tekintve, hogy mennyire semmi jelleme nem volt a srácnak a könyvben, jobb is, hogy nem próbált meg még erre Lowry rátolni egy instant romantikát, viszont egy jól megírt szerelmi szál (még ha a szereplők korának megfelelően nagyrészt plátói lett volna) kicsiholhatott volna Thomasból is egy személyiséget, és gazdagabbá tehette volna a történetet.

Bár eddig elég negatív volt a kritika hangvétele, és valóban, más könyvet ezekért már simán leírtam volna, de ezt nem tudom, mert Lowry egyszerű, olvasmányos stílusán kívül is akad értékelhető jócskán a nyúlfarknyi regényben. Bár nem éreztem akkora elnyomást, olyan mély társadalmi problémákat, mint az előző kötetben, de határozottan tetszett ez a kis világ. Nagyon logikus egyébként az alapfelvetése, hogy egy világégés után a társadalmak egy része valószínűleg visszalép egy korábbi szintre, nem folytatja ugyanonnan és töretlenül a technikai fejlődést. És ezek a körülmények bizony hatással vannak az emberekre is, egy olyan közegben, ahol a források szűkösek és a túlélésért nap mint nap meg kell küzdeni egyfajta elállatiasodott viselkedés jelenik meg. Lowry ezt például a nyelvhasználatban is nagyon érzékletesen megjeleníti: a gyerekeket csak kölyköknek hívják, az asszonyok pedig a férfiakkal párosodni járnak meghatározott időközönként. Az emlékek őréhez hasonlóan itt sincs nagyon erős kötelék a családtagok között, a gyerekek teljesen szabadjára vannak engedve, sokszor nem is éreztem azt, hogy a szülők nagyon ragaszkodnának hozzájuk, inkább csak koloncnak tekintik őket, újabb éhes szájnak.

Kira nehézségei, küzdelme ebben a világban pedig elég megrendítő, és szépen párhuzamba állítható azzal, milyen kemény tud lenni a mi világunkban is a testi fogyatékossággal rendelkezők élete. És a könyv, ahhoz képest különösen, hogy a célközönsége a fiatalabb korosztály, megdöbbentően őszintén és húsba vágóan jeleníti meg az emberi gonoszságot: hogy igenis vannak olyanok, akik puszta nyereségvágyból képesek lennének elpusztítani egy ártatlan gyereket, és hogy egyesek a világon mindenre készek a hatalom megtartásáért.

Ugyanakkor ezzel szemben mutat a könyv példát pozitív emberi értékekre és kapcsolatokra is. Kira anyja például az egyik ilyen figura, aki az egész közösséggel szembemenve megóvta a lánya életét, aztán pedig megtanította, hogyan élhet együtt a másságával, miképp képes elfogadni magát. Megjelenik az is, hogy a választott családod néha mennyivel inkább tud megtartó erő lenni, mint a vér szerinti, és azért akad példa az önzetlenségre, önfeláldozásra, igazi, mély szeretetre is.

És ami igazából a központi értékmérője a könyvnek, amit leginkább szembeállít a kinti világ barbár brutalitásával, az a művészet törékeny szépsége. Ami értéket teremt, ami a szívedből jön, megnyugtatja a lelked, a külvilág számára pedig akár csodának, varázslatnak is tűnhet. Különösen érdekes, ahogy a könyvben a művészet társadalomformáló erejét értelmezi egy kissé újra Lowry, és ad neki egy igen érdekes kontextust.

Összességében véve ez a könyv, bár kevésbé sikerült jól, mint az előző, de változatlanul nagyon elgondolkodtató, és sok érdekes ötletet, gondolatot találni benne. A célkorosztályának ideális szerintem, mert őket még kevésbé zavarja a kidolgozatlanság, és érdemes jól az eszükbe vésniük, hogy nem bízhatnak meg minden felnőttben, mert nem feltétlenül jó szándékú minden ember a Földön.

Kinek ajánlom? 10-14 éves korban, illetve azoknak, akik jobban értékelik egy könyvben az alapötletet, mint a megvalósítást.

Kinek nem ajánlom? Aki nagy akcióra vagy drámára vágyik.

Cselekmény, történetvezetés: 10/6

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/6

Érzelmek: 10/7

Összesen: 10/7

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Bár az eredeti borító elég szánalmasan rossz, a magyar szerintem hangulatosra sikerült.

Kedvenc szereplők: (1) Kira (2) Mattie (3) Thomas (4) Kira anyja (5) Annabella, vagy hogy hívták a nénit :D

Kedvenc jelenetek: (1) a kezdés (gyerekek, így kell könyvet elkezdeni) (2) Kira és Thomas a művészetről beszélgetnek (3) ... (4) ... (5) ...

Mélypont: Az hogy semmi konkrétról nem szólt a könyv.

Kedvenc ötlet: lásd fent