Idézet


2013. május 9., csütörtök

Ments meg a táborod, ismerd meg önmagad



Rick Riordan – A szörnyek tengere (Percy Jackson és az olimposziak II.)
(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a könyvajánló egy sorozat második részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző kötetre vonatkozóan, aminek ajánlóját ITT találod meg. :)

Igen, elárul valamennyit a lelkesedésemről a sorozat iránt, hogy amint letettem az első kötetet, kaptam is fel a másodikat, a két könyvet összesen hat nap alatt végeztem ki, bár igaz, nem sokat aludtam emiatt. De megérte-e? Totálisan, viccelsz?! Olyan régen volt már könyv, ami ennyire önfeledten szórakoztatott volna, miközben még tanít is egy kicsit.

Percy meglehetősen beleélte magát, hogy ezúttal normálisan elvégez egy egész tanévet, de nem jön össze neki, mert az utolsó iskolai napján laisztrügónok próbálják megenni, felrobban a fél tornaterem, és persze ezért megint őt csapják ki. Nem mintha lenne ideje ezzel foglalkozni, mert Annabethszel az oldalán menekülni kényszerül, a szörnyek egészen a Félvér Táborig űzik őket. Azonban szó szerint pillanatok alatt kiderül, hogy a hely nem biztonságos többé: az áruló Luke megmérgezte Thalia fáját, emiatt pedig a területet védő mágikus határok meggyengültek, a szörnyek bármikor bejuthatnak. Percy és barátai elhatározzák, hogy bármi áron megmentik az otthonukat, de ehhez szembe kell szállniuk Luke-kal, a túlbuzgó Clarisse-szel és egy egész hadseregnyi kiéhezett mitológiai szörnnyel.

Tökéletes folytatása ez a sorozatnak, semmivel sem hoz kevesebbet, mint az első könyv, sőt. Percy például érezhetően okosabb lett, ami nagyon jót tett neki is meg a cselekménynek is, és míg az előző kötetben zavart, hogy mindig valahogy belesétálnak egy szörny csapdájába, itt már legalább meg van értelmesen magyarázva, hogy ugyan lehet, hogy látszik, ez egy csapda, de nem fog érdekelni, ha egy napja hánykolódsz a tengeren kaja és ivóvíz nélkül, amiben végül is valahol igaza van az írónak.

Természetesen a mitológiai körkép is alakul, nem tudom, mennyire lehet sejteni a fülszövegből, de nagyjából arról van szó, hogy hőseink kénytelenek elhajókázni azokra a vidékekre, ahol Odüsszeusz is járt annak idején, és persze a szörnyek azóta is ott várnak szépen (és husira fájó fogakkal). Jó, mondhatjátok, hogy ez így nem eredeti, de én kifejezetten élveztem a párhuzamok boncolgatását, és szerintem igazán ötletesen volt ráhúzva erre a körítésre a szereplőink kis egyéni válsága. Persze van szerencsénk egy újabb istennel is személyesen találkozni a könyvben, aki ezúttal Hermész, és én személy szerint kifejezetten megkedveltem őt. Ugye az ember azt várná, hogy mivel Luke enyhén meg van háborodva jelenleg, hogy az apjával is bizonyára akadnak bajok, de Hermész nagyon normálisnak és jó fejnek bizonyul, a Percyvel folytatott két beszélgetése a könyv két fénypontja.

„– Idejét sem tudom, mikor pihentem utoljára! A távíró feltalálása óta csak a rohanás meg a rohanás. Melyik a kedvenc csillagképed, Percy?
Még mindig a zsebébe süllyesztett kígyókon tűnődtem, de azért nem hagytam válasz nélkül.
– A Héraklész.
– Miért?
– Mert annyira peches volt, még nálam is lúzerebb. Ez megvigasztal.”

Ez a kötet határozottan jót tett a szereplőgárdának is, többek között azért is, mert Odüsszeuszhoz hasonlóan nekik is be kellett járniuk a Szörnyek tengerén egyfajta önismereti-lelki utat. Mint már említettem, Percy jóval érettebben és megfontoltabban viselkedik, ebben talán szerepet játszik az is, hogy a két könyv között eltelt bizony egy év, 13 és 14 éves kora között pedig elég sokat változik az ember. Ezzel párhuzamosan kezd egyre inkább az a fixa ideám lenni, hogy a műfajában Percy a legszerethetőbb főszereplő, akihez valaha szerencsém volt. Rengeteg tiszteletre méltó tulajdonsága van, amik jó példaképpé teszik: önfeláldozó, ragaszkodó, csak ritkán előítéletes, hűséges barát, és még az ellenségeiben is képes meglátni a jót. Persze mindezek mellett szembe kell néznie a hibáival is: azzal, hogy nem annyira bátor, mint szeretne lenni, a hiúságával és a bizonytalanságával.

A film promó plakátja
Annabeth is egyre szerethetőbbé válik, mivel van szerencsénk megtudni a könyvben a legnagyobb gyengeségét (és ó jaj, ebben is eléggé magamra ismertem). Clarisse a maga idegbeteg módján szintén egyre jobb karakternek tűnik most, hogy már nem csak abban merül ki a tevékenysége, hogy Percyt szívatja. Az új mellékszereplőnk, Tyson pedig édesen gyerekes, és ez jó, mert bizony mellette kicsit fel kell nőnie a többieknek, hogy vigyázni tudjanak rá. És a legszebb, hogy bár Luke a legelérhetőbb főgonosz a körletben, azért róla is tudjuk, hogy valamikor jó ember volt, ezért a bukása legalább annyira szomorú, mint dühítő.

Mindezek mellett persze megmarad a sorozat hajlama a komoly tartalmak felvonultatására is. Többek között a fő nagy tanulság arról szól, hogy szembe kell az embernek néznie a félelmeivel és gyengeségeivel, mert csak akkor tudja kezelni őket, ha tisztában van velük. Ezen kívül még a könyv elején kiderül Tysonról, a fiatal küklopszról, hogy ő bizony Percy féltestvére, amitől hősünk nincs éppen nagyon elájulva elsőre, de ez megint ad egy szép üzenetet önmagunk és mások elfogadásáról meg a testvéri szeretetről és a családi kötelékek fontosságáról. Utóbbi más szituációban is előfordul, mert tulajdonképpen az egész szereplőgárda egy nagy családnak tekinthető, hiszen szegről-végről mindenki mindenkinek rokona, és bár nem mindig viselkednek így, néha azért eszükbe jut.

„A családok rendszerint zűrösek. A halhatatlanok családjai kivétel nélkül azok. Néha az a legtöbb, ha emlékeztetjük a másikat – akár így, akár úgy – arra, hogy összetartozunk… Próbáljuk elkerülni az öldöklést, és maradjunk a csonkításnál…”

És ha ez még nem lenne elég (bár simán jó lenne már ennyitől is a regény), még mindig itt van a Luke és elmerozzanása által fel-felvillantott társadalomkritikai vonal, no meg továbbra is az a szomorkás légkör, amit az első részben is imádtam. És végre megtudjuk, hogy is szól az a bizonyos prófécia, viszont ez nem visz minket közelebb a boldogsághoz, mert egyáltalán nem biztos, hogy a benne szereplő hős a világ pusztulását hozza el, vagy megmenti azt, ráadásul azt sem tudjuk, kire vonatkozik. Szóval a végén fel van adva Percynek is a lecke, hogy hogyan maradjon jó, önmagához hű ember egy ilyen bizonytalan, szinte kilátástalan helyzetben, és nekünk is bizonyos szempontból ez kérdése lehet az életünknek.
Ha mást nem is, azt elérték, hogy Annabeth végre szőke :D

„A szörnyek soha nem halnak meg. A káoszból és a barbarizmusból születnek, aminek mocsara örökké ott lapul és bugyborékol a civilizáció csillogó felszíne alatt…”

(OFF: Megnéztem a most nyáron esedékes filmváltozat trailerét, és szerintem a forgatókönyvírók végre belenéztek a könyvbe, és rájöttek, hogy mindent kihagytam az első részből, amire aztán a folytatás épül. :D Úgyhogy most kompenzálhatják. Kíváncsi vagyok, mennyire sikerül nekik.)

Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Nekem ez is nagyon tetszik, bár a méretarányok mintha nem lennének egészen korrektek
Kedvenc szereplők: (1) Percy (2) Annabeth (3) Tyson(4) Hermész (5) Clarisse
Kedvenc jelenetek: (1) Annabeth esete a szirénekkel és a beszélgetés utána (2) Percy és Hermész első találkozása (3) befejezés (függővég a javából) (4) Tntalosz bemutatkozó beszéde meg a fánk :D (jaj, mennyit röhögtem én ezen a karakteren) (5) Percy és Kheirón beszélgetése a végén
Mélypont: eléggé nyilvánvaló volt, hogy Tyson nem halt meg
Kedvenc ötlet: a kisküklposzok sanyarú sorsa meg a szatír mangó chutnyval :D

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése