Gonosz emberek kontra véres bosszút álló horrorerdő, avagy a folytatás, aminek volt értelme

Lois Lowry – Hírvivő (Az emlékek őre III.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Mivel az ajánló a trilógia befejező kötetére vonatkozik, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző kötetekkel kapcsolatban, amiknek az ajánlói: I. Az emlékek őre: ITT II. Valahol, messze: ITT .

A gyerekkori nagy szerelem első kötet után a második rész némiképp csalódásként ért, de azért rendületlenül olvastam tovább, és milyen jól tettem! A harmadik rész simán van olyan élvezetes, mint a nyitókötet, és elérte, hogy ne morgolódva tekintsek a sorozat összességére, hanem elismeréssel vegyes kellemes nosztalgiával.

Ennek a résznek a főszereplője az előző kötetből is ismert Mattie, aki Kira apjával együtt visszament a Faluba, és azóta is ott él. A vak férfi új családot, Falu pedig egy szerető közösséget adott neki, ami a vadóc, lopkodni, hazudni, verekedni hajlamos fiút szelíd, másokkal törődő kiskamasszá nevelte. Azonban valami történik az egyenlőségen és mások elfogadásán alapuló település életében: az emberek furcsán kezdenek viselkedni, ellenségesebbek, zárkózottabbak lesznek. Miközben Mattie és a Vezető nevű fiatal férfi elkeseredetten próbál a dolgok végére járni, kívülről is egyre fenyegetőbbnek tűnik a veszély: Vezető meg van róla győződve, hogy az Erdő, ami már eddig is el-elnyelt gyanútlan vándorokat egyre sűrűsödik, az pedig semmi jót sem jelenthet.

Persze, ez a rész sem hibátlan, engem például kifejezetten zavart, hogy az írónő látszólag úgy tesz, mint aki nem számít rá, hogy az olvasói az előző köteteket is kézbe vették, vagy emlékeznek rá. Csak erre tudom fogni, miért próbálja meg az írónő teljesen elkenni az összefüggéseket a kötetek között, ami közel sem működik annyira, amennyire kéne neki. Illetve azt tudom még feltételezni, hogy ezzel akart az írónő rejtélyességet és feszültséget generálni a könyv elejébe, ami szintén nem sikerült, mert igen könnyű azonosítani az ismert események alapján a szereplőket, és attól még, hogy ez konkrétan sehol nincs kimondva, szerintem mindenki érti... még a tizenkét évesek is.

Viszont nagyjából ennyiben ki is merülnek a negatívumok és jön egy csomó jó tulajdonság, amitől messze sokkal szerethetőbbé válik a könyv a kissé esetlen második kötetnél. Kezdetnek, nekem mindjárt nagyon tetszik, ahogy Lowry fejlesztette a karaktereket. Azt már az előző kötetből is tudtuk, hogy Jonas túlélte a szánkós kalandot, de a hat évnyi ugrás az időben lehetővé teszi, hogy lássuk őt fiatal felnőttként. A sok mindenben bizonytalan, de mélyen érző és éretten gondolkodó fiúból az évek során igazi, bölcs vezető lett, annak ellenére, hogy még mindig legfeljebb tizenkilenc éves (ez érezhető is rajta néha), és nagyon élvezetesek voltak számomra a jelenetei. Kira mondjuk szerintem nem mutat jelentősen több mélységet, mint az előző kötetben, de a köztük sejtetett potenciális szerelmi szál mégis olyan törékeny és ártatlan, hogy még így is szurkoltam nekik.

Azonban tulajdonképpen Mattie a kötet főszereplője, aki nagyjából hasonló korban van a könyvben, mint Jonas és Kira volt az előző részek idején. A fiú nagyon szimpatikussá vált számomra, megvolt benne az a gyermeki sebezhetőség, hogy még nem feltétlenül látja, mi a jó neki, de végső soron hű marad azokhoz az értékekhez, amiket Faluban tanult, és ezért képes áldozatokat is vállalni. Ráadásul őt is megtalálja a könyvben az első szerelem, ami annyira... aranyos volt, hogy arra jóformán nincsenek is szavak. :D

És ami összeköti ezt a három szereplőt az az, hogy mindegyiknek van „különleges képessége”. Jonasról ugye már tudjuk, hogy távolba néz, Kira olyan képeket hímez, amik megmutatják a jövőt, vagy máshol történő dolgokat, és Mattie is felfedezi magában a különleges képességét, aminek jelentősége van a regény során. Ez kapcsolódik a világkép egy érdekességével: én tendenciának éreztem a könyvek során, hogy a fantasy jelleg egyre erősödött, egyre kevesebb dolgot lehet észérvekkel megmagyarázni, és egyre jelentősebbek a szimbolikus események.

Az elején még az zavart kicsit a könyvben, hogy az induláskor annyira cuki volt és idillikus és Faluban mindenki annyira jó volt meg kedves és tökéletes, hogy felmerült a kérdés: hol lesz itt egyáltalán konfliktus? Aztán a regény előrehaladtával a hangulat rohamtempóban komorul el, és az első ötven oldal után már én sem panaszkodhattam, tényleg nyomasztó volt az egész.

Számomra még a második kötetet is elviselhetővé tették a kérdések, amiket az írónő boncolgatott, és ez itt még fokozottabban érvényesül, hogy máshol sem tudok belekötni a könyvbe. :D A Falu közösségén elharapózó romlás oka mindjárt nagyon érdekes: a cserekereskedelem korántsem olyan ártalmatlan mint amilyennek elsőre látszik, és elgondolkodtat: vajon te mit áldoznál fel, hogy megkapd, amire vágsz? Egyáltalán, az is érdekes, mire vágyhat az ember a legjobban: tárgyakra, hatalomra, szerelemre?

És a békés lakosok fokozatos elembertelenedésével áll párhuzamba a természet fokozatos elvadulása, ami szerintem nagyon jó ötlet volt, és nem csak cselekményi szempontból, de szimbolikusan is. Elvégre az ember morális lealacsonyodása gyakran jár karöltve a természet lerombolásával, esetenként addig, amíg már élhetetlenné teszi saját maga számára is a környezetét.

De mindezzel a káosszal szemben ott áll Jonas Kira és Mattie hármasa, akik rendületlenül, a szenvedések közepette is képviselik az erkölcsi értékek fontosságát és végül is az, hogy ezek a karakterek vezető pozícióban lehetnek egy-egy közösségben, azt sugallja, hogy van még remény a társadalom számára. Bár a végkifejletet sejtettem, még így is nagyon megérintett.

„Nekünk kell a változássá lennünk, amit a világban látni akarunk.” (Gandhi)

Összességében örülök, hogy elolvastam végig a sorozatot, befejeződött ezzel egy tíz éve elkezdett fantasztikus utazás, megvan az a lezártság-érzésem, amit az első kötet végén még nem éreztem.

UPDATE: Miután feltöltöttem a bejegyzést, egy kedves barátnőm felhívta rá a figyelmem, hogy idén jelent meg magyarul még egy könyv ehhez a világhoz. Utánanéztem, és valóban, ez egy tetralógia, a befejező kötet A fiú címet viseli. Végül is örülök ennek, mert maradt néhány fekete folt, Gabe sorsára még mindig nem derült fény, és jó lenne, ha következő kötet ezt pótolná. Kíváncsian várom.

Kinek ajánlom? Kicsiknek és nagyoknak, akik szeretnének komoly és értékes regényt olvasni.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Ez szerintem simán a legjobb borító a sorozatban, visszaadja a könyv hangulatát és kapcsolódik a cselekményhez is, egyszerűen tökéletes.

Kedvenc szereplők: (1) Vezető (2) Mattie (3) Látó (4) Jeanne (5) Kira

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés... majdnem sírtam (2) Mattie és Jonas a szerelemről beszélgetnek (3) Jeanne és Mattie búcsúja (4) Mattie meggyógyítja a kutyákat (5)

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: az Erdő

Így teheted tönkre a szeretteid életét

Agatha Christie – A lányom mindig a lányom

(Könyvkuckó)

Agatha Christie tudománya előtt már korábban fejet hajtottam, mivel fantasztikusak a krimijei, de érdekelt, hogy mennek neki más műfajok, ezért került a kezembe ez a könyv, ami a Mary Westmacott álnéven megjelentetett kötetei közé tartozik, amikről azt kell tudni, hogy inkább ilyen lélektani-romantikus jellegűek, és nincsenek bennük hullák. :D

Ann Prentice megözvegyülése óta csak a lányának él, és úgy is gondolja, hogy ez jól van így. Amikor azonban Sarah hosszabb időre a kontinensre utazik a barátaival, Ann váratlanul megismerkedik az Indiából frissen visszatért, szintén özvegy Richarddal, majd szinte azon nyomban rájönnek, milyen jól megértik egymást, és egymásba szeretnek. A kibontakozó idillnek azonban véget vet Sarah hazaérkezése, aki a kész helyzettel szembesülve brutális keménységgel igyekszik kifúrni a férfit az életükből. Ann szenved, őrlődik, mert nagyon úgy tűnik, hogy választásra fogják kényszeríteni, de ilyen helyzetben nincs jó döntés. És ha mégis meghozza a döntést, vajon együtt tud élni vele?

Már többektől hallottam, hogy Agatha Christie-nek mennyire felesleges volt próbálkoznia ezekkel a regényekkel, nyomukba se érnek a krimijeinek, stb. Ezek alapján én attól tartottam, hogy valami szirupos, romantikus (Jane Austen-szerű) izét tartok majd a kezemben. Ehelyett igazi, kőkemény lélektani drámát kaptam, tele konfliktusokkal és remek gondolatokkal.

Persze aki nem szerelmes annyira a műfajba, mint én, annak nem tagadom, lehet, hogy kicsit csalódás lesz a könyv, mert elismerem, nem annyira izgalmas a történet, mint amikor minden szekrényből kiesik egy hulla. Sőt, az első 20-30 oldalon még én is kételkedtem, a kezdés kissé lassúra és aggasztóan banálisra sikeredett. De ezután hozzászoktam a kissé manűrös stílushoz, és ha nem is indul be a cselekmény a klasszikus értelemben véve, azonban a szereplők olyan gazdagon belebonyolódnak az egymás közti konfliktusaikba, hogy öröm nézni, ez pedig már egészen a lezárásig elviszi a hátán az egyébként nem túl hosszú regényt. Ami még engem meglepett, hogy a fő szerelmi szál milyen hamar kiirtódott a könyvből, a fülszöveg alapján azt hittem, mindkét fél kitartóbb lesz. De mint kisült, a szerelem korántsem olyan fontos aspektusa a regénynek, mint az anya-lánya kapcsolat, vagy a regény fő tanulsága:

„Az áldozatokkal az a baj, hogy nincs végük azzal, hogy meghozzák.”

Szóval az igazi dráma Ann és Sarah között zajlik. Ann a lánya kívánságára elüldözi élete második nagy szerelmét, és bár próbál úgy tenni, mintha ez egyáltalán nem lenne hatással rá, sőt, felszabadultabbá vált volna tőle, de valójában lassan belekeseredik a lánya iránt táplált haragjába, amit úgy fejez ki, hogy jóformán egyáltalán nem foglalkozik vele. Sarahnak pedig az tart el évekig, hogy belássa, valójában nem tett szívességet Richard elűzésével, sőt, ez a tette az oka jelene minden nyomorúságának. És persze minden problémájuk sokkal előbb megoldódna, ha képesek lennének őszintén beszélni egymással, de épp ez az, ami már egyáltalán nem működik köztük.

Szerencsére a két teljesen saját önsajnálatába gabalyodott főszereplő mellett találunk olyan mellékszereplőket, akik helyesen ítélik meg a helyzetet. Főleg Laurán, Ann elsimert pszichológus barátnőjén éreztem, hogy az írónő szócsöve próbál lenni, de Ann oldalán az öreg cseléd, Sarah mellett pedig a kissé együgyű és szerencsétlen, ám végső soron jóindulatú fiatal udvarlója tüsténkedik, akik próbálják a két nőt a megfelelő irányba terelni.

És persze ahogy az lenni szokott, az elfojtott konfliktusok előbb-utóbb kirobbannak, ezután pedig egy olyan befejezés következik, amire egyáltalán nem számítottam. Sarah részéről ez a tökéletes végkifejlet, ő bebizonyítja, hogy felnőtt, és szerintem jó és működőképes lesz az élete ezután, azonban Annt egy kicsit sajnáltam. Mindenesetre olyan szempontból felemelő a befejezés, hogy végül is azt üzeni: akármit meg lehet bocsátani, és igyekezettel és elszántsággal az ember még a legmélyebb gödörben is dönthet úgy, hogy túllép magán, újrakezdi.

Nekem abszolút jó élmény volt ez a könyv, szerintem a műfajában kifejezetten élvezetes és tanulságos alkotás.

Kinek ajánlom? Aki kedveli a lélektani regényeket, és nem zavarja a kicsit lassabb folyású történet.

Kinek nem ajánlom? Aki makacsul kitart amellett, hogy Christie=krimi.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Én nagyon szeretem az új Mary Westmacott-sorozat borítóit, igazán igényesek, a régebbiek ezekhez képest ócskábbnak tűnnek.

Kedvenc szereplők: (1) Laura (2) Edith (3) az antropológusprofesszor :D (4) Gerry (5) Ann

Kedvenc jelenetek: (1) a veszekedés Ann és Sarah között (2) Sarah és a fiúja újra egymásra találnak (3) Ann és Richard a parkban (4) a befejezés (5) Laura elbeszélget Ann-nel

Mélypont: az első 30 oldal

Kedvenc ötlet: -

Az emberiség sötét jövője

Amy Kathleen Ryan - Ragyogás (Ragyogás-trilógia I.)

(Könyvkuckó)

Gondolkodtam rajta, hogy írjak-e erről a könyvről egyáltalán, mert olvasmányélményként pont abba a kategóriába esik, amiket ki szoktam itt hagyni a blogon, de mivel erről mégis vannak gondolataim, ezért megosztom őket veletek. Főleg ha már megírtam, és nagyjából egy hónapja úgysem töltöttem fel semmit. :S Sajnálom, gyerekek, de igen hajtósra sikerült az elmúlt egy hónap, viszont megvan a remény, hogy ezentúl jobb lesz a helyzet.

Waverley és Kieran egy olyan űrhajón születtek, ami egy távoli bolygó kolonizálásának reményében hagyta el a Földet, de még több generáció kell, mire eléri célját. Ők ketten a legidősebb gyerekek a hajón, így mindenki természetesnek veszi, hogy egymás mellett fognak lehorgonyozni, és szerencsére tényleg szerelem alakul ki köztük. Kieran épp elhatározza magát a lánykérésre, Waverley pedig tétovázik, amikor társhajójuk, az Új Látóhatár támadást intéz az Empyreum ellen. A fiatalokat elszakítják egymástól: Kieran a súlyosan megrongálódott Empyreumon marad, Waverley-t a többi lánnyal együtt az Új Látóhatárra viszik. Minden erejükre és kitartásukra szükségük lesz, ha életben akarnak maradni, és vissza akarnak találni egymáshoz.

Oké, hol is kezdjem... igazából eleinte nagyon biztatóan alakult a kapcsolatunk a könyvvel, mert tényleg olvasmányos a stílusa és dinamikus a cselekménye, gyorsan lehet vele haladni. A történet jól felépített, a szálváltások itt indokoltak és jól ütemezettek, bár még egy kicsivel nagyobb feszültséget lehetett volna elérni szerintem, ha gyakoribb a váltás a két szál között. Szóval alapvetően nagy gond a történettel nincs, ezért nem is csodálom, hogy sokan szeretik a könyvet, mert tényleg élvezetes volt nekem is egy darabig...

...aztán jöttek a bosszantó kis apróságok. :D Például, annak ellenére, hogy a köszönetnyilvánításból kiderül, egy bizonyos úriember segített az írónőnek a fizikai törvényszerűségek terén, azért még mindig annyi blődség és akciófilmbe illő képtelenség van itt, hogy Newton sírva fakadna, ha olvasná a könyvet. De jó, lendüljünk túl ezen, mert hé, nem minden olvasó tudhatja, mi az a vákuum, de még akkor is maradnak következetlenségek és logikai buktatók bőven, például: oké, azt értem, hogy atomerőművek biztosítják az energiát ahhoz, hogy az űrhajó félútig folyamatosan gyorsulva (!) haladjon (nem, nem kezdem el kiszámolni, hogy elérné-e az út alatt a fénysebességet az űrhajó, ennyire nem vagyok jó fizikából), de mégis honnan pakoltak föl ezek annyi hasadóanyagot, ami az út nagyjából kétszáz évére elég energiát biztosít? Hmm? Na mindegy, igazából voltak jó pillanatai is a tudományos-fantasztikus elképzeléseknek, például én kifejezetten értékeltem, hogy az írónő nem próbálta lerövidíteni az utazás időtartamát, hanem több generációs projekt eljutni a Földről egy másik lakható bolygóra. Ezen kívül élveztem még az űrhajóban fenntartott kiskertek gondolatát is, bár itt mélyebben megint nem éri meg elemezni, mennyi minden kell azoknak a szutykos növényeknek a túléléséhez, és hogy ezeket a dolgokat vajon honnét szedik össze. Mellesleg van az orvostudományi részének is olyan eleme, ami... khm... maradjunk annyiban, hogy nehezen elképzelhető.

De nem csak tudományos téren fedezhető fel egy kis fejetlenség a történet kidolgozásában: az írói erőltetések legnagyobb része szántszándékkal került be a könyvbe, mert a cselekmény előmozdításához, irányban tartásához, stb. kellenek, de ezzel az a baj, hogy éles szituációban egy normális ember se hozna ilyen döntéseket, és ez számomra zavaró. Főleg a történet elején feltűnő, mennyit küzdött azért Ryan, hogy likvidálja a cselekvőképes felnőtteket az Empyreumról, mert az ottani A legyek ura-jellegű cselekményhez elengedhetetlen volt, hogy magukra maradjanak a gyerekek, és nyugodtan gyilkolhassák egymást, meg anarchia, meg diktatúra, meg A legyek ura... És persze érthető az is, hogy valahogy előtérbe kell tuszkolni a kamaszokat egy olyan világban, ahol ez egyáltalán nem racionális, a célközönség életkora miatt, de komolyan, ha még egy ilyen kamaszok-magukra-maradnak-és-összeomlik-körülöttük-a-társadalom-hajajj-mi-lesz-most könyv előmászik az emberiség kollektív tudatának sötétjéből, szálanként fogom kitépni a hajamat. Szóval jó, hogy legalább megmagyarázta, mi miért történik, de én például nem bírom megemészteni, miért nem készültek fel soha az Empyreumon arra, hogy esetleg harcolni is kell majd valaha valamik ellen, vagy miért nem gondolták fontosnak a még elvileg agyuknál lévő felnőttek legalább egy hasznos embert megmenteni a közülük a sugárfertőzéstől. Például az ápolónőt, ha már a gyerekeik még élnek és egyik sem orvos közülük, és nem is fognak megtanulni maguktól operálni, az fix.

Éljenek az űrhajók!

Jó, de igazából ez még mindig nem több butaság, mint amennyi egy átlag Star Wars-filmben van, és tudom, hogy nem is zavart volna ennyire, ha minden másban azt nyújtja a regény, amit szerettem volna. A szereplők mondjuk még az a pont, amit viszonylag jónak tartok, no nem azért, mintha annyira szerettem volna bárkit is, hanem mert reális figurák voltak. Waverley volt talán még a legszimpatikusabb, hihetetlen a küzdőszelleme, és végre ő egy olyan női főhős, aki hajlandó maga gondolkodni, nem hagyja, hogy megmondják neki, mit hogy kell látnia. Én Kieranben is látom ezt a küzdőszellemet, és én végül is őt is szerettem, mert látszik rajta, hogy tényleg próbál jó vezető lenni, és foglalkozik azzal, hogy a fiúknak mire lenne szüksége, és próbálja azt megadni nekik. Akit én nem bírtam megszeretni, az Seth volt... próbálom megérteni, miért írtátok, hogy mennyire jó ez a karakter, és elismerem, hogy már az első perctől sajnáltam a sanyarú gyerekkora miatt, de ettől még a jelenetek több mint felében legszívesebben péklapáttal csaptam volna arcon. Az egyetlen, amit a javára tudok írni, hogy azért ő is jót akar valahol mélyen, ráadásul a végén némiképp belátta, hogy rossz utat választott. De azért a végén röhögtem, amikor Waverley-vel azt nehezményezték, hogy Kieran hazudik az embereknek, de amikor Seth elmondta, hogy mi történt, ő is vetített a lánynak rendesen. :D

A két fiú közti konfliktus is nagyon érdekes, egyfajta dominancia-harc figyelhető meg, és szerintem ehhez teljesen szükségtelen volt elővenni a szerelmi háromszög témát, mivel semmit nem adott hozzá az eseményekhez (persze lehet, hogy még fog). Amit mindkét fiúval kapcsolatban nehezményezek, hogy egyikük sem látta meg egyelőre a lehetőséget az összefogásban, pedig mindketten rendelkeznek bizonyos fajta vezetői kvalitásokkal, és talán ez lehet kis közösségük egyetlen esélye a túlélésre, ha megtanulnak együtt dolgozni.

Amit még a könyv javára írhatok, az az, hogy nagyon is komolyan veszi a közönségét, és foglalkozik nehéz témákkal is. Valahogy a regényről az „ember embernek farkasa” mondás jutott eszembe, mert tulajdonképpen erről szól minden, hogy az összes szereplő kivétel nélkül bármire képes a hatalomért, már a kamasz kölykök is hajlandóak félig halálra kínozni egymást a cél érdekében. Ráadásul a lányokkal szemben jelen van a szexuális kihasználás, tárgynak tekintés is, ez már az empyreumi békeidőben is jelen volt, hiszen gondolhatjuk, hogy a több évtizede űrben utazó nőtlen férfiak bármire rárepülnek, aminek két X ivari kromoszómája van. És ezzel kapcsolatban több hozzáállást is ábrázol a regény: Waverley folyamatos küzdeni akarásával szemben ott áll Felicity sebzett, passzív beletörődése, hiszen ő a korábbi bántalmazások hatására maga is teljesen azonosul a saját tárgyiasságával, és csak csöndes, utálkozó megjegyzésekre futja az erejéből... egy darabig.

De van egy pont, ami igen erősen negatívba billenti számomra a mérleget, az pedig a könyv hittel szembeni hozzáállása. A regény legfontosabb komoly tartalma ugyanis a vallási radikalizmus szörnyű következményeinek bemutatása, amivel önmagában még nincs is semmi baj, hiszen ez a jelenség tényleg szörnyű, és nem baj, ha ezt már a fiatalok is tudják. Viszont a probléma az, hogy míg van olyan könyv, aminek ezt sikerül jól kezelnie (lásd: Fuse), addig itt szerintem Ryan nagyon átesett a ló túloldalára. Kezdve ott, hogy a legpozitívabb karakter a bevallottan és büszkén ateista Waverley, egészen addig, hogy a végére Kieran jószándékból indított lelki megújulási programját is vallási diktatúrának bélyegzik (igen, lehet, hogy az lesz belőle, de még nem az, szóval egyelőre korai fejét venni a fiúnak) az egész könyv egy nagy masszív vallás- és hitellenes állásfoglalás. Hiszen itt aztán nincs ellenpélda, nincs egyetlen pozitív aspektusa sem a vallásosságnak kiemelve, egyetlen karaktert sem találunk, aki hisz, mégsem állítják be agymosott zombinak vagy hataloméhes őrültnek.

Az egyetlen pozitívum, amit felhoz a hittel kapcsolatban, az az, hogy nehéz időkben reményt ad az embereknek, de ezt is úgy állítja be, mint ami már az előszobája az „agymosott tömegek mennek a félőrült vallási vezető után”-stádiumnak, ami enyhén sértő és nagyon közel van a „hit a szegények ópiuma” című hozzáálláshoz, ami aztán végképp felháborító általánosítás. És a legszebb az egészben, hogy mindezzel a tizenhat év körüli célközönséget célozza a regény, és a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom, hogy fiatalabbak is simán olvashatják, akiknek még esetleg nincs saját, kialakult képük a hitről és arról, hogy milyenek a mai modern nyugati világban a vallásos emberek. Így is elég ellenséges velünk szemben a légkör, nem kell ezt még fokozni, köszönjük.

Összességében véve senkit nem tudok lebeszélni arról, hogy elolvassa a könyvet, mert az erkölcsi problémáimat leszámítva nem volt rossz, és még én is kíváncsi vagyok a folytatásra. Mindazonáltal a fent kifejtett dolgok miatt nem ajánlom tizennégy éves kor alatt.

Kinek ajánlom? Aki szereti a nyomasztó, érdekes lélektani kérdéseket felhozó ifjúsági regényeket.

Kinek nem ajánlom? Vallásosaknak, azoknak, akik sok sci-fit olvastak már életükben, mert nekik nem fog sok újat mondani, azoknak, akik értenek a fizikához, és zavarják őket a képtelenségek.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/6 (elég bénácska lett a magyar fordítás)

Szereplők: 10/8

Érzelmek: 10/7

Összesen: 10/7

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A borító szerintem nagyon szép, a címet viszont nem igazán értem én sem. :S

Kedvenc szereplők: (1) Kieran (2) Waverley (3) Sarah (azt hiszem) (4) nem nagyon maradtak meg a mellékszereplők nevei, ez gáz

Kedvenc jelenetek: (1) kezdés (2) Waverley a kórházban (3) Kieran tárgyalása (4) Sarah halála (5) Kieran és Seth megmenti a felnőtteket

Mélypont: az összes jelenet, ami repüléssel, vákuummal, technikával volt kapcsolatos, ezen kívül a vége

Kedvenc ötlet: amikor a lányok verseken keresztül üzengettek egymásnak