Világvége és küldetéstudat

Március 27-től látható a mozikban a Noé című film, ami vallásosaktól, Aronofsky-rajongóktól, kritikusoktól és átlagemberektől is felváltva kap hideget és meleget, köpdösést és imádatot, úgyhogy már csak ezért is úgy éreztem, hogy érdemes lenne megnézni magamnak.

Mondjuk, hogy én viszonylag objektívnek éreztem magam a filmmel kapcsolatban, mert, bár keresztény vagyok, egyáltalán nem vártam el, hogy nagyon hű legyen az alapanyagához a film, én szeretem a súlyosan alternatív értelmezéseket. Kifejezetten nagy Aronofsky-fanatikusnak se mondanám magam, ugyan láttam már két filmjét, de az egyiket nem szerettem, a másikért pedig nagyon odáig voltam. Ráadásul a moziba úgy ültem be, hogy fogalmam sem volt, ki rendezte a filmet, nem keresgéltem hát stílusjegyeket, és nem éreztem magam emiatt sem csalódottnak.

A Noé igazából egy lélektani dráma csillogó fantasy csomagolásban, erre lehet tőle számítani. A történet szerint az elkárhozott Káin utódai egyfajta kezdetleges ipari társadalmat alakítottak ki, eközben pedig sikeresen lepusztították az egész bolygót. Velük szemben állnak Séth leszármazottai (technikailag már csak Noé családja), akik próbálnak a Teremtő akarata szerint, minden élővel harmóniában élni. Menekülésből és zuzmómajszolásból álló életük akkor változik meg, amikor Noé álmában látja a közelgő apokalipszist, és kis segítséggel rájön, hogy az Úr őt kéri meg az ártatlan állatok megmentésére, a világ újrakezdésére. Úgyhogy a bukott angyalok segítségével neki is fog bárkát építeni, azonban az emberiség közelben élő hányada megneszeli, hogy Noénak van menekülési terve a világvégéből, ők pedig bármi áron fel akarnak kerülni arra a hajóra.

A film majdnem két és fél óra hosszú, ennek megfelelően nyilván kellőképp fel kellett turbózni a Bibliában maximum három oldalas és nem túl izgalmas történetet. Először is, az egész sztori egy poszt-apokaliptikus pusztaságba lett helyezve, ez az ötlet nekem már eleve nagyon tetszett. Ebben a világban élni nyilván nem könnyű, szóval van itt erőszak, vér, meg gyilkosság is bőven (milyen jó, hogy valaki behozta a nyolc éves gyerekét a moziba). A bárkaépítés a számítógépes trükköknek hála hatalmas, epikus vállalkozássá duzzad, és érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a film díszleteinek építése során a bárka esetében teljes mértékben a Biblia leírását követték. Kapunk még egy csatajelenetet, meg egy katasztrófafilm-jellegű áradást, majd a film utolsó kétharmada a bárkába szorult család küzdelméről szól a saját kis démonaikkal. Ez így együtt bőven elég izgalmas, hogy kitöltse a játékidőt, sehol sem ül le a film, én egy pillanatig sem unatkoztam. Bár valóban rengeteg dologban eltér az alapanyagtól a film, de kár amiatt sopánkodni, hogy ez milyen erőszakos és borzalmas történet, mert az Ószövetség jelentős része legalább ennyire gyomorforgató, nincs min csodálkozni.

A történet nagy erőssége, hogy a karakterei nagyon árnyaltak és összetettek, mindenkinek megismerjük az egyéniségét, a vágyait, megértjük, mi hajtja. Engem elsősorban ez vonz a bibliai feldolgozásokban, hiszen sokkal átélhetőbbé teszi a történetet. Sokat gondolkodtam eddig is azon, hogy vajon tényleg mindenki olyan rossz volt-e, hogy halált érdemelt, és ezt mégis hogy tudta Noé ölbe tett kézzel végignézni? A film megválaszolja ezeket a kérdéseket, de nem feltétlenül azt mondja, amit szeretnénk hallani. Noé (Russell Crow) ugyanis nagyon nagy utat jár be, rettenetesen nehéz döntéseket kell meghoznia, és a végére ebbe beleroppan. Ironikus módon pont az embersége miatt érezte magát kiválasztottnak, és ez az emberség az, amit szép lassan teljesen elveszít, miközben minden erejével próbálja teljesíteni feladatát.  A felesége (Jennifer Conelly) ugyan jó társként mindenben támogatja, de azért nem mindig ért vele egyet, és igenis hajlandó a saját elképzelései mentén is cselekedni, és őszintén megmondani Noénak, amit hallania kell.

Noé három fia közül igazából csak a középső fiú, Hám (Logan Lerman) az érdekes, a többiek elég semmitmondóak. (Az idősebbik teljes színészi alakításánál jobban lekötött, hogy vajon tényleg akkora a rés a két metszőfoga között, vagy csak én reagálom túl, a kicsinem meg először a nemét se sikerült megállapítanom.) Hám az a tipikus burokban nevelt gyerek, aki régóta vágyik arra, hogy megismerje a világot, ugyanakkor vissza is retten, amikor meglátja, milyen. Neki támad a legkiélezettebb konfliktusa a gyerekek közül Noéval, és az apa figurájával együtt megkérdőjelezi az értékrendet is, amit a családjától kapott, miközben pedig ezt a konfliktust próbálja feldolgozni, hirtelen kell felnőnie és kitalálni, hogy számára igazából mi fontos az életben. Ilát, Noé legidősebb fiának a feleségét (Emma Watson) sokan szidják, szerintem sem volt különösebben jó az alakítása, és amikor már minden második képkockán elsírta magát, az elég kínos volt, még úgy is, hogy akadt rá oka. A gonosz a történetben a Szentírás egy másik részéből importált Tubalkáin, aki archetípusa az önző, mindent és mindenkit semmibe vevő embernek, de csodálatos módon valahol az ő álláspontja is érthető.

A sokszínű történethez sokszínű üzenet dukál, amin bőven lehet gondolkodni még a film után is. Az első, ami nagyon kézzelfogható, az a környezetvédelmi elvek hangsúlyozása, hiszen a rossz, gonosz emberiség elpusztította a bolygót, Noé pedig próbálja az ártatlan, még mindig a paradicsomi lényegükhöz hűen élő állatokat menteni... igen, ez a filmben is benne van ilyen szájbarágósan. A másik Noé alakján keresztül a küldetéstudat problémája: hogy meddig lehet elmenni és mit lehet feláldozni egy cél elérése érdekében, és hogy vannak olyan dolgok, amikről semmiképp sem mondhatunk le, mert hiába érjük el végül a célunkat, ha másnap nem tudunk a tükörbe nézni. Persze van szó sok másról is: családról, hűségről, felnőtté válásról, és igen, picit a hitről is.

Mindezt pedig egy nagyon kidolgozott látványvilág illusztrálja, ami helyenként elég giccses és túlzsúfolt, de vannak kifejezetten kreatív pillanatai is. Ilyen például az egyik átvezető résznél a stop motion technika alkalmazása (amikor állóképek összevágásából hozzák létre a darabos mozgás élményét), vagy a teremtéstörténet gyorsított változatának előadásánál használt animációk. A zene tipikus soundtrack, sosem ugrott ki feltűnően a történetből, de jól támogatta az érzelmi töltését.

Összességében nekem kifejezetten tetszett a film, szerintem megszólíthat vallásosakat és nem hívőket egyaránt, de érdemes elolvasni előtte egy kicsit a Biblia elejét, úgy sokkal könnyebb követni, hogy miről beszélnek. Azonban egyértelműen nem való a film azoknak, akik szeretik a szóról-szóra bibliaadaptációkat, mert lesz ezzel bajuk bőven. Ráadásul klasszikusan fantasy-rajongóknak se tudnám ajánlani, ahhoz messze túl hosszú benne a sok dráma, kevés cselekmény a végén. Annak viszont ideális, aki szeretne rágódni a történet emberi tragédiáin és ellentmondásos erkölcsi dilemmáin.

10/9 pont

(Eredetileg publikálva itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2014/04/11/vilagvege_es_kuldetestudat#more6013763 )