Idézet


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: filmadaptáció. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: filmadaptáció. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 20., péntek

Robinson, mit keresel a Marson?


Mentőexpedíció – The Martian (2015)

(Filmszemle)

Mivel enyhén ráfüggtem a regényre tavasszal, úgy éreztem mentálisan kielégítőnek, ha a filmmel is teszek egy próbát, be is ültem a nyitóhétvégén a moziba, és nem is bántam megy egy csöppet sem. (Akit érdekel a könyvről a véleményem, videó ITT látható.) Valami számomra is ismeretlen oknál fogva azonban általában ilyen szituációkban szoktam írói válságot kapni, így ezt a filmet is csak sajnos jóval azután bírom véleményezni, hogy leszedték a műsorról.

Mark Watney, botanikus és mérnök, az Ares 3 expedíció keretében érkezik négy társával a Marsra. Harminc napos ott tartózkodásukat azonban váratlanul meg kell szakítaniuk, amikor egy óriási porvihar azzal fenyeget, hogy megsemmisíti a felszállóegységüket. Evakuáció közben a bázis egy elrepülő darabja telibe találja Markot, akit a többiek az életjelenségeit mutató műszer sérülése miatt halottnak hisznek, így ott hagyják. Ő azonban minden valószínűség ellenére túléli a sebesülését, és arra kell eszmélnie, hogy egyedül maradt a vörös bolygón, a segítség minden reménye nélkül.

Gondolom, most már senkinek sem meglepetés, hogy a Mentőexpedíció szerintem is egy jó film lett… nem volt olyan kiemelkedő élmény, mint a regény, de nagyon közel jutott hozzá. Mondjuk a könyvet olvasva mindjárt úgy gondoltam, hogy ha ez egy kicsit is kompetens stáb karmai közé kerül, akkor menthetetlenül az év egyik legjobb mozija lesz belőle. Az eredeti történet ugyanis filmvászon után sikolt, gördülékeny, szórakoztató, izgalmas és megmozgató. És a film is ilyen – persze, még mindig nem szabad őrületes akcióra számítani, de ez a történet sosem arról szólt, szóval aki arra vár, nagyon el van tájolva. A film hátrányban van egy picit, mert nem tudja annyira megjeleníteni azt a mentáltornát, ami a regényben folyamatosan megy Watney túlélése körül, és időszűke miatt nyilván a trial-and-error tanulási lépéseiből sokat, meg egy-két halálközeli életveszélyes helyzetet ki kellett hagyniuk. Kompenzál viszont a mozi a lélegzetelállító látványvilággal, ami nagyon tudatosan tervezett, és ahhoz képest, hogy a Mars jelenlegi tudásunk szerint egy halom vörös kő néhány marék homokkal meghintve, egészen lebilincselő. A zene is nagyon szórakoztató, a letűnt korokat idéző diszkózenéket az illetékesek úgy vágták össze, hogy sikerült azzal egy egészen egyedülálló hangulatot teremteniük a filmnek.

Persze, mondjuk, ez mind nem sokat segítene a helyzeten, ha nem lennének a színészek, de vannak! Te jó ég, mennyire vannak! Bevallom őszintén, én Matt Damonért nem vagyok oda, nem igazán láttam még egy filmet sem, amiben kifejezetten nagyot dobott volna a művön a színészi játéka. Itt azonban rajta állt vagy bukott minden, és nagyon kellemesen csalódtam, szerethetőséggel, szívvel és humorral játszotta a srácot a szomszéd laborból, aki nyakig a szarban találta magát, de nem esik kétségbe (na jó, néha kétségbeesik, indokolt, azt hiszem), és nem adja fel. Mellette pedig minden mellékszereplővel is ki lehettem békülve, jól játszották a maguk kis karaktereit, még azoknak is sikerült életre kelteni a szerepeiket, akikre alig pár mondatot szán a film. Nagy megkönnyebbülésemre látnom kellett, hogy az előzetes pánikolásaimmal ellentétben nem hagyták ki a kínai szálat, és bár a castingos ember fejével azért még szívesen beszélnék, amiért összevissza kutyulta a szereplők etnicitását, azért a film végére már nem voltam kiakadva az indiai nevű néger színészen és a társain, mert amúgy nagyszerűen helytálltak. Különösen tetszett, hogy több fontos nőnemű karakter is volt a filmben, akik mind a saját területükön kompetens, erős, karizmatikus csajok voltak (igen, a műfajban ennek is lehet örülni).



((Ja és Bálna. Meg állítólag Müpa, bár én azt nem ismertem fel.))

Miért nem fetrengek mégsem örömmámorban? Bár nekem nem volt bajom se a cselekmény ritmusával, se a karakterekkel, mással viszont azért akadt. Először is, le kell szögezzem: a magyar szinkron borzalmas. Nem, nem a színészekkel van baj, a hangok jól eltaláltak, de mi volt ez a fordítás, könyörgöm?! A magyar szöveg valahogy nem ugyanazt a lazaságot adja át, amit az eredetinek, vagy a regény fordításának sikerült, hanem helyenként röhejes, és nem a jó értelemben, ez pedig rontotta az atmoszférát. Azon kívül, hogy rossz ötlet volt szinkronnal nézni, a másik hibás döntésemnek az bizonyult, hogy nem 3D-ben ültem be rá, mert bár így is gyönyörű volt a film, azért úgy egy picivel mégis többet adott volna.

Két fő problémám volt azonban a mozival, amiért egyértelműen a filmkészítőket hibáztathatom: az egyik az, hogy ugyan, könyörgöm, miért érezték szükségét, hogy változtassanak a tökéletesen jó alapanyagon, ráadásul egy olyan dologba piszkáljanak bele, ami a regény egyik fő erényét, a tudományos hitelességét vágta tönkre és tette nevetségessé? Valami szakértő biztos vinnyogott a sarokban, hogy ez nem lesz jó, de betömték a száját a rendezői kisszékkel. A másik bajom az volt, hogy közel sem sikerült annyira invesztálnia érzelmileg a filmnek, mint a könyvnek. Bár megszerettem a szereplőket, és azért ott volt az a néhány igen erős jelenet (pl.: amikor Markra rászakad a magányossága, amikor a csapat kapcsolatba tud lépni a hozzátartozókkal, amikor Mark a csapatával kommunikál), mégis, összességében egyiken sem időzött el eléggé a film, hogy igazán súlyossá váljon a mondanivaló. Így a legtöbb ember úgy jött ki a filmről, hogy egy helyenként vicces és akciódús sci-ficske volt ez, és semmi több. Az viszont tetszett, hogy a végén mutattak egy montázst arról, mi lett a karakterekkel az események után, az klassz volt.

A film, bár jól sikerült, számomra hiányzott néhány helyről még az erőfeszítés, hogy kiemelkedő adaptációként emlegethessem. Nem fogok senkit eltántorítani a megnézésétől, mert tényleg kellemes kikapcsolódás egy szombat estére. Én is újra elő fogom még venni, ezúttal angolul (és erősen figyelve a Müpára). De aki csak teheti, olvassa el a regényt, az azért sokkal nagyobb élmény.


10/8 pont

2015. november 11., szerda

Ultimate Harry Potter Tag

(Könyvkuckó)

A Film vs Könyv vlogon néztem meg ennek a tagnek a videó változatát, majd a szövegezett kérdéseket Anitigernél szereztem be, szóval köszönöm, csajok, hogy meghoztátok a kedvemet hozzá! :)




1. Kedvenc könyv?

Azt hiszem, az ötös. Ennek voltam a leginkább alkalmas érzelmi állapotban a fogadásához, és így persze ez is hagyta a legmélyebb nyomot. Ugyanis amikor én elkezdtem olvasni a sorozatot, az első négy kötet jelent már meg, a negyedik végéig akadálytalanul haladhattam előre. Aztán az ötödikre jó sokat kellett várni, és én teljesen felspannolva töltöttem azt a kb. 2 évet, így amikor végre megérkezett, eksztatikus élmény volt. Persze, tudom, hogy Harry sokat picsog, de engem még mindig megfog a Főnix Rendje, meg az, ahogy a kormányzat próbál beleszólni az iskola működésébe, a látomások, a DS, a végén a harc pedig szerintem remekül meg volt írva, imádtam minden sorát.

2. Legkevésbé kedvenc könyv?

A hatos. Mire az megérkezett, már sokkal kevésbé voltam rajongó. Ettől függetlenül nem kellett volna még feltétlen rossz élménynek lennie a könyvnek (a hetedik tetszett, nagyon is), de tény, hogy ezt a kötetet éreztem a leginkább kiszámíthatónak, igazából semmi sem lepett meg benne, ami Rowlingtól elég szokatlan. Ráadásul nem nagyon kötöttek le a romantikus szálak körüli huzavonák se, egyszerűen a romantika annyira nem az én világom a könyvekben, nem érdekelt ilyen mértékben a főszereplők szerelmi élete (de a mellékszereplőké se). Persze nem mondom, hogy semmi sem tetszett, Voldemort életének rekonstruálása például tök jó volt, mint ahogy a kezdődő horcruxvadászat és a finálé is, de valahogy ez a kötet talált meg a legkevésbé.

3. Kedvenc film?

A második, talán. Könyvben is szerettem nagyon, és Chris Colombus regnálása alatt még érződött az egységes rendezői koncepció a sorozaton, a kölykök még kis cukik voltak, a kötet pedig nem volt olyan bődületesen hosszú, hogy értelmetlen katyvasszá váljon a rövidítésektől a film.

4. Legkevésbé kedvenc film?

Harmadik. Abban a filmben. Semmi. Nem. Volt. Jó. Utáltam Lupin és Sirius castingját (jó, Siriusét elfogadtam utólag, mert Gary Oldman fantasztikus színész, de… börötntetkók?), utáltam, hogy folyton mugliruhában lófráltak, hogy az új rendező művészkedése miatt a Roxfort hirtelen teljesen máshogy nézett ki, mint addig (bár utólag el kell ismernem, lehet, hogy ez nem baj, szebb lett). Továbbá, hogy Flitwick professzor fekete hajú és bilifrizurás karmesterré változott, hogy az időutazós szál tele volt szükségtelen hozzátoldott részletekkel, hogy új Dumbledore volt… szinte mindent. :D

5. Kedvenc idézet?

„Tévúton jár az, aki álmokból épít várat, Harry, és közben elfelejt élni.”

„Olyasmi ez, gondolta, mint hogy behurcolják‐e őt az arénába, ahol élethalálharcot kell vívnia, vagy felemelt fővel, önszántából vonul be. Vannak talán, akik azt hiszik, hogy a két dolog között nincs lényeges különbség, de Dumbledore tudja – és én is tudom, meg a szüleim is tudták, gondolta fellángoló büszkeséggel –, hogy ezen a különbségen áll vagy bukik minden a világon.”

6. Kedvenc Weasley?

Röhögni fogtok: Charlie. Nem tehetek róla, szerintem irtó menő, imádom, hogy sárkányokkal foglalkozik, hogy Kelet-Európában él, hogy kedves és meleg szívű, de közben halál laza, meg úgy általában mindazt a keveset, ami kiderült róla a könyvekből. Gyanús, hogy vele kezdődött az a bosszantó szokásom, amikor kinézek magamnak minden hosszabb sorozatban egy általában rendkívül jelentéktelen mellékszereplőt, és azon picsogok, miért nem szerepel többet. XD

7. Kedvenc női karakter?

Hermione Granger. Gondolom, ez sokaknak nem újdonság, de atya világ, hogy én mennyire tudtam azonosulni vele introvertált könyvmoly okostojásként tizenévesen! De Lunát is nagyon szeretem, bár olyan kis bolond, de tisztelendő benne, hogy mindig felvállalja önmagát és a véleményét.

8. Kedvenc gonosztevő?

Umbridge… én imádom utálni azt a nőt. Persze inkább irritáló, mint veszélyes, de azért varázslatosan pszichopata is közben. :D

9. Kedvenc férfi karakter?

Hát… ömm… ez már nehezebb, mint a női, itt nincs olyan egyértelmű kedvencem. Talán Remus, szerettem a felelősségteljességét meg a kiegyensúlyozottságát, egy jó férfi példaképnek tartom. Dumbledore is eséllyel pályázik, szeretem az ellentmondásos mentor karaktereket, és emlékszem, minden egyes részben azt a jelenetet vártam, amikor a végén leülnek Harryvel, és jól átbeszélik a dolgokat.


10. Kedvenc tanárod/professzorod?

Hát, ha azt nézem, hogy milyen típusú tanárt szeretek a legjobban, akkor egyértelműen McGalagony mellett tenném le a voksom, a szigorú igazságosság némi szarkazmussal spékelve mindig nyerő nálam. Ha meg nem kell azt nézni, hogy tanulnék-e nála szívesen, akkor természetesen Hagrid, szeretem azt az arany szívét meg a szörnymániáját.


Melyiket választanád inkább…


11. A) megmosni Piton haját vagy B) eltölteni egy napot Lockhart hencegését hallgatva?

Egyértelműen A. Piton hajához csak egy mosókesztyű kell, Lockhart viszont annyira idegesített mindig is, hogy szerintem nem élné túl a napot.


12. A) egy lelkes Bellatrix-szal vagy B) egy dühös Mollyval párbajoznál?

A. Legalább tőle tudnám, mire számítok, egy dühös Molly viszont a kiszámíthatatlansága miatt ijesztő. Meg legalább ha Bellatrix kezétől esem el, az hősi halál.


13. A) a Roxfort Expresszel vagy B)  repülő autóval utaznál el a Roxfortba?

Természetesen A. Kényelmes ülések, nem nekem kell vezetni, és ihatom egész úton a töklevet meg nyammoghatom a büfés boszorkány mindenféle kincsét. HÚ DE NEHÉZ DÖNTÉS.


14. A) megcsókolni Voldemortot vagy B) Umbridge-ot pezsgőfürdőben részesíteni ?

A. Inkább Voldemortnak adnék egy cuppanóst (ha addig élek is), Umbridge meztelen habtestének a gondolatától is kiráz a hideg.


15. A) Hippogriffen lovagolni vagy B) Tűzvillámon repülni ?

Hát, ez szoros, de talán B. A seprű, ha kényelmetlen ülés is esik rajta, legalább kiszámíthatóbb mozgású.

16. Van olyan karakter, aki iránt máshogy éreztél a filmekben?

Piton szerintem szerethetőbb a filmekben, amellett, hogy megtartja persze az eredendő elemeit a karakternek, Alan Rickman sokkal humorosabban, önironikusabban hozza valahogy a figurát. Voldemort meg egyenesen röhejesebb. :D

17. Van olyan film, ami szerinted jobb volt, mint a könyv?

Most vicceltek velem?! Dehogy lenne!

De amúgy egy picit van: a hatos. Mire a filmet néztem, már nem volt bennem az a csalódottság, amit a regény első olvasása keltett, és így sokkal jobban tudtam élvezni. Na nem mintha ettől még a film olyan jó lenne. XD

18. Richard Harris vagy Michael Gambon jobb Dumbledore?

Hm, fogós kérdés… Richard Harris jól hozta a bölcs öregembert, de talán egy kicsit túl törékeny és sérülékeny volt, Michael Gambon inkább úgy nézett ki, amilyennek elképzeltem a karaktert. Viszont neki meg nem bocsátottam meg a ’Have you put your name in the Goblet of Fire?’-fiaskót, úgyhogy legyen inkább Richard Harris.

19. Melyik az a dolog (személy vagy esemény), ami nem volt benne a filmben, de te hiányoltad?

Charlie, M.A.J.O.M., a kórházban játszódó jelenet az ötösből, Bill a 4-6. részből, stb, stb.

20. Ha átalakíthatnád valamelyik filmet, melyik lenne az?

Legkésőbb a hatosba mindenképp beletenném Billt, mert rettenetesen kínos volt a hetesben az a jelenet, amikor három mondatban próbált háromévnyi háttértörténetet bepótolni.

„Szia, Harry! Bill vagyok, Ron haverod bátyja, akit amúgy már évek óta ismersz. Holnap lesz az esküvőm, meg is vagy rá hívva. Látom, a sebhelyeimet nézed, képzeld, egy vérfarkas letépte a fél arcom, tök kemény, nem? Még jó, hogy én nem lettem vérfarkas, csak a véres húsra szoktam rá.” – Jó, nem szó szerint, de az én agyamban így csapódott le az a jelenet. :D

21. Az érzéseid szerint, melyik az a ház, amelyikbe te is tartozhatnál?

Mindig a Hollóháttal azonosultam, hiszen fontos számomra az intellektusom. A személyiségteszteken is ez a ház szokott kijönni.

22. Melyik házba soroltak be Pottermore-on?

Hugrabug. :P (Annál kevésbé rám jellemző házat szerintem keresve se találni… még mardekárosnak is inkább érzem magam.)

23. Melyik tantárgy lenne a kedvenced?

Átváltoztatástan, az szerintem a leginkább lebilincselő varázslati ág. Vagy ha nem Hagrid tartaná, akkor a Legendás lények gondozása, szeretem a mágikus állatokat.

24. Szerinted melyik a leghasznosabb varázsige, amit érdemes megtanulni?

Öhm… hétköznapi szituációkban az az együttes, amivel Molly rábírja a háztartást, hogy magától főzzön, takarítson, ésatöbbi. Kevésbé hétköznapi szituációban a Protego meg a Capitulatus.

25. Melyik az a karakter, akivel azonnal összebarátkoznál?

Hermione, Luna, Neville, Lupin (okokat nagyrészt lsd. fentebb).

26. Ha a tulajdonodban Lehetne a Halál ereklyéi közül egy, melyiket választanád?

A láthatatlanná tévő köpenyt. Ugyan kevéssé hasznos (amennyiben nem az iskolából kilopódzás a hobbid), de legalább az a legkevésbé mentálroggyantó hatású.

27. Van olyan dolog, amit megváltoztatnál a könyvekben?

Azt hiszem, a hatodik részben sokkal több szerepet adnék Draco történetének és kevesebbet a szerelmi szálaknak. Valamint felnőtt fejjel hiányolom az egész sorozatból a házrendszer kritikus újraértelmezését. Mármint persze, egy-egy ellenpélda mindenre van (Luna, aki hollóhátas, mégse arrogáns; Cedric, aki hugrabugos, mégse szerencsétlen; Draco, aki mardekáros, mégse akar gyilkolni?), mégis hiányérzetem volt ezen a téren. Főleg Draco tekintetében éreztem ezt, akármilyen klisés is, én el bírtam volna olvasni egy „megtagadja a családi értéknormát és átáll a világos oldalra”-történetszálat, mint ahogy a többi ház sarkított jellemzésére is több ellenpélda kellett volna és messze több szereplő, akik fontosak azokból a házakból, hiszen így is azért a szereplők kb. 90%-a griffendéles volt. Ja igen, és nekem kevés volt a hulla a végén ahhoz, hogy realisztikusnak érezzem a nagy csatát, de a taktikai elhelyezésüket meg túl hatásvadásznak találtam. Az epilógust teljesen kihagynám, vagy ha nem, legalább ne lenne minden kölyök valami halott rokonról (általában többről) elnevezve.

28. Kedvenc Tekergő?

Lupin. A többiek mind eléggé s*ggfejek voltak kamaszkorukban, felnőttkorukban meg mélységesen szerencsétlenek és/vagy gonoszak és/vagy halottak.

29. Ha visszahozhatnál egy szereplőt az életbe, ki lenne az?

Tonks vagy Lupin. Az egyikük halálát még megértettem volna, de mindkettejük kinyírása szükségtelenül hatásvadász húzás volt, csak azért kellett így lennie, hogy Teddy legyen árva. (Vagy Dobby… mert annyival több időt érdemelt volna szabad manóként.)

30. Halál ereklyéi vagy Horcruxok?

Halál ereklyéi. Mindkettőhöz nyuszi vagyok, de előbbihez kevésbé, meg annak jobban tetszik a háttérsztorija.

31. Hívj meg valakit:

Chesslady, örülnék, ha megcsinálnád, mivel neked nem volt olyan rég a sorozat olvasása, kíváncsi lennék a válaszaidra. :)





Jaj, ne, most kedvet kaptam megint újraolvasni… :/ Ráadásul megjelenik pár nap múlva az új, illusztrált kiadás magyarul is csak meg ne vegyem.

2015. augusztus 19., szerda

A halál fura dolgokat hoz ki az emberből


Jenny Downham – Amíg élek

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvvel jelentkezem, szerencsére most, hogy közelít a véghajrá, sikerült picit belehúznom az olvasásba.

Mind tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni, de Tessa számára ez a nap jóval közelebb van, mint szeretné. A lányt évek óta kezelik leukémiával, és amikor mi bekapcsolódunk a történetébe, már többé-kevésbé tudja magáról: menthetetlen. Ezért aztán a további kórházban szenvedés helyett úgy dönt, hogy az utolsó hónapjaiban megpróbál élni. Készít egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképp szeretne megtenni még a halála előtt, és elhatározza, a lista pontjait tűzön-vízen keresztül végigviszi.

Huh, hát, no. (Értelmes véleménynyilvánítás a köbön). Tudjátok, hogy én élek-halok a halálról szóló könyvekért, de valahogy ez a regény nem a megfelelő húrokat pengette nálam. Valószínűleg az sem segített, hogy évek óta azt hallgatom: a Csillagainkban a hiba teljesen olyan, mint ez a könyv... ami szerintem nem igaz. Én azt a regényt sokkal közelebb állónak éreztem magamhoz, míg Tessa történetével helyenként határozottan nem tudtam mit kezdeni.

Nincs hova szépíteni: időnként kifejezetten utáltam Tessát. Olyan mértékig ellenszenves volt számomra, hogy egy idő után elgondolkodtatott: normális-e azt éreznem, hogy én ezt az embert legszívesebben addig rugdosnám, amíg mozog, és ilyenformán meggyilkolva őt a könyv minden egyes szereplőjének sok fájdalmat spórolnék meg? És hiába volt bűntudatom emiatt, mégsem tudtam másképp gondolni a lányra, mint egy borzalmasan önző, felelőtlen, egocentrikus kis libára. Talán segített volna, ha látom a betegségének abban a szakaszában, amikor még menthető, ha látom, hogy valaha volt ő normális tinédzser és jó gyerek is, de így folyamatosan csak azt láttam, hogy maximálisan telibe szarja a körülötte élő embereket és hogy nekik milyen érzés az, ha úgy kezeli őket, mint egy zsák szemetet. És persze ez érthető valahol, hasonló dolgot világított meg nekem, mint a Breaking Bad című sorozat, amit most nézek: ha haldokolsz, már nem kötnek a társadalom vagy a józan ész szabályai. Minden szabály betartatása arra épül, hogy valamiképp büntethető vagy, de ha néhány hónapod van hátra, akkor már nem lehet téged semmivel sakkban tartani. Ezek után csoda, hogy nem minden haldokló lesz egykettőre szociopatává, és végül is Tessa sem lett az, de ettől csak még jobban zavart az egész. Pontosan tudta, hogy mit csinál, és ezzel mit okoz a körülötte élőknek, egyszerűen csak többnyire leszarta, és a saját vágyai kiteljesítésének élt.


A film roppant cselesen
Most jó címmel jelent meg
És ezek a vágyak voltak azok a dolgok, amiktől megint csak pont lehalt az agyam. Rájöttem, én valószínűleg túl jó kislány vagyok ehhez a regényhez, mert ha kiderülne holnap, hogy haldoklom, akkor sem ezekre a dolgokra vágynék. Tessa listája egy kicsit... ez most rosszul fog hangzani: átlag tinédzseres. Többek között szex, törvényszegés és drogok szerepelnek rajta, és valahol szerintem szomorú, hogy ez volt a legtöbb, amivel elő bírt rukkolni, hogy bár szinte semmit sem élt, mégis ezek voltak azok a vágyai, amikkel ki akarta tölteni az élete utolsó hónapjait, és semmi igazi értékkel bíró dolog nem szerepelt ott jóformán. Emiatt a könyv első fele, ami a lista körül forgott, szintén nagyon frusztrált: folyamatosan azt éreztem, hogy nem akarok erről olvasni, magamban kérleltem az írónőt, hogy legyünk már túl ezen a részen, jussunk el oda, ahol Tessa túl beteg a listához, és végre meghal szépen.

És a másik ami zavar, hogy úgy állítják be a könyvet, hogy ez aztán nem cukormázas és milyen realisztikus. Hát hm... ha annyira nagyon az lenne, akkor nem jönne az álompasi, aki amúgy tökéletes azt leszámítva, hogy ronda, és beleszeret a főhősünkbe annak ellenére, hogy a csaj már csak egy két lábon járó csontváz, amin lifeg némi bőr. Őszintén, erre a valóságban mekkora lenne az esély? Ha tényleg realisztikus lenne a regény, akkor Tessa nem találna olyan srácot se, aki nem fut tőle hetedhét határon túlra, hát még olyat, aki végigcsinálja vele ezt az egészet. Magányosan és boldogtalanul halna meg, a listának köszönhető kétes dicsőségű szexuális élményének zavarbaejtő emlékével.

A mellékszereplők talán mentenék a dolgot, de úgy éreztem, Tessán kívül nincs igazán senki kidolgozva, mindenkit össze lehet foglalni egy fél mondatban. Ott van az odaadó, aggodalmas apa, a cuki kistestvér, a terhes, idegesítő barátnő (upsz, spoiler), meg az álompasi. Ez nyilvánvalóan Tessa története, és az írónő nem is vette a fáradságot, hogy egyenlő mértékben érdekes embereket tegyen köré. Ez különösen Adamen, a szerelmén érezhető: komolyan, ennek a srácnak volt személyisége? Mert nekem nem tűnt fel. Annyit láttam belőle, hogy szeret kertészkedni, gondoskodik a mentálisan instabil anyjáról, bőrdzsekit hord, motorozik (mert ezek menők és egy álompasihoz elengedhetetlenül szükségesek), és Tessa minden szeszélyét kiszolgálja. Amúgy, ha kivenném Tessát a képből, nem tudnám megmondani, ki ez a srác, és hosszú távon ez engem nagyon zavart. Az egyetlen ember a regényben, aki nem puszta sztereotípia, az Tessa anyja: ő némileg színesítette a képet azzal, hogy évekkel ezelőtt elhagyta a családot. Nem sok, de legalább valami.

Szóval lényegében ennyi, egy (számomra) elég semmitmondó történet egy lányról, aki ahelyett, hogy rendesen végighaldokolná a pszichológiai fázisokat, a haragot meg az elfogadást váltogatja teljesen véletlenszerűen, miközben a partvonalról említésre sem méltó mellékszereplők nézik. Amiért mégsem utálom teljesen ezt a regényt, az az a tény, hogy legalább jól van megírva. Tessa gondolatai tényleg szépek, időnként megkockáztatnám, hogy költőiek, és néha még engem is sikerült elvarázsolniuk annyira, hogy elfelejtsem, mennyire utálom valójában ezt az egész mizériát. Meg amikor végre tényleg meghalt, az tényleg szép volt, és ezért megbocsátok neki pár dolgot. Ez nem az én regényem volt, de végül is megértem, hogy akik máshogy látják a világot, talán értékelik, hogy végre nem egy jó gyerek története ez, aki szépen, a családját figyelembe véve haldoklik, és belátom, hogy lehet ezt a könyvet szeretni. Csak nekem nem megy.

10/7 pont

2015. augusztus 6., csütörtök

Önök kérték I.


 
Yann Martel: Pi élete és Cressida Cowell: How To Be a Pirate

(Könyvkuckó)

A blogszülinapi kérdőívben kértétek, hogy legyen megint lehetőség szavazni azokra a könyvekre, amikről nem írtam valamiért, hogy szerepeljenek mégis. Az első szavazáson ez a két könyv lett holtversenyben a győztes, úgyhogy róluk fogok írni, hadd szóljon.

Pi élete

Ezzel a könyvvel talán nem lett volna sok baj, ha még akkor olvasom, amikor a láthatáron se volt a film, és nincs körülötte ilyen őrületes hype. Jó, az őrületes hype azért túlzás, de értitek: a könyv már egyszer népszerűvé vált, sokan elolvasták, majd a filmet is felkapták rendesen, és sokan meséltek róla sokfélét, én meg valahol elvesztem a prekoncepcióim között, miközben a könyv igazából nem nagyon tudott felérni a várakozásaimhoz.

Pi Indiában egy állatkerttulajdonos csemetéjeként tengeti boldogságos kis életét. A kultúrák olvasztótégelyeként funkcionáló ország lehetőséget ad neki, hogy zsenge ifjúként megismerkedjen a hindu, a keresztény és az iszlám vallások alapjaival, amiket kellőképpen szimpatikusnak találva egyaránt magáévá tesz. Azonban a dolgok rosszra fordulnak Indiában, és a szülei úgy döntenek, eladják az állatkertet, hogy Kanadába költözhessenek. Hajóval kell menniük, együtt a maradék állattal, és az út viszonylag kezdeti szakaszán hajótörést szenvednek. Pí, a család egyetlen úszni tudó tagja, egyedül marad, ha nem számítjuk a csónakjában rekedt bengáli tigrist. Hosszadalmasan hánykolódik a tengeren, amíg végül Dél-Amerikában partot ér, ezután pedig olyan hihetetlen történetet ad elő a túléléséről, ami hosszú évtizedek távlatából is felkelti egy író figyelmét, aki végül megkeresi, hogy lejegyezze az élete történetét.

Csak a miheztartás végett: az elején nem volt bajom a könyvvel. Azt leszámítva hogy enyhén rühellem, ha egy nyilvánvalóan kitalált történet esetén narratív eszközként használják azt, hogy „ez a történet aztán teljesen igaz, minden szava így volt, hujjdenagyonpont így történt”, és ez a könyv is így indít. Ettől függetlenül Pi egy rendkívül szimpatikus, bájos karakter volt számomra, lebilincselt, ahogy az állatkertről beszélt meg arról, hogyan látta kezdetben a különböző felekezeteket, majd miként ismerte meg őket jobban. Mondjuk az nem nagyon hatott számomra újdonságként, hogy minden vallásban meg lehet találni az értéket, és nem feltétlenül szükséges választani, engem nagyjából így neveltek. Illetve úgy, hogy minden vallás gyökere azonos, ezért tulajdonképpen ugyanarról beszélünk, csak más szavakkal, és hogy ki milyen külsőséget választ, az már az ő döntése. Ilyen filozófia mentén számomra kissé okafogyott volt Pi felekezetközi buzgósága, mert a külsőségeket én viszont nem szeretem keverni, aranyos, de meglehetősen gyerekes igyekezetnek tartom. Ráadásul, ha rendesen politikailag korrekt akart volna lenni, akkor már minimum az öt világvallást elsajátíthatta volna, amiből csak hármat szerzett be.

A problémáim leginkább a középső résszel voltak, azaz Pi tengeri hányattatásainak történetével. A beharangozók alapján ennél a résznél kellett volna egzisztenciális kérdéseket feszegetnie, és felnyitnia a szemem az élet nagy tanulságaira... csakhogy semmi ilyesmi sem történt. A középső párszáz oldalon Pi a túlélésének nagyon is gyakorlatias beszámolóját adja, ami, be kell vallanom, nekem eléggé unalmas volt. Amikor pedig az a problémája, hogy nem tudja, honnan lesz elég vize és élelme, akkor nyilván nem fog mélyenszántó filozófiai eszmefuttatásokba bonyolódni, mint ahogy nem is teszi. De azért azt kissé túlzásnak tartom, hogy körülbelül kétszer van csak megemlítve az ima a regénynek ezen a részén. Ha már a hitről akarna szólni, akkor kicsit jobban bevonhatná itt is.

A vége viszont zseniális a könyvnek, Martel beletett egy csavart, amire egyáltalán nem számítottam, de remek volt, megmentette számomra a regényt. És elvileg ez egy hitről szóló példamese akart volna lenni, de nekem sokkal inkább arról szólt, milyen végletekig el tud menni az emberi agy a tagadásban, ha olyan traumatizáló eseményekről van szó, amiket a főszereplő átélt. Nem tudom, valaha rendesen fel bírta-e ezt dolgozni, a könyv úgy állítja be, mintha elég könnyen ment volna, de azért gyanús, hogy ez nem igaz.

10/8 pont

How To Be a Pirate

Ez ugyebár az Így neveld a sárkányod folytatása, és bevallom, engem az első rész kisebb fajta identitásválságba sodort. Nyilván azért kezdtem el olvasni, mert szerettem a rajzfilmet, de ugyebár szembesülnöm kellett vele, hogy valójában a két műnek milyen kevés köze van egymáshoz, és ez egy időre elvette a kedvem a filmtől/sorozattól. Szerencsére a könyvsorozat második részénél már tudtam, mire számítok, így jóval könnyebben vettem az akadályokat.

Hiccup megmentette ugyan a falut a Zöld Haláltól, de ettől még az életében sok minden nem változott, továbbra is ő a legkisebb és legbénább viking, akibe mindenki beleköt. Azonban továbbra is ő a legokosabb is, így amikor a kalózkiképzés közben egy sodródó koporsóban élő embert találnak, ő az első, aki riadót fúj. Lehet, hogy Alvin csak jót akar, de talán nem kéne az utasításai szerint elvonulni egy gyilkos sárkányoktól hemzsegő szigetre titokzatos kincsesládikát kiásni. Valami azt súgja Hiccupnak, hogy ez nem jó ötlet, de a kapzsiságtól elvakult viking hordát nem lehet lebeszélni az expedícióról, így kénytelen velük menni, hogy szükség esetén mentse az irhájukat.

Mint némileg fentebb már említettem, az első könyvben szembesülvén vele, hogy mennyire más, mint a film, kisebb fajta lelki válságot kaptam. Ennek a kötetnek az esetén már számítottam erre, így inkább csak derűs aha-élményekkel megtűzdelve vetettem össze a két művet, kifejezetten szórakoztatónak találtam, hogyan köszönnek vissza a könyv bizonyos elemei a filmekben. Pontosabban ez a kötet inkább a sorozatban, hiszen ott bukkan fel Alvin The Treachorous mint gonosz figura. Mindenesetre örömmel nyugtáztam, hogy ha a cselekményben nem is, legalább a karakterekben hű maradt az alapanyaghoz: a főbb szereplők egyértelműen a könyvből köszönnek vissza.

Jelesül egy szereplő van, aki miatt el tudom fogadni, hogy ez ugyanaz a történet, ő pedig a főszereplő, Hiccup/Hablaty. Szerintem az ő figuráját sikerült tökéletesen eltalálni: kicsit szerencsétlen okostóni, az időről időre arcán átvonuló „áh, hülyékkel vagyok körülvéve”-érzéssel. Hiccup a könyvben is nagyon szimpatikus főszereplő: magányos harca a viking hülyeség ellen hősies és kacagtató egyszerre, miközben ő egy olyan hős, akiben tényleg sok pozitív értéket lehet találni. Fogatlan ellenben sokkal kevésbé szerethető, mint a filmben, de legalább van személyisége, az is nagy dolog.

A történet, - miközben még mindig fenomenálisan vicces és letehetetlen – szerintem sok fontos dolgot is tanít a lurkóknak. Többek között ebben a részben a kapzsiság játszik fontos szerepet, hogy a pénz utáni vágy mennyire meg tudja zavarni az ember eszét, és milyen veszélyekbe sodorhatja. Ezen kívül nagyon tetszett még Hiccuppal kapcsolatban az a tanulság, hogy bár első pillantásra a hangosak és erőszakosak orozzák el a dicsőséget, de valójában a csendes hősiesség értéke sem kisebb, sőt, azok az igazi hősök, akik a visszajelzéstől és a saját érdeküktől függetlenül tesznek mások javára. Az igazi hősöket valójában nem érdekli a dicsőség, ők helyesen akarnak cselekedni, és az a tudat, hogy megtették, épp elég nekik.

10/10 pont

2015. július 30., csütörtök

Ideális nyári limonádé mélyebb tartalommal



Papírvárosok – Paper Towns (2015)

(Filmszemle)

Olyan kiváltságos helyzetben vagyok, hogy a nyaram nagy részét munka és nyaralás címszóval Athénban töltöm, ahol az USA-premierrel egy időben, már július 23-án elkezdték vetíteni a Papírvárosokat. Iziben meg is néztem, úgyhogy az a megtiszteltetés ért engem, hogy még a magyar bemutató előtt beszámolhatok nektek róla.

Quentin és Margo gyerekkorukban jó barátok voltak, de ahogy teltek az évek, szép lassan eltávolodtak egymástól. Amikor elérkezik a gimnázium utolsó néhány hónapja, szinte már olyanok egymásnak, mint az idegenek. Quentin azonban titokban még mindig szerelmes a csodálatos kalandokba keveredő, izgalmas és népszerű szomszéd lányba, csak nem meri neki bevallani. Egy éjszaka azonban Margo beállít hozzá az ablakán át, és arra kéri, legyen segítségére a jogos bosszúhadjáratában. Amikor Quentin igent mond, élete legizgalmasabb kalandja veszi kezdetét. Rettenetesen várja, hogy másnap találkozzon Margóval az iskolában, de a lány többet nem megy be, eltűnik otthonról. Quentin ezután felfedezi, hogy Margo hátrahagyott nyomokat, és arra következtetésre jut, hogy meg kell őt keresnie.

A Csillagainkban a hiba rendkívüli népszerűsége után (meg persze azért, mert jó is lett nagyon), azt hiszem, nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre. És bár a két produkció stábjában sok átfedés volt, és ugyanannak az írónak a két regényéből készült film, mégis, teljesen más lett a kettő. Ami, mint végül is belegondoltam, jó dolog. Nagyon nagy baj lett volna, ha a Csillagainkban a hibát akarják másolni, ha John Greent most már mindig azzal akarnák eladni, hogy miatta sírják puffadtra a szemüket a tinilányok, mint a kicsit idősebb korosztály Nicholas Sparkstól. Helyette, nagyon helyes és bátor módon hagyták, hogy ennek a filmnek saját hangja legyen, önálló hangulata, atmoszférája, dinamikája. Ami, el kell ismernem, teljesen más, mint a Csillagainkban a hibáé, de ez nem baj.

Míg az előző filmet azért ajnároztam, mert komolyan úgy éreztem, hogy az volt a valaha általam látott leginkább könyvhű adaptáció, addig ezt a Papírvárosokról egyáltalán nem lehet elmondani. Persze nagy vonalakban jól hozza a könyv cselekményét, igazán lényeges dolgokban szerintem nem is változtattak, ellenben vitatkozhatunk arról, hogy a végkifejlet környéki kisebb változtatások mennyire lényegesek. Szerintem, mivel a történet fő üzenetét nem háborgatták, üsse kő, így is jó, de valakit biztos jobban fog ez idegesíteni nálam. Ráadásul benne hagytak a végleges vágásban olyan jeleneteket, amiket a színészek többé-kevésbé improvizáltak, azok meg aztán főleg nem lehettek hűek az alapanyaghoz, egészen ritkán volt az az érzésem, hogy „na, ezt a szöveget a könyvből vették ki”, ami a Csillagainkban a hibánál szinte folyamatos volt. Míg az tényleg az ijesztően könyvhű adaptációs munka csillagaként ragyog előttünk (haha, éljenek a szándékolatlan szóviccek), addig ez a film inkább arra jó példa, hogyan érdemes hozzányúlni egy alapanyaghoz, kreativitással hogyan lehet olyan filmet készíteni, ami jól egészíti ki a könyvet.

És akik ezt lehetővé tették, azok elsősorban a színészek. Casting szempontjából egy fél rossz szavam sem lehet, az összes fiatal színész tökéletes munkát végzett. Nat Isaac szerepében is szépen helytállt, de atyavilág, hogy Quentinnek milyen tökéletes volt, azt el sem tudom mondani. Mármint igen, elsősorban neki kellett elvinnie a hátán ezt a filmet, és egyszerűen minden rezdülése, minden pici arcmimikája annyira karakterhű volt, talán még egyik szerepében se láttam ennyire ösztönösnek, egységesen meggyőzőnek a játékát. Cara Delevigne pedig mellette jól hozta a végzet asszonyát, aki valójában a felszínt megkapargatva egy sérülékeny, bizonytalan, identitásválságos, de közben lázadó és minden szempontból párját ritkító kamaszlány. Ha ilyen minőségű munkát végez a továbbiakban, akkor azt hiszem, lesz neki karrierje a filmvásznon is, nem csak modellként.

Mellettük ismeretlen (legalábbis én még sosem hallottam róluk) fiatal színészek mellékszerepelnek hasonló minőségű teljesítménnyel. Az már eleve jó pont volt, hogy sikerült minden szerepre pont olyan kinézetű színészt castingolni, mint amilyennek én elképzeltem őket, de hogy még játszani is tudnak, az már végképp lenyűgöző. A Radart és Bent alakító két fiún (Justice Smith és Austin Abrams) múlott elsősorban sok, hiszen ők töltik a legtöbb időt együtt a vásznon Quentinnel, még Margónál is többet, így a barátságuk kémiájának hibátlannak kellett lennie, különben helyrehozhatatlanul sérül a történet. Szerencsére erről szó sem volt, sőt, annyira megkapóra sikeredett a kis trió kapcsolata, hogy számomra ez nyújtotta a film egyik fénypontját.

Angelának (Jaz Sinclair) külön örültem, a könyvben nagyon megkedveltem a karakterét, de nem kapott túl sok figyelmet, ellenben a filmben kicsit több lehetősége nyílott kibontakozni, ami szerintem jó döntés volt. És persze itt van még Lacey (Halston Sage), aki sikerrel feszegeti a menőlány státusz skatulyáját azzal, hogy nem csak szép, de okos, belevaló, és vicces is. (El bírná viselni a lelkem, ha Halston Sage lenne az Alaska nyomában Alaskája, ha már van ez a szép hagyomány, hogy az egyik film mellékszereplőjét átmentjük a következőbe főszereplőnek... akár Austin Abramset is el tudnám képzelni mellette, mint Pufit.) Külön öröm volt, hogy a kicsi Margót és Quentint játszó színészek hasonlítottak a nagyokra (főleg Margo) és még ügyesek is voltak.
 

Tavaly még az interjúk alatt egyszer Nat Wolff és Ansel Elgort azon viccelődtek, hogy ők minden John Green-adaptációban ott kívánnak lenni slusszpoénként, jelentéktelen kis szerepekben. Szóval itt volt a nagy kérdés: vajon Ansel Elgort komolyan gondolta, és benne lesz ebben a filmben? A találgatást csak tovább fűtötte, hogy raktak föl képet a közösségi médiába arról, amikor tiszteletét tette a forgatáson, de azt nyilván nem tudhattuk, hogy szerepel-e. Viszont (kapaszkodjatok meg erősen a széketekben): szerepel! Azt nem mondom meg, hogy hol, mert nem akarom elrontani az örömötöket (én majdnem leestem a székről a moziban, annyira röhögtem), de azt be kell vallanom, azért kitaláltam, hogy ebben a jelenetben ütne igazán nagyot a jelenléte, úgy látszik, a rendező pajtással egy rugóra járt az agyunk.

Szóval a fenomenális szereplőgárdának köszönhetően (meg annak köszönhetően, hogy a szülők figurái csak mutatóban jelennek meg) az egész filmnek adott egy ilyen végtelenül bájos, fiatalos és könnyed hangulata, ami csak ritkán hajlandó megtörni. Ezt támogatja teljes mértékben az operatőri munka, rengeteg világos, élénk színű, napfényes és vidám képpel, valamint a zene, amikből azt hiszem, jó hosszú időre be fogok tárazni nyári számokkal. Emellett persze az egész film alaposan meg van mártogatva humorban is, és bár nem mindig minden vicc vicces maradéktalanul (én speciel a Csillagainkban a hibán szerintem többet röhögtem), de azért általában működnek. Elsősorban a humorban fogható meg a film korosztályos jellege: minden nemzedéknek jut egy felnövésről szóló film, és szerintem ezt a mozit nagyon is tudatosan a 90-es években születetteknek célozták. Persze ez nem jelenti azt, hogy csak nekünk szól, de tény, hogy sok apró gyöngyszem van benne, ami annyira ennek a korosztálynak a sajátja, hogy nekünk könnyebben elérhető a humora (lásd a pokémonos utalások, vagy a Lady In Red mint nagy romantikus zene).

Nekem a könyvben speciel a sok agyalás meg a gazdag szimbólumrendszer tetszett a legjobban, ami persze ilyen formában nem vihető át filmvászonra. Én speciel többet is el tudtam volna viselni Quentin narrációjából, ami csak a történet legelején és legvégén bukkan fel, de ennek hiányában is képes volt a film sok jelentésréteget és komoly tartalmat átadni, sőt, érdekes módon néha más oldalról is megvilágítani ugyanazokat a kérdéseket, mint a könyv. Mármint persze a fő kérdés itt is az, hogy milyen veszélyekkel jár, ha idealizálsz valakit, de érdekes módon a filmben én valahogy most Radar és Angela kapcsolatán, illetve Lacey identitásválságán keresztül is ezt a problémát láttam kibomlani, nem csak Quentin és Margo viszonylatában. Nagyjából ez az egyik fő ok, amiért jó kamasz film ez: megmutatja, hogy a gimis ranglétra bármelyik szintjéről jött bármilyen ember is vagy, annyival több tudsz lenni a skatulyáknál vagy ideáknál, amiket mások rád aggatnak. Egy ember nem egy idea, egy cél, vagy jutalom, egy ember csak egy ember, aki önmagában hordozza a lehetőségét, hogy végtelenül komplex és egyedi legyen, neked pedig olyannak kell szeretned, amilyen, nem olyannak, amilyennek te kigondoltad.

Ezzel párhuzamosan engem változatlanul rabul ejtett Quentin útja. Azért be kell vallani, akármilyen cuki fiú is a főhős, a film java részében érezhetően seggfej módon viselkedett a barátaival, főleg Bennel. Az, ahogy a közös kalandok során lassan kezdte felismerni, valójában milyen sokat is jelentenek számára, szép folyamat volt, és elvezetett a film másik nagy tanulságához: ne becsüld alá az életed apró csodáit. Lehet, hogy elcsépelt tanulság, de nekem még mindig szükséges hallanom néha, mert nem tudom, ti hogy vagytok vele, de velem előfordul, hogy mindig valami nagyobbra, lenyűgözőbbre, eksztatikusabbra vágyon az élettől, és közben nem becsülöm meg azokat a jó dolgokat, amik viszont adottak. A film arra ad egy lökést, hogy ez ne így legyen, ne csak akkor kezdjek el értékelni kapcsolatokat az életemben, amikor elveszítem őket. Szerintem erre rávezetni az embereket egy jó törekvés, akkor is, ha nem ez az első és nem is az utolsó mű, ami megpróbálja.

Vicces módon a Papírvárosok könyv és film ugyanúgy hatottak számomra: „lassan, aztán egyszerre”. Eleinte, bár élveztem, inkább csak a számat húztam picit csalódottan, a közepe táján kezdett rabul ejteni a film, a végére pedig hirtelen teljesen eksztatikus élmény lett, és két méterrel a föld felett lebegve jöttem ki a moziból. Lehet, hogy nem hibátlan adaptáció, lehet, hogy nem hibátlan film, de azért nagyon-nagyon jó, és én nagyon sok fronton visszakaptam tőle a könyv élményét, néhol még többet is, úgyhogy elégedett vagyok.

Ha tehetitek, nézzétek meg ezt a filmet a moziban! Szerintem randifilmnek sem rossz választás, a srácokat is feltehetően leköti a kaland meg a road trip két órára. Nyilván sose lesz blockbuster, még a Csillagainkban a hibához képest is messze kevesebbet fog hozni, legalábbis az eddigi becslések szerint, de ettől még megéri rákölteni a pénzt, hogy lássák Hollywoodban, szükség van az okos kamaszfilmekre akkor is, ha nem veszik meg rákkal teletömött kölykökkel a szimpátiánkat. John Green szerintem megérdemli, hogy a filmiparba is bebetonozódjon, mint kiválóan eladható szerző, hátha akkor majd a jövőbeli mozik alapanyagait is jobban fogja gyártani, mint az elmúlt pár évben tette.

10/9 pont


 

2015. július 15., szerda

Focimeccs, bolondokháza, szerelem

Matthew Quick – Napos oldal

(Könyvkuckó)

 

Elnézést a hosszadalmas hiátusért, de ez a napló úgy készült, mint a Luca széke. Sajnos az államvizsga körül eléggé sűrű lettem az életem és belezuhantam egy írói válságba, amiből sehogy sem találtam a kiutat. Végre valahára azonban újabb párbajos olvasmánnyal jelentkezem. Ezzel is úgy jártam, mint az Eleven testekkel: előbb láttam a filmadaptációt, mint ahogy a könyv a kezembe került volna. Ez azonban engem nem szokott megakadályozni semmiben, úgyhogy belevágtam ebbe is.

Patet az elmegyógyintézetben töltött hosszú idő alatt az ott belé nevelt pozitív életszemlélet tartotta életben: hogy ha elég keményen dolgozik, töri magát és minden erejével azon van, hogy jobb emberré legyen, akkor előbb-utóbb elér a napos oldalra, azaz minden jóra fordul és visszakapja az imádott feleségét, Nikkit. Amikor végre kikerül a vigyorgóból és hazamehet a családjához, továbbra is azon van, hogy ez valóra váljon: rengeteget edz, elolvassa a könyveket, amiket Nikki tanít a diákjainak és próbál kedvesebben, empatikusabban viselkedni másokkal. A családja azonban szemmel láthatóan feszeng, amikor arról beszél, milyen jó lesz együtt lenni a feleségével, és Pat szép lassan, sok összeomláson és dührohamon keresztül rájön, hogy talán hosszabb időt töltött elzárva a világtól, mint gondolta, és az élete jobban megváltozott, mint hitte. Közben megismerkedik Tiffanyval, aki a férje halála óta szintén mentális problémákkal küzd, és törékeny barátság formálódik közöttük, ami talán mindkettejüknek kiutat mutat.

Annak idején nagy elvárásokkal ültem be a moziba a filmváltozatra, és bár tetszett, egy kicsit csalódott voltam. A nagyon ígéretes kezdés, stílus és remek karakterek reménnyel töltöttek el, de a végén a film jócskán belefulladt a romantikus vígjátékok szokásos klisétengerébe. Így bár a könyv egy ideje már ott figyelt a polcomon, egyre csak halogattam, attól való félelmemben, hogy ebben is hasonló történik. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

Persze nem állíthatom, hogy rossz lenne az adaptáció, mert igen sok elemet sikerült jól átvinni az eredeti műből, és ezáltal egy nagyon hasonló hangulatot teremteni. Mindkettőben jócskán jelen van például a humor, és a legtöbbször (de főleg a könyvben) sikerült ezt olyan keserédes éllel beletenni, amitől a nevetés végén mindig benned marad az érzés, hogy ez valójában nagyon is szomorú. Ez az érzés teremti meg számomra mindkét mű igazi értékét: bár elsőre úgy tűnhet, valójában nem figurázza ki a mentális betegséggel élőket, nem csinál viccet belőlük. Nagyon is komolyan veszi a témát, csak időnként bemutatja azokat a szürreális helyzeteket, amik abból adódnak, ha ez ember agya nem egészen úgy működik, mint a nagy átlagé.
 

Az kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hogy a regény mennyire Pat fejlődéstörténetére koncentrál. Ő egy kifejezetten szimpatikus főhős, aki bár követett el hibákat, és még mindig rendszeresen követ el, hála a mentális betegségének, de mégis, a pozitív életszemlélete, meg az, hogy mennyire igyekszik jobb emberré válni, szerethetővé teszik őt. Patnek azonban nincs könnyű dolga: elfogadni, hogy az a leegyszerűsített idealizmus, amit az elmegyógyban felszedett magára, valójában azon kívül nemigen életképes, és hogy a megszállottsága már inkább hátráltatja az életben, kifejezetten nehéz lehet. Ennek a ráébredésnek a folyamatát részletesen ábrázolja a regény, és jó volt látni, milyen sokat változott Pat a cselekmény során.

Tiffany figuráját én személy szerint a filmben karakteresebbnek éreztem, ez valószínűleg legalább részben Jennifer Lawrence remek színészi játékának köszönhetem, másrészt meg talán annak, hogy a könyvben a szerelmi szál tényleg csak sokadlagos szempont. Sokkal nagyobb hangsúly van Pat családi kapcsolatain, így a viszonyán az apjával és az öccsével, amik ugyan a filmben is szerepelnek, de eléggé módosultan. Míg a moziban Pat apja is elmerozzant ugyan, de próbál közeledni a fiához és a testvér figurája a szemétláda, addig a regényben az apa egyszerűen kibírhatatlan, többször húzott fel, mint az összes többi karakter együttvéve, és Patnek a testvérével sikerül újra összehangolódnia nagyon meghatóan. A regényben azért úgy általában több tér jut a mellékszereplőknek, például Pat pszichiáterének, aki nagy kedvencem lett.

Azért azt is túlzás állítani, hogy mindennel maradéktalanul meg vagyok elégedve mindennel, Pat amerikai foci-mániája néha már borzolta az idegeimet, még ha meg is értettem, hogy ez a lelki világához hozzátartozik. Ugyanígy az apa karaktere és makacs idiótasága is gyakorta kihozott a sodromból. Mégis, a könyv, minden hibájával együtt úgy érzem, egy végtelenül jó szándékú kísérlet arra, hogy közelebb hozza a mentális betegségben szenvedők világát a társadalom többi részéhez, több helyen is hangsúlyozza az empátiát, hogy azért érdemes beleképzelni magunkat más helyzetébe, mert úgy sokkal igazságosabban fogjuk látni őt, és hogy ha tehetjük, érdemes törekednünk megérteni, mit él át, mit érez a másik. Mindennek, többek között a jó házasságnak is ez az alapja, hogy odafigyeljünk egymásra és törődjünk a másik érzéseivel és ez is egy azok közül a leckék közül, amiket Patnek sok nehézség árán kell megtanulnia.

Végül, de nem utolsósorban, amivel megnyert magának a regény, az a befejezése volt. A filmmel kapcsolatos tapasztalataim alapján ezt a részt kissé félve vártam, de alaptalan volt az aggodalmam: a könyv befejezése annyival komplexebb, komolyabb és érdekesebb mint a filmé, hogy azt el nem tudom mondani, és ezért az írónak rendkívül hálás vagyok.

 

Kinek ajánlom? Ha szeretnél mentális betegek mindennapi küzdelmeiről olvasni, de kivételesen nem földbe döngölő, hanem optimista, felemelő és szerethető formában.

Kinek nem ajánlom? Ha még egy sportfilmet se tudnál végigülni, nem hogy egy meccset, akkor sok lesz itt a foci.

10/10 pont

2015. március 11., szerda

TOP10 könyvadaptáció, amit nagyon várok 2015-ben



(Filmszemle)

Olyan sok adaptáció jön ki idén, hogy nem bírnék mindről írni, úgyhogy lista formájában válogattam.

+3. Mielőtt megismertelek (Me Before You)
Premier: ??? Ezért vettem ki a 10-es listából, mert nem lehet tudni, mi van vele, eredetileg augusztusra ígérték, de ebből már szinte biztos, hogy nem lesz semmi, hiszen tudomásom szerint még el se kezdték forgatni. Az egyetlen elérhető premierdátum jövő tavaszi (Svédország).
Könyv: Jojo Moyes azonos című regényéből
Miről szól? Lou, az életvidám kisvárosi lány a teljesen lebénult, megkeseredett gazdag férfi, Will ápolója lesz és megpróbálja megváltoztatni a hozzáállását az élethez.
Vélemény: Bár nem terepem a romantikus, de mindenhonnan azt hallom, hogy ez milyen más, hihető, életszagú, szívbemarkoló és szem nem maradt rajta szárazon, szóval végül is kíváncsivá tett. A fő ok azonban, ami miatt a film érdekel az a casting. Lou-t a Trónok harcából Daenerysként ismert Emilia Clark fogja játszani, Will szerepét pedig Sam Claflin (Az éhezők viadala, The Riot Club, United) kapta meg. Bár az interneten sokan húzzák a szájukat, én mindkét döntésnek örülök, különösen Samnek, akit az utóbbi egy évben láttam már kőgazdag arrogáns seggfejként és érzékeny, sebezhető férfiként is a vásznon, nem hiszem, hogy gondot okoz neki összefésülni a kettőt egy karakterbe. Az se hátrány, hogy nagyon lelkesen nyilatkozott a projekt kapcsán, igazi kihívásnak tekinti.
Státusz: Valamilyen rejtélyes okból a könyv ismerete nélkül is nagyon-nagyon várom ezt a filmet. Remélem, eljut majd a magyar mozikba, hogy széles vásznon élvezhessem.



+2. Átmeneti üresedés (The Casual Vacancy)
Premier: Már vetítik.
Könyv: J. K. Rowling azonos című regényéből
Miről szól? Az álmos angliai kisváros, Pagford, élete fenekestül felfordul, amikor a városi tanács egyik tagja váratlanul meghal, ezzel felrobbantva a konzervatívok és a liberálisok között eddig uralkodó status quót.
Vélemény: Ez egy kicsit kilóg a sorból, mert nem mozifilm készült belőle, hanem BBC-sorozat, amit idén vetítenek. Mindenesetre én a könyvet nagyon szerettem, és a formátum szerintem tökéletes hozzá, meg a minőség, ami általában a BBC-t jellemzi. A cast is remeknek tűnik, nagyon-nagyon várom ezt a sorozatot.
Státusz: Mindenképp végignézem, amint elérhetővé válik.



+1. Far From the Madding Crowd
Premier: május 1. (USA)
Könyv: Thomas Hardy azonos című regényéből készült film
Miről szól? Batsheba a viktoriánus korban szokatlan módon független szellemiségű nő, aki bármelyik férfit megkaphatná, akit csak akar – feltéve, ha akarja egyáltalán, mivel ő szereti a szabadságát. Egészed addig nincs is semmi baj, amíg egyszerre három nagyon komoly kérője nem akad.
Vélemény: Azt tudom, hogy angol nyelvterületen ez egy nagyon híres regény, de hiába kerestem, úgy tűnik, le se fordították magyarra. Az a sanda gyanúm, hogy a Jane Austen-rajongóknak jobban fog ez imponálni, mint nekem, de azért egy próbát megér, nagyon hangulatos a trailere, és érdekesnek tűnik a főhősnő.
Státusz: Szeretném megnézni, de valószínűleg nem moziban.



10. Tűzpróba (The Scorch Trials)
Premier: szeptember 18. (USA)
Könyv: James Dashner Az útvesztő-trilógiájának második kötetéből
Miről szól? Thomas és a társai kijutottak az Útvesztőből, de nem is sejtik, hogy csak még nagyobb veszedelmek várnak rájuk a külvilágban. Amikor azonban az egyetlen lány, Theresa eltűnik, elhatározzák, hogy megkeresik.
Vélemény: Az első film oké volt, bár én nem voltam vele teljesen megelégedve, a rejtély felépítése elég laposra sikerült a könyvhöz képest. Bár a második kötetet még nem olvastam, azért meg merem előlegezni, hogy valószínűleg ez a film is nézhető lesz legalább egyszer.
Státusz: Szeretném megnézni, de valószínűleg nem moziban.

9. Pán
Premier: július 24. (USA)
Könyv: J. M. Barrie számtalan adaptációt megért Pán Péterének új feldolgozása.
Miről szól? Nagyon úgy tűnik, hogy ez Pán előtörténete lesz. Hogyan került Sohaországba, hogyan került kapcsolatba Hookkal és Tiger Lilyvel és miként vált azzá, akinek Wendy megismerte.
Vélemény: Bár Pán sosem tartozott a kedvenceim közé (mondjuk leszögezném, az eredetit még nem olvastam, csak pár adaptációt láttam), mégis ez érdekel legjobban a mesefeldolgozások közül, amivel idén is bombáznak minket (a Hamupipőke túl cukimuki rózsaszín nyálasnak tűnik az én ízlésemnek, A dzsungel könyve meg valahogy nem hoz lázba). És milyen castingja van már ennek a filmnek? Hugh Jackman? Rooney Mara?? Kíváncsi vagyok rá, akkor is, ha a sztori nem feltétlen tűnik annyira innovatívnak így elsőre. Az mindenesetre az eredeti történet ismerete nélkül érdekesnek tűnik, hogy most teljesen Feketeszakáll a gonosz, Hook mintha inkább ilyen vicces és jópasi támogató karakter lenne. (Mert iylet se láttunk még soha sehol... :P)
Státusz: Szeretném megnézni, de valószínűleg nem moziban.



8. A tenger szívében (In the Heart of the Sea)
Premier: december 11. (USA)
Könyv: A Nathaniel Philbrick által megírt igaz történet feldolgozása, ami a fő inspirációja volt Herman Melville világhírű regényének, a Moby Dicknek.
Miről szól? 1820-ban az Essex bálnavadász-hajó bálnával ütközik, aminek következtében elsüllyed, a legénység tagjai pedig 90 hosszú napig hánykolódnak a tengeren, kétségbeesetten próbálva életben maradni.
Vélemény: Őszintén szólva ez a film már a trailer alapján is szemet gyönyörködtetően néz ki, ráadásul Ron Howard rendezi, és az utolsó projektje, amit Chris Hemsworthszel együtt csinált, az a szintén igaz történetet feldolgozó Rush volt, ami nekem a tavalyi év egyik kedvenc filmje lett.
Státusz: Szeretném megnézni, talán moziban is.



7. Serena
Premier: február 26. (USA)
Könyv: Ron Rash regényéből készült film
Miről szól? Serena egy feltörekvő fiatal fakitermelési mágnáshoz megy feleségül, és nem fél bepiszkolni a kezét, hogy a szakmai meg a személyes problémáikat megoldja.
Vélemény: Nagyon vártam ezt a filmet, mert érdekesnek tűnik a témája, és Jennifer Lawrence meg Bradley Cooper játsszák a főszerepeket, ők pedig nagyon jó páros a vásznon. Viszont nyilván nem véletlenül nem lett ennek nagy pozitív visszhangja és szidja mindenki az iMDB-n, valószínűleg nem lett olyan nagyon jó a film, és ez a gondolat lehűtötte némiképp a lelkesedésem.
Státusz: Majd megnézem, de biztos, hogy nem moziban, ha valaha adják is itthon. A könyvet akkor is elolvasom, ha a film nem tetszik.


6. A marsi
Premier: november 25. (USA)
Könyv: Andy Weir nagyon sikeres sci-fijéből készülő feldolgozás
Miről szól? Mark Watney egy Mars-expedíció során porviharba kerül, és mivel a legénység többi tagja azt hiszi, hogy meghalt, ott hagyják. Egyedül kell kitalálnia, hogyan éljen túl a szűkös eszköztárával és hogyan tud kapcsolatba lépni valakivel, aki megmenti.
Vélemény: A könyv valami hihetetlen gyorsan óriási népszerűségre tett szert, tényleg minden létező csatornán csak pozitívot hallottam róla. A téma is rendkívül érdekesnek tűnik, és azt leszámítva, hogy a főhőst Matt Damon játssza, a film kapcsán is minden ígéretesnek látszik.
Státusz: Nagyon szeretném megnézni, talán moziban is.

5. Megmaradt Alice-nek
Premier: február 20.  (USA)
Könyv: Lisa Genova világhírű azonos című regényéből készült.
Miről szól? Az elismert nyelvészprofesszor, Alice, és a családjának élete apránként összeomlik, amikor kiderül, hogy a nőnek korai Alzheimer-kórja van.
Vélemény: Nyilván nem véletlen kapta meg ezért a filmért végre-valahára Julianne Moore az Oscart, gondolom, hogy elég jó lehet. A téma miatt is érdekel, ez egy szörnyű betegség, és sajnos nagyon sok embert érint.
Státusz: Szeretném megnézni, talán moziban is. Abban nem vagyok még biztos, hogy előtte elolvasom-e a könyvet, vagy inkább fordított lesz a sorrend.


4. Me and Earl and the Dying Girl

Premier: jún. 12.  (USA)
Könyv: Jesse Adrews azonos című regényéből készült.
Miről szól? Greg meséli el a történetét, aki a háttérben megbújva vegetálta végig a gimis létezését, míg a legjobb haverjával, Earllel videójátékozott és filmeket készített. A békés világuk akkor változik meg, amikor Earl szülei kitalálják, hogy lógjanak együtt a gyerekkori barátjával, Rachellel, mivel a lánynak leukémiája van meg minden... amikor pedig abbahagyja a kezelést, a fiúk elhatározzák, hogy forgatnak neki egy filmet.
Vélemény: Külföldön ez a könyv elég népszerű (főleg booktuber-berkekben), állítólag egyszerre nagyon vicces és szívbemarkoló, és meglehetősen egyedi. Az mindenesetre nem tűnik rossz ómennek, hogy a Sundance Filmfesztiválon mindjárt nagydíjat nyert. Tudjátok tavaly mi nyerte ezt a díjat? A Whiplash... ami 3 Oscar-díjat is besöpört és szerintem zseniális.
Státusz: Szeretném megnézni, ha tetszik a könyv, amit addig még el kell olvasnom, akkor moziban.



3. Kör (Zirkel)
Premier: február 18.  (Svédország)
Könyv: Maats Strandberg és Sara B. Elfgren svéd szerzőpáros trilógiájának első kötetéből készült.
Miről szól? Az álmos svéd kisvárosban, Engelsforsban hat nagyon különböző lányt összehoz a természetfeletti. Ők ugyanis mind boszorkányok, méghozzá nem akármilyenek, a titokzatos Kör tagjai, akiknek meg kell védenie világunkat a démonoktól. Küldetésüket azonban a kezdet kezdetén is veszély fenyegeti, ugyanis a kör hetedik tagját, Eliast már azelőtt meggyilkolták, hogy ráébredt volna az erejére. A lányoknak nem csak a túlvilági veszélyt, hanem az ellenségeskedésüket is le kell küzdeniük, ha életben akarnak maradni.
Vélemény: Nagyon örülök, hogy végül svéd film készült a regényből, amit az átlag YA-k sorából is az egyedi skandináv hangulata emelte ki: a szokatlan sötétsége, váratlan fordulatai és a hihetetlen mélységű karakterábrázolás. Jó esetben ez mind meglehet a filmben is, a trailer mindenesetre nagyon kívánatosnak tűnik.
Státusz: Szeretném megnézni, jó lenne moziban, de hát ez a film sose jut el hozzánk. Sebaj, amint elérhető lesz angol felirattal, rávetem magam.


2. Papírvárosok (Paper Towns)
Premier: júl. 24.  (USA)

Könyv: John Green azonos című regényéből
Miről szól? Quentin Jacobsen tipikus jó gyerek, aki távolról mindig csodálta az excentrikus, lenyűgöző kalandokba keveregő szomszéd lányt, Margót. Amikor azonban néhány héttel az érettségijük előtt a lánynak nyoma vész, Quentinnek át kell hágnia jó néhány szabályt és meg kell birkóznia a félelmeivel, hogy rátaláljon.
Vélemény: Tavaly a Csillagainkban a hibát találtam a legjobban sikerült filmadaptációnak, és ez részben átfedő stábbal és az írót hasonló mértékben bevonva készült, szóval sokat várok tőle. Ráadásul a színészek így első ránézésre imádni valóak, nagyon remélem, hogy a vásznon is működik köztük a kémia.
Státusz: Mindenképpen szeretném moziban megnézni, a premier után közvetlenül.




1. Az éhezők viadala - A kiválasztott II. (Mockingjay II.)
Premier: nov. 19.  (Magyarország)
Könyv: Suzanne Collins világhírű trilógiájának befejező kötetéből
Miről szól? Katniss utolsó erejét megfeszítve elvállalta a forradalom szimbólumának terhes szerepét, hogy szavatolja Peeta biztonságát. De a fiú összetörve, lelkileg megnyomorítva tér vissza a Kapitóliumból, és miközben a lázadás lassan győzedelmeskedni látszik, Katniss feje fölött összecsapnak a hullámok.
Vélemény: A sorozat viszonylag zökkenőmentesen vette az elég rizikós kettéosztott harmadik kötet első felét, és már alig várom, hogy lássam, mit kezd a sokkal eseménydúsabb másodikkal. Nagyon rossz lesz mégis, ha a végén el kell búcsúzni a sorozattól, ami azért eléggé meghatározó volt számomra az utóbbi években. Emiatt, meg a fokozatosan elkomoruló hangulat miatt szinte biztos vagyok benne, hogy ez a film ki fogja tépni a szívem, és persze ettől egy kicsit félek is.
Státusz: Mindenképpen szeretném moziban megnézni, a premier után közvetlenül.


És ti milyen könyvadaptációkat vártok nagyon az idén?