Világvége hérosz-módra

Rick Riordan – The Last Olympian/ Az utolsó olimposzi (Percy Jackson and the Olympians V.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat ötödik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. A villámtolvaj 2. A szörnyek tengere 3. The Titan’s Curse 4. The Battle of the Labyrinth

’The end of the world started when a pegasus landed on the hood of my car.’ – „A világvége az autóm motorháztetején landoló pegazussal kezdődött.”

Percy tökéletesen tisztában van vele, hogy már alig van idő hátra a tizenhatodik születésnapjáig, amikor is beteljesedik a prófécia, amit végre ő is megismerhet: a döntésén az olimposz felemelkedése vagy bukása múlik, és talán az életét is elveszti a küzdelemben. Ahogy vészesen ketyegnek a napok, a fiatal hérosz előtt kibomlik Kronosz fondorlatos terve, hogy az istenek erejét lekötve miként kívánja elfoglalni a védtelen Olimposzt. Nem maradt más, csak a Félvér Tábor lakói, akik megvédhetnék Manhattant, az Olimposzt és a nyugati civilizációt. Nagy falat ez egy maroknyi tizenévesnek.

Ez a regény Rick Riordan görög mitológiás sorozatai közül az elsőnek a zárókötete. Emiatt az ember persze nagy elvárásokkal van, még epikusabb, izgalmasabb és drámaibb történetre számít, és végül is ez a könyv meg is adja ezt. Egy kicsit számomra levont az értékéből, hogy tudom, van ezután még folytatás, a Heroes of Olympus-sorozat, ezért nyilván sejtettem pár dolgot, például hogy hiába nyüszögnek annyit a prófécián, Percy egészen biztosan nem fog meghalni. Jobb lett volna úgy olvasni a könyvet, hogy teljes tudatlanságban vagyok, de azért még így is épp elég fordulatot és izgalmat szolgáltatott.

A könyv, némi felkészülést leszámítva, egyetlen gigantikus csata, amit, ha lehet csak még izgalmasabbá tesz az, hogy Manhattan utcáin zajlik. Természetesen ez azzal is jár, hogy ha eddig zajlottak az események, akkor immár egy elszabadult Sinkanszen-szerelvény nyaktörő sebességével száguldanak. Na jó... kisebb megszakításokkal, ami általában azt takarja, hogy főhősünk alszik egyet, amikben mindig szuperizgalmas látnoki álmokat lát, szóval akkor se pihen olyan nagyokat. :D

Máskülönben Percy szempontjából érdekes a sorozat lezárása, ami talán nem mindenkinek tetszik, de engem furcsa mód megfogott, ez pedig a következő: a befejezés nem annyira Percy-központú, mint gondolnánk. Persze, egyre erősebb lesz, mivel a könyv elején jóformán sebezhetetlenné válik, és ebben a kötetben egyértelműen ő a jók kicsiny seregének vezetője. Azonban a végső felismerés, hogy igazából nem rajta múlik a háború végkimenetele, lehet az olvasó számára bosszantó vagy felemelően újszerű. Ettől még szükséges a jellemfejlődése: Percynek, miközben a fizikai határait jelentősen kitágítja ember létének, rá kell jönnie, hogy erkölcsileg igenis vannak határai. Le kell győznie a legnagyobb hibáját, azaz hogy az egész világot feláldozná a szeretteiért, és most igenis a köz javát kell szolgálnia. Időközben még dúl egy zseniális szerelmi háromszög is a számára, Rachellel eléggé összemelegedtek az előző rész óta, de érezhető, hogy igazából nem egymást szeretik, csak a hétköznapokból való kilépés lehetőségét, amit a másik jelent. Ezzel szöges ellentétben az Annabethszel való kapcsolata nem annyira megkönnyebbülést, mint sokszor még több nehézséget hoz, mégis, az valami valóságos, sokkal inkább igazi támasz az életében.

A mellékszereplők többségének is van valamiféle íve a történetben, ami most kap némi lezárást. Annabethnek a Luke iránt táplált érzéseit kell lerendeznie magában, hogy jó döntést hozzon. Nicónak nyilvánvaló kitaszítottsága ellenére kell a közösség érdekét szolgáló döntéseket hozni. Az ő karakterét különösen megszerettem, mert introvertáltsága mellett egy nagyon szeretetre méltó kölyök, és tényleg próbál mindig a lehető legjobban cselekedni. Clarisse-ről sok rosszat el lehet mondani, makacs, önző, kicsinyes, hirtelen haragú, de azt többedszer bebizonyítja, hogy a hűsége határtalan azok iránt, akiket egyszer a szőrös szívébe zárt. És ugyanígy Chrisnek és Tysonnak és Grovernek és a többieknek is jut egy-egy saját történet.

Amit kifejezetten szerettem, az a negatív szereplők ábrázolása és motivációi voltak a könyvben. Az rendben van, hogy Kronosz maga a megtestesült gonoszság, de az alatta szolgáló emberek ennél már sokkal árnyaltabbak és érdekesebbek. Kronoszt ugyanis olyan megkeseredett kamasz héroszok támogatják, akik nem kaptam semmiféle törődést vagy támogatást az olimposzi szüleiktől, akik valamiért elhanyagoltnak, kirekesztettnek, háttérbe szorítottnak érezték magukat. Ez alapján pedig a tragédia némi emberség alkalmazásával bőven elkerülhető lett volna.

Ami viszont nem tetszett, hogy ebben a könyvben már nem igazán éreztem súlyát a haláleseteknek. Vagy olyan szereplők haltak meg, akikről amúgy is sejtettem, hogy ez lesz a sorsuk, vagy olyanok, akiket kb. egy-két fejezettel a haláluk előtt ismertem meg, tehát abszolút nem érdekelnek. Kellemetlen volt az az érzés, hogy Riordan csak azért dob be új mellékszereplőket, hogy aztán kinyírhassa őket, és fenntartsa a drámaiságot anélkül, hogy bárki is kinyiffanna, aki... ööö... számítana is.

A cím egyébként szerintem zseniális, bár elég erősen előre kellett haladnom a könyvben, mire megértettem, akkor viszont már nagyon ült. Az, hogy Hesztia marad az egyetlen isten Olimposzon, érdekes, és jól illik a regényhez, ami tulajdonképpen végig az otthon, a család és a remény fontosságát hangsúlyozza. Főleg az utóbbi mellett persze elég nehéz kitartania a hőseinknek, amikor minden kilátástalannak tűnik, hiszen óriási túlerő ellenében kell védeniük a várost, és úgy látszik, Kronoszt legyőzni sincsen sok esélyük. A család egyrészt Percy szempontjából érdekes most, akinek az anyja és a mostohaapja is jelentősen belefolyik a harcok alakulásába, és a jó öreg Mr. Blowfis bebizonyítja, hogy ő minden idők legmenőbb mostohaapja. Ezen kívül jó volt még, hogy Luke családi hátterét is megismertük, így jobban átláttuk a karakterének motivációit. Nico is érdekes volt ilyen szempontból, aki megtudta, mi történt az anyjával, és ezen kellett túllépnie, meg kezdenie valamit azzal, hogy az apja, hát... finoman szólva is nem a legkedvesebb isten.

És végső soron maga az egész lezárás nagyon tetszett, Percy tényleg tett valami jót a világért, és minden életben maradt szereplő a helyére került. Összességében az egész sorozatot nagyon élveztem, már alig várom, hogy belekezdjek a Heroes of Olympusba.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A legújabb angol borítók jobban tetszenek, de az a sorozat is megjárja, amivel magyarul kiadták.

Kedvenc szereplők: (1) Percy (2) Nico (3) Annabeth (4) Tyson (5) Clarisse

Kedvenc jelenetek: (1) Percy és Annabeth tisztázzák az érzéseiket (végre) (2) Percy megmártózik a Styx folyóban (3) Nico és Percy elmennek Luke anyjához (4) Mr. Blowfis előrántja magából a hőst (5) Percy kérése az istenektől

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: -