Idézet


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 10 pont. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 10 pont. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. február 16., péntek

Hat okos szélhámos kifordítja a sarkából a világot



Leigh Bardugo – Six of Crows és Crooked Kingdom

(Könyvkuckó)

Ez a duológia derült égből villámcsapásként robbant bele az életembe, és most, hogy frissen befejeztem a második kötetet, még napok után is viszketek a vágytól, hogy beszéljek róla, ezért aztán megpróbálom kiírni magamból.

Ez a két könyv hat jobb sorsra érdemes kamasz nem mindennapi története, akiket életük lopásának lehetősége hoz össze. A helyi maffia egyik kisfőnöke, aki bárhova be tud törni. Egy otthonából elrabolt lány, akiből a város legjobb kémje lett. Egy Grisa, aki azért maradt távol szeretett hazájától, hogy megmentsen egy fiút, aki gyűlöli őt. Egy elítélt, akitől elvették a jövőjét, a hazáját és a méltóságát, és már csak a bosszú gondolata élteti. Egy kereskedő jómódban felnőtt fia, aki elmenekült a szülői házból meg a saját démonaitól. Egy mesterlövész, aki képtelen ellenállni a szerencsejátékok csábításának. Mindegyiküknek lenne mit kezdenie a pénzzel, no meg a vele járó lehetőségekkel. De vajon ez a hat csatornapatkány képes lesz betörni a világ legszigorúbban őrzött erődjébe, hogy ellopjanak egy fegyvert, amire szó szerint mindenki vágyik?

Igazából először külön akartam ajánlót írni a két könyvről, de a második részt olvasva belátom, hogy ez nagyjából felesleges. A két regény olyan szorosan összekapcsolódik, hogy szerintem könnyedén kiadhatták volna egy kötetként is őket, ebben valószínűleg az akadályozta meg a kiadót (az anyagi megfontolásokon kívül), hogy a regények külön-külön is 500 oldal körül járó, masszív fantasyk. Ezért én most próbálok majd a teljes történetről spoilermentes véleményt alkotni.

Évek óta ismertem már hallomásból Leigh Bardugo nevét és a Grisaverzumot, és bár az előző sorozata is érdekelt, ami a világban megjelent, eddig elijesztettek azok a vélemények, amik szerint sok YA klisébe esett bele az írónő a megalkotásakor. Erről az azonos világban játszódó, de teljesen más karaktereket követő sorozatról viszont szinte mindenki elismerően nyilatkozott, még azok is odavoltak érte, akik a korábbi könyveit annyira nem kedvelték, ezért végül úgy döntöttem, hogy ez is alkalmas olvasmány lesz a világba való bekapcsolódásomhoz. Ez az első pillanatban nem tűnt annyira zseniális ötletnek, mivel a könyv az első száz oldalon olyan mennyiségű információval vágott pofán, hogy csak kapkodtam a fejem, és enyhén elbizonytalanodtam, hogy fogom-e tudni követni a különböző Grisa erőket, a számos népcsoportot, vagy épp a Ketterdam városát benépesítő szélhámosok listáját. Szerencsére viszonylag hamar sikerült összeszednem magam az első sokkhatásból, és onnantól már könnyedén tartottam a lépést, sőt, annyira megszerettem ezt a környezetet, hogy a világépítés az egyik legnagyobb pozitívumává vált számomra a regénynek.


A Grisaverzum sok okból lenyűgöző, a Six of Crows helyszínválasztása pedig nagyon alkalmas arra, hogy befogadjuk a világ lehető legtöbb részletét. Ketterdam városa ugyanis semleges föld, ami valamelyest független a világban folyó csatározásoktól, ezért a környezetében található számos országot és népcsoportot egy nagyjából külső szempontból ismerhetjük meg. Nagyon izgalmasnak találtam azt is, hogy van ugyan varázslat a világban, de ez korántsem mindenható, sőt, a Grisákat (a varázserővel rendelkezőket) a különböző országokban üldözik, rabszolgasorba vagy épp seregbe vonulásra kényszerítik, hogy az erejüket a saját céljaikra használják fel. A kor is valamivel előrehaladottabb a legtöbb high fantasy világnál, itt már nem a középkor, sokkal inkább az újkor az inspiráció, hiszen a lőfegyverek használata, a pirotechnika és a hosszú távú tengeri kereskedelem is teljesen mindennapos dolgok. De a kulturális referenciák is kifejezetten érdekesek: Ketterdam városa a korabeli Velence ízeit hordozza és a flamand kereskedővárosokból is merített az írónő (utóbbi leginkább abban érhető tetten, hogy a nevek és elnevezések időnként kifejezetten hollandosak), Ravka és Fjerda Oroszország véráztatta történelmének különböző szakaszaival mutatnak párhuzamokat, de találunk itt pusztában vándorló nomád törzseket, ortodox keresztény referenciákat és időnként némi közel-keleti beütést is. És valahogy az egész katyvasz összeáll egy olyan lenyűgöző egységgé, hogy bár csak most tettem félre a Crooked Kingdomot, alig várom, hogy újra belevethessem magam a világba.

Frissítőleg hat a témaválasztás is: ez a könyv nem egy műfajtól megszokott nagy ívű, epikus háborús történet. Nem, ez a duológia történetileg a filmes világból ismerős ún. heist műfajba tartozik, azaz egy bűnügyi regény, ami egy (vagy több) lopás megtervezéséről, megvalósításáról és következményeiről szól. És rólam azért azt tudni kell, hogy én szerintem még egy klasszikus heist filmet se ültem végig. Az Ocean’s Elevennel megpróbálkoztam vagy kétszer, de egyszer sem kötött le, és feladtam. XD (Ha nem számítjuk az olyan, szintén műfajhatáros eseteket, mint például az Inceptiont.) Itt mondjuk szerencsére nem ez a helyzet, egyik regény sem vált egy pillanatra sem unalmassá, pedig a második résztől féltem, hogy az első kötetet összefogó fókuszpont elvesztésével nem fogja mjad tudni hozni ugyanazt a szintet a cselekmény. Szerencsére nem így volt, a Crooked Kingdomis a legutolsó oldalakig pattanásig feszítette az idegeimet. Viszont az a szerény meglátásom, hogy ez a konkrét történet, a már megalapozott világfelépítésen és a remek, dinamikus cselekményen kívül elsősorban a karakterek miatt működik nekem.

Utoljára a Holbéli Krónikákban volt szerencsém ilyen mesterien vezényelt csoportdinamikához. Minden egyes szereplőnek a hat fő szemszögszereplő közül patikamérleg precizitással kiadagolt erényei és hibái vannak, amihez mindig akad másik karakter, akivel összesúrlódva tudják egymást csiszolni és így a két regény alatt mindenki jelentős mértékű jellemfejlődésen esik át. Plusz mindegyiküknek jut egy kellően tragikus háttértörténet, amit szintén megismerünk, és így alapot kapunk ahhoz, hogy a nem feltétlen morálisan hófehér cselekedeteik ellenére megkedveljük ezeket a szereplőket, és szorítsunk nekik, hogy a végén jóra forduljon a soruk. Mert Ketterdam világa bizony nagyon kemény hely, és a főszereplőinkkel nem egyszer esett meg igazságtalanság, ami teljesen romba döntötte az életüket. A szerelmi szálak is hasonló logika mentén vonzóak: van, amelyik néha kicsit szirupos (főleg Nina és Matthias tolják durván ezt a star-crossed lovers-dolgot), de ez is abba a körbe tartozik, hogy az ember már szinte visítana frusztrációjában, hogy történjen végre valami jó ezekkel az emberekkel, mert annyira megérdemelnék. Bár hivatalosan ez egy YA regény, és a főszereplők 16-17 év körüliek, de még a korabeli viszonyokhoz képest is idősebbnek érződnek a koruknál, mivel annyi szenvedést kellett kiállniuk, és kevés kivételtől eltekintve évek óta saját magukról kell gondoskodniuk.

Az egyetlen, akinél nem működött nekem ez a megkedveltető formula, az Kaz volt. Bár kétségkívül ő a leginkább antihős a bandából, néha mégis azt éreztem, hogy az írónő azért csak azt szeretné, hogy ő is belopja magát a szívembe, aminek makacsul ellenálltam, és legfeljebb értékelni tanultam meg a második kötet végére. Ami még nagyon tetszett, azok az erős női karakterek voltak, Nina és Inej is mindketten a tehetségük miatt kerülnek a csoportba, és bár határozott és karakán csajok, akik a harcban is megállják a helyüket, közben mégis sikerül jó kombinációban hozniuk a nőiességet is, hiszen Nina a szexuális vonzerejét és a konkrét fizikai nőiességét, Inej pedig az érzelmi intelligenciáját tudja kiaknázni számos helyzetben, és ezzel segítik a többieket. És bár van mindkettejüknek szerelmi szála, nem éreztem, hogy ez definiálná őket, nem dobnak el mindent a felbukkanó pasi kedvéért, tudnak a célra koncentrálni, sőt, képesek és hajlandóak lennének lemondani a romantikus kapcsolat lehetőségéről, ha amiatt fel kéne adniuk a céljaikat vagy az értékeiket.



„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart."

Ezt a Seneca idézetet egy volt tanárom tette ki a facebookra, miközben olvastam a könyvet, és nagyon megmaradt nekem, mivel sok szempontból úgy érzem, hogy erősen rezonál ez a mondat a szereplők helyzetével, és az első könyv egyik tételmondatával is: „The heart is like an arrow: it demands aim to land true.” Azaz, nagyon durva fordításban: a szív olyan mint a nyíl, célra van szüksége, hogy találjon. A duológia hat főszereplője azért is olyan érdekes, mert a regényben mindegyikük karakterdefiniáló válságon esik át. Más egy kicsit ez, mint a szokott YA történetek felnövési problémái, hiszen ezek a fiatalok már egyszer tudták, vagy tudni vélték, hogy kik ők és mik a céljaik az életben, de váratlan események megingatták őket. A regényben mi már ebben az állapotban találjuk őket, hogy a magukról alkotott képük összeomlott vagy összeomlóban van, és az igen hektikus történések közepette kell megtalálniuk, hogy igazából mit szeretnének elérni az életben. Van itt hova fejlődni, legyen szó két katonáról, akik egy háború ellentétes oldalán harcoltak, de meglátták egymásban az embert, és már nem tudják, mit gondoljanak arról a gyűlöletről, amiben nevelték őket, egy kisemmizett fiúról, akinek meg kell tanulnia harcolni magáért, egy Grisáról, akinek a legfontosabb ember az életében azt tanította, hogy az ereje átok, ami csak szenvedést és halált hoz, vagy egy nagyon vallásos lányról, akit eladtak prostituáltnak, és kénytelen volt sok, a lelkiismeretével ellenkező dolgot tenni. Sőt, akár egy megátalkodott antihős is kénytelen lehet belátni, hogy mégiscsak vannak emberek, akik fontosak az életében, és olyan erkölcsi határok, amiket már ő is vonakodva lép át. Ezek mind borzasztóan érdekes ívek és felvetett morális kérdések, és kellett a két hosszú kötet, hogy valamennyire be lehessen fogni őket.

Lassan befejezem, mert ha nem vigyázok, egy fél könyvnyit fröcsögök arról, hogy milyen remek volt ez a két regény… amit már szerintem már ennyiből is megértettetek. Olvassátok el ezt a borzalmasan izgalmas, lenyűgöző történetet, amiben olyan kis emberek, akiket mindenki semmibe vett, végül a tehetségük és az eszük révén kiemelkednek és kiállnak a hasonló elnyomottakért. És ezt többek között azért is tudják megtenni, mert nem nézik le egymást, hanem az értéket látják meg a másikban, és a legjobbat hozzák ki egymásból. Közös utazásuknak pedig minden pillanata szédítő kaland.

10/10*****  pont

2017. december 16., szombat

Az év brománca… vagy több?


Benjamin Alire Sáenz – Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, hogy önmotiválásként végigmegyek azokon a 2017-es olvasmányaimon, amiket tényleg nagyon szerettem, és/vagy van is mit mondanom róla, úgyhogy ennek a sorozatnak a következő állomásaként jöjjön ez a könyv, amit ugyan tavasszal olvastam, de szerintem az év nyári könyve, és emlékszem, hogy alig bírtam lerakni, amint belekezdtem.

Aristotle és Dante, a könyv két címszereplője egy unalmas nyári napon az uszodában találkoznak, amikor Dante felajánlja a szerencsétlenkedő Arinak, hogy megtanítja úszni. Első blikkre a két fiúban nincs sok közös vonás, leszámítva a fura nevüket, meg, hogy mindketten mexikói származásúak. Dante értelmiségi szülők jómódban nevelt csemetéje, Arinak pedig keményen dolgozó munkásosztálybeli szülők, és egy börtönben ülő báty jutott osztályrészül. A személyiségük is nagyon más, de az együtt töltött nyár alatt mégis barátság alakul ki köztük, ami idővel talán több is lesz, mint barátság…

Előzetesen persze már elért engem az óriási hype, ami a regény körül keletkezett, emiatt viszont már azelőtt voltak bizonyos elképzeléseim a könyvről, hogy akár egy mondatot is elolvastam volna belőle. Így hát, amikor elkezdtem végül az olvasást, több dolog is meglepetésként ért. Először is az, hogy a regény a hetvenes években játszódik, így az egész regény kapott egy kellemes nosztalgikus színezetet, ugyanakkor még inkább kiemelte a szereplők életében fontos társadalmi problémákat.

Egy másik meglepetés az volt, hogy én azt hittem, a regény váltott szemszögű lesz, viszont valójában Ari beszéli el az egészet. Ez hosszú távon nem gond, talán csak annyiban, hogy néha egy kicsit feltűnően idealizált Dante figurája, és jobban örültem volna, ha őt is ugyanolyan rétegelten ismerjük meg, mint Arit. Így róla leginkább annyit tudtunk meg, hogy nagyon nyitott személyiség, aki könnyen beszél az érzéseiről, és mindig felvállalja a véleményét, akkor is, ha a környezete nagyon nem ért egyet vele. Nem igazán fejlődik a jelleme a regény során, és így nehezebb vele olyan szinten együtt érezni, mint Arival, aki sokat változik, a kiindulási pontja pedig jóval érdekesebb. Ugyanakkor kb. olyan cuki a srác, mint egy zsák kiskutya, és így mégis tudtam akár Arira is haragudni, amikor megbántotta, vagy aggódni érte, ha baja esett.

Arinak már a kezdet kezdetén is egy rakás érzelmi problémája van, amiknek egy jó része elfojtott haragként forr benne a felszín alatt. Az egyik legnagyobb problémája az, hogy a szüleivel, főleg az apjával alig találja a kapcsolatot, aki háborús veteránként nagyon sok traumát hordoz, amikről nem tud beszélni, mégis Damoklész kardjaként lóg Ari fölött is. Ugyanígy egy óriási tabu a családban Ari jóval idősebb bátyja, aki börtönben van, és évek óta nem kommunikál a családdal. Ari szeretné megérteni és ezen keresztül feldolgozni, ami vele történt, meg persze szégyelli is őt, és benne van egy jó nagy adag félelem, hogy benne is munkál az agresszivitás, és talán ő is a bátyja sorsára fog jutni. Még ha konkrétan a problémáikban nem is osztozunk, de az annyira emberi, hogy egy családot ennyire megmérgeznek a saját titkai és tabui, amiket nyilván a gyerek nem tud, hogy pontosan mik, mert ő nem élte át őket, és próbálták megvédeni tőle, de ahogy egyre idősödik, ez egyre kevésbé működik.

Ari és Dante nemcsak a személyes problémáikat tudják megosztani egymással, hanem a totális kockaságukat is (elég furák mindketten… a jó értelemben), és néhány társadalmi kihívással is együtt néznek szembe. Érdekes volt például arról olvasni, ahogy próbálják magukban helyretenni a mexikói-amerikai identitásukat, hogy igazából mik is a gyökereik, és mennyire számítanak mexikóinak egyáltalán.

Ari az első továbbá, akinek Dante elmondja, hogy meleg, és később, hogy tetszik neki, és bár ez teljesen egyoldalúnak tűnik, sosem rejti előtte véka alá az érzéseit. (Én meg shipeltem őket, de nagyon keményen, mert irtó cukik voltak együtt.) A homoszexualitás megítélése szempontjából is fontos az időszak, amikor a regény játszódik: a hetvenes években még az USA nagy része se volt olyan hiperelfogadó a témával, és főleg Dante hozzáállásával, hogy ő márpedig felvállalja magát, és nem hátrál meg, nagyon is céltáblává tudott válni.

A regény cselekménye több, mint egy évet ölel fel, ez még egy vonás, ami meglepett, de pozitív módon, hiszen így jóval hihetőbb volt a karakterek fejlődése és változása, még ha igazából csak a két nyárra koncentrál leginkább a regény, a köztük eltelt iskolai évet szinte teljes mértékben átugorja, csak nagy vonalakban értesülünk arról, mi történt a két fiúval ebben az időszakban.

Egy érdekes dolog volt még, amin gondolkoztam olvasás közben, hogy vajon Benjamin Alire Sáenz mennyire írt magáról ebben a regényben, mivel az életkora alapján a hatvanas-hetvenes évek magasságában volt kamasz (’72-ben végezte el a gimnáziumot), ráadásul latin-amerikai származású és 2000 óta nyíltan homoszexuális is. Persze biztosra nem mehetünk, mindenesetre az eddig megjelent könyvei alapján elég konzisztens témái a latin-amerikai identitás és a homoszexualitás is. Én meg jó eséllyel mindet el fogom olvasni, mert ez a regénye zseniális volt.


10/10  pont

2017. november 15., szerda

Beszéljünk az új kedvenc fantasy sorozatomról


Adrzej Sapkowskij – Vaják I. és II.

(Könyvkuckó)

Azért akartam mindenképp beszélni erről a könyvről már egy jó ideje, mert a Csodaidők (meg Az utolsó tünde) mellett ez az a sorozat, amivel kapcsolatban érzem, hogy gyorsan és menthetetlenül beleszerettem. Bár az első résznél még nem volt teljes ez a szerelem, azért arról annak idején nem került fel leírás a blogra. Emiatt most úgy fogok írni a második részről, hogy közben az elsővel kapcsolatban is elmagyarázom, mi az amit érdemes tudni róla.

A történet főszereplője Geralt, aki vaják, ez pedig egyszerre jelent foglalkozást és identitást is a számára. A vajákok ugyanis olyan emberek, akiket varázslat tett erősebbé egy közönséges halandónál, és a képességeiket arra használják, hogy megvédjék az embereket a világban megbújó veszélyes szörnyektől, amik ártani akarnak nekik. Ezt persze fizetség ellenében teszik, és a legtöbb ember nem szívesen közösködik velük bármivel kapcsolatban, mivel tartanak tőlük, és véres kezű, könyörtelen gyilkosoknak bélyegzik őket. Geralt azonban az átlag vajákokhoz képest is szigorú erkölcsi szabályokhoz mérve éli az életét, amik miatt nem egyszer bajba kerül. Az első két kötet az ő különböző kalandjait tartalmazza.

Ez a sorozat érdekes felépítésű: az első két kötete novellákból áll, majd további öt regény jelent meg, és időrendben csak ezek után következnek a franchise legismertebb képviselői, a három videojáték. A szerző eleinte különálló, rövid történeteket kezdett csak el írni, majd ezeket fűzte később össze egy ívvé, így keletkezett az első két kötet. Köztük is van különbség a felépítésben: az első rész több, rövidebb novelláját egy utólag hozzáírt keretsztori fogja össze, viszont maguk a történetek nagyjából-egészében különállóak, az időrend sem egyértelmű köztük. A második részben viszont csak néhány, hosszabb novella található, amik egyértelműen időrendben vannak egymáshoz képest, így ez a rész már némileg átmenetet képez egy regény és egy novelláskötet között.

Az első kötet valószínűleg azért is nem fogott még meg annyira, mert az tényleg leginkább egy bevezetés a világba és a főbb karakterekbe. Megismerjük persze borongós főhősünket, Geraltot, az ellenpontjaként szolgáló vicces fegyverhordozó karaktert, Kökörcsint (aki még bárd is, hogy jól kipipáljuk a karakterklisét), valamint élete nagy szerelmét, Yennefert, a varázslónőt is láthatjuk futólag az utolsó novellában. A második kötetben ezek az alap karakterek már ismerősként térnek vissza, és sokkal jobban kibontakozik a jellemük, többek lesznek egyszerű sztereotípiáknál. Melléjük pedig még egy rakás érdekes mellékszereplő csatlakozik.

Kínai borító a sorozat valamelyik részéhez, zseniális
Geralt szerencsére egy egészen szerethető főszereplő, bár első ránézésre voltak kétségeim. Eleinte inkább tűnik annak a tipikus hallgatag, tesztoszterontól dagadó kemény csávónak, amit az ilyen könyvek tipikus főszereplőjének tartunk, aztán szép lassan kibontakozik, hogy vannak ám neki érzései is. Sőt, egy idő után annyi érzése lesz neki, hogy a második kötet egynémely novellájában túlzásba is viszi már, olyan kis meg nem értett, nyafka unikornis a lelkem. Viszont azt is meg lehet bocsátani, hogy gyakran önironikusan nyavalyog azon, hogy senki se hiszi el, hogy vannak érzelmei, hiszen tényleg sokféle formában látható volt, hogy az emberek mennyi előítéletekkel viseltetnek iránta, meg a fajtája iránt, a legtöbben minden alapot nélkülözve. Ez gyakran hozza anyagilag és/vagy erkölcsileg nehéz helyzetbe Geraltot, aki a megpróbáltatások közepette is a saját, igen szigorú elveihez próbálja mérni magát, és ezt tiszteletet ébresztő módon többnyire keresztül is viszi. Kökörcsin, bár továbbra is főleg vicces karakter, de néha megcsillogtatja, hogy érzelmileg kompetensebb tud lenni, mint Geralt. Yennefer pedig egy tök jó erős női karakter, akinek az a fő motivációja, hogy a varázslónőket gyakran sújtó meddőség ellenére anya szeretne lenni, és ennek a célnak az elérése érdekében igen sok mindent képes feláldozni.

A második résznek már van egy központi tematikája, ami meg is jelenik a címben: a végzet kardjával, és annak két élével gyakran foglalkozik a könyv, amit arra használ vizuális megjelenítésként, hogy az ember el tud-e futni az elkerülhetetlen következmények elől, illetve, hogy a sors mennyire van kőbe vésve, vagy végül is mi alakítjuk azt. Geralt ugyan teljesen azon a véleményen van, hogy ő a saját sorsának kovácsa, de különböző események végül arra kényszerítik, hogy változtasson a hozzáállásán az életével és a jövőjével kapcsolatban. Ez az egységes tematika, és az egymáshoz kapcsolódó történetek teszik sokkal erősebb olvasmánnyá ezt a kötetet az elsőnél. Az utolsó novella több időszálon ide-oda ugráló szerkezete pedig szépen összefoglalja tulajdonképpen Geralt egész addigi életét, hogy miért kerül válságba, és miért kell megváltoznia. Bár nem volt a legkönnyebben követhető, mégis nagy hatással volt rám ez a történet, és a végén kis híján könnyekig hatódtam, amire igazán nem számítottam.

Screenshot a Witcher III játékból


Mindemellett pedig, a műfajnál igen fontos módon a fantasy világ is lebilincselő. Sapkowski lengyel gyökereiből adódóan sokat merít a szláv mesevilágból, de ezt nagyon ötletesen ollózza össze a nyugati fantasy és tündérmesei hagyományokkal. Eleinte még konkrétan feldolgozásokkal is találkozunk a történetek között (nekem A szépség és a szörnyeteg újramesélése vitte a pálmát), de később ez már az önálló történetek mellett csak kikacsintó utalások erejéig jelennek meg az ismert mesék alakjai. Eredetileg közgazdászként végzett, és ezt a tudását is felhasználja az írásnál, így olyan részletesen megalapozott, logikusan felépített középkori világot kapunk, ami még úgy is kidolgozottnak érződik, hogy nem jár mellé térkép, se több ezer oldal melléklet, és olyan valóságosnak tűnik, mintha csak egy történelemkönyvből ugrott volna elő.

Mindenképp ajánlom a műfaj szerelmeseinek a sorozatot, a gusztustalan borítók miatt ugyan elsőre taszítóak lehetnek, de a tartalom egyáltalán nem ezt a színvonalat követi. Én teljesen szerelmes vagyok ebbe a világba, a karakterekbe, a főbb tematikákba, és alig várom, hova tud fokozódni a történet az összefüggő regények hosszabb lélegzetvételű történetíveiben.


10/10  pont

2017. február 26., vasárnap

A jövőben is a családja fog megnyomorítani mindenkit


Csodaidők I. – Az ogfák vöröse

(Könyvkuckó)

Ha már lendületbe jöttem, hozom is az első párbajos olvasmányom naplóját. Ez a könyv megint olyan, amivel hosszas közös történetünk van, hiszen már évek óta kerülgetem, konkrétan harmadszor kölcsönöztem ki most a könyvtárból, mire végre sikerült elolvasnom. A környezetemben rengetegen ajánlották, borzasztó népszerű ez a sorozat, és még személyes okom is van az érdeklődésre, hiszen a szerző egy evangélikus lelkésznő, és a könyv elég erősen szól a vallásról, vallásosságról is. Hogy akkor miért végezte egy várólistacsökkentős kihívásban? Talán tartottam tőle, hogy csalódni fogok a sok jó után, amit hallottam, ezért halogattam folyton az olvasását. Szerencsére azonban ez a könyv beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, sőt, annál többet is tett, végre egy olyan kötet volt, amit igazán meghatározó olvasmányélménynek tartok.

A regény tulajdonképpen a Raas család története, amit kétezer évvel napjaink után, a jövőben követünk végig. Bár az emberiség számos bolygót meghódított, az emberek mindennapi élete és problémái elég keveset változtak napjaink óta. A Kaveni közösséghez tartozó, szigorú nagycsaládos rendszerben élő Raasok voltaképpen tisztes hétköznapi emberek, akik akaratukon kívül válnak náluk jóval nagyobb események részeseivé. Az egyik főszereplő, Giin, befolyásos vezető pozícióját arra használja, hogy ellentmondásos ügyekben szólaljon fel, ami miatt rövid időn belül annyira keresztbe tesz a hatalomnak, hogy félre akarják állítani. Unokaöccse, Yaan, nagykorúsága határán a felnőtt identitását keresi, ezt azonban rendkívül megnehezíti zsarnokoskodó természetű apja, és a család szigorú elvárásai. Judy pedig egy intézetben nevelkedő kislány, aki a világon mindennél jobban egy családra válik, de erre a maradék reménye is elszáll, amikor anyja véglegesen lemond róla. Az ő hármasuk elbeszélésében kezd kibontakozni a történet, aminek ez a kötet egyértelműen csak egy bevezetője, ami jóval nagyobb dolgokat készít elő.

Ez egyértelműen és nyilvánvalóan a négy részes sorozatnak csak a bevezető kötete, de olyannyira, hogy alig veszi a fáradságot, hogy történjen is benne valami. Ha lehet valami panaszom a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez: kicsit lassú, és összességében eléggé kiszámítható. Nagyjából a regény legelején, már a kiindulási helyzetből meg tudtam mondani majdnem minden csavart, ami a főbb szereplőket érni fogja, és hogy hogyan alakul a sorsuk a kötetben. Ez általában zavarna, de ez esetben túl tudtam tenni magam rajta, mivel számomra az egész regény inkább egy karakterközpontú élmény volt. Az írónő érezhetően több energiát fektetett a szereplők átgondolásába, mint a cselekménybe, és véleményem szerint ez kifizetődött. A regény összes karaktere végtelenül emberi, senki sem tisztán jó vagy rossz, mindenkinek vannak szerethető tulajdonságai és olyan pillanatai, döntései is, amivel az ember nagyon nem ért egyet. Emiatt egyrészt a regény sosem válik prédikációvá, inkább kifejezetten elgondolkodtató, hiszen az ember sok szituációban mélázhat rajta, hogy ő mit tenne. Másrészt mellékhatásként azt vettem észre a regény végére, hogy még egy néhány mondatos mellékszereplő halálától is rendkívül elszomorodtam, annyira invesztált érzelmileg a történet.



Bár előre egyáltalán nem számítottam erre, de Giin volt messze az a főszereplő, aki a leginkább érdekelt, pedig a politikai intrikák nem feltétlen kötnek le. Viszont szerencsére azokról viszonylag kevés szó esett, sokkal inkább az állt a középpontban, hogy itt van egy felnőtt ember, aki egész életében keményen dolgozott és áldozatokat hozott, hogy a munkájában eredményeket érjen el, majd a rendszerrel ellenkező véleménye miatt egy pillanat alatt kirántják alóla a teljes egzisztenciáját, mindent, amiért az elmúlt 30 évben törte magát. Ennek következményeképp újra kell értelmeznie az egész életét, miközben vissza kell költöznie a családjához, és egy igazán megalázó helyzetben találja magát. Giint elsősorban az teszi szimpatikus főszereplővé, hogy ezeket a csapásokat meglepő méltósággal viseli, valamint a törekvő, becsületes természete és az önzetlensége, amivel másokon folyton segíteni próbál. Azt is érdekes olvasni, ahogy kényszerül visszailleszkedni a családjába, akiktől felnőtt élete során függetlenedett, de mindig is rendkívül fontosak maradtak az életében. Meg kell tanulnia, hogy a kompromisszumokra való törekvés nem jelenti azt, hogy kisebb embernek kell tettetnie magát a családja előtt, igenis otthon is fel kell vállalnia a vezetői kvalitásait és a tehetségét, és ezeket a képességeit akkor is érvényesítenie kell, ha a rokonsága kellemetlenkedő része a legrosszabb énjét próbálja kihozni belőle.


Bár elsőre erre nem gondoltam volna, de ahogy előrehaladt a regény, Yaan szála volt az, amit rendszeresen átlapoztam, hogy megnézzem, mi lesz a többiekkel, mielőtt visszatértem volna rá. A regény kezdetén a fiú személyisége alapvetően szimpatikus volt, és a dilemmáját is érdekesnek találtam, de aztán hamar elkezdett olyan döntéseket hozni, amikkel nagyon nem értettem egyet. Míg azt megértem, hogy miért hagyta ott a családját, de utána azt a fortyogó gyűlöletet, amit a családtagjai egy része iránt érzett, valamint a rendszer egészének megdöntésére irányuló vágyait nem nagyon tudtam megemészteni. A hozzáállása sokban mintha Giin tükörképe lenne: míg a nagybátyja látja az értéket a rendszerben, amiben felnőtt, és ezért belülről szeretné a hibáit orvosolni, Yaan vak dühében mindent teljes mértékben elutasít, és arra törekszik, hogy kívülről döntse meg az egészet. Ami szintén egy érthető álláspont, csak azt nem tudom, hogyan bír tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy a cselekedetei az ártatlan családtagjai életét fenyegetik. Néha egyszerűen csak szerettem volna felpofozni és az arcába üvölteni, hogy „nőjj már fel és ne legyél egy hisztis kamasz”. Nem igazán tudom elképzelni, hogy mindennek hátat lehet fordítani, és az a benyomásom, hogy Yaan nem is nagyon illeszkedett be a külsős világban, inkább csak kihasználták a tehetségét mások, hogy megszerezzék, amit akarnak, és közben teletömték a fejét hülyeséggel. Egyértelműen egy „tékozló fiú hazatér” szálnak örülnék a legjobban az ő esetében, remélem ez meg is valósul valamilyen formában a későbbi kötetekben, és nem rombolja teljesen tönkre mindenkinek az életét előtte.

Judy pedig egy nagy gombóc szerethetőség már a legelejétől, ahogy az őt ért nehézségek ellenére egy tizenkét évestől kitelő maximális mennyiségű gyermeki ártatlansággal, de éles ítélőképességgel szemléli a világot, és egyszerűen nem tehettem róla, az első pillanattól fogva szurkoltam neki, hogy jó helyre kerüljön és rendeződjön az élete. Ő pedig sok tekintetben Yaan ellenpontjának tűnik a regényben: megtapasztalva a külsős és a kaveni intézetek világát is, aztán végül családra lelve, maximálisan értékelni tudja a kaveni életforma pozitívumait. Mivel a külsős világnak ő leginkább csak az árnyoldalát látta, a szemében még inkább felértékelődik a kaveni társadalom gondoskodó, szociálisan érzékeny felépítése, és a nagycsaládos struktúra. Giinnel imádtam az interakcióikat a regényben: annyira szívmelengető volt nézni, ahogy a körülmények ellenére lassan összecsiszolódnak, és mindkét intelligens, nagyon zárkózott ember kivirágzik attól, hogy próbál nyitni a másik felé.
A másik dolog, ami abszolút lenyűgözött a regényben, az a kitalált világ, és annak a bemutatása volt. Az írónő hátteréből meg az eddig elmondottakból már lejöhet mindenkinek, hogy bizony ez a regény elég súlyos vallási témákkal gurigázik, de mindeközben felépít egy színes, nagy méretű és érdekes science fiction világot, aminek minden kis szeglete izgalmas volt, a közlekedéstől kezdve a szabadidős tevékenységeken át a közigazgatásig (!). Egyszerűen mindent olyan lenyűgözőnek találtam, hogy alig tudtam betelni vele, különösen a kaveni kultúrát, ami nagyon hasonlít ma is létező vallási szekták működéséhez, amik alapvetően elutasítják a technológiai fejlődést, de az írónő fel tudta úgy építeni, hogy egy science fiction világban is logikusan tud működni ez a közösség, és érthető, hogy miért maradt fent ebben a formában. A legjobb az egészben pedig szerintem az, hogy a bevezetés ebbe a világba olyan természetes módon történik: nem magyarázgat hosszadalmasan szinte semmit a regény, mivel a szereplői számára ezek természetesek. Ehelyett velük együtt mozogva egy lassabb tanulási folyamaton keresztül ismerjük meg a világot.

És persze az üzenetek és témák is nagyon érdekesek. A kaveniekkel szemben kialakult gyűlöletet például nehéz nem párhuzamba hozni a zsidóellenességgel, ami ráütötte a bélyegét a huszadik századra. De persze a lehetséges értelmezések köre nem feltétlen áll meg itt: ugyanúgy láthatjuk a szereplőkkel történtekben az egyén különböző kihívásait, amit a hite kapcsán él meg, és tényleg semmi sincs senkinek a szájába rágva, és nincsenek egyértelmű válaszok. Ha amúgy nem érdekel a vallás, ez a könyv akkor is egy érdekes és élvezetes olvasmány, bár tény, hogy nekem azért ez nagy vonzerő volt benne.

A hosszadalmas és nem teljesen összefüggő rajongói ömlengésből már lehet sejteni: engem abszolút lenyűgözött ez a regény, és már alig várom, hogy olvassam a folytatást. Örülök, hogy ezzel kezdtem a párbajt, mert kedvet csinált a többi listás regény elolvasásához.


10/10*** pont

2016. február 29., hétfő

Csak élj jól. Csak élj.


Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek

(Könyvkuckó)

Második párbajos könyvemnek egy olyan regényt választottam, aminek egy évvel ezelőttig nem nagyon vettem tudomást a létezéséről, de a készülő film híre felnyitotta a szemem, és rájöttem, hogy talán mégis adni kéne egy esélyt neki. És ó, de még mennyire hogy nem bántam meg, a 2015-ös év egyik legnagyobb könyvélménye lett.

Louisa Clark tökéletesen elégedett a lapos kisvárosi életével és középszerű munkájával a helyi kávézóban egészen addig, amíg a kávézó bezár, és Lou elveszti a munkáját. Minden a környéken képesítés nélkül végezhető állást kipróbál, de sorra menesztik az összes helyről. A munkaügyi tanácsadó már a haját tépi tőle, amikor egyszer csak befut egy új lehetőség: a környék leggazdagabb családja keres házvezető- és társalkodónőt hat hónapra a nyaktól lefelé lebénult fiuk számára. Lou képzetlensége dacára megkapja a munkát, így a cserfes és naiv lány találkozik Will Traynorral – a néhány évvel korábban még aktív, nagyvilági életet élő férfival, aki a sérülése miatt már csak megkeseredett árnyéka önmagának. Természetesen eleinte egymás idegeire mennek, ahogy azt kell, de aztán szép lassan összecsiszolódnak, és egyre jobban megkedvelik egymást. A következő fél év pedig mindkettőjük életében meghatározóvá válik.

Azt hiszem, onnan kéne indítanom ezt a véleményezést, hogy elmagyarázom, miért is kerültem ez a könyvet a magyar megjelenése óta úgy, mint a bubópestist. Egy elég egyszerű oka van: tele voltam előítéletekkel a regénnyel kapcsolatban. A borító meg a fülszöveg alapján meg voltam róla győződve, hogy ez a történet kb. pont olyan, mint az Életrevalók, annyi különbséggel, hogy mivel itt ellentétes neműek a főszereplők, megfűszerezi a dolgot némi közöttük kibomló csöpögős románc. (Mondjuk csak a filmet láttam, de azért az Életrevalók is kicsit sarkított és csöpögős ábrázolása a témának… csak brománc van románc helyett :D) Továbbá tartottam attól, hogy Lou ilyen Bridget Jones-féle kiállhatatlan, fecserésző kis libácska lesz a történetben, Will meg olyan sznob, hogy az orra még a kerekesszékből is a plafont veri. És majd ezek ketten jól megtanítják egymást arra, hogyan is kéne élni… és meg szivárványszín flittert fogok hányi két hétig.

De a könyv több fronton képes volt meglepni, és végül abszolút nem bírtam kivonni magam a hatása alól. Mert igen, ez a történet hat. Annak ellenére, hogy az első pillanattól (na jó, a fülszövegtől, meg a molyos értékeléseknek még a nem spoileres részétől is) tökéletesen, 110%-ig nyilvánvaló, hogy mi fog itt történni. Nekem egy fia kérdésem sem volt, mégis, el tudtam felejteni, hogy én már itt mindent tudok, és csak élveztem az utazást. Ez pedig főképp annak köszönhető, hogy ez a könyv alapvetően a várakozásaimmal ellentétben nem egy romantikus regény. Ó, persze, van itt egy elég jelentős szerelmi szál, de annyira szépen, reálisan, természetesen van adagolva, hogy egy percig sem vesztette el a könyv a hitelességét, és ez nagyon tiszteletreméltó benne. Lou és Will nem két nap, még csak nem is két hét alatt szeretnek bele egymásba, és még amikor szerelmesek, az se csap át vinnyogásba, vagy bármibe, amiről úgy érezném, nem oda való, amitől elengedhetném egy pillanatra is a tudást hogy két felnőtt, felelősségteljes emberről van szó egy nehéz helyzetben. A szerelem nem válasz az élet kérdéseire és nem old meg semmit. Ugyanakkor, jó érzékkel van eltalálva a humor kellő mennyisége a regényben, két koppanásig kemény aspektus között olyan jókat vigyorogtam, hogy szinte el is felejtettem, mekkora dráma zajlik a szemem előtt éppen… egészen addig, amíg a könyv megint a képembe nem dörgölte.

Ezek a pozitívumok pedig javarészt a két főhős karakterében is kulminálnak. Nagyrészt Lou szemén keresztül látjuk az eseményeket, szóval ha ő idegesítő lett volna, az megöli az egész regényt. De szerencsére, annak ellenére, hogy igen, persze naiv meg bájos meg bohém picit, ennek ellenére abszolút szerethető. Egyszer se volt olyan érzésem, hogy tarkón legyinteném egy szívlapáttal, ami női főhősök frontvonalán igenis teljesítmény. Mondjuk, arra sikerült rájönnöm, hogy valószínűleg én is kicsit sznob vagyok… annak ellenére, hogy a családomat az anyagi helyzete meg az életszínvonalunk alapján kb. a felső-középosztályba helyezném, én is ugyanolyan lendülettel sápítoztam és röhögtem Lou mérhetetlen proliságán, mint a felső tízezerbe tartozó, kastélyörökös, volt pénzügyi mágus Will. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez nem vicces. Én is ismerek olyan embereket, akik nem anyagi kényszerből ülnek otthon, mégis, egy nyúlketrecnyi fizikai és mentális térben töltik az életük nagy részét és látszólag nem is vágynak többre. Mégis hányan lehetnek, akiknek a kényelemszeretete mögött valójában ugyanúgy elfojtott traumák, kicsinyhitűség vagy félelmek állnak, mint Lounak? Talán soha egyikükkel sem jött szembe egy jótét lélek, aki jól megrázta volna őket és elmondja: ne ragadj bele ebbe a posványba, az életet igenis rendesen kell élni, távlatokkal, vágyakkal, tervekkel, célokkal, és igenis, a világ nem az a település, ahol minden nap jársz-kelsz, hanem azon kívül kezdődik, de leginkább a komfortzónádon kívül, ahova főleg érdemes kirándulásokat tenni, és az ég szerelmére, ez elsősorban nem pénz kérdése, kapard föl a segged a kanapéról és kezdj magaddal végre valamit! (Upsz, csöppet elragadtattam magam.)

Na de Lounak szerencséjére akad ilyen embere, ez pedig nem más, mint Will. Ami persze rohadt ironikus, a férfi helyzetét figyelembe véve… valahol meg nem, kicsit olyan, mintha Loun keresztül próbálna meg egy kicsit élni, ha már a saját teste nem alkalmas annak az életvitelnek a folytatására, amihez hozzászokott és amit szeretett. Szerencsére ő sem felelt meg a prekoncepcióimnak: mármint persze ki is mondja időnként, hogy a balesete előtt seggfej volt, aki feltehetően észre sem vette volna Lou létezését, de őszintén szólva a nyitójelenetből nekem rendes pasinak tűnt (pl. a portással tök kedves volt, aki ugye szintén a nép gyermeke, tehát ha sznob is volt, nem az a fajta sznob, aki keresztülnéz mindenkin). Persze imádtam a szarkazmusát, de még azt is, hogy igenis nyomorgott a fizikai állapota miatt meg az ezzel járó mindenféle nyalánkság miatt, ennek ellenére akadtak azért vidám, boldog pillanatai. Komplex, teljes egész volt ő is, mint Lou, és a kettejük kapcsolata az a fajta szerelem volt, amit annyira szeretek a könyvekben: amikor két olyan ember találkozik, aki egyenlő tud lenni a kapcsolatban és kölcsönösen formálják egymást, hozzák ki a legjobbat egymásból.

Az egyik angol borító,
ami egyszerűen nagyszerű
A mellékszereplők is elég kidolgozottnak és érdekesnek bizonyultak, mert bár túl sok idő nem jutott rájuk Will és Lou mellett, de azért megismerhettük őket is. Egyedül Patrickkel nem tudtam mit kezdeni, annyira nyilvánvalóan tapló volt, hogy Will minden erőfeszítés nélkül tudott egy minden szempontból kompetensebb és vonzóbb pasi lenni nála a fogyatékossága ellenére is, ami szánalom. Will és Lou családja viszont tényleg megfelelő mélységben be volt mutatva, Will szüleinek szemszögéből még néhány fejezetet is olvashattunk, és ez jó volt, mert megvilágította a férfi helyzetét más nézőpontokból is, összetettebbé tette a központi drámát. Lou családja eközben végtelenül vicces és szerethető volt az egyszerű, de mérhetetlenül jóságos természetükkel.

Természetesen Will állapota miatt eléggé központi szerepet kap a regényben a mozgássérültek élete, mindennapi problémái, és azt kell mondjam, kellemesen csalódtam itt is, nem hárította el Moyes a nehézségeket és nem borította rózsaszín cukormázba a gondokat. A könyvben szerepelt a hétköznapi kis szarságok hosszú sora, mint például a közlekedési nehézségek, vagy az embereknek az az idióta hozzáállása hogy elbeszéljenek az illető feje fölött, mintha a bénulása valahogy az agyi képességeit is lecsökkentette volna, ugyanakkor szerepelnek olyan kevésbé magától értetődő dolgok is, mint hogy milyen egészségügyi problémákkal néz szembe egy kvadriplégiás, vagy hogy milyen hosszú távú terheket ró a családra a róla való gondoskodás. Mozgássérült (esetenként kvadriplégiás!) olvasók nyilatkozták, szóval elhiszem nekik, hogy nagyon korrekt a regény ilyen szempontból, jól mutatja be az életüket. Will érzelmi viszonyulásáról már lehet vitatkozni, hogy mennyire helyes vagy általános, persze sokan vannak, akik megtanulnak együtt élni az állapotukkal, és így is találnak bőven örömet az életben, de én nem tartom irreálisnak a férfi hozzáállását sem, meg tudom érteni, ha nem vágyik egy ilyen életre, miután szó szerint mindene megvolt. (Vicces, hogy pont amikor azon gondolkodtam, nem nehezebb-e így Willnek egy ennyire pörgő életmódból kerekesszékbe kerülni, a regény is pont fölvetette ezt a kérdést.)

Persze, akinek van egy csöpp intuíciója, az elég könnyen rájöhet, hogy a könyv eléggé központilag foglalkozik az eutanázia kérdésével. Viszonylag hamar kiderül a regényből, hogy azért vették fel Lout fix hat hónapra, mert Willnek akkorra van időpontja az eutanáziaklinikába Svájcban. Természetesen a mi irgalmas szamaritánus Lounk először teljesen kiborul és elfutna amerre lát, de végül Will anyja meggyőzi, hogy maradjon, és próbálja megmásítani a fiuk szándékát. És ironikus módon, miközben ezt a csomó klassz dolgot csinálják együtt és Will nagykanállal tömi Louisába az életigenlést, a regény az olvasóba meg azt az üzenetet adagolja apránként, hogy az eutanázia tulajdonképpen elfogadható megoldás. Lehet. Bizonyos esetekben. Úgy gondolom, ez nagyot üthet azoknak, akik most olvasnak először a témáról, nekem már a jég megtörése mondjuk megtörtént anno Az univerzum és Alex Woods című könyvvel (ami akkor tényleg nagyon földhöz vágott ilyen szempontból).

Lehet, hogy valakinek ez az elfogadó hozzáállás már nem fér bele, elméletileg vallásos nevelésem alapján nekem sem kéne, de nagyon tetszett a regény mély és összetett ábrázolásmódja, ami jól passzol az én alapvető véleményemmel: az életedről hozott döntések azért nagyon veszélyesek, mert sosem pusztán a saját életedről döntesz. Legyen szó egy felmondásról, abortuszról, vagy éppen az öngyilkosságról, amit teszel, az nyilvánvalóan közvetlen hatással van a szeretteidre. Végső üzenetnek leginkább az jön át a könyvből, hogy mindenkit önmagáért kell szeretni, és annál nincs rosszabb, mint ha valakitől elveszed a döntés szabadságát. Willnek is, hiába volt felnőtt, intelligens ember, alig hallották meg a hangját, szinte a legkisebb mértékben sem hozhatott döntéseket saját magával kapcsolatban, és át tudom érezni, ez mennyire fájt neki. Nem hirtelen depressziós felindultságból akart meghalni: mérlegre tette a jó dolgokat az életében, amikkel ugyanúgy tisztában volt, mint a rosszakkal, valamint azt, hogy a családjának mit okozna az életben maradása és mit a halála, és felelősségteljes felnőttként ezek tükrében hozott végül egy döntést. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, csak akkor van joga meghozni a döntést a saját testéről, ha az életet választja?

Összességében nyilván érezhető, hogy én imádtam ezt a könyvet, gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig, így ajánlani is nagyon tudom, ha felkeltette az érdeklődésed. Tavaly jelent meg a folytatása angolul, de én úgy érzem, egyelőre nem tervezem elolvasni, mert a fejős tehén újbóli kiszipolyozásának érzem inkább, ennek a történetnek szerintem semmi szüksége arra, hogy folytassák, így kerek, ahogy van. Amit viszont teljes vállszélességgel támogatok, az a megfilmesítés. Már egy éve pampogok a blogon arról, hogy jönjönjön a filmváltozat, és szerencsére a pár hete kijött trailer se lohasztotta le a lelkesedésem. A két főszereplőt szerintem nagyon eltalálták (bár az én fejemben már olvasás közben a két színészhez idomult a kép), már csak amiatt izzadhatok egy kicsit, hogy így elsőre a trailer csöppet bohókásabbnak tűnik, mint a regény… bár abban is voltak poénok bőven, szóval remélem, csak a sűrítés miatt tűnt ez így nekem. Nagyon rossz lenne, ha romcomot akarnának csinálni a filmből, remélem, megtartják a komoly tartalmakat is kellő mennyiségben… bár meg kell jegyeznem, azért párszor már a traileren is összefacsarodott a szívem, szóval szerintem talán nem lesz gond, főleg, ha elég sokat hagyják Sam Claflint szomorú kiskutyaszemekkel nézni a kamerába, mert az nagyon megy neki, és garantáltan sírásra fakasztja a szebbik nemet.


10/10* pont


2016. január 31., vasárnap

Leszámolás a gonosz királynővel


Marissa Meyer – Winter (The Lunar Chronicles IV.) + PETÍCIÓ a végén – kérlek, ha nem is akarod elolvasni a könyvajánlót, legalább az utolsó bekezdést nézd meg!

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat negyedik részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az első három részre vonatkozóan, amiknek az ajánlóját itt találod: 1. Cinder 2. Scarlet 3. Cress

Józan eszemre nem hallgatva elolvastam a vizsgaidőszakban az egyik kedvenc sorozatom utolsó kötetét, és ahogy arra számítani lehetett, hagyott is űrt az életemben rendesen. Ezért – józan eszemre megint nem hallgatva – rettentő bejegyzéselmaradásaim ellenére is kénytelen vagyok elmondani a véleményem erről a könyvről, mivel nem igazán tudok senkivel beszélni róla, és így az a minimum, hogy kiírom magamból.

Miután Cinder és szedett-vedett kis csapata egy vakmerő akcióban elrabolták Kait a saját esküvőjéről, a társaság egy hónapot tölt bujkálással, illetve felkészüléssel a gonosz Levana királynő hatalmának megdöntésére. És bár még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek felkészültnek, de muszáj tenniük valamit, mivel a Földön szükségállapot áll elő a holdi katonák támadásai miatt. Így hát Kai hazamegy, és kikönyörgi Levanánál, hogy tartsák meg mégis az esküvőt, méghozzá a Holdon. Amikor pedig odautazik, becsempészi a bolygóra a barátait is. Eközben a Holdon Winter hercegnő élete veszélyben forog, mivel mostohaanyja, a királynő benne is fenyegetést lát, hiába nem királyi vér, illetve bomlott meg a lány elméje évekkel korábban attól, hogy nem volt hajlandó használni a képességeit. Jacin, a testőrségbe besorozott hűséges gyerekkori barátja sok veszéllyel szembenézve visszatért hozzá, de talán az ő odaadása sem lesz elég, hogy megóvja a hercegnőt a rá leselkedő veszélyektől.

Na jó, mielőtt átcsapna ez a bejegyzés kontrollálhatatlan rajongói nyáltengerbe (mint ahogy pillanatokon belül át fog), azt azért el kell ismernem, hogy én teljes mértékig tisztában vagyok vele: ez a sorozat - és ez a kötet különösen is – nem hibátlan. Minden kötetben akadtak kisebb-nagyobb bakik és logikai bakugrások, és itt is van egy-két különösen szembeszökő, bár ezeket a történet hevében el tudtam többnyire nézni. Ami viszont már egy kicsit zavart, az a véletlen-faktor volt. A szereplők számos iszonyú, szinte nevetségesen amatőr hibát követnek el a történet során, rendszeresen úgy mennek bele szituációkba, hogy igazából nem tervezték meg, mit fognak csinálni (még akkor is, ha néha azt mondják, megtervezték). Jó pár dolog csak úgy jön össze nekik mégis, hogy közben a kezükre játszik a vakszerencse, például rendszeresen van olyan, hogy véletlenül pont összefutnak valakivel, akit meg akarnak keresni. Persze tulajdonképpen nem vártam én sokat tőlük, hiszen azért a csapatban igazából nincs olyan, akinek bármiféle valós stratégiai tapasztalata lenne… csak egy kiborg mérnök, egy politikus, egy agresszív francia farmerlány, egy mentális beteg hercegnő, egy önös érdekektől hajtott testőr, egy antiszociális kockalány, meg két disszidált katona, akik közül igazi háborút még egyik se látott. Szóval jó, összességében tisztában voltam vele, hogy sokat fognak bénázni, de azt nem gondoltam, hogy ENNYIT.

A másik, ami eléggé furcsa volt nekem, az a lázadásos szál kivitelezése volt. Valahogy… nem illett ez az egész Mockingjay-feeling az eddigi hangulatához a sorozatnak, nyilván mert a történet eredendő cukiságával nem mehetett bele kellőképp a drámába (bár meg kell adnom neki, megpróbálta). Ráadásul ez az egész forradalom is nevetségesen egyszerűen zajlott le, egyszerűen csak hiteltelen volt, hogy ez így végbemehet. Jót tett volna szerintem a sorozatnak, ha az írónő kettébontja ezt az utolsó részt, mondjuk két 600 oldalas kötetben kevésbé lett volna feszített a tempó, és talán egy kicsit hihetőbbre meg lehetett volna írni.

De mivel ezt nem kaptuk meg, így maradt ez az egy kötet 800 oldalban, amit pár nap alatt faltam fel, annyira letehetetlen volt. A cselekmény abszolút magával ragadó és lebilincselő, bár kész csoda, hogy egyáltalán működik, hiszen annyi szálon fut egyszerre, hogy minden józan ítélőképességgel bíró író úgy gondolná, szét fog esni az egész a francba, valahogy mégsem teszi (rendszeresen fut 3-4 szálon párhuzamosan a cselekmény és összesen azt hiszem, 10 különböző szemszögszereplőt számoltam… ez azért elég bevállalós, például nekem a Trónok harcánál se működött). A folyamatos feszültséget az egészen jól sikerült ritmizálás tartja fent, szerintem nagyjából két olyan pontot találtam összesen a regényben, ahol félre bírtam úgy rakni, hogy nem rágtam le az összes körmömet az idegtől, mert egyszerűen valamelyik szálon mindig épp az izgalom legközepében voltunk, ami legtöbbször azzal is járt, hogy éppen egy vagy több karakter élete veszélyben forgott. És persze a végén minden úgy alakul, ahogy az ember előre gondolta (komolyan, én a fejemben listáztam a regény előtt, hogy mire számítok, minden pontot ki tudtam pipálni, még az egészen valószínűtleneket is), de valahogy én összességében mégsem bántam, hogy nem okozott meglepetést a regény, néha jó egy befejező kötettől pont azt kapni, amit az ember remél.

Persze én bevallottan a karakterek miatt vagyok beleesve ebbe a sorozatba, így hát
Winter
valószínűleg akkor is élveztem volna a regényt, ha annyi lett volna a cselekménye, hogy pasziánszoznak a Rampionön. Ebben a kötetben ugyebár névleg Winter a főszereplő, de a nagy lezárás kényszere miatt a kötet sokkal kevésbé fókuszál az ő történetére, mint az előző kötetek a címszereplőére (ilyen szempontból is jó lett volna még egy rész, amiben már be van mutatva az összes fontos karakter). Végül is összességében ez sem ütött vissza, talán azért, mert Winter és Jacin szerepeltek már az előző kötetben is, ha nem is ismertük meg őket rendesen. Illetve volt némi infó a háttértörténetükről a kiegészítő kötetben, a Fairestben, és úgy érzem, nekem az is segített közelebb kerülni hozzájuk, különösen Jacinhez. Neki az előző kötetben még csak jól elszórakoztam a rohadékságán, de ebben a kötetben már felszínre kerülnek a pozitív tulajdonságai is, leginkább a hűsége Winter iránt, meg az, hogy mennyire háttérbe tudja saját magát szorítani, mekkora áldozatokat hoz azért, hogy megvédje a szeretteit. Persze ettől még nem lesz tökéletes, még mindig hideg, távolságtartó és arrogáns, valamint eléggé jellemző rá, hogy számára a cél abszolút szentesíti az eszközt, nem különösebben izgatja hány ember életét teszi maga körül tönkre egészen addig, amíg az közelebb viszi a kívánt eredményhez… de legalább ez fordítva is igaz, amíg nem hátráltatja valami a cél elérésében, addig szívesen teszi azt, ami helyes.

Wintert pedig összességében nem lehet nem imádni, ő az az ideális nép hercegnője típus, mindenkivel törődik, mindenkihez kedves, alázatos, szép meg minden jó. Csak ott az az aprócska bökkenő, hogy úgy tele van pakolva hallucinációval a csinos kis feje, mint befőttel a nagyim kamrája. A mentális állapota kellőképp komolyan volt ábrázolva a regényben, Meyer szerintem szépen kezelte a témát, amiért jár neki a pirospont. Összességében pontosan azt kaptam a két karaktertől, amit vártam: két, a holdi társadalom elitjében felnőtt fiatalt, akik pontosan megtanultak lavírozni az udvari intrikában úgy, hogy életben tudjanak maradni, mégsem rontotta meg őket teljesen, ez pedig pont annyira érdekes perspektíva, amennyire annak hangzik. A kapcsolatukban szerettem azt, hogy nem egykettőre alakult ki, ők voltak az egyetlen páros a történetben, akik már a cselekmény kezdete előtt is ismerték egymást, totyogós koruk óta voltak legjobb barátok, ez pedig szép lassan átalakult szerelemmé, aminek a körülményeik miatt egyikük sem engedhetett. Összességében klassz volt a Hófehérke mese elemeinek beleszövése is a történetbe, szeretem Meyer megoldásiban azt, hogy olyan elegánsan egyszerűek, mindig olyan eszközöket használ, amik amúgy is adottak a történetben, és pont így tud egy olyat csavarni a mesei elemeken, hogy azok felbukkanása mellbevágó és rettenetesen hatásos legyen.

A többi szereplő között a figyelem (meg a fontosság meg az életveszély) szerintem nagyjából egyenletesen oszlik meg, kicsit nyilván Cinder-hangsúlyosan, elvégre mégis ő a fő-főszereplő. Ő meg Kai továbbra is a felelősséggel birkóznak, hiszen a lánynak be kell rúgnia a számára idegen szülőbolygóján egy forradalmat, amit nagyon szimpatikusan, de emberien, kétségektől gyötörten tesz meg.  Akkor is elszorult rendesen a torkom, amikor kiderült, mi a császár B terve arra az esetre, ha a barátainak mégsem sikerülne megállítania a reménybeli feleségét (mellesleg már most tökéletes politikus a gyerek, úgy hazudik, mint a vízfolyás). Scarlet meg Wolf voltak azok a karakterei a történetnek így visszatekintve, akik a sorozat köteteiben minden létező módon és mértékben megszívták, azt hinnéd, hogy a legrosszabb, ami történhet velük az volt, hogy Scarlet fogságba esett az előző részben, de nem, ennél ebben a kötetben csak rondább dolgok következnek. Bár sokan nem szeretik az ő párosukat, de nekem végül is sosem volt problémám velük. Tetszett, hogy a szereplők eljutnak Wolf gyerekkorának a helyszínére, ez a személyes kapcsolódás rétegeltebbé tette azt, ahogy a holdi társadalmat láttatja a regény, meg érzelmi töltet szempontjából is elég erős volt. Jó volt, hogy végül is egészen sok holdi karaktert megismertünk, akik közül a főszereplők mind egy-egy másképpen hátrányos, elnyomott, megfélemlített, szabad akaratában korlátozott csoportból jöttek.

Ezt már a Cress ajánlóhoz is be akartam rakni,
de akkor nem találtam meg a gépemen :D


Eddig vacilláltam, de ez után a kötet után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy Cress és Thorne párosa volt a kedvencem a sorozatból, talán azért, mert nekik kell a leginkább összecsiszolódniuk, mindketten elég nagy jellemfejlődésen mentek át a szemünk előtt, amit kifejezetten érdekes volt követni. Örültem, hogy mindketten kaptak lehetőséget a könyvben a bizonyításra, azok után, hogy mennyit viccelődnek a többiek Thorne üres szájhősködésével, jól jött az a pár alkalom ebben a kötetben, amikor megmutathatta a rátermettségét, illetve a pozitív hozzállásával segített átlendülni más karaktereket a nehézségeiken, és Cressnek is volt alkalma megtalálni a benne mélyen rejtőző hőst.  Iko ábrázolása is jó volt a regényben, hasonló a helyzet vele meg Thorne-nal: először mindketten inkább comic relief-karakternek tűntek a szememben, de idővel jóval összetettebbé vált a kép, ahogy egyre inkább megismertem őket. A robotlánynak is találtam persze shipet a végére, bár nyilván eléggé irreális a dolog, de hát miért pont ő ne lehetne szerelmes?

Tetszett az, hogy bár persze eléggé romantika-hangsúlyos is volt a sorozat a tündérmesei örökség miatt, de közben nem sikkadt el a szereplők között a bajtársias-baráti kapcsolatok kibontása sem. Szerintem majdhogynem minden szereplő megkapta a saját kis bonding pillanatát, ami elég nagy szó, hiszen a szereplők magas száma miatt összesen 8x7=56 ábrázolandó kapcsolatról beszélünk, és akkor Ikót még nem számoltam. De voltak ezek közül különösen szívet melengető kis sziporkák, például az egy beszélgetés alatt kibimbódzó brománc Kai és Thorne között, vagy az, ahogy Cress a kezdeti félelmét legyőzve megkedveli Wolfot és próbál legjobb tudása szerint vigyázni rá (Cress beilleszkedése a csapatba amúgy is minden szempontból szívet melengető). Emlegethetném akár az a „percenként leüvöltelek, de ez valójában csak azt jelenti, hogy törődök veled”-dolog, ami Scarlet meg Winter között bontakozott ki, vagy akár a Cinder és Thorne közötti már-már testvéri viszonyt imitáló barátságot is. De az új szereplők is szépen beilleszkednek, már említettem Wintert, de tulajdonképpen Jacin sem lóg ki annyira a bandából… ennek a kettőnek meg külön jellemzője hogy fura, félig-sértő beceneveket aggatnak a többiekre, amiken különösen jól szórakoztam (jellemző például az egész bandára, hogy Ze’evre úgy hivatkoznak mintha tényleg farkas lenne, ami érdekes volt). Azzal megtámogatva, hogy minden karakter teljesen egyedi, kidolgozott, érthető volt, és szép jellemfejlődési ívet kapott a történet végére, eredményül a legdiverzebb és imádnivalóbb baráti kört kaptam meg, amiről szerintem eddig valaha olvastam. Különösen cukin mutatkozott meg ez abban, ahogy Cinder a vége felé a befolyását arra használta, hogy mindenkinek szépen kiegyengesse a sorsát.



És végül is, bár a Mockingjay-áthallások miatt a lázadozós szál picit egyensúlyvesztett volt tónusában, de összességében szerettem a részben azt, ahogy egyensúlyozott a dráma és a humor határán. Szerintem ügyesen sikerült megtalálni azt a pontot, ahol még a karakterekre épülő komikum nem nyomta el, hanem jól kiegészítette a drámát. Persze teljesen drámai helyzetekből sem volt hiány, személy szerint nekem az egyik leginkább meghatározó az volt, amikor mindenki próbálja visszatartani Cindert, hogy közbelépjen a kivégzések közepette, amit ők is alig bírnak tétlenül végigülni. Továbbá, bár nyilván nem annyira ez a lényeg, de van pár elgondolkodtató kérdés, amivel szintén ügyesen játszik a könyv, például a felelősség kapcsán, de megjelennek bizonyos bioetikai vonalak, például a testünk feletti rendelkezés joga, Wolf kapcsán az, hogy mennyire maradhat önmaga valaki, miközben átalakították az egész idegrendszerét, vagy akár Iko kapcsán az, hogy mennyiben tekinthető embernek egy mesterséges intelligenciával rendelkező robot, vagy akár egy kiborg. Szép volt még, hogy több karakter esetében hangsúlyos volt, hogy meg kellett tanulnia elfogadni önmagát, foglalkozott a holdiak képessége és a főszereplő kiborg mivolta miatt viszonylag sokat a könyv a testképpel, illetve hogy a szerelmet úgy ábrázolta, mint ami a másik feltétel nélküli elfogadásában gyökerezik, viszont ami mégis inspirálja őket ara, hogy jobb emberek legyenek. A hatalom és a vele való visszaélés is megjelenik a regényben, például Winteren keresztül, aki inkább a tébolyt választja, de nem hajlandó használni az erejét mások befolyásolására, míg Cinder az utóbbi megoldásra kényszerül rá, és a barátait is rendszeresen manipulálnia kell, hogy megvédje őket.

A sorozat végül egy elvárható mértékben epic fináléban csúcsosodik ki, ahol már nem kérdés, hogy Levanát el kell tenni láb alól, csak az, hogy kinek milyen áldozatot kell hoznia ezért. Mert a holdi arisztokrácia kb. olyan, mint Az éhezők viadala felfuvalkodott kapitóliumi polgárai… plusz képesek kontrollálni a náluk gyengébbek elméjét. (Igen. Ez pont annyira szar a könyvben, mint amennyire annak hangzik elsőre is.) A vezetőjük pedig nem csak egy végtelenül hatalommániás nő, de ebben a kötetben egyre jobban kiviláglik, hogy egy pszichopata. Természetesen végül minden Cinder és Levana párviadalára fut ki, ami pedig úgy gondolom, méltó tetőpontja volt ennek az egésznek. Utána pedig a levezető pár fejezet tiszta gyönyörűség volt.

Mint már az elején elmondtam, nem tökéletes a regény, azt hiszem, nekem a Cress marad a kedvenc részem a sorozatból, azonban összességében a Holdbéli Krónikákra elmondhatom, hogy Az éhezők viadala óta ez volt az első sorozat, ami annyira tudott invesztálni érzelmileg, mint az, illetve még néhány meghatározó szériája az életemnek (Harry Potter), és bizonyos szempontokból túl is tudott tenni ezeken, másban meg persze nem. Persze leginkább kikapcsolódásra jó és sokat nem kell tőle várni, de szerintem a YA piacon egy kifejezetten egyedi, értelmes és rengeteg élvezetes tartalommal telerakott történet volt ez. Végtelenül szomorú vagyok, hogy vége van, de kíváncsian várom az írónő következő regényét, meg a napokon belül megjelenő novelláskötetet.


10/10 pont

A végére egy kis humor...


Zárásnak némi szomorú aktualitás: mint talán tudjátok, Magyarországon elég mostoha kiadói bánásmódban részesül a sorozat, az első két kötet ugye megjelent, de, annak ellenére, hogy a könyvek jól fogytak, az Alexandra egyelőre nem tervezi a további kötetek kiadását. Hogy meggyőzzék őket, lenne kereslet a könyvekre, a sorozat rajongói petíciógyűjtésbe fogtak. Ha szeretnétek támogatni ezt az ügyet, írjátok alá, hátha így hozzájárulunk ahhoz, hogy ez a méltán világhírű sorozat ne maradjon elérhetetlen a magyar célközönsége számára.