Idézet


2018. február 16., péntek

Hat okos szélhámos kifordítja a sarkából a világot



Leigh Bardugo – Six of Crows és Crooked Kingdom

(Könyvkuckó)

Ez a duológia derült égből villámcsapásként robbant bele az életembe, és most, hogy frissen befejeztem a második kötetet, még napok után is viszketek a vágytól, hogy beszéljek róla, ezért aztán megpróbálom kiírni magamból.

Ez a két könyv hat jobb sorsra érdemes kamasz nem mindennapi története, akiket életük lopásának lehetősége hoz össze. A helyi maffia egyik kisfőnöke, aki bárhova be tud törni. Egy otthonából elrabolt lány, akiből a város legjobb kémje lett. Egy Grisa, aki azért maradt távol szeretett hazájától, hogy megmentsen egy fiút, aki gyűlöli őt. Egy elítélt, akitől elvették a jövőjét, a hazáját és a méltóságát, és már csak a bosszú gondolata élteti. Egy kereskedő jómódban felnőtt fia, aki elmenekült a szülői házból meg a saját démonaitól. Egy mesterlövész, aki képtelen ellenállni a szerencsejátékok csábításának. Mindegyiküknek lenne mit kezdenie a pénzzel, no meg a vele járó lehetőségekkel. De vajon ez a hat csatornapatkány képes lesz betörni a világ legszigorúbban őrzött erődjébe, hogy ellopjanak egy fegyvert, amire szó szerint mindenki vágyik?

Igazából először külön akartam ajánlót írni a két könyvről, de a második részt olvasva belátom, hogy ez nagyjából felesleges. A két regény olyan szorosan összekapcsolódik, hogy szerintem könnyedén kiadhatták volna egy kötetként is őket, ebben valószínűleg az akadályozta meg a kiadót (az anyagi megfontolásokon kívül), hogy a regények külön-külön is 500 oldal körül járó, masszív fantasyk. Ezért én most próbálok majd a teljes történetről spoilermentes véleményt alkotni.

Évek óta ismertem már hallomásból Leigh Bardugo nevét és a Grisaverzumot, és bár az előző sorozata is érdekelt, ami a világban megjelent, eddig elijesztettek azok a vélemények, amik szerint sok YA klisébe esett bele az írónő a megalkotásakor. Erről az azonos világban játszódó, de teljesen más karaktereket követő sorozatról viszont szinte mindenki elismerően nyilatkozott, még azok is odavoltak érte, akik a korábbi könyveit annyira nem kedvelték, ezért végül úgy döntöttem, hogy ez is alkalmas olvasmány lesz a világba való bekapcsolódásomhoz. Ez az első pillanatban nem tűnt annyira zseniális ötletnek, mivel a könyv az első száz oldalon olyan mennyiségű információval vágott pofán, hogy csak kapkodtam a fejem, és enyhén elbizonytalanodtam, hogy fogom-e tudni követni a különböző Grisa erőket, a számos népcsoportot, vagy épp a Ketterdam városát benépesítő szélhámosok listáját. Szerencsére viszonylag hamar sikerült összeszednem magam az első sokkhatásból, és onnantól már könnyedén tartottam a lépést, sőt, annyira megszerettem ezt a környezetet, hogy a világépítés az egyik legnagyobb pozitívumává vált számomra a regénynek.


A Grisaverzum sok okból lenyűgöző, a Six of Crows helyszínválasztása pedig nagyon alkalmas arra, hogy befogadjuk a világ lehető legtöbb részletét. Ketterdam városa ugyanis semleges föld, ami valamelyest független a világban folyó csatározásoktól, ezért a környezetében található számos országot és népcsoportot egy nagyjából külső szempontból ismerhetjük meg. Nagyon izgalmasnak találtam azt is, hogy van ugyan varázslat a világban, de ez korántsem mindenható, sőt, a Grisákat (a varázserővel rendelkezőket) a különböző országokban üldözik, rabszolgasorba vagy épp seregbe vonulásra kényszerítik, hogy az erejüket a saját céljaikra használják fel. A kor is valamivel előrehaladottabb a legtöbb high fantasy világnál, itt már nem a középkor, sokkal inkább az újkor az inspiráció, hiszen a lőfegyverek használata, a pirotechnika és a hosszú távú tengeri kereskedelem is teljesen mindennapos dolgok. De a kulturális referenciák is kifejezetten érdekesek: Ketterdam városa a korabeli Velence ízeit hordozza és a flamand kereskedővárosokból is merített az írónő (utóbbi leginkább abban érhető tetten, hogy a nevek és elnevezések időnként kifejezetten hollandosak), Ravka és Fjerda Oroszország véráztatta történelmének különböző szakaszaival mutatnak párhuzamokat, de találunk itt pusztában vándorló nomád törzseket, ortodox keresztény referenciákat és időnként némi közel-keleti beütést is. És valahogy az egész katyvasz összeáll egy olyan lenyűgöző egységgé, hogy bár csak most tettem félre a Crooked Kingdomot, alig várom, hogy újra belevethessem magam a világba.

Frissítőleg hat a témaválasztás is: ez a könyv nem egy műfajtól megszokott nagy ívű, epikus háborús történet. Nem, ez a duológia történetileg a filmes világból ismerős ún. heist műfajba tartozik, azaz egy bűnügyi regény, ami egy (vagy több) lopás megtervezéséről, megvalósításáról és következményeiről szól. És rólam azért azt tudni kell, hogy én szerintem még egy klasszikus heist filmet se ültem végig. Az Ocean’s Elevennel megpróbálkoztam vagy kétszer, de egyszer sem kötött le, és feladtam. XD (Ha nem számítjuk az olyan, szintén műfajhatáros eseteket, mint például az Inceptiont.) Itt mondjuk szerencsére nem ez a helyzet, egyik regény sem vált egy pillanatra sem unalmassá, pedig a második résztől féltem, hogy az első kötetet összefogó fókuszpont elvesztésével nem fogja mjad tudni hozni ugyanazt a szintet a cselekmény. Szerencsére nem így volt, a Crooked Kingdomis a legutolsó oldalakig pattanásig feszítette az idegeimet. Viszont az a szerény meglátásom, hogy ez a konkrét történet, a már megalapozott világfelépítésen és a remek, dinamikus cselekményen kívül elsősorban a karakterek miatt működik nekem.

Utoljára a Holbéli Krónikákban volt szerencsém ilyen mesterien vezényelt csoportdinamikához. Minden egyes szereplőnek a hat fő szemszögszereplő közül patikamérleg precizitással kiadagolt erényei és hibái vannak, amihez mindig akad másik karakter, akivel összesúrlódva tudják egymást csiszolni és így a két regény alatt mindenki jelentős mértékű jellemfejlődésen esik át. Plusz mindegyiküknek jut egy kellően tragikus háttértörténet, amit szintén megismerünk, és így alapot kapunk ahhoz, hogy a nem feltétlen morálisan hófehér cselekedeteik ellenére megkedveljük ezeket a szereplőket, és szorítsunk nekik, hogy a végén jóra forduljon a soruk. Mert Ketterdam világa bizony nagyon kemény hely, és a főszereplőinkkel nem egyszer esett meg igazságtalanság, ami teljesen romba döntötte az életüket. A szerelmi szálak is hasonló logika mentén vonzóak: van, amelyik néha kicsit szirupos (főleg Nina és Matthias tolják durván ezt a star-crossed lovers-dolgot), de ez is abba a körbe tartozik, hogy az ember már szinte visítana frusztrációjában, hogy történjen végre valami jó ezekkel az emberekkel, mert annyira megérdemelnék. Bár hivatalosan ez egy YA regény, és a főszereplők 16-17 év körüliek, de még a korabeli viszonyokhoz képest is idősebbnek érződnek a koruknál, mivel annyi szenvedést kellett kiállniuk, és kevés kivételtől eltekintve évek óta saját magukról kell gondoskodniuk.

Az egyetlen, akinél nem működött nekem ez a megkedveltető formula, az Kaz volt. Bár kétségkívül ő a leginkább antihős a bandából, néha mégis azt éreztem, hogy az írónő azért csak azt szeretné, hogy ő is belopja magát a szívembe, aminek makacsul ellenálltam, és legfeljebb értékelni tanultam meg a második kötet végére. Ami még nagyon tetszett, azok az erős női karakterek voltak, Nina és Inej is mindketten a tehetségük miatt kerülnek a csoportba, és bár határozott és karakán csajok, akik a harcban is megállják a helyüket, közben mégis sikerül jó kombinációban hozniuk a nőiességet is, hiszen Nina a szexuális vonzerejét és a konkrét fizikai nőiességét, Inej pedig az érzelmi intelligenciáját tudja kiaknázni számos helyzetben, és ezzel segítik a többieket. És bár van mindkettejüknek szerelmi szála, nem éreztem, hogy ez definiálná őket, nem dobnak el mindent a felbukkanó pasi kedvéért, tudnak a célra koncentrálni, sőt, képesek és hajlandóak lennének lemondani a romantikus kapcsolat lehetőségéről, ha amiatt fel kéne adniuk a céljaikat vagy az értékeiket.



„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart."

Ezt a Seneca idézetet egy volt tanárom tette ki a facebookra, miközben olvastam a könyvet, és nagyon megmaradt nekem, mivel sok szempontból úgy érzem, hogy erősen rezonál ez a mondat a szereplők helyzetével, és az első könyv egyik tételmondatával is: „The heart is like an arrow: it demands aim to land true.” Azaz, nagyon durva fordításban: a szív olyan mint a nyíl, célra van szüksége, hogy találjon. A duológia hat főszereplője azért is olyan érdekes, mert a regényben mindegyikük karakterdefiniáló válságon esik át. Más egy kicsit ez, mint a szokott YA történetek felnövési problémái, hiszen ezek a fiatalok már egyszer tudták, vagy tudni vélték, hogy kik ők és mik a céljaik az életben, de váratlan események megingatták őket. A regényben mi már ebben az állapotban találjuk őket, hogy a magukról alkotott képük összeomlott vagy összeomlóban van, és az igen hektikus történések közepette kell megtalálniuk, hogy igazából mit szeretnének elérni az életben. Van itt hova fejlődni, legyen szó két katonáról, akik egy háború ellentétes oldalán harcoltak, de meglátták egymásban az embert, és már nem tudják, mit gondoljanak arról a gyűlöletről, amiben nevelték őket, egy kisemmizett fiúról, akinek meg kell tanulnia harcolni magáért, egy Grisáról, akinek a legfontosabb ember az életében azt tanította, hogy az ereje átok, ami csak szenvedést és halált hoz, vagy egy nagyon vallásos lányról, akit eladtak prostituáltnak, és kénytelen volt sok, a lelkiismeretével ellenkező dolgot tenni. Sőt, akár egy megátalkodott antihős is kénytelen lehet belátni, hogy mégiscsak vannak emberek, akik fontosak az életében, és olyan erkölcsi határok, amiket már ő is vonakodva lép át. Ezek mind borzasztóan érdekes ívek és felvetett morális kérdések, és kellett a két hosszú kötet, hogy valamennyire be lehessen fogni őket.

Lassan befejezem, mert ha nem vigyázok, egy fél könyvnyit fröcsögök arról, hogy milyen remek volt ez a két regény… amit már szerintem már ennyiből is megértettetek. Olvassátok el ezt a borzalmasan izgalmas, lenyűgöző történetet, amiben olyan kis emberek, akiket mindenki semmibe vett, végül a tehetségük és az eszük révén kiemelkednek és kiállnak a hasonló elnyomottakért. És ezt többek között azért is tudják megtenni, mert nem nézik le egymást, hanem az értéket látják meg a másikban, és a legjobbat hozzák ki egymásból. Közös utazásuknak pedig minden pillanata szédítő kaland.

10/10*****  pont

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése