Kisvárosi sátán

Stephen King – Hasznos holmik

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, nem maradhat ki a műveltségemből Stephen King, így már régen elhatároztam, hogy olvasok tőle valamit. Hogy mit, azt a középiskolai angoltanárom döntötte el, aki egyik órán kifejtette, mennyire jó könyv ez. Mivel volt már közös pont az ízlésünkben, úgy döntöttem, hiszek neki, így esett a választásom a Hasznos holmikra.

Castle Rock álmos új-angliai kisváros, ahol a lakóknak megvannak a maguk kis sötét titkai, de azért alapvetően jól eléldegélnek egymás mellett. Ennek a kerek kis világnak a működését zavarja meg egy rendkívüli esemény: új bolt nyílik. A Hasznos holmik elsőre érdekes antikos üzletnek tűnik, csakhogy van egy furcsasága, az, hogy a boltban mindenki megtalálja a szíve vágyát. Ki baseball-kártyát, ki rókafarkat, ki gyönyörű babát visz haza a boltból, mégpedig rendkívül alacsony áron: mindössze annyi pénzt fizet érte, amennyi épp nála van, ezenkívül egy szívességet, egy ártatlan csínyt kell elkövetnie a boltos kérésére. Eleinte mindenki rendkívül boldog, de ez lassacskán bűntudatba és paranoiába csap át, ahogy a csínyekről kiderül, hogy talán mégsem annyira ártatlanok. Vajon kiderül a rejtélyes boltos, Leland Gaunt valódi szándéka, és meg tudja állítani valaki, mielőtt túl késő lesz?

Nahát, én valami tévedésben éltem eddig, mert Kingről csak annyit tudtam, hogy ő a „horror királya”. És hát félni azt nem féltem, kérem. A kiömlő belek, vér, agyak érzékletes leírásánál se nagyon undorodtam már, mert annyira vártam, hogy legyen valami, és végül is ezek csak szavak voltak. Talán képernyőn jobban hat, nem tudom.

Emellett meglepetésként ért, hogy King még valaminek a királya: a végtelenített expozícióé. Csak teltek és teltek az oldalak, és lassan már a kisváros minden lakójának az összes szennyesét elém terítette az író, legalábbis én azt hittem, ám később kiderült, hogy tévedek, mert van még ott, ahonnan ezek jöttek. Közben, bár érdekelt mindaz, amit King elmondott, már alig vártam, hogy mozgásba lendüljenek az események. A helyzetemen nem segített a fülszöveg, ami lelövi az első igazán izgalmas eseményt, de ennek a bekövetkezésére is kell várni 250 oldalt. Ezután szerecsére nagyjából egyensúlyba kerülnek a karakterleírások és az izgalmas események. A könyv vége felé van még egy rosszul időzített leíró rész: amikor már csak tudni akarnám, hogy mi történik, kapok még egy elemzést a baptisták és katolikusok konfliktusáról, amiről, őszintén, eddig is tudtam a megértéshez eleget. Az nem hiányzott volna már nekem onnan.

Kép a kicsit sem retró film színészeiről

Ezt azonban meglepően könnyen meg tudom bocsátani az írónak, aminek az az oka, hogy végig érdekelt, amiről írt. Még úgy is, hogy a karakterei többnyire nem voltak szimpatikusnak mondhatók. Volt itt mindenféle rossz, az erőszakos vadbaromtól a játékfüggő skizofrénen át a drogos bűnözőig (csodálatos, hogy ennyi őrült megfér egy csárdában... városban). Voltak azonban egész másféle rosszak is: az egész egyszerűen kicsinyes, buta emberek. Brian Rusk anyja valószínűleg megnyerte nálam az évtized legrosszabb fiktív anyja címet, egyszerűen minden mondatától undorodtam annak a nőnek. A másik, amitől a hideg rázott, a polgármester felesége volt: a lelkileg megtört, áldozat szerepébe teljesen beletörődött nőé. Sokféle sorsot vonultatott fel a regény, némelyiket épp csak érintettük, másokat egész részletesen megismerhettünk, de egyik se volt szívderítő.

Némiképp ellensúlyozta ezt a két főszereplő, meg néhány pozitív mellékszereplő. Alan meg Polly se makulátlanok, mindkettejüknek megvan a maga múltja, tragédiája, a maguk hibái és rossz pillanatai, összességében mégis pozitív érzést hagynak az olvasóban, mert ők azok a karakterek, akik küzdenek végig, akkor is, amikor a világ szó szerint szétesik körülöttük. A szerelmük is szépen van ábrázolva a könyvben, az a fajta felnőtt szerelem, amikor egy egész élet után kerülnek össze, és már egyikük se várhatja el a másiktól, hogy azonnal szőröstül-bőröstül átadják magukat, mégis erős támasz ez a kötelék. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nehézsége a kapcsolatuknak, és nem inognának meg ők is emberként, mert persze belesétálnak Mr. Gaunt csapdájába előbb-utóbb. Egyszerűen ők azok, akik nem adják fel teljesen (csak majdnem), akik legyőzik önmagukat, a könyv végén pedig örülhetsz Alan megvesztegethetetlen igazságkeresésének, Polly éles eszének és tartásának, valamint Alan embereinek, különösen Norris Ridgewicknek a bátorságának, mindhalálig tartó hűségének.

Azt nem nehéz összerakni, hogy Mr. Gaunt maga az ördög, gátlástalan élvezettel utalgat is rá szóviccek formájában. Viszont a módszerei sokkal-sokkal érdekesebbek voltak számomra a személyénél. A csínyeket általában olyannal követteti el, akinek semmi köze az áldozathoz, de közben másra tereli a gyanút, valaki olyanra, akivel a megtréfáltnak régi ellenségeskedése, vitája van. Kívülről nézve teljesen átlátszó, hogy a csínyeket nem azok követik el, akikre rákenik, de ha az ember agyát elborítja a düh, akkor nyilván arra az emberre fog gondolni, akinek oka is volt rá, hogy bántsa.

Azt el bírnám viselni, ha
megjelenne a filmplakáttal, mint borítóval

Elsősorban azért szerettem ezt a könyvet, mert szerintem nagyon jól bemutatja, hogyan működnek az emberi kapcsolatok. Jó, a természetfeletti faktor nélkül nem indulna mindenki nagykéssel mészárolni a szomszédot, de azért valljuk be, kicsiben mi is így működünk. A mindennapi súrlódások is elmérgedhetnek két személy közti állóháborúvá, legyen az házastárs, kolléga, gyerek. Az is sokszor igaz, hogy aki egyszer megbántott minket, arról már hajlandóak vagyunk minden rosszat feltételezni, különösebb átgondolás nélkül is. Az is tetszett, amit a könyv Alan és Polly történetén keresztül a múlt elengedéséről, a tragédiák feldolgozásáról próbált átadni. Meg persze gyakorló katolikusként elevenembe vágott a vallási vita elfajulásának krónikája is, ami mondjuk szerencsére jó messze áll a valóságtól, előítéletek vannak, de közel sem tapasztaltam őket ennyire szélsőségesnek a környezetemben. Végül is nekem ez a könyv legfőbb tanulsága: meg kell próbálnunk túllépni a sérüléseinken és elengedni az előítéleteinket másokkal szemben, mert ha nem tesszük, akkor a közösségeink csak a kirakatban lesznek jól működőek.

Ami még tetszett, hogy az író érezhetően több regényt is írt már ebbe a kisvárosba, kettőnek utalgatott nagyon konkrétan a cselekményére (a Cujo-ét úgy is felismertem, hogy nem olvastam, nem is láttam a filmet), és érdekes volt belegondolni, hogy különálló sztorikból milyen kis világot épített fel.

Összességében megérte ráfordulnom végre Stephen King munkásságára, ha nem egészen olyan is volt, mint vártam, azért tetszett. Biztos vagyok benne, hogy fogok még tőle olvasni.

Kinek ajánlom? Kisvárosi lakóknak, türelmes embereknek, akik nem várnak azonnal vért meg beleket, mert a könyv első felével nem lesznek megelégedve.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Számos borítóval jelent meg, a magyarok mindegyike eléggé retró, szóval azok nem nagyon tetszenek. Az angolok között se találtam jobb borítót. :D

Kedvenc szereplők: (1) Alan (2) Norris (3) Polly (4) Brian (5) Nettie

Kedvenc jelenetek: (1) a vége (2) Alan kikérdezi Seant a kórházban (3) Brian öngyilkossága (4) Polly a nagynénjével álmodik (5) Norris majdnem felakasztja magát

Mélypont: Brian anyját én ütöttem volna agyon lapáttal, amikor a polgármester kinyírja a feleségét, amikor Alan majdnem elcsábul

Kedvenc ötlet: -

Viharsziget

(Filmszemle)

Ezúttal jöjjön egy filmajánló, amit különösen a figyelmébe ajánlok azoknak, akiknek tetszett az Eredet, mert történetesen jópár párhuzamot látni a két sztori között. Terveztem összeszedni ezeket egy táblázatban de aztán nem volt energiám rá.

A cselekmény egy Isten háta mögötti kis szigeten játszódik az 50-es évek elején, ahova a két rendőrbíró, Teddy Daniels (Leonardo di Caprio alakításában) és újdonsült társa, Chuck Aule szigorúan munkaügyben utaznak el. A szigeten egyetlen intézmény található: egy elmegyógyintézet, amit a legveszélyesebb bűnözőknek, nevezetesen a gyilkosoknak tartanak fenn. Innen szökött ki meglehetősen gyanús körülmények között egy veszélyes rab: egy nő, aki megháborodott, és meggyilkolta a saját gyerekeit. A rend őreinek az a dolga, hogy a helyi erőkkel együttműködve próbálják felkutatni a szökött a rabot. 

Azonban Ted minél többet dolgozik, annál inkább úgy érzi, valami nincs rendjén. Az igazgató és a főorvos nem hajlandóak együttműködni, a kihallgatott rabok vallomásaiban különös ellentmondások mutatkoznak. Néhány nap után szíve szerint feladná, de nem lehet: beüt egy vihar, ami miatt képtelenség elhagyni a szigetet. Ted tehát nyomoz tovább, és baljós sejtelem keríti hatalmába: lehetséges, hogy a páciensein nagyon humánusan segíteni próbáló doktor valójában tiltott orvosi kísérleteket végez a világítótoronyban?

Mint minden jó thrillerben, ebben a filmben is megfelelő mennyiségű borzongást találunk. Az aláfestő zene pazar, főleg ha úgy nézzük, hogy nem is külön ehhez a mozihoz készült, hanem „csupán” megfelelően összeválogatott klasszikus zeneművek sorozata. A jelenetek látványvilága is sokszor (na jó, mindig) kifejezetten hatásfokozó, Ted rémálmai a feleségéről és koncentrációs táborbeli emlékei szerintem a legjobb példák, ott jópár érdekes megoldást találunk, és igen, a szüleim egy ilyen jelenetnél ugrottak föl, hogy ők ezt most nem nézik tovább. Én maradtam, és nem bántam meg. :)

A történetvezetés is alapos, megfontolt munkára utal, bár ebben szerintem közrejátszik az is, hogy könyvadaptációról van szó, mint utólag kiderült számomra. (Mostanában úgy érzem, mintha csak könyvekből tudnának értelmes filmet csinálni, tisztelet a kivételnek.) A cselekmény a közepe felé talán kissé ellaposodott, a végére megint nagyon jól felpörgött, és bár az egyik legnagyobb poént lehet sejteni előre, bőven elég apró részlet marad, ami miatt utána is tűkön fogunk ülni.

Ami viszont abszolút kiemeli a filmet az átlagos pszichotrillerek közül, az az elképesztően jó színész játék. Minden szereplő kitett magáért, nekem a főszereplőn kívül a Chuckot játszó Mark Ruffalo, Michelle Williams, Ted felesége és a főorvost alakító Ben Kingsley lopta be magát nagyon a szívembe.

Szóval, aki rászán két és fél órát az életéből erre a filmre, az számíthat némi lelki terrorra, egy nagyon izgalmas történetre, és egy olyan végkifejletre, ami még sokáig kísérteni fog. A film zárómondata egyszerűen tökéletes, de közben is van jó néhány jelenet, ami nagyon erősen megmaradt bennem. Minden nem túl érzékeny lelkű, jó filmekre kiéhezett embernek tudom ajánlani. :)