Csillagainkban a hiba – a film

(Filmszemle)

Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is túl vagyok, jöhet az alkotás. :)

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik, és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

Először azokhoz szólnék, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:

Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban. Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról, emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit, ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket megmozgató filmeket, ugye...

És innentől SPOILER-tartalmú mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:

A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.

Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek ugyanolyan gördülékenyek.

A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13, 12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút, hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte ilyen szempontból.

Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt, ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn. Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett el a lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor, de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.

A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig, mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört, alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon mélyen is.

És a színészi játéknak meg a történetnek együtt sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet, hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen szempontból is teljesültek az elvárásaink.

Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam ezeket a gondolatokat, újra el tudtam rajtuk elmélkedni. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az örökkévalóság.

A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó volt, hogy ez megjelent a filmben.

A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét, mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet, hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.

A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.

A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D

És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V, mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése), ezeket is érdemes figyelni.

Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)

10/10*

Az Éhezők Viadala

(Filmszemle)

Ugyan a magyar premier másnapján (azaz az amerikai premier napján) láttam a filmet, mégsem sikerült eddig annyi időt összekaparnom az érettségi hajrában, hogy normálisan leüljek bejegyzést írni. Egy cikket már sikerült alkotni az újságba, először egybe akartam a kettőt, csak aztán rájöttem, hogy a sima filmajánlót nem tudom összegyúrni ezzel az inkább összehasonlító jellegű elemzéssel, úgyhogy ezt későbbre halasztottam. Szégyen, gyalázat, de most végre megérkeztem a külön kis eszmefuttatásommal a blog számára, amiben a filmet a könyvvel fogom összevetni. Ha valaki nem olvasta a regényt, csak a film iránt érdeklődik, az ezúttal nem jó helyen kapirgál. :) A könyv bemutatását megtalálhatjátok ITT.

A német plakát (menő)

Azt hiszem, a forgatókönyvíróknak nem volt túl nehéz dolguk, hiszen a könyv viszonylag rövid terjedelmű, ráadásul mozgalmas történetű. Abban bíztam, hogy ezért nem sok mindent kell majd változtatni az eredeti cselekményen, és ez az én megítélésem szerint nagyjából be is jött. Igazából a cselekménymenet lényegi részében nem sok változás történt, az egyetlen igazán idegesítő dolog számomra Madge kiírása volt, aminek eredményeként a fecsegőposzátás kitűző eredete meglehetősen értelmetlenre sikerült (igen, felettébb valószínű, hogy a rongyos zugbeli néni csak úgy a csaj kezébe nyom egy színarany ékszert).

Persze, voltak dolgok, amiket máshogy kellett megoldani, mint a könyvben, hiszen nem forgathatták úgy a filmet, hogy hozzátapadnak Jennifer Lawrence fejéhez, és csak az ő szemén keresztül látjuk a világot. Így az információhintést ügyesen a különböző interjúrészletek, hírblokkok bevágásával, illetve a Játékmesterek szerepléseinek megnövelésével érték el, ami nekem kifejezetten tetszett. Seneca jóval nagyobb szerephez jutott így, mint a könyvben, de Snow elnök is többször tűnt fel a színen. Egy helyen nem volt elég egyértelmű szerintem az információszolgáltatás: a raktár felrobbantásánál nem igazán emelték ki, hogyan jött rá Katniss az aknákra, ami kicsit furcsára sikerült. Alkalmaztak olyan jeleneteket is, ahol viszont tényleg a főszereplő (vagy valaki más) szemszögéből láthattunk egy-egy dolgot, így például felmehettünk az indítócsővel, vagy megérezhettük Katniss lámpalázát, ez átélhetőbbé tette a filmet.

Nagyon örültem az olyan apróságoknak, amik a könyvben nem voltak benne, de hozzáadtak a filmhez, például a vérmintás azonosítás az Aratásnál, a képernyős üveg a Kiképzőközpontban, vagy a Játékmesterek irányítópultja.

Ruta halála kellően meghatóra sikerült

A színészi játék is jócskán dobott a produkció értékén. Néhány hónapja még szemöldökráncolva nézegettem a castingot (amit egyértelműen valamelyik hajfestékgyár szponzorált, hiszen mindhárom főszereplő más hajszínt kapott, mint az eredetiben), de végül is majdnem mindenki kitett magáért, hihetően alakították a karaktereiket. Lawrence nagyságrendekkel szerethetőbb Katnissnek bizonyult, mint az eredeti könyv főszereplője, Josh Hutcherson is nagyon peetás volt, Liam Hemsworth pedig pont annyira nem szerepelt, mint Gale a regényben. XD A felnőtt színészek is meglepően jól teljesítettek, mindenki hitelesen játszotta a maga karakterét, Effie megfelelően nyafkára és sekélyesre sikerült („Nem baj, hogy a hivatásosak sokkal erősebbek és ügyesebbek nálatok… ők nem kapnak ám ennyi desszertet!”), Cinna és Haymitch is megfelelt az elvárásaimnak. Egyedül talán Snow elnökben csalódtam, aki egyáltalán nem volt félelmetes, véreres szemű Mikulásnak tűnt (a háttérben látható rózsákért viszont pirospont, na, azok félelmetesek voltak).

Felgyújtás előtt

Akadt néhány jelenet, amit látványvilág szempontjából vártam nagyon, és nem csalódtam. A Kapitólium lélegzetelállító díszleteket kapott, az emberek pedig úgy festettek, mintha a tervezők a legvadabb vágyálmaikat próbálták volna kiélni („Ú, tudom, tudom! Legyen a csajnak fél méter hosszú, szivárványszínű szempillája!” „Zseniális, csináljuk!”). A sarkalatos jelenetek számomra a tüzes ruhában kocsikázás, meg a vadászdarazsak mérge által keltett hallucinációk voltak, és mindkettővel elégedett lehettem, főleg az utóbbival. A hangulatkeltést szuper aláfestő zene is biztosítja, nagyon jól kihasználták ennek az adottságait.

Persze, nem állítanám, hogy minden mozzanatában tökéletes volt a film. Kissé fájlalom például a barlangos rész lerövidítését, bár érzelmileg meg intenzívebb volt, ami persze nem biztos, hogy jó. A filmből ugyanis nem igazán jön át Katniss és Peeta kapcsolatának a bizonytalan, hazugságokra épülő, édes-bús jellege, inkább csak egy bimbódzó tinirománcot kaptunk. A mutánsok sem voltak például egyéniek, így sokkal kevésbé sikerültek érzelmileg terrorizálóra.

Tetszett a természetesség is: Lwarence-nek minden szeplőjét és bőrhibáját láthattuk, de a napokig tartó erdőben fetrengés után sem voltak épp patyolattiszták hőseink

Nem igazán örülök, hogy a reklámhadjáratban máris
túldimenzionálták a szerelmi-háromszög dolgot,
mintha ez lenne a legfontosabb a filmben
(pedig a történet alapján nem annyira hangsúlyos)

Szerintem a világ baromsága, hogy egy Amerikában ilyen népszerű filmet kis hazánkban csak felirattal adnak, mindazonáltal végül is nem volt rossz így nézni. Szeretem a színészek hangját, és szépen, artikulálva beszéltek, megértettem volna az időnként meglehetősen félrefordított felirat nélkül is.

Összességében véve szerintem kiemelkedően jól sikerült feldolgozás a film, méltó a könyvhöz. Az elején tűkön ültem, a közepén könnyekig hatódtam, a végén pedig felháborodottan követeltem a folytatást, ami remélem, minél előbb elkészül.

Agora

(Filmszemle)

Alexandria, időszámításunk utáni négyszázas évek. A tudományok és művészetek csodás városában a kor legkiemelkedőbb női tudósának, a csillagász Hypatiának életét követhetjük figyelemmel. Férfiak egész hada lesi minden szavát, és azon kívül, hogy tanulni akarnak tőle, némelyikük még a kezét is szívesen elhódítaná, a nőt azonban jobban foglalkoztatják a bolygók mozgásának rejtelmei, mint hűséges udvarlói. Békés élete azonban fenekestül felfordul, amikor a város vezetősége kiprovokál egy lázadást az egyre erősödő keresztény lakosságból, ami végül véres és kegyetlen harcba torkollik. Hypatia ugyan elveszti az édesapját, de maga megmenekül, és mivel csodálói egy része átkatolizál, és fontos pozíciókba kerülnek, egy ideig biztonságban van. Célja, hogy kiderítse, hol helyezkedik el valójában a Föld a Naphoz képest, és hogyan kering. Azonban a város vezetőinek szemét szúrja az intelligens és befolyásos pogány nő határozott fellépése. Amikor a zsidók és keresztények között újabb véres harc robban ki, többé már ő sem menekülhet…

Mindenféle kritikát lehet olvasni erről a filmről a neten, ezek általában megemlítik, hogy a rendező mennyire alulteljesít magához képest a filmmel kapcsolatban. Ha ez igaz, akkor mindenképpen meg kell néznem. A történet egyáltalán nem lapos, nem is dagályos, ahogy néha tapasztalhatjuk a történelmi alapú alkotások esetében. A valós események eltorzítása a mondanivaló érdekében persze előfordul, de ez nem annyira zavaró (kivéve a könyvtár lerombolását, mert az igen).

És mi is ez a mondanivaló? Nehéz meghatározni, mert nem nagyon szájbarágósan adják elő a dolgot, ami nálam kifejezetten jó pont… Én abban látom a film fő gondolatiságát, hogy megmutatják: a vallási fanatizmus kegyetlen és ostoba dolog, attól függetlenül, hogy milyen vallás képviselői követik el. Mondják keresztényellenesnek a filmet, amiben van valami, de csupán féligazság, hiszen a zsidókat, illetve a pogányokat sem tünteti fel sokkal jobb színben a film. Mindegyik oldal követ el hibákat, és ez itt a lényeg. Hogy ebben a kérdésben nincs igazság, nincs abszolút jó döntés, egyedül a tolerancia a kivezető út. (Ezt egy elkötelezett katolikus mondja!)

Aki viszont abszolút kiemelkedik a kor kusza erkölcsű emberei közül, az a főszereplő, Hypatia. Ebben a tökéletességbe hajló idealizálásban rejlik a karakter igazi gyengesége, de Rachel Weisz szerintem rendkívül hihetően alakítja a karaktert, ezért végül nekem is életszerűvé vált. A mellékszereplők talán még jobban: nekem elsősorban a szerelmes férfiak tetszettek, köztük a vallási fanatikussá lett egykori rabszolga, vagy Hypatia áttért tanítványai. Sok rendkívül jó színész játszik a filmben, és a látványvilág sem utolsó.

Összességében szerintem ez egy rendkívül hatásos és elgondolkodtató történelmi dráma. Ha bárhol megnézitek róla a beszélgetéseket, ellentétes véleményeket valló emberek kardoskodásait láthatjátok, de szerintem pont ez mutatja, hogy a mű elérte a célját. Bátran merem ajánlani.

10/8

Amikor minden változik

(Filmszemle)

„Egy zsidó anekdota szerint egy férfi egyszer felállította a fiát a lépcsőre, majd azt mondta neki: ugorjon, ő majd elkapja. A fiú ugrott, az apa pedig elkapta. Ezután föltette a második lépcsőfokra, és megint elkapta a fiút, amikor az levetette magát. Így tettek egészen addig, amíg a gyermek már a legfelső lépcsőfokon állt. Megint azt mondta neki: ugorjon, el fogja kapni. Ám amikor a fiú elrugaszkodott, ő az utolsó pillanatban hátralépett. A gyermek a lépcsőre zuhant. Amikor vérző arccal, sírva megkérdezte az apját, hogy miért tette, ő annyit mondott: ebből majd tanulsz.”

Bevallom, először kissé kegyetlennek és értelmetlennek éreztem a fent idézett történetet, amivel a mozi indít, de gondolom, nem lepődik meg senki, ha azt mondom, hogy az anekdota a film végén még kicsit megváltozott formában visszatér, és akkor már egészen más kicsengése lesz.

April Epner (Helen Hunt) tanítónő egy new yorki iskolában. Egész élete a gyerekek körül forog, így nem csoda, hogy a negyvenhez közelítve már legszívesebben saját csemetéjét terelgetné, csakhogy ezzel van egy árnyalatnyi gond. Frissen házasult férje még egyáltalán nem érett a gyermekáldásra, és egy év sikertelen próbálkozás után elhagyja Aprilt. Ha mindez nem lenne elég, nemsokára meghal az anyja is. A nő élete romokban hever, „Then She Found Me” (=amikor rám talált), ahogy az eredeti cím is mondja, a vér szerinti anyja: egy műsorvezetőnő valami sokadrangú tévécsatornánál, akinek feltett szándéka, hogy az élete részévé váljon, akár tetszik Aprilnek, akár nem. Ráadásul a szerelem terén is bonyodalmai támadnak, belehabarodik egy elvált, több gyermekes apukába (Colin Firth), akibe talán nagyon nem kéne…

Először is leszögezném: hiába írják vígjátéknak a filmet, egyáltalán nem az. Jó, van benne némi helyzetkomikum, de talán egyszer vagy kétszer ha igazán nevettem a filmen. Nem, az Amikor minden változik sokkal inkább dráma. Finoman adagolt, sok iróniával átitatott dráma. Elgondolkodtató és eredeti módon nyúlt hozzá ahhoz a bonyolult kérdéskörhöz, hogy mitől lesz jó egy szülő, lehet-e olyan a kapcsolat az örökbefogadott gyermekek esetén, mint a vér szerintiekkel. Nagyon érdekes April és vér szerinti anyja közötti kapcsolat alakulása, ami tulajdonképpen a cselekmény egyik kulcsmotívuma. Ezen kívül a párkapcsolatokról, meg úgy általában az életről is mond pár nagyon súlyos dolgot a film.

Mindezt úgy teszi, hogy közben mindvégig leköti az embert, fantasztikus színészi játék eleveníti meg a kegyetlenül valóságos figurákat. Akad pár torokszorító jelenet a filmben, és azt hiszem, ez a mű jóval túllép azon a „romantikus vígjáték”-sablonon, amivel megpróbálták eladni. Ha valaki egy igényes, érdekes, szép filmet akar látni, ami mégis emberi nyelven van, és élvezhető, akkor határozottan ez az, amit keres.

Viharsziget

(Filmszemle)

Ezúttal jöjjön egy filmajánló, amit különösen a figyelmébe ajánlok azoknak, akiknek tetszett az Eredet, mert történetesen jópár párhuzamot látni a két sztori között. Terveztem összeszedni ezeket egy táblázatban de aztán nem volt energiám rá.

A cselekmény egy Isten háta mögötti kis szigeten játszódik az 50-es évek elején, ahova a két rendőrbíró, Teddy Daniels (Leonardo di Caprio alakításában) és újdonsült társa, Chuck Aule szigorúan munkaügyben utaznak el. A szigeten egyetlen intézmény található: egy elmegyógyintézet, amit a legveszélyesebb bűnözőknek, nevezetesen a gyilkosoknak tartanak fenn. Innen szökött ki meglehetősen gyanús körülmények között egy veszélyes rab: egy nő, aki megháborodott, és meggyilkolta a saját gyerekeit. A rend őreinek az a dolga, hogy a helyi erőkkel együttműködve próbálják felkutatni a szökött a rabot. 

Azonban Ted minél többet dolgozik, annál inkább úgy érzi, valami nincs rendjén. Az igazgató és a főorvos nem hajlandóak együttműködni, a kihallgatott rabok vallomásaiban különös ellentmondások mutatkoznak. Néhány nap után szíve szerint feladná, de nem lehet: beüt egy vihar, ami miatt képtelenség elhagyni a szigetet. Ted tehát nyomoz tovább, és baljós sejtelem keríti hatalmába: lehetséges, hogy a páciensein nagyon humánusan segíteni próbáló doktor valójában tiltott orvosi kísérleteket végez a világítótoronyban?

Mint minden jó thrillerben, ebben a filmben is megfelelő mennyiségű borzongást találunk. Az aláfestő zene pazar, főleg ha úgy nézzük, hogy nem is külön ehhez a mozihoz készült, hanem „csupán” megfelelően összeválogatott klasszikus zeneművek sorozata. A jelenetek látványvilága is sokszor (na jó, mindig) kifejezetten hatásfokozó, Ted rémálmai a feleségéről és koncentrációs táborbeli emlékei szerintem a legjobb példák, ott jópár érdekes megoldást találunk, és igen, a szüleim egy ilyen jelenetnél ugrottak föl, hogy ők ezt most nem nézik tovább. Én maradtam, és nem bántam meg. :)

A történetvezetés is alapos, megfontolt munkára utal, bár ebben szerintem közrejátszik az is, hogy könyvadaptációról van szó, mint utólag kiderült számomra. (Mostanában úgy érzem, mintha csak könyvekből tudnának értelmes filmet csinálni, tisztelet a kivételnek.) A cselekmény a közepe felé talán kissé ellaposodott, a végére megint nagyon jól felpörgött, és bár az egyik legnagyobb poént lehet sejteni előre, bőven elég apró részlet marad, ami miatt utána is tűkön fogunk ülni.

Ami viszont abszolút kiemeli a filmet az átlagos pszichotrillerek közül, az az elképesztően jó színész játék. Minden szereplő kitett magáért, nekem a főszereplőn kívül a Chuckot játszó Mark Ruffalo, Michelle Williams, Ted felesége és a főorvost alakító Ben Kingsley lopta be magát nagyon a szívembe.

Szóval, aki rászán két és fél órát az életéből erre a filmre, az számíthat némi lelki terrorra, egy nagyon izgalmas történetre, és egy olyan végkifejletre, ami még sokáig kísérteni fog. A film zárómondata egyszerűen tökéletes, de közben is van jó néhány jelenet, ami nagyon erősen megmaradt bennem. Minden nem túl érzékeny lelkű, jó filmekre kiéhezett embernek tudom ajánlani. :)