Rob Thurman - Éjvilág

(Könyvkuckó)

Ettől a könyvtől annyira eldobtam az agyam, hogy muszáj veletek megosztani az élményt. Meg népszerűsíteni is akarom egy kicsit, mert megérdemli.

Caliban (Cal) Leandros tisztában van vele, szörnyek igenis léteznek, hiszen ő is egy közülük. Na jó, igazából csak félig. Történt ugyanis, hogy egyik napról a másikra élő anyja egy kis pénzért (vagy ki tudja, miért), összeszűrte a levet egy szörnyűséges rémalakkal. Ebből a roppantul romantikus nászból született Cal, aki bár külsőre tökéletesen emberi, bizonyos tulajdonságai azonban sehogy se normálisak. Niko, teljesen ember bátyja viszont nem törődik ezzel, csak meg akarja védeni a kisöccsét mindentől, ami a világban rá vár. És ezek nem lehetnek túl szép dolgok, tudva, hogy az apja meg a pereputtya egyszer már elhurcolta a pokolba, és visszatérése után is a nyomában liheg az egész rokonság. Így hát Cal és Niko élete már négy éve egyfolytában a menekülésből áll. Most már egy ideje New Yorkban éldegélnek, és épp kezdenék elhinni, hogy ez tarthat akár egészen sokáig is, amikor Niko megpillant (majd rögvest kardélre hány) a Central Parkban egy kellemetlenkedő rokont. Véletlen? A fiúk nem hisznek véletlenekben. Menekülniük kéne? Niko már csomagol is. De Cal belefáradt az egészbe. És most először látszik némi remény arra, hogy kiderítik, mi is folyik körülöttük.

Szóval, a műfaj ezúttal urban fantasy, méghozzá a jobb fajtából. Az alaphelyzet nagyjából olyasmi, hogy a régi szép időkben, még jócskán a történelem előtt, a Föld a mitologikus lények játszótere volt. Az embert is először prédának, játékszernek tekintették, csak hogy a mocsok kis faj túl gyorsan szaporodott, nagy tömegben erőssé vált, és szép lassan kiszorította a szörnyeket a világból, de ők korántsem adták fel. Thurman képzeletbeli New Yorkjában csak úgy hemzsegnek a koboldok, trollok, vámpírok, és még ki tudja, milyen egyéb borzalmak. A legjobb az bennük, hogy Thurman, amennyire lehet, hitelesen és ötletesen használja a mitológiát. Minden lényben megvannak nagyjából azok a tulajdonságok, amikre emlékszünk, mégis, egészen másmilyenek, mint amilyennek várnánk őket.

Ebbe a már alapból érdekes világba ülteti az író a két testvér történetét, ami tele van torokszorító izgalmakkal, és sodró érzelmekkel. A könyv akciójelenetei valami hihetetlenek, kiélezett, véres küzdelmek, nagyon reálisak. Mert igenis, a főszereplőnek is fáj, ha odakenik a falhoz, és nem feltétlenül fut utána ugyanolyan gyorsan, mint előtte, ahogy azt sok író hiszi. Egyébként a történet olyan szinten magához láncol, hogy én a könyv második felét együltő helyemben olvastam végig, nem bírtam letenni, amíg teljesen a történet végére nem értem.

Thurman egyébként egy olyan fogással nyit, amit gyakran használnak könyvekben és filmekben egyaránt, aztán vagy bejön, vagy nem: megmutat egy jelenetet a regény tetőpontjából. Az Éjvilág ugyanis azzal kezd, hogy Niko leszúrja Calt. Ez a tény nagyjából húsz oldal után teljesen megőrjíti az olvasót, ugyanis ennyi kell ahhoz, hogy rájöjjünk, a két fiú jellemével és kapcsolatával mennyire szöges ellentétben áll ez az esemény. Akkor mégis hogy jutnak el idáig?

Cal az, akinek az egyes szám első személyű elbeszéléséből követjük az eseményeket. Számomra nagyon szimpatikus volt, ahogy folyton küzdött a benne lakozó szörnyeteg ellen. Nem lehet mondani, hogy önző lenne, hiszen egyrészt mindent megtesz, hogy megvédje azokat, akik fontosak számára, másrészt meg pontosan tisztában van azzal, hogy Niko mindent feláldozott érte, és emiatt bűntudata is van rendesen. Ugyanakkor olyan erősen kötődik a testvéréhez, hogy elképzelhetetlennek tartja az életet nélküle, az egyetlen hozzátartozója, a családja nélkül. Nagyon megindító volt látni, milyen mélységeiből tudta Calt kihúzni Niko támogatása. Tudjátok, hogy nekem az erős testvérkapcsolat mennyire kedvenc témám a könyvekben, szóval nagyjából minden ilyen jelenetet megkönnyeztem.

Niko a másik főszereplője  a történetnek, aki ugye nem jut közvetlenül szóhoz, de Cal olyan mélységig ismeri őt, hogy olvasunk benne, akár egy nyitott könyvben. Nem hajlandó beletörődni a sorsukba, végtelenül kitartó és makacs, és amikor Cal már feladná, akkor is rugdossa tovább (időnként szó szerint). Egyáltalán nem vesz tudomást az öccse szörnyeteg identitásáról, mindig az emberségét hangsúlyozza, és néha talán ez az egyetlen, ami visszatartja Calt attól, hogy becsavarodjon. Rettentően okos és tehetséges, de a képességeit nem tudta maximálisan kihasználni, hiszen az elmúlt négy évet a menekülésre és bujkálásra fordította. Nem mintha ő valaha is Calt okolta volna ezért, de nem is kell, hibáztatja a testvére magát segítség nélkül is. Niko a megingathatatlan kőszikla kis családjukban, de a látszólag rendíthetetlen külső mögött azért mégis csak egy ember lakozik, és ez apró jelekben meg is mutatkozik, ahogy egyre nagyobb nyomás alá kerül a történet során.

A mellékszereplők palettája igen széles, mind faj, mind jellem szempontjából. Akad kedves látnok, mogorva gyógyító, széles (és élénk) szexuális érdeklődésű faun, kegyetlenkedő troll, pusztításra vágyó fúria, és normális életre törekvő vámpír. Habár Cal és Niko a legkidolgozottabb figurák a történetben, azért a mellékszereplőknek is jut lelki mélység bőven, mind a negatívak, mind a pozitívak igazán egyediek.

Ami még kiemelendően jó, az a stílus. Nagyon könnyed megfogalmazást kap a regény, sok szlenggel, ami illik egy húszéves fiú szájába, ugyanakkor a drámai részeknél úgy vág minden egyes mondat, akár Niko kedvenc kis fegyverei, és csak úgy facsargatja az olvasó szívét.

Ez egy fogalmam sincs hány részes sorozat első része, amiből még a második rész, a Holdvilág jelent meg magyarul, a többi egyelőre csak angolul érhető el. Bár az Éjvilág története lezárt, és ezért bennem van a félsz, hogy a többi rész fokozatosan romló tendenciát mutat majd, de azért folytatom, mert ez annyira jó volt, hogy még sok ilyet szeretnék. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredetivel jelent meg, ami szuper választás volt, nagyon stílusos.

Kedvenc szereplők: (1) Niko (2) Cal (3) Robin (4) Rafferty (5) Árny

Kedvenc jelenetek: (1) Cal felébred a hipnózisból (2) az Árny Niko képébe vágja, hogy Cal halott (3) Robin leissza magát a kocsmában (4) a tetőpont (5) a kezdés

Mélypont: nem volt

Kedvenc ötlet: az összes kis görcs varázslény :D

Courtney Allison Moulton: Angelfire

(Könyvkuckó)

(OFF: Van kedvetek könyvborítós képrejtvényeket megoldani? Ha igen, írjatok kommentet, és majd összehozok valamit.)

Ezúttal egy angol nyelvű könyvet ajánlok, ami mivel nagyon friss termék (idén télen jelent meg) egyelőre nem is várható, hogy magyarul napvilágot fog látni. Úgyhogy aki nem akarja fájdítani a szívét, még itt álljon meg!

Ellie tizenhetedik születésnapját készül megünnepelni, amikor az életében elkezdenek sűrűsödni a problémák. Nem elég, hogy nehezen jön ki a szüleivel, a tanulmányi eredményei gyengék, a barátai között és a szerelmi életében is kezd minden összekuszálódni, rémálmok gyötrik, amik miatt pszichiáterhez is jár, ráadásul az egyik tanára brutális gyilkosság áldozatává válik. Így következik be a születésnap estéje, amikor sétára indult, de egy ismeretlen szörny rátámad. Csak azért menekül meg, mert felbukkan a semmiből egy titokzatos srác, aki már pár napja követi, és segít neki megölni az… akármit. A fiú Will néven mutatkozik be, majd a lány határozott tiltakozása ellenére előad egy zagyvaságnak tűnő mesét: Ellie a Preliátor, egy évezredek óta folyton újjászülető természetfölötti erővel bíró harcos, aki az angyalok földi segítője Lucifer gonosz lélekrabló szolgái, a démonok, ellen folytatott ősi küzdelemben.

Ez egy kicsit meredek, nem? De Will itt nem áll le: magát Őrzőként mutatja be, aki a Preliátor segítője és szolgája, szintén természetfölötti lény. Már több mint ötszáz éve jár az újabb és újabb reinkarnációk nyomában, úgyhogy egészen rutinosnak számít a szakmában. Arra azonban nem számít, hogy a lány elküldi a fenébe. Eddig ugyanis a Preliátor beavatásakor mindig visszatértek az előző életeiből szerzett emlékei. Elliet azonban átmeneti amnézia sújtja, így semmi oka rá, hogy elhiggye egy tetovált vadbarom kitalációit. Semmi… a tényeket leszámítva. A lány kénytelen magát rábízni Willre, aki egyre mélyebbre vezeti őt a démonok, bukott angyalok, földön járó szörnyek világába, ahol Ellie lassan elkezdi megismerni a képességeit, és ráébred, ki is ő valójában.

A történettel magával alapjáraton nem volt semmi gond, izgalmas volt, lekötött, egyre jobban beindult, satöbbi. Az első ötven oldal után azonban egy csöppet leakadtam azon, hogy úgy éreztem: már a sokadik könyvet próbálják lenyomni a torkomon ugyanazzal a harcolunk-egyre-ersősebb-ellenfelekkel-győzünk-hujjdejó sablonnal, ami nem kicsit idegesített. (Közben nem győztem azon röhögni, hogy mennyire hasonlít egy mangára a kezdése. :D) De azért úgy voltam vele, várjuk ki a végét, és nem bántam meg, hogy bizalmat szavaztam a klassz megfogalmazásnak köszönhetően a sztorinak.

A végére megszerettem a történetet, és ez nagyjából kilencven százalékban a jól kidolgozott, egyedi karaktereknek köszönhető. Ellie igazán különleges főszereplő, rendkívül érdekes a jelleme, és az, ahogy egy idő után felfogja, mekkora is a rá nehezedő felelősség, mégsem tud lemondani arról, hogy normális tinédzserként is tovább élje az életét. Will pedig szintén nagyon megnyerő a maga módján azzal, hogy kívülről állandóan a nyugodt, megingathatatlan védelmező figuráját próbálja fenntartani, miközben a lelke mélyén azért sokszor elkezd kavarogni az elmúlt ötszáz év szennye, és sajnos szegény srác eléggé önmarcangoló típus. A támogató karakterek is erősek, nekem nagyon tetszett Will szintén természetfölötti barátja, Nathaniel, illetve Ellie baráti köre is aranyos. A történet szerelmi szála pedig annyira romantikus, hogy még az én szőrös szívem is csöpögve olvadozott az első rózsaszínűbb jelenet után, és végig tűkön ülve szurkoltam, hogy jöjjenek össze. Na, ez nálam nem semmi teljesítmény. :D A szereplőkkel kapcsolatban említésre méltó még a névválasztás: azoknak a neveknek, amiknek megnéztem a jelentését, mindegyike tükrözött valami nagyon jellemzőt a szereplővel kapcsolatban. Igazán jó neveket sikerült az írónőnek találnia.

(Az írónő oldalán szereplő illusztrációk)

A másik nagy fegyverténye a könyvnek az egyedi világ. A kötet ugyanis nagyrészt a keresztény mitológiára épít, és ez számomra elég érdekes megoldásnak tűnt. Amiben túllép a hagyományos keresztény történetek világán, az is harmonizál az egésszel, semmi sem tűnik elrugaszkodottnak, minden átgondolt, a helyén van. Nem rossz egy első könyves szerzőtől.

Ez egy sorozat nyitó kötete, és ugyan elég sok dolog kiderül az ötszázadik oldal végére, azért maradnak jócskán homályos foltok. Én várom a folytatást, mert tudni szeretném, hogy alakul a Lucifer kis talpnyalói elleni küzdelem, mihez kezd Ellie az emlékeivel és azzal, amit a könyv végén megtudott magáról (hű, erre a csavarra még én sem számítottam), vajon mi lesz a szerelmi szál sorsa, és nem utolsósorban arra is, hogy Ellie apját tényleg démonok szállták-e meg, ahogy gyanítom, vagy csak szimplán megzápult az agya. (De röhögnék, ha az előbbi lenne…)

Tudom ajánlani a könyvet mindenkinek, akinek bejön ez a harcolós YA-fantasy műfaj, mert a fajtájából biztos, hogy egy kiemelkedő alkotás, és élvezni fogja. Csak két baja van: hogy nem magyarul van, meg hogy a folytatásra sokat kell várni.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Tetszik, csak szerintem kicsit túl sötét a könyvhöz képest. Legalább Ellien lehetne valami színesebb cucc. Viszont a kard menő.

Kedvenc szereplők: (1) Ellie (2) Will (3) Nathaniel (4) Katie (5) Ragnuk

Kedvenc jelenetek: (1) Will megmutatja a szárnyait a tetőn (2) Ellie azt a fagyis kaját csinálja Willnek (3) Ellienek visszatérnek az emlékei arról, hogyan ismerte meg Willt (4) Will Ellie iskolájában (5) Will beszól Ellienek, amiért a ruhája miatt nyafog

Mélypont: amikor az elején sablonosnak éreztem a sztorit

Kedvenc ötlet: Will, a hatszáz éves Őrző klasszikus rockot játszik gitáron XD; Ellie emlékei fokozatosan térnek vissza